|
2019-07-11 10:19:51, csütörtök
|
| |
| |
Miért téma az, ha valaki szereti az anyját, és öreg napjaiban sem hagyja el?
Nem hárítja másra az öregkorral járó gondokat, s nem dobja el azt, aki őt
felnevelte.
A riporter csak köti az ebet a karóhoz. Továbbra is azt forszírozza, hogy a
művész miért lakik még mindig az édesanyjával, miért nem él külön. Az ismert
zenész elhárítja a dolgot, zenei pályájáról, színházi munkájáról beszél, de az
újságíró ismét visszatér vesszőparipájához: hát hogy-hogy, s miért él az
anyukájával riportalanya. Az alkotóművész kicsit kikelve magából azt kérdezi:
mi van ebben érdekes és furcsa? Miért téma az, ha valaki szereti az anyját és
öreg napjaiban sem hagyja el? Nem hárítja másra az öregkorral járó gondokat,
s nem dobja el azt, aki őt felnevelte. Most amikor idős, esendő és segítségre
szorul továbbra is vele kíván élni, mint egykor, mikor fiatal és egészséges volt,
s fizikai, szellemi támasza volt művészi munkájában éppúgy, mint a hétköznapi
életben. De - hangsúlyozza a hatvanhoz közeli férfi -, ebben nem lát semmi
érdekeset, különlegeset, mert számára természetes, hogy van egy anyja, akit
szeret és vele lesz, amíg csak él. S nem hogy elvesz az erejéből a mama,
hanem még így, nyolcvanon túl is hozzátesz és ad jelenlétével. És nem a
kényszer tartja őket együtt, hanem a szeretet kohéziója.
És tényleg, manapság már az tűnik rendkívülinek, aki normális családi életet él.
Persze, mi számít ma normálisnak? Körülöttünk minden arról szól, hogy külön,
izoláltan szabad igazán az élet. Minden azt sugallja, akkor vagy igazán felnőtt
és nagyszerű, ha útilaput kötsz, s elhagyod a régi otthont. És főleg azoktól
különülsz el, akiktől a legtöbbet kaphatod: az érzelmi biztonságot, a jó
értelemben vett egymásrautaltságot, az őszinte beszélgetéseket és
kitárulkozást, a gondok kibeszélését, a közös megoldáskeresést. A család
megtartó ereje hiánycikk. Ma nem divatos dolog a többgenerációs együttélés,
jobb esetben akkor kotorászik valaki újra a családi otthon még meglévő
parazsában, ha bajba kerül. Sokkal izgalmasabb dolog az individualitás, az
egyéni érdek keresése, minden áron. Az a jó fej, aki gátlástalan, eszközökben
sem válogató célorientált. Az más kérdés, hogy ezek a törekvések többnyire
inkább külsőségek, élvezeti cikkek megszerzésére irányulnak, s néhány év
után aztán ki is pukkadnak, mint a túlfújt lufi.
Sok mindenért nem kívánjuk vissza a régi társadalmakat. De a korábbi
időkben viszont a több generáció együttélése, a nagycsalád az élet számos
nehézségére jelentett megoldást. A családon belüli összefogás erős volt és
nem maradt senki magára. Mindenkinek megvolt a feladata, szerepe a
közösségen belül. Arról nem is szólva, hogy ebben a közegben lehetett
igazán türelmet, megértést tanulni, szeretetet és tiszteletet adni és kapni,
életre nevelődni.
Miközben a globalizáció rengeteg jó lehetőséget hordoz magában, főleg a
fiatalok számára - nyelvtanulás, utazás, szakmai tapasztalatcserék, tágabb
határok a munkavállalásban -, addig a másik oldalon egyre több mindent
elvesz: egyre érzékelhetőbbé válik az elidegenedés, a pénz minden
hatóságának erősödése. A gazdagok és szegények közötti tátongó
szakadék egyre mélyül.
Tudósok gyakran figyelmeztetnek, de nem jut el igazán a tudatunkig: a
magyarság száma folyamatosan csökken, a lakosság elöregedik, a
társadalom atomjaira hullik, az idősek magukra maradnak, a szociális
intézményrendszer nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat.
Csak akkor döbbenünk meg, amikor ezek a tények számokat is kapnak.
Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg
Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek
családban, közösségben. 750 ezer azoknak az idős embereknek a száma,
akik párban élnek, és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él.
Riasztó adat az is, hogy becslések szerint 2050-ben nálunk minden második
ember 50 éven felüli lesz.
Nem véletlen hát, hogy csodaszámba megy, ha manapság valaki arra
törekszik, hogy a megszokott otthonában, a megszokott tárgyai között
hagyja élni anyját-apját, s uram bocsá' még együtt is él vele. Jó lenne
mind több ilyen személyiségről olvasni, hallani, akik család centrikus
életvitelükkel, gondolkodásmódjukkal példával járhatnak a fiatalok előtt.
Akik el tudnák hitetni, hogy van más alternatíva, van másfajta és ezerszer
nagyobb belső biztonságot nyújtó életforma is, mint a plasztikázott,
shoppingoló tündibündik világa, mint kétes értékrenddel bíró, kevésbé a
tehetségüktől, inkább balhéiktól hangos, élettársat, mint inget cserélgető
pasik világa.
Tóth Katalin
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szépkor 1. |
|
|
|
Címkék: munkavállalásban, megoldáskeresést, beszélgetéseket, figyelmeztetnek, többgenerációs, individualitás, érzékelhetőbbé, életvitelükkel, személyiségről, magyarországon, nagycsaládokat, tehetségüktől, plasztikázott, kitárulkozást, megszerzésére, rendkívülinek, társadalmakat, riportalanya, hangsúlyozza, jelenlétével, különlegeset, alkotóművész, nyelvtanulás, folyamatosan, értékrenddel, elidegenedés, édesanyjával, globalizáció, kibeszélését, célorientált, nehézségére, tündibündik, shoppingoló, együttélése, közösségben, izgalmasabb, öregkorral járó, riporter csak, alkotóművész kicsit, hatvanhoz közeli, szeretet kohéziója, tűnik rendkívülinek, régi otthont, legtöbbet kaphatod, érzelmi biztonságot, őszinte beszélgetéseket, gondok kibeszélését, közös megoldáskeresést, többgenerációs együttélés, családi otthon, törekvések többnyire, túlfújt lufi, Farkas Péter, Tóth Katalin,
|
|
Offline
