2025-01-16 20:45:32, csütörtök
|
|
|



A TIZENKÉT HÓNAP - JANUÁR 
HÓNAPSOROLÓ
(magyar népköltés)
Január elöl jár,
A nyomán február.
Március szántóvető,
Április nevettető.
Május szépen zöldellő,
Június nevelő,
Július érlelő,
Augusztus csépelő,
Szeptember gyümölcshozó,
Október borozó,
November télelő,
December pihenő.

JANUÁR
Pálnak fordulása
Fél tél elmúlása
Piroska napján a fagy
Negyven napig el nem hagy.
Ha fénylik a Vince,
Megtelik a pince.
A ködös január
Nedves tavasszal jár.

A TIZENKÉT HÓNAP - JANUÁRI MESE
Erre a hónapra egy olyan mesét választottam, amely számomra sokat megmutat a teljes kisemmizettség, a sötétség, az életre való képtelenség, a depresszió és kilátástalanság állapotából. Mély gyászban lévő embereknél nagy kérdés, hogy tudnak-e újra az élethez kapcsolódni?
Ki tudnak-e zökkenni a teljes kilátástalanságból? Ez a mese megmutatja, hogy van remény, s ugyan el kell érni a mélypontot, de onnan aztán el lehet indulni fölfelé. A főhős ebben a folyamatban újra tudja értékelni az életet és ennek meglesznek az ajándékai.
Olvassátok, szeressétek!
A TIZENKÉT HÓNAP
Volt egyszer egy nagyon szegény özvegyasszony, és annak öt gyereke. Soha semmi jó nem érte a nap alatt. Még munka is ritkán akadt számára, csak hetente egyszer, amikor a módos szomszédasszony áthívta őt kenyeret dagasztani. Fáradságáért csak egy darab kenyeret kapott. A szegény asszony onnan mindig kovászos ujjakkal ment el. Hazaérve, tiszta vízzel lemosta kezéről a kovászt, felforralta a vizet, és valami levesféle lett belőle, amit azután a gyerekek megettek. Ezzel a levessel kellett beérniük egy álló hétig, amíg az anyjuk újból kenyeret dagasztott a gazdag szomszédnál, megjött kovászos ujjaival, és újból megfőzte nekik a levest.
A gazdag asszony gyerekei a töméntelen ennivalótól, zsíros falattól meg a pompásan megkelt kenyértől sem híztak meg, olyanok voltak, mint a szárított hal, a szegény asszony gyerekei meg gyarapodtak, kövéredtek, olyanok voltak, mint a márna. A gazdag asszony nem győzött csodálkozni rajtuk, és szóba hozta a dolgot barátnői előtt. Barátnői így feleltek:
- Azért gyarapodnak, kövérednek a szegény asszony porontyai, mert elviszi a gyerekeid szerencséjét az ujjain, elhordja az övéinek, s míg azok híznak, a tieid sorvadoznak, kornyadoznak.
A gazdag szomszédasszony elhitte, amit mondtak, és amikor újra elkövetkezett a kenyérsütés napja, nem eresztette el a szegény asszonyt kovászos ujjakkal, hanem arra kényszerítette, hogy jól lemossa a kezét, és így a szerencse az ő házában maradjon. A szegény asszony könnyes szemmel ment haza.
Mikor a gyerekei látták, hogy nincsen kovász az ujjain, sírva fakadtak. A ház egyik sarkában ríttak a kicsik, a másikban zokogott az anyjuk. Végül is megkeményítette szívét, erőt vett magán, és így szólt:
- Legyetek nyugodtak, gyerekeim, ne sírjatok, majd találok én nektek egy falatka kenyeret és elhozom, meglássátok.
Ajtóról ajtóra kopogtatott az asszony, amíg végül akadt valaki, aki vetett neki egy száraz kenyérvéget. Hazavitte, beáztatta, és szétosztotta a gyerekek között. Azok ettek, azután lefeküdtek és elaludtak. Az asszony azonban éjfélkor fogta magát, és nekivágott az éjszakának, csak hogy ne lássa a gyerekeit éhen pusztulni.
Ment, mendegélt a puszta sötétségben, amikor egy kis halom tetején világosságot látott derengeni, és arrafelé vette útját. Közelebb érve, egy sátort pillantott meg. Mennyezetéről hatalmas csillár lógott, amelyben tizenkét fáklyaláng égett, és az alján valami labdához hasonló gömbölyűség csüngött. Az asszony belépett a sátorba, és tizenkét legényt látott bent ülni, akik éppen arról tanakodtak, hogyan kellene véghezvinni egy bizonyos dolgot. A sátor kerek volt. A bejárattól jobbra három legény ült, a ruha nyitva a mellükön, kezükben zsenge füvek és virágzó ágak. Arrébb másik három, könyökig feltűrt ujjal, kabát nélkül, ők száraz kalászokat tartottak. Odébb ült még három legény, szőlőfürtökkel. Ezek mellett még három, akik hosszú bundát viseltek, amely nyakuktól a térdükig ért. Mikor a legények észrevették az asszonyt, megszólaltak:
- Isten hozta, nénémasszony, üljön le!
Az asszony köszönt és letelepedett. A legények megkérdezték, hogy mi járatban van. Az elárvult özvegy elpanaszolta nekik minden búját-baját. Mikor a legények megértették, hogy éhezik szegény, felállt a bundások közül az egyik, és odatálalt neki az asztalra. Az asszony jóízűen evett, és közben megfigyelte, hogy a legény sántít. Mikor jóllakott, a legények kikérdezték, hogy mi újság az emberlakta világban. Az asszony felelt nekik, ahogy tudott. Végül az a három, akinek nyitva volt a ruhája a mellén, azt kérdezte tőle:
- Hát aztán, nénémasszony, hogy is álltok ti az év hónapjaival? Milyennek látjátok a márciust, az áprilist meg a májust?
- Jó viszonyban vagyunk velük, fiaim - válaszolta az özvegyasszony -, legfőképpen pedig ezekkel a hónapokkal, mert ha megjönnek, kizöldülnek a hegyek, völgyek, a föld felékesíti magát sok-sok virággal, és olyan illat árad belőlük, hogy az ember újjáéled tőle. A madarak dalba fognak, és amikor a paraszt látja, hogy zöld már a határ, örül a szíve, és készíti a csűrt. Hiszen ha ezek után még panaszkodnánk márciusra, áprilisra meg májusra, tudom, hogy az Isten tüzet bocsátana ránk, és megégetne bennünket hálátlanságunkért.
Ekkor a három felgyűrt ujjú, kalászt tartó legény tette fel a kérdést:
- Szép, szép, de milyen szemmel nézitek a júniust, a júliust és az augusztust?
A szegény asszony nyomban ráfelelte:
- Ezekre a hónapokra sem lehet semmi panaszunk. A meleg, amit hoznak, megérleli a gabonát és minden gyümölcsöt. A parasztok ilyenkor aratják le, amit vetettek, a kertészek pedig begyűjtik a termést. Hát még a szegények mennyire kedvelik ezeket a hónapokat, mert akkortájt nincs szükségük a sok drága ruhára.
Most a szőlőfürtös legények vették át a szót:
- Hát aztán mit szóltok a szeptemberhez, október meg a novemberhez?
- Ó - felelte az asszony -, hiszen ilyenkor szüretelik az emberek a szőlőt, ilyenkor csinálják a bort! Aztán meg ezek a hónapok arra emlékeztetnek bennünket, hogy közeleg a tél, igyekezzünk fát, szenet, meleg holmit szerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől.
Végül a bundás legények tették fel a kérdést.
- Jó, jó, no de a december, a január meg a február? Hogy is álltok ezekkel a hónapokkal?
- Hej, ezek a hónapok szeretnek csak bennünket igazán, mint ahogy mi is őket. Azt kérditek, miért? Halljátok hát: az ember telhetetlen, legszívesebben egész évben törné magát, csak hogy minél több pénzt szerezzen. De jönnek a téli hónapok, a tűzhely köré gyűjtenek bennünket, és megpihentetnek a nyár fáradalmai után. Mi, emberek szívesen látjuk őket, mert ők hozzák a vetésnövesztő, növénytermesztő esőt meg havat. Így hát, fiaim, valamennyi hónap jó, derekasan végzi mindegyik a munkáját, amit Isten reá bízott.
A legények összenéztek, és intettek egyik szőlőfürtös társuknak. Az kiment, és kisvártatva egy bedugaszolt kancsóval a kezében jött vissza. Átadta a szegény asszonynak, a legények pedig így szóltak hozzá:
- Fogja ezt a kancsót, nénémasszony, vigye haza, és nevelje fel gyermekeit.
Az asszony magához vette a kancsót, és örvendezve mondta:
- Kívánok nektek hosszú életet!
- Szerencsével járj, nénémasszony! - válaszolták a legények.
Az asszony felkerekedett, és még napkelte előtt hazaért. Gyermekei még aludtak. Leterített egy lepedőt, és ráborította a kancsó tartalmát. Hát mit lát? Színültig tele volt arannyal. Szegény majd megzavarodott az örömtől.
Reggelre kelve, egyenest a pékhez sietett, vásárolt öt-hat kenyeret és majd egy kiló sajtot. Felköltötte azután a gyerekeit, megmosdatta, kicsinosította őket, elmondatta velük az imát, utána pedig adott nekik kenyeret és sajtot. Ettek a kis jószágok, jól megtömték a bendőjüket. Azután az asszony vett egy zsák búzát, elvitte a malomba, megőröltette, kenyereket dagasztott, és elvitte a pékhez sütni. Amint hazafelé tartott, vállán a gyúródeszkával, amelyen ott sorakoztak a kisült kenyerek, meglátta őt a gazdag szomszédasszony, és mindjárt sejtette, hogy valami történt. Utána szaladt, hogy kitudja, honnét vette a lisztet a dagasztáshoz. A szegény asszony, az a jámbor, elmondott neki mindent, úgy ahogy volt. Bezzeg a gazdag szomszédasszony megirigyelte a jódolgát, és eltökélte magában, hogy ő is felkeresi azokat a legényeket. Éjjel, amikor a férje meg a gyerekei már aludtak, útnak eredt, és meg sem állt, amíg a sátort a tizenkét hónappal meg nem lelte. A legények köszöntötték:
- Hozta isten a szépasszonyt! Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét?
- Szegény vagyok, azért jöttem, hogy segítsetek rajtam.
- Jól van - felelték a legények -, tán éhes vagy, enni kívánsz?
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.
- Úgy, úgy - bólogattak a legények. - No és hogy megy a sorotok odakint az emberlakta világban?
- Cudarul, rosszabbul már nem is mehetne.
- Hát a hónapokkal hogy álltok?
- Hogy is állnánk? - zsémbelt az asszony. - Minden hónap új bosszúságot hoz. Alighogy augusztusban megszoktuk a meleget, nyakunkon a szeptember, az október, a november, hozzák a náthát, a hurutot, egyik embernek a tagjai szaggatnak, a másik prüszköl. Azután meg beköszöntének a téli hónapok, a december, a január meg a február, és mi majd megfagyunk. Az utcákon garmadában áll a hó, ki sem tudsz lépni a házból. Főként az a sánta február, az a főkolompos! (Szegény Február mindent hallott ám!) No, de mindez semmi a hóbortos március, április és májushoz képest! Ennek a háromnak sehogy sem fér a fejébe, hogy ők valójában a nyár hónapjai, úgy tesznek, mintha még a télhez tartoznának, és végül is kilenc hónapos telünk van! Még május elsején sem mehetünk ki a zöldbe, nem hempereghetünk a fűben. Azután újra itt a június, a július meg az augusztus, ezeknek az a rögeszméje, hogy saját verítékünkbe fullasszanak, és elepesszenek a hőségtől. Augusztus közepén, Mária-napon, majd megsülünk, és mikor aztán ráadásul a nyakunkba szakad egy jókora zivatar, tönkremegy a kötélen száradó tiszta ruha. Egy szó mint száz, a hónapok rontják meg az életünket.
Egy szó nem sok, annyit sem feleltek a legények, csak intettek a felgyűrt ujjú, kalászos legények közül a középsőnek, mire az eltűnt, és egy jól bedugaszolt korsóval tért vissza, amelyet ezekkel a szavakkal nyomott az asszony kezébe:
- Fogd ezt a korsót. Ha hazaértél vele, zárkózz be a szobádba, és borítsd ki a tartalmát. Útközben ki ne nyisd!
- Dehogy nyitom, dehogy nyitom - bizonykodott az asszony, és örvendezve indult hazafelé.
Még alig pitymallott, már otthon is volt. Magára zárta szobája ajtaját, a földre terített egy lepedőt, és ráborította a korsó tartalmát. Hogy mi volt benne? Kígyó kígyó hátán! Egyszeribe rávetették magukat az asszonyra, és elevenen felfalták. Gyermekeit árván hagyta - így jár a rágalmazó!
A jámbor szegény asszonynak azonban felvitte az Isten a dolgát, gazdaggá tette, és gyermekeinek útját is elegyengette. Beteljesült rajtuk a kívánság, hogy ,,Szerencsével járj".
A tizenkét hónap 2018 - hangos diafilm - Videó
Link

A TIZENKÉT HÓNAP
Szlovák népmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy anya, annak volt két gyermeke, egy édeslánya és egy mostohalánya. Az édeslányát nagyon szerette, de a mostohalányára rá se tudott nézni, mert az
százszor szebb volt, mint az ő Holenája. A jó kis Maruška nem tudta magáról, hogy milyen szép, és el nem tudta képzelni, miért olyan dühös az anyja, valahányszor megakad rajta a szeme. Holena nem sokat lendített a ház körül, egész álló nap a kemencepadkán heverészett, vagy cicomázta-piperézte magát; Maruška mindent maga csinált: takarított, főzött, mosott, szőtt, font, füvet kaszált, még a tehénkét is egyedül látta el. Dolgozott hajnaltól estig, égett a keze alatt a munka és szelíden tűrte anyja és nénje szidalmait. De hiába, azok napról napra rosszabbul bántak vele. Sehogy se tudták elviselni, hogy Maruška, ahogy növekedett, egyre szebb lett, Holena meg egyre rútabb. Egyszer csak azt gondolta magában az anya:
,,Bolond lennék, ha ezt a szép Marusát tovább is itt tartanám, hiszen ha majd kérők jönnek a házhoz, mind belészeretnek, mind őt akarják, Holena meg a nyakamon marad."
Ettől a perctől a mostoha és lánya mind csak azon tanakodott, mi úton-módon veszejthetnék el szegény Maruškát; éheztették, ütötték-verték, úgy kínozták, hogy becsületes ember olyat még elképzelni sem tud. De hiába, Maruška tűrt mindent békésen, és egyre szebb lett. Egy szép napon, január közepe táján, Holena a fejébe vette, hogy neki pedig ibolya kell.
- Eredj az erdőbe, Maruška - parancsolta húgának -, és hozzál nekem egy csokor ibolyát, hadd tűzöm a derekamra, hadd legyek jószagú!
- Jaj, drága néném, mi jut eszedbe? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt ibolya nőjön? - sopánkodott szegény Maruška.
- Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha ibolya nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a
gonosz Holena.
A mostoha pedig megragadta Maruškát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte. Maruška keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Maruška sokáig ment-mendegélt, éhség kínozta, hideg vacogtatta, kérve kérte az úristent, szólítsa már magához.
Egyszerre csak világosságot lát a messzeségben. Megy-megy a fény után s elért a hegy csúcsára. Hát a csúcson nagy tűz ég, a tűz körül tizenkét kődarab fekszik, a köveken meg tizenkét férfi ül.
Háromnak fehér a szakálla, három már fiatalabb valamicskét, a másik három még fiatalabb, de a legutolsó három a legeslegfiatalabb és a legszebb. Nem beszéltek azok egy szót sem, csak üldögéltek szép csöndesen, és néztek a tűzbe.
Ez a tizenkét férfi a tizenkét hónap volt. Középütt az öreg Január ült. Haja, szakálla fehér volt, mint a frissen hullott hó, kezében hatalmas buzogány.
Megijedt Maruška; egy pillanatra meg is torpant, de aztán nekibátorodva közelebb lépett a tűzhöz, s így szólt:
- Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az Isten hidege.
Január bólintott, s megkérdezte Maruškát:
- Miért jöttél, lányom, mit keresel itt?
- Ibolyát szednék - felelte Maruška.
- Nincs most ideje az ibolyázásnak, lányom. Hiszen hó borít mindent - mondta a fehérhajú Január.
- Tudom én azt - felelte Maruška -, de mit tegyek, hogy a mostohám meg a néném rám parancsolt, ha törik-szakad, ibolyát vigyek nekik, mert különben agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol lelek ibolyát?
A nagy Január felállt, odalépett a legifjabb hónaphoz, kezébe adta a buzogányt, és így szólt:
- Március, kisöcsém, ülj a helyemre!
Felült Március a nagy kőre, és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng azonhelyt magasra felcsapott, a hó olvadozott, a fák rügyeztek, a bükkösben kizöldült a fű, a fűben kivirágzott a
százszorszép: egyszeribe kitavaszodott. A cserjésben, megbújva a levelek alatt, nyílni kezdett az ibolya, és Maruška még fel sem ocsúdott, körös-körül olyan lett a föld, mintha kék kendőt borítottak
volna rá.
- Rajta, Maruška, szedj ibolyát, de szaporán ám! - parancsolta Március.
Maruška szedett is, örömest, egész nagy csokorra valót. Aztán szépen köszönetét mondott a hónapoknak, és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruška kezében a szép ibolyát; sietve ajtót nyitottak. Az ibolya illata az egész kunyhót elárasztotta.
- Hol szedted az ibolyát? - kérdezte az irigy Holena.
- Odafenn az erdőben, van ám rengeteg a cserjésben - felelte Maruška.
Holena kikapta kezéből a virágot, a derekára tűzte, nézegette, szagolgatta, az anyjának is odaadta, hogy az is hadd szagolja, de bizony a húgának nem mondta volna:
- Nesze, te lány, szagold te is!
Másnap, ahogy Holena ott heverészett a
kemencepadkán, egyszerre csak eperre fájdult meg a foga. Nyomban odaparancsolta húgát, s azt mondta neki:
- Eredj az erdőbe, Maruška, s hozzál nekem epret!
- Jaj, drága néném, hol találok én ilyenkor epret? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt eper érjen? - sopánkodott Maruška.
- Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha eper nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a
gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruškát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruška keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Sokáig ment-mendegélt; éhség gyötörte, hideg vacogtatta. Egyszer csak megpilantotta a messzeségben ugyanazt a világosságot, amelyet előző nap is látott. Sietett felé, nagy boldogan. Odaért megint a nagy tűzhöz, ott ült a tűz körül a tizenkét hónap, középütt az öreg Január.
- Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az Isten hidege - szólította meg őket Maruška.
Január bólintott, és megkérdezte tőle:
- Miért jöttél megint, lányom, mit keresel itt?
- Epret szednék - felelte Maruška.
- De hiszen tél van lányom, s a hó alatt nem terem eper - mondta Január.
- Tudom én azt - felelte Maruška szomorúan -, de mit tegyek, hisz a mostohám meg a néném rámparancsolt, hogy ha törik-szakad, epret vigyek nekik, mert különben agyonütnek. Jó emberek,
szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok epret?
Felkelt a nagy Január, odament ahhoz a hónaphoz, amelyik ott ült épp átellenben vele, kezébe adta a buzogányt, és így szólt:
- Június öcsém, ülj a helyemre!
Felült Június a kőre, és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng magasra felcsapott, s olyan forróság támadt körülötte, hogy a hó azon nyomban elolvadt, a fű kizöldült, a fák levelekbe burkolóztak, madarak csattogtak, daloltak, százféle virág virított az erdőn - egyszeriben nyár lett.
A bükkösben a föld mintha kis fehér csillagokkal lenne bevetve! De lám, a kis fehér csillagok Maruška szeme láttára eperré változnak, s ezek az eprek olyan gyorsan érnek, hogy Maruška még
fel sem ocsúdik, már piroslik az erdő tőlük, mintha vér ömlött volna a földre.
- Rajta, Maruška, szedj epret, de szaporán ám! - parancsolta Június.
Szedett is Maruška örömest, egy köténnyel teliszedett. Azután szépen köszönetét mondott a hónapoknak, és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták, hogy Maruška egy teli kötény epret hoz. Szaladtak ajtót nyitni neki. Az eper illata az egész kunyhót betöltötte.
- Hol szedted az epret? - kérdezte az irigy Holena.
- Odafenn az erdőn, terem ám a bükkösben rengeteg - felelte Maruška.
Holena kikapta kezéből az epret, jól belakott vele, a mostoha is torkig ette magát, de Maruškának egyik sem mondta:
- Nesze, te lány, egyél te is egy szemet!
Harmadnap Holena piros almát kívánt.
- Eredj az erdőbe, Maruška, és hozzál nekem piros almát! - parancsolta húgának.
- Jaj, drága néném, hol vegyek én télen piros almát? - vetette ellen szegény Maruška.
- Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha piros alma nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruškát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruška keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Ám Maruška most nem csak úgy találomra mendegélt, hanem egyenest a hegy csúcsára, ahol a tizenkét hónapot találta. Ott üldögélt a tizenkét hónap, Január középütt.
- Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az Isten hidege - kérte Maruška a hónapokat, közelebb lépve a tűzhöz. A nagy Január bólintott, és megkérdezte:
- Miért jöttél, lányom, mit keresel már megint?
- Piros almát szednék - felelte Maruška.
- De hiszen tél van lányom, s télen nem terem piros alma - mondta Január.
- Tudom én azt - válaszolta Maruška szomorúan -, de mit tegyek, hisz a mostohám meg a néném rámparancsolt, hogy ha törik-szakad, vigyek nekik piros almát, mert különben agyonütnek. Jó
emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok piros almát?
Felállt a nagy Január, odament az egyik idősecske hónaphoz, kezébe adta a buzogányt, szólván:
- Szeptember öcsém, ülj a helyemre!
Felült Szeptember a kőre, és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A tűz vörösen felizzott, a hó egyszeriben eltűnt, de a fákon már alig-alig volt levél, s azok is egyre hulldogáltak, hűvös szél pörgette őket az elsárgult pázsiton. Virág sem volt már annyiféle, mint nyáron: a
hegyoldalon szegfű piroslott, a völgyben őszike virított, a bükkösben magas páfrány és sűrű puszpáng nőtt. Maruška egyre csak a piros almát leste, s lám, egyszerre meg is látott egy almafát, s fent, magasan az ágak közt, a mosolygó piros almákat.
- Rajta Maruška, rázd meg a fát, de szaporán ám! - parancsolta Szeptember.
Megrázta Maruška, örömest, le is esett egy alma. Megrázta még egyszer, hát leesett még egy.
- Most pedig szaladj haza, Maruška! - kiáltott rá Szeptember.
Maruška tüstént szót fogadott. Felkapta a leesett két almát, szépen köszönetét mondott a hónapoknak, és vidáman szaladt haza. Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruška kezében a két mosolygó, piros almát. Sietve ajtót nyitottak, Maruška meg odaadta nekik a két almát.
- Hol szedted? - kérdezte az irigy Holena.
- Odafenn az erdőn, van ám ott bőven - mondta Maruška.
- Hát ha bőven van, akkor miért hoztál csak kettőt? Biztosan megetted a többit útközben! - rivallt rá Holena.
- Jaj, drága néném, dehogy ettem, dehogy ettem! Nem ettem biz én egy harapást sem! De azért hoztam csak kettőt, mert amikor először megráztam a fát, egy alma esett le, amikor másodszor
megráztam, megint csak egy, többet meg nem hagytak rázni, rámkiáltottak, hogy szaladjak haza! - mondta Maruška.
- Hogy a mennykő csapjon beléd!- kiabált Holena, és ütésre emelte a kezét.
Maruška keserves sírásra fakadt, és kérve kérte az Úristent, szólítsa inkább magához, de ne hagyja, hogy a gonosz nénje és mostohája agyonverjék.
A konyhába menekült. A pákosztos Holena meg nekiesett az almának; úgy ízlett neki, hogy ideig-óráig még Maruška kínzásáról is megfeledkezett. Azt mondta, ilyen zamatos almát életében nem
evett még. A mostoha is megnyalta utána mind a tíz ujját. Mire mind a két almát bekebelezték, jött csak meg igazán az étvágyuk!
- Add csak a ködmönömet, anyám! - mondta Holena. - Magam megyek az erdőre almáért; ezt a mihaszna lányt hiába küldenénk, megint csak megenné útközben a javát. Bízd csak rám, anyám,
meglelem én azt az almafát, s mind lerázom, ami rajt van, rám ugyan kiálthat akárki fia.
Hasztalan ellenkezett az anyja, hasztalan próbálta lebeszélni, Holena ködmönt kanyarított magára, kendőt kötött a fejére, és elindult a nagy rengetegbe. Az anyja kiállt a küszöbre, úgy nézett a
lánya után.
Mindenütt hó, nyom sehol; Holena ment-mendegélt, a torkosság mind beljebb és beljebb hajtotta a sűrűbe. Egyszer csak fényt látott a távolban.
Elindult arrafelé. Eljutott egészen a csúcsra, ahol a nagy tűz égett, s a tűz körül tizenkét kövön a tizenkét hónap üldögélt. Holena visszahökkent, de csak egy pillanatra, azután közelebb lépett a
tűzhöz, és föléje tartotta a kezét. Nem kérdezte a hónapoktól:
- Szabad-e megmelegednem? - szóra sem méltatta őket.
- Minek jöttél, mit keresel itt? - mordult rá bosszúsan a nagy Január.
- Mit kíváncsiskodsz, te vén szakállas, mi közöd hozzá, hová megyek?! - vágott vissza gorombán Holena, azzal hátat fordított a tűznek, s ment be a sűrűbe.
A nagy Január összevonta szemöldökét, és buzogányát megsuhogtatta a feje fölött. Az ég azonhelyt elsötétült, a tűz csak épp hogy pislákolt, esni kezdett, a hó, szakadt, mintha kihasadt volna az ég cihája. Jeges szél kerekedett. Holena azt sem látta már, hová lép, csak talpalt, bukdácsolt a nagy hóban, megbotlott egy hóbuckában, tagjai gyöngültek, merevedtek.
A hó meg csak szakadt szűnös-szüntelen, jeges szél süvített.
Hiába a meleg ködmön, hiába a kendő, Holena bizony megfagyott.
Várta az anyja a lányát, nézett ki az ablakon, nézett ki a pitvarból, de hiába várta. Peregtek az órák, egyik a másik után, Holena csak nem jött.
,,Mi lelhette azt a lányt? Tán még mindig az almát eszegeti, nem tud betelni vele? Megyek már, megnézem, hol van ilyen sokáig!" - mondta magában az anya, kapta a ködmönét, kendőt kerített a
fejére, s indult a lánya után.
Mindenütt hó, lábnyom sehol. Hívta, szólongatta Holenát, de senki sem felelt. Ment, barangolt az erdőben, szakadt a hó, jeges szél fütyült a fák közt.
Maruška ezalatt otthon megfőzte az ebédet, megetette a tehénkét, de se nénje, se mostohája nem jött meg.
,,Hol maradhatnak olyan sokáig?" - tanakodik magában Maruška, s a rokkához ül.
Már teli az orsó, a szoba is besötétedett, de se a nénje, se a mostohája nem jön.
- ,,Jaj, istenkém, csak nem történt valami bajuk?" - búslakodik a jó Maruška, s aggódva kémlel ki az ablakon.
Ragyog az égen a csillag, csillog a földön a hó, csak ember nincs sehol. Becsukja nagy búsan az ablakot. Reggel várja őket reggelivel, délben ebéddel, de hiába várja, se a nénje, se a mostohája nem jön vissza többé. Mind a ketten odavesztek, megfagytak az erdőn.
A jó Maruškáé maradt a kunyhó meg a tehén meg a kis föld, derék férje is akadt, akivel boldogan, békességben élte napjait.

Bódai-Soós Judit: JANUÁR
Amikor a Tél megrázza a szakállát, hullani kezd a hó a Földön. Január, a Tél középső fia, kisgyermek korában nagyon irigyelte ezért édesapját. Szerette volna, ha neki is van valami hasonló tudománya, de ahhoz persze még mindenképpen kicsi volt, hogy szakállt növesszen. Mivel azonban ez a dolog annyira érdekelte, hogy emiatt rengeteget nyaggatta szüleit, apja megengedte, hogy segítsen megrajzolni a hópelyhek mintáját.
A kis Január az elején nagyon örült ennek a feladatnak, és rendkívül ügyesnek bizonyult; szebbnél szebb mintákat formázott a hópelyhekből. Sokan megcsodálták munkáit, és gyakran dicsérgették ügyességét.
Hamarosan viszont, úgy érezte, a sok dicséret ellenére is, hogy neki ez nem elég. Arra vágyott, hogy hatalmas virágokat rajzolhasson, óriási képeket komponálhasson. Fantáziája határtalan volt; lendületes, nagy íveket, ezernyi mintát, alakot képzelt maga elé, de hiába, mert ceruzájával csak apró csillagocskákat lehetett formázni, amikből csak kis hópelyheket tudott összerakosgatni. Így nem csoda, hogy egy idő után már cseppet sem élvezte a munkát, ráunt, mert szabadságra vágyott.
Volt Januárnak egy unokatestvére és egyben legkedvesebb játszópajtása: Március. Ő volt a Tavasz legidősebb fia. Neki panaszkodott egyszer munkája unalmasságáról a kisfiú, amikor is Márciusnak hirtelen eszébe jutott valami. Kotorászott egy darabig a zsebeiben, végül előhúzott egy ceruzát, pontosabban egy fél ceruzát, és odaadta Januárnak.
- Mit kezdjek én ezzel? - kérdezte csodálkozva a fiú. - Van nekem éppen elég ceruzám.
- Tudom, - válaszolta Március mosolyogva - de ez varázsceruza. Édesanyámé volt, de eltörött, és kidobta a szemétbe. Én pedig kimentettem onnan, és most neked adom, mert lehet, hogy hasznát veheted.
- Azt mondod, hogy varázsceruza? - kérdezte Január csillogó szemekkel.
- Igen, édesanyám ezzel szokott szivárványt rajzolni az égre. Talán te is rajzolhatnál szivárványt vele, vagy bármi mást, hisz olyan ügyesen rajzolsz.
Január megköszönte és zsebre vágta a varázsceruzát, és csak este vette elő újra, amikor barátja már hazament. Egyedül szerette volna kipróbálni, mert félt a kudarctól, és szégyellte volna magát, ha valami rosszul sikerül.
Kezébe fogta a kis ceruzacsonkot, és megpróbált vele szivárványt rajzolni az égre, amint azt nagynénje teszi, de hiába próbálkozott, nem járt sikerrel. Már éppen el akarta hajítani a haszontalannak tűnő eszközt, amikor észrevette, hogy a Földön, a házak befagyott ablaküvegein megjelent a szivárvány íve, pontosan úgy, ahogyan ő rajzolta.
Megörült a felfedezésnek, de nem volt benne biztos, hogy ez csakugyan az ő keze munkája, ezért gyorsan rajzolt egy kis virágocskát, és csodák csodájára, ez a kis virág is rögtön megjelent a házak ablakain.
,,Nagyszerű, - gondolta - most végre szabadon rajzolhatok, amit csak akarok!" És valóban így lett. Egész éjszaka dolgozott, és reggelre, mire felébredtek a Földön az emberek, szebbnél szebb jégvirágok borították be ablaküvegeiket.
Ettől a naptól kezdve, a jégvirágok rajzolása lett Január kedvenc időtöltése, és mindenki, aki látta, nagyon meg volt elégedve munkáival.
Amikor a Tavasz meghallotta, hogy mi történt, megajándékozta unokaöccsét egy egész készlet varázsceruzával, hogy Január az ő ablakaira is tudjon mindig jégvirágot rajzolni.

JANUÁRI TÖRTÉNET
Nagyon hideg januári éjjel van és nagy pelyhekben esik a hó... A város zaja lassan elnémult, az utcák kihaltak, csak egy fiú kissé nehézkes léptei alatt ropog a fehér hótakaró. A kegyetlen szél ide-oda ráncigálja a kabátját, s a fiú nagyon fázik. A hasa korog az éhségtől, arca gyötört a fáradtságtól, de ő határozottan megy előre, de hova, azt még ő sem tudja...
Egy-két nevetgélő fiatal kikerüli őt, nem is figyelve rá elmennek mellette, és a fiú némán halad tovább. Üres zsebeiben kotorászik, s a megtalált cigarettacsikkre rágyújt. Mélyeket szippant a büdös bagóból, és a füsttel együtt a hideg levegő is beáramlik torkán, köhögni kezd. Egy aluljáró lépcsőjére leül megpihenni...
Üres tekintetével mereven a semmibe néz. Egyre jobban fázik, a hideg huzat kedvesen simogatja arcát... Elővesz egy kis gyertyát, s meggyújtja. A lángot csodálva eszébe jut a délután, amikor a kopott szövetkabátja zsebében talált néhány aprópénzen megvásárolta a gyertyát, ami most kezeit melengeti.
Egy darabka papírra nagy szorgalommal írni kezd... A szíve hevesebben ver, s pumpálja a vért az átfagyott újaiba, azok pedig a papíron életre keltik a fiú gondolatait, emlékeit. Az idő lassan telik, és az éjszaka mind hidegebb... Az eddig meleget sugárzó gyertyaláng már alig pislákol, amikor a fiú összekucorodik és fogait összeszorítva, alig hallhatóan motyogja:
- Mi atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved...
Az ima után fejét a térdére hajtja, könnyes szemeit lecsukja, s pár perc múlva mély álomba merül... a gyertya lángja is kialszik. A sápadt hold után az álmosan pislákoló nap gyenge sugarai világítják meg a várost, és egy újabb fagyos hajnalra ébrednek az emberek... Pár percig csodálkozva bámészkodnak a munkába sietők a lépcsőn megdermedt fiú testét letakaró mentősökön. Néha összesúgnak, s a fiú imába kulcsolt kezeit bámulva sajnálkoznak. A leégett gyertya mellett levő papírlapot egy kíváncsiskodó ember lábához fújja a szél, aki izgatottan olvasni kezdi a fiú utolsó sorait:
,,Csak te tudtad rólam Uram,
Hogy soha nem imádkoztam
S nem köszöntem meg neked
Csodás ajándékod:az életet.
S azt sem köszöntem még meg,
Hogy te megbocsájtod bűneimet.
Most a hideg hajnal elszomorított
S fájó szívvel hozzád imádkozok.
Megbántam én minden bűnömet
És öledbe hajtanám le a fejemet.
Vedd karjaidba elfáradt testemet,
Örök álomba ringasd gyermekedet!"

Csukás István: JANUÁR LEKOCOG A LÉPCSŐN
Január lekocog a lépcsőn,
hóval teríti a vedlett falakat,
itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,
ahol a kabátja elszakadt.
Vigyázva lépkedek a hóesésben,
meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,
fehér lett üstököm, s a hátamon
habzó angyalszárny világít.
Lábammal írom most a verset,
e séta lesz most a költemény,
bár összevissza ritmusban lépeget,
de azért van benne zene és remény,
hogy lábtörés nélkül elérek a célig,
s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,
válluk vonogatva elmaradnak a fák,
sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.
Kisandítok a hó alól, a tél alól,
sirály sípol, beérkező vonat dudál,
kemény sarokkal hersegve csúszkál
s a jégbe monogramokat vés február!

György Emőke: JANUÁR, JANUÁR
Hideg téli Január,
Vajon reánk még mi vár?
Borzongató jeges hideg,
Csak szívünkben van még meleg?
Nincsen virág, nincsen zöld,
Nagyon meztelen a föld
Kihűlt lelke jéghideg, holt,
Az égen is reszket a hold
Ágon egy fagyott madár,
Nem melegíti semmi már
Etetőben finom magvak,
Körötte szállnak a varjak 
Zord a táj és színtelen,
Hideg ordít szüntelen
Farkas szalad el, vonítva,
Bőszen fogát vicsorítva
Didereg a természet,
Sok szép ünnep ért véget
Szeretetláng sem éli túl,
Kialszik és hóba hull...
Élessz tüzet január,
Kell a szeretetsugár
Egész évben szerethessünk,
Hogy így boldogok lehessünk

Mester Györgyi: A BOLDOG HÓEMBER 
Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.
Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.
Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.
Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.
Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.
A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.
Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!
A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók haza indultak.
A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.
Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá - gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.
Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca...
Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.
A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.
A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két széndarabot találtak...

Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Orgoványi Anikó: ARANYTOLLÚ ÉVMADÁR 
Minden évben eljön hozzánk,
az Aranytollú Évmadár!
Tizenkét kis fiókája
tipegve nyomában jár.
Libabőrös január,
bice-bóca február,
tollászkodó március,
kendermagos április,
selyemtollú május,
ezüstlábú június,
aranyszárnyú július,
csillagszemű augusztus,
holdfényfarkú szeptember,
tűztarajú október,
ködkaparó november,
kopasznyakú december.
Esztendőre mind felnőtt,
fészket raktak, ötvenkettőt,
s láss ekkora örömöt,
fiókák csipognak bennük,
épp háromszázhatvanöt!

Orgoványi Anikó: JANUÁRI VACOGÓS
Fázik a Január lába,
tipeg, topog, de hiába,
vacog foga, keze, álla,
libabőrödzik a háta.
Ne vacogjál Januárka,
inkább még ma kezdj mozgásba,
pattanj fel a hódeszkádra,
csusszanj át a Februárba!


Orgoványi Anikó: ÉVFORDULÓ
Köszöntünk kedves új év,
s köszöntjük tizenkét
rakoncátlan gyermeked,
kiket féken tartani
nem éppen könnyű élvezet!
Január vacogósan ugrabugrál,
Február időnként szökni próbál,
Március friss szelekkel szaladgál,
Április haján csillog a napsugár,
Májusra a szerelem rátalál,
Júniust megöleli az ifjú nyár,
Július boldog, ha mezítláb jár,
Augusztus a hőségbe belefárad már,
Szeptember boldogan iskolába jár,
Október a leckét nem felejti el,
November sálat, sapkát köt, ha kell,
December hízik, mint a hóember.
S legvégül, mikor mindegyikük
szépen megszelídül,
mint Nap a téli fordulókor,
jön a gyönyörűséges Karácsony!
Szilveszterkor vége az évnek,
s kezdhetik elölről az egészet!

Szép Ernő: HÓ
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.
Ó, de szép, 
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.

Tóth Anna: A TITOKZATOS HÓEMBER 
Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.
Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
- Nézd, most sincs ott! - mondta kisöcsém bosszúsan.
- Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
- Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? - kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
- Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
- Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
- Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.
Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
- Nézd, Marci, egy őzike! - suttogtam öcsém fülébe - De ki az ott mellette?
- Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? - súgta vissza Marci.
- Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
- Adjunk enni a madárkának is!
Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
- Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
- Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? - kérdezte izgatottan Marci.
- Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
- És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
- Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? - kérdeztem aggódva.
De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra.
A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.

TIZENKÉT HÓNAP
Ánya az erdő mellett él mostohaanyjával és mostohatestvérével, akik nem bánnak vele valami jól, nem családtagnak, hanem inkább cselédnek tekintik. Ánya egyedül az erdei állatokkal barátkozik. A történet télen kezdődik. Ánya rőzséért megy az erdőbe, közben találkozik egy katonával, aki viszont a legszebb fenyőt keresi az erdőben, mert a királynő ezt az utasítást adta neki. De persze segít a kislánynak a munkában. Hálából Ánya megmutatja neki a szerinte legszebb fenyőt.
A királynő egy beképzelt, nem túl okos kislány, akinek a kegyelem és a hóhérkézre adás közötti különbséget csupán a szótagszámok jelentik. A kedvenc hónapja az április, amikor is a hóvirág nyílik. Nagyon megtetszik neki egy könyvben ez a virág, ezért parancsba adja, hogy másnap egy kosár hóvirág legyen az asztalán. Aki megszerzi a virágot, az jutalomban részesül. Ez persze teljességgel lehetetlen, hiszen tél van.
A felhívásról Ánya mostohája is tudomást szerez, aki a hatalmas jutalom reményében Ányát küldi el, hogy szedjen hóvirágot. Ánya elindul a hatalmas hóviharban, hamarosan fényt pillant meg és elindul felé. Itt találkozik néhány "emberrel", akikről azt hiszi, hogy favágók. Megengedik neki, hogy megmelegedjen a tűznél, Ánya pedig elmondja nekik, hogy mi járatban van. A favágóknak hitt "emberek" bemutatkoznak: ők a 12 hónap. Ők már mind ismerik Ányát, és úgy döntenek, hogy segítenek neki: ajándékoznak neki egy csöppnyi tavaszt.
Egy teljes óráig elmúlik a hóvihar, zöldellnek a fák, nyílnak a virágok. Így Ánya tud hóvirágot szedni. Április egy gyűrűt ajándékoz a lánynak, ha bajban van, akkor egy versikét kell elmondania, és a hónapok segítenek neki. Ám miközben Ánya otthon alszik, mostohatestvére ellopja tőle a gyűrűt. Majd a mostoha és a lánya elviszik a királynőnek a hóvirágot... A többit megtudhatjátok, ha megnézitek.
Tizenkét hónap - Videó
Link

Várnai Zseni: HULL A HÓ
Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.
Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.




|
|
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|