|
2020-10-30 19:00:42, péntek
|
| |
| |
P. TÓTH IRÉN VERSEI 
Önéletraj P. Tóth Irén
Născută în Oradea, 3-09-1963. Limba maternă: maghiară. Din anul 1999 stau în Debretin.
Din anul 2oo6 public poezii pe un portal în limba maghiara, si cam tot atunci am început să traduc poezii romanești pe limba maghiară, de la mai multi poeti romani: George Bacovia, Zaharia Stancu, Ana Blandiana, Nichita Stănescu, Octavian Goga, si multi altii. Acum încerc sa traduc poeziile poetilor maghari pe limba română.
http://www.magyarulbabelben.net/works/ro/P._T%C3%B3th_Ir%C3%A9n/translations
Lakóhelye: Debrecen
P. Tóth Irén alkotásai
Link
P. Tóth Irén oldala, Magyar Fordítások
Link
AZOK A KITAGADOTTAK
Jövőt hazudik a Ma,
pedig csak üres szemgödör
a jövő nemzedék szava,
hogy "haza" - ez ma már
majdnemhogy tán
semmi sem,
csak itt születtél,
vagy ide álmodtak
egy holdfényes éjjelen,
de volt idő, mikor e szó
könnyeket csalt szemekbe...
Azok a kitagadottak
csalódottan állnak
könnyeket rejtegetve,
azok a kitagadottak
kezüket nyújtják most is,
féltett reményük
élő is, halott is...
Testvérként szólnak szavaik,
szemeik messzire látnak -
hegyeken, határokon túl,
csak várnak... várnak... várnak...
ARCOK
Arcomról arcod,
arcodról arcom köszön.
És bár a szavak másak,
mégis ugyanaz a hang
csap fájón arcomba,
mely arcod,
és ugyanaz a szúró nézés
szemedbe, mely szemem.
Kettőnkön kívül
nem érzi senki sem.
De egyszer,
hiába némán,
égből vagy pokolból,
angyalarccal
szólok szenvtelen:
- Jelen!
ÁRVÍZ
A szépséges Nyár
- hosszú haját kibontva -
ma ránk mosolyog.
De csalfa ez a mosoly!
mikor útnak indulnak a vizek,
és visznek magukkal mindent
ami volt,
és ami lehetett volna...
Elvész a Tegnap minden emléke,
jobb nem gondolni a Jövőbe!
Mert most csak túlélni kell!
Szembeszállni hömpölygő árral,
veszekedni a halállal!
Nem,
most nem szabad sírni!
Csak aztán...
Aztán?...
Életre kelnek a katasztrófafilmek...
Melyik következik?
Félek.
CSELLENGŐ
Felhő mögé bújva megpihent a Hold,
átaludni készül az egész éjszakát.
Sötét bokrok közt kutya sem csahol,
a város lehunyta minden ablakát.
Üres már az utca, nem jár senki erre,
csak egy részeg zengi kedvese dalát,
könnyedén dülöngél az út mindkét oldalán
s vigyáz, el ne ejtse maradék italát. 
De amott, a fal menti sötét árnyak alján
halkan oson egy fekete kabát,
benne szipogva, kisírt szemű lányka
alig vonszolja házi papucsát.
Világító lámpák pislákolva nézik;
arcán a könny mint kristálygolyó,
nem féli régóta a zord sötétséget
úgyis e létben csak átutazó.
Elege van már a csalóka fényből
mi körülveszi rideg otthonát,
hol ölelés helyett csak szidás jár néki,
elege van - nem bírja tovább...
Homályos szemei nem keresnek utat,
lábai viszik egyre tovább,
egyre távolodik a gyermeki léttől
s magába zárja a Bűnös Világ!
2007. február
EGYÜTT 
Poharak csilingelnek vígan,
csiszolják egymás üvegét,
kanalak tányérhoz verődve,
sietve ürítik belsejét,
forró gőz a tál fölött,
mellette szelt fehér kenyér,
vidám mondatok röpködnek,
beszélünk míg más beszél,
konyhából savanykás illat,
kávéfőzőből hortyogás,
nevetünk mindenen miközben
jön a következő fogás,
diós-mákos bejgli büszkén -
most övé a főműsoridő,
zsíros pecséteket itt-ott
elnéz nekünk a terítő,
semmiségekről beszélünk -
öröm minden bugyuta szó.
Karácsony van. Jó így együtt...
Nem hiányzik, csak a hó.
EMLÉKKÉPEK
Hová tűnt a napsugár
mely simogatta arcom,
s játékosan besurrant
az ablakon?
Hová tűnt a holdvilág -
mely hintázott az égen,
s szétszórta sugarát
az éjben?
Hová tűntek a csillagok -
kik beragyogták utam,
s éjszakánként bennük láttam
magam?
Hová tűnt a lágy szellő
mely kócolta hajam,
s vidám táncával seperte
utam?
Hová tűntek a virágok -
kik illatoztak nekem,
és susogva suttogták
nevem?
Hová tűntek a dalok -
emléket hozók,
kik költöztek fülembe,
s ottmaradtak.
Hol a gyermekkor -
hangulat már minden,
de a sírig magammal
ÉJSZAKA HANGJAI
Búcsúznak már a kinti zajok -
gyermekzsivaj, buszrobogás,
tűsarkú cipők csattogó hangja,
telefoncsörgés, kutyaugatás.
Csak néhány botló, ingadozó lépés,
részeg horkantás, dünnyögő motyogás,
denevérek csapkodó tánca elől
becsukja ablakait a ház.
Fák levelei altatót dadognak,
éjjeli menedék minden faág,
pihenni térő madarak részére
szellő-ringatta hintaágy.
Csillagok fénye szerelemre csábít,
a Nap föld alá rejtette aranyát,
álmában egy kisgyerek felsír...
Egy érintés, s alszik tovább.
ÉN . . .
Szemeim -
csukott ablakok,
pilláim -
leeresztett függöny.
Füleim -
süketté lett falak,
életem -
csendbe burkolt börtön.
Nem mondhatom el
senkinek a titkot...
Ne tudjon rólam senki,
semmit.
Született,
élt,
meghalt -
talán csak ennyit.
FÉNY
Ma reggel - ablakon áttörve -
szobámba zuhant a fény...
Úgy zúdult rám, mint az özönvíz -
s én fürödtem benne,
lubickoltam,
élveztem puha melegét.
Ki akartam inni minden cseppjét,
mint szomjúságtól gyötört,
haldokló madár,
ki csőrével elveszi azt, ami kell neki,
aztán újult erővel a magasba száll.
Vágytam arcomat fürdetni benne,
magamon érezni meleg aranyát,
mint fényre áhítozó,
összezárt szirom,
ki önfeledten a Napra bízza magát.
Magamba szívni - mint gyökér a földből
mélyen rejtőző, éltető erőt...
De egy szürke felhő óriássá nőtt,
s szobám sötét lett,
mint a temető.
GETHSEMANE . . . 
Fekete éjben hófehér lepel,
vagy palást, vagy fátyol, vagy mindegy,
csak látod, ahogy jön, jön,
jön a sötétben,
majd megáll amott - középen,
hófehér arccal valamit énekel,
- nem! nem is ének ez! -
Ima! Ima egészen!
Ima Hozzá, vagy félelem, vagy kérés,
a Mindent vállaló tűrés
az Emberért.
Áldozat és szenvedés...
Valami rozsda kaparja a torkom,
valami erősen szorítja szívem,
és gerincembe mar valami mélyen...
Csak hallgatom, hallgatom,
s nézem az arcát
- nem! nincs is arc! -
Érzés van! Csak hang, csak tűz -
lobogó, halhatatlan!
Feltámadás - az mit jelent?
Túlélni a végtelent,
átélni újra meg újra az érzést,
amit akkor, ott, a tömegben...
Nem, nem, nem lehet vége!
Segíts, Uram, ha jó így -
vagy mégse?
Hallgatom, nézem,
újra meg újra,
s már nem látok, nem hallok! -
Minden csak érzés...
Nem! Nem! Ne legyen vége!
Ez olyan nagy kérés?
Vagy mégse?
HALÁLIG
Ne szólalj meg
csak hallgasd a zenét
érezd
ahogy suhan a pillanat
szemeid előtt szellemek lebegnek
halkan haldokló szerelmek születnek
fák közt fáradt napsugár
szél szárnyán szemlesütve száll
sziklákba botló hófehér habok
ringó hajó
madársikolyban szívdallamok
ódon falak közt lágy ölelés
a fény kevés
szürkülő szobák falán
sötét fény feszeng
vázában hervadt rózsaszál
ruhája elnyűtt
gyűrt szirom-madár
szemvillanás
és elfelejtheted
hogy ékesítette a kertedet
most fuss
az élet elrohan -
halálig tart
percnyi pontosan.
HAZUGSÁG MINDEN 
Mára már a semmi lett a minden,
elbaltázott jóléti társadalom -
fából vaskarikát ki tudna csinálni? -
lyukat lyukkal töm a hatalom.
Addig jó, míg tapsol a közönség,
farkcsóválva ugatnak a kutyák,
és hízelegve, barackért a fejre,
körbenyalják a sok bűzös kukát.
Nagyközönség előtt fogcsikorgó mosoly,
valaminek látszó hátba veregetés.
- Nézzétek a hálás bolondot! -
nem tudja, ígérni édes-kevés!
A nélkülöző tömeg, kitől most is csak vesznek,
nem érti, mi ez a felhajtás!
Szavak, szavak... kényszerű mosolyok,
hazugság minden - hazugság és csalás!
De egyszer biztos kinyílnak a szemek
és bármily vastag kötél elszakad.
Hej, de fájdalmas lesz akkor az ébredés,
mikor a valóság torkon ragad!
2009. február
HIBÁINK
Hibára hibát halmozó,
szíveket zsugorító
félelem.
Az álvakság nyugalmat őrző,
a sötét sötét,
az eső hideg és vizes.
Mi ma nincs, abból
holnap sem jut
senkinek.
Hibák voltak, vannak,
mindig lesznek -
tudjuk: nem vagyunk szentek.
Túlélni kell sok éjszakát,
mik nyomunkban loholva,
büntetnek minden billenést.
Nincs menekvés - az erő kevés
vagy az elszántság -
de mindig-mindig valami.
És hibára hibát halmozó,
élni nem tudó,
folytonos tesztelés
minden napunk.
KESERŰSÉG
Szemedben
hiába keresem
a gyermeket, ki voltál egykor rég...
Csillogó könnycsepp buggyan -
csillagként arcodra ég.
Lelkedbe
hiába lehelem az akarni akarást.
Egy pillanat volt a boldogság...
Megpihent szíveden,
s már ment is tovább...
KIMONDOTT SZÓ
Semmi múlt és semmi jött...
Azok a semmi fellegek
eltakarják a Napot,
mely próbál olykor átjutni
a hazug szürkeség fölött.
Azok a súlytalan szavak,
mik ide-oda hullanak,
miközben marnak szüntelen! -
De halkan jóság is terem...
Mert valamiben hinni kell! -
hogy egyszer másképp lesz talán,
mert vannak még, kik elhiszik,
hogy mosolyuk célba talál.
Semmi már a hang, a szó,
és álarc minden arc előtt...
Nézzünk a kirakat mögé! -
Ott nem csak csillogás köszön,
de összekulcsolt kezekkel
a csendbe fojtott gondözön
fénylő szemekkel messze néz -
túl ócska, korhadt küszöbön.
S talán, egyszer elhagyja majd
díszketrecét az Igazság -
igaz lesz a kimondott szó,
baráti lesz a kézfogás!...
MAGÁNY
Hallom az idő múlását -
mint sínen kattogó vonatot,
az álmok színe elsötétül...
meghalnak a gondolatok.
Láthatatlan könny szememben,
fájdalmas, reszkető árnyak,
sivárságom meg se rebben
a magányos éjszakában.
Várva várni, félve félni:
magányom - a pusztulásom;
ha a remény meghal bennem,
az lesz igazi halálom.
MÁSIK FÖLD
Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék ha tűz égeti testét,
hogy áradó folyó
oltja égő keresztjét,
és csonttá aszott emberek
a világ végét várják
miközben szépségkirálynők
hirdetnek világbékét,
hogy simogató szél helyett
arcát orkán tapossa,
s ha fájdalmában felnevet
temetők könnye mossa.
Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék hogy meghalnak a szavak
hogy szótlanul sújt az ököl
míg semmi a gondolat,
hogy fekete lyuk tátong
ahol halál arat,
és álmos csillagok helyett
csak sírok alszanak.
Hogy nincsen boldogság,
csak rövid... tétova...
Ha volna még egy Föld,
én elmennék oda!
MENEDÉK
Tömegben egyedül
csak a Nap
csak a szél
szökőkútban vízcsobogás
minden porcikám
magányba menekül
elvegyülni siető
vagy ráérősen ücsörgő
emberek közt
ismeretlenül
száraz levelek görögnek a járdán
utolsó képeit villantja a nyár
vállamra hajol a napsugár...
Halkan sündörgő villamos
zavar egy ijedt kiskutyát
fásult hajléktalanok élvezik
az ég jótékony aranyát
bőrömre tévedő hűs cseppek
mosolygásra ingerelnek
talán még repülni is tudnék
ha nem félnék a zuhanástól
fejemben ezernyi gondolat
kavarog
táncol
majd hirtelen messze repül
mikor a telefon erőszakos hangja
ábrándjaimba vegyül.
MENEKÜLÉS . . . . . 
A Nap felkel, este lenyugszik,
talán lelked is megnyugszik
egyszer, ha majd jó idő lesz,
ha szelet kapsz a repüléshez.
Felkelsz, jársz, este lefekszel,
egyedül vagy a félelemmel.
Sötétnél is sötétebb itt.
Most megölnél valakít.
Vagy megölelnél,
hogy ne érezd
temetőnek a sötétet.
Átkozottul fáj a hajnal.
Rád hajol kibontott hajjal,
kócosan, megszégyenülten
fekszel néma ébrenlétben,
mellkasodban mázsa szikla
jön-megy le-fel, oda-vissza...
Kínszenvedés minden éjjel
ölelkezni a sötéttel.
És a nappal! A világos
ma is kiábrándulást hoz!
Ernyedt árnyak furcsa kéjjel
himbálóznak szerte-széjjel,
kötelet fonva az agyra.
Menekülnél, hogyha hagyna.
NÉLKÜLED
Nélküled is lehet élni.
Annyi mindent nélkülözhetünk.
Zene, tánc, versek és szerelmek:
lehet nélkülük élni, de minek?
Hangod nélkül is vannak zenék,
melyektől néha eláll a szavam.
Fülembe duruzsolnak most is,
de egy: örökké csendben van.
Szemed nélkül is fényes az égbolt,
az égen millió csillag ragyog!
De egy sem néz rám olyan tűzzel,
hogy érezzem: csillag vagyok.
Karod nélkül is túl kell élni -
egy erős nő mindent kibír -!
Csak álarcom mutat erősnek,
mert néma vagyok, mint a sír.
ÖRÖM ÉS FÁJDALOM
Arcomon hideg eső pereg,
kint alig járnak emberek.
Valami álomkóros, lázas állapot -
az égen toporgó, sáros lábnyomok.
Kései álom, utolsó vendég -
távozz tőlem! Vagy maradj még!?...
Váratlanul tőrbe csaltál,
küldtelek, s te itt maradtál.
E bűnös, balga állapot
nem kell! Minek? Jól megvagyok...
De egyre űz a gondolat:
sutba értelmes gondokat!
Valahol bennem vagy - érzem, tudom.
Öröm vagy, s végtelen fájdalom...
ŐSZI ÉRINTÉS 
Elmúlt a nyár. Fák lombjain
könnycseppként ébred a holnap,
fém színű reggelek, ólom- nappalok
alig -fényt bitorolnak.
Avart markoló ujjakkal szél simítja homlokom,
fagyos érintésétől, hervadó csók pírja
ébred arcomon.
Holt levelek szállnak a négy égtáj felé
míg a szél hullám-karja
ernyedten aludni tér.
És a könnyektől nehéz ezerszínű levél
letérdepel a sárba,
eltiporva, megalázva ér
örök árnyékvilágba.
RÁD GONDOLOK
Rád gondolok, és újra fáj.
Soha ki nem mondott vágy
szunnyad egy titkos szigeten,
pillantásod megpihen
szemem legmélyebb zugában,
hangod csillogó patak,
benne áradó szavak,
hallgatlak... hallgatlak...
Alkonyodik.
Közeledő sötét
teríti ránk csúf köpenyét.
RINGATÓ
Cseppen a csend.
Csak egy levél
ruháját
ringatja a szél
délutáni napsütésben
úszik lassú ébredés
elmerengsz a semmiken
miket álmos elméd terem
ma is alig
vagy sohasem
veled
veled
velem...
SZÜRKESÉG 
Szürke némaságban
baktat az idő,
napra éjszaka jön,
derűre eső.
Szavunk némaságát
nem érti már a múlt,
csak egy sóhaj, mi
börtönbe szabadult.
Nem vagyok már más
mint egyszerű bolond:
karodon ékszer,
nyakadon kolonc.
S ha elfordul az arc,
és nem ragyog a szem,
túléljük talán -
de nem lesz a régi sosem.
TÉLTEMETŐ
Utolsó csókot lehelt a Tél,
szellő fújdogál,
vidáman int a zöldülő levél.
Haldokló hópihe út kövére száll,
búsan sírdogál -
jövőre újra otthonra talál.
Sötét felhő elkíséri őt,
könnye csordul -
csendesen mossa a téli temetőt.
Téltemető virág
-700x700.jpg)
TISZTELET
Nem vagyok jobb, se rosszabb.
Néha rossz vagyok, és néha jó.
Néha tévedek, mint bárki,
de talán még megbocsátható.
Sokszor félek, mikor bátornak látszom,
nem vakít el az önbizalom.
Ha a bizalom kihunyni látszik,
csendben veszem a kalapom.
És magyarul mondom: - Isten veled!,
azt is: - Hogy rohan az idő!
Magyar betűkkel telerajzolva
álmodik a temető.
Sáros csizmájával ne rúgja le senki
egünkről a Napot! -
Görnyedt hátunk csak elfáradt,
nem megalázkodott.
Mert te sem vagy jobb, se rosszabb.
Néha rossz vagy és néha jó.
Az ember tévedhet, de csak annyit,
mi megbocsátható.
VAN-E HELY A NAP ALATT?
Kormos üveget, hogy nézhesd
e látásrontó, blőd világot.
Szörnyeteggé lett az ember?
Hazudnak hamis szabályok.
Tengereken innen és túl
forrong minden nép. Az élet
elszabadult poklok kínja,
sátánhang minden ítélet.
És most, friss demokráciánk,
mely legfejlettebb államforma,
süllyed, mint a baltafej,
míg eljutunk a félt pokolba.
Van-e út a fény felé?
Van-e mód, hogy megtaláljuk
most, hogy más-más úton jár -
valóság és minden álmunk?
Van-e hely a Nap alatt
halk, egyszerű embereknek,
kik olyanná halnának majd,
amilyennek megszülettek?
2009
VIGYÉL EL MESSZE 
Vigyél el messze Térben, Időben -
csak ne az Itt, csak ne a Ma!
Túl sok a gyűlölet, túl sok a bánat,
mintha mindenhol jaj sikoltana!
Vigyél el messze - a Napra, a Holdra,
nem baj ha nappal, nem baj ha éj!
Kit érdekelnek a csillagok, mikor
a Földön folyton fröccsen a vér?
Vigyél el messzi égbe vagy föld alá!
Ki néz ki mocskos ablakon,
csodálni bűvös naplementét,
ha nincs kenyér az asztalon?
Vigyél el messze, ha nyílik egy ajtó,
ha van még egy hely számomra is,
itt ez a föld nem a Mennyország -
most minden ígéret hamis!
Vigyél el messze, ha őszbe, ha télbe,
angyalszárnyon vagy ördög szekerén,
a tavasz álvirágot szült
és meghalt a nyár elején.
Vigyél el messze, ha percre, ha évre -
ha lelkemben bömböl a fájdalom!
Hozz vissza majd egy új világba,
az utolsó előtti hajnalon.
2009.
VERSEIM 
Ők az én
kicsinyke titkaim -
dédelgetem mindet
mint drága gyermeket
kinek hangja
szívemig hatol.
Simogat és mar.
Nyugtat.
Felkavar.
Ők mellém szegődnek
minden utamon
erőszakkal
elűzni sem tudom.
Árnyékként követ
minden gondolat
nyomomban meg nem rágott
sok fájdalmas falat.
Magam sem értem.
Nem kértem -
mégis jönnek
párnámra minden éjjel
sötét ráncot gyűrnek
hisz gondot jelent
minden gyermek -
álmatlan éjszakát
örömöt
félelmet.
Minden nap gond
és ámulat.
Fojtogat a féltés
és erőt ad.
Ha egyszer minden elhagy
üres maradok én is.
Akkor nekem
magamból
vajon mi marad?
VILÁG
Aludj világ...
hiányzik neked is röpke pihenés,
mikor csend van... és nyugalom,
és sehol egy pisszenés...
Mikor nem dübörögnek sehol
a harci zajok,
mikor feledjük, hogy vannak
különböző fajok...
És a vallás! - mit számít,
kihez szól a fohász,
ki az, ki imbolygó
lépteinkre vigyáz?
Mikor nem szól sehol
haldoklók nyögése,
vagy éhezők
erőtlen remegése...
Mikor nem dúlja vihar
életek ezreit,
tüzek martalékává
nem lesznek csontjaink...
Aludj, aludj...
álmodj szépeket!..
Bízzunk, hogy egyszer
még ez is eljöhet...
ZIVATAR
Egy durranás, villanás az égen,
olyan közel, hogy kezemmel elérem.
Körös-körül feszült félelem csorog
míg csattognak a tüzes ostorok.
Vihar vezényel, csavarja a fákat,
karmestere a környező világnak.
Hajlítgatja, csavargatja őket,
derékba töri az ellenszegülőket.
Fekete felhők zokogva mossák 
vágtázó villámok lángoló rongyát,
rettegő emberek ablakból lesik
udvarukon a víz hogy emelkedik.
Nem háborognak, csak mélyen, legbelül,
marad a tető, vagy mindjárt elrepül?
Nem kutatják, ki itt a hibás,
ajkukon elhal a káromkodás.
Folyó hömpölyög, növekszik az ár,
mindent visz, mit útjában talál.
Kint senki nincs, csak felborult kukák,
halálfélelemtől vonyító kutyák.
Így telt a nappal, így az éjszaka,
aztán a vihar elindult haza.
Kisírt szemekkel ébredt a reggel,
és sok riadt, elcsigázott ember,
keserűen nézi a szörnyű pusztítást.
De az életnek menni kell tovább.
Most nyugodt, békésen figyel az ég,
de ki tudja, később mi jöhet még...
FORDÍTÁSOK
Ana Blandiana: ANYÁM
Anyám, ki első sírom voltál,
sötét melegséged
őrülten rohanva hagytam el,
miközben értem sírt minden porcikád
az értelmetlen távozás nyomán.
Megbocsátod-e valaha születésem,
mely melegedből átsegített egy más színű fénybe,
egy másik halál közelébe?
A Nagy Idegenben
egyre jobban fázom,
s a visszaút már úgyis lehetetlen.
Oly messze vagy tőlem,
hogy templomtornyok nőnek
segíteni, hogy imánk
ne legyen értelmetlen.
Fordította: P. Tóth Irén
Ana Blandiana: AZ ORSZÁG, AHONNAN JÖVÜNK
Beszéljünk
az országról, ahonnan jövünk.
Én a nyárból jöttem -
mely egy törékeny haza,
mit kiolthat
egy hulló falevél,
de a csillagoktól oly nehéz az ég
hogy néha akár földig is leér.
És hallod - amint közeledsz -
a fűcsikolta csillag-nevetést,
és oly sok a virág
hogy szinte fáj
a napégette száraz szemgödör,
és kerek napok lógnak
minden egyes fáról;
ahonnan én jövök
csak a halál hiányzik-
oly nagy a boldogság
hogy rádtör az álom.
P. Tóth Irén
Mihai Eminescu: JÖSSZ-E MÉG?
Lásd, búcsúzik a fecskehad,
száraz levelek hullanak,
szőlőskertben pihen a dér -
mondd, jössz-e még? Ó, jössz-e még?
Jöjj karjaimba kedvesem,
mohón nézhessen két szemem,
pihenjen édesen fejem
a kebleden, a kebleden!
Oly régen volt - érzed-e még
a rétek, völgyek rejtekét,
karom remegve átkarolt
annyiszor, de annyiszor?
E földön annyi asszony él,
szemükben villanó remény...
de mind közül egy kell nekem,
egyetlenem, egyetlenem!
Mert tőled lesz derűs az ég,
élteted lelkem szellemét,
csillagnál fényesebb szemed,
szerelmesem, szerelmesem!
Kései ősz hangja zenél,
az úton száraz falevél,
kihalt már a völgy s a rét...
jössz-e még? ó, jössz-e még?
Fordítás: P. Tóth Irén
Octavian Goga: EGY RÓZSA MEGHAL
Bánattól meggyötört testtel
egy vázában haldokló rózsa,
kispárna az ablak mellett,
szirom-könnyekkel teleszórva...
Csak tépelődik szerencsétlen,
míg néma vágy gyötri halálra,
mint tépi szűzleány szívét
áhított szerelem varázsa.
Izgalmában földre hull
csodálatos sziromruhája,
egy kecses kéz majd válaszul,
friss rózsát hoz be a szobába.
És mindig új virág kerül
a megkopott, öreg vázába,
mint fellángoló álmaink,
mosollyal mennek a halálba.
fordítás P. Tóth Irén
Octavian Goga: ELHAGYATOTTAN
Perceim meghalnak sorra,
És ajtómon nem kopog senki
Mikor durva, halott hamuját
Az idő lelkemre hinti.
Köd közeleg éjszaka vállán,
És elnyel a sötétség, bambán,
Vihar közeleg, pogányul,
Letörni álmaim szárnyát.
Nincs fény mely simítsa arcom,
Csillagokból nem jön felém...
Sugárzik-e még valamikor
Az oltár, hol leborulok én?
A tölgyfa, reményeim atyja,
Megrázza halott levelét...
Jaj, te annyira szép vagy,
És tőlem elválaszt oly messzeség...
Octavian Goga: HAZÁTLAN
Hazátlan ember vagyok már csak,
tűzcsepp mit a szellő hord,
lánctól szabadult tévelygő rab,
a legszegényebb földlakó.
Új törvényeknek nagy mágusa,
csillag-vakított szegény bolond,
bolyongtam, hogy megmutathassam
Országom mily meséket mond.
Kései könnycsepp vagyok az
évezred könnyeiből,
álom vagyok, mely útra kél
árvák kandallója felől.
Utazgató, hangos dorgálás
csendes, szótlan tájakon,
ahol elvész az egész világ,
megmaradt kiáltásokon.
Vagyok: síró sóhajtás
domboldal falvaiban,
vérben áztatott sikoltás, mit
erdélyi özvegyek sikoltanak.
Szerelem, gyűlölet küldötte,
győzelemről álmodó,
ki szüleimtől örököltem,
szájpadlására forrt szitokszót.
A sírok közül előléptem,
nyirkos és hideg kriptákból,
Hol a visszaemlékezések
Őrt állnak örök gondokból.
És megremegve hordtam tovább
Testvéreimnek bizalmát,
Megsiratva minden kapunál
Feledett holtak fájdalmát.
Érzem az éjszakát leszállni
Tegnapi hajnalokra,
És énekem beburkolózik
Örök hallgatás burokba...
Mit bemocskolt már sár és kacaj,
Hordom köztetek terhemet,
Jaj annak, ki haza nélkül marad
És kérni meri tőletek...
Fordította: P. Tóth Irén
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: P. Tóth Irén |
|
|
|
|
|
Offline
