|
2021-02-03 21:00:57, szerda
|
| |
| |
ARTHUR RIMBAUD VERSEI 
Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. - Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő, felfedező.
A szimbolizmus úttörőjének számít. Munkássága java részét a Paul Verlaine-nel folytatott viszonya alatti néhány évben alkotta. Viharos kapcsolatuk 1875-ben ért végleg véget. Rimbaud életének ezután nincs irodalmi vonatkozása, lezárult a 19 éves ifjú irodalmi pályafutása. Kalandor életmódjának halála vetett véget.
Már egészen fiatalon is kicsapongó életet élt, egyes anekdoták szerint, 17 éves korára két gyermeke volt, és állítólag csaknem hússzoros édesapa volt, amikor elhunyt. Verlaine és Rimbaud kapcsolata, szerelmi libikókái még az elfogadó párizsi művészvilágból is megbotránkozást váltott ki.
Rimbaud és Verlaine kapcsolatát, valamint a költő nagyságok életét dolgozza fel a Teljes napfogyatkozás című, 1995-ös angol-francia-belga filmdráma Leonardo DiCaprióval a főszerepben.
Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia)
Link
Arthur Rimbaud: Napfény és hús
Link
ÁLOM, TÉLIRE . . . 
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki - nagy utazó!
(Szabó Lőrinc fordítása)
AZ ELSŐ ESTE
A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.
Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.
Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.
Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.
A kis láb ijedten húzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.
Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!
Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint...
Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.
Szabó Lőrinc fordítása
ESTI IMÁDSÁG
Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök:
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje ...
S mint vén galambdúcok forró pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem és füstölög,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetje.
De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leöntve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a korcsmának, hogy ott
szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ívelőt, messze csorgót ...
helyeslést intenek a délceg napraforgók.
Babits Mihály
A KIS HAMIS
A barna bútorú ebédlő teli volt
a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem
egy tányér nem tudom, miféle belga jót,
békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,
s hallgattam derűsen: a toronyban ütött.
Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,
s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,
pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.
Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován
arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,
gyerekes fintor ült az ajka szögletében,
pár tányért kedvesen mellettem lerakott,
s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,
suttogva odaszólt: "Ni, itt bibis a képem..."
Kardos László fordítása
MA BOHÉME
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Fordította: Radnóti Miklós
MAGÁNHANGZÓK
Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!
Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
Halk hóvirág, királyi hermelín, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
Vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!
Ú! - az isteni tenger nyugodt, gyűrűző tánca,
Nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
A békés homlokon, mit alchimia tép föl, -
Ó!: - szörnyű harsonák, mik ítéletre zengnek,
És Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!
Tóth Árpád
A MEGHÖKKENTEK
Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,
öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.
Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.
Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dúdol.
Az öl meleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.
Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen
s a füst fogott
gerendák alatt a befröcskölt
a cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,
hogy életet lehel e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.
Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor
bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rúdjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
fényeinél,
hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.
József Attila
A RÉSZEG HAJÓ
Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyilazva meztelen.
De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyű zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-dúcos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rossz ízű vágyak ettől megalszanak!
S villám tépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hó-csúcsokról álmodtam zöld szín éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.
És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alul a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörny kigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak unottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőke szemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott süllyedve: aludni még alább...
Ime, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar előtlen etherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,
Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyúlós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapult
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bíbor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, unt gátú, ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapuja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét unja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...
Tóth Árpád
A VÖLGY ALVÓJA
Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.
Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
Alszik, hanyatt a fűben, s arany felhő lebeg fenn,
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
Lába a sásszirom közt, alszik, s derűs az ajka,
Mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta -
Óh, Természet, melengesd szegény fázó fiút!
És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
Süt rá a nap, s keze csöndben hajol szívéhez,
Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélű lyuk...
Tóth Árpád
A ZÖLD HORDÓBAN
Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében,
Charleroi-ba így érkeztem végre meg.
A Zöld Hordóban egy vajas kenyeret kértem
és félig hidegen egy sonkaszeletet.
A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam
jókedvűn. Néztem a tapéta gyermeteg
ábráit. És egész nagyszerűnek találtam,
hogy egy lány - szeme víg, a melle rengeteg
- ez aztán, ez bizony a csóktól nem ijed meg! -
nevetve hozta be a vajas kenyeret meg
a sonkát, langyosan, kezében tarka tál;
a rózsás és fehér, szagos foghagyma kente
sonkát - és sört csapolt óriás serlegembe,
mit megaranyozott egy késett napsugár. 
Rónay György fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
Offline
