|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 13
|
|
|
|
|
|
2024-08-28 22:30:58, szerda
|
| |
| |
NYÁRI TÖRTÉNETEK 
EGY NYÁRI NAP A KERTBEN
Várfalvy Emőke
Újabb forró nyári nap köszöntött az avarfalvi kertre.
- Szomjas vagyok! - panaszkodott Tátika.
- Elhiszem kicsim, tényleg borzasztó meleg van - próbált árnyékot borítani a kert legkissebb lakójára Alma. Sajnos nem volt elég terebélyes ahhoz, hogy a virágoskertig is elérjen, így csak szóban próbált segíteni - Talán ma már lesz eső.
- Minden nap ezt mondjátok - feleselt Tátika durcásan - hogy majd délben, majd, délután, majd este.Aztán egy csepp se!
- Lágyszárúak, mind türelmetlenek! - legyintett szúrós, ezüstszínű ágaival bosszúsan Fenyőúr.
- Nem vagyok türelmetlen, csak szomjas - válaszolt Tátika sértődötten.
- Tényleg elég kellemetlen ez a forróság. De legalább a barackjaim aszalásával nem kell majd bajlódnia senkinek - próbált viccelni a rengeteg terméstől roskadozó Sárgabarack.
- Kár értük. Ha ihattak volna, mind nevetve gurilnának a fűben, ha eljön az ideje a pottyanásnak. Most olyan ráncosak, mint a szomszéd néni arca, aki majdnem 80 éves! - fecsegett Tátika.
- Ugyan már 80 év is valami? Engem még az ükpapa ültetett tegnap előtt múltam 120 éves - húzta ki magát Dió.
- És 100 éve is ilyen szomjas volt mindenki a kertben? - érdeklődött Tátika kíváncsian.
- Hát, én emlékszem egy nyárra, amikor egy csepp eső sem esett - válaszolt barátságosan Körte, aki olyan girbe-gurba és göcsörtös volt, hogy sokan úgy hitték, még Diónál is öregebb - nehéz idők voltak. Meg azok is, amikor annyi esett, hogy egy hétig álltak a pocsolyák a fűben. Vízből se a sok, se a kevés nem jó
- Jaj, ne beszéljünk vízről, olyan szomjas vagyok! - nyöszörgött Tátika és lelógatta a fejét, hogy kevésbé süsse a nap.
- Ugyan már, ne nyavalyogj annyit azokkal a pici virágaiddal. Nézz meg engem! - mordult rá Rózsa kertszomszédjára - Ennyi óriás virágot egyensúlyozni egy száron!
- Verbénának sokkal több virágja van mint neked - vágta rá Tátika azonnal.
- Igen, ahogy nézem, lassan ki is szárad szegény - állapoította meg Muskátli, aki szerencsés volt, hisz nem a virágoskertben, hanem a mindig félárnyékos ablakpárkányon lakott egy ládában.
- Nem csoda. Ennyi eső mellett napi egy locsolás kinek elég? Lehet, ma még azt is elfelejtik - elmélkedett Petúnia.
- Te is szomjas vagy már Petúnia? - kérdezte Tátika miközben azon töprengett, hogy lefekszik, kicsit a földre. Úgy érezte, szédül.
- Ejnye, miért kell mindig a vizet nyakalni? Osszátok be amit kaptok, mint én! - pöffeszkedett Kövirózsa.
- Dehát neked könnyű. Téged a sivatag széléről hoztak - szólt vissza Tátika és lefeküdt a földre, mert már nem bírt állni .
- Tévedés! Az én vagyok - vigyorgott a terasz napos sarkában Kaktusz - neked meg mi bajod?
- Szomjas vagyok! - nyöszörgött Tátika.
- De akkor minek fekszel a földre? Mi vagy te, miniborostyán? - érdeklődött Vadszőlő.
- Már nem bírom kivárni míg végre esik - sóhajtott Tátika.
- Pedig itt van mindjárt! - fordult Tátikához mosolyogva Napraforgó, aki csak véletlenül keveredett a virágoskertbe.
- Ezt meg honnan tudod? - csodálkozott Tátika.
- Nem látom a napot. Pedig itt kéne legyen, pont az arcom felett - válaszolt Napraforgó.
Hamarosan teljes csend telepedett a kertre,hiszen minden növény szorgalmasan itta a hirtelen jött nyári zivatar finom, hűvös cseppjeit.
KÁLNAY ADÉL: KÜLÖNÖS, NYÁRI NAP
Volt egy nap egyszer régen,
egy furcsa nyári nap,
könnyű habfelhők úsztak át az égen,
s én a kert végében álltam éppen
kedves szilvafám előtt.
Ráérősen álldogáltam,
vártam, hadd teljen el a délelőtt.
(Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!
Soha azóta nem találok annyit, pedig
kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,
azon a furcsa, különös napon...)
Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,
mi a jó abban,
hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,
van talán rá valami okod,
csóválta fejét és
elcsoszogott a kis konyha felé.
Húzta őt a folytonos dolog,
meg sem várta, mit mondanék,
ha lenne válasznak bármilyen szavam,
de mindegy is, úgyse volt.
Szavam csak most van arról a furcsa,
különös nyári napról,
hisz most látom én, hogy az ágak között,
ott, ahová nemrég egy madár költözött,
valami moccanás vagy rebbenés készül
kilopni a csendet a levelek közül,
s a csenddel együtt a rend is halni készül,
a rend, amely kimondja,
hogy minden élőnek élni kell,
a rend, amelyről azt hittem, örök,
s most mégis, egy parányi lény
csendből, rendből kihullva,
akár könnyű pihe lefelé pörög,
s elém akar leesni éppen,
hogy lássam a kínt a szemében,
azért, hogy megtudjam, igen,
bármi, bármikor lehet,
mindez megtörténhet
egy szép napon majd veled,
hiába bízol oly nagyon
Istenben, hitben, jó reményben,
biztonságod fészkéből,
mint gyönge fióka,
bármikor kihullhatsz a porba...
Ám hirtelen, egy fényes villanás,
vagy talán egy szárny suhanása,
s a halni készülő fióka mégsem
hullott a porba le,
ott volt, aztán - ó, Istenem -
többé nem volt már ott sosem.
Döbbenten és ujjongva álltam ott,
nyár volt, csend, nagy meleg,
könnyű habfelhők az égen,
egy különös nyári nap,
egyszer, régen...
Mester Györgyi: A PIROS BICIKLI
A piros bicikli a falnak támasztva álldogált. Várta gazdáját, a kisiskolás Gergőt, hogy minél előbb útra kelhessenek, és a szokásos, délutáni kerékpáros túrájukat megkezdjék.
A bicikli unatkozott. Június eleje volt, ugyan nem tudta, de érezte, nemsokára véget ér a tanítás, kezdődik a nyári iskolai szünet.
Ennek a gondolata örömmel töltötte el, hiszen akkor egyre több időt tölthet a gazdájával, és hosszabban lehetnek úton.
A nyáreleji, szokatlanul nagy hőség elbágyasztotta. Jobban neki kellett támaszkodnia a ház falának, nehogy eldőljön.
A biztos támaszték ellenére, egyszer csak megszédült. A nagy melegtől lehetett...
Ekkor - kicsit már homályosan -, azt látta, nyílik a nagykapu, és betolat az udvarra egy autó.
A társasházi szomszédjuk volt, Dezső bácsi. Az öregúr leállította az autót, kiszállt, majd sebes léptekkel eltűnt a lépcsőház irányában. Még nem volt olyan öreg, hogy feledékeny legyen, de ez esetben mégis valami hasonló történhetett, mivel - talán a nagy meleg hatására -, a nagykaput nem csukta be.
A nyitva álló bejárat, a kis bicikliben a szabadság lehetőségének érzetét keltette. Egyelőre azonban csak vágyakozva bámészkodott kifelé az utcára.
Ekkor váratlanul, két-három kerékpárt látott elsuhanni a kapujuk előtt.
A bringák nagyon gyorsan mentek, szinte repültek. Látta őket egy pillanatra, majd a következő percben huss, már ott se voltak.
Csak meregette a szemét, amikor újabb kerékpárok tűntek fel a kapu előtt, és tova is száguldottak az úttesten.
,,Ennek a fele se tréfa - gondolta a kis bicikli. Ez olyan, mintha versenyeznének egymással, ki ér előbb a célba. Ebbe a versengésbe akár én is beszállhatnék. Én is vagyok olyan gyors, mint akármelyik másik kerékpár. Gergő mindig jól karban tart, ha bármi meghibásodás jelentkezik, azonnal kijavíttatja - általában apukával. A lényeg az, hogy én is nagy dolgokra vagyok képes" - erősítgette magában az elhatározást a kis kétkerekű.
Azután gondolt egy nagyot és merészet, és elszántan kigördült a kapun túlra.
Az úttesten csak gurult, gurult, egyre fokozódó gyorsasággal, mígnem utolérte a korábban látott kerékpárokat.
Egy alkalommal azonban hátra nézve észrevette, további kerékpárok tűntek fel mögötte. Mintha őt üldözték volna. Egyből nagyobb sebességre kapcsolt, nehogy utolérjék.
Ahogy távolodott az otthonától, fokról-fokra bátrabb lett. Már egy hihetetlen cél lebegett a szeme előtt: meg kell nyernie ezt a gyorsasági versenyt. Meg kell mutatnia ország-világ előtt, hogy habár ő csak egy kicsi kerékpár, mégis, nagy dolgokra képes.
És láss csodát!
Váratlanul, egy meredek lejtő alján, emberek sokaságát pillantotta meg az út két oldalán.
Tulajdonképpen nem ért rá nézelődni, mert közben belefutott egy piros szalagba, és kettészakította azt. Úgy tűnik, célba ért, ráadásul elsőként.
A tömeg megéljenezte, ami őt nem kis büszkeséggel töltötte el. ,,Ha ezt Gergő megtudja - gondolta -, biztosan megdicsér majd..."
Amikor feleszmélt, a fal mellett találta magát, a földön. Pedig nem szokott eldőlni, hiszen kis gazdája mindig biztonságosan állította le.
Ekkor megpillantotta Gergőt, aki sebes léptekkel közeledett a buszmegálló felől, majd egyenesen odament hozzá, talpra állította, és szeretettel megsimogatta. ,,Gyorsan megebédelek, azután indulhatunk - mondta a kisfiú. Biztosan átforrósodtak a kerekeid, talán le is eresztettek, azért dőltél el - tette hozzá. Olyan elaléltnak látszol. Valószínűleg el is szunnyadtál. Lehet, hogy közben valami szépet is álmodtál?! Hamarosan visszajövök, addig is áttollak az árnyékba, a diófa alá. Indulás előtt majd ellenőrzöm a kerekeidet is, mert csak akkor biztonságos kimenni a forgalomba, ha a te műszaki állapotod rendben van. Na, kicsit még álmodozhatsz, amíg vissza nem jövök."
Mester Györgyi: NYÁRI KALAND A PARKBAN
Az óvodás nagycsoportból elballagó Réka, az iskolakezdés előtti nyár jó részét a nagymamájánál töltötte, mivel szülei szabadsága nem volt elég arra, hogy az egész szünetet kislányukkal tölthessék.
De így is, minden este beszéltek egymással telefonon, és Réka élménybeszámolójából a szülei pontosan tudták, mik voltak az adott nap történései, milyen a kislányuk hangulata, jól érzi-e magát.
Ez utóbbival sohasem volt baj, hiszen nagyival remekül telt a nyár.
Reggeli után minden nap kisétáltak a közeli parkba, ahol a kislány megismerkedett a park különböző fajtájú fáival, virágaival, és néha egy-egy érdekes, szép madarat is láttak a lombok között, amelyekről, nagymama jóvoltából, egy csomó érdekes dolgot tudott meg.
De nagyi mást is mesélt. Igazi mesekönyvből, míg végül a mindennapi felolvasás, a park padján ücsörögve, elmaradhatatlan részévé vált a délelőtti sétáknak. Réka persze néha magával vitte a babakocsiban Jutka babát, hogy ő is levegőzzön egy kicsit, máskor a nagy pöttyös labdát, amivel nemcsak ügyesen pattogtatni, hanem kapura lőni is lehetett a gyerekeknek kialakított, az igazival szinte teljesen megegyező, kis futballpályán.
Nem szabad azonban megfeledkezni a séták harmadik résztvevőjéről sem, ,,akit" Réka a ruhája vagy köténye zsebében szokott magával vinni, és otthon nem hagyott volna semmi kincsért.
Ez a harmadik társuk Makk Karcsi volt, jobban mondva egy apró kis makk, ,,akinek" festett szeme, szája, és a makk-kupak sapka alól kilátszó fekete frufrus haja volt, mindez lakkal alaposan rögzítve.
Ő Réka legkedvesebb óvodai pajtását, Kovács Karcsit volt hivatott megszemélyesíteni. A kis figurát a fiúcska saját kezűleg festette, és emlékül, egyben barátságuk zálogául adta.
Igaz, a nyári szünet után, az iskolában majd újra találkoznak, de hol van még a szeptember?! Réka sokszor felemlegette a nagymamának Karcsit, és ezzel meg is indokolta, hogy miért hordja mindig magával a kis makkot.
Az a bizonyos nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.
Reggeli után, Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig magához vette a még ki nem olvasott mesekönyvet, és indultak volna a parkba. Réka az ajtóból szaladt vissza:
- Várj csak nagyi, Makk Karcsit elfelejtettem belerakni a zsebembe.
- Hagyd inkább itthon - mondta erre a nagymama. - Még a végén elveszíted a parkban. Kiesik a zsebedből labdázás közben, akkor aztán sírhatsz utána. Jobb lenne, ha itthon hagynád.
Rékát azonban nem lehetett lebeszélni az elhatározásáról, és zsebre tette a makkocskát.
A parkban aztán volt nagy labdapattogtatás, kapura rúgás, majd amikor a kislány elfáradt, letelepedett nagymama mellé, és várta a soron következő mesét. Közben nem felejtette el a zsebében ellenőrizni, megvan-e még Makk Karcsi. Sőt, ki is ,,ültette" maga mellé a padra. Azután várakozásteljesen fordult nagymama felé:
- Jöhet az új mese. Most Makk Karcsi is meghallgatja - tette hozzá.
A mese nagyon izgalmas volt. Annyira, hogy sem Réka, sem a nagymama nem vette észre, amikor a fejük fölött, a nagy fenyő lombkoronájában, elcikázott egy kis vörös villám. Legalábbis, ha valaki megfigyelte volna, bizonyára ennyit látott volna belőle.
Sajnos, az érdekes mese is egyszer csak véget ért. Nagyi és unokája szedelőzködni kezdtek, hogy hazamenjenek. Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig felvette a szatyrát - amiben persze mindig meglapult egy kis üvegben Réka kedvenc üdítője is -, és már indultak, amikor a kislány felkiáltott:
- Nagyi, eltűnt Makk Karcsi!
- Talán nézd meg a pad alatt, hátha leesett - tanácsolta a nagymama.
Keresték a fűben, a kavicsok között, Réka még a közeli virágágyásban is megnézte, négykézláb mászva kereste mindenütt, de Makk Karcsi csak nem került elő.
Potyogni kezdtek a könnyei, annyira sajnálta kis barátja elvesztését. Hazamentek. Otthon nagyi volt olyan tapintatos - és persze szerette, sajnálta annyira az unokáját -, hogy nem hozta fel a kislánynak: én előre figyelmeztettelek, ne hozd magaddal a parkba Makk Karcsit, mert....
Másnap reggel kissé szomorúan indultak a parkba, csak kettesben. Rékának nagyon hiányzott harmadik társuk, Makk Karcsi.
Nem is volt labdázás, kapura rúgás, bár a pöttyös labda most is ott lapult a hálóban. Csak csendben leültek a padra, és nagyi kezdte felolvasni a soron következő mesét.
A kislány láthatóan alig figyelt a történetre. Még csak el sem mosolyodott a mulatságos résznél, amikor a szajkó lábára rászorult a makk-kupakból készült papucs.
Talán nem is volt jó ötlet - gondolta nagyi -, olyan mesét választani, amiben szintén makkról esik szó. De azért végigolvasta a mesét.
Amikor becsukta a könyvet és szedelődzködni kezdtek, hirtelen valami koppant a padon, pontosan Réka mellett. A kislány odanézett, és a földön, a fűben, meglátta Makk Karcsit. Akkor a feje fölül is zajt hallott, ágak finom roppanását, és elsuhanni látott egy vörös villámot, ami még cikázott egyet-kettőt, majd ráült egy közeli ágra.
Egy szép, loboncos farkú, barnásvörös kis mókus volt. Ott ült - Réka szerint mosolygott -, és mintha azt mondta volna: én csentem el Makk Karcsit, mert jó csemegének tűnt, de visszahoztam, mert olyan kemény, hogy nem tudtam megrágni.
És valóban, Makk Karcsi kalapján apró fognyomokat lehetett látni, de ez semmit nem változtatott a kislány örömén. Megkerült a barátja, egy ,,becsületes megtaláló" jóvoltából.
Mit gondoltok: Réka magával vitte ezután is Makk Karcsit a parkba?
Elárulom, hogy igen. Csak nem vette elő a zsebéből...
NYÁRI TÖRTÉNET (RÉSZLET)
Perzselően forró nyár volt. A nap minden reggel felkúszott a kék ég közepébe, a földek fölött pedig vibrált a levegő a hőségtől. A sövény mentén csend honolt. Az egerek többsége inkább otthon maradt, hogy árnyas házaikban hűsöljenek.
A kimerészkedőknek a patakpart nyújtotta a tökéletes helyet. Az egerek ott gyűltek össze délutánonként, és a magas part árnyékában lógatták a lábukat és a farkukat a kristálytiszta vízbe.
A patak partján állt a molnár malma és a tejgazdaság üzeme is. Kerekeiket a patakvíz hajtotta, így őrölték a lisztet, és köpülték a vajat Szederberek lakói számára. Szemfüles Kispipacs volt a Tejes Tönk felelőse. Ő felügyelte a jókora dézsát, amelyben - hála néhány barátságos tehénnek - a tejet tárolták. De hozzá tartoztak a konyhák is, ahol a sajtokat préselték, formázták, füstölték és végül csomagolták.
Kispipacs nem szerette a kánikulát. A vajtömbök minduntalan olvadozni kezdtek, ha nem csomagolták őket hűvös lóromlevelekbe; a tejszínes kannákat pedig a malomtó fölé kellett akasztani, hogy a tartalmuk friss maradjon. Amikor Kispipacs végzett a dolgával, kisétált a malomkerék mellé, és élvezte a friss vízpermetet. Az őrlőmalmot, amely egy kicsit lejjebb állt a patak mellett, a pék, Parlagi Porka üzemeltette. A Parlagi a vezetékneve volt, de mindenki csak Porkának hívta, mert a feje búbjától a farka végéig mindig fehér lisztpor borította.
Jókedélyű, barátságos egér volt, akárcsak az apja, a nagyapja, és az dédapja, akik mind-mind a malom molnárjai voltak előtte. Ő szerette ezt a jó időt, és sokat sétált fel-alá a patakparton, és néha elbeszélgetett az evezősökkel és a vadkacsákkal. Sokszor elsétált a tejgazdaság malmáig is, ahol gyakran látta Kispipacsot, amint csinosan álldogált a patak partján. Ahogy pedig teltek-múltak a forró napok, Porka egyre többször sétált fel a felső malomhoz, Kispipacs pedig egyre gyakrabban jött elő a malom mohos kerekének árnyékából...
Június elején aztán Szemfüles Kispipacs kisasszony és Parlagi Porka úrfi bejelentették az eljegyzésüket. Szederberekben mindenki örömmel fogadta a hírt.
Nyárközép napját választották az esküvő időpontjául, és csakhamar meg is kezdődtek az előkészületek. Kispipacs olyannyira biztos volt benne, hogy a jó idő egészen odáig kitart, hogy úgy döntöttek, a patakon tartják meg a menyegzőt. Hisz nemcsak hogy itt volt a leghűvösebb, de nagyon romantikusnak is ígérkezett. Porka talált egy nagy, lapos kéregdarabot az erdőben, amit egy csapat egér segítségével le is vittek a patak partjára. Nagy nehézséggel sikerült a gát alatt vízre bocsátani, majd fonott szittyóból és csalántőből készült kötelekkel lehorgonyozni a patak közepén.
Kispipacs közben a menyasszonyi ruháján szorgoskodott. Minden délután letelepedett a magas gólyahírek árnyékába, és folytatta a hímzést, de gyorsan el is rejtette, ha látta, hogy valaki közeleg az ösvényen.
Végre felvirradt az esküvő napja. Az ég kék színben ragyogott, és melegebb volt, mint addig bármikor. Szederberek konyháiban nagy volt a sürgés-forgás, készültek a hűsítő nyári fogások. Hideg vízitormaleves, friss pitypangsaláta, mézes krémek, borhabok és habcsók alkotta az ünnepi menüt.
NYÁRI TÖRTÉNET
Augusztus vége volt. A néhány héttel ezelőtti tikkasztó forróságnak már nyomát sem lehetett érezni. Eltűnni látszott, ahogy lassacskán maga a nyár is. Egy magas, fiatal fiú állt a Duna parton. Barna hajába bele-belekapott a játékos szél. Tekintete mereven bámulta a táncoló hullámokat, ahogy újra meg újra előretörnek és próbálják meghódítani a partot. Néha olyan sikeresen tették ezt, hogy elérték a fiú lábát is, majd mintha tudták volna, hogy rosszat tettek, sebesen húzódtak vissza a mederbe. Őt mégsem zavarta. Végig mozdulatlan maradt, tekintetében pedig valami elmondhatatlan keserűség és sóvárgás látszott. Jobb kezében egy kis gyűrött és szakadt papír fecnit szorongatott. Erősen szorította, nehogy bárki elvehesse tőle. Talán már ő sem tudta mennyi ideje áll itt mozdulatlanul. De nem is érdekelte... hisz valójában nem is ott járt.
*
Javában tombolt a nyár, a tikkasztó hőség elől minden élőlény igyekezett árnyékos és hűvösebb helyre vonulni. Bolond volt az, aki ilyen időben odakinn tartózkodott. ,,Bolond vagyok, hogy ilyenkor utazom át a fél országot egy nő miatt." - gondolta a fiú, miközben egy fehér kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Persze csak a hiúsága mondatta ezt vele, hiszen repdesett az örömtől, mikor megtudta, hogy újra találkozhatnak. Nem érdekelte a tikkasztó meleg, sem a több órás utazás. Mindössze csak arra tudott gondolni, hogy végre ismét azzal a lánnyal lehet, aki már 8 hónapja elrabolta a szívét álnokul. Fel-alá járkált idegesen a fákkal borított sétány alatt és a szíve kalimpálása elnyomott minden egyéb zajt. Ugyan már nem az első alkalom volt, de mégis mindig úgy érezte, hogy menten kiugrik a szíve, ha meglátja Őt. Ez a mostani pedig egy igazán különleges nap. A lány születésnapja. Ezért hát a kis csomag és ezért a szokottnál is nagyobb izgalom. ,,Mindennek tökéletesnek kell lennie, igen. Pont olyannak, ahogyan terveztem."
Lassan teltek a percek, szinte óráknak tűntek. Míg végül az izgatott tétovaságot egy távolban feltűnő női alak törte meg. Bárki lehetett volna az, bármelyik idegen járókelő. De nem. A fiú tudta, hogy ez Ő! Elindult feléje, a szíve kalimpálása jelezte a távolság csökkenését. A lány gyönyörű volt. Szinte ragyogott. Az a fajta, akire minden egyes alkalommal elég volt a fiúnak csak egyszer rápillantania, hogy újra meg újra beleszeressen. Kézen fogva indultak tovább és észre sem vették, ahogy repül az idő. A járókelők, akik elhaladtak mellettük csak annyit láttak, hogy mindketten nevetnek, és ahogy a másikra néznek, szinte egyszerre ragyognak fel. A fiú mindig megnevettette a lányt, a lány pedig mindig édesen gonoszkodott vele. Legtöbbször szavak sem kellettek, hisz mindketten tudták mit mondana a másik.
*
A fiú merengését egy elhaladó hajó kürtje szakította félbe. A hirtelen zajra összerezzent és az egyre hidegebb szél miatt szorosabbra húzta magán a kabátot. Tudta, hogy lassan indulnia kellene, de úgy döntött marad még egy kicsit. Hisz olyan szép emlékeket rejt ez a hely. A jobb kezére pillantott, ahol még mindig a megtépázott papír fecnit őrizte, majd halkan, szinte tudatlanul ezek a szavak hagyták el a száját: ,,Jaj, te lány..."
*
,,Jaj te lány..." - törte meg a csendet a fiú, miközben a Duna parton ültek szótlanul. Karjaival hátulról átölelte Őt, a lány pedig hagyta, hogy szeressék. Fejét a fiú vállára döntötte kezét pedig a kezében pihentette. Közelebb bújt a fiúhoz, majd a játékosan csengő hangján megkérdezte: ,,Igen?" Ő pedig csak annyit súgott neki halkan: ,,Jaj te lány, ha tudnád, mennyire Szeretlek." Néhány perc múlva elővette a kis fehér csomagot, amit ez idáig őrzött és a lány kezébe nyomta. ,,Tudod, a megfelelő helyre és alkalomra vártam, hogy ezt odaadjam. Ez pedig most az. Boldog Születésnapot! Ez, amit most tőlem kapsz maga a szívem, vigyázz rá nagyon, mert most már a tiéd." A lány szép lassan megszabadította a csomagolástól a dobozkát. Egy fából faragott, kézzel készített furcsa kis dobozka volt, melyet csak kevesen tudtak kinyitni. A lány mégis egyből megtalálta az elrejtett kulcsot és hamarosan feltárult előtte a tartalma. Egy kicsike kis szív pihent benne, amibe ez volt belevésve: ,,Mindig Szeretni foglak."
Még szorosabban ölelték egymást, és a pillanat szinte végtelennek látszott. Titkon mindketten azt kívánták, hogy sose érjen véget. Rövidesen a lány megszólalt: ,,Tudod sosem éreztem még ilyet. Nem is hittem volna, hogy valakit ennyire lehet Szeretni. Úgy érzem ez sosem fog elmúlni. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni, amit tettél és teszel értem. Hogy mindig számíthatok rád, és hogy ennyire önzetlenül Szeretsz. Veled akarom leélni az életem. Persze...tudom, hogy ez naiv kijelentés, de nem tehetek róla, én így érzem. Neked adtam a szívem és mindig szeretni foglak." A fiú szemében könnyek jelentek meg, de ezt a lány nem láthatta. Próbálta visszafojtani őket, de egyszerűen képtelen volt rá. A zsebébe nyúlt és egy hivatalos levelet húzott elő lassan. Azt a levelet, amit már ezerszer megbánt, hogy felbontott. Ahogy rápillantott egy könnycsepp csorgott le az arcán hirtelen. Valami megváltozott... Észrevétlenül kimenekítette az egyik kezét és letörölte a könnyeit. A lányra nézve újra elmosolyodott, majd megszólalt: ,,Játsszunk egy kicsit. Van nálam papír és ceruza. Írjunk egymásnak valamit, bármit írhatsz, amit csak szeretnél, de a kikötésem az, hogy nem olvashatjuk el csak fél év múlva ugyanitt. Megígéred, hogy betartod? " A lány meglepődött a kérésen, de végül belement a játékba. ,,Igen, megígérem!"
*
Néhány perc maradt már csak, míg végleg lebukik a nap, a fiú pedig még mindig ott állt mozdulatlanul az emlékeiben merengve. Tudta, hogy ezt kellett tennie, de mégsem tudta elfogadni soha, hogy így döntött. Nem sokkal később, miután megírták a leveleket, felhívta a lányt. Azt mondta neki, hogy ez nem fog működni. Túl nagy a távolság, túl sok a gond, legyen vége, jobb lesz így mindkettejüknek. Közben pedig megszakadt a szíve. Minden egyes kimondott szó egy újabb darabkát szakított le belőle. Ő mégsem mutatta. Erős maradt.
Fél év telt el és betartotta az ígéretét. Most ugyanott áll, mint akkor. Kezében a papírdarab, melyet nap mint nap szorongatott, mégsem olvasta el eddig soha. Erőt vett magán, kihajtogatta és nekikezdett. ,,Nem is tudom, mit írjak hirtelen. Félek, hogy leskelődsz, mert itt vagy mellettem. Én nem tudok olyan jól bánni a szavakkal, mint te, ezért csak azt írom, amit érzek. Tudom, hogy te vagy az igazi! Tudom, hogy együtt bármit képesek vagyunk legyőzni. Mindig kitartok majd melletted, sodorjon elénk bármit is a sors. Te vagy az első, akiben igazán bízhatok. Te vagy az, aki sosem okozna nekem fájdalmat, és aki mindig hűen Szeretni fog. Köszönöm a csodálatos ajándékot és azt is, hogy mellettem voltál, vagy és leszel. Igyekezni fogok, hogy legalább annyira boldoggá tegyelek, mint amennyire te azzá teszel engem. Amikor pedig elolvasod, itt leszek melletted és jókat nevetünk majd a régi emlékeken. Addig is tudd: Tiszta szívből Szeretlek. Utóirat: Ha pedig ki mersz nevetni, mert csúnyán írtam, akkor belelöklek a vízbe. Ezt veheted fenyegetésnek." Egy könnycsepp hullott a papírra, majd még egy és még egy, míg végül az utolsó pár sor át nem ázott teljesen. ,,Bármi is történjék vigyázni fogok rád..." - a fiú remegő ajkakkal ennyit tudott csak mondani mielőtt megfordult és eltűnt a félhomályban. A nap pár perc múlva végleg alábukott, a hullámok pedig egy gyűrött, szakadt papírdarabot dobáltak ide-oda a víz felszínén.
Valahol nem is olyan messze a lány is olvasni kezdett. Alig tudta rávenni magát, hisz értelmetlen volt az egész. Nem kellett neki, otthagyta. Nem is szerette tán soha. Szét kellett volna tépni a papírt és mindent elfelejteni. De ő képtelen volt rá. Nem tudott felejteni. Fél év telt el, azóta, hogy legutóbb találkoztak, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Mindig vele álmodott. Sosem tudta megérteni az indokot. Sosem volt képes megbocsátani neki, amiért néhány egyszerű mondattal lerombolta mindazt a boldogságot, ami olyan rendíthetetlennek tűnt és amit a hónapok alatt közösen felépítettek. Így hát haraggal, csalódottsággal és félelemmel a szívében, de nekikezdett az első sornak: ,,Tudom, hogy talán sosem fogsz tudni megbocsátani nekem, de nem is kérem. Amikor ezt a levelet írom, már tudom, mit fogok tenni és tudom, hogy ez az utolsó alkalmam arra, hogy átölelhesselek. Soha, egy percre se hidd azt, hogy nem szerettelek. Te voltál nekem az igazi az első pillanattól kezdve, és örökre az is maradsz. Talán nem leszek ott melletted, de mindig veled leszek. Neked adtam a szívem, emlékszel? Ha a kis dobozra pillantasz, mindig gondolj erre. Nem számít hol vagyok, mert mindig vigyázni fogok rád. El kell, hogy engedj, mert még előtted az élet. Csodálatos ember vagy és csodálatos dolgok várnak rád. Hidd el, tudom. Emlékszel itt a parton mit mondtál nekem? Akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem áltathatom magam. Nem én leszek az az ember, aki életed végéig melletted marad. Nem kérhetem, hogy szenvedj és lásd, ahogy én is szenvedek. Van olyan betegség, amire még a Szerelem sem orvosság. De azt akarom, hogy tudd, Te tettél a leges legboldogabbá ezen a világon és mikor eljön az idő, nem leszek majd szomorú. Kérlek Te se légy az. Sosem felejtelek el és semmit sem bánok. Ha rám gondolsz ne a fájdalom legyen az, ami rögtön eszedbe jut, hanem a boldog pillanatok, amiket együtt átéltünk. Örökre bennem él a kép, amikor a Duna parton átöleltelek, Te szerettél, én szerettelek és minden olyan gondtalanul végtelennek látszott. Rendíthetetlenek voltunk. Maradj mindig az. Utóirat: Nem számít a hely, a lét, a tér és az idő. Mert van, amit semmi sem szakíthat szét. Mindig Szeretni foglak.
Szilágyi Domokos: ÚJ KENYÉR
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.
Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.
Tóthárpád Ferenc: Adrienn és Balázs nyaral
Adrienn és Balázs a nyarak nagy részét a nagyszüleinél töltötte. A ház, ahol laktak, több ok miatt is különlegesnek számított. Nem egy közönséges, hanem egy olyan ház volt az, ami a falutól távol, a vasút mellett állt. A szomszédságában egy másik kis épület arra szolgált, hogy a vasutas kiálljon elé, és tisztelgéssel üdvözölje az elhaladó vonatokat. Valamikor a gyerekek nagyapja is abban a bakterházban szolgált, de ma már egy fiatal vasutas emeli magasra a tárcsáját, zöld felét mutatva a mozdonyvezetőnek. Úgy indítja a szerelvényt. Persze a nagyapa nyugdíjba vonulása után sem tévesztette soha szem elől az érkező és áthaladó teher és személyvonatokat. Pontosan ismerte a menetrendet.
- Késik - mondogatta elég gyakran, s rosszallóan csettintett a nyelvével.
Csak ritkán állt meg a vonat, és csak ritkán érkeztek utasok. A falu távol esett a megállótól, ezért aztán az áthaladó szerelvények zakatolásán kívül semmi sem zavarta a környék nyugalmát. Csodálatos vidék volt ez a két kisgyerek számára. A kert kerekes kútjából finom vizet lehetett húzni, a fákon gyönyörű gyümölcsök értek, a ház mögött pedig a kiserdő ezer titkot rejtett. A vasút és az erdő között nagy rét terült el legelő birkanyájjal, akollal. A rétet kettéosztotta a sekély patak. Oda jártak fürödni és pecázni. Öröm volt belógatni a vízbe a horgot, annyi volt a sügér. Adrienn és Balázs nagyon megkedvelte a vidéket. Szívesen nyaraltak ott a világ végén, pedig általában minden nyaralás ugyanúgy telt. Volt azonban néhány hét, ami kivételes izgalmakat hozott.
- Jössz fürödni? - kérdezte Balázs a nővérét, de meg sem várta a választ, már elindult. Egész nyáron egy szál fürdőruhában szaladgáltak, ezért aztán nem kellett sokat készülődni. Törölközőt sem vittek soha magukkal, hiszen a nap mindig melegen sütött. Ha a szél miatt kicsit fáztak, hát futottak egy kört az akol körül. Ha pedig megéheztek, két perc alatt hazaszaladtak. Nagymamájuk örömmel kente egymás után a lekváros kenyereket, hogy csillapítsa unokái falánkságát.
- Várj, Balázs! - kiáltotta Adrienn, és szaladt utána. Meztelen talpuk alatt csak úgy porzott a gyalogút. Azt is megtanulták nagyapjuktól, hogy a réten csúsztatni kell a lábat, akkor nem szúr a lekaszált fű töve. Nagyot csobbant a víz, amikor beleugrottak a sekély patakba. Néha érezték a testükön, ahogyan elúszott egy-egy hal mellettük.
- Számolod, hogy milyen sokáig tudok a víz alatt maradni? - kérdezte Adrienn, s már alá is bukott. Balázs pedig kezdte, de amikor az következett, hogy:
- ... nyolc, kilenc, tíz - megállt, mert tovább még nem tudott számolni.
- Na? - kérdezte Adrienn a kisöccsét, miután levegő után kapkodva kidugta fejét a vízből.
- Tíz - válaszolta Balázs, és elismerően bólogatott. A délelőttöt fürdéssel töltötték egészen addig, amíg meg nem kondult a falu távoli harangja.
- Menjünk! Alig ér le a lábam, és már éhes is vagyok - szólalt meg Balázs. Különös, de Adrienn is mélyebbnek érezte a vizet. Hazafelé nem futottak. Séta közben azt tervezgették, hogy másnap a nagypapájukat is kicsalják fürödni.
- Holnap itthon maradunk, látjátok, mindjárt esik az eső? - jósolt nagyapjuk, és különös figyelemmel olvasgatta az időjárás-jelentést. Igaza lett. Hamarosan elsötétült az ég, és megérkezett az eső is. Nagy vihar volt, a szél néhány cserepet leszakított a tetőről. A gyerekek nehezen aludtak el, a felnőttek aggódó beszélgetése sokáig beszűrődött a kisszobába. Három napig esett aztán újra kisütött a nap, de valami megváltozott.
- Papa, nem jönnek a vonatok? - kérdezte Adrienn, miután rájött a furcsaság okára.
- Megyünk a patakhoz - válaszolt kurtán. A gyerekek nem értették, miért a sietség, de örültek az ötletnek. Sáros volt a gyalogút, a réten nem legeltek birkák, s az akol pedig, mintha megrogyott volna. Egyre szaporább léptekkel igyekeztek a patakhoz. Már bokáig érő vízben jártak. Keresték a hidat, de csak a romjait találták.
- Elvitte az ár - szólt nagyapa -, azért nem jönnek a vonatok.
A sínek meggörbülve meredeztek az égre, nagy betondarabok hevertek a parton és a vízben. A gyerekek döbbenten álltak a leomlott partoldalon, és figyelték a kavargó örvényeket. Balázs egy fadarabot dobott a vízbe, és sokáig nézte, hogyan hánykolódik és tűnik el az egyik örvényben.
Az ár hamar visszavonult, de nem fürödhettek többet azon a nyáron. Mégsem teltek unalmasan a szünet hátralévő napjai. Továbbra is minden nap kijártak a hídhoz. Figyelték a munkásokat, akik hamarosan nevükön szólították őket. Nagy, sínen guruló gépek jöttek. Egy hét sem telt bele, és újra vasút keresztezte a patakot. Aztán megindult a közlekedés, és megtisztították a medret is a törmeléktől. Adrienn és Balázs attól fogva gyakran kiszaladt a bakterház elé, hogy a vasutassal együtt üdvözölhessék az érkező vonatokat. Először csak integettek az ablakokon nézegető utasoknak, aztán hamarosan megtanulták azt is, hogyan kell szalutálni.
- Nyújtsd ki a tenyeredet, a középső ujjad érintse a homlokodat! - mondta a fiatal vasutas. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer Adrienn, másszor Balázs vihesse helyére a tárcsát, amit ha magasra emeltek, hangos szuszogással indult el a szerelvény. Hamar visszazökkentek a régi kerékvágásba. Bár a vonatok menetrend szerint érkeztek, továbbra is csak ritkán szálltak le utasok.
Gyorsan teltek a napok, elérkezett a nyaralás vége. A gyerekek már az utolsó előtti napot töltötték a nagyszüleiknél. A megszokott időben aznap is ott álltak az őrház előtt, hogy illően fogadják az érkező szerelvényt. A kezüket gyakorlottan emelték tisztelgésre. Csak ketten szálltak le a vonatról. Komoly, felelősségteljes tekintetük egyszerre nevetésre változott amint meglátták, hogy kik érkeztek. Meglepetten szaladtak szüleik elé. Nagy volt az öröm. Másnap mind a négyen lesétáltak a patakhoz. A gyerekek egymás szavába vágva mesélték el árvízi élményeiket. S hogy milyen kellemes a víz, azt együtt tapasztalták meg.
- Anyu, számolod, hogy meddig bírjuk a víz alatt? - kérdezte Balázs, és már le is buktak mind a hárman: Adrienn, Balázs és az apukájuk. Csak a déli gyorsvonat zakatolása juttatta eszükbe, hogy milyen éhesek.
Az ebéd után elbúcsúztak a nagyszüleiktől, és vonatra szálltak. Látták, amint a vasutas magasra emeli a tárcsáját. A vonat lehúzott ablakából figyelték, ahogyan a mozdony ritmusosan kilövelli a gőzt, és lassan megindul. Még mindig integettek a nagyszüleiknek, amikor a szerelvény áthaladt a patakot átívelő kis hídon. Mintha a masiniszta megérezte volna a gyerekek óhaját: a mozdony füttyentett egyet. A patak vize pedig, mintha búcsút intett volna, sok-sok apró fodrot vetett.
.jpg)
.jpg)
Ugrai Melinda: EGY FORRÓ NYÁRI SZERELMI TÖRTÉNET COTES D'ARMOR PARTJAIN
Bretagne-ban barangolván, minden egyes látnivaló után úgy érzi az ember, hogy ennél szebb már nem jöhet. Ennél szebbet már nem láthat. Majd a következő helyszín látogatása előtt, szinte biztosan tudja, hogy az előző szépségeit az nem képes felülmúlni. Aztán az új partszakaszra érkezéskor rájövünk, hogy nem hogy felülmúlja, hanem élményeinket újabb és magasabb szintre emeli. Egészen addig, amíg bele nem botlasz a szíved legkedvesebbikébe, ami aztán örök szerelmet gyújt benned.
Első ránézésre káosz uralkodik a parton. Mintha ez a hely valamikor az óriások játszótere lett volna. Ahol az építőkocka volt a legkedvesebb játékszer, és távozásukkor oda ejtette mindenki a kezében lévő sziklát ahol éppen akkor állt. Mégis ahogy közéjük merészkedünk, megértjük őket, hogy pont ott vannak jó helyen, ahol vannak. Ahogy megérintem az egyiket, szinte hallom mély mormogását, hívó szavát és érzem óriási erejét. El is döntöm, hogy legközelebb hajóval is közéjük merészkedem. Mert már akkor tudom, hogy lesz legközelebb.
Ahogy haladunk a part mentén egyre tovább, újra és újra kilyukadunk kisebb-nagyobb strandszakaszokra, ahol az itt pihenésüket töltő látogatók fürdenek. Gyerekek a sziklák közé kiszökő sekély vízben játszanak, apró halak és rákok után kutatva.De én eljövök innen. Magamnak akarom a sziklákat. Szeretném felfedezni, megérinteni minden egyes darabját. Megsimítani és hallgatni őket. Megvárni, amíg szépen-lassan bezárnak a sétányon lévő üzletek, elcsendesülnek az utcák és a strandok. Majd leülök az egyik tetejére.
Gyönyörködöm és élvezem, ahogyan a nyugovóra térő nap utolsó sugaraiban mutatja meg igazi arcát. Ahogyan rózsaszínbe borul előttem a táj. Hogy mit látok? Oh...bárcsak elmondhatnám! Azt hiszem, valahogy úgy fogalmaznék, hogy ha író lennék, a legszebb regényt írnám róla. Ha költő lennék? A legszebb rímekbe foglalnám. Ha festő lennék? A legmelegebb színeket használnám. Vagy ha zenész lennék? A leglágyabb hangokban komponálnám szépségét. Csak, hogy elmondjam...hogy elmagyarázzam...hogy megérthesse más is.
De egyik sem vagyok. Így csak ülök a szikla tetején. Szerelmesen fürkészem minden apró porcikáját. Nem kérdezek, nem beszélek. Csak eggyé válok vele. Érzem az életet, ami lüktet belőle. Érzem az energiát, ami a csontjaim legmélyére hatol. Most nem fáj semmi. Most nem érzek csalódottságot, kimerültséget. Csak elmerülök a szirének csodálatos dalolásában és a sellők táncában. Boldog vagyok! Ebben a pillanatban már tudom, örökre elrabolta a szívemet. Tudom, hogy még nem végeztünk. Tudom, hogy még visszatérek, hogy újra lássam és halljam őket.
Weöres Sándor: NYÁRI ESTE
Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sürü raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.
Bim-bam! Torony üregében
Érc-hang pihen el az éjben.
Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fü a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-27 22:00:19, kedd
|
| |
| |
A MUSZLIN BELTENYÉSZETRŐL
Beltenyészet - Idióták társadalma következik?
Dr. Nicolai Sennels a muszlim beltenyészetről
Link
,,FONTOS ELOLVASNI MINDENKINEK!
Olvassátok és terjesszétek, újra és újra minél többször, hogy az írástudatlanoknak és a gyengébb képességűeknek is legyen ideje felfogni
Az öreg kontinensre szándékosan rászabadított szokatlan idegen indulatokat figyelembe véve fel szeretnénk hívni a figyelmet a dán pszichológus Dr. Nicolai Sennels magyarázatára.
Egy kis tudományos értékelés az iszlám világról
A cikket egy dán pszichológus írta, bemutat egy érdekes szempontot, amit komolyan meg kell fontolni. Akik tudatosan szervezik a migrációt az Eu-ba, ők tudatában vannak az alábbiaknak is. Kíváncsi, hogy a muzulmán emberek miért küldik gyermekeiket ide élő bombaként, és miért kell hagyni, hogy muzulmánok jöjjenek bármilyen okból Európába? Ez csak azért érdekes, mert megmagyaráz nagyon sokat arról, hogy mi történik a világban ma.
A szerző (Dr. Nicolai Sennels) helyesen rámutat, ha az iszlámot hagyjuk tovább növekedni és átveszi a nyugati országokat, mint ami most történik Európában, az egész génállomány is súlyosan megsérül, és az emberiség leromlik eredményeiben.
Cikkében is megmagyarázza, hogy miért nem ők nyertek néhány Nobel-díjat és miért nem alakultak ki új találmányok az arab világban úgy, mint a nyugati embereknél.
De ami a legfontosabb az egészben, hogy elmagyarázza az őrült gyilkos fanatizmust, amit egyszerűen nem lehet megérteni.
Dr. Nicolai Sennels egy dán pszichológus, aki már komoly kutatásokat végzett a muszlim világ egy kevéssé ismert problémájával:
A muszlim beltenyészet katasztrofális eredményei, amit az első unokatestvérek közötti házasságok okoznak. Ez a gyakorlat tilos a zsidó-keresztény hagyományban, amit már Mózes idejében is büntettek, de Mohamed követőinél már folyik 50 nemzedék óta (1400 éve) a muzulmán világban.
Ez a beltenyésztési gyakorlat soha nem szűnik meg a muszlim világban, hiszen Mohamed a végső példa és a hatóságok hajthatatlanok minden ilyen kérdésben, beleértve a házasságot is.
A hatalmas beltenyészet a muszlim génállományban gyakorlatilag visszafordíthatatlan károkat tett, kiemelten az intelligenciában, a józan gondolkodásban, és az egészségben.
Dr. Sennels szerint az összes muszlim közel fele a világon beltenyésztett.
Pakisztánban a számok az mutatják, hogy megközelítően 70%.
Még Angliában is a bevándorlóknak közel fele az első unokatestvérével köt házasságot.
Dániában a pakisztáni bevándorlók mintegy 40%-a beltenyésztett.
A számok egyaránt elborzasztóak más fontos muszlim országokban is:
67% Szaúd-Arábiában;
64% Jordániában és Kuvaitban;
63% Szudánban;
60% Irakban; és
54% az Egyesült Arab Emírségekben és Katarban
A BBC szerint a pakisztáni muszlim ihletésű beltenyészet azon valószínűsége, hogy egy gyermek recesszív genetikai rendellenességekkel születik, 13X nagyobb, mint egy brit családban.
Ugyanakkor míg az Egyesült Királyságban a pakisztániak felelősek 3%-ban a genetikailag hibás születésekért, Pakisztánban 33% ez az arány.
A kockázat az úgynevezett autoszomális recesszív betegségek, mint például a cisztás fibrózis és gerincvelői izomsorvadásban 18-szer magasabb, és a halálozási kockázat miatti fejlődési rendellenességek is 10-szeresek.
A beltenyésztés másik negatív következménye, hogy 100%-kal nőtt a kockázata a halvaszületéseknek és 50% -kal nőtt a lehetősége, hogy a gyermek meghal a szülés alatt. Csökkenti a szellemi kapacitást is a muszlim házasság-minta.
Dr. Sennels szerint a kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek a vérségi házasságok miatt elveszítenek 10-16 IQ pontot, és a szociális képességek fejlesztése is jóval lassabb a beltenyésztett babáknak.
Annak kockázatát, hogy az IQ-ja alacsonyabb lesz mint 70, (a hivatalos demarkációs szint miatt a minősítés "retardált"), elképesztően (400%) megnöveli az unokatestvérek közötti házasság. (Hasonló hatások figyelhetők meg a fáraó dinasztiáknál az ókori Egyiptomban és a brit királyi családnál, ahol a beltenyészet volt a norma egy jelentős időszakban.)
Dániában a nem-nyugati bevándorlóknak több mint 300% -kal nagyobb valószínűséggel nem sikerül a szükséges intelligencia tesztjük a dán hadseregbe való bejutáshoz.
Dr. Sennels azt mondja, hogy "a tudásképesség és az absztrakt gondolkodás egyszerűen alacsonyabb az iszlám világban."
Rámutat arra, hogy az arab világ mindössze 330 könyvet fordít le minden évben. Ez mintegy 20%-a annak, amit csak Görögországban fordítanak le.
Az elmúlt 1200 éves Iszlám csak 100.000 könyvet fordított le arabra, ugyanannyit, mint Spanyolország egyetlen év alatt.
10 török közül 7 még csak nem is olvasott egy könyvet sem.
Dr. Sennels rámutat a nehézségekre, hogy miért nem sikeresek a muzulmánok a Nyugaton: "Az alacsonyabb IQ együtt a vallással, amely elítéli a kritikus gondolkodást, biztosan megnehezíti, hogy sok muszlim sikeres legyen a mi high-tech tudásalapú társadalmunkban."
Csak kilenc muszlim volt, aki valaha Nobel-díjat nyert, és öt olyan volt aki "békedíjat."
A Nature magazin szerint a muszlim országokban mindössze 10% -át hozzák létre a világ tudományos kutatásainak. (mért cikkek egymillió lakosra vetítve).
Dániában (Dr. Sennels hazájában) a muszlim gyermekek nagymértékben felülreprezentáltak a gyermekek körében a sajátos nevelési igény tekintetében.
Egyharmaduk (33%) a költséges dán iskolák által biztosított gyógypedagógiai szolgáltatást veszi igénybe; 51% -70% a testi fogyatékos muzulmán gyermekek száma Koppenhágába.
Tanulási képességük súlyosan érintett. A vizsgálatok kimutatták, hogy az iskolás arab gyermekek szüleinek 64%-a még 10 év után is írástudatlan.
A bevándorló muszlim diákok lemorzsolódása a dán középiskolákban kétszer akkora, mint a bennszülötteké.
A mentális betegségek is egy végterméke a belterjes házasságoknak. Minél közelebb van a vérrokonság relatíve annál nagyobb a kockázata a skizofrén betegségeknek. A fokozott téboly lehet a magyarázata, hogy Dánia legnagyobb kórházában a klinikailag őrült bűnözők 40%-a bevándorlói háttérrel rendelkezik.
Az USA sem mentes ettől. Dr. Sennels szerint, "Egy tanulmány alapján 300.000 amerikainál azt mutatják ki, hogy a muszlimok többsége az USA-ban alacsonyabb jövedelmű, kevésbé képzett, és rosszabb a munkahelye, mint a lakosság egészénél."
Dr. Sennels arra a következtetésre jut:
"Nincs kétség afelől, hogy a széles körben elterjedt hagyományos első unokatestvérek házassága a muzulmánok között ártott a génállománynak. Mivel a muszlim vallásban tiltják a nem-muszlimok közötti házasságot, az megakadályozza, hogy friss genetikai anyag kerüljön a lakosság körébe. A génállomány genetikájának okozott kárt a próféta tette, amikor az első unokatestvérével kötött házasságot 1400 évvel ezelőtt. Ennek elsöprő közvetlen és közvetett emberi és társadalmi következményei lehetnek. "
A lényeg: az iszlám nem egyszerűen egy jóindulatú és erkölcsileg egyenértékű alternatívája a zsidó-keresztény hagyománynak.
Ahogy Dr. Sennels rámutat, az első és a legnagyobb áldozatok maguk az iszlám muzulmánok.
Egyszerű keresztényi kötelesség, és a józan ész diktálta szükség, hogy megvédjük a nyugati civilizációt a pusztító iszlámmal szemben, és megállítsuk ennek a sötét és veszélyes vallásnak a terjedését.
Ezeket a súlyos szociális terheket is figyelembe kell venni, amikor létrehozzák az államok politikáját és az iszlám országokból való bevándorlással kapcsolatos intézkedéseket.
Link
Beltenyészet - Idióták társadalma következik? - Bayer Zsolt: Vérfertőzés
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-27 20:00:40, kedd
|
| |
| |
ZSÓKA NÉNI KINCSESTÁRA
Szerkesztette Márton Jánosné
ELŐSZÓ
Hogyan született ez a kis kötet? Zsókától ,,Zsóka néniig" vezet az útja,
és talán még nincs vége...
16-17 éves koromtól gyűjtöm azt a fajta ,,kincset", amely mindig is élni se-
gített, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki belekóstolt és kért belőle.
Ez az idézetgyűjtemény eredetileg egy ajándékba kapott, tiszta lapokból
álló, alighanem naplónak szánt, szerény ünneplőköntösbe, kötetbe öltöztetett
füzetbe került. Akitől kaptam (Bohus Magdi), azonban már akkor tudta, hogy
ajándéka milyen célt fog szolgálni - ezért is adta. Fokozatosan, rendszertelenül-
szerkesztetlenül, az olvasás sorrendjében - írtam bele azokat a gondolatokat
(teljesen különböző műfajúakat), amelyekről úgy éreztem, nem engedhetem el
őket, hátralévő életemben még szükségem lesz rájuk, és mindig is úgy tudtam
igazán megtanulni valamit, ha leírtam. Még diák koromban, ,,Zsókaként" ta-
nultam latin órán azt a szállóigét:
Verba volant, scripta manent"
(A szó elszáll, az írás megmarad)
Már javában ,,Zsóka néni" voltam, egyszer, ki tudja, miért éppen akkor, vá-
ratlanul az jutott eszembe, beviszem ezt a füzetet az egyik osztályba nyelvtan
órára, és a mondatelemzéseket ezeken a példákon fogjuk gyakorolni. Talán a
grammatikai tudáson kívül - miközben ők is leírják - a gondolatok gazdagsága
is eljut hozzájuk.
Hát így kezdődött! És felejthetetlen a folytatás. Ezek a gondolatok elvará-
zsolták az osztályt. Annyi idős diákok ültek ott, mint amennyi én voltam, ami-
kor a hatalmukba kerítettek ezek a mondatok. Kérés nélkül külön füzetet nyi-
tottak számukra, megtanulták őket, és óráról órára szinte kikövetelték az újabb
és újabb idézeteket.
A következő lépés ugyancsak csodaszámba ment számomra. Egyik tanítási
nap szünetében egy negyedikes fiú (Zsofka Zsolt) kopogtatott a tanári ajtaján,
és engem keresett. Nem ismertem, abban az osztályban nem tanítottam. Kedves
udvariassággal bemutatkozott, és rögtön a tárgyra tért. Egy másik osztály tanu-
lójától hallotta hírét az én idézetgyűjteményemnek, az általuk leírtakat el is ol-
vasta, le is másolta, és otthon megmutatta őket az édesanyjának, aki azonnal
úgy érezte, hogy ,,kincset" tart kezében. Arra kért, adjam kölcsön neki az egész
(akkor már régen teljes könyvvé duzzadt) füzetet, és ő hat példányban legépeli,
így mindenki jól jár: nekik is jut egy példány, a többivel megajándékozhatok
másokat.
Bevallom, nehezen álltam kötélnek. Bár minden okom megvolt az örömre
és a bizalomra, nem tudtam szabadulni egy régi emléktől; még diákkoromban
az első ilyen teleírt füzetemet kölcsönkérte valaki, és soha nem kaptam vissza.
Mondanom se kell, hogy ezt a hiányt nem tudtam pótolni soha.
Az első kedves kérésnek még nem engedtem. Kézzel írott, egyetlen pél-
dányból álló füzetemet 1-2 óráig úgy adtam csak kölcsön, hogy tanítás után a
tanári mellett lévő tanteremben Zsolt kedvére válogathat és másolhat belőle, de
az iskolából nem viheti ki, minden délután, mielőtt hazamegy, nekem vissza-
adja.
Néhány ilyen nap után aztán megtört a jég, nem tudtam többé nemet mon-
dani. Úgy éreztem, hogy ez a ,,kincs" nemcsak az enyém, utat tör magának, és
most nem kell attól félnem, hogy elvész... ellenkezőleg, megsokszorozódik. Így
is történt. A kézzel írt lapok tartalma 120 gépelt oldalt töltött meg tökéletesen
olvashatóan; az édesanya munkáját gondos szeretettel végezte, megteremtette a
lehetőségét annak, hogy bárki, aki olvasta és igényli ezeket a gondolatokat,
szemezgethessen belőlük, lemásolhassa őket, gazdagodjék általuk, és sokszor
talán menedéket is találjon egyiknél-másiknál.
Visszatérve legelső mondatomhoz; hogyan született meg ez a kis kötet?
Még két fontos lépést nem említettem. Egyszer egy kedves régi kollégámnak,
Tóth Istvánnak - akivel előző iskolámban tanítottam együtt, kölcsönadtam elol-
vasásra a legépelt 120 oldal egyikét, és ő fekete kemény borítóba kötve adta
vissza. Ezen arany betűkkel ez állt: ,,Zsóka néni kincsestára".
Innen a kötet címe, ez lett, és ez maradt.
A második lépés, hogy Zsóka néni kincsestára igazi könyv alakjában is
megjelenik (néhány példányban) már másik, később megismert kollégámnak,
Huszerl Józsefnek köszönhető, aki hosszú évtizedek tapasztalata alapján legjobb
barátommá ,,lépett elő".
Köszönet e ,,lépésekért" mindkettőnek.
/Idézetek a könyvben: lásd LINK/
Link
/2020. június 25-én Búcsúztunk Zsóka nénitől (Márton Jánosné)
Megrendült szívvel tesszük közzé, hogy Zsóka néni (Márton Jánosné) a József Attila Gépipari Technikum/Szakközépiskola diákjainak szeretett magyar-történelem szakos tanára 2020. február 25-én örökre eltávozott körünkből.
1965. szeptembertől kezdve tíz éven keresztül tanított iskolánkban. Tanítványai elismerték tudását és tisztelték a versek iránti lelkesedését. A 70-es években "Zsóka néni kincsestára" címen kiadott kötetét kedvenc verseiből állította össze. Egy-egy példány még napjainkban is elénk kerül valamelyik Antikváriumban.
Emléke tovább él szívünkben. Nyugodjon békében!/
Az iskola volt diákjai nevében: a blog szerzője /M.G./, az iskola 1965-ben ott végzett diákja.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek birodalma |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-25 20:15:27, vasárnap
|
| |
| |
VARRÓ DÁNIEL VERSEI 
Varró Dániel (Budapest, 1977. szeptember 11. -) József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Eddig őt önálló kötete jelent meg, és emellett több (főleg gyerekeknek szóló) kötet társszerzője is.
Link
A KÉK SZEMŰ DALIÁS LUK GRÓF
Nekivágott hajdan a Zoknimezőknek
A kék szemű daliás Luk gróf,
Szakálla réz volt, orra arany,
És a két füle mazsolás kuglóf.
Aki látta, legyintett: "Persze , turista!"
Hiába kotyogta Karádi Juliska:
"Jobb lesz, ha vigyáztok, huncut gyerek ám
Ez a kék szemű daliás Luk gróf!"
És a háta mögött sutyorogtak a lányok
(A sok vihogó szöszi főleg),
Hisz kék szeme és kuglóf füle volt,
És megbabonázta ez őket.
"Juj, csillog az orra" mondták, "de muriska!",
Hiába jajongta Karádi Juliska:
"Hajajaj, hajajaj, ha a gróf odaér,
Jaj akkor a Zoknimezőknek!"
És a gróf csak ment, ha esett, ha fújt,
A kravátlija már csupa víz volt,
Süvített körülötte a Tűfoki Szél,
Mi a Zoknimezők fele visz port,
Arany orra miatt mondták neki sokszor:
"Gróf úr, ha lehet, óvakodjon a boksztól",
A szakállát megbongatta ilyenkor,
És angolosan tovaiszkolt.
És a gróf átkelt a Hering Szoroson,
Meg a Burgonyapufferi Sziklán,
Köd volt a kalapja, cipője avar,
És a hózentrágere villám,
A Maszat-hegy alatt kimerülve, kövéren
Lepihent kicsinyég a Piszokfa tövében
Süttetni hasát a nap sugarán,
Bólongni bölömbika-trillán.
Végül elérte a Zoknimezőket
A kék szemű daliás Luk gróf,
S elkezdett rágni vadul - foga bronz volt
(A két füle mazsolás kuglóf),
S hogy majd az egészet kirágta lyukasra,
Így szólt somolyogva Karádi Juliska:
"Ugye megmondtam? Huncut gyerek ám
Ez a kék szemű, daliás Luk gróf."
BESZEPTEMBERÜLT KEDVES GYEREKEK
Ki farát egész nyáron csak vakarta,
és feszt moziba járt meg aquaparkba,
no, annak mondom, nincsen több gagyi,
tévénézés, hassüttetés, fagyi,
a strandon nem lehet tovább időzni,
mert véget ért a nyár, és itt az ősz, ni.
Beszeptemberült kedves gyerekek,
ideje megvenni az iskolaszereket.
Na most, hogy mit meg hogy, ez az,
amin lendít e magazin elég sokat,
hogy segítse az iskolásokat.
Megmutat nektek mindent, mi ma dívik,
komputertől az elefántradírig,
a modernt is, nemcsak a hagyományost,
mert új idők járnak már nagyon ám most.
Nem úgy van ám, hogy az ember csak
rábízza magát az Ápiszra,
vesz rajztáblát, pár hurkapálcikát,
és ha mamád a bolton átcibált,
hát akkor már minden feltétel adva,
és be lehet ülni az iskolapadba.
Például kell lenni gépnek, számítónak,
manapság állítólag.
Nem ám füzetek, tollak
(amik régen elegek voltak)!
Aztán, ha mindent jól összegyűjtött a markod,
még be kell rendezni az iskolasarkot.
BORBÁLA
Zizzen a
szívemen
szerelem
szőrszála,
ha hallom
a neved,
Borbála,
Borbála.
Ujjongó
lelkemet
nem bírom
kordába
tartani,
mióta
ismerlek,
Borbála.
Ahogy te
langymeleg
sapkácskát
hordtál a
füleden,
úgy hordom
a neved,
Borbála.
Hiába
zúg körül
gyűlölet
orkánja,
ha belül
melegít
ez a név,
Borbála.
Bele is
majszolok,
mint holmi
tortába,
lassacskán
elhízom
miattad,
Borbála.
EMAIL
Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.
Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!
Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.
Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.
Hiába nem láttalak még, az embert,
ha minden betűd mégis eleven,
ha érezlek, mint kisujjam az entert...
Van nulladik látásra szerelem?
ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON
/szonett/
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
ÉJSZAKAI BUSZ
A Moszkva téri McDonald's előtt,
ahol a Hold leszáll a 6-os É-ről,
vagy hányasról - ó változó idők!-
zord járókelők járnak le és föl.
Tűsarkon kopognak ott a nők,
mély csend kíséri őket, ámulat,
amint a koszfoltos aszfalton ők
egymás elé rakják a lábukat.
Egy hang recseg: " A fényes, kopasz úr
igyekezzen a leszállással kérem!"
Hűvös van, s tűnt szerelmek soka szúr
a McDonald's előtt, a Moszkva téren.
GOMBFOCI BALLADA
Még áll a sarokban a gombfocipálya,
Még csillog a plexi a gombok alatt...
No de mit tesz a rongy meg a smirgli hiánya?
Mit ér a csatár, ha tapadA?
Még gólok alusznak az ujjbegyeinken,
De jaj, a kezünk keresőn kotorász -
Hova tűnt ez a sport, hova tűnt ez a minden?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
Ó, jaj, hova tűntek a sportszerü medvék,
Sok szakvezető, ki ha veszt se busul?
Kék-Sárga, Lapos, Dömi - mind csupa emlék?
Hol van Canarino, B. U. Bush úr?
Hova tűnt az a szép vizivárosi alkony,
Mely látta a Lánchíd utcai ház
Teraszán Coutinho kapitányt, Jackie Charltont?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
Hova lett Szokol és Ory Luksz? Hova pöccent
Keegan, Gary Jones, Brady, Bettega, Rep?
Hol van ma Pelé, a Fekete Gyöngyszem?
Hol vannak a gombszerető verebek?
Minyutti kezéből a traubiszóda,
Leao, Papi, Cruyff meg a többi gigász,
S az időmilliók hova tűntek azóta?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
10 éve halt meg szegény Knézy Jenő, aki annyira együttélt a játékkal, hogy egyszer, amikor a magyar csapat ellenfele egy veszélyes támadást vezetett, ijedtében írt egy verset.
- Elnézést, kedves nézőink - mondta Jenő -, de úgy megijedtem, hogy írtam egy verset.
És el is szavalta büszkén:
,,A védelem, a védelem...
a szívemen a félelem."
Előtte tisztelgek ezzel, a még életében írt költeménnyel.
HA SZÍVEMEN A FÉLELEM
a védelem a védelem
a szívemen a félelem
(Knézy Jenő)
ez van Jenő mi volna más
hiába volt a szurkolás
egy árva kontra passzra tett
megint kikaptunk basszameg
román-magyar magyar-szlovák
hogyan tovább hogyan tovább
s a sok csatár a sok csatár
a szívemen a borzadály
ó jaj a józsi jaj a pisti
hogy mit hagyott a béla is ki
s egy percre rá saját kapunk
előtt a vész hogy gólt kapunk
a rettegés e régi zsemle
vajas felével hull ölembe
király gabi király gabi
hiába is kiáltani
mert jaj ki gondol énvelem
ha szívemen a félelem
ki látja sajgó lelkemet
a sóhajom ki hallja meg
jaj mért nem lettem sportriporter
kit hallanak ha gólt rikolt el
kinek egy nemzet csügg szaván
ha verset is szaval talán
szebb volna sóhajtozni könnyebb
egy nép szemébe csalna könnyet
s egy nép ringatná szívein
a rímeim a rímeim
de lásd jenő a sors kemény
(nincsen remény nincsen remény)
én nézem bár a meccseket
kommentátor sosem leszek
s habár a csend vizéből innál
te sem leszel poéta immár
mert lásd jenő a múzsa vak
s eszembe jut hogy láttalak
a száztizenkettes buszon
jenő ősz voltál ősz bizony
már megcsapott egy őszi szellet
s a magyar futball sírja mellett
hol eddig oly vígan toroztál
lassan felvált egy új korosztály
a szívük már nem úgy dobol
a futball nem menny és pokol
nem ősi dráma már nekik
legtöbbször meg se verselik
emészt e mondd a harag ó
hogy nem rímel a faragó
s a hajdu bé a hajdu bé
riadt szived följajdul-é
hogy hová lett a kéj a kín
hová a futballból a rím
hová a vers hová a líra
a lét gyepén e lenge bíra
jenő elébed térdelek
saját rímeddel kérdelek
ha szíveden a félelem
mi óv miféle védelem
nem a metrum e szaladó team
a félelemből fakadó rím
nem e megtartó vastraverz
a vers jenő csupán a vers?
HERCEGNŐS LIMERICKEK
Volt egy kis hercegnő, Leia.
Kérdezték: "Van nálad kaja?
Kakaós csigádon
osztozunk? Imádom!"
Azt mondta, az csak a haja.
Hétalvó volt Csipkerózsika,
horkolt a rózsás kis nózija.
Jöttek a hercegek,
"Keljél föl!" "Nem kelek."
"Kelj föl!" "Nem." Kelj föl!" "Nem." "Jó, szia."
Volt egy kis sellőlány, Ariel,
vonzotta a balett-karrier.
"Hadd balett-táncoljak!"
Azt mondták: "Hát jó, csak
nincs lábad, kislányom, amivel."
LIMERICKEK
Lakott egy kisbaba Veszprémbe,
egy reggel cukornak lett nézve.
Kávéba bétetten
megitták véletlen.
Túlzottan cuki volt vesztére.
*
Lakott egy kisbaba Vácott,
folyton a macskával játszott.
Kapott egy plüsst:
,,Inkább ezt üsd!"
Azt hitték, arra majd átszok...
*
Lakott egy kisbaba Ukkban,
azt hitte, fülén is luk van.
Fülébe is szórt hát
robbanós cukorkát.
Azóta esőben pukkan.
*
Szájába vett mindent Eszterke,
szülei türelmét tesztelte.
Lenyelt egy pendrive-ot,
azt mondták: ,,Ez már sok.
,,Eszterke, ne számíts desszertre!"
MASZAT-DAL
Minek a törlőkendők meg a kefék?
Maszatosan az ember eleve szép.
Megmondom én a színpiszkos igazat,
Szeretem, ha az arcom csupa maszat,
Szeretem, ha az arcom csupa maszat.
Ha pocsolyát látok az utcakövén,
Ó, belelépek vígan, de bele én.
És aztán tripp-trapp, tripp-trapp, trapp-tiri-trapp,
Otthagyom én a piszkos lábnyomomat,
Széthagyom én a szutykos lábnyomomat.
Fönn az ég olyan szép koszoskék,
Nyílnak a réten a büdöskék,
S a zöld lombba a szél beletúr,
Olyan szép maszatos minden
A Maszat-hegyen innen
És túl.
MASZAT-HEGYI NAPTÁR
JANUÁR
Az óév, íme, por és hamu már,
elolvadt, mint a nyugati boszorka,
latyakba tapicskol a kis Január,
a cipőt meg a zoknit is összekoszolta.
Fehér ma a föld és sáros a láb,
maszatút barnállik utána a hóból.
Egy tejbegríz ez a téli világ,
s lábunk nyoma rajta sok kakaópor.
FEBRUÁR
Esők szaladnak piszkafa-lábon,
most tiszta az égbolt, most havazgat,
a hónapvégi maszkabálon
a tél beöltözik tavasznak.
Felébred a medve kócos orral,
szemében álmok zöld csipája,
kinéz a barlangból, és ó, jaj,
bajszát a napfény megcibálja.
MÁRCIUS
Az ember most egyre badarabb,
csipognak vígan a madarak,
pittyeg a mobil, hogy föltöltsék,
verseket írnak a költőcskék.
Nyilaznak vaksi kis ámorok,
a kisfiúk lelke háborog,
jön a sok anyuka, noszogat:
hord szépen széjjel a koszokat.
ÁPRILIS
Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, színes virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.
Belülről úgy feszítik már a gondok,
hogy kikapcsolja nadrágján a gombot,
s könnyít magán ezüst sliccét kitárván:
ragyog az égen szép ívű szivárvány.
MÁJUS
Jő süvegét emelintve a Május,
az orgonabajszú, arany hasú mágus,
csiribí-csiribá, abrakadabra,
mennyi fagyit bírsz tömni magadba?
Körte, vanília, málna, ribizli,
mennyi ruhát tudol összefagyizni?
Mák, pisztácia, mandula, kókusz,
kend mind a trikódba, hókuszpókusz.
JÚNIUS
Gyors zápor után nadrágra, cipőre
autók kerekéről fröccsen a sár,
kiült a hűvös, koraesti időbe
a parkba az ősz, a tavasz meg a nyár.
És csattan a kártya: ,,Tavaszka, te osztasz!"
s míg zöld üvegekben aranylik a ser,
megy a betli, az ulti, a passz, a piros passz,
másnapra csak az marad ott, aki nyer.
JÚLIUS
Szállnak a gondok szerte, huss,
mint tűzből pattant, röpke szikrák,
szép, szőke lány a Július,
a büfé felé megy mezítláb.
A strand szemével követi,
s a lomb is lopva néz le rá most,
ahogy szájához emeli
a dundi, zsíros krumplislángost.
AUGUSZTUS
Mekkora a rumli a hajnali utcán!
Még lumpol az éj, a nyakunkba kacag.
Most túlad végre sok hajdani cuccán,
kidobálja, mi limlom és ócska kacat.
Lepotyognak az égről a csillagok, ajjaj!
Látnád, ha kinyitnád most szemedet,
hogy narancssárga ruhát vesz a hajnal,
s felsöpri - nahát - az ezüst szemetet.
SZEPTEMBER
Szeptember úr egy nagy melák,
Augusztus inge szűk neki,
vehet fürdőt, ihat teát,
a nátha mégis szétveti,
orrát a gyűrött égbe fújja,
s a lombok zöldes piszkait
kis golyócskává összegyúrva
az őszi szélbe pöcköli.
OKTÓBER
Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték,
teli pöndörödő levelekkel a fák,
mintha kispriccelt volna a festék,
oly sokszínű lett ez az őszi világ.
És mintha a bőrön ecset kaparászna
arcunk kipirul, belekékül a szánk,
egy piktor az ősz, és nincs neki vászna,
színeket ken ezért maszatolva miránk.
NOVEMBER
Ablak tátong a rossz falon,
becsordogál az alkonyat,
neszeznek polcon, asztalon
kis, bolyhos orrú plüssnyulak,
November néni üldögél
a hintaszék alatta ring,
elmúlt az ősz, és itt a tél,
kötött mellényke kell megint.
DECEMBER
Hideg van, szél fúj, jégeső ver,
az ég egy párás, téli ablak,
December apó vállán fenyővel
az utcákon szuszogva caplat.
Verítéke homlokára dermed,
mielőtt még alácsorogna.
Egy bögre forralt borra gondol,
s szép, ausztrál karácsonyokra.
(MÁNIA)
A költő lelke nem volt makulátlan,
meg az elméje sem volt neki tiszta,
a versidomok szerelmese volt ő,
egy mániákus verslábfetisiszta.
Molosszusok s ionicus a minorék
hozták hagymázas izgalomba őt,
s a versformák, e verslábakra húzott,
ütemre lejtő, csábos verscipők.
Léptük zaja, mit más normlis ember
egyhangú trappolásnak hallana,
vonzotta, mint szirének énekének
varázsos, elveszejtő dallama.
A Szepes-Szerdahelyi-féle Verstant
úgy bújta, mint kamaszfiúk a Playboyt,
s ha betévedt egy antikváriumba,
a verseskötetek közt enyhe tébolyt
érzett magán, végigtapizta őket,
- ennek sprőd, annak lágy dereka volt -
arcát a lapjaik közé temette,
s mindbe mélyen, mohón beleszagolt.
Szerelmes volt minden verseskötetbe,
a bájosan rosszakba legkivált,
mik úgy hordták direkte szexepilként
a sok kacéran feltünő hibát.
S oly eksztázisba jött, mint egy királyfi,
ki elhagyott üvegcipőre lel,
ha elfelejtett versformára bukkant,
és rögeszmésen próbálgata fel
sóhajra, sejtelemre, gondolatra,
s ha egyre sem simult a verscipő,
hát fogta, és kitisztogatta szépen,
és ablakába tette azt ki ő -
valamit hátha hoz bele az ihlet,
ez a linkóci, lenge Mikulás,
amire táncra perdülhet a lélek,
a fönt említett, kissé makulás.
Már gyűlnek a fákon a hollók
- ijedezget a szívben a vágy -
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.
Varró Dániel: Szerenád Saroltának c. vers
MESE
Hát miről meséljek neked ma este?
A macskagrófkisasszonyról, aki
Egy nap, midőn a konyháját söpörte,
Kiment a spájzba, mert éhség gyötörte?
Hanem ott mit lát? -Na, csesszus!
A fridzsiderben kialudt a körte.
Fridzsideremben kialudt az égő,
Hát hová legyek mostan és mitévő?
Így búsult, sírt-rítt, így szomorkodék ő.
Fridzsideremben kialudt a körte.
Ki fogja énnekem azt kicserélni?
Ahogy kimondta,
Egy medvevitéz tüstént ott termett előtte!
Abban a nyomban meg is érkezett.
Medvesisak volt rajta, medvepáncél,
Egyszóval teljes medvevértezet.
Mit sírsz-rísz, búslakodsz, szomorkodol,
Világszépbajszú macskagrófkisasszony?
Fridzsideremben kialudt az égő,
Persze, hogy sírok-rívok egyre, még jó.
Hüppögte szemrehányóan a grófkisasszony,
S a két hatalmas macskaszembe könny gyűlt.
De rögtön meg is enyhült.
Te ki bírnád cserélni, szép medvevitézem?
Belőled abszolút kinézem.
Van éppenséggel villanyvackorom,
Vallotta meg a medvehős szerényen.
Egyet se búsulj, grófkisasszonyom.
Biciklilámpa, karácsonyfaégő,
Van egy egész kis villanykörte szettem.
Hova tettem?
Azzal a zsebében turkálni kezdett,
S a villanykörte, lássatok csudát!
Meglett.
No, megvan.
Kisasszonyom, szemed hármat se pillant,
És ripsz-ropsz megjavítom itt a villanyt.
Úgy is lett.
Hát ennek mostmár aztán megörültek!
Volt újra frupp, volt újra fény, mi kattan,
És oly szépek voltak mind a ketten...
A macskagrófkisasszonyon mi volt?
Mi más lett volna rajta? Cicanadrág.
S a medvevitézen? Őrajta mackó?
Nem, egész más volt rajta, ami nagy szó.
Mackónadrágom, mackófölsőm
Kimustráltam, odaadtam kölcsön,
Ezeknek praktikusan kampec.
Teérted lettem medvejampec én.
Eldobtam elviselt dzsogingom érted,
Feladtam régi medve voltom
(azelőtt lompos, slampos medve voltam),
Bennem a régi medveén megingott.
Lásd, nadrágtartót vettem és szmokingot
A medvevért alá a kedvedért.
Azzal sisakját, páncélját levette,
És ahogy mondta, úgy volt minden éppen!
Meg is fürödtem.
A tóban.
Tette még hozzá kissé elhalóan.
Világszépbajszú macskagrófkisasszony,
Halálosan beléd szerettem asszem.
Nem haragszol?
Csöppet sem haragszom.
Mondta a világszépbajszú macskagrófkisasszony.
Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg.
METRÓ
Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.
Leszállított - az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.
S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.
Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.
Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.
De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.
S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.
Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.
S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását
MIÉRT ÜRES A POSTALÁDA MOSTANÁBA?
Nem tudom, hogy mostanába
Mért üres a postaláda.
Megy az ember oskolába,
Belekukkant, belenéz:
Se képeslap, se levél.
Postás bácsi, mondja, drága,
Hol csatangol mostanába?
Új ficsúrok, asszonykák
Nekem, kérem, azt mondták,
Mostanába más a módi,
Nem divat már futni-lótni.
Én hallgattam az intelmekre,
Felköltöztem az internetre.
Untam is már lótni-futni,
Meg hát aztán, tetszik tudni,
Délutánra általában
Átkozottul fájt a lábam.
Mer' azelőtt minden háznál
Személyesen kinn termettem -
Mostan moccanom se köll, hogy
Itt lakok az internetben.
Azóta a levelek
Nem hevernek kupacban,
Levél helyett üzenet,
Bélyeg helyett kukac van.
Lábom nem fáj, még ha fáj is,
Létezésem virtuális.
A nevem is más lett, rám a
Régi név már nem illett,
Nem hívnak már Gálnak, Pálnak,
Hanem hívnak Emilnek.
Emil bácsi, tiszteletem,
Jött-e ma is tíz levelem?
Jött, Varró úr, izengettek
Nem is tizen, tizenketten.
Írt a Babaarcu Démon
(Egy szívnek, mi olvadékony,
Sokat jelent az a pár szó),
Írt a Büdös Pizsamázó,
Írt a Bús, Piros Vödör
(Kit szomju fájdalom gyötör),
Írt a híres Paca cár,
Írt a nagy Zsiráfmadár,
Írt a kék szemü, daliás Luk gróf
(Mind a két füle mazsolás kuglóf),
Írt Szösz néne (igen, ez ő),
Írt a Devizalevelező,
Írt a Csálé és az Egyenes
(Egyik email, másik sms),
Elefánt úr s a többi állat,
Egyet én írtam magának,
Mert múltkor a címzés, kérem,
Rossz volt tízből nyolc levélen,
Elgépelte, tiszta rosszak,
Azt a nyolcat visszahoztam.
PAKOLGATÓ
Oly nagy a szekrény,
és csupa holmi!
Marha nehéz azt
mind kipakolni.
Sajnos a polcon
könyvek vannak,
véget vetni
nekem kell annak.
Mai svéd líra,
klasszikus angol,
Petőfi puffan,
a padlón landol.
Jókai összes,
Balzac, Stendhal,
Kundera, Hrabal is
a föld fele tendál.
Vár a fiókban
sok bugyi, zokni,
mind kidobálom,
így bulizok, ni.
Az ágynemütartó
sincs kipakolva...
Sosem ér véget
a kisbaba dolga.
RANDI
Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.
Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem-rekesztjük
röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.
Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.
Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?
RENDHAGYÓ KÖLTŐI KÉRDÉS
Legigazibb örömöm,
Külföldi ha Pestre jön,
Kalauzolni őt minden felé,
Nézze meg a ligetet
És a Margitszigetet
S jöjjön el a Parlament elé,
A sok pesti panamát,
A Dob utca illatát,
Világos hogy nem emlegetem,
S ha néki konveniál,
A mikor az éj leszáll,
Kitünő helyekre vezetem!
Látta-e már Budapestet (...)?
Zerkovitz Béla:
Látta-e már Budapestet éjjel?
Ferencz Győző
DUGÓ
(Képes levelezőlap a piros hetesről)
Üdvözletem küldöm
SZESZTINA A NYÁRRÓL
A sarki boltban, hogyha itt a nyár,
idegesebb a sarki boltos ember,
kell hózentrógere alá a hőség
dacára is egy póló, vagy bepállik,
az öv se jobb, mert az meg vág, hiába,
nem hoz számára semmi enyhülést.
Az én számomra sincsen enyhülés
e férfikorban, mely mondhatni nyár,
hol a szorító időből hiába
próbálna meg kibújni már az ember,
a könnyűléptű ifjúság bepállik,
elszívja minden tetterőnk a hőség.
Mint szukkubusz hajol fölénk a hőség,
nem várható maholnap enyhülés,
megbántam azt a szót már, hogy bepállik,
dehát ilyesmiket sugall a nyár,
meg az időjárásjelentő ember,
kit a tévében bámulunk hiába.
A nap mindenhogy szembesüt, hiába
húzná szemébe kalapját a hősség
látszatát keltve átlátszón az ember.
Ó, hol vagy ihlet, hol vagy enyhülés?
A múzsa csókja, hogyha itt a nyár,
a költő homlokán bizony bepállik.
Mint egy rímhívó szó, mondjuk ,,bepállik",
mi csüng fölöttünk kínzón, és hiába
várjuk, nem rímel juszt se rá a nyár,
úgy dong lecsaphatatlanul a hőség,
amelyre éjjel sem jön enyhülés.
Sosem jut el Nepálig, ó, az ember.
A nyár nyilától nyámnyilán az ember
nem futhat el. A józan ész bepállik,
düh fortyan bennünk, mely nem enyhül, és
,,Állj meg Tybalt! Mercutio!" - hiába,
a bökkenő, hogy rekkenő a hőség,
egy perc alatt tesz gyilkossá a nyár.
Aludna bár nyári álmot az ember,
mikor a hőségtől a szív bepállik!
Dehát hiába, nincsen enyhülés.
SZÖSZ NÉNE
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán,
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.
Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?
,,Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi sem búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm."
Futottak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoztak máris: ,,Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?"
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
,,Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne."
UNALMAS ŐSZI VERS AZ UNALOMRÓL
Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!
,,Bocs, de nincs időm momentán - mondtam perceim rohantán
- régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe -
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár."
,,S szólt a holló: Marimar."
Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyű átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.
Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen
át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.
És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.
Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán
DALFUTÁR: VISSZHANGOK
Sláger Varró Dani szövegével
zeneszerző: Hien, szövegíró: Varró Dani, producer: Pixa, ének: Molnár Tamás.
Zenei hangmérnök: Horváth Attila
Szembe fúj a szél,
arcomba a szó visszaröppen.
elmentél
visszafelé hullik a hó
nem látni tisztán, de valami hív
egyre csak dobog és dobog a szív,
van benne valami iszonyú repetitív.
nem látni tisztán, de valami hív
egyre csak dobog és dobog a szív,
van benne valami iszonyú repetitív.
Kéne még egy kör,
még egy vodka még egy sör
Kéne még egy láb,
ez mindig visszavisz hozzád.
Jó lenne még egy agy,
ez arra gondol csak, hogy vagy.
Kéne egy másik fél fül
visszhangok nélkül.
visszhangok visszhangok nélkül
Rükvercben száll a tél,
a téridő dülöngél,
pont az a ház nincs téglából
ahol a farkas téblából
Rükvercben száll a tél
megvoltál elvesztél
visszafelé hullik a hó,
a ho-o-o-ó.
Kéne még egy kör,
Kéne még egy láb,
ez mindig visszavisz hozzád.
Kéne még egy kör,
még egy vodka még egy sör
Kéne még egy láb,
ez mindig visszavisz hozzád
Jó lenne még egy agy,
ez arra gondol csak, hogy vagy.
Kéne egy másik fél fül
visszhangok nélkül.
visszhangok visszhangok nélkül
Kéne még egy kör,
még egy vodka még egy sör
Kéne még egy láb,
ez mindig visszavisz hozzád
Jó lenne még egy agy,
ez arra gondol csak, hogy vagy.
Kéne egy másik fél fül
visszhangok nélkül.
Dalfutár - Visszhangok videó
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Varró Dániel |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-22 22:30:09, csütörtök
|
| |
| |
ROMÁN HERCEG ÉS IZRAELI GYÉMÁNTMOGUL MOZGATTÁK AZ ÉVSZÁZAD INGATLANCSALÁSÁT
CGA
Az évszázad ingatlancsalásának tartják Romániában a 145 millió euró értékű snagovi egykori királyi birtok megszerzését. A szövevényes bűnügy középpontjában Pál herceg, az 1930 és 1940 között uralkodó II. Károly román király unokája áll. Rá hivatkozva szerezte meg vesztegetés útján egy izraeli bűnszervezet a snagovi királyi birtokot, amelyet a román állam hasztalan próbál visszaszerezni.
Egy borús áprilisi délutánon a máltai rendőrség négy civil ruhás detektívje kopogtatott a fényűző Westin Dragonara luxusüdülő kapuján, a fővárostól, Vallettától negyedórás autóútra. Épp abban a pillanatban fékezett autójával az ötcsillagos létesítmény kapujánál Pál herceg, az utolsó előtti román király, az 1930 és 1940 között uralkodó II. Károly unokája.
Egy kisemmizett Hohenzollern
A nyomozók őérte jöttek, kezükben az Interpol európai letartóztatási parancsával - írja a Politico.com. Pál tiltakozott, ártatlanságát bizonygatta, és be akart menni a szállodába azokért a dokumentumokért, amelyek szerinte alátámasztják ezt. A detektívek azonban nem engedték, haladéktalanul velük kellett tartania.
,,Betuszkoltak a kocsiba és elvittek, meg sem hallgattak" - mondta telefonon a Politicónak Máltáról, ahol hónapokig előzetes letartóztatásban tartották.
Kapcsolódó
Az elítélt Pál herceg máltai kiadatását gyorsítanák fel a románok
Link
Az egykor a királyi család tulajdonában álló birtokot próbálta visszaszerezni, de a vádlottak padjára került.
Az idén áprilisban történt letartóztatás az egyik utolsó fejezet abban a szövevényes bűnügyben és az annak felgöngyölítése érdekében folyó nyomozásban, amelynek előzményei a régmúltba nyúlnak vissza. A főszereplő, a 76 éves Pál herceg annak a II. Károlynak az unokája, akinek 145 millió eurót érő snagovi birtokait egy Izraelből irányított bűnszervezet kaparintotta meg a herceg tudtával és tevékeny közreműködésével.
III. Károly iskolatársa volt
Pál 1948-ban született Párizsban, apja Mircea Hohenzollern, II. Károly egykori román uralkodó fia, anyja egy közrendű nő. A házasságot azonban röviddel Pál megszületése után érvénytelenítették, semmissé nyilvánították, így a herceg törvénytelen gyermekké vált. A későbbi bonyodalmak ezzel kezdődtek.
Pált szülei drága angliai magániskolákba járatták, Gordonstounban évfolyamtársa volt a manapság III. Károly néven uralkodó fiúnak, II. Erzsébet királynő elsőszülöttjének, aki egyébként a bonyolult európai dinasztikus kapcsolatok révén távoli rokonságban áll a román herceggel.
A műkereskedőként csinos vagyont felhalmozó Pál egy árva szót sem tudott románul, és életében először a forradalom viharában lépett Románia földjére. 1990 januárjában egy segélyt szállító brit katonai repülőgéppel érkezett meg Bukarestbe amerikai felesége, Lia társaságában, majd be is rendezkedett egy ötemeletes, fényűző villában. A posztkommunista román rezsim sohasem ismerte el a monarchia jogfolytonosságát, azonban mivel II. Károly fia, I. Mihály (1947-ig maga is Románia királya) és az unoka, Margit roppant népszerű volt az emberek körében, Bukarestben visszakapták rezidenciának az Erzsébet Palotát.
Kapcsolódó
Elvették a koronájukat, elűzték őket, és most milliárdosokként hódítják vissza országukat
Link
Románia folyamatosan pénzeli az ország egyik leggazdagabb családját - a trónfosztott uralkodóházat.
Királyi herceg, de törvénytelen
Pál azonban a törvénytelen ághoz tartozott, jóllehet ő is ugyanúgy II. Károly unokája volt, mint Margit. Igaz ugyan, hogy egy román bíróság 2012-ben kimondta, Pál II. Károly legitim unokája, a királyi család és egész Románia őt mind a mai napig csak egy fattyúnak tartja. Ennek ellenére 2000-ben elindult az elnökválasztáson, de mindössze 50 000 szavazatot kapott, a voksok 0,5 százalékát.
Nem sokkal később történt, hogy egy üzletember, akinek jó kapcsolatai voltak a korábbi román miniszterelnökhöz, megkereste Pált azzal az ígérettel, hogy segít visszaszerezni neki szerinte jogos jussát, a 145 millió euró értékű snagovi királyi birtokot.
Az üzletembert Remus Truicănak hívták, és a korrupciógyanúba keveredett korábbi román miniszterelnök, Adrian Năstase személyzeti főnöke volt. Mármost, ez a Truică 2006-ban meghívta magához snagovi tóparti villájába Pált és amerikai feleségét, Liát. A fényűző kúriában visszautasíthatatlan ajánlatot tett a királyi sarjnak, melynek lényege a következő volt:
Truică cége, a Reciplia SRL segít visszaszerezni Pálnak a jussát, a snagovi erdőt és a Băneasa királyi birtokot. A mézesmadzagot azzal édesítette meg Truică, hogy előlegként felajánlott négymillió eurót a királyi unokának. Akkor, ha a majdan visszaszerzendő birtokok tulajdonjogának 50-80 százalékát átíratja a Reciplia SRL nevére. A birtokok értéke 145 millió euróra rúgott, leginkább azért, mert Snagovban hatalmas ingatlanfejlesztéseket terveztek a közeli jövőben.
145 millió euró a tét
Truică azt bizonygatta Pálnak, hogy a helyi hivatalnokok és a sajtó a zsebében vannak, ha pedig bármelyik politikus ellenszegülne, az illetőt biztosan nem választják újra. Pál a Politicónak elmondta, hogy megbízott az üzletemberben, aki nagyon jó referenciákkal rendelkezett. A herceg belement a üzletbe, és heteken belül kézhez is kapta a négymillió eurót.
Pál és Truică idilli viszonyán akkor keletkeztek az első hajszálrepedések, amikor a herceg számára kiderült, hogy az üzletember csak egy apró fogaskerék volt Benyamin Steinmetz izraeli milliárdos és jobbkeze, Tal Silberstein bűnszervezetében. (Utóbbi később Christian Kern osztrák kancellár politikai tanácsadója lett.) A valóságban Steinmetz - aki afrikai gyémántbányák profitjából halmozta fel vagyonát - volt a Reciplia SRL 90 százalékos tulajdonosa, ő finanszírozta az egész lehúzási ügyletet. Igen ám, de Steinmetz ellen, aki egy adott pillanatban Izrael leggazdagabb embere volt, korrupció és vesztegetés vádjával vizsgálat indult hazájában.
És ez Paul tudomására jutott, aki megpróbált kifarolni az ügyletből.
De már nem volt visszaút, főleg azok után, hogy a helyi tisztviselők és politikusok megvesztegetésével sikerült megszerezni a snagovi birtokok tulajdonjogát, amelynek nagy részét Pál annak rendje és módja szerint átíratta a Reciplia SRL nevére.
Az átíratás 2009-re lezajlott, Pál azonban egy vasat sem kapott a megígért tulajdonrészért neki járó pénzből. Egy idő után megfenyegette Steinmetzet, hogy feljelentést tesz a rendőrségen, mire az izraeli bűnöző 2011-ben egy hideg decemberi estén megjelent a herceg bukaresti házában. Ott meggyőzte Pált arról, hogy a pénz már úton van, hamarosan megjelenik a bankszámláján.
De ahogy az olvasó azt sejtheti, semmi sem jelent meg a herceg bankszámláján. Ezért az 2015-ben feljelentette Steinmetzet és társait. Csakhogy addigra a román korrupcióellenes hatóság már szorosra szőtte a hálót a herceg, Truică, Steinmetz és bűntársaik (három ügyvéd, korrupt politikusok és hivatalnokok) körül, akik részt vettek a birtoktestek átjátszásában.
Kárpótlás vagy restitúció?
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, ugyanis a magyar olvasó számára joggal nem tűnhet életszerűnek az egész történet. Nálunk ugyanis a rendszerváltás után csak kárpótlás történt, jóformán semmit sem érő kárpótlási jegyekkel, Romániában viszont restitúció, vagyis a vagyonok (földek, kastélyok, erdők) visszaszolgáltatása zajlott. Ez volt ugyanis a feltétele Románia csatlakozásának az Európai Unióhoz, ami 2007. január elsején valósult meg.
2020 decemberében, egy ködös hajnalon, fél hat tájban detektívek csöngettek Pál bukaresti házának ajtaján. A román bíróság egy nappal korábban ítélte a herceget távollétében, továbbá bűntársait korrupció vádjával, háromtól hét évig terjedő börtönbüntetésre. És most eljöttek Pálért, hogy bevigyék a börtönbe. Pál helyett azonban Lia, a felesége jelent meg az ajtóban. ,,A férjem Portugáliába utazott" - mondta.
Percekkel később az Interpol honlapján megjelent a körözési lista, rajta a herceg fotójával.
A herceg nem vett részt tevékenyen a hivatalnokok megvesztegetésében, mégis az ő neve alatt futott az egész bűncselekmény-sorozat. És pénz is tapadt a kezéhez, még ha csak négymillió euró is.
Végül 19 embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, de jó részük még szabadlábon van, köztük Pál is. A herceg három és fél évet kapott, Truică hét évet, Steinmetz ötöt. Truicăt le is tartóztatták Bukarestben, ő már ül, Steinmetzet Cipruson fülelték le, de ügyvédei révén elérte, hogy nem adták ki Romániának azzal az indokkal, hogy az országban sanyarúak a börtönviszonyok.
Győzött az igazság?
Pált 2022 júniusában Párizsban, az utcán csípték fülön az Interpol detektívjei, de az ügyvédek itt is sikeresen kavartak. Egyrészt arra hivatkoztak, hogy politikai okok állnak a herceg letartóztatása hátterében, és koncepciós eljárásról van szó, másrészt kiderítették, hogy a bírók közül ketten nem esküdtek fel szabályszerűen, ezért a megbízatásuk semmis.
A francia bíróság Pálnak adott igazat, így a románoknak nem sikerült kieszközölni a kiadatást. Csakhogy az elfogatóparancs az összes többi EU-s ország területén érvényben maradt, és amikor Pál az ügyvédjei figyelmeztetése ellenére idén Máltára utazott, a csapda bezárult. Áprilisban letartóztatták, és még óvadék ellenében sem bocsátották szabadon, de egyelőre Romániának nem sikerült kieszközölni a kiadatást.
Végül júniusban óvadék ellenében szabadlábra helyezték a herceget, de nem hagyhatja el Máltát. Hollófekete haja a vizsgálati fogságban hófehérre őszült. Végül augusztus 12-én megszületett a máltai bíróság határozata: nem adják ki a herceget Romániának, mert a balkáni országban nem megfelelőek a börtönviszonyok.
Pál a bíróság lépcsőjén diadalittasan nyilatkozott:
Románia ismét melléfogott. Örülök, hogy amit a román hatóságok elérni próbáltak, az nem sikerült. Győzött az igazság!
Így is lehet fogalmazni...
(Borítókép: Pál herceg és felesége, Lia Georgia Triff megérkezik a párizsi bíróságra 2023. november 29-én. Fotó: Thomas Samson / AFP)
Link
Kovács Ákos szerint a szülei kis túlzással újraegyesítették a Trianonban szétszabdalt országot
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-20 20:31:19, kedd
|
| |
| |
AZ ÁLLAMALAPÍTÁS ÜNNEPE 
LEGYÜNK BÜSZKÉK A MAGYARSÁGUNKRA - MÁS ÚGYSEM LESZ BÜSZKE RÁ HELYETTÜNK
Varga Mátyás Zsolt
Legyünk büszkék az eredeti, ezeréves nyugati értékeinkre - még akkor is, ha mindenki más már sutba dobta azokat!
Van annak valamilyen furcsa varázsa, hogy az egész gellérthegyikereszt-,,ügy" épp Szent István és az államalapítás ünnepe előtt került középpontba. Azon ünnep előtt, amely katolikus ünnepből lett nemzeti ünneppé - épp úgy, ahogy a kereszt is keresztény jelképből lett nemzeti jelképpé.
ATTÓL ÁLL A BÁL, HOGY EGY HATALMAS MÁRVÁNY KERESZT LESZ BUDAPEST FELETT
Varga Mátyás Zsolt
Legalább nem szovjet katona áll a kereszt helyén. Legalább ebben egyezzünk ki.
Természetesen a ,,magyar kereszt" is Jézus keresztjéből származik - nyilván -, csak éppen túlmutat azon, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy ezer éve István király úgy döntött, Magyarországnak csak akkor van jövője, ha csatlakozik a Nyugathoz és keresztény lesz.
Akár vallásos az ember, akár nem, abban egyet kellene értenünk, hogy Szent István és Géza döntése óta a kereszt a magyarságunkat és a Nyugathoz tartozásunkat szimbolizálja, végérvényesen.
Még akkor is, amikor a Nyugatnak alkonyodik, a Keletnek meg pirkad.
Ebben is egyet kellene érteni - sajnos. Ez a Nyugat már rég nem az a Nyugat, amihez anno csatlakoztunk. A varázsa megkopott, történelemformáló erejét elvesztette, csak meglepetten kullog már az események után, valamiféle reagáló politikát folytatva, a nemzetei büszkeségét pedig valahol a történelem útja mellett hagyta, a méltóságával egyetemben - de olyannyira, hogy
Németország, a Nyugat Nagy Bástyája épp egy olyan országért áldozza fel magát, amely német infrastruktúrát támadott meg, s aztán mindenki szemébe hazudott.
Vajon III. Ottó német-római császár mit szólt volna ehhez? - csak hogy Szent István koránál maradjunk.
Nemrég még azt írtam a de facto önmeghasonlásban szenvedő nyugati kultúra kapcsán, hogy ,,járjunk elöl illő példával, lebegjen csak az a drónkereszt augusztus huszadikán". Nos, ezt azóta is tartom. A Nyugatnak alkonyodik, de nekünk is felelősségünk van abban, hogy ezt a folyamatot megállítsuk - vagy legalábbis lassítsuk, ahogy sikerül.
ÍGY ÜNNEPEL AZ ORSZÁG AUGUSZTUS 20-ÁN
Boldog születésnapot, Magyarország!
A mai napon Szent Istvánra, az első magyar királyra emlékezünk, aki a 10-11. század fordulóján megalapította a keresztény magyar államot, és ezzel biztosította a magyar nemzet helyét a nyugati keresztény világban. A Nemzeti Hauszmann Program megvalósítása során büszkén ápoljuk első királyunk emlékét.
A Budavári Királyi Palota századfordulós bővítése során Hauszmann Alajos építész elérte az uralkodónál, hogy a magyar történelem jelentős korszakait bemutató termek készüljenek az új palotában. Így jött létre a Habsburgok uralkodását megjelenítő Habsburg-terem, a reneszánsz időszakot dicsőítő Hunyadi-terem, végül az államalapítás előtt fejet hajtó bemutató Szent István-terem. A második világháborúban elpusztult és a közelmúltban eredeti formájában helyreállított termet 2021-es megnyitása óta már közel 300 ezren tekintették meg. A legendás helyiség ma idén is ingyenesen várja a látogatókat.
A hagyományos Szent István napi körmenet kiindulópontja egészen 1945-ig a Budavári Királyi Palota Szent Jobb kápolnája volt. Itt őrizték ugyanis első királyunk ereklyéjét, amely még 1771-ben Mária Terézia kezdeményezésére tért haza Budára a dalmáciai Raguzából (Dubrovnik). A Szent Jobb őrzési helye előbb a Királyi Palota Zsigmond-kápolnájának sekrestyéje, majd 1778-tól az e célra épített Szent Jobb kápolna volt. Az 1848-49-es szabadságharc idején a kápolna kiégett, azonban Budavári Királyi Palota hauszmanni bővítése során újraalkották. A csodával határos módon a kápolna oltára és a falakat borító Lotz Károly tervezte és Róth Miksa műhelyében megalkotott mozaikok túlélték a második világháborús ostromot és a kommunizmus időszakát. 1956-ig a palota egy ráomlott emelete óvta a teljes pusztulástól, majd a Balatonalmádi Szent Imre templomba szállították, ahol máig eredeti szépségükben megtekinthetőek.
Az augusztus 20-ai rendezvények záróakkordjaként, országszerte harminc településen lesz tűzijáték.
Az államalapítás ünnepén idén is országszerte ingyenes kulturális és gasztronómiai programok, valamint koncertek várják a látogatókat. Az augusztus 20-ai rendezvények záróakkordjaként, országszerte harminc településen lesz tűzijáték. Az Index összegyűjtötte, hogy mely helyszíneket érdemes felkeresni, és hogy milyen közlekedési változásokra kell majd számítani, valamint hogy mi mindenre lesz érdemes odafigyelni Szent István Napján.
Több állami múzeum is díjmentesen látogatható az ünnep alatt, így Budapesten például a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Terror Háza és számos más kiállítóhely is várja a látogatókat. Vidéken többek között a Szentendrei Skanzen, a debreceni Déri Múzeum és a keszthelyi Balatoni Múzeum kínál ingyenes belépést.
A nagyobb városok programjai közül kiemelkedik a debreceni Virágkarnevál, amely hagyományosan augusztus 20-án kezdődik. Emellett Miskolc, Szeged, Győr, Pécs és Nyíregyháza is számos kulturális és gasztronómiai eseménnyel, valamint kenyérszenteléssel készül az ünnepre. A programok részleteiről érdemes a helyi önkormányzatok közösségi oldalain és honlapjain is tájékozódni.
Budapest ünnepi programsorozata 
Budapesten az augusztus 20-i ünnepi programsorozat reggel 8 órakor kezdődik a Kossuth téren tartandó díszünnepséggel és tisztavatással. A légi parádé 9 órakor indul a Lánchíd és Margit híd közötti szakaszon.
A Szent Korona megtekintésére 10 és 18 óra között nyílik lehetőség az Országházban. A Szent Jobb-körmenet 17 órakor indul a Szent István-bazilikától. Az est fénypontja a 21 órakor kezdődő tűzijáték lesz, amely a Duna felett, a Margitsziget és a Petőfi híd közötti szakaszon fél órán át lesz majd látható.
A Csodálatos Magyarország összegzése alapján, az alábbi helyszíneken és időpontokban zárulnak tűzijátékkal az ünnepi programok augusztus 20-án:
Békéscsaba, augusztus 20., 21.00
Budapest, augusztus 20., 21.00
Cegléd, augusztus 20., 21.00
Dévaványa, augusztus 20., 21.00
Dunaföldvár, augusztus 20., 21.00
Dunaharaszti, augusztus 20., 22.15
Eger, augusztus 20., 21.00
Füzesgyarmat, augusztus 20., 23.00
Heves, augusztus 20., 22.30
Kaposvár, augusztus 20., 22.00
Kazincbarcika, augusztus 20., 21.15
Kistarcsa, augusztus 20., 22.10
Makó, augusztus 20., 22.00
Martfű, augusztus 20., 21.00
Monor, augusztus 20., 21.15
Mosonmagyaróvár, augusztus 20., 22.10
Nagyatád, augusztus 20., 21.30
Nagykanizsa, augusztus 20., 21.00
Nyíregyháza, augusztus 20., 21.30
Polgárdi, augusztus 20., 22.00
Sarkad, augusztus 20., 22.00
Sárospatak, augusztus 20., 21.00
Szeged, augusztus 20., 21.00
Szolnok, augusztus 20., 21.00
Szombathely, augusztus 20., 21.30
Szombathely, augusztus 22., 21.30
Tatabánya, augusztus 20., 21.00
Tiszakécske, augusztus 20., 21.45
Tiszaföldvár, augusztus 20., 20.30
Tiszaújváros, augusztus 20., 22.00
Az ünnep miatt országszerte közlekedési változások várhatók, ezért érdemes előre tájékozódni a MÁV, a BKK és a Volánbusz weboldalain az aktuális menetrendekről.
A MÁV-START a fővárosi tűzijáték után hazatérőknek azt javasolja, hogy a Nyugati pályaudvarról 22:37-kor induló Szob felé tartó S70-es, vagy a 22:35-kor induló Szolnok felé tartó Z50-es vonatot vegyék igénybe. Szeged felé 23 órakor indul gyorsvonat a Nyugati pályaudvarról. Emellett az éjszakai Bagolyvonatok is rendelkezésre állnak a Budapest‒Székesfehérvár‒Nagykanizsa, illetve a Balatonfüred felé vezető vonalakon. A pontos menetrendről és a nagyobb kapacitású vonatokról a MÁV weboldalán olvashatnak részletesen.
A Volánbusz menetrendje is változik
A Volánbusz járatai is módosított menetrend szerint közlekednek az ünnep alatt. Augusztus 18-tól 21-ig a hét első munkanapján érvényes menetrend szerint indulnak az autóbuszok, azonban egyes településeken a helyi járatok menetrendje eltérhet ettől. A részletekről a Volánbusz hivatalos oldalán érdemes tájékozódni.
Bevallom, nekem ez az egyik kedvenc ünnepem! Ti mivel ünneplitek augusztus 20-át?
Link
Isten éltessen, Magyarország! 
Link
"Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember
azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel,
csakis az alázat, semmi sem taszít le,
csakis a gőg és a gyűlölség.
Szent István, magyar király (975 - 1038. augusztus 15.)
Kezdetben volt a hömpölygő idő.
Hajót építettünk és vízre szálltunk.
A folyó néha kényeztetett, hogy erőt gyűjthessünk.
Volt, hogy kiszolgáltatottan sodródtunk, hányódtunk.
A folyó alázatra, tiszteletre, elfogadásra tanított mindnyájunkat.
1000 éve vagyunk úton. Megtanultunk a vízzel élni.
És miközben megtanultunk hajózni,
történetünk történelemmé szélesedett!
Isten éltessen Magyarország!
Link
SZENT ISTVÁN KIRÁLYHOZ 
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.
Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.
Kertésze e kertnek István király vala:
Behomályosodott örvendetes napja.
Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
Tekints, István király szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet régi országodra.
Reménységünk vagyon benned s Máriában,
Mint magyar hazánknak hív királynéjában.
Még éltedben minket ennek ajánlottál,
És szent koronáddal együtt feláldoztál.
Névtelen (16. sz.)
Faludi Ferenc: SZENT ISTVÁN KIRÁLYHOZ
Dicső István, nagy királyunk,
Téged ég s föld magasztal,
Téged tisztel kis országunk,
Első szent urának vall.
Tőled vette fényességét,
Méltóságát, érdemét,
Koronája ékességét,
Hitit, kincsét, mindenét.
Elbujdostál, megkerestünk,
Áldott légyen a szent ég!
Országunkba bévezettünk,
Szivünk örömében ég!
Drága kincsünk, feltaláltunk:
Magyarország, vigadozz!
Itt van, kit óhajtva vártunk,
Ezer áldásokat hoz.
Ime a te reménységed,
Inségedben ide nézz:
Isten után erősséged,
Mególtalmaz ez a kéz.
Megvigasztal minnyájunkat,
Hatalmunkban vastagit,
Megtágitja országunkat,
Végig megtart, bóldogit.
Budán nyugszik; Buda vára,
E szentséget megböcsüld!
Atyja után, nem sokára,
Biztat az ég: Imrét küld.
István mellett itt lész fia,
Megtestesült angyalunk,
Megszerzi ezt két Mária,
Égi s földi asszonyunk.
Lackfi János: INTELMEK
Királynak születtél, mert minden ember
saját létének királya és középpontja.
Hatalmad attól ered, aki a mindenség
Királya, és aki jóvoltában magával
egyenlővé tette a porból gyúrt embert,
és orrába isteni életet lehelt.
Vigyázz, ez a méltóság elveszíthető,
nagyon könnyen tehetsz királlyá magad felett
arra méltatlanokat, könnyen behódolhatsz
a legalantasabb szenvedélyeknek,
s akkor uralkodóból nyomorult szolgává
válsz, ahelyett, hogy jó uralkodóként
szolgálnád a rád bízottakat.
Úgy uralkodj magadon és másokon,
mint aki minden erejét és kincsét
kölcsönbe kapta, ezért bármely
pillanatban el tud számolni velük.
A valódi király, aki nem csellel vagy erővel
lesz uralkodóvá, tudja, hogy magasabb
rend része, és tisztelnie kell az életet,
a földet, mindenek felett pedig a Teremtőt.
Keresd az igazságot türelemmel,
az igazság ugyanis hamar megrövidul,
ha a hatalomhoz hevesség társul:
ha nagy erővel vágunk egy éles késsel
nagyobb kárt tehetünk, mint ha
óvatosság fékezi mozdulatainkat.
A türelem nem jelenthet halogatást,
amit meg kell tenned, azt ne odázd,
amihez idő kell, azt viszont
idő előtt ne erőltesd.
A jövevény felé fordulj kedvességgel,
hiszen magad is voltál hazátlan,
vizsgáld meg jóakaratát,
ismered meg útjait alaposan,
s akkor gazdagodást hozhat neked.
Olyantól kérj tanácsot, aki nem hízeleg
és nem hátsó szándékkal közelít,
aki odaadó és nyílt veled, becsüld
a kor adta okosságot, de tudd,
hogy az idő önmagában nem hoz
bölcsességet, óbor is beposhadhat,
ifjú bornak is lehet tüze, ereje.
Tiszteld a rangot, és tartsd meg
a rendet, hogy az is megtartson téged,
de ne tisztelj senkit érdeme felett,
pusztán a rangja miatt, és ne gerjessz
felesleges rangtiszteletet sem.
Tanuld meg az atyáktól, ami megtanulható,
de józan mérlegeléssel vedd szemügyre
a kézről kézre adott bölcsességeket.
Ne tarts meg valamit csak azért,
mert régen is jó volt, hát most is az lesz.
Átok és áldás egyaránt nemzedékről
nemzedékre jár, szükséges az előbbit
szemétre vetni, utóbbit megbecsülni,
és mértéknek tekinteni, hálával gondolva
azokra, akik neked továbbadták.
Ne tégy semmit csakcsupán azért,
mert atyáidtól így láttad, és ne tégy
semmit csakcsupán azért,
hogy atyáidnak ellene mondj,
dühödten, bármi áron.
Önmagáért fontolj meg mindent.
Terelgesd utódaidat szelíden,
határozottan, ne akarj helyettük
dönteni és választani, és ne hagyd
őket irányítás és támasz nélkül,
mikor arra van szükségük.
Légy alázatos és tisztességes,
ne akarj versengeni másokkal,
még saját magaddal sem,
gyilkos küzdelmek ezek,
feleslegesen emésztik erődet.
Tégy meg mindent, ami rád van bízva,
legyen súlypontod a mindenség szívében,
bízd magad félelem és feltétel nélkül
Teremtőd és Megtartód jóakaratára,
elé cipeld terheidet, neki adj hálát
örömeidért, annál többet időzz vele,
minél több a tennivalód, és meglátod,
bőségesen kamatozni fog
szent semmittevéssel töltött időd.
ISTEN ÉLTESSEN MINDEN MAGYART
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nemzeti ünnep |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-19 22:00:01, hétfő
|
| |
| |
EZ A NŐ EGY 79 ÉVES FÉRFIVAL HÁZASODOTT ÖSSZE, MERT ÖRÖKÖLNI AKARTA AZ EGÉSZ VAGYONÁT
Nagyon tanulságos és megszívlelendő történet!
Egy napfényes reggelen a mindössze 18 éves lány találkozott sorsával egy elegáns városi kávéházban.
A lány élete soha nem volt könnyű. Szerény környéken nőtt fel és mindig egy jobb jövőről álmodott, ahol a gazdagság és luxus felváltja a szegénységet és nélkülözést. El akart menekülni egy kemény és korlátozott valóságból.
Aztán megjelent Henrik, egy 79 éves dúsgazdag mágnás, akinek a vagyona olyan hatalmas volt, mint az életkora...
Ez a nő a 79 éves férfival házasodott össze, mert örökölni akarta az egész vagyonát, de amikor elolvasta a végrendeletet, meglepődött azon, amit hátrahagyott...
Bővebben: lásd Videó
Ez a nő egy 79 éves férfival házasodott össze, mert örökölni akarta az egész vagyonát
Link
Mindeközben:
Egy 23 éves nő és egy 62 éves férfi az élő bizonyíték arra, hogy 1 óra alatt is szerelembe lehet esni
A szerelem nem ismer határokat.
Szerelmük nem mindennapi története miatt igencsak megosztja az internetezőket az a páros, akik állítják: mindössze egy óra ismeretség elég volt ahhoz, hogy menthetetlenül egymásba szeressenek. A 23 éves modell, Willow a Tinderen ismerte meg a 62 éves Davidet - a jobbra húzás nagyjából elég is volt ahhoz, hogy tudják: őket bizony egymásnak teremtette a sors. Ennek már pár hónapja.
A férfi azt mondja: a nála 39 évvel fiatalabb Willow az első és egyetlen, akivel randizni ment a Tinderről.
Egészen hihetetlen volt, ahogy összekapcsolódtunk. Én azonnal belehabarodtam
- mondta David a Truly videójában.
Első randijuk óta elválaszthatatlanok Willow-val. Együtt járják a világot, és jobbnál jobb éttermekbe ülnek be. Bár románcukról szívesen beszélnek, sokan ítélkeznek felettük a köztük lévő nagy korkülönbség miatt. Willow sokak szerint csak egy aranyásó.
Mint mondják, ők tudják, mi az igazság: nem adnak mások véleményére, szerelmüknek semmi sem szab határt.
Link
SZÉP ESTÉT, JÓ ÉJSZAKÁT!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Életmód |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-18 22:00:22, vasárnap
|
| |
| |
A NYUGAT ALKONYA - VIDEÓ - BOGÁR LÁSZLÓ
TÉMA: A Nyugat hanyatlása és a hanyatlást követő megújulás.
Mondanom sem kell, mennyire fontos összefüggéseket szokott megfogalmazni Bogár László, ami miatt, mindig érdemes odafigyelni szavaira!
Videó: 27:57 perctől:
"Van a 200 nemzetállam, van a mindenkori világbirodalom, amiből Amerika a hatodik, nem tudjuk, hogy lesz-e egyáltalán hetedik birodalom, vagy mi lesz helyette, miféle szerveződés, mert egymásba ér a két ciklusvég.
Tehát megbukóban van, szétesőben van az amerikai birodalom, legalábbis az a formája, ami az elmúlt évszázadban volt, de szétesőben van a modern Nyugat is, és a két ciklusvég iszonyú erejű, a szó szoros értelmében tektonikai változásokat provokál a világhatalmi rendszerben.
És ha feltételezzük azt - és fel kell tételeznünk -, hogy van egy harmadik, láthatatlan szintje is a világhatalomnak, ezt én jobb híján birodalomkiválasztó főhatalomként szoktam nevezni, mert nyilván valaki dönt arról is, hogy ki lesz a következő világbirodalom."
(Bogár László)
Link
A NYUGAT ALKONYA - Így menthető meg a nyugati civilizáció - Dr. Bogár László -Videó
Link
Oswald Spengler: A NYUGAT ALKONYA I-II.
Ismertető
Oswald Spengler közvetlenül az első világháború után adta ki monumentális történetfilozófiai művét, melynek jelentősége Herder, Burckhardt és Lamprecht munkáihoz mérhető, s mely döntően befolyásolta a század derekának gondolkodástörténetét. Spengler, aki az említetteken kívül Goethe és Nietzsche eszmei örökösének is tekinthető, a magyar szellemi életre is megkülönböztetett hatást gyakorolt; ékes bizonyítéka ennek például Szerb Antal világirodalom-története, melyben lépten-nyomon találkozunk a nevével.
A filozófus a világtörténelmet a szellemtörténet jegyében fogja fel, s a keletkező és elhaló kultúrkörök egymásutánjának tekinti. Úgy véli, hogy a történelmet az ,,átélő" intuíció segítségével ismerhetjük meg. A haladás fogalmát kiiktatja a históriai vizsgálódás területéről, s - akárcsak Bergson vagy Teilhard de Chardin - a tömegkultúrát, az uniformizálódást ostorozza. Hogy Spengler történetfilozófiája ma mennyire elfogadható, ,,ezen vitatkozzanak a történettudósok" - szögezhetjük le Szerb Antallal, aki így folytatja: ,,Az irodalomtörténet számára Spengler nagyságához nem fér kétség. Nemcsak stílusának gyönyörű világosságáért (őt igazán nem lehet »ködös« németnek mondani!), nemcsak történetmegvilágító nagyszerű ötleteiért, hanem elsősorban azért is művészi érték, mert a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe."
További ajánlatunk ehhez a kiadványhoz
A NYUGAT ALKONYA MÉG MINDIG NEM IDŐSZERŰ
Pásztor Péter 2023. március 27.
Párhuzamos interjú Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszterrel és Németh Zsolttal, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével geopolitikai helyzetünkről az Ukrajna elleni orosz háború összefüggésében.
Az Orbán-kormány ,,pragmatikusan egyensúlyoz" szövetségeseink és Oroszország, illetve Kína között, nem ,,blokkosodik". Milyen realista nemzeti érdek alapozza meg ezt?
NZs: Magyarország Nyugaton hangosan követeli, Keleten pedig csendesen próbálja előmozdítani a békét. A kettőnek csak együtt van némi esélye eredményre - ha egyáltalán van. Nyugati politikánk Keleten növeli az esélyeinket. Ezért pontatlan kifejezés, hogy egyensúlyozunk. Nem egyensúlyozunk, hanem békepolitikát folytatunk. Minden irányban. Legitim kérdés, hogy mekkora árat szabad fizetnünk ezért nemzetközi imázsban, szövetségesi megbízhatóságban vagy akár anyagilag. Viszont legitim az a válasz is erre, hogy az emberi élet a legdrágább kincs: nagyon magas árat megér. A magyar kormány abból indul ki, hogy amíg a legparányibb esélye is van akár csak egy nappal is előbbre hozni a fegyvernyugvást, addig nemzeti érdek és erkölcsi kötelesség mindent alárendelni ennek. Ez magyar érdek, ez - szerintünk - ukrán érdek, ez nyugati érdek: ez az egész emberiség érdeke. Ha vannak belső vitáink a kormánypártokon belül, azok arra irányulnak, miként lehet ezért a politikáért minél kisebb árat fizetni más területeken, például szövetségi és regionális kapcsolatainkban.
JG: Németh Zsolttal fönnálló egyetértésem és politikai barátságom édesapjával Erdély ügyében folytatott beszélgetéseimre, Zsolt egyetemi tanulmányaira és az 1988-as szárszói konferenciára megy vissza. Alábbi válaszaim a kívánatos külpolitikai konszenzus reményében születtek.
Minden jóérzésű ember csak egyetérthet abban, hogy az Oroszország által a nemzetközi jog, az ENSZ-alapokmány megsértésével és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet 1994 decemberében Budapesten az Ukrajna szuverenitását és területi épségét garantáló, Oroszország, illetve az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által is aláírt memorandum semmibevételével indított brutális, a polgári lakosságot nem kímélő, sőt háborús bűntettekkel súlyosbított öldöklés mielőbb érjen véget. Csak olyan megállapodás hozhat tartós békét, amely méltányos, mindkét fél számára elfogadható, és nem hordozza magában újabb háborúk csíráit. (Az első világháborút lezáró békeszerződések sajnos nem ilyenek voltak.)
Azonnal létrejöhetne fegyverszünet, ha Oroszország beszüntetné a harci cselekményeket, és visszavonná az Ukrajnától fegyveres erővel elfoglalt területek annektálását. Ezt követően lehetne tárgyalásokat kezdeni a 2014. március, illetve 2022. február 24-e után Oroszország által elfoglalt területek státusáról, nemzetközi felügyelet mellett tartott népszavazásról, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek jogairól, a nyelvük és kultúrájuk megőrzéséhez szükséges eszközökről. Egyévi hősies és sikeres önvédelmi harc után elképzelhetetlen, hogy Ukrajna lemondjon területe mintegy húsz százalékáról. Mi, magyarok, szabadságunkért és függetlenségünkért történelmünkben annyi áldozatot vállaló nemzetként, Ukrajna szomszédjaként, az 1990-es években vele számos területen szorosan együttműködő barátként, az Ukrajna védelmi harcát támogató NATO tagjaként nem szorgalmazhatunk olyan fegyverszünetet és békemegállapodást, amely az agresszort jutalmazza.
Ha blokknak nevezzük Ukrajna önvédelmi harcának támogatóit, katonai és politikai szövetségeseinket, akkor jogilag és erkölcsileg mi is csak ahhoz a blokkhoz tartozhatunk. Nem tudok elképzelni nemzeti érdekeinkkel ellentétesebb lépést, politikát, mint az EU és a NATO ,,blokkjából" kilépni. És hová lépjünk? A védtelen senki földjére? Vagy egyenesen egy orosz-kínai blokkba?
NZs: Szeretném hangsúlyozni, hogy nincs vitánk Jeszenszky Gézával az ukrán határokról. Magyarország deklaráltan kiáll Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett, nemzetközileg elismert határai között. Ez nemcsak ukrán érdek, hanem összefügg a nemzetközi stabilitáshoz fűződő elemi magyar érdekkel is. Ha ugyanis az agresszor bármit is elér az erőszak alkalmazásával, akkor máskor is kedve lesz hozzá: ahogy Oszétia és a Krím esetében is történt. A kérdés csak az, hogy még hány tíz- és százezer emberéletbe kerül a területi integritás helyreállítása. Magyarország - és sokan mások, köztük például Kína - szerint a leginkább ,,életmentő" út ehhez egy azonnali fegyverszünetet követő intenzív béketárgyalás. Jó lenne, ha lehetőség nyílna ennek a magyar és nemcsak magyar feltételezésnek az igazolására.
Ha szövetségeseink visszatekintve úgy látják, hogy Oroszország 2007 óta nem hajlandó a két világháború nyomán kialakított világrend (ENSZ-alapokmány) szerint együttműködni, akkor a magyar külpolitika milyen hatásfokkal tudja azt képviselni, hogy Oroszországgal együtt kell működniük a szövetségeseinknek is, nekünk is? Milyen következményekkel jár ez a 2014 óta tartó háború okán? Illetve idevág: ha az Egyesült Államok úgy határoz, hogy a szétcsatolás felé halad Kínával szemben, a magyar kormány milyen nemzeti érdekből, milyen stratégiai elgondolásból próbálhat összecsatlakozni Kínával?
NZs: A nyugati világ intézményei azzal a küldetéssel teremtettek, hogy demokratikusak legyenek. Ezért csatlakoztunk hozzájuk. Ez azzal jár, hogy helye van bennük alternatív vízióknak. Szovjet logika, hogy amennyiben a mi oldalunk vezető hatalma valahogy határoz, akkor nem lehet attól eltérő, vagy akár azzal ellentétes álláspontunk. A demokratikus működési rendben, ha úgy látjuk, hogy a többiek tévednek, akkor nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is kiállni az igazunk mellett. A Nyugat alkonyát jelezné, ha erről lemondani kényszerülnénk. A Nyugat alkonya pedig még mindig nem időszerű...
Ami Oroszországot, illetve a szankciókat illeti: vitatjuk, hogy célravezető olyan lépéseket tenni, amelyekkel magunkat gyengítjük az agresszor helyett. Ez nemcsak célszerűtlen, hanem egyenesen kontraproduktív. Arra vezet ugyanis, hogy az erőviszonyok mérlege az agresszor javára billen, és ráadásul velünk fizettetik meg az agresszor sikerének az árát.
Kína más eset, mert egyelőre nem írta ki magát a nemzetközi rendből, mint Oroszország. Ezt veszélyeztetheti, ha bebizonyosodik, hogy Kína gyilkos fegyvereket szállít Oroszországnak, de még nem tartunk itt. Az meg pusztán hipotézis, hogy Amerika szétkapcsolódást akar. Éppen ellenkezőleg: összekapcsolódni akar Kínával, mint ahogy Kína is Amerikával. A vita - értve ezen nemcsak intellektuális csevejt, hanem a kölcsönös nyomásgyakorlások sorozatát, amelyből rossz esetben akár világháború is lehet - arról zajlik inkább, hogy milyen feltételekkel kapcsolódjanak össze. Mindkét fél a saját érdekei szerinti összekapcsolódáshoz ragaszkodik. Mint ahogy - bocsájtassék meg nekünk - mi is.
Tegyük hozzá: mi nemcsak Kínával akarunk még jobban összekapcsolódni, hanem legalább annyira, sőt sokkal inkább - elvégre szövetségesünk - Amerikával is. Ezt akadályozza, sőt rombolja többek között a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény felmondásának szándéka amerikai részről, amit nyugodtan tekinthetünk az Észak-atlanti Szerződés második cikke megsértésének. Sürgető tehát a magyar-amerikai párbeszéd erősítése!
JG: Számos elemző és szakember megállapítása szerint az agresszor ellen hozott - Magyarország által is megszavazott - szankciók egyre jobban sújtják a támadót. De mi lett volna a szankciók alternatívája? Elfogadni a nemzetközi rend fölrúgását, a fegyveres erővel történő területfoglalást? Vagy ellenkezőleg, közös háborút indítani a béke megbontója ellen?
Nemcsak az Egyesült Államok, de Délkelet-Ázsia
valamennyi országa és Ausztrália is, ha úgy tetszik, az egész Nyugat, aggodalommal figyeli Kína intenzív fegyverkezését, világhatalmi befolyása növelését szolgáló politikáját. Én sem hiszek a Nyugat alkonyát már több mint száz éve hirdető jóslatoknak. De ha ez valaha bekövetkezne, vajon nem ragadna-e magával bennünket is? Hogyan is tudnánk kivonni magunkat alóla, ha részei vagyunk?
Milyen esélye van Magyarországnak a meghirdetett ,,regionális középhatalmi" státusra a mostani lengyel-ukrán együttműködés fényében?
NZs: Ha egyértelművé tesszük partnereink számára, hogy mit értünk ezen a fogalmon, akkor lehet rá esély. Célkitűzésünk, hogy Magyarország a közös érdekek alapján születő együttműködések előmozdítója, motorja kíván lenni a közép-európai régióban. Ennek világossá tétele nélkül azonban a regionális középhatalmi státus célként való megjelölése könnyen saját megvalósulásának akadályává válhat. Ha ugyanis partnereink úgy értelmezik ezt, hogy uralkodni akarunk felettük, akkor nem fognak belőle kérni, ahogy ilyen esetben mi sem kérnénk.
Jogos a kérdésfelvetésben Ukrajna említése. Igen: jó magyar-ukrán kapcsolatok nélkül a magyar regionális szerepvállalás víziója délibábnak bizonyulhat. Szem előtt kell tartani, hogy a háború napjaiban formálódnak ki a majdani béke idején érvényesülő viszonyok. Mi érdekeltek vagyunk a Kijevvel folytatott intenzív és őszinte párbeszédben, de ebben a kárpátaljai magyarok helyzetének központi kérdésnek kell lennie.
JG: Egy időben az Antall-kormányt az ellenzéke vádolta regionális középhatalmi törekvésekkel. Területünk, népességünk, gazdasági súlyunk és múltunk alapján ilyen ábrándjaink nem lehettek. Viszont a Visegrádi Együttműködés létrehozásával már komoly politikai tényező lett ez a négyesfogat. Önmagában egyedül Lengyelország tarthatna igényt ilyen szerepre. Saját nemzeti érdekeinket Visegrád mellett kizárólag szövetségeseinkkel lojálisan együttműködve tudjuk érvényre juttatni. Ez vonatkozik a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek támogatását szolgáló politikánkra is.
Régi, jogos sérelmünk, hogy szövetségeseink nem hajlandók a nemzeti kisebbségek kollektív jogait egyezményben elismerni. Teszünk-e jelenleg eleget ezért az elismertetésért? A nemzeti szuverenitás hangsúlyozása nem mond-e ellent ennek a régi igényünknek? Szövetségeseinken kívül várható-e ezen a téren máshonnan támogatás, indokolja-e az értetlenség a más irányú külpolitikai tapogatózást?
NZs: A kisebbségi jogok nem gyengítik, hanem erősítik a szuverenitást, mert az állam jobban működik általuk. Saját tapasztalatunk szerint a kollektív jogokra ez különösen is érvényes. Nem azt várjuk a szomszédos országoktól, hogy áldozzák fel szuverenitásukat, hanem azt, hogy a magyarok jogainak biztosítása által erősítsék meg a szuverenitásukat. Ezt azonban csak ők tudják megtenni, senki más helyettük. A nemzetközi intézmények és a nyugati hatalmak csak segíteni tudnak. És segítenek is. Bár a kollektív jogok nem, de az egyéni kisebbségi jogok a nyugati világ kötelező standardjai. Szövetségeseink például már most figyelmeztetik az európai integrációra készülő Ukrajnát a kisebbségi jogok fontosságára. A Velencei Bizottság is kiváló munkát végez. Vannak tehát eredményeink. Fontos azonban, hogy ez csak kiegészítő segítség. Nem helyettesítheti a kisebbségi kérdést is magába foglaló, sokrétű, kétoldalú párbeszédet és együttműködést a szomszédos országokkal. A jogokat ugyanis nekik kell biztosítaniuk.
JG: Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke találóan mondja, hogy ,,a nemzetállam rémálom", hiszen egyet jelent a Romániában, Szlovákiában, sőt valamennyi európai országban élő nemzeti kisebbségek eltűnésével, beolvadásával. A kisebbségek kívánatosnak tekintett integrációja könnyen asszimilációjukkal végződik. De a világ legtöbb országa többnemzetiségű, az ebből fakadó feszültségek megelőzésének, illetve orvoslásának a legjobb eszköze a több európai országban bevált és jól működő önkormányzatiság, a helyi demokrácia.
A nemzeti vagy vallási diszkrimináció mindig csoportokat érint, ezért a kisebbségekhez tartozó személyek csupán egyéni jogai nem elegendők, ezeket - ahogy A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkelye kimondja - ,,csoportjuk más tagjaival együtt" kell gyakorolniuk. Partnereinkkel ezt megértetni a magyar külpolitika egyik legfőbb feladata. Erre a legtöbb esélyt az emberi jogoknak elkötelezett demokratikus országokkal folytatott állandó párbeszéd kínálja.
Link
Íme a "Legjobb geopolitikai elemzők" TOP10 győztes listája az olvasók szavazatai alapján!
/Földi László, Dr. Bogár László, Dr. Somkuti Bálint, Nógrádi György, Vukics Ferenc, Robert C. Castel/
Link
Váratlan fordulat: Németország beszáll az izraeli háborúba? - Nógrádi György
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történelem |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-16 21:30:25, péntek
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 2. 
A BÜSZKE TÖLGYFA
Fésüs Éva
Volt egyszer egy Köröskörül erdőben egy Sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős Ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, Hess...
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyen, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket.
Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig.
Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshova.
Képzeljétek! ... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az Évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus -, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, Azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, Ferge mihaszna!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - Már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
-Körös-körül őzök, leskelődtek mókusok, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa! Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A Tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
A CITROMTÜNDÉR
Finy Petra 2
Lehet, hogy tudod, lehet, hogy nem, de azért elmesélem neked.
Nem volt ám a citrom mindig savanyú, sőt nyelvsimogatóan édes íze minden gyümölcsével vetekedett.
Afrika ligeteiben született meg az első citrom, amikor egy ábrándos kis tündér felnézett a napra, és megtetszett neki az égitest szikrázó sárgasága.
- Varázsolok egy frissítően édes gyümölcsöt, és megajándékozom vele az embereket - dünnyögte derűsen. - Legyen olyan sárga, és hozzon annyi vidámságot a földre, mint a nap. Citrom lesz a neve, és minden arcra mosolyt fakaszt majd az ízével.
A tündér sárga ruhát öltött, és nagy kosárral végigjárta az emberek házait, hogy citrommal kínálja őket. Az emberek hálásak voltak, és nem győztek köszönetet mondani az édesen friss gyümölcsért. A magokat elültették, és házaik körül nemsokára hatalmas citromligetek nőttek.
Ám a citromtündér kérését hamarosan elfelejtették. A tündér csupán ennyit szeretett volna:
- Nem kérek mást ezért a gyümölcsért cserébe, csak hogy az első harapásnál, amikor enni kezditek, emlékezzetek rám. Ha ezt elfelejtitek, a citromból elpárolog a sárga vidámság.
Az emberek egy darabig még felidézték a tündér alakját, amikor a citromba haraptak, aztán elméjükre lusta köd ült, és fütyültek már a szerény kérésre.
A kertjükben növő citrom pedig fokozaton elvesztette édességét. Először csak íztelen lett, később pedig nyelvfájdítóan savanyú.
A citromtündér pedig fent ült az egyik citromfa tetején: szomorúan bámulta őket és még szomorúbban lóbálta a lábát. Olyan lassú lengésekkel, ahogyan a part menti medúzák hajtják magukat a tenger árnyékzöld mélye felé.
Finy Petra: A citromtündér
Link
A FŰSZERKATONA (RÉSZLETEK) - A CSILLAGOK CSÓKJA
Finy Petra
Amikor egy gyermek megszületik, a csillagok összedugják a fejüket, hogy eldöntsék, mi legyen a sorsa. Van, akire királyi trón vár, van, akire örök vándorlás egy öreg ló hátán. Akadnak olyanok is, akik azt a feladatot kapják, hogy egész életükben egy tó partján ülve lóbálják a lábukat, és mosolyogjanak. Minden gyermeket homlokon csókolnak a csillagok, hogy később tudja, mit kell tennie.
Réges régen egy napfényes város napfényes házikójában született egy kislány. Apró volt és gömbölyded, mint egy mákos nudli. Vidámsága és kedvessége mindenkit elvarázsolt.
Így történt ez a csillagokkal is. Amikor a kislány fölé hajoltak, hogy sorsát a homlokára csókolják, annyira lenyűgözte őket a gyermek bája, hogy hosszabban csókolták meg, mint kellett volna. A nudlikerek baba ekkor felkacagott, és kezecskéjével megpaskolta a csillagok nagy, sovány arcát. Majd jóízűt nyújtózkodott, és álomba szenderült.
A gyermek ekkor még nem sejtette, hogy a hosszúra nyúlt csók miatt eredeti feladata, hogy nagyon szeresse az anyját, arra változik majd, hogy mindennél jobban szeresse az anyját. Annyira, hogy soha ne engedje el a kezét.
Ahogy cseperedett a gömbölyű kislány, úgy lett egyre erősebb a csillagok parancsa. Mindenki mosolygott azon, hogy totyogó babaként a mamája kezét fogta. Hiszen, ha a mamája nem támogatja, biztosan a földre huppan.
Később is még valahogyan megmagyarázták az emberek maguknak, hogy nagyobb lánykaként miért jár mindenhová kézen fogva az anyjával. Azt mondogatták, hogy ez a lány különösen szereti az anyját, így érthető, ha mindig csimpaszkodik belé.
Aztán a kerek kislány kerek nagylánnyá változott, de még mindig az anyjába kapaszkodott. Ha sétálni indult, és egy úr kedvesen kalapot emelt előtte, ő nem tudta megpörgetni a napernyőjét válaszképpen, mert az anyja kezét fogta. Ha táncórára ment, egyik fess úrfi sem tudta felkérni táncolni, mert a lány az anyja kezét fogta. Ha lovagolni hívták, nem tudott velük menni, hiszen a kantárt nem tarthatta úgy, hogy az anyja kezét fogta.
Sopánkodott a lány apja, aggodalmaskodott a lány anyja, sehogy sem fért a fejükbe, hogyan talál majd férjet magának a lányuk. Úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek, és erőnek erejével próbálják meg a lányt szétválasztani az anyjától.
Kiállt az asszony a lányával a főtér közepére, és az emberek húzni kezdték az anyát az egyik oldalról, a lányt meg ráncigálni kezdték a másik oldalról. Rángatták-cibálták őket, de a lány keze csak nem akart elszakadni az anyjáétól.
Arra lovagolt a király fa. Nagyon elcsodálkozott azon, amit látott. És egyből szerelmes lett a lányba.
- Ha egy lány ennyire szereti az anyját, vajon mennyire fogja majd szeretni a férjét? Elképzelni is gyönyörűséges, ezért mindenképpen ő lesz a feleségem - mondta magában a fiú.
Leugrott hát a lováról, és odatérdelt a lány elé, aki még mindig az anyja kezét szorongatta. A királyfi ránézett a lányra, és ezt kérdezte:
- Te nagyon nagy szeretetű lány, leszel-e az én feleségem?
A lány azt mondta, hogy igen. És láss csodát, azt érezte, hogy ujjai szép lassan kicsúsznak az anyja kezéből. Az asszony alig akart hinni a szemének, és csodálkozva tapogatta üres tenyerét.
A lány pedig rámosolygott a királyfira, majd megszorította a kezét. Annyira, hogy aztán már sohasem engedte el. Még akkor sem, amikor később született egy nudlikerek kislányuk. Mert ezután egyik kezével mindig a királyfi kezét fogta, a másikban pedig a kislányáét szorította. És szerencsére senkinek nem jutott eszébe, hogy szétszakítsa őket.
Ezért boldogan fogták egymás kezét, egészen addig, amíg a kislányuk nem talált magának egy királyfit.
Finy Petra: A csillagok csókja
Link
A HATPERCES KATICABOGÁR
Eliza Beth
Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták.
A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
- Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
- Adok én szívesen a pöttyeimből - mondta a gomba. - Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
- Hogy néznék ki fehér pettyel? - szomorkodott Katica. - Az enyémek mind feketék, látod? - fordította oda a szárnyait.
- Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! - ajánlotta a galóca.
- Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat - felelte a katicabogár, és elszállt.
A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
- Mit keresel, Katica?
- Az elveszett hetedik pettyemet - válaszolta a kis bogár. - Nem láttad véletlenül?
- Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem - mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
- Nem baj, te így vagy szép! - vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
- De szép napszínű mellényed van, cinege! - dicsérte meg a kismadarat. - Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
- Sajnos nem - felelte a cinke. - De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
- Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? - csilingelt vidám hangja.
- Sajnos már csak hatpettyes vagyok - szomorkodott Katica. - Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
- No, nézzük csak! - töprengett el Szilli. - Mikor láttad utoljára?
- Tegnap még megvolt, az biztos - felelte Katica. - Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
- Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? - kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
- Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
- Mindjárt meglátjuk - csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott.
A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival... Katica a barátai nélkül... végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet.
- Látod? Ott van a pettyecskéd.
- Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban - kacagott megkönnyebbülten Katica. - Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: ,,Úgyis visszakapjátok!"
A HÓNAPOK
olasz mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Jankónak hívták az öregebbet, Ferkónak a fiatalabbat. Az öregebbik igen jó módban élt, sose fájt a feje, hogy hogyan szerezi meg a napi kenyérrevalót. Legföljebb az volt a gondja, hogy selyembe vagy bársonyba öltözzön-e. Ferkó meg, az öccse, keservesen tengette életét. Álnok bátyja a kisujját se mozdította, hogy segítsen rajta. Ha tudta volna, hogy egy lyukas fillérrel megmentheti az öccse életét, azt is sajnálta volna tőle. Egyszer aztán Ferkó beleunt a nagy nyomorúságba: vándorbotot vett a kezébe, és nekivágott a világnak. Gondolta, szerencsét próbál: rosszabbul máshol se mehet a sora.
Ment, mendegélt Ferkó, rótta az ország útját, s mikor ráesteledett, egy fogadóba ért. Barátságos, nagy tűz lobogott odabenn, tizenkét fiatalember ült a hosszú, kecskelábú asztal körül. Amikor Ferkó belépett, mind a tizenketten kíváncsian végigmustrálták, és látszott az arcukon, hogy szánakoznak rajta, olyan rongyosan, ágról szakadtan állt az ajtóban. Aztán megszólalt az egyik, és közelebb invitálta: bíztatta, üljön közéjük az asztalhoz.
Jólesett Ferkónak a fiatalemberek figyelmessége, megköszönte, leült, s a tűz felé fordult, hogy felmelegítse gémberedett tagjait. Ahogy ott üldögél, megszólal az egyik: komoly tekintetű, szigorú arcú legény volt, Ferkó szinte megszeppent, ahogy ráemelte tekintetét:
- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?
- Mit szólnék? Egyik hónap olyan, mint a másik, mindegyiknek megvan a maga dolga. Persze, mi emberek, gyakran zúgolódunk: szeretnénk, ha az idő a mi szeszélyünk szerint forogna, pedig hát magunk se tudjuk, mit akarunk. Ma ezt kívánjuk, holnap azt: bánjuk is, mi sül ki belőle, haszon vagy kár. Télen, mikor a hó esik, napért sóhajtozunk, nyáron meg visszasírjuk a telet. Pedig, ha minden óhajunk teljesülne, bizony tótágast állnának az évszakok, kifagyna, kisülne a vetés, elvinné az ördög a termést, betegség tizedelné a népet, s maholnap összedőlne az egész világ. Bízzuk hát magunkat a dolgok rendjére, és ne kívánjunk mindig lehetetlent: van elég fa a világon, van hová húzódnunk nyáron a nap elől, télen van mivel fűtenünk.
- Okosan beszélsz, barátom - válaszolt Ferkónak a fiatalember -, de azért ez a március, mi tagadás, egy kicsit mégiscsak túl szigorú: esőt, havat, jeget, zúzmarát, szelet és zivatart, ködöt és jégesőt önt a nyakunkba, és semmit se hagy el, hogy megkeserítse az életünket.
- Igazságtalan vagy, földi - szólt közbe Ferkó -, hogy csak a bajokat emlegeted. Van azért jó is ebben a márciusban. Hidegnek hideg, annyi szent, de mégiscsak ő hozza meg a tavaszt, ő emeli mind magasabbra a napot, és ha ma zord is hozzánk, holnapra ránk mosolyoghat, és jóváteszi bűneit.
A fiatalember mosolyogva hallgatta Ferkó beszédét, mert ő maga volt éppen Március. Tizenegy testvérével azon a vidéken járt, és betért a fogadóba egy kis pihenőre. Igen tetszett neki, hogy szeszélyei és szigorúsága ellenére Ferkó olyan okosan beszélt róla, és úgy megdicsérte: el is határozta, hogy megjutalmazza érte. Egy díszes ládikót nyújtott át neki e szavakkal:
- Fogd ezt a ládikót: gondold meg jól, mire volna szükséged. Ha kinyitod, bármit kívánsz, benne találod.
Ferkó tiszta szívvel megköszönte a fiatalember ajándékát, aztán aludni tért: a kincset érő ládikót a feje alá tette, éjszaka az volt a párnája. Alig oszlatta szét a hajnal vörös derengése az éjszaka sötétjét, elbúcsúzott a tizenkét testvértől, és megint útnak indult. De most már nem gyalogolt sokáig: fogta a ládikót, kinyitotta, és így kiáltott:
- Hej, te jóságos ég, igazán elkelne egy párnás, jó meleg hintó ebben a hidegben!
Alig mondta ki óhajtását, gyönyörű, hatlovas hintó robogott eléje, cifra parádés kocsis pattant le a bakról, tisztelettel kinyitotta a hintó ajtaját, és megkérdezte merre induljon.
- Haza! - mondta Ferkó, s már bent is ült a hintóban, süppedő, meleg párnák között. A sima szőrű, kényes paripák vágtatni kezdtek, szinte repültek Ferkóval, aki boldogan dőlt hátra a hintó ülésén.
Robogtak, robogtak, és Ferkó egyszer csak úgy kezdte érezni, hogy a gyomrában rég elharangozták a delet.
- Jó volna egy kis harapnivaló - súgta bele Ferkó a ládikóba, és hintója abban a szempillantásban meg is telt válogatottnál válogatottabb jó falatokkal: kolbász lógott a függönyrúdon, két-három sült galamb repült be az ablakon: csak ki kellett tátania a száját. Egyszóval, olyan lakoma volt, hogy a király is megnyalhatta volna utána a tíz ujját.
Estefelé egy sűrű erdőn hajtottak keresztül. Hatalmas fák tövében, csobogó patak partján vezetett az útjuk. Ferkónak nagyon megtetszett a vidék, megállította hintaját, kinyitotta a ládikót, és így szólt:
- Itt szeretnék éjszakázni ezen a szép helyen, csörgedező patak partján, fák susogó lombjai alatt.
A következő pillanatban máris sátor emelkedett ki a földből Ferkó előtt. Belépett, hatalmas mennyezetes ágyat talált odabenn, selyempárnákkal, selyempaplannal. Amikor pedig enni kívánt, azonnal másik sátor tűnt fel a tisztáson, királyi lakoma illata csapta meg az orrát, azt sem tudta, hová tekintsen, mit válasszon a remek falatok közül. Pompásan belakmározott, azután lefeküdt, s aludt, míg csak a sátorablakon át a hasára nem sütött a nap. Akkor kinyitotta a szemét, és elgondolkozott, mi minden vár reá a mai napon. Mindenesetre továbbutazik, és ha hazaért, első útja gonosz bátyjához, Jankóhoz vezet. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig a régi rongyait hordja.
- Ruhát szeretnék, pompás, új ruhát! - kiáltotta bele a ládába. - Olyan ruhát, hogy Jankó megpukkadjon az irigységtől, ha látja.
Máris meglibbent a sátor ajtaja, selyemfényű, dús, fekete bársonyköpeny libegett be rajta, mint valami büszke, nagy madár: csipkegalléros, vörös bársonyzeke, pántlikás-szalagos nadrág, ragyogó ezüstcsatos cipő követte. Ferkó nagyúri módon felöltözött, megint hintóra szállt, a kocsis a lovak közé csördített, aztán meg sem álltak hazáig.
Jankónak tátva maradt a szája ámulatában, amikor a hintóból kiszálló selyembe-bársonyba öltözött előkelő utasban öccsére ismert, akit világéletében semmirekellő, élhetetlen fickónak tartott, s akiről azt hitte, hogy koldusrongyokban, nyomorúságosan fog elpusztulni valami szemétdombon. Nem is türtőztette magát, ezer kérdéssel árasztotta el öccsét: hol járt? honnan szerezte a hintót? honnan a díszes ruhát? Ferkó meg se felelt az egyik kérdésre, Jankó máris másikkal ostromolta. Végre aztán mégiscsak el tudta mondani, hogyan találkozott a tizenkét fiatalemberrel a fogadóban, miféle ajándékot kapott tőlük, csak egyről hallgatott: arról, hogy mit beszélt Márciussal.
Jankó úgy érezte, ólomlábon jár az idő, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni Ferkótól. Alig várta, hogy útnak indulhasson: aludni küldte öccsét, kocsira szállt, búsás borravalót ígért a kocsisnak, majd kezét-lábát törte a nagy igyekezetben, hogy minél hamarabb a fogadóba érjen. Mint egy félbolond ugrott le a fogadó előtt a kocsiról, az ablakhoz ment, bekukucskált, és megdobbant a szíve örömében: még ott ültek a kecskelábú asztalnál a fiatalemberek mind a tizenketten. Belökte az ajtót, biztatásra sem várva az asztalhoz tolakodott, és a maga otromba módján belekotnyeleskedett a fiatalemberek beszélgetésébe. Azok bosszúsan elhallgattak, aztán egyszer csak megszólalt Március:
- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?
Jankó pedig nekieresztette a hangját, és úgy szidta, ócsárolta Márciust, ahogy csak kifért a torkán:
- Bolond idő ez, komám! Rendes ember még a kutyáját sem engedi ki ilyenkor! Megkergült már az időjárás is egészen. Dögvészt, éhinséget, mindent ez a Március szabadít a fejünkre. Ki hallott már ilyet! Jégcsap lóg az ereszen, amikor mindenki alig várja, hogy Március bőséget hozzon a földre, egészséget az emberekre. Ha rajtam állna, én bizony egy tollvonással kitörölném a nevét még a naptárból is!
Március csak hallgatott, a szeme se rebbent. Nem mutatta, mennyire bosszantja Jankó üresfejű locsogása, pedig mérgelődött erősen. Gondolta is, jól megfizet ennek a nagyszájúnak. Amikor Jankó másnap elköszönt valamennyiüktől, vastag furkósbotot nyomott a kezébe.
- Ha valami kívánságod van - mondta neki -, szorítsd meg jól a fütyköst, és kiáltsd hangosan:"Adj száz keményet, jó furkósbotom!" Kapsz is, meglásd azonnal: és amit kapsz, mind a tiéd lesz.
Jankó persze száz kemény aranyra gondolt, s azt sem tudta, hogyan köszönje.
Alig várta, hogy hazaérjen. Bezárkózott szobájába, még az ablakon is kilesett, nem látják-e meg, és már előre örült, hogyan fogja százasával fiókjába söpörni az aranyakat. Fogta a furkósbotot, fölemelte, és felkiáltott:
- Adj száz keményet, jó furkósbotom!
De valami hiba lehetett a kréta körül, mert ami zuhogni kezdett, nem arany volt ám, hanem száz kemény ütés! Még nagyobb hiba volt, hogy a fütykös túlzásba vitte a dolgot: nem érte be százzal, hanem táncolt Jankó hátán vég nélkül: kopogott, mint a jégeső.
Pórul járt barátunk persze ordított, mintha nyúznák. Ágy alá bújt, felmászott a szekrény tetejére, de mindhiába, a furkósbot mindenütt rátalált.
Ki tudja, megúszta volna-e épp bőrrel, ha a rettentő ordítozásra be nem fut Ferkó a szobába. Ő aztán a bűvös ládikó segítségével megálljt parancsolt a botnak, majd töviről hegyire kifaggatta bátyját, s mikor megtudta, hogyan jutott a veszedelmes ajándékhoz, jót nevetett rajta.
- Mindezt csak magadnak köszönheted - mondta -, mért nem vigyáztál jobban a nyelvedre? Persze, neked semmi sem elég, még több kincset, gazdagságot szeretnél. De hát jól tartja a mondás: aki sokat markol, keveset fog. Tanuld meg, bátyám, a szép szó semmibe se kerül, de legtöbbször igen jól jövedelmez.
Aztán megvigasztalta bátyját, és a lelkére beszélt: ne fusson úgy a gazdagság után: mindig volt és mindig lesz mit aprítania a tejbe, különösen most, hogy a bűvös ládikó az ő tulajdonuk.
Mert ilyen volt Ferkó: jóval fizetett a rosszért: bátyja gonoszságát is jósággal jutalmazta.
Azt sem felejtette el, hogy szerencséjét tulajdonképpen bátyjának köszönheti: ha Jankó el nem üldözte volna a háztól, sosem találkozott volna Márciussal.
Jankó sírva ölelte magához jószívű öccsét, bocsánatot kért tőle, s attól fogva sokkal okosabban élt: féket vetett gonosz nyelvére, mert sosem felejtette el, milyen bajt zúdított a fejére.
A HÓVIRÁG
Zelk Zoltán
Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz. 
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
A KISMADÁR KERTJE
Tordon Ákos
Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.
Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.
- Eső, Eső, kedves Eső - kopogtatott be hozzá - siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
- Ebben a hónapban szabadságon vagyok - válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.
- Jaj, elszárad a borsóm! - ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: - Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
- No még ilyet! - képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.
Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:
- Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!
A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.
- Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! - rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.
A kismadár borsóját megyek meglocsolni - válaszolta a vízzel teli vödör.
- Nem oda Buda! - zendült a Zápor szava. - A kismadár borsóját én locsolom meg!
Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.
- Jaj, itt az özönvíz, vízözön! - ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.
- Hát te mit keresel a kertemben? - csodálkozott a kismadár.
- Locsolni jöttem! - felelte a vödör, s azzal loccs! - már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.
- Jaj, oda a borsóm! - sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.
- Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! - örvendezett borsójának a kismadár. - Bizony eljött a kapa ideje!
Azzal elröppent a kapás emberhez.
- Kedves ember, kapás ember - kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.
- Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!
Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:
- Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!
- Add nekem az aranyborsót, kismadár - mondta az ember - cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!
A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.
Tordon Ákos - A kismadár kertje
Link
A KÍVÁNCSI HÓEMBER 
Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! - mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. - tudja-e mindenki a kötelességét? ... Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! - fickándoztak a szélfiúk. - Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! - kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! - intett őket a Tél. - Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! - felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! - ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. - Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték - hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! - ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! -rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. - Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! - felelte a hóemberke. - Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet - felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
Honnan tudod, hogy nincs igazuk? - kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! -ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! - gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? - sírta el magát patakzó könnyekkel. - Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó - mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod - dorgált az öreg Tél - jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! - biztatta. - Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! - hálálkodott a hóemberke. - És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam...
- Elhiszem, elhiszem! - csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt...én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass.
A LEPKE CIPŐJE
Bolla Gábor
Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta a szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.
Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypang ernyőcskék között szállt csapongva és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél-szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt. Így hát lassan leereszkedett egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hírtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt.
- Hát te ki vagy és mit csinálsz itt!? - kiáltott le a pillangó.
- H...h... hogy én? K...k...ki vagyok? - dadogta meglepődésében a bogár. - Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod.
- A micsodádat?
- A cipőmet.
- Az meg mire jó?
- Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának.
Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva. - Bizony, kellene nekem az a cipő, - gondolta, - jól mutatna a lábamon.
- Add nekem a lábbelidet te futrinka! - kérlelte. - Szükségem volna rá!
- Nem-nem! Nem lehet! - mondta a bogár. - Azt nem adhatom, hacsak...
- Hacsak?
- Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából!
- Rendben, áll az alku! - válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral.
Cseréltek, a bogár fogta a port és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreáállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.
A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt:
- Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! - kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot, meg fehér margarétát.
Boldogan lebegett a virágok mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.
A NAGYRAVÁGYÓ FEKETERIGÓ
Lázár Ervin 2017.05.12. 11:06
/A nagyravágyó feketerigó Lázár Ervin klasszikus meséje a kisfiúról, aki madár barátra vágyik, és a feketerigóról, aki annyira szégyelli a színét, hogy zöldre, fehérre, majd sárgára mázolja magát.
Vajon egymásra találnak így?/
A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme - és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.
A feketerigó fénylő fekete volt.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett - mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: ,,Csk, csk, csk!" Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
- Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.
- Aha - mondták a madarak.
Egyedül az uhu mondta, hogy ,,uhu". Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: ,,Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. - S kis szünet után még azt is hozzágondolta: - és a kisfiút is nagyon szeretem. - De mégsem mert előbújni. - Éppen én kellenék neki - morfondírozott -, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!"
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:
- Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű - mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett.
,,Majd ragyogok én egy hét múlva" - gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld - és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. ,,Na, most jöhet a kisfiú" - gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt - mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:
- Ne félj, most lesz valaki!
- Én szívesen lennék a barátod - mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azaz, hogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
- Nicsak - mondta -, egy uborkamadár.
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
- Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske - toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:
- Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.
Huss - elröppent gyorsan a feketerigó.
,,Cskcskcsk - korholta magát mérgesen -, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek."
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
- Te meg miféle szerzet vagy? - kérdezte a kisfiú.
- Nem látod, gólya vagyok - mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.
- Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani - mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:
- Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve:
,,Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!"
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
- Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni - mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár - gondolta -, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
- Nicsak, egy csodálatos sárgarigó - mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott.
,,Valami nagyon furcsa ezen a madáron" - gondolta, és oda is szólt neki:
- Füttyents egyet!
- Nem füttyentek - mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy ,,Huncut a bíró" meg ,,Fütyül a rigó", a feketerigó meg csak annyit tud: ,,Tiutu." Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: ,,Huncut a bíró."
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
- Ne haragudj - mondta elszomorodva -, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
- Miért sírsz? Ne sírj! - mondta neki.
- Azért sírok - zokogta a madár -, mert a feketerigó én vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét - előtűnt az igazi fekete.
- Istenem, de buta madár vagy te - mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.
- Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? - kérdezte a madár.
- Biztos - mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.
A NEBÁNCSVIRÁG LEGENDÁJA
Valamikor réges-régen volt egy falu. Ebben a faluban az emberek nem ismerték a haragot, a bosszút, a harcot.
Ám egy napon szörnyű jóslatot kaptak a kis falu lakói: egy kíméletlen király leigázza a falut és népét.
Az emberek felkészültek a harcra.
Volt a faluban egy ifjú legény, aki nagyon szerette a virágokat. Ha tehette, kijárt a rétre, és hanyatt fekve, a friss virágok között csodálta a fehér felhőket.
Ezen a bizonyos napon is kint feküdt, és egy idő után elszunyókált. Furcsa álma volt. A rét virágai megelevenedtek, és beszéltek hozzá. Azt az üzenetet kapta az ifjú, hogy a harcba indulók tűzzenek egy szálat a szívük fölé a falu határában nyíló sárga virágból.
A legény megfogadta a tanácsot, és átadta a többieknek is, amit hallott.
Másnap kora hajnalban már felsorakozott a falu népe. A leányok és az asszonyok feltűzték a harcba indulók mellére a virágot. A csatatér a mező volt. Az ádáz küzdelem mégsem kezdődött el. Mikor az ellenség megpillantotta a felvirágozott embereket, és nekik akartak volna támadni, a rét virágai elkezdtek halkan zúgni. A katonák, akik eddig öltek volna, fegyverüket letették, és mint az ifjú, kifeküdtek a rétre.
És hogy mit zúgtak a virágok?
Azt, hogy "ne bántsd".
A parasztok ettől kezdve tisztelték a virágokat, és varázserőt tulajdonítottak nekik, hiszen megvédték őket, nem bántották a katonák az embereket.
Innen kapta nevét: "nebáncsvirág"
A PAJKOS NAPSUGÁR
Fésüs Éva
- Süss fel nap, fényes nap!...- ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek - de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.
Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána.
Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.
- Kikelet! Kikelet! - ujjongtak a madarak.
- Süt a nap! Süt a nap! - kiabálták a gyerekek.
- Utat a tavasznak! - füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.
Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:
- Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!
Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.
- Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!
Hipp-hopp!...végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.
- Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! - tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.
- Kisütött a nap! - kiáltott vidáman. - Napsugárral fogok játszani!
Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.
A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!
- Ide nézz, milyen vakító vagyok!
- Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!
- Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!
- Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!
Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.
- Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!
A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.
- Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! - suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.
Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!...Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.
- Hát ez mi? - lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig - ó, csodák csodája! - apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.
- Hóvirág! - csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. - Anyu, nézd, milyen szép!
- Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár - felelte egy kedves hang.
A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.
Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.
A PATAK MESÉJE
Zelk Zoltán
A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
- Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
- Elmondanám - felelte a kis patak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú történet ez, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben? Kérték is társukat, hangosan olvassa el a levelet. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtanulhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak?
- Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útra kelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. Az otthon maradt három testvér pedig egyre várta, hogy visszajöjjön. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, 204elmúlt három, a forrás még mindig nem tért vissza. Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, amikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
- Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és olyan hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.
Egyéb se kellett, az egyik forrás rögtön útra kelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is a madár jött el a negyedik évben.
- Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá...
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak:
- Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ...
A PITYPANG BÓBITÁJA
Fésüs Éva
Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
- Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
- Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
- A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:
- Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
- Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang.
- De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
- Még hogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal?
- Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
- Mint én?
- Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
- Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
- Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.
A SZÉL ÉS AZ ERDŐ
A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.
De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek: nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza...
Jöttek az évek, mentek az évek.
A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és párával áldozott neki.
És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.
Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.
- Előre! Előre! - sziszegte. - Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe...ne állj az útba, te Erdő.
Az Erdő halkan nevetett.
- Ne siessetek. Miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények...
A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
- Ne sírjatok, ne sírjatok, a teremtésit ennek a vénasszony bandának - üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.
- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...
A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.
- Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával...Vigyázz magadra, Erdő!
- Majd vigyázunk - mondták a komor tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!
A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.
Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
- Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz segítséget...
- Hát majd hozok - lihegett a Szél -, majd hozok, de azt megsiratjátok! - És eltávozott a falu felé.
Ekkor már esteledett. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár.
De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon beszélni kezdett a Szél.
- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz...Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban, aludni akartak.
A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.
- Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető...szép, cserepes, új tető... - Az emberek most már nem akartak aludni.
"Bizony jó lenne - gondolták -, hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy keveset, ott is egy keveset" - és a fejszére gondoltak.
Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli.
Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.
A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.
A fák némán álltak, és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.
- Tanár úr, kérem - lengette meg bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?
- Halál! - huhogott a bagoly. - Halál! - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az Erdő felé.
- Mi van, Róka bácsi? - szólt le az ágról a mókus. - Mi baj van?
- A bagoly azt mondta, hogy halál, én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.
A kis mókus hosszan nézett fényes cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.
Ekkor kelt fel a nap, és első sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.
- Eljött ez a reggel is - susogtak a tölgyek - , búcsúzzunk.
- Búcsúzzunk - fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.
És a napban fürdő Erdőn még egyszer végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva zengett végig a tájon, mint a temetési ének.
Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta:
- Csend!
Csend lett. A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.
Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.
Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt Erdő felett.
- Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam...Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
- Neked se lesz nemsokára - sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!
A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között:
- Hová lettél, drága Erdőm, hová lettél, édes Erdőm?
- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. - A forrás ugyan kiapad, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.
- Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó, gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
- Holnap tele leszel! - ígérte suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette.
Másnapra a Szél mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.
- Megálljatok! - parancsolta, amikor a patak fölé értek -, megálljatok!
- Minek? - ágaskodott fel egy fekete szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
- Parancsolom! - akarta ordítani a Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.
Így aztán a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.
De a kutakból is kiapadt a víz: asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.
- Hol a hangod, Szél? - intett feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?
De a Szél nem válaszolt, mert nem volt hangja. És akkor éjjel - nem látta senki, csak a csillagok - visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
- Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, Erdő.
- Nem vagyunk már Erdő - zsongták a fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóvá teszek mindent - suttogta a Szél.
- Tedd jóvá.
- Akkor a régi lesz minden?
Elsuhant a Szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.
- Talán lesz valami - suttogták.
A Szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs Erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, és tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő, és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották szemüket. "Bizony nincs - gondolták -, de miért nincs?"
A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák...mert nincs Erdő, mert nincs Erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év...igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs Erdő, és most már nem mondták, hogy okos dolog volt az Erdőt kivágni: csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a Szél, de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el az első sugarai, és egy locsogó szarka cserregve vitte meg a hírt az erdei népnek:
Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az Erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen Erdő idegen odvában.
- Beszélj értelmesen, ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember: amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz mindenféle ostobaságot.
Amikor aztán leszállt az est, a bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a Szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a Szél -, de nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni...na, felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...
A régi avar lassan kopogni kezdett, mert eleredt az eső: a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak.
Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.
- Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?
A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.
- Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz...
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a sárga vízililiom.
Ha kellett a Szél meghozta az esőt - amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét.
A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
- Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek az állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az Erdő.
Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte: szállt a dal, orgonált a megbékélt Szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke Ünnepére.
A TIZENKÉT HÓNAP
görög népmese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
- Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?
Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
- Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!
Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
- Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat és a kendődet!
Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.
Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
- Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.
Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.
A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:
- Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap!
A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták.
Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyerekét. A gyermekek és a vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
- Mit tettél velem?! Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot adtak!
Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:
- Én azt mondtam, hogy mindkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz - aszerint, hogy ki mit vár tőlük.
A TORONY
Majoros Nóra
A toronyban egy kisfiú lakott, egyedül ő léphetett be oda. Mivel a torony volt minden ősi tudás őrzője, baj, probléma esetén a felnőttek a kisfiút kérdezgették. De, bár ez egy másik bolygó volt, nem a miénk, ugyanúgy nem figyeltek oda, hogy pontosan mit mond, ahogy a mi bolygónkon élő felnőttek közül sokan az itteni gyerekek szavaira.
Pedig a kisfiú azt mondta, hogy a bolygó a felnőttekben félelmet keltő lüktetése nem barátságtalan, sőt, még cukorkabokrot is sikerült neki nevelnie.
S mikor a felnőttek úgy döntöttek, űrhajókon el kell hagyniuk a bolygót, egyedül a kisfiú maradt ott, mert ő bízott abban, amit a torony falán lógó képen látott...
Minden bolygón vannak hegyek, és a hegyek között mindig van egy, amelyik a többiek fölé emelkedik, az a legmagasabb.
Ezen a bolygón is volt legmagasabb hegycsúcs, de hiába nyújtózkodott kevélyen az ég felé, a torony legfelső ablakából még így is alacsonynak tűnt.
A kisfiú a toronyban lakott, és mint ahogy az lenni szokott, a felnőttek egyáltalán nem hittek neki. Minden reggel kisétált a toronyból, belegázolt a harmatos fűbe, fülét a földre hajtotta, és hallgatta, ahogy lüktet a föld belseje. Amikor először észrevette, akkor tulajdonképpen nem is hallotta, csak érezte.
- Hallucináció. Nincs itt semmiféle lüktetés - mondta az orvos.
A kisfiúnak fogalma sem volt, mit jelent az, hogy hallucináció, de azt tudta, hogy a lüktetés valóságos.
Egy napon egészen különös dolgok kezdtek történni: kiszáradtak a nagyon magas és öreg fák.
− Csak azért száradnak, mert ősz van. Nem kell vele foglalkozni, jövőre újra kihajtanak. - legyintett a miniszter.
- Ez igazán szokatlan jelenség! Kérdezzük meg a kisfiút! - mondta a természettudós.
− Ugyan már, ő csak egy kisfiú, úgysem érti - vitázott a mérnök.
- Ez igaz, de a torony minden ősi tudás őrzője, és egyedül ő léphet be oda. Úgyhogy a legjobb, ha mégis megkérdezzük - fejtette ki a miniszter.
Így is tettek.
- Nem tudom, miért száradnak ki a fák - mondta a kisfiú. -, de a föld belseje még mindig lüktet.
A tanácsosok összesúgtak. Egyikük-másikuk a földre hajtotta a fülét. Egyikük csóválta a fejét, másikuk bólogatott, aztán megegyeztek, hogy valóban hallanak valamit.
- Azonnal átfogó kutatási programot kell indítanunk, hogy megfejtsük az okát! - mondta a mérnök.
A kisfiúnak fogalma sem volt, mit jelent az átfogó kutatási program.
− Ez a lüktetés egyáltalán nem barátságtalan. Inkább olyan, mint a szívdobogás - jegyezte meg, de a felnőttek ezt már nem hallották. Otthagyták a torony tövében, és elindították az átfogó kutatási programot.
A TÖLGYFA SZÜLETÉSNAPJA
Zelk Zoltán
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója, ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele.
A rigó csak fújta, hogy "tillió", a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy "kár Pál, kár Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Így is volt jól ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó, szarka, meg harkály fészkeket.
A VIRÁGOK ÁLMA
Zelk Zoltán 2017.04.25. 12:48
A nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek.
Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el se hittem első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.
Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresznyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.
Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növény nem vette észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.
- Ide figyeljetek - mondta a diófa -, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet se csináltak, csak mákos rétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákos rétes, egy akkora aranytányérra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:
- Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, mindennap sütünk neked mákos rétest...
- Szép álom... - mondogatta a többi fa, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, mint az, hogy őneki diós tortát hoztak aranytálcán... De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:
- Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte:
,,Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam."
Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, s hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk...
Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:
- Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer, millió és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira...
- Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! - kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltozták volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, hogy milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre csak felhangzott egy kakaskiáltás:
- Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!
A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye s a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2024-08-15 22:15:23, csütörtök
|
| |
| |
... ÉS ISTEN MEGTEREMTÉ A NŐT
Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon. Egy angyal arra járt, és megkérdezte:
- Miért töltesz annyi időt ezzel a teremtménnyel?
És az Úr azt felelte:
- Látod az összes specifikációt, amelynek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt.
- Mosható legyen, de ne műanyag, több mint kétszáz mozgó alkatrészből álljon, amelynek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell, képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket a karjában tartani, megölelni úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott tértől az összetört szívig, és mindezt mindössze két kézzel. Az angyalra mindez mély benyomást tett.
- Két kézzel? Az lehetetlen! És ez a standard modell? Túl sok munka ez egy napra... várj holnapig, és fejezd be akkor!
- Nem - mondá az Úr. - Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtményt, amely szívem legkedvesebbje lesz. Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.
Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
- De Uram, olyan puhának alkottad őt.
- Igen puha - mondta az Úr. - De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mi mindent elvisel és legyőz.
- Tud gondolkodni? - kérdezte az angyal.
- Nem csak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is - válaszolta az Úr.
Az angyal megérintette a nő arcát...
- Uram úgy tűnik, a teremtényed ereszt! Túl sok terhet róttál rá.
- Nem ereszt ... Ezek könnyek - javította ki az Úr az angyalt.
- Mik azok a könnyek? És mire valók? - kérdezte az angyal. És mondá az Úr:
- A könnyek fejezik ki a bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és a büszkeségét.
Mindez nagy hatást tett az angyalra.
- Uram, te zseniális vagy! Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!
A NŐ VALÓBA CSODÁLATOS!
Miért csodálatos a nő?
A nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni.
Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét.
Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.
Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.
Harcol azért, amiben hisz.
Kiáll az igazságtalansággal szemben.
Nem fogadja el a nem-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.
Szeretete feltétel nélküli.
Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.
Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.
Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal.
De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.
Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.
Csak egyetlen hibája van:
ELFELEJTI MENNYIRE ÉRTÉKES.
Küldd ezt tovább barátnőidnek, hogy emlékezzenek, milyen fantasztikusak...
És küldd tovább férfiaknak, akiket ismersz. Néha szükségük van rá, hogy emlékeztessék őket...
Weöres Sándor: A NŐ
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
Weöres Sándor: NŐ ÉS FÉRFI
A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
MIRE VÁGYNAK A NŐK? ÉS MIRE VÁGYNAK A FÉRFIAK?
A nők férfiakra vágynak
A nők azt szeretnék, ha kényeztetnék, babusgatnák őket a kapcsolatukban, mert ha nem ez történik, akkor elfásulnak, és úgy érzik, túl sokat nyújtanak a párjuknak. Úgy érzik, hogy csak adnak és adnak, míg egyszer csak már nem lesz mit adniuk.
A férfiak nőkre vágynak
A férfiak azt szeretnék, ha folyamatosan érezhetnék, hogy szükség van rájuk. Ha azt tapasztalják, hogy a társuk bízik bennük, és méltányolja az igyekezetüket amely arra irányul, hogy a párjuk kívánságait teljesítsék, egyre erősebbek lesznek, és többet tudnak a másiknak nyújtani. A férfiakat úgy lehet ösztönözni, ha elismerik az erőfeszítéseiket.
MIÉRT HAZUDNAK A FÉRFIAK?
A férfi, ha meztelen nőt nézeget, elakad a szava. A nőből, ha meztelen férfit nézeget, kitör a nevetés.
BÓKOK, AMIKET A NŐK HALLANI SZERETNEK
Amíg a férfi erősen vizuális alkatú, azaz a gyengédebb nem idomai veszik le legkönnyebben a lábáról, addig a hölgyeket egy-egy jól elhelyezett bókkal lehet megpuhítani vagy a mennyekbe repíteni. A jelenség okát talán tudják a biológusok, mindenesetre ez a tényen nem sokat változtat: ha a férfiak, jó pontokat akarnak szerezni, nincs nehéz dolguk, hízelegniük kell egy kicsit.
Link
ÉS ISTEN MEGTEREMTÉ A NŐT - teljes film (1956)
Rendező: Roger Vadim
Brigitte Bardot, Curd Jürgens, Jean-Louis Trintignant, Jane Marken,
Jean Tissier, Isabelle Corey, Jacqueline Ventura...
A tizennyolc éves Saint-Tropez-i árva, Juliette Hardy (Brigitte Bardot) mindenkit magába bolondít: a gazdag külföldit, a gátlásos fiút és annak bátyját egyaránt. Az első udvarlója a jóval idősebb, ugyanakkor dúsgazdag Eric Carradine, aki új szállodát szeretne építeni a városban, ámde tervei útjában áll a Tardieu család, akik egy kis hajószerelő műhelyt birtokolnak azon a partszakaszon, amelyre a beruházáshoz szüksége volna. Az érzékeny, természetes, ámde érzéki lány erőteljes erotikus kisugárzása nagy hatással van gazdag hódolójára, a lánynak azonban Antoine Tardieu tetszik, aki nem igazán törődik vele, csak egy egyéjszakás kalandot akar a lánytól. Juliette gyámjai végül megelégelik a lány kicsapongó természetét, és vissza akarják küldeni az árvaházba. Antoine naiv öccse, Michel, aki titokban imádja a lányt, hogy megmentse ettől, házassági ajánlatot tesz, amit Juliette elfogad, holott valójában a bátyjába szerelmes. És habár az esküvői vacsora is botrányosra sikeredik, Juliette végül példás feleséggé válik és a házasságuk boldog lesz - legalábbis egy rövid időre.
Stáblista:
Rendező: Roger Vadim
Szereplők
Brigitte Bardot - Juliette
Curd Jürgens - Eric
Jean-Louis Trintignant - Michel
Christian Marquand - Antoine
Jane Marken - Madame Morin
Jean Tissier - M. Vigier-Lefranc
Isabelle Corey - Lucienne
Georges Poujouly - Christian Tardieu
Leopoldo Francés
Link
Link
BRIGITTE BARDOT, a félreértett femme fatale
írta: Michaletzky Luca 2017. szeptember 11.
Az addig csak Franciaországban, középszerű filmekből ismert Brigitte Bardot-ból egy csapásra világsztár lett, amikor 1956-ban megjelent És Isten megteremté a nőt című filmje, amit az Egyesült Államok számos városában nyomban be is tiltottak. Úgy tartották, ő maga a bűn megtestesítője, a nők irigyelték, a férfiak rajongtak érte, de hogy mindenki rá gondolt a BB betűk kapcsán, az biztos.
Nézem a filmet, immáron sokadszorra, és ismét rájövök, mennyire pocsék egy darab. Sekélyes melodráma egysíkú karakterekkel, kiszámítható történettel, felejthető párbeszédekkel, buta befejezéssel. Valamitől mégis robbant a film: mégpedig a végén található érzéki, a kor mércéje szerint pedig egyenesen botrányos táncjelenettől. Simone de Bouvoir, aki Lolita-szindróma címmel egy egész esszét szentelt Brigitte Bardot-nak egyenesen úgy tarja, hogy ,,egy szent is elkárhozna, ha táncolni látja BB-t...".
,,Nem játszik, csak van"
Így mutatta be a film rendezője, Roger Vadim, mellesleg BB férje a közönségnek akkor még csak 22 éves feleségét. És valóban, Brigitte Bardot nem jó színésznő, sosem volt az. Nem volt ez soha túl feltűnő, mert mindig olyan szerepeket választott (illetve olyan szerepeket írtak neki), amik olyanok, mint ő. ,,Én azonosnak érzem magam az És Isten megteremté a nőt Juliette-jével" - mondta ezt BB magáról. És pont így a jó: ő a vadóc nimfa, maga a megtestesült, természetes erotika. Úgy képes ezt elérni, hogy sosem visel vörös rúzst, mélyen dekoltált ruhát vagy beszárított loknikat. Azt beszélik, fésülködni sem szokott, csak az ujjával túr bele fürtjeibe. Általában farmert, inget visel, szeret mezítláb járni, na és persze ő volt az, aki bemutatta Amerikának a bikinit.
Link
BB KÉT ÉLETE
Egy biztos: BB egy kicsit sem volt elragadtatva attól, hogy lábai előtt hever a világ. 1973-ban, tehát még mindig csak 39 évesen be is jelentette, hogy felhagy a filmezéssel, de addigra már elfogyasztott három férjet, számtalan szeretőt, szült egy fiút, akit elhagyott, valamint túl volt egy ideg-összeroppanáson és egy feltételezett öngyilkossági kísérleten. Mindig is öntörvényű, makacs és szeszélyes nő hírében állt, szeretett elrejtőzni saint-tropez-i birtokán, a La Madrague-ban, de paparazzók hada követte mindenhova. Sosem érezte úgy, hogy a filmsztárság kellemes oldala kárpótolná őt a kellemetlenségekért. Amikor visszavonult, azt remélte, hogy végre önmaga lehet, hagyják majd szabadon élni - persze nem így történt. Ha filmjeiről és albumairól nem írhattak az újságok, magánéletét vették célba, és BB szolgáltatott nekik elég alapot hozzá: rendszeresen fiatal férfiakkal mutatkozott, de senkivel sem volt együtt túl sokáig. A szerelemben is őszinte és szenvedélyes volt, mint a vásznon: ha egy férfi tetszett neki, odament hozzá, és megmondta neki, és eközben egy pillantást sem vetett arra, akit otthagyott. Ha valakinek azt mondta, szereti, az valóban igaz volt - arra a napra, mert lehet, hogy a következőn már más karjaiban volt.
Link
BB egész életében rajongott az állatokért. Legyen az kutya, macska, fogadáson örökbe fogadott kecske, ló, szamár, leopárd, mindegyikkel jól kijött, és különös gonddal viseltetett irántuk. Saját finanszírozásból megalapította - és azóta is működteti - a Brigitte Bardot Állatvédő Alapítványt, amivel hírnevét, befolyását és vagyonát használja fel arra, hogy az állatokat védje. Nyílt leveleket ír, tüntetéseket szervez, és felszólal a delfinvadászat, a bikaviadal, a kutyaevő fesztivál és a prémruhák ellen, felszólal az állatok védelmében minden lehetséges fórumon. Idén 90 éves /1934. szeptember 28-án született/, de még mindig aktív. Már nem olyan gyönyörű, mint volt, de ez valószínűleg számára inkább áldás, semmint átok - végre mással is foglalkozhat, mint azzal, hogy ő a szupersztár BB. Életének új célt talált, ami valóban az övé. És a párkapcsolatai? Az egykori férfifaló 1992 óta házas Bernard d'Ormale-lal. Úgy tűnik, BB sínre került.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Híres emberek-jeles napok-évfo |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 13
|
|
|
|
2024. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
13 db bejegyzés |
| e év: |
193 db bejegyzés |
| Összes: |
5036 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (21)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (15)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (30)
- Albert Einstein (2)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (33)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (3)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (150)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Darvas Szilárd (0)
- Darvas Szilárd (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (149)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (101)
- Életmód (93)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (131)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese & János (2)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (38)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamvas Béla (1)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (188)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (157)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (2)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Horváth Tóth Éva (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (250)
- Húsvét - Pünkösd (36)
- Idézetek birodalma (151)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (111)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (6)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (80)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (1)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (54)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (77)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (439)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (62)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (62)
- Névnap- szülinap (49)
- Nőnapra & Farsang (11)
- Nyakó Zita (1)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Orgoványi Anikó (1)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (47)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (2)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Romhányi a Rímhányó (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (91)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (86)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (29)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (159)
- Tudod-e? (19)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (174)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (87)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (21)
- Világirodalom (5)
- Világjárók (222)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (76)
- Weöres Sándor (4)
- Z, Zs (0)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (123)
- Zeneszöveg (21)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 1499
- e Hét: 1499
- e Hónap: 42330
- e Év: 334841
|
|
|
Offline
