|
2017-01-20 17:34:27, péntek
|
| |
| |
Antal Imre: Pami
Részlet
Rio gyönyörű város, de igy november-december táján a klímája nagyon megviseli az olyan Damjanich utcabelieket, mint én magam is vagyok. Csak vánszorogni tudtam. Az első adandó alkalommal el is araszoltam a világhírű Copacabanára, erre a csodás fövenyre. Furcsa, de nincsenek kabinok. Otthon kell fölhúzni a fürdőnadrágot, majd fürdőzés után sós gatyában haza! A perzselő nap elől nem lehet sehova behúzódni, nincs egyetlen nyamvadt pálmafa sem. A homokon nem lehet mezítláb grasszálni, mert hólyagosra ég a talpad. De eme csüggesztő helyzetben enyhet ád az óceán friss vize.
Újdonsült brazil barátaim intettek, legyek óvatos az óceánnal, merthogy az mégse egy lavór lábvíz.
Úgyan már! Mit nekem óceán! A Tisza partján nőttem föl! Jött az első 2-3 méter magas, tarajos hullám. Dübörögve rohant a part felé, s én kacagva dobtam habtestemet a sziporkázó vízgyöngyök közé! Mintha falnak ugrottam volna. A játszi hullám elkapott, s úgy vágott a fenékhez, hogy nyekkentem volna, ha történetesen a szám nincs színig homokkal. Hol a fejem, hol a fenekem volt fölül. Átzúgott fölöttem a roppant víztömeg.
Akkor ebből talán elég is. Elkezdtem a part felé evickélni, de a víz szörcsögve áradt vissza, méghozzá olyan sodrással, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Ekkor csapott rám ordítva, bőgve a kettes számú hullám. Rövidre fogom: hülyére vert az óceán!
Miután valahogy partra vergődtem, jött a következő rémület. Játékos brazil srácok vidáman lóbáltak a kezükben egy 60-70 cm hosszú kis cápábabát, amelyet szigonypuskával lőttek. No lám egy cápuka. S ekkor hasított belém egy gondolat, mi van, ha elcsellengett kicsinyét itt, valahol a közelben keresi aggódó anyukája? Aznap már nem mártóztam meg többé...
Meghívást kaptam egy nagyon kedves, és főleg nagyon gazdag családtól, töltsem náluk a hétvégét. Mint mondják, családias lesz a hangulat, mivel a személyzet mindössze nyolc főből áll. Kiautóztunk hát a városból a közeli Jacarepakuába, mivel ott állt a tízszobás vityilló.
Útközben mondtam a háziasszonynak:
-- Milyen érdekes neve van ennek a környéknek (mivel jacare portugálul kajmánt jelent). Netán vannak itt kajmánok?
-- Ó, hogyne! Hemzsegnek a közeli pocsolyákban, mocsarakban, de nem kell tőlük félni. A kajmán különben is nem a pofájával támad, hanem a farkával. Egyszerűen leüti az áldozatát, s akkor viszi le a víz alá.
-- Ezt jó tudni. Jut eszembe a mérges kígyóval mi a helyzet?
-- Vannak azok is. Multkoriban például egy korallkobra napozott a székemben, de a kígyó is, mint minden vadon élő állat, menekül az ember elől! Ha mégis megmarná valami kígyó, nincs vész. Van ugyanis egy speciális mentőszolgálat, akik azonnal jönnek, és beadják a kombinált szérumot. Beállhat ugyan az időszakos bénulás, vakság, de az biztosan elmúlik.
--Jó kis víkendnek nézek elébe!
-- A fő veszélyt nem is ez jelenti - tartott szóval tovább csacsogva figyelmes háziasszonyom -- , hanem a fekete özvegy! Tudja, ez egy pókfajta! A nőstény azonnal megöli a hímet párosodás után, ezért hívják így. Ennek a marása 8-10 percen belül a biztos halál. Ne menjen a bozótos felé!
Megígértem.
Eljött a vacsora ideje. A háziasszony ajkai között bujkáló mosollyal jelentette be, miszerint ma este igazi brazil csemegét szolgálnak föl a messziről jött kedves vendégnek. Ez utóbbi én lettem volna, s a közlés valóban felvillanyozott. Milyen lesz a szóban forgó csemege? Mielőtt ennek ecsetelésébe kezdenénk, elmondom, hogy addig milyen ismeretlen ízeket kóstoltam Brazíliában, annál is inkább, mert korábban erre ígéretet tettem.
Ettem olyan gyümölcsöket, amelyeket Magyarországon nem ismerünk. Ettem párolt pálmarügyet. Nagyon finom. Ittam kókusztejet. Nagy csalódás volt.
Egy öreg négertől vettem a Copacabanán egy hatalmas kókuszdiót. Ügyesen megskalpolta egy hatalmas késsel, s én felkészültem az élményre. Gyerekkoromban sokszor olvastam Verne Gyula könyveiben, hogy a regényhősök kókusztejjel üdítették föl magukat a dzsungel kellős közepén. Nagyon vágytam felüdülni. A dióba nézve vártam a hófehér ital kellemes látványát. Nem fehér. A lé pontosan olyan szinű volt, mint amikor tejforralás után a gondos gazdasszony ,,első léből" kiöblíti a lábast. Szerintem az íze is pont olyan, bár lábasöblítő vizet még nem ittam.
Ittam cukornádszörpöt. Émelyítően édes, zöld színű ital. Halmazállapota sem volt szimpatikus, nem volt igazán folyékony. Hasonlított a gyomorröntgen előtti bizmutkásához, vagy esetleg híg habarcshoz. Hogy is mondjam, löttyékeny volt.
De elkövetkezett a perc, midőn megismerkedhettem az igazi brazil csemegével. Nyílt az ajtó, s a háziasszony sugárzó arccal hozott be egy hatalmas tálat. Rajta apróra tört jég között egy csomó nyitott kagylóval. Megszólalásig hasonlítottak a magyarországi folyami vagy tavi kagylóhoz, de mint tudjuk, de mint tudjuk, a kagyló nem szokott megszólalni.
Mély lélegzetet vettem.
--Ez brazil csemege?
--Bizony, bizony.
-- És tessék mondani, él a kagyló?
-- Reméljük!
Megtántorodtam. - Miért reméljük?
--Tudja, ha nem élne, ebben a trópusi forróságban azonnal oszlani kezdene.
--Na már most, adódik egy probléma. Alföldi gyerek lévén, mondjuk, egy kiscsirkéről csak úgy, ránézéssel megállapítom, hogy él e, vagy sem. Ha csipog, kapirgál, biztosan jól érzi magát. De egy ilyen kagyló? Se csipogás, se kapirga.
--Ne legyen naiv! Régi jó, bevált módszer. Citromlevet kell a kagylóba csöppenteni, s ha pezsdül, moccan, tekeredik egyet, biztosan él. A savas citromlé marja szegényt, mivel a kagyló teljesen pucér.
Üveges szemmel kivettem egy kagylót. Belecsöppentek, a kagyló bólint. na itt a vacsora - mondtam magamban. Figyeltem a háziakat, hogyan kell kagylót enni. Ők valahogy egyszerűen kihörpölték, kiszürcsentették. Próbálom én is, de nem jön. Az a dög bele van nőve a házába. Szégyenszemre kértem egy villát. Ezzel addig piszkáltam, míg kiszakadt. Ott hintázott a kocsonyás brazil csemege. Nagyon hasonlított valamire!...
Farkasszemet néztünk. Egy élő állat. Nagyon hosszan koncentráltam, s egy őrjítő pillanatban eszelős gyorsasággal bekaptam és lenyeltem. Nem is volt különösebb íze, kicsit sós kicsit keserű, mint a tengervíz.
Mondom is a háziasszonynak:
-- Bizony, nálunk egy jó töltöttkáposzta dagadóval, kolbásszal azért mégiscsak ízletesebb!
-- No de ebből se egyet kell megenni, hanem legalább huszat!
-- Teremtőm! Miért?
-- Mert akkor az ember a szájában érzi az óceán leheletét!
-- Végtelenül költői, de sajnos én nem kedvelem, ha a számba szuszognak!
Így ért véget kalandom a brazil csemegével, de most pironkodva vallom be, hogy azóta nagyon megkedveltem az osztrigát, legutóbb is hatot nyeltem le Párizsban.
De visszatérve a vacsorához, a ,,csemege" mellett egyéb dolgok is fölöttébb nyugtalanítottak. A verandáról s a nyitott ablakon át behatoló természeti zajokra gondolok. Bizonyára hallottál már elektromos transzformátort zúgni, zizegni, kedves Olvasó.
Nos, egyszer csak zúgni kezdett egy ilyen transzformátor odakinn a sötétben. Először csak halkan, finoman, majd erősödni kezdett, s végül valami hihetetlen intenzitással berregett, recsegett.
--Jézusom, mi ez?
-- Á, semmi. Csak egy bizonyos fajta kabóca.
A fene ette rovar még abba se hagyta, mikor a teraszon rázendített valami. Olyan volt, mint egy hisztérikus baritonista kacsa, aki minden dühét beleadja a hápogásba. Ismét megnyugtattak:
--Ez egy teljesen ártalmatlan béka.
Átkozom a percet, amikor elfogadtam ezt a meghívást. Kellett nekem a természet lágy öle! Körülöttem kajmánok, kígyók, pókok, kabócák, békák, titokzatos és ismeretlen zajok, tányéromon élő állatok. Mi jön még? Jött!
Elérkezett a lefekvés ideje. A vacsorát megköszönve, udvariasan jó éjszakát kívántam a háziaknak. Visszavonultam kényelmes szobámba. Az ágy megvetve, azaz egy párna és egy fátyolszerű takaró. Abban a párás hőségben még ez is soknak tünt. Rettegni kezdtem. Van e valami az ágy, a szekrény alatt? Kígyó, netán skorpió? Minden egyes bútordarabba hatalmasat belerúgtam, és vártam a hatást. Hogy közben szegény háziak mit gondoltak rólam, cseppet sem érdekelt. Higgyék azt, hogy egy régi magyar népszokás, a lefekvés előtti esti rugdolózás. Hál' Istennek, nem jött elő semmi.
Figyelmemet eddig a padlóra összpontosítottam, s most ismét megkönnyebbűlve fölnéztem. Isten! Ez nem lehet igaz! A falakon, sőt a mennyezeten is 4-5 igen-igen gusztustalan, piszkosfehér gyík! Olyan 10 cm hosszú! Szó szerint állati pánik tört ki rajtam. Előző életemben talán majom lehettem, mert iszonyodom mindenféle hüllőtől. Ordítva rohantam ki.
-- Segítség! Nem tudom, mi van a szobámban!
Felbolydult a ház. Szaladtak a háziak, meg az egyik néger szobalány. Mikor megtudták riadalmam okát, harsogó nevetésbe törtek ki.
-- De hiszen ezek csak gekkók! Nagyon hasznos állatok, mert összefogdossák a legyeket, szúnyogokat. Tapadókorong van a lábukon, ezért tudnak falon, plafonon vidáman futkározni. Egyetlen esetben valóban kissé zavaróak lehetnek, pláne a hozzá nem szokott ember számára, ha ugyanis véletlenül mégiscsak leesnek, rá az alvó emberre! De ilyenkor az alvó önkéntelenül is odacsap, s mivel az állat gerince rendkívül törékeny, ott azonnal megdöglik!
-- Na nem! Nem és nem! Nem fogok a meztelen hasamon gyíkokat csapdosni! Kérem, zavarják ki ezeket a dögöket!
Nagy nevetéssel partvist, seprőt hoztak, s üggyel-bajjal kizavarták a gekkókat. Én azonnal becsuktam az ablakot, aminek egyenes következménye lett, hogy otthonos kis szobácskámban közel 40 fokra emelkedett a levegő. Mit bántam én! Hőgutát kapok, de nincs gekkó!
A háziak ismét nyugovóra tértek, én pedig verejtéktől lucskosan lerogytam az egyik karosszékbe. Bár ne tettem volna! Az ülőke és a támla közötti résből előugrott egy újabb, jól megtermett gülü szemű légyfogó!
Ha azt hiszed, Kedves Olvasó,hogy eltúlozva, a komikum felé kihegyezve adom elő ennek a hétvégének a történetét, hát tévedsz! Szóról szóra így történt. Három napig nem aludtam. Az üdítő kikapcsolódás után testben és lélekben összetörve tértem vissza Rioba. Egyébként már hazatértem után, a karácsonyi vacsora közben is idegesen rángattam a fejem ide-oda, hol tünik föl egy gekko!
Említettem korábban, hogy szólóesteket adtam Brazíliában. Így aztán egy szép napon repülőre ültem, hogy az ország fővárosába, Brasiliába utazzam. Szép verőfényben szeltük a levegőt. Egyszerre, minden előzmény és átmenet nélkül egy iszonyatos, igazi trópusi vihar kapta el a gépet. Még ma sem értem a személyzetet. Közel négyszázszor repültem már, nem egyszer viharban is, sajnos, de ilyen esetben nyugtatgatni próbálják az utasokat, beszól a kapitány: ,,egy kis turbulencia van, de mindjárt oké lesz" hoznak egy italt, valamit, akármit.
No, itt nem! A gép billent jobbra, balra, orra bukott, ágaskodott, s minden eresztékében recsegett-ropogott. Úgy hánykolódtunk az ülésekben, mintha nagyon erős földrengés lenne. Ömlött rólam a veríték, bár nem sírtam, csorogtak a könnyeim. Öt perc. Tíz perc. Pokolian hosszú idő ilyen szituációban. Meddig még? Tudtam, nincs alattunk egyetlen repülőtér sem, ahova szükség esetén le lehetne szállni. Csak a dzsungel. Egy légy mászkált előttem. Iszonyúan irigyeltem, hogy nem tud semmiről. S ekkor a mellettem ülő brazil úr hangosan rákezdett a Miatyánkra...
Húsz kemény percig tartott a pokol, a halálfélelem, s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul megszűnt. Leszállás után előrementem a pilótához.
--Hogy érezte magát? Mire gondolt közben?
Azt vártam, olyasmit mondom hogy á, ez semmi, mindennapos ügy, múló kellemetlenség.
Ehelyett ezt mondta:
--Arra gondoltam, hogy a kislányom még csak két éves. Hogyan neveli majd föl az asszony?
Ekkor telt meg tökéletesen a gatyám, s visszafelé - akár hiszed, akár nem, Kedves Olvasó - autóbusszal tettem meg az utat, pedig két napig tartott.
1968
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nagy nevettetőink! |
|
|
|
Címkék: nyugtalanítottak, kiszürcsentették, transzformátort, felvillanyozott, szigonypuskával, megkönnyebbűlve, töltöttkáposzta, cukornádszörpöt, megtántorodtam, transzformátor, háziasszonynak, mentőszolgálat, gyerekkoromban, kellemetlenség, magyarországon, halmazállapota, összefogdossák, belecsöppentek, visszavonultam, szégyenszemre, magyarországi, háziasszonyom, fürdőnadrágot, bizmutkásához, koncentráltam, kikapcsolódás, elcsellengett, hánykolódtunk, jacarepakuába, szobácskámban, intenzitással, következménye, megnyugtattak, elkövetkezett, megszólalásig, gyomorröntgen, klímája nagyon, olyan Damjanich, első adandó, világhírű Copacabanára, csodás fövenyre, óceán friss, lavór lábvíz, part felé, sziporkázó vízgyöngyök, játszi hullám, szám nincs, fenekem volt, roppant víztömeg, kettes számú, következő rémület, közelben keresi, Antal Imre, Verne Gyula, Kedves Olvasó,
|
|
Offline
