2025-01-08 20:15:47, szerda
|
|
|


A KÚT, A VÖLGY ÉS A TESTVÉREK -
HÁROM MESÉBE ILLŐ TÖRTÉNET 
Három olyan történetet hoztam mára, melyek érdekesek, de egyben hihetetlen, misztikus elemeket tartalmaznak. A közös bennük az, hogy Nagy-Miskolc területén játszódnak. Talán a háromból valamelyik ismerős lesz számotokra.

A csodatévő Jézus-kút legendája
1709-et írunk. A török rabiga alól egy évtizede felszabadult országban szabadságharc dúl. A szabadság ezúttal - is - vesztésre áll. II. Rákóczi Ferenc csapatai a trencsényi csatavesztés után már nem reménykedhetnek a végső győzelemben.

Nagyon sok miskolci áldozta vérét a fejedelemnek. Már 1704-ben Tokajnál, ahol 66 lovas és 190 gyalogos támogatta Rákóczi harcát, ahol bizony 9 polgárunk az életet adta a magyar szabadságért. Azon év telének egy részét a kurucok Miskolcon töltötték, Rákóczi ekkor egy 11 mázsás sérült ágyút is adott városunknak, melyből harangot öntettek az avasi templom javára.
A fejedelem 1706-ban is itt tartózkodott, ekkor is több száz miskolci szolgált seregében. Több rendeletet hozott városunkban, sőt a francia király követeit is vendégül látta itt. Miskolc végig hűséges volt hozzá.
Tudta ezt Habsburg szolgálatban álló Rabutin generális is, aki parancsot kapott Kassa elfoglalására és ehhez városunkon kellett áthaladnia. Károlyi Sándor végig zavarta a seregét, amíg Erdély felől elért ezidáig. Miskolcot pedig kiürítette, a kutakat betömette, a malmokat és a maradék élelmiszert elégettette. A lakosság pedig elmenekült. Rabutin ezt látva féktelen dühöt érzett, azonnal porig égette a várost a katolikus templom, a református templom és az iskola kivételével. A miskolciaknak teljesen újra kellett építenie városukat.

De ha ez nem lett volna elég a szenvedésből, 1709-ben egy óriási pestisjárvány tizedelte meg városunk lakosságát. 1710 tavaszán ért véget a járvány, az akkor 6000 lakosú Miskolc hatvan százaléka - 3600 ember - lett a pestis áldozata. Borzalmas, elképesztő adat. Ez a szám sokkal magasabb lett volna, ha..., de ne szaladjunk ennyire előre.
1708 és 1711 között közel félmillió ember halt meg a járvány ideje alatt Magyarországon. Néha azon csodálkozom, hogy:
,,És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán."
A fejedelem ónodi táborában is felütötte a fejét a kór, ennek következtében 16 000 katonájából 3000 maradt, mire Vácra érkezett, így nem tudta felmenteni az ostromlott Érsekújvárt. A korabeli adatok szerint például Kassa és Lőcse lakossága is a felére csökkent Miskolcéhoz hasonlóan.
1709 szeptemberében Miskolcon is elkezdte "működését" a rettenetes betegség. Vidéken már nem maradt semmi ennivaló - és emberek sem, akik a földeken dolgozhattak volna - az ínséges évek után, ezért városunkba költöztek be sokan házaikból. A legenda szerint Magyarországra egy csongrádi leány hozta be a kórságot, aki kendert ment venni török földre. A déli végekről terjedt át aztán észak felé a járvány.
Miskolcon 1709 szeptembere és novembere között 2500 ember halt meg, ami egészen elképesztő pusztítást jelent. Pedig a város bírája, Váczy András nagyon sok óvintézkedést hajtott végre, de a sok betelepülő a betegséget is hozta magával.
Aszalay Ferenc, Rákóczi titkára is városunkba érkezett a baj okán, aki született miskolci volt. Dőry Andrással, unokatestvérével - a város jegyzőjével - és Váczy András bíróval próbálták megtalálni a megoldást a városunkban tomboló járvány megfékezésére.
- Nemcsak a Délvidék, már a Felvidék is a pestis pusztítása alatt áll - mondta Aszalay. - Lőcse, Kassa mind elnéptelenedett. Kassa négy kapujából hármat lezártak, a negyediken a halottakat hordják ki. Lőcséről az őrség a falakon átmászva menekül. A fejedelem pedig nem tudta felmenteni Érsekújvárt a tömeges halálozások miatt, amely a seregében dúlt.
- Miskolcon sem jobb a helyzet - vette át a szót Váczy. - 2500 ember halt meg három hónap alatt. A lakosság 40 százaléka, rettenetes, az ember az utcára is fél kimenni.
- Mit tehetnénk még? Próbáljuk zár alá helyezni a várost, de hiába. Állandóan jönnek a menekültek. Nem zavarhatjuk el őket - mondta Dőry.
- A másik baj, hogy nincs megfelelő orvos sem a városban. Csak kontárok, akik azt sem tudják mit kell tenniük a baj esetén - folytatta Váczy.
- Sajnos a fejedelem seregében sincs csak egy képzett orvos: Láng Jakab. Ő pedig egyedül képtelen a bajt csillapítani. Arat a halál a táborokban is. Vak Bottyán után Berthóth, Buday, Orosz, Bagossy, Radics, mind halva fekszenek már, mindet elvitte a betegség.
- Nincs más megoldás. Lezárjuk a várost és várjuk a csodát - fejezte be a beszélgetést a város bírája.
Másnap délelőtt a jegyző szólt Váczy Andrásnak.
- Váczy uram, egy fura szerzet kíván beszélni a miskolciak bírójával, és csakis azzal. Azt mondja, hogy ő egy táltos és nagyon fontos ügyben kell beszélniük.
- Mit akarhat tőlem egy táltos? Küldje csak be hozzám! Köszönöm András!
Egy nagy bajuszú, nagy szakállú öreg állt a bíró ajtajában percekkel később, bebocsátást kérve.
- Üljön le kérem! Mi járatban városunkban?
- Köszönöm, fiam! Balázsi Árpád vagyok, Erdélyből, Marosvásárhelyről jöttem. Nálunk is tombol a pestis, mégis el kellett jönnöm ide, mert egy álmot láttam. El kell mondanom, hogy városukban hogy vethetnek véget a járványnak.
- Érdeklődve hallgatom - mondta csendesen a bíró.
- Van Miskolcon egy réges-régi kút az Avas alján. A Jézus-kútja. Elnevezése a feledés homályába vész, de én tudom, hogy azért hívják úgy, mert a mi Megváltónk, Urunk, Jézus Krisztus vándorlása során erre járt, a botját a hegy oldalába szúrta, amikor elfáradt, annak helyén pedig forrás fakadt. Ezt a forrást találják meg és tisztítsák ki. Egészen addig ássanak le, amíg a "Várkövek vízmestere" feliratú zárókövet meg nem találják. Ezt cseréljék ki egy új felirattal ellátott zárókőre. Ha ez megvan, a kút hét napig vörös vizet fog adni. Aki ebből 13 kortyot iszik, menten meggyógyul, vagy nem kapja el a betegséget soha többet. Hét napig lesz gyógyító ereje a víznek. Láttam azt is az álmomban, ahogy megmenekül a város. Ellenkező esetben viszont mindenki elpusztul.
Az öreg, mint aki jól végezte dolgát, ezzel sarkon fordult és elindult kifelé.
- Egy pillanat bátyám, várjon már egy kicsit! Mondjon még valamit erről, honnan tudjam, hogy igazat beszél?
- A Jó Istennek igen kedves ez a város. A környék, az emberek, mind csodálatosak, szeret fentről ide tekinteni az Úr, jókedvre deríti. Sokra hivatott Miskolc, sok feladat vár még rá az évszázadok folyamán. Sok érték van benne.
- Ki az a ,,Várkövek vízmestere"?
- Az, akinek köszönhető a majdani gyógyulásotok - fejezte be az öreg a beszélgetést és magára hagyta a bírót.
Sokat gondolkodott az eset után Váczy András, végül Dőry András és Aszalay Ferenc véleményét is meghallgatva a cselekvés mellett döntött. Úgy gondolta, ha a rejtélyes feliratot megtalálják, nem lehet kérdéses, hogy igazat mondott a táltos.
Másnap reggelre a város vezetője összehívta Miskolc még nem beteg kőműves mestereit és kiadta nekik a feladatot. Elég sok időbe tellett nekik míg megtalálták a kutat, hiszen már régen nem használták, régen nem foglalkoztak vele, teljesen eltűnt a szemek elől. A növényzet is régen benőtte már. Két napig tartott míg a zárókövet megtalálták, melyen valóban ott volt a felirat. A követ újra cserélték és szépen kitisztították a kutat.
Másnap reggel négy órakor ébresztették a bírót.
- Bíró uram, bor folyik Jézus-kútjából!
A bíró azonnal a helyszínre sietett. Most már pontosan tudta mit kell tennie. Kiadta a rendeletet, hogy minden miskolci igyon 13 kortyot a kút vizéből, az elkövetkező hét nap valamelyikében. Aki ezt nem teszi, elzárásra kerül. A sokat szenvedett város lakosai engedelmeskedtek bírójuk szavának, még az ágyban fekvőket is megitatták a kút vizével. És lám, még a legbetegebb, legrosszabb bőrben lévő fertőzött is meggyógyult tőle.
Az öreg táltosnak igaza volt. Miskolcot elhagyta a járvány, és soha többé nem ütötte fel a fejét a pestis Miskolcon...
1738-ban az utolsó nagy pestisjárvány tombolt Magyarországon. Városunkat csodával határos módon elkerülte a kórság, köszönhetően Jézus-kútjának. A város lakossága akkor állította az Immaculata, a Szeplőtelen Boldogasszony-oszlopot, amely később Csupros Mária néven vált ismertté.
Az írás kitalált történetet rejt, minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen - és a szerző - műve lehet.
Jézus kútja - miskolci szemelvények - videó
Link

A HÁMORI CSODA AVAGY A SZELLEM TESTVÉREK LEGENDÁJA
Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: egy gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet.
Egy ideig tényleg minden jól ment. Addig, amíg Tamás normális keretek között végezte munkáját. Azonban a legutóbbi előléptetés után sok minden megváltozott. Ennek egy éve már. A család és Tamás nagyon elhidegült egymástól.
- Tamás, azt szeretném, ha újra több időt töltenénk együtt - kérte a férjét Ingrid. - A gyerekek nagyon szeretnek téged, de mostanában szinte nem is látnak...
- Tudom Ingrid, igazad van. Lassítok, több időt töltünk majd együtt, ígérem. Csak még ezen a héten ezt a szerződést elintézzük. Utána minden más lesz - mondta Tamás.
Nem lett más. Újabb és újabb feladatok, még több munka. Már a hétvége is a munkáról szólt. Persze ez anyagi megbecsüléssel járt. A ház megszépült, takarító, kertész végezte a ház körüli teendőket. A gyerekek jó iskolába jártak, jó nevelést kaptak - csak apa nélkül.

Az egyik hosszú hétvégére családi kirándulást terveztek Debrecenbe. Mindig szerették Debrecent. Persze Miskolccal semmi nem vetekedhet, de egész jó helynek tartották a cívisvárost is. Nagyon készült mindenki a hétvégére, a gyerekek - Nóra és Zalán - már hetek óta számolták vissza a napokat, és bizonytalanul kérdezték Ingridtől:
- Ugye apa is jön?
- Persze, hiszen megígérte - jött a mosolygós válasz.
De nem jött...
- Szívem beszélnünk kell - kezdte mondandóját Tamás. - Sajnos a hétvégén nem mehetünk Debrecenbe. Jön a közép-európai vezető, Martin, őt a városban kell kísérgetnem, szombaton este pedig céges vacsora. Nagyon sajnálom. Legközelebb elmegyünk, de ezt nem mondhatom le.
- Sajnálom - mondta Ingrid lemondóan. - De mi nem maradunk itthon, elmegyünk Egerbe a nővéremhez.
- Rendben, hétfőn találkozunk - mondta Tamás, aki már nem is figyelt feleségére tovább, a laptopjába mélyedt, így nem látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
Másnap nagyon jól sikerült minden. A nagyfőnöknek nagyon tetszett Tamás. Zseniális embernek tartotta őt, még több kapu nyílt meg előtte. De nem minden a pénz, egy kapu végleg bezárult. Nem előtte, hanem sajnos mögötte.

Ingrid korán reggel indult a gyerekekkel. Álmos reggel volt, fáradtnak érezte magát. Nem az autópályán ment, hanem a régi hármas úton. Már a kövesdi körforgalom után járt Eger felé menet. Ekkor jött szembe egy kamionos az úton, aki harmadik napja nem aludt, sietnie kellett. És sietett is... Csak egy pillanatra aludt el... Egy végtelenül hosszú pillanatra.
Ingridnek és a gyerekeknek esélye sem volt. Az autó a kamion alá gyűrődött. Tamást csak délután érték utól telefonján, addig csak az üzenetrögzítője válaszolt.
Összeomlott. Sokkolta a hír. Úgy érezte mindennek vége, ennyi volt. Aztán persze jött az önvád. Jogosan. Ha nem mentem volna, ha együtt mentünk volna, ha Debrecenbe mentünk volna...
De nem mentek. A férfi egy hűvös októberi napon temette el a családját. Mindent, amiért élt, amiért érdemes volt élni. Egy történet sok esetben eddig szokott tartani, tanulságokkal, dorgálással, naugyével. Ezúttal azonban nem. Nem, nem érhet így véget egy novella. Nem érhet így véget egy család.
Tamás hosszú hónapokig járt pszichiáterhez. Látszólag meggyógyult, azonban vannak olyan sebek, melyek soha nem gyógyulnak be. A gyógyszereket italra cserélte. Munkahelyét otthagyta. Egyébként is, az elmúlt tíz évben annyi pénzt keresett, hogy akár többet dolgoznia sem kell. De mit ér a pénz? Az összeset odaadta volna, ha azt az egy napot meg tudta volna változtatni. Sajnos ilyesmi csak a mesében létezik.

Felfedezte újra a környezetét. A városának, Miskolcnak szépségét és értékeit. Fiatal házasokként gyakran jártak Ingriddel kirándulni. Most újra bejárta a helyeket. Minden fa mögött az ő alakja tűnt fel. A kövek, a fák, a bokrok, mind az ő emlékét idézték.
Pár hónappal később egészen messzire kalandozott az erdőben, a Bükk mélyére jutott. Nem volt még arra. Letért a turistaútról is.
A Bükk csodálatos - gondolta. Nincs szebb nála. Minden évszakban gyönyörű.
Amikor egy tisztáshoz ért, leült, hogy egyen egy kicsit. A távolban furcsa mélyedést látott egy sziklán. Talán egy kis eldugott barlang? Még barlangot úgy sem kutatott. Lehet, hogy évtizedek óta nem jártak benne.
Becsúszott a kis résen. Bekapcsolta a elemlámpáját. Egy folyosóra ért, azon túl érdekes módon világosság fogadta. Egy nagy terembe jutott. Bútorok, berendezési tárgyak voltak benne. A kandallóban lobogott a tűz.
- Maga mit keres itt? - förmedt rá egy érces hang a háttérből. Megfordult.
- Ööö, elnézést. Nagy Tamás a nevem. Hol vagyok? Nem hittem volna, hogy a barlangban találok valakit.. Itt él?
- Mortimer vagyok. Hogy jutott be?
- Bejöttem a résen, láttam kintről. Talán rosszul tettem? Távozom, ha kell, nem akartam zavarni.
- Nem zavar, örülök, ha élő embert, társaságot fogadhatok - mondta Mortimer. - Csak a bátyámat várom, ő persze mindig késik. Már itt kellene lennie. Hát ön? Mi járatban?
- Én csak éppen erre kirándultam - válaszolta Tamás.
- Hihetetlenül szerencsés ember maga.
- Azt nem hiszem. Ha ismerne, nem mondaná ezt.
- Dehogynem. Aki ide betér, mind nagyon szerencsés - mosolygott Mortimer.
Ekkor egy nagy villanás vakította be a helyiséget. A füst mögül egy szakállas, hatvan év körüli fickó lépettbelő. Megjött Medox.
- Ó, kedves testvérem, nagyon örülök neked - ölelte át Mortimer testvérét.
- Hát ez? - mutatott Tamásra Medox. - Szerencsés ember - Mortimer csak bólintott.
- Mi volt ez, hogy került ide a semmiből? - kérdezte a még mindig ámulatban lévő Tamás.
- Nem hallott a szellem testvérekről, kedves Tamás? - kérdezte Mortimer.
- Nem, semmit. Kellett volna? Milyen szellem testvérek?
- Hihetetlen. A hagyományokat nem ápolják manapság? Ezer esztendővel ezelőtt még tudta az, aki ide vetődött, hogy kit keres, miért van itt. Manapság már nem is ismernek minket. Nem csoda, hogy az utolsó látogatónk ötszáz éve volt. Igaz Medox?
- Ezek szerint kivételes szerencsében van részed. Tényleg soha nem hallottál rólunk?
- Soha... - válaszolta kissé félénken Tamás.
- Mi vagyunk a szellem testvérek - kezdte a mesét Mortimer. - Én itt lent dolgozom a ti világotokban, az embereket figyelem, tanulmányozom. Medox fent, egy másik síkon él, ő onnan figyel titeket. Száz évente találkozunk itt, ebben a barlangban. Csak akkor nyílik meg a bejárata. Ünnepelünk egy napig. A viszontlátás örömét üljük. Az ilyenkor betévedő bármit kérhet, teljesítjük neki. Sokáig még a pontos időszakot is tudták az itt élő népek, hogy mikor jelenünk meg, keresték a barlangot. Ti már nem is ismertek minket, nem is hallottatok rólunk.
- Tartsátok meg a kívánságot. Ugyan mit kérhetnék tőletek... A családomat akarom visszakapni! Ezt tudjátok teljesíteni?
- Tudom, hogy ki vagy Tamás. A túlhajszolt életed okozta a végzetét a családodnak, közvetve persze. Sajnos ekkora kérést nem tudunk teljesíteni. De biztos van, amit tudunk. Mond meg és teljesítjük - mondta Medox.
- Nem. Nincs más, csak ennyi. Ezt szeretném. Nekem nem kell egyéb. Csak a családom.
- Gyere Tamás, kész az ebéd. Egyél valamit. Ebéd után kitalálunk valamit, hogy kárpotoljunk. Gyere - hívta mosolyogva az asztalhoz Mortimer Tamást.
Tamás legszívesebben otthagyta volna a két öreget, de nagyon éhes volt már, így ráállt a meghívásra. Tényleg finomat főzött Mortimer. Lassan ette az ételt, közben a családját látta szemei előtt.
- Bárcsak visszakaphatnám őket - motyogta magában könnybe lábadt szemmel.
Az étel finom és laktató volt, úgy érezte aludnia kell. Kérdés nélkül lefeküdt az asztalhoz legközelebb lévő ágyra. Nagyon rossz dolgot álmodott. Egy farkas kergette őt álmában. Csak hátrált és hátrált, a farkas pedig csak jött és jött felé.
Hirtelen fényesség töltötte be a szobát. Majd sötét lett. A távolban egy elektromos óra világított. 7:05. Mi történt? Hol vannak a testvérek? Vagy ez is valami bűbáj? Álmodta az egészet?
De hisz' otthon van. Álom volt. Micsoda álom! Pedig elhitte az egészet, olyan valóságos volt.
Ekkor valaki megmoccant mellette. Nagyon megijedt. Óvatosan kapcsolta fel az olvasólámpát az éjjeliszekrényén. Nem, ez nem lehet!
Halkan felsikoltott. A szíve majd kiugrott a helyéről. De... Ilyen nincs, ez nem lehetséges, azt mondta Medox. Ez hihetetlen! Ott feküdt mellette a nagy franciaágyon Ingrid, Nóra és Zalán. Mindegyikük aludt még. Azonnal a telefonhoz kapott. 2020. október 16. A baleset napjára ébredt ismét.
Ölelgette, simogatta, csókolgatta szeretteit. Ők nem tudták hirtelen, mi történt. Kicsit morcos is volt mindenki, hogy felébresztette őket. De nem érdekelte Tamást. Földöntúli boldogságot érzett.
Tudta mit kell tennie. Nem ment aznap dolgozni. Soha többé nem ment a régi munkahelyére. Egy rövid e-mailban mondott fel a főnökénél.
Reggelinél nyugodt volt és boldog. Nem nagyon szólt senkihez, csak figyelte a reggeliző családját. Nézte minden mozdulatukat. Az örök rohanásban már egymásra sem néztek az utolsó időszakban, nem volt idejük rá. Pedig minden pillanat érték. Jelentéktelen dolgokkal foglaljuk el magunkat a szeretteink helyett.
- Majd egyszer elmondom nekik, hogy mi történt - gondolta. - De nem ma. Ma Debrecenbe megyünk. Együtt.
Egy csodálatos hétvégét töltöttek Debrecenben Tamásék. Boldog volt, szabad, elégedett. Visszakapta a legnagyobb kincset, amit csak kaphat az ember és amely minden pénznél, elismerésnél többet ér.
A történet a képzelet szüleménye, egy régi, a szellem testvérekről szóló legendát öltöztettem mai köntösbe. Remélem tetszett mindenkinek.

A CSANYIK VÖLGY LEGENDÁJA
Amikor mi miskolciak a Csanyikot emlegetjük vagy a Csanyik-völgyet, akkor nem is gondolunk arra, hogy azért hívjuk így, mert réges-régen egy falu állt azon a területen. A falu térképről való eltűnésének körülményei annak idején rengeteg kérdést vetettek fel, melyre nem találtak válaszokat...
Chenik, Csenik, Chenyk néven említik a források a kis települést a Bükkben, melynek első említése 1313-ból való, lakói pedig szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Ekkor István nádor a szentléleki pálosoknak adta a területet. 1355-től már működött a belterületén egy vadaskert, amely királyi tulajdonban volt.
Virágzó kis település volt Csenyik. A szőlőtermesztés nem igényelt állandó munkát, nem kellett naphosszat a földet túrniuk a lakosoknak, így a falu csinosítására is jutott idejük. Népszerű lett a település, sokan költöztek, sokan nősültek vagy mentek férjhez ide.
A faluban nem mindenki a szőlőben dolgozott, élt itt például egy molnár. Szűcs Ferenc a szentléleki pálosok vízimalmában kereste a kenyerét. Nem kellett sokat gyalogolnia munkába menet, hiszen a szomszédos Dolka-hegy alatti malom Csenyiktől körülbelül fél óra járásra volt. Ketten dolgoztak a malomban, mindig egymást váltva.
Ferenc nagyon sokat dolgozott, arra azonban maradt ideje, hogy észrevegye a szomszédjában lakó szőlősgazda leányának szépségét. Csengeri Piroska valóban szemrevaló teremtés volt. Szép, hosszú vörös haja állandóan hullámzott a szélben, mélyzöld szeme pedig mindegyik legényt megbabonázta a faluban. Akadt is kérője bőven, azonban az apja eltiltotta a férfiak társaságtól.
- Leányom, lesz még arra időd, hogy a férfiakkal foglalkozz! Nagyon fiatal vagy még!
Így hát mindenki csak távolról gyönyörködöt a fiatal lányban. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Piroskának is tetszett a derék molnárlegény széles válla és szép, hosszú bajusza. És persze észrevette Ferenc érdeklődését is. De nem volt mit tenni, ha az édesapja így döntött, akkor tartani kellett magát hozzá, pár év múlva talán udvarolhat majd neki valaki.
Minden évben tavasszal egy nagy ünnepséget tartottak a faluban. Ekkor arra kérték a Jó Istent a helyiek, hogy bőséges szőlőterméssel áldja meg őket. Mindenki felvette a legszebb ruháját és egy hatalmas tábortűz mellett reggelig táncoltak és mulattak. Egész éjjel ettek-ittak, ahogy manapság mi tesszük Szilveszterkor.

Az 1544. évi ünnepség alkalmával Piroska és Ferenc valahogy egymás mellé kerültek tánc közben, utána pedig beszélgetésbe elegyedtek. Nagyon jól megértették egymást és a beszélgetés közben sétálni indultak az erdőbe. Addig-addig sétáltak, míg végül a molnárlegény malma feletti sziklához értek.
- Nagyon jót beszélgettünk, de későre jár az idő - mondta Piroska. - Apám már biztosan keres, forduljunk hát meg, menjünk vissza a faluba.
- Persze, mehetünk - mondta Ferenc. - Örülök, hogy ilyen sokat tudtunk beszélgetni.
Ahogy megfordultak a sziklánál egy nagyon érdekes jelenséget láttak. Az égbolton különböző furcsa fények jelentek meg és elkezdtek összevissza cikázni. Még sosem láttak olyat azelőtt.
- Ez vajon mi lehet? - kérdezte Ferenc.
- Még soha nem láttam hasonlót - mondta a lány. - Mindenesetre siessünk haza, a fények is a falu irányából jönnek.
Elindultak. Siettek le a Dolka-hegyről, hogy aztán a Csenyik-hegy tetején lévő hasonló elnevezésű falujukat mihamarabb elérjék. A kis település fényeit már messziről látni lehetett a sötét erdőn keresztül is. Valami azonban nem stimmelt. Nem hallottak semmilyen neszt abból az irányból.. Pedig, amikor távolodtak a falutól, még a Dolka oldalában is hallották a mulatozás hangjait.
Odaértek az első házhoz. Egy lelket sem láttak a környéken. A nagy tábortűz égett, ki volt világítva minden. A bográcsos szinte elfőtt, a sült vadhús szinte szénné égett, mert nem foglalkozott vele senki. Látszott, hogy egy órája egyszerűen mindenki eltűnt a faluból. De vajon hová mentek? És miért?
Piroska családja is kámforrá vált. Sem a szülei, sem a testvérei nem voltak otthon. A ház ajtaját pedig tárva nyitva találták. Ferenc az idős édesanyjával lakott, aki egyedül egy lépést sem tudott megtenni. Neki is nyoma veszett, pedig egy éve már, hogy nem hagyta el a lakását.
Több mint egy órán át kutattak a településen. Egy lélekkel sem találkoztak. Minden olyan volt, mintha csak egy percre hagyták volna ott az emberek a dolgaikat. Mintha mindjárt folytatnák az előző percben megkezdett tevékenységüket. Az egyik házban találtak egy nyitott imakönyvet, melyet éppen csak letettek egy pillanatra, a másikban egy dézsa vizet, amiben még langyos volt a víz. A harmadik házban egy tű a ruhába szúrva az asztalra dobva hevert, mintha csak az imént ment volna ki valaki és tette volna le egy másodpercre, hogy aztán folytassa a varrást. Az állatok is eltűntek. Nyom nélkül. Mintha egy láthatatlan kéz minden élőt egyesével magával ragadott volna a faluból. Piroska és Ferenc döbbenten állt a történetek előtt.

A rémülettől nem is nagyon mértek egymáshoz szólni. Az a csend, amely a falura telepedett rettentő félelmetes volt. A hideg futkosott a hátukon. Azt várták, hogy mikor csap le rájuk is az ismeretlen erő, amely elragadta a többieket. De nem jött. Megkímélte az életüket.
Úgy döntöttek, hogy először a szentléleki szerzetesekhez mennek. Gyalog indultak el, így körülbelül három óra gyaloglás előtt áltak. Volt egy erdőn át vezető út, ahol egy jó órával rövidebb idő alatt oda lehetett érni a kolostorhoz. Alig indultak el öt perce, amikor megdöbbentő látvány fogadta őket a gyalogúton.
Egy asszonyt és gyermekét találták meg. A nő a kicsinyét átkarolva ült az úton, próbálta valamitől megvédeni őt. Egyikük sem élt már. Piroska felismerte az egyik falubelijét, Sántha Júliát és annak legkisebb fiát... Semmilyen sérülés nem látszott rajtuk olyan volt, mintha csak békésen aludnának. Közben Ferenc is átkarolva Piroskát, akit egyenesen sokkoltak a mai események. Egy ünnepségnek indult a nap, az este, de most pirkadatkor a legnagyobb félelmeik váltak valóra. Gyorsabban szedték a lábukat az eset után. Júliát és kisfiát otthagyták, úgy határoztak, majd visszajönnek értük.
Alig másfél óra alatt felértek a kolostorhoz. Tamás perjel, a szerzetesek első embere éppen a kolostor előtt foglalatoskodott. Amikor meglátta őket, mosolyogva indult feléjük.
- Piroska, Ferenc, mi járatban nálunk?
- Atyám! - kiáltott Piroska.
Tamás perjel látta rajta, hogy valami szörnyű dolog történt.
- Mi a baj, mi történt veletek? - kérdezte aggódva a perjel.
Piroska csak sírt, nem nagyon tudta elmondani, hogy mi történt velük. Ferenc azonban részletesen beszámolt az eseményekről.
- És úgy gondoljátok, hogy a furcsa, megmagyarázhatatlan fényjelenségnek közé volt a falusiak eltűnéséhez? - kérdezte Tamás.
- Igen, úgy gondoljuk - válaszolta Ferenc.
Egy kis csapat indult a faluhoz, egy másik csapat pedig Diósgyőrbe, Balassa Zsigmond uradalmi zálogbirtokoshoz beszámolni a történtekről.
Amikor a szerzetesek megérkeztek Csenyikhez nem győzték a "kereszteket vetni". Megtalálták Júliát és gyermekét is. A sátán művének titulálták a történteket. Közben odaértek az uradalom katonái. Maga az uradalom birtokosa, Balassa Zsigmond is eljött megnézni az eseményeket. Egy fél tucat feketesruhás ember jött vele, akik nagy alapossággal kutatták át a települést. Mintha minden nap ezt csinálták volna. Az egyikük odament Balassához, hogy beszámoljon neki az eseményekről. Előtte természetesen Piroskát és Ferencet is alaposan kifaggatták.
- Ugyanaz történt mint a többi esetben. Fényjelenség, eltűnések. Egy kivétellel, ezúttal volt két túlélő, akik 500 métert tettek meg mielőtt őket is elérte ez a valami - mondta Bolyki Vendel.
- Borzalmas! Papréte, Vojla, Százd és most ez! Mennyi ember és település esik még áldozatul? - kérdezte feldúltan Balassa.
- Nem tudjuk. És nem is tudunk tenni ellene. Három évente mindig ugyanazon a napon történik. Ki tudja, legközelebb hol csap le ez a jelenség.
Csengeri Piroskának és Szűcs Ferencnek Balassa Zsigmond mondta el azt, amit tudtak a jelenségről. Papréte, Vojla és Százd az elmúlt kilenc év három - illetve Csanyikkal együtt négy áldozata. Mindegyik településről nyomtalanul eltűntek az emberek. Természetesen a pártól teljes titoktartást kértek az információk fejében.
Érdekes módon soha nem ismétlődött meg az eset a környéken. Ezek a Diósgyőri uradalom legnagyobb rejtélyei az elmúlt évszázadok során, melyekre soha nem találtak magyarázatot...
Júliát és fiát a Szentléleken temették el. Úgy, ahogy találták őket, egymást átkarolva kerültek a sírba. Piroska és Ferenc pedig összeházasodtak. Ferenc munkájának helyszínére, a malomba költöztek. Az őket ért veszteség nehezen volt feldolgozható. Az eset emlékére egy keresztet állítottak a fölöttük lévő szikla peremére és meghagyták, hogy azt a mindenkori molnárnak meg kell majd újítania. A sziklát először Keresztszikla néven emlegették a helyiek, majd manapság már Molnár-sziklának hívják...
A történet kitalált, a valósággal való hasonlósága csak a véletlen - és a szerző - műve lehet...
Link


|
|
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|