|
2021-05-01 16:24:14, szombat
|
| |
| |
Ezt 2018 májusában írtam Befagyott emlékezet címmel. Az ablakok még most is beszögellve, ideje lenne föltépni.
Az elmúlt két évben megváltozott Mosonmagyaróvár képe. (Most a külsőről beszélek). Valójában fölrobbant a város, látványosan válik a kisvárosból közepes méretűvé. Logikus. A tudatos fejlesztés fogalmát most félresöpörhetjük: olyan háromszög közepén vagyunk, metszéspontban, ahol a fejlődés robbanásszerű, pénzt, embert vonz ez ide.
Az építkezések és a hihetetlenül megnövekedett forgalom csak az egyik látványos jele ennek a fejlődésnek. (Használjuk ezt a pozitív fogalmat a nem feltétlenül pozitív dolgokra is.)
A várost ma úgy ötvenezren lakják. S magáénak múltjával együtt ennek fele sem vallja. Lakóhelynek, szállóhelynek, bizonyára többen. Meg kiaknázható területnek.
Szellemileg is újra kellene építeni a várost. Azt a várost, amely rengeteg szellemi értéket termel. Amelyet - néha úgy tűnik - a szellemtelenség próbál uralni, egyre kevesebb sikerrel.
Az újraépítést a fiataloknak kell elvégezni, a mi tapasztalatainkat is felhasználva. Ez ma pokolian nehéznek látszik. De nem lehetetlen.
Hogy miért Befagyott emlékezet?
A kilencvenes éveket látom, s talán az ezredforduló első évtizedének felét, egy szellemi aranykor kezdetének. Tucatnyi - csillogó szemű - ember végezte sokszor térítés nélkül az építés munkáját.
Aztán a teret kitöltötte az új kor új "illatú" levegője, s a beszéd szöveggé silányult, az egyéniségek szolgává, vagy visszahúzódóvá "nemesültek".
Nos az akkor beszögelt ablakokat kell feltépni, s hadd áramoljon be a friss levegő. Az emlékezés és az alapokhoz való visszatérés az új remény kezdete lehetne.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
