|
2022-06-08 21:30:32, szerda
|
| |
| |
TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 3. 
AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
A CSILLAG
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa-, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják.
Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során.
Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga?
- kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé ?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról.
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt... végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében...
Kovács András
A CSODATEVŐ ERDEI MANÓ
A fogaim sajogtak. Tovább már nem halogathattam a dolgot. Nagy nehezen legyűrtem a fogorvostól való félelmemet és elhatároztam, hogy megcsináltatom őket. Igen ám, de miből? Másodéves egyetemista voltam és épp hogy fenn tudtam tartani magam részmunkaidős állásaimból. Talán a legrosszabb fogaim kikezelésére még futja a pénzemből.
Fellapoztam a telefonkönyvet és felhívtam az első gyalog megközelíthető fogorvost. Az asszisztensnő azt mondta, azonnal mehetek. Néhány perc múlva már a fogorvosi székben ültem és a fogorvos gondterhelten vizsgálgatta a számban lévő romhalmazt.
- Hm, a maga fogai bizony elég rossz állapotban vannak, de ne aggódjon, rendbe hozom valamennyit.
- Nem, azt nem tudom kifizetni- mondtam és már szálltam is ki a székből.
- Maga az egyetem diákja, ugye? - kérdezte.
- Igen...
- Nos, akkor néhány év múlva diploma lesz a kezében, és azután munkába fog állni.
- Ez a tervem.
- Nos, majd akkor kifizeti. Addig csak koncentráljon a tanulmányaira, a fogait pedig bízza rám.
Rámeredtem. Komolyan gondolta, amit mondott. Nyugodtan felvette a műszereit és nekiállt betömni a lyukakat.
Ettől a naptól kezdve hetente jártam hozzá, amíg az összes fogamat rendbe nem hozta. Miután megszereztem a diplomámat, állást vállaltam és rendeztem a számlámat.
Az ezt követő években csodatevő erdei manónak hívtam őt. Ezek olyan idegenek, akik váratlanul kerülnek elő a semmiből -az erdőből-, amikor szükség van rájuk. Adnak pénzt kölcsön vagy örökbe, nyersanyagot vagy felszerelést, ha az kell, megtanítanak dolgokra, esetleg veszélyektől mentenek meg, vagy megakadályozzák, hogy nagy hibákat kövessek el.
Kedves fogorvosom, bárhol is vagy, áldjon meg az Isten, és még egyszer köszönök mindent!
forrás: Laudetur hírlevél
A FODRÁSZ ÉS VENDÉGE
Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:
- Én nem hiszem, hogy Isten létezik.
- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.
- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni. Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kulturálatlannak tűnt.
A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:
- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász. - Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét.
- Nem, nem! - erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?
- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! - válaszolt a mester. - Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. - Éppen erről van szó! Isten is létezik! Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.
Úgy mint a fodrász, mi is sokszor megtagadjuk, vitatjuk Isten létezését. Őt okoljuk problémáinkért, szenvedéseinkért, sikertelenségeinkért. Amikor, halljuk az evangéliumot, kapunk egy meghívást Isten házába, csak legyintünk: "Hol van erre időm?"
Még van időd, életed során bármikor megkeresheted Istent. Akkor részesülhetsz kegyelmében, megváltásában. Az örök élet részesévé válhatsz. De halál után ez a lehetőség már nem érhető el: Isten nélkül a végcél a Pokol.
Rajtad múlik melyiket választod.
A KÍGYÓ IGÉRETE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián fiú, akit egy hónapra kiküldtek az erdőbe, mert ez a próba hozzátartozott a törzsi beavatáshoz. Ez idő alatt vigyáznia kellett magára, meg kellett védenie magát, és elegendő élelmet kellett találnia a túléléshez.
Néhány napig rendben is ment minden, egészen addig, amíg egy olyan helyre nem ért, ahol szemmel láthatóan nem volt túl sok ehető dolog. A fiú ennivalót keresve tovább vándorolt, de ahogy teltek-múltak a napok, az csak egyre kevesebb lett. Már nagyon éhes volt, amikor egy nagy hegyhez ért. Amint felfelé haladt rajta, egyszer csak egy csörgőkígyó siklott az útjába. A kígyó megszólalt:
- Kedves fiú, eltévedtem itt a hegyekben, és nem találom a lefelé vezető ösvényt. Tudom, hogy te ismered az utat. Szépen kérlek, vigyél le innét! Különben biztosan elpusztulok idefenn.
A fiú azt válaszolta:
- Ismerlek téged. Te a csörgőkígyó vagy. Egyetlen marásoddal megölhetsz!
A kígyó tovább próbálkozott:
- Kedves fiú, nagyon éhesnek tűnsz.
- Napok óta nem ettem - ismerte el a fiú.
- Ha megmutatod a hegyről levezető utat, megmutatom, hogy hol találsz ennivalót. Terített asztalhoz vezetlek, és táncolok neked.
A fiú hallgatott, a kígyó pedig táncolt neki egy kicsit. Aztán megszólalt a kígyó:
- Ugye szép vagyok, ha táncolok?
- Szép vagy, ha táncolsz, de tudom, mit tehetsz velem. Megmarhatsz és megölhetsz.
- Megígérem, hogy ha leviszel a hegyről, megmutatom neked az ételt, és nem bántalak - felelte a kígyó.
- Megígéred?
- Hát persze.
A fiú levezette a kígyót a hegy lábához, és a kígyó, ígéretéhez híven, megmutatta, hol van az élelem. Olyan lakomát terített a fiú elé, hogy az úgy érezte magát, mint egy király. A kígyó ezután táncba kezdett a fiú előtt, a fiú meg táncolt a kígyóval. Egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt a kígyó a fiúra támadt, rárontott, és megmarta. A fiú a földre esett, és felkiáltott a fájdalomtól. Könnyek és jajkiáltások közepette a szemére hányta a kígyónak:
- Megígérted! Megígérted, hogy nem marsz meg!
A kígyó mosolygott, és így felelt:
- Amikor lehoztál, azt mondtad, hogy ismersz engem.
A világ csörgőkígyója, melyet akár a sátánnak is nevezhetünk, mindig olyan dolgokat ígér, amiket nem tud megtartani. Az élvezetek és a gazdagság, testi örömök ígérete is olyan álmokkal hiteget, amelyekben nem tudunk megálljt parancsolni vágyainknak. A világ tele van üres ígéretekkel, tele van előre gyártott megoldásokkal és könnyű utakkal. De egyik előre gyártott megoldás sem hozza meg azt a beteljesülést és boldogságot, amire mindennél jobban vágyunk. Egyik könnyű út sem vezet az életre, hanem inkább kiégésre, csalódásra és pusztulásra ...
"A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják."
Mt 7.13-14
forrás: ismeretlen
A MEGSÜTÖTT BIBLIA 
Husz Jánost nevezhetjük a morva reformátornak és prófétának, de éppúgy mártírnak is. Lángoló bizonyságtétele ezrek és ezrek szemét nyitotta fel, hogy meglássák Krisztus megváltó munkáját.
De abban az országban nem sokáig tartott az evangélium nyilvános hirdetése.
Husz Jánost máglyán elégették, patakokban folyt a keresztyénnek vére, és mindenütt vadásztak a Bibliára, hogy megsemmisítsék. Egy asszony, akinek legnagyobb kincse Bibliája volt, éppen a kemence előtt készült, hogy kenyeret süssön, mikor meghallotta, hogy az inkvizíció emberei átkutatják a falut és mindenkit foglyul visznek magukkal, akinél Bibliát találnak.
Gyors elhatározással a Bibliát belecsavarta az egyik kenyértésztába, amelyet aztán bevetett a kemencében. Utána betette a többi kenyeret is.
Nemsokára átkutatták a házát. Mindent feltúrtak a padlástól a pincéig. De hiába.
Mikor az inkvizítorok elhagyták a házat, a kenyér már megsült és a Biblia is kikerült a forró kemencéből.
És íme, a Biblia éppúgy nem szenvedett semmi kárt, mint egykor Sidrák, Misák és Abednego,akiket Nabukodonozor az égő tüzes kemencébe vettetett és onnét sértetlenül kerültek elő.
Ennek az asszonynak az utódai is drága örökségként őrizték meg ezt a Bibliát.
Az utolsó örökös egy Schebold nevű morva volt, aki Ohio-ban lakott és ezt a családi örökséget igen nagy becsben tartotta.
forrás: ismeretlen
A NAGYRAVÁGYÓ KŐFARAGÓ
Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. "Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. "Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. "Milyen hatalmas a nap" - gondolta. "Bárcsak nap lehetnék!" Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. "Milyen hatalmas ez a viharfelhő" - gondolta. "Bárcsak viharfelhő lehetnék!"
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. "Milyen hatalmas a szél!" - gondolta.
"Bárcsak szél lehetnék!" Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. "Milyen hatalmas ez a szikla" - gondolta. "Bárcsak szikla lehetnék!" Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott állt egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. "Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.
Nekünk,embereknek,túl kicsi a hitünk! Ha valami rossz ér minket, akkor olyan könnyen feladunk, vagy eldobunk magunktól mindent!Értelmetlen! Miért nem bírunk tovább menni az úton?? Vajon mi az oka annak, hogy egy-egy csalódás miatt megrekedünk ott ahol vagyunk?!
Nem tudjuk elfogadni a dolgokat,amik megtörténnek, mivel mást akarunk,de milyen érdekes, hogy abba soha nem gondolunk bele, hogy talán az nem is lenne olyan jó számunkra... De persze mi ragaszkodunk a kicsinyes elképzeléseinkhez, amik a boldogságról szólnak, de annyira elvakultak vagyunk, hogy elfelejtjük átélni azokat a pillanatokat, amik most, a jelenben történnek meg velünk!
A SZERETET NAGYMESTERE
Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim - akik állandóan gúnyoltak - nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.
Ha az osztálytársaim megkérdezték, "Mi történt s száddal?", azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tünt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.
Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve - csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.
Elérkezett a rendes évi "hallásvizsgálat" ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.
Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezem, amikor a többiek. A "suttogóteszten" azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként a falhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztalról suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Aztán a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az ovodában felfigyeltem rá, hogy senki nem ellenőrzi mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.
Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, valyon mit fog súgni nekem Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint "Kék az ég" vagy, "Van új cipőd?"
Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta életemet.
Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta:
"Bárcsak az én kislányom lennél!"
Mary Ann Bird
A SZESZ DIADALÉNEKE
Ki mer síkra szállni velem? Kinek van olyan hatalma, mint nekem? Igen. Az én hatalmam óriási. Én a Sátán szolgálatában állok. Ő pedig a a világ ura. Az én uram kedvéért teljes munkát végzek. A test mellé megölöm a lelket is. A végén a nagy zsákmányt, a lekaszált embermilliókat odaadom az én uramnak, a Sátánnak. Én már megszámlálhatatlan milliókat terítettem le a földre. Aki meghódol, azt lehúzom a sárba, akár tanult, akár egyszerű ember. Én elrabolom az ifjútól az egészséget, a lánytól a tisztaságot, a férfitől az erőt. Én megnyitom a szív sötét forrásait, amelyekből gazság, gyalázat és mocskos beszéd bugyog elő.
Az emberekből tolvajt, hamis esküdözőt, gyilkost csinálok. Nincs parancsolat, amelyet naponta százszor áthágni ne segítenék. megtöltöm a börtönt. Milyen tehetségtelen hozzám képest minden zsarnok! Az emberek szívesen nekem áldozzák vagyonukat, feleségüket, gyermeküket, becsületüket, testüket, lelküket. Hatalmam az egész világra kiterjed. Szeretem és szólom a legnagyobb hazugságokat. Mikor a pálinkát kitalálták, azt hitték, hogy az élet italát találták meg, pedig a halál itala az. Ígérem, hogy megerősítem a testet, pedig tönkreteszem azt. Ígérek vidámságot, barátságot, és verekedést, erőszakot ébresztek.
Látod ott azt az embert az árokparton? Úgy fekszik ott, mint egy holttest. Ez az én művem. Hallod az utcán az ordítást? Nótának indult, és üvöltésben végződik. Hallod a szegény feleségek, anyák, gyermekek sírását? Ez mind az én hatalmam diadala! Akit egyszer megfogtam, nemigen eresztem el. keményen tartom. Akar, nem akar, innia kell! Ugyan ki száll velem síkra az én hatalmam ellen, ki tudná szabaddá tenni foglyaimat?
A tudomány? Nevetséges beszéd. Hallgattam én már magam is, mikor tudósok magyarázták, hogy megrövidítem az életet, hogy minden harmadik öngyilkos, minden második börtönlakó az én áldozatom, legtöbb közúti balesetet én okozok. Láttam, hogy néhány iszákosnak lúdbőrös lett a háta, egy kissé gondolkodóba esett, de estére kelve csak befordultak a kocsmába. Tudomány? Velem szemben? Falra hányt borsó!
Jó szándék? Nahát, az én utcám van igazán jó szándékkal kikövezve. pedig az én utcám nyílegyenesen a kárhozatba vezet. Látod azt az embert? Most tápászkodik fel a részeg álom után. Ó, hányszor megfogadta feleségének ,, ártatlan gyermekei " életére, hogy ,, ez volt az utolsó", de ma este is ott lesz az ivócimborák között! Az én hatalmam óriási! Én a Sátán szolgálatában állok!
Van valaki akitől félek, aki még az én kezemből is ki tudja ragadni a zsákmányt, aki az én rabszolgám bilincsét is el tudja oldani, aki előtt nekem reszketnem kell, aki elől menekülök:
Jézus!
Látod azt a házat, amelyből az ének zendül felénk?Az a Jézus háza. Ott nekem nincs semmi hatalmam. Ott bűnösök keresik az Isten szavát. Aki nekik egyedül békességet és szabadulást adhat. Ott is szól a zene, de nem a táncra. Ott is énekelnek, de nem az uramnak, a Sátánnak tiszteletére. Ott az én rabszolgáimat akarják megszabadítani a Jézus számára. Ott anyák, feleségek, gyermekek imádkoznak a fiú, a férj, az atya lelkéért, hogy az Isten adjon az elveszett számára kegyelmi időt, hogy megtérhessen és éljen. Nézd, most is egyről leszedik az én rongyaimat s fehér ruhába öltöztetik, hogy beállhasson a Bárány seregébe. Szeretném őket összetaposni s a lelkemen keresztülvonaglik a halálsejtelem. Nem jöhet-e idő, amikor a Bárány szavára az emberek összefognak s engem, mint egy bélpoklost kitaszítanak a világból?
Igen: ez a Jézus erősebb nálam, sőt erősebb az én uramnál, a Sátánnál is. Szerencsére erről az én szegény, buta rabszolgáim nem akarnak tudni ,s ha valaki mondja is nekik, a szemébe vigyorognak. Én megteszek minden, hogy észbe ne kapjanak. Bedugom fülüket, összezavarom lelküket, megkeményítem a szívüket, hogy ne hallgassanak Jézus hívó szavára.A míg bírjuk, konkurálunk a templommal, s a söntésbe hívogatjuk az embereket a Sátán imádására. Köztem és Jézus között soha nem lehet békesség.
*
Én az embereket rabbá teszem, Jézus szabaddá.
Én az embereket nyomorulttá teszem, Jézus boldoggá teszi őket.
Én gyűlöletet, haragot viszálykodást támasztok. Ő megtölti a szívet szeretettel.
Én lerombolok, aláaknázok minden földi szeretetet, Ő szerető szülőket, engedelmes gyermekeket, áldott családi életet teremt.
Ő új életet hoz, én halált.
Ő végtére paradicsomi örömöt s örök boldogságot ad híveinek, én a pokol örvényébe taszítom az enyéimet.
A Sátán is és én is tudom, hogy az időnk rövid, ezért minél több gyászt, pusztulást terjesztünk az emberek között.
forrás: Kis Tükör 1935 január
A SZIGET
Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet! - mondta a Bánat - Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!
SZÖGEK A KERÍTÉSBEN
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A kövekező hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem.
Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai.
A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket. Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
Online
