Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ratkó József versei
  2021-05-09 22:15:44, vasárnap
 
 







RATKÓ JÓZSEF VERSEI




Ratkó József (Pestszenterzsébet, 1936. augusztus 9. - Debrecen, 1989. szeptember 13.) József Attila-díjas (1969) magyar költő.

1936. augusztus 9-én született Budapesten. Iskoláit Pesterzsébeten kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Élt Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán. Dolgozott állami gazdaságban, borpincészetben, illetve segédmunkásként az Építéstudományi Intézetben. A Szegedi Tudományegyetemen magyar-olasz szakon tanult (1956-1958).

1955-től közölték verseit a folyóiratok (Alföld, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Élet és Irodalom, Kortárs, Szabolcs Szatmár Népe). Első verseskötetének címe: Félelem nélkül.

Édesapjának testvére, a >ratkó-gyerekek< névadója, Ratkó Anna 1949 és 1953 között népjóléti, majd egészségügyi miniszter volt. A költő róla szóló gyilkos gúnyú versének címe: Nagynéném, a miniszterasszony.



Ratkó József: Önéletrajz

Link



A költő, akit a III/III-asok figyeltek

Link



Jó volna szólni szebben (Ratkó József versei)

Link



Művei

Link



RATKÓ JÓZSEF EMLÉKSZÁM - 2006

Link








AKINEK... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




AKINEK A SZERELEM A GONDJA...

Agyát, szívét is hámba fogja,
merengve hallgat, szól szorongva,
akinek szerelem a gondja.

Fészek-rakók álmait sejti,
tolakvó énjét elfelejti,
szellős nádasban el is rejti.

Kedvesének hű tükre lenne,
s míg ő csudálná magát benne:
szemérmes, dús titkokra lelne.








ANYÁM


Anyám a föld alatt van,
vigyázok, rá ne lépjek.
Nem tudom, mily alakban
költi föl őt az élet.

Könnyű, soványka teste
nem tudom, hogy mivé lett.
Bogárka, búza lett-e -
vigyázok, rá ne lépjek.







APÁM


Apám elitta mindenét,
feleségét, hat gyerekét,
tagsági könyvét, bútorát,
elitta halotti torát,
csöpp húgom elől a tejet,
fogunk közül a kenyeret,
s filléres, rossz játékaink
eladta és elitta mind,
és ételéből nem hagyott
soha egy szíves falatot,
csak mustot adott eleget,
s amikor nyögtünk, nevetett,
röhögött, könnye is kijött
és csúfolt és úgy röhögött,
és aztán elment és ivott,
hazatántorgott, ordított,
anyámba rúgott. Mindenét
elitta, egész életét
elitta: szívét és agyát,
tenyerét, emberi szavát -
és végül semmi sem maradt
belőle. Elpusztult. Kihalt.

Arcomat, vonásaimat
az a vasgyúró indulat,
az az eszelős szenvedély
formálta, amely az övét,
s idétlenül se emberi
fásult, bomlott ösztönei
itt fortyognak még sejtjeim
földmeleg, forró mélyein -
de sem örököse, sem fia
nem akarok lenni soha!
Napjaim: emberi szemek,
óvjatok, melegítsetek! -
néptelen lelkű ne legyek -
mindig veletek, értetek
szóljak, tegyek; miattatok
legyek én ember. Adjatok
annyi erőt, annyi hitet,
hogy értelmesen s szabadon
szolgálhassak mindenkinek!







ÁG ÁGGAL


Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében -
harag nélkül minden egy-sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihar -
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza,
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy-sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.







DAL A JÖVŐRŐL


Rekedtre ordítom magam:
vigyázz, ha jön a halál!
Sírt ásnak. Készül a jövő.
Tisztelgek lábainál.

Gyönyörűm, dobd le az inged -
a szüzeket most temetik.
Elcsábult eszméinket
a trógerek lepénzelik.

Bátrabban kellene élni,
ütni a rohadtakat,
parázzsal, forró füsttel
perzselni ágyékukat!

Nehogy már csecsemőként
jövőnk is ringyó legyen!
Húsodba falazva őrizd,
Dévavár, hű szerelem.







EGY ÁGYON, EGY KENYÉREN


Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren - Előadja a Költő

Link








EMBER, FA


Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.







FIAM


Süt a Nap. Hihetetlen.
Sírod vetetlen.

Ásó készíti ágyad.
Nem anyád ágyaz.

Takaród, lepedőd föld lesz.
Koporsót öltesz.

És alszol, alszol, alszol.
Földnek fordulva alszol.

Fiodum aki voltál,
egy-halottammá holtál.

Mióta? jaj, mióta?
Egy perce, tegnap óta?

Az idők elejétől?
Mióta fény, dől?

Isten-előttről? Mindegy.
Lettem öröktől özvegy.

Varázsló aki voltam,
érted hiába szóltam,

se égi, se földi isten
nem hallgatott meg engem.

Kispárnád visszaadták,
rajta véred maszatját,

nyáladat, verítéked.
Hagytak halottá téged.










HALLGAT A KÚT IS


Azt mondják, mélyről jöttem,
kínnal kirakott kútból,
követ, iszapot köptem.
Úgy volt, ha úgy volt.

Ringyó-szájúak állnak
körül: odalent hogy van?
Lökdösnek, kiabálnak -
mondjam, na, mondjam!

Hűségese a dalnak,
én nem hozzájuk jöttem.
Hallgatok fény-ütötten.
Hallgat a kút is, hallgat.







HATALOM


A hatalomnak fegyvere van,
mi mást tehetne, lő vele
A hatalomnak hatalma van
és él, ha visszaél vele.







HATALOM


A hatalomnak szíve van,
bárkibe átültethető,
a hatalomnak arca van,
amin a bőr cserélhető.










HÁROM ÉV UTÁN
. . . . .




Dalolj hiszen a dalnál
nincs jobb forradalmár
nem végzi életét az
se börtönben se falnál

Dalolj téged megölnek
a földről eltörölnek
de lázadó dal ellen
egy isten sem pörölhet

Dalolj mert aki hallgat
az bűnöket takargat
szavát szívét befonják
lélektörő hatalmak

A holtak nem beszélnek
szép kövek alatt élnek
emlékszel pesti utca
milyen volt az az ének

Kormos tüdők dörögtek
tenyerek dübörögtek
roppant tábláit verték
a megmerevült csöndnek

Hallod-e nem a száj szólt
őrült kalapács táncolt
a görnyedt anyag lázadt
az ujjaidhoz láncolt

Dalolj fogad mutatván
eleven ércek hangján
elszabadult folyóknak
piros habos haragján

Dalolj hiszen a dalnál
ma nincs jobb forradalmár
helyetted izgat él az
ha te is belehalnál







AZ IDEGEN

Észrevettem az idegent,
a halálommal megbizott
nem evilági férfiút.
Arcom mögül kimozdult és figyelt.
Objektív pillantása volt.
Tudtam, hogy régóta követ,
arcom mögé húzódva jön,
sunyít és jegyzi bűneim,
elfordul, ha szeretkezem.
Dolga vagyok, de nem siet.
Fogában kétélű mosoly,
szemembe nyúl, arcomba nyúl,
babrálgat, elront valamit.







ISTVÁN IMÁJA - RÉSZLET


Jó reggelt, Isten! - Inkább jó napot!
Világ födelét fölnyitottad immár,
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is -
szellő bókol, madár ujjongva szólal,
minden teremtett lélek, lelkes állat,
a millió fű mind s külön-külön,
az érzéketlen kő is megragyog.
Édességét, jó ízeit a létnek
hatalmas karral terjeszted közöttünk.
Dicséret érte!







JÓ HAZÁT!
(Czine Mihálynak)


Földet, föld alá holtat,
Holt alá deszkát, apró férget,
Tetejükbe meztelen fejfát -
S pillantok Istenre, jól van-e.

Mormolom a receptet: földet,
Hegyet és vizet arányosan.
Tervezem nevét, zászlaját,
Bronzkori népét, véreimet.

Hó és zúzmarás vér határán
Hajnal s halál igézetében
Jó hazát csak így, láztalanul,
Nem hebehurgyán, mégis hittel.

1989.







JUTOK MAJD


Alávettetvén hét próbának,
ismét itt állok mosolyogva.
Arcomra ráforrt az idő.
Szánom magam nehéz dologra.

Állig szerszámban hadakoznak
csillagtalan, vékony szegények.
Értük halálig elszegődöm
énekes, mindenes cselédnek.

Farkast, veszett varjút ijesztek. -
S ha végül gondjaik kirágnak,
szikkadt földjükbe hull a testem,
jutok majd bogárnak, virágnak.







KEDVESEMNEK


Hirdesse minden, mennyire szeretlek;
föld, ég, virág, amire lépsz: a fű!

Egy pillanatra sem szabad feledned,
mert ez az érzés örök életű.







KEDVESEMNEK


Szeretve, szerettetve:
így vagy életem kedve.

Nyugalmam jóban rosszban
nyugodjék te karodba







KIHUNYT A LÁNG


Már csak parázslik.
Fölém subát terít az este.

Hamvadó tűznél üldögélek,
s várom, Kedves, hogy megjelensz-e?

De nem! Hogyan is jelennél meg?
Belőled csak emlékek élnek...







NAGYNÉNÉM MINISZTERASSZONY


Halottról rosszat nem beszélek;
gyalázata rám szállna vissza,
s nem volna nyugtom, míg csak élek -
családja átkozódna, szidna,
s ezért - korántsem mintha félnék -
nehogy a szó sebet fakasszon,
szapulom - hál' istennek, él még
nagynéném, a miniszterasszony.

Régóta viszket már a nyelvem;
s mert szavaira nem vigyáztam,
hány buta tréfáját lenyeltem,
amíg e rímre ráhibáztam!
S ha sokszor is hagyott a bajban -
túl vagyunk rajta, nem haragszom.
Szárazkolbásszal traktált hajdan
nagynéném, a miniszterasszony.

Igaz, hogy akkor még szegény volt
az istenadta, nem miniszter.
A keze bütykös és kemény volt,
haját a gond beszórta liszttel;
ő maga tett el hűs uborkát,
s nem volt cselédje, ki dagasszon,
és még nem hordta fönn az orrát
nagynéném, a miniszterasszony.

S nincs erre az orrbántz-ra vegyszer;
hiába hánytam a keresztet,
magasztos, miniszteri keggyel
egy levelet is megeresztett.
Számat, fülemet telesírta,
de benne nem volt semmi hasznom,
s a tárgyragot két t-vel írta
nagynéném, a miniszterasszony.

Ne vesse senki a szemére,
nem érdemel rovót a néném.
Ha szidnák, bárki ellenére
foggal, körömmel védeném én.
Ne firtasd, egyszerű a titka
- megsúgom, de köztünk maradjon -:
hat elemit járt összevissza
nagynéném, a miniszterasszony.

Egyszer oszt' meg is látogattam.
Ő volt a gazda, én a vendég.
Nem volt hiányom szép szavakban,
s a zsömlét is vastagra kenték;
sohse volt jobb a dolgom, mint ott -
s mikor eljöttem - nem panaszlom -,
markomba nyomott húsz forintot
nagynéném, a miniszterasszony.

Ajánlás:

Költő, ugass, lelked kitátva!
mindegy, csak a szekér haladjon.
Talán majd ezt is megbocsátja
nagynénéd, a miniszterasszony.

1954







ŐSZ


Szakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz van.
Telnek a tavak, az árkok edényei: piros levelek
ringatóznak, ragyognak a vízen,
mint levesben a zsír csöppjei. A nyár
könnyű lábnyomát elmosta már a vihar. Telet szül
lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg
a fal tövében. S elcsöndesült a Nap,
mint ingbe dugott madár.

Szép ez a világ! Örülni, énekelni
akarok most, gondjait hát elejtem.
Csillognak a fény krajcárkái: zöld,
piros, seszínű üvegcserepek.
Szabad vagyok - s ez is öröm. Az idő
nem parancsolhat nekem.
Törvényeit betartom, ismerem:
öregszem engedelmesen -
de nincs szívemben félelem,
szememben nincs alázat.
Nem tántorít fortély, se rontás:
magamból a rosszat kivetettem.
Az idő meg nem alázhat engem.
Kegyeiért nem tülekedtem,
s nem is fogok.
Fütyörészve végzem egyetlen
dolgomat: énekelek,
amíg tudok.







A SZABADSÁG


A szabadság csak mende-monda.
Annak sincs, aki hitte, mondta,
Ha volna, érezné a bőröm -
besúgott szó a börtönőröm,
mert rajtam sem fog már a fegyver!
Itt több a spicli, mint az ember,
itt jobb a halál, mint az élet -
mégis: az ellenükre élek.







SZERELEM
. . . . . . . . . . . . .




Először egyik ujjadat,
aztán a másikat.
Szép tenyeredből
nem marad nekem csak áhitat.

A markos munka elveszi
tőlem karod, szemed.
Ujjad bögyével bútorok
fényét kényezteted.

Guggolsz kis gondjaink között;
söpörsz, padlót sikálsz,
vasalsz, gyerekkel bíbelődsz -
egy percre meg nem állsz.

Dolgozol, szüntelen mosol,
s ha rádszólok, puha
szádon meglibben egy mosoly,
mint terített ruha.

Pöröllek: nincs ehhez jogod!
Törvény van rá, tudom:
napi nyolc óra munka
és nyolc óra nyugalom!

Mi űz, miféle ösztön ez,
hogy nap mint nap akképp
s olyan erővel és dühvel
igyekszel, mint a gép?

Egy percig aludnál tovább!
Ne félj, megvár a gond,
türelmes az, mint én, szelíd,
ragaszkodó bolond.

Először egyik ujjadat,
aztán egész karod.
A markos munka elveszi
fölfénylő homlokod.

Egyszer egészen eltűnsz,
dologgá változol,
s majd sírhatunk utánad,
ha nem leszel sehol.







SZÉGYENTELENÜL


Mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,

és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom, -
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!

Mióta élek, dolgozom
Parasznyán, Pesten, Putnokon,
mindig a nehezét fogom,
még sincs egy rendes bútorom.

Kis gondjaim közt guggolok,
felmagasodni nem tudok.
Segítsetek, ne hagyjatok!
könyvet, kenyeret adjatok!

Semmiből se kell sok nekem.
Barátom, ha hiszed, ha nem:
egy harapásnyi kenyeren
éltem le fele életem.

De már kevés ez - nem elég
huszonhét havi maradék.
Éléskamrám az üres ég -
csillaga morzsányi ebéd

S míg ezt a verset hadarom,
tucatnyi édes haverom
él ilyen egérke-bajon
gondjai közt hallgatagon.

Én szólok - fakír nem vagyok,
aki bár lelkéig vacog,
mégis forró verset dadog,
hogy gőzölögnek a sorok!

Költő vagyok - hát tudom én,
hogy hivatásom a remény,
és tudok hinni is - kemény
gyémánt-jövőnkben bízom én.

De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem,
mert ez a kétéltű jelen
hol ellenem van, hol velem.

Pedig hát apám veszélyt
nem nagypofájú hősökért
vállalta, izgatott, beszélt
értem, értük, mindenkiért!

S ha én szólok - sem magamért,
kollektív bánatért, bajért,
rontott hitű parasztokért,
kemény, egyforma életért.

S mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,

és mindenről el kell mondanom,
igazhoz igazítanom -
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!

Mint aki pénzért hegedül,
s száján lágy, kérő mosoly ül,
sürög a vendégek körül
szótlanul, szégyentelenül,

úgy kérem én is a kegyet:
adjatok könyvet, kenyeret,
szorítsatok egy kis helyet
végre nekem is köztetek!







TAVASZ


Feszengnek a suhanc akácok,
helyüket örömest odahagynák.
Kis, nedves újszülött levélkék
félve a fényt tapogatják.
Röpülni akar a bokor,
próbálgatja szárnyát a szélben.
De gyönge még. Hát elkapirgál,
s megül a melegedő fészken.
Gyalogol az út kőcsizmában,
jegenyefa a vándorbotja,
Hóna alatt gubancos árok,
gizgazból szőtt üres tarisznya.
A táj szegény még; tücsök tüsszög,
cincog a villanó egérke.
Ezt a telet is átvészeltük.
Hámlik az ég. Nap süt. Megérte.







TÉRDIG KŐVÉ


Arcom aszálytól gyötretik,
pillantásom repedezik,
könnyem kannái likadnak,
mosolyaim elapadnak.

Láttam a jövőt mögöttem
jövögélni a ködökben.
Ordas arca kötve ránccal,
lába vonszolódva lánccal.

Nem a Napot, nem a Holdat,
szarva közt hozá a múltat.
S szeme mintha nem is volna,
varasodó csillag volna.

Gondoltam ifjúnak, másnak,
nem sebekkel cicomásnak,
s jaj előttem, nem mögöttem
jövögélni a ködökben!

Térdig kővé, majd derékig,
fölnyújtott ujjam hegyéig,
válik szemem kőgolyóvá,
hajam kőből való hóvá.

Térden tördelt homlokomat,
teszik vala malom alá,
csontból csiszolt csigolyáim
vetik vala kerék alá.







ÜZENET


Innen van legmesszebb az ég;
rakétával sem érhető el,
A rokkant úton szekerek
nyikorognak megrakva kővel.

Vertfalak közt vert emberek
sóhajtoznak megrakva bajjal.
Ketyeg a mérető idő.
Éjszaka megőszül a hajnal.

Azt mondják, készül a jövő.
Jöttment szelek erről gagyognak.
Isteni rendelés szerint
itt csak a csillagok ragyognak.







ZSOLTÁR...


Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.

Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját


Ratkó József: Zsoltár anyámnak

Link











 
 
0 komment , kategória:  Ratkó József  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 374
  • e Hét: 1870
  • e Hónap: 19014
  • e Év: 156386
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.