|
2009-06-14 17:59:40, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
Zirkuli Péter válogatása: Katalin
Mohazöld bársonyborítású könyvecske
Helikon Kiadó 1986.
Theodor Storn: Búcsú Katharinától
Mint a humusi író legtöbb műve, keretes elbeszélés az Aquis submersus is: véletlenül bukkant rá narrátora egy XVII. századi festő följegyzéseire, melyekből föltárul előtte egy tragikus szerelmi történet, megvilágítva a régi templom egyik gyermek-arcképének, s a rajta olvasható betűknek jelentését - C.P.A.S., culpa patris aquis submersus, apja bűne miatt víz alá merült. Katharina apja, anemes Gerhardus úr pártfogolta a közrendű származású festőt, az ő kastélyából indult németalföldi tanulóútra, s ott, hajdani vakációk színterén talált később először egymásra Katharina és Johannes.
Kevéssel kedves apámuram halála után történt, hogy először töltöttem itt az egész vakanciát, ő akkor kilencéves lányka lehetett, két barna hajfonata csak úgy röpködött a feje körül, én néhány esztendővel előtte jártam. Egy reggel kiléptem a kapuházból, Dieterich, az öreg intéző, aki a bejárat felett lakik és akinek bizodalmas szomszédságában az én kis hálókamrámat berendezték, kőrisfaágból íjat készített nekem, a nyílvessző fejét is megtöltöttem rendes, jó ólomból, én pedig készültem a rablómaradakra, melyek épp elegen sikongtak az udvarház körül, egyszerre csak ugrándozva felém rohan a kislány.
- Hallod-e Johannes, mutatok egy madárfészket, ott az odvas körtefában, csakhogy vörösbegy lakik benne, azokat nem szabad lelőnöd!
Ezzel már előre is viharzott, de húsz lépésnyire se közelítette volt meg a fát, láttam, hogy nagy hirtelen megáll.
- A huhu! A huhu! - kiáltotta és két kis kezét láthatóan iszonyodva döntötte a levegőbe. A madár pedig egy nagy erdei bagoly volt, az öreg fa odva felett ült és leste, nem kaphatná-e el valamelyik madárkát, amikor kiröppen. - A huhu, a huhu! - kiáltotta megint a leányka. - Lőj, Johannes, lőj! - a bagoly azonban úgy belesüketült a mohó étvágyába, hogy továbbra is ott ült és mereven bámult az oduba. Én meg felvontam az íjamat és lőttem, hogy a rablómadár hánykolódva a földre esett, a fából egy csivogó madárka ropült a magasba.
Ettől kezdve Katharina meg én jó barátok lettünk, erdőben, kertben, ahol a kislány volt, ott voltam én is. Emiatt aztán hamarosan ellenségemnek kellett támadnia, ez pedig Kurt von der Risch volt, akinek atyjaura onnan egy órányira lakott gazdag udvarában. Nagy tudományú udvarmestere kíséretében, akivel Gerhardus úr szívesen eltársalgott, gyakorta eljött látogatóba, s fiatalabb lévén Wulf úrfinál, Katharina társaságára meg az enyémre szorult, s a barna úrilányka különösképpen és láthatóan tetszett neki. De ezzel ugyan kevésre ment, Katharina csak nevetett az ifjú horgas madárorrán, amely, mint csaknem valamennyi pereputtyának, neki is bozontos üstök alatt két, majdnem kerek szem között ült az arcában. Sőt, ha csak messziről meglátta, már előre nyújtotta a fejecskéjét és azt kiáltotta, hogy: "Johannes, a huhu, a huhu! Aztán elbújtunk a fészerek mögé, vagy pedig egyenest az erdőbe szaladtunk, amely nagy ívben a szántó és utána megint a kertfalak mentén húzódik.
Hogy a kis Risch báró ezt észrevette, gyakorta egymás hajának estünk, aminél azonban - mivelhogy ő hevesebb volt, mint amilyen erős - többnyire én kerekedtem felül.
Mikoron, hogy Gerhardus úrtól elbúcsúzzam, külföldi utazásom előtt utoljára, de csak rövid napokra, itt időztem, Katharina már csaknem érett lány volt: barna haját aranyhálóba szorítva viselte, szemében, ha pilláit felvetette, sokszor olyan fény játszott, hogy szinte elállt tőle a lélegzetem. Egy törékeny vénkisasszonyt is rendeltek a védelmére, kit a házban csak "Urzula néni"-nek hívtak, ki nem eresztette szeme ügyéből a gyermeket és hosszú kötéssel a kezében, mindenütt mellette maradt.
Mikor pedig egy októberi délutánon a kerti árnyas bokorsorban kettejükkel fel, s alá sétáltam, egy hosszú, nyurga legény jött felénk, csipkés ujjasban és la mode tollas kalapban a fasoron át, Kurt fiatalúr volt, régi vetélytársam. Rögtön láttam, hogy még mindig teszi a szépet a szép szomszéd kisasszonynak és hogy az öreg kisasszonynak ez láthatóan nagyon tetszik. Minden kérdésnél és feleletnél csak úgy röpködött a "báró úr", amellett a tisztes dáma ellenszenvesen finomkodó hangon, rendkívül obligeant nevetgélt é s őrülten feltolta az orrát a levegőbe, engem viszont, ha közbevetettem egy szót, állandóan "magá"-nak vagy röviden "János"-nak szólított, mire a fiatal báró összehúzta kerek szemeit és úgy tett, mintha lenézne rám, holott fél fejjel magasabb voltam nála.
Katharinára néztem, ő azonban nem törődött velem, hanem finoman társalogva, illedelmesen ment a fiatalúr oldalán, néha viszont gúnyosan büszke mosoly húzta el a kis piros száját, úgy, hogy azt gondoltam magamban: "Vígasztalódj, Johannes, magasba vágja most a mérlegedet az úrfi!" Dacosan hátramaradtam és előre engedtem mindhármukat. Mikor azonban bementek a házba és én még kint Gerdhardus úr virágágyainál álldogáltam, azon töprengve, hogy hogyan eshetnék neki, mint valaha, megint és alaposan ennek a rischi uraságnak, egyszerre csak visszaszaladt Katharina, szakított mellettem egy gerebcsint a virágágyból és ezt súgta: - Johannes, mondok valamit. A huhu olyan, mint egy sasfiók, Urzula néni mondta! - Észre sem vettem, máris eltűnt. Belőlem azonban minden dacot és haragot mintha elfújtak volna. Mit törődtem tovább a báró úrral! Jókedvűen nagyot nevettem az arany napba, mert a vakmerő szavakat megint a szemeknek az az édes játéka kísérte. Csakhogy most egyenesen a szívembe ragyogott.
Kevésre rá Gerhárdus úr a szobájába hivatott. Térképen még egyszer megmutatta, hogyan kell megtennem a nagy utat Amszterdamba, leveleket adott ottani barátaihoz, s aztán sokáig beszélt még velem, mint boldogult atyámuram barátja. Mert még azon az estén a városba kellett mennem, s úgy volt, hogy onnan majd egy polgár visz magával Hamburgba a kocsiján. Mikor esteledni kezdett, elbúcsúztam. Katharina a lenti szobában a himzőrámánál ült, a görög Helénára kellett gondolnom, akit a minap láttam rézkarcon, olyan szépnek tűnt fel a fiatal nyak ívelése, mellyel a lány a munkája fölé hajolt. De nem egyedül volt, vele szemközt Urzula néni lt és történeteket olvasott egy francia könyvből. Hogy hozzáléptem, felém emelte az orrát. - Nos, Johannes - mondta -, el akar köszönni tőlem? Akkor hát egyúttal tiszteletét jelentheti a kisasszonynak is! - Katharina ekkor már felkelt a munkája mellől, miközben a kezét nyújtotta, nagy robajjal Wulf és Kurt úrfiak léptek a szobába és Katharina csak ennyit mondott: - Isten áldjon, Johannes! Én pedig mentem.
A kapuházban kezet szorítottam az öreg Dietrichhel, ki is botot és tarisznyát már készen tartott számomra, aztán a tölgek közt az erdei út felé indultam. De úgy éreztem, hogy még nem mehetek, hogy egy búcsú még jár nekem és gyakran megálltam és hátranéztem. Nem is az egyenes útnak vágtam, a fenyőkön át, hanem szinte öntudatlanul az országút felé, amely nagyot kerül. De előttem a erdő fölött már felpislogott az alkony és sietnem kellett, hogy itt ne lepjen az éjszaka. - Isten veled, Jatharina. Isten veled! - suttogtam és derekasan kiléptem a botommal.
Ekkor, azon helyt, holott a gyalogösvény az országútba torkoll - a viharos örömtől majdhogy meg nem állott a szívem - a fenyők sötétjéből egyszerre csak előrelépett ő maga, arca egészen belepirult a szaladásba, átugrott a kiszáradt útmenti árkon, úgyhogy selyembarna haja ziláltan kibomlott az aranyos hálóból, a karjaimban fogtam fel. Ragyogó szemmel, már alig pillogva nézett rám. - Utána...utána szaladtam magának! - mondta végül akadozvaés aztán két csomagot nyomva kezembe, halkan hozzátette: - Én adom, Johannes! Nem szabad visszautasítanod! - Arcocskája hirtelen elszomorodott, a duzzadó kis száj még mondani akart valamit, ekkor azonban könnyek öntötték el a szemét és ő, fejét fájdalmasan megrázva, gyorsan kiszakította magát. Láttam,hogy ruhája eltűnik a fenyves sötét ösvényén, aztán a messzeségben hallottam még az ágak zúgását és aztán egyedül maradtam. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a tűlevelek esését. Mikor a kis csomagot kibontottam, bár Katharinának a keresztelésekor kapott aranya volt benne, melyet annyiszor mutogatott volt nekem, mellette egy cédula feküdt, elolvastam a tűnő alkonyi fényben: "Hogy bajba ne juss!" , s ez állt ráírva. - Karjaimat az üres levegőbe nyújtottam . - Isten veled, Katharina. Isten veled, Isten veled! - százszor is bekiáltottam búcsúszavaimat a néma erdőbe - és már beállt az éjszaka, mire a városba értem.
Szabó Lőrinc fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zirkuli Péter: Katalin |
|
|
|
Címkék: visszautasítanod, szomszédságában, keresztelésekor, bársonyborítású, búcsúszavaimat, ellenszenvesen, rablómaradakra, vénkisasszonyt, följegyzéseire, pereputtyának, kisasszonynak, ellenségemnek, különösképpen, elszomorodott, hátramaradtam, közbevetettem, virágágyainál, visszaszaladt, németalföldi, eltársalgott, vígasztalódj, mindhármukat, kiszakította, udvarmestere, belesüketült, messzeségben, öntudatlanul, himzőrámánál, megtöltöttem, megvilágítva, madárfészket, kőrisfaágból, hálókamrámat, történeteket, vetélytársam, amszterdamba, tragikus szerelmi, régi templom, rajta olvasható, közrendű származású, egész vakanciát, feje körül, reggel kiléptem, öreg intéző, bejárat felett, nyílvessző fejét, udvarház körül, odvas körtefában, madár pedig, nagy erdei, bagoly azonban, mohó étvágyába, Búcsú Katharinától, Zirkuli Péter, Helikon Kiadó, Theodor Storn, Hallod-e Johannes, Szabó Lőrinc,
|
|
Offline
