Belépés
foldinefehereva.blog.xfree.hu
Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes. földes éva
2010.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
A gyerekek még hisznek a csodában,
  2020-12-12 23:23:13, szombat
 
 


A gyerekek még hisznek a csodában, de felnőttként már racionálisak vagyunk. Ha felnövünk, csodák már nincsenek, de mégis arra az érzésre vágyunk, amit anno a tradíció teremtett meg, amikor gyerekek voltunk. A kör bezárul és nem lesz csoda, de egyébként mindannyian azt várnánk a karácsonytól, nem a rántott pontyot meg a tokaji aszút.

Limpár Imre



 
 
0 komment , kategória:  Idézet  
Karácsonyvárás
  2020-12-12 18:57:06, szombat
 
 


Donászy Magda-
Karácsonyvárás

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.

Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.

Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.

Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák meget nagyanyóka szekrényébe'. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.

Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be-ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.

Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos.

Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.

Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.

Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba.

Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?

Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. - Már egyet sem! Csengős szánon - hipp-hopp! - itt van a karácsony.



 
 
0 komment , kategória:  Donászy Magda  
Adventi időszakok
  2020-12-12 17:35:07, szombat
 
 


Adventi időszakok

Szép adventnek négy hetében
Halk angyalkák készenlétben...
Viasz füstben táncot járnak,
Illatuk mézes varázslat.

Halvány mályva-színben játszik
Első gyertyánk, felparázslik,
Elmélyíti Isten hitünk,
Balzsamozza félő szívünk.

Lila árnyban lebegtetik
Második gyertyánk fényei
A remény örök csíráit,
Melytől létünk kivirágzik.

Ezüst fényt szór a harmadik,
Égve marad virradatig.
Szeretetnek lángja árad
E jobb sorsra szánt világra...

A negyedik hét végére
Kigyúlnak az örömfények:
Megszületik palástjában
Mindannyiunk Jézuskája.

Kertész Nóra verse
 
 
0 komment , kategória:  Kertész Nóra  
Felnőtt emberként
  2020-12-12 17:13:45, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Ne tegyél tönkre
  2020-12-12 17:11:38, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Becsontosodott a szivem
  2020-12-12 14:41:24, szombat
 
  MAROSSY KRISZTA: BECSONTOSODOTT A SZÍVEM, MEGFAGYOTT A LELKEM, AZ AGYAM PEDIG LETILTOTT - WMN-NAPLÓK
2020. DECEMBER 10.

Valamikor szeptember végén felmerült az egyik értekezleten, hogy írjak arról, mit élek át, mit érzek, miután a lányom egy másik országba költözött, félig kiürült a szobája, a dobozokban vele együtt elköltöztek azok a tárgyak is, amik a legjobban kapcsolhatók hozzá, és az ágyneműjéből is kiszívtam már az illatát. Akkor csak annyit tudtam mondani, hogy képtelen vagyok írni róla, mert nincsenek letisztult érzéseim. Kavargott minden. Pont annyira zavaros voltam belül, mint ez az egész év, és nem tudtam elválasztani a dolgokat. Most, hogy pár napja hazajött karácsonyozni, már sokkal jobban érzem, milyen folyamatok zajlottak, mi változott, és mi nem fog soha.
Marossy Kriszta írása.

Az elmúlt egy hónapban, alig észlelhetően, majd egyre erősebben szorongani kezdtem. A rosszkedv és a még annál is rosszabb váltogatta egymást - ritkán vidám és életteli pillanatokkal. Azzal magyaráztam, hogy ultraérzékeny ember lévén mostanra merültem ki az elmúlt tíz hónaptól, meg mások is rosszul vannak, sok szomorú és fájó dolog történt mostanában velem. Meg különben is, tényleg sok barátom kapta el a vírust, közülük az egyik még mindig az életéért küzd a kórházban.

Ez is lehetséges magyarázat lehetne, mégis az a teljes igazság, hogy a kiköltözésétől kezdve, lassan becsontosodott a szívem, megfagyott a lelkem, az agyam pedig letiltott.

Letiltotta, hogy megéljem a maga valóságában azt a hiányt, amit a távolléte okozott, letiltotta az ezzel járó fájdalmakat, én pedig nem vettem észre, hogy szinte nem is dolgozom érzelmileg az egész helyzeten.

Eleinte persze sokat és nagyokat beszéltünk, és láttam, éreztem, hogy boldog, jól van, neki éppen kinyílt valami, amíg nekem bezárult. Talán az ő öröme volt az egyedüli, ami igazán boldoggá tudott tenni, na meg a váratlan időpontokban érkező kedves üzenetei. A többit nem engedtem be. Féltettem ugyan a vírus miatt, vigasztaltam, amikor éppen valami miatt el volt keseredve, vagy amikor betegen (nem Covid) hívott, és nevettem, amikor viccelődött a maga egyedülálló és lehengerlő módján. Mégis, leginkább magam előtt úgy tettem, mint aki nem vesz igazán tudomást a veszteségéről.

Akár meg is lehet vetni ezért, de néha annak örültem, hogy nem szabályozza az életemet, és el tudok vonulni a szobájába, ha csendre van szükségem... Aztán már ennek sem.

A fejlődő szociális életével párhuzamosan, egyre ritkult a kommunikáció, fordított életet élünk. Eddig sem aludtam jól, de már jó ideje kora hajnalban felriadok, és a Messengeren látom, hogy ő nagyjából akkor ment aludni, amikor én felébredtem. Az egyetemista kollégiumi, kontra szülői félkarantén bioritmus természetes kettéválása is megtörtént. Idővel már csak képeket, üzeneteket küldött, egyre kevesebbet hívott úgy, hogy láthattam volna. Elfogadtam, természetesnek vettem, miközben a bennem ordító hangot letekertem, és csendben vártam, hogy mehessek érte a reptérre.

Aztán egyszer csak megérkezett végre. Kijött, és ott álltunk egymással szemben a maszkokban. Esküszöm, nem tudom, mennyi ideig, talán csak egy fél másodpercig, de így utólag sokkal többnek tűnik. Belenéztem abba a gyönyörű, okos szemébe, és lepergett az eddigi közel húsz éve előttem. Néztem, és azt éreztem, hogy olyan az egész, mintha csak tegnap ment volna el.

Amikor viszont megöleltük egymást, és végre éreztem a bőrének és hajának az illatát, akkor elkezdett felrepedni a burok, amibe csomagoltam magam az elmúlt három hónapban.

Ölelgettem, puszilgattam, nevettünk, újra értettünk minden pici gesztust. Közben megkért, hogy egy barátját is vigyük haza, mert érte nem jöttek a szülei. Az autóban ugyan tovább folytatódott a beszélgetés - pár örömkitöréssel tarkítva -, de még mindig nem érkezett meg igazán. Miután elváltunk kedves útitársunktól, és elkanyarodtunk anyukámhoz, aki szigorúan az utcán, de legalább látni akarta élete egyik értelmét. Aztán észrevettük, hogy ott áll az utcán, magára vett mindent, amit vegyvédelmi szerkóként be tudott dobni: nagy sárga esőkabát, kesztyű, három maszk, minden volt rajta, csak hogy láthassa az unokáját. Gyorsan lefertőtlenítettem az egész gyereket, ráhúztam három maszkot és képtelen voltam megakadályozni, hogy a szelektív kukák mellett állva megöleljék egymást. Akkor repedt fel egy újabb réteg a szívemen, mert a távolból néztem őket, és csak folytak a könnyeim. Akkor kezdtem felfogni a saját örömömet, és a magam előtt is eltitkolt hiányt is. De megembereltem magam, kettéválasztottam ezt a szimbiotikus kettőst, és végre hazavittem a gyereket az apjához meg az imádott kutyájához, aki olyan rossz passzban van, hogy nem mertük kockáztatni az utaztatását. Olyan rosszban, hogy rohamot kap, ha elmegy a közeléből az ő imádott vezére, a férjem.




Az apja - velem ellentétben - egy pillanatig nem gondolkozott, rég nem látott gyermeki örömmel az arcán ölelte, puszilta a lányát, míg az addig szétcsúszó lábú, rohamokkal küzdő eb magánkívüli boldogságban rohangált körülöttük, odahordva neki mindent, ami számára fontos. Nagyjából négy métert tudtak megtenni, lerogytak a földre, és onnantól kezdve sem a kutya, sem az apa nem engedte el őt legalább fél órán keresztül.

Leültem velük szemben, és szinte hallottam, ahogy szétrobban a páncél a szívem és a lelkem körül. Zokogtam. Hosszú idő után végre a boldogságtól.

Marossy Kriszta
 
 
0 komment , kategória:  Család  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2020.11 2020. December 2021.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 103 db bejegyzés
e év: 1398 db bejegyzés
Összes: 8876 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 169
  • e Hét: 896
  • e Hónap: 7152
  • e Év: 66301
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.