Mit tettem én...? - Államosított Házak Gondnokságánál,Ciurdariu Alaxanru,Závodszky Gusztáv,András Gusztáv,Blajovici Traian,Illyés Gyula,Köztisztasági Vállalthoz,Goethe Faustját,Tabéry Géza,Rhédey Lajosné,András Vince, - kohlinka Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen.			Szendrei Klaudia 1958.03.07 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Mit tettem én...?

2009-06-18 12:45:01, csütörtök


	Mit tettem én a "magyar gyermek: a magyar jövő" érdekében? Kun József: Hozzátok szólok, magyarok! Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt Csodálkoznék, ha nem vetnék fel a kérdést kedves olvasóim: honnan van bátorságom ennek a szürke embernek százezreket bírálni, ostorozni? A válaszom rövid: pedagógus vagyok, öntudatos magyar vagyok, emberbarát vagyok. Ez mindent megmagyaráz, mégis igyekszem részletesebben megfogalmazni a válaszomat. Említettem már, hogy három gyermekem van, de szükségesnek tartom annak elmondását, hogy miért csak három, s főleg azt: milyen körülmények között jutottam el a három gyermek vállalásához. Talán tanulságul szolgál azoknak, akik haboznak a gyermek vállalásában, vagy a kettes számig valahogy eljutnak, de a harmadik vállalásához már nincs bátorságuk. Széles lélektani és társadalmi háttérrel fejtem ki gondolataimat. Az apaság vágya nagyon koránt jelentkezett bennem, úgy 17 - 18 éves koromban. Nehéz elhinni, de így van. Nagyenyedi tanítóképzős voltam, hospitálni jártunk a gyakorló iskolánkba, ami nemcsak abból állt, hogy megfigyeltük a mintatanítók óráit, hanem megfigyelést is kellett készítenünk egy-egy gyerekről, testi és lelki fejlődését egy éven át állandóan tanulmányozva. Rájöttünk, hogy roppant érdekes és tanulságos dolog ez, s hogy minden gyermek egy-egy egyéniség. Nagyon sok szép kisgyermekünk volt, ahogy mondani szokás: meg tudtuk volna enni őket. Kiváló mintatanítóink úgy játszottak a gyermeki lélekkel, mint egy-egy nagy művész a hangszerén. Ezek a finoman fegyelmezett gyerekek igen magabiztosan mozogtak, sok kedves és bájos megnyilatkozásuknak lehettünk szemtanúi. Tanítóink felhívták a figyelmünket, hogy ne ragadtassuk el magunkat a legszebb gyerekekkel, mert mindegyik nagyon érdekes, s hogy mennyire hálás egy-egy gyereknek a megfigyelése, azt sohasem a szépsége határozza meg. Semmi értelme sem volna a félrevezetésnek: engem elsősorban a kislányok kedvessége is finomsága ragadott meg és azt mondtam a legjobb barátomnak, hogy a diplomaszerzés után én is mindjárt megnősülök, pedagógusnőt veszek el és ilyen kislányokat akarok, mégpedig kettőt. Minden másképpen, fordítva sikerült. De mennyire fordítva egészségi és politikai okokból csak 46 éves koromban nősülhettem meg, a feleségem nem pedagógusnő és mind a három gyermekem fiú. Vagy van helyes életfilozófiája az embernek, vagy nincs- ezen múlik a boldogsága, sikere, helyes vagy helytelen életvitele. Most azzal vígasztalom magam, hogy jobb három fiú, mint három leány, szóval: úgy van jól, ahogy van, gyerekek nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. De kezdjem talán elülről, a házastárs keresésével. Az élet megtévesztő. Igen sok esetben az Életem nagy szerelme elismerten szép diáklány volt, két évvel fiatalabb nálam, s úgy éreztem, vagy ő, vagy senki, el sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet. Reformátusok voltunk mindketten, ez is kedvezett az elképzeléseinknek. De a háború elszakított egymástól bennünket, ők más irányba menekültek a bombázások és a szovjet csapatok elől, meghúzták köztünk a határokat. Ő Magyarországra került, ahonnan elszármazott, én Romániában maradtam, szintén közel a szülőföldemhez. Nem tudtunk egymásról, s én öt évig hallani sem hallottam a nősülésről. Később visszatértem egy korábbi, kolozsvári diákszerelemhez, de nem tudtam rászánni magam a házasságra, mert még mindig "sebzett" voltam és az is visszatartott, hogy ez a leány római katolikus. Néhány napig a húgaim vendége volt, nem kapott határozott igent tőlem. Csak az elutazása után vettem észére, hogy az asztalunkon hagyott egy rózsafűzért. Nem tudtam, mi az, a hozzátartozóim világosítottak fel. Közöltem otthon, hogy nem házasodom meg. A szüleim sírtak, a húgaim is, az apám kijelentette: úgy érzi, mot rontottam el az életemet. Ennek már majdnem 45 éve. Édesapámnak igaza volt: elrontottam az életemet. Cila(Ilona) rendes, szép lelkű, egészséges, jóravaló leány volt, méghozzá tanítónő, tehát pedagógus házaspár lettünk volna, még a szakmánk is összekötne bennünket. Biztos vagyok benne, hogy jó háziasszony volt és 2-3 gyermek vállalásától sem riadt volna vissza. Ha elveszem, a gondomat viseli, nem betegedtem volna meg 32 éves koromban, hogy egy tüdőlebenyemet áldozzam fel életem megmentéséért. Talán azt is elkerülhettem volna, hogy alaptalan politikai börtönbe zárjanak. Ma már úgy látom, hogy az elrontott életen is lehet javítani, ha az ember összeszedi magát, mindent elkövet, hogy vélt sorsa fölé emelkedjék. De ez z út sok megpróbáltatással járhat. Eegy végzett tanítványomat szerettem volna elvenni közvetlenül az érettségije után, de kitudódott, hogy megbetegedtem a tüdőmmel. Lemondtam róla. Az állapotom rosszabbodott, most már az orvosok mondtak le rólam. Olyan hadakozásba kezdtem Istennel, mintha pogány lettem volna. Nem akarok meghalni! Érted? Nem akarok meghalni addig, amíg meg nem tudom, mit jelent házaséletet élni, mert mindig is erre vágytam! És tudnom kell azt is, mit jelent apának lenni! Ne úgy legyen, ahogy Te akarod, hanem ahogy én! Én nem azért mondom el mindezt, hogy vallásos propagandával éljek, de ha nem beszélnék teljesen nyíltan és őszintén, semmi értelme sem volna annak, hogy nemzetépítő céllal könyveket írjak. Ez pontosan így zajlott le, tehát így kell elmondanom, függetlenül attól, hogy istenhívők, hitükben ingadozók, vagy ateisták olvassák könyveimet. Mert ez a három kategória létezik, s nekem a gyermekvállalás érdekében mindenkinél kopogtatnom kell. Isten megszánt vergődésemben, de a pogány lázadásomat még nem bocsátotta meg. Meggyógyított egy súlyos műtétútján,de irtózatosan nehéz próba elé állított. Egy szép szőke menyasszonyt adott, s amikor már az esküvőnkre készültünk, elszakított tőle. A Securitate emberei elhurcoltak, megkínoztak. 25 évi kényszermunkára ítéltek. Már nem lázongtam, erőm sem lett volna hozzá. Megadtam magam a halálnak a börtönben. Egy nagyon beteg, 70 éves rabtársam úgy támadt rám, mint Babits híres versében Jónás próféta a bűnösökre, a pusztulásomat jósolva: "Vedd tudomásul, hogy van Isten az égben és ki fogunk innan szabadulni mindnyájan. Ha te nem bízol benne, megérdemled, hogy itt pusztulj el!" A következő évben kiszabadultunk és a nagyon beteg Kornél bácsi rendbejött. Évek múltán is dolgozott még abban az érmihályfalvi gyógyszertárban, amelyet a negyvenes években tőle raboltak el. Egykori munkatársai nem tudták nélkülözni a kitűnő szakembert, felkérték, hogy segítse ki őket munkájukban. Hogy mikor halt meg Mán Kornél bácsi, nem tudom, mert a kapcsolatunk megszakadt, mi 1973-ban Magyarországra költöztünk (1964-ben szabadultunk ki a szamosújvári fegyházból, s mikor e sorokat írom - többszöri megszakítás után , már 1990-et írunk.) Egy fél évig nem tudtam elhelyezkedni Romániában, tanári pályám folytatásáról szó sem lehetett. A Securitátén nyíltan megmondták korábban vallatásom idején, hogy céljuk a fizikai megsemmisítésünk. Hogy tudták volna megbocsátani a nyugati presszió folytán bekövetkezett kiszabadulásunkat? Nagy nehezen kaptam egy tiszviselői állást az Államosított Házak Gondnokságánál. Lemértem 2000-nél több lakást Nagyváradon és Biharpüspökiben, minden helyiséget és udvarát is, kiszámítottam a lakbérüket és írásban közöltem, hogy a lakóknak miyen összeget kell fizetniük kamatostól három é vre visszamenőleg saját hibájukon kívül. A lakbérek ellenőrzésekor ez volt a gyakoribb eset. Ha fordított helyzet adódott (hogy az államnak kell visszatérítenie kisebb-nagyobb összegeket), azt el kellett hallgatnunk, a kiszámítás dátumától a lakó kisebb lakbért fizetett. Önmegalázó munka volt ez, de csinálnom kellett, különben éhen haltam volna. Annyi volt a havi jövedelmem, mint egy iskolaszolgáé és erre a jövedelemre nősültem meg 46 éves koromban. Meg a feleségem kistisztviselői fizetésére, ő gyógyszertechnikus volt. Mindketten azt vallottuk, hogy Isten áldása a gyermek és népünknek is tartozunk vele, hogy több gyermeket vállaljunk. Négy év alatt három fiúnk született. Amire sohasem gondoltam: önként ajánlottam fel a reverzálist. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt: sokkal több garanciát láttam arra, hogy a gyermekeim nem lesznek istentagadók, ha a feleségemre bízom őket, mert az ő családjuk vallásosabb volt. E később be is igazolódott. Aztán: korábban két református leány kikosarazott, mert politikailag megbélyegzett voltam: nem merték hozzám kötni az életüket. Rendkívüli nehéz idők voltak azok. Egykori kollégáim közül néhányan nem fogadták köszönésemet, aminek több ok is lehetett, illetve volt, a visszajelzésekből tudom ezt. Egy-kettő azt mondta az ismerőseimnek, hogy nagy pedagógiai hibát követtem el , rávettem a tanítványaimat, hogy összeesküvést szőjenek, próbálják meg Magyarországhoz csatolni Erdélyt. Óriási butaságot takar ez az érvelés. Én mindig elismert tanár voltam Nagyváradon, mindenekelőtt érettségiző tanítványaim igazolták ezt. Az én tanítványaim minden évben a legnagyobb általánossal végeztek az érettségin, minden tantárgyat beleértve. Ettől a munkától betegedtem meg Két hivatalos román nyelvű írás is van a birtokomban arról, hogy még betegen is lelkiismeretesen dolgoztam, akármikor felmutathatom. Eszembe sem jutott volna, hogy összehasonlítsam az eredményeimet más tanárok eredményeivel, hiszen nagyon sok kiváló kollégám volt, egy korábbi könyvemben név szerint meg is említettem jó néhányukat. De 1950 körül Ciurdariu Alaxanru, Závodszky Gusztáv és András Gusztáv kollégáim azt mondták nekem, hogy azon a bizonyos érettségin egy tantárgyból produkálják magukat igazán a tanítványaink, magyar nyelvből és irodalomból - tehát az én tantárgyamból. Hogy emlékeznek erre a még élő kollégák, vagy nem, az az ő dolguk. De én azóta is, a nyugdíjaztatásomig figyeltem és összehasonlítottam az eredményeimet, erről nem tehetek. Nem hiúságból tettem ezt, de mindig azt vallottam - az édes anyanyelvünk a legfontosabb tantárgyunk és ebből kell produkálnunk a legtöbbet. Még akkor is, ha tanárként belebetegszünk. Tehát:nagyon rossz emberismerők azok a kartársaim, akik nagy hibával vádolnak, s következésképpen gyenge pedagógusok is. Hosszú évek óta jól ismertek.El tudják képzelni, hogy egy önmagát mindig és mindenben igazoló pedagógus négy évvel a nagy műtétje után, teljesen meggyógyultan, néhány héttel az esküvője előtt, egy szép fiatal lány várományosaként, négy évvel a magyarországi forradalom leverése után - képes ekkora politikai kalandba belevágni? (Megjegyzem: nem is lehetett az a diákelégedetlenség összeesküvés, ami egy koncepciós perhez vezetett, hiszen ma már mindenki tudja, hogy milyen indítékok szülték ezeket a pereket.) Most pedig visszavágok: az említett kollégák magyarságát először tette próbára az élet - sokkal kisebb próbára, mint az enyémet - és vegyék tudomásul, megbukott a magyarságuk. S hogy az emberségük is megbukott, ezúttal csak két példával igazolom: egy öntudatos román kollégám, Blajovici Traian a kiszabadulásom után átölelt és bíztatott, egy öntudatos zsidó kollégám, Ney András (azóta mindenkori Bandikám) "Józsikám"-nak szólított meg első találkozásunk alkalmával, pedig korábban nem is tegeztük egymást. Íme: ezek az egyéniségek, ezek a nagy pedagógusok, akik ilyen emberismerettel rendelkeznek. Rég nem haragszom azokra a kollégákra, akik alaptalanul megvádoltak. Még hamarabb megbocsátottam azoknak, akik félelemből nem köszöntek nekem. Istenem, a nadrágjára mindenki ügyel. Jobb ma egy tiszta nadrág, mint holnap egy slamasztika. Meg aztán hogyan haragudnék: mikor keresztyén vagyok. Nekem ezt nem szabad.. Nem, ezt nem lehet. Senki se gondolja, hogy én most elkalandoztam. Ezt alaposabb körültekintéssel észre lehet venni. Bonyolult és nehéz gondolatokat kissé nehezebb szerkesztéssel elmondani, mert így alaposabb. Tehát ott hagytam abba, hogy két református leány is kikosarazott a rendkívüli nehéz időszakban. Hazudnék, ha elhallgatnám, hogy nem fáj nekem időnként ez a reverzális, különösen három fiú esetében. (Több református barátom és ismerősöm is szememre vetette.) Pedig semmi okom sincs sem a bánatra, sem a szégyenre. Nem meghunyászkodásból tettem, amit tettem, hanem önként ajánlottam fel -már mondtam - a reverzálist, a feleségem nem is kérte. Ha az ő szempontjából és helyzetéből mérlegelem, a helyzetet, meg is érdemelte. Aztán 11 és fél évvel idősebb is vagyok, börtönben megviselt ember, normális körülmények között nekem kell elpatkolnom előbb, reá maradnak az immár nagy gyerekek. Azóta 21 év telt el és őszintén mondom, én nem hittem akkor, hogy tíz évig élni fogok még. Szándékosan kanyarintottam a vegyes házasság felé is gondolataimat. Egy igazi magyar ember számára nem lehet akadály a vegyes házasság. A reformáció és az ellenreformáció korában még az volt, de századfordulónk és ezredfordulónk táján már lehet az. Tudja is ezt minden elfogulatlanul gondolkodni tudó református, nem református magyar pap.Én azt ajánlanám: a fiúgyermekek apjukat, a leánygyermekek az anyjuk vallását kövessék. Ha igazán szeretik egymást a házasulandók, nem vitatkoznak ezen a döntésen. Tiszteletadásként, megbecsülésképpen menjenek el időnként egymás templomába is. Négy évtizedes tanári pályafutásom idején én állandó propagandatevékenységet fejtettem ki a gyermekvállalás érdekében, elsősorban a folklórgyűjtésem területén, továbbá ismerőseim, kollégáim és rokonaim körében, Körülbelül 40 magyar gyermek ennek az agitációnak köszönheti a születését. Ezek a gyermekek mind református vallásúak, tehát a reverzálissal és nem károsítottam meg az egyházamat, sőt: több szolgálatot tettem, mint akármelyik pedagógus. Ha minden magyar nyelvű tanár ekkora eredményt tudna felmutatni, akkor nem is volna Magyarországon demográfiai kérdés, bővelkednénk fiatalokban. Nem mulaszthatom el, hogy be ne számoljak legutóbbi sikeres agitációmról. Illyés Gyula korábban közölt versét, a "Szekszárd felé" címűt tanítottam a felnőtt tagozaton. Minden képességemet összeszedtem, hogy hatással legyek a leányainkra, fiatal asszonyainkra. Aztán teltek a napok. Végzős osztályom már megírta az érettségi dolgozatát, amikor berendeltem egy-két alkalommal őket, hogy megadjam az utolsó segítséget a szóbelire történő felkészülésre. A szünetben egy 30 éves, igen szép asszony tanítványom hozzám jött és átszellemülten mondta nekem: - Tanár úr, egy örömhírt közlök önnel. Tudom, hogy örülni fog neki. - Mondja, drága! - Terhes vagyok és nagyon boldognak érzem magam. - Az Isten is megáldja magát! El sem tudja képzelni, mekkora örömet szerzett nekem. Ez a szép asszony elsőnek végzett az érettségin, minden tantárgyból szépen felelt. Volt már egy hatéves fia és sohasem gondolt rá, hogy még egy gyereket vállaljon. Nagy hatással volt rá Illyés Gyula költeménye és az a figyelmeztetésem, hogy vétkes az olyan édesanya, aki egykeségre kárhoztatja gyermekét, megfosztja őt a "testvér" fogalmának megismerésétől, a legigazibb játszótárstól. Megszületett a második kisfia is egészséges, szép gyerek. Hogy a nagyobbik teljesen átszellemülten öleli magához a kis öccsét, boldoggá tette magánosságának, társtalanságának megszűnése. Az édesanya beigazoltnak látja, amit megjósoltam: sokkal gazdagabbnak, boldogabbnak érzi magát. Már megvolt a két nagyobbik fiam, mikor kidobtak az első kistisztviselői állásomból. A Köztisztasági Vállalthoz kerültem, szintén írnoknak. Olyan állásba, amit senki sem vállalt el. Illetve: sokan elvállalták, de néhány hét múlva kivétel nélkül ott is hagyták. Nem lehetett elvégezni azt a rengeteg összeadást, kivonást, osztást, szorzást, meg minden egyéb kulimunkát. (Számológépet nem is láttunk akkor Romániában, nem is hallottunk róla.) A vécére is úgy rohantam, mint egy őrült, hogy ne hátráltassam magam a munkámban. Politikai fogoly voltam egykor, kockáztatnom semmit sem szabad. Lesz, ami lesz, nekem a munkámat a végkimerülésig csinálnom kell. Aki egyszer politikai fogoly volt Romániában (akár ártatlanul is), annak számolnia kellett vele, hogy akármikor visszakerülhet a börtönbe (ismét ártatlanul). Sok rabot ez tudat kergetett öngyilkosságba. Kiszabadult rabot is, nem egyszer. Ali kezei hosszúak, de a párt kezei még hosszabbak voltak. Talán egy évig nem dolgoztam. Az igazgatás behívott és bizalmasan közölte, hogy a párttól kapott utasítás alapján ki kell dobnia állásomból. Egy pillanat alatt elvesztettem az önuralmamat, talán gyilkolni is tudtam volna akkor. Elkezdtem verni az igazgatóm íróasztalát és ordítottam: - Igazgató elvtárs, a feleségem állapotos, a harmadik gyermekünket várjuk. Maga (nem Ön!) képes volna rá, hogy hasonló helyzetben azt mondja a feleségének: Fiacskám, holnapból kezdve te dolgozol, én pedig csak eszem? Hát vegye tudomásul, én vagy öngyilkos leszek, vagy annak kell meghalnia valószínűleg, velem, aki ezt a rendeletet kiadta. Nézze! Adjon nekem egy sintéri állást, ők is ehhez a vállalathoz tartoznak és én máris írásba adom, hogy holnaptól kezdve úgy futok a kutyák után Nagyvárad utcáin, hogy lepipálom a sintéreket! Esküszöm, hogy szó szerint ezt mondtam. Sőt arra is, hogy így imádkoztam magamban: Istenem, add, hogy megkapjam azt az állást! Az egyik zsebembe Eminescu összes versét, a másikba Goethe Faustját teszem, úgy futok a kutyák után. Hadd lássa a világ, mennyit ér Romániában a művészet, az irodalom, a tudomány, a civilizáció, az emberség, a becsület és így tovább! Minden, ami szép és nemes. Az is eszembe jutott, hogy Tabéry Géza bácsi, az író, Csinszka egykori udvarlója, Ady barátja, fát vágott Nagyváradon 1944. után, nem hunyászkodott meg a sorsa előtt, pedig városunk egyik legértékesebb szellemisége volt. (20 m választja el egymástól Géza bácsi és édesapám sírját - pontosan lemértem.) Az igazgatóm (most már Bohus mérnök úr) megsajnált. Lehet, hogy észre sem vette, de én világosan láttam, elfátyolosodott a tekintete. (Jól figyeljetek, hékások, egykori kollégák, akik észre sem vettetek az utcán!) - Nézze! - szólalt meg torkát köszörülve - Én vállalok minden kockázatot, kinevezem tiszviselőnek az állatkertbe. Holnap már ott fog dolgozni. Nem lesz nehéz állás. És ez a román ember behívta egy román ügyvéd feleségét egy sokkal nehezebb állásba, hogy egy szerencsétlen magyar ember, magyar család megélhetéséről gondoskodjék. Nagyon szerettem ezt az állást, mert az állatkert az egykori Rhédey parkban volt, megviselt agyamnak jót tett a rengeteg bokor és fa, a szakadatlan madárfütty, a korlátlanul igénybe vehető napsugár, az embereknél több barátságot kimutató állatsereglet, s mindenekfölött a kegyeletes hely: egy erősen megrongált, de Románia legtisztább klasszicista épülete, egy icipici kápolna, a Rhédey család temetkezőhelye, amelyben annyi vandalizmus után még mindig található volt egy gyönyörű márványkoporsó. Itt olvasta fel hatalmas költeményét Csokonai, "A lélek halhatatlansága" címűt gróf Rhédey Lajosné temetésén, hogy aztán elkezdhesse búcsúját saját életétől is: a nyirkos időben szerzett megfázást nem bírta ki gyenge tüdeje. Cojocaeru főnököm rendelkezett az állatkert vezetéséhez szükséges zoológiai ismeretekkel, igyekeztem is mindent ellesni tőle, de amikor megjátszotta a beteget és hosszú hónapokon át be sem tette a lábát a kertbe, fél lábbal ismét a börtönben éreztem magam. A fogságban élő állatok a legnagyobb gondozás mellett is döglenek, s beszerzésük sok pénzbe kerül, a Seruritate akármikor belém köthetett volna, hogy ismét börtönbe vessen. Többszöri próbálkozásukat előbb-utóbb észrevettem. Egy zárvatartási napon megjelent egy férfi a kisfiával és 50 lejt ajánlott fel, ha beengedem őket, mert nagyon messziről jöttek, s a kisfiát nem tudná megvigasztalni, ha innen kellene visszafordulniuk, sírt is a gyerek. Nem tudtam ellenállni a gyerek fájdalmának, elhatároztam, hogy beengedem őket. De hangosan közöltem, hogy a munkásaim is hallják, lássák: pénzt nem fogadhatok el tőle. Túlzott pressziójára nem hátráltam meg. Másnap kitudódott, hogy a civil ruhát férfi valóban szekus volt és provikálás céljából küldték ide. Egy munkásom arra kért, hogy ne legyek annyira félős, vigyek haza én is vizimadarak táplálkozására hozott halakból meg a szárnyasok tojásaiból, ő majd hazaviszi titokban nekem. Ez is ugratás volt, azonnal jelentettem. A főnököm betegszabadsága lejárt, s annak ellenére, hogy vezetőim nagyon meg voltak elégedve a munkámmal - többször is kinyilvánították ezt - Securitte, ismét közbeszólt: mennem kellett. Az utolsó romániai állásom nagyon elkeserítő volt. Utcai felügyelőként azt kellett figyelnem, hogy ki köp a járdára, ki dob el egy csikket, elhasznált villamosjegyet, hogy megbüntessem. Normára kellett dolgoznom, meghatározták, hogy havonként mekkora összeget kell kihoznom a büntetésekből. Nagyvárad főutcáját osztották ki nekem, hogy minél blamásabb helyzetbe hozzanak. Egykori tanítványaim meghökkenve figyelték a ténykedésemet, néhány volt kollégám szemtelenül elfordította a fejét, de legtöbben tüntetőleg álltak mellém, hogy megvigasztaljanak, együttérzésüket fejezzék ki. Závodszky Gusztáv, András Vince és Balla (?) kollágáim már a kiszabadulásom után is a legexponáltabb helyen, épp itt, a főutcán öleltek át a legnagyobb tömegben, az esti korzózás idején. Úri embernek születni kell, s becsületesnek lenni nagyon nehéz. Anyagilag teljesen tönkrementem, csak a legsilányabb ruhaféléket vásárolhattam, egy-egy ruhadarabot magamnak. Micsoda ingekben, nadrágokban jártam. Istenem! A zakóm két számmal kisebb volt, alig tudtam begombolni, s azt is csak súlyveszteségem árán, kilógott belőle az alsókarom fele. Mindamellett nem győzöm eléggé hangsúlyozni: az én gyermekeim soha egy fél napig nem éheztek. Volt lelkierőm mindennap sorbaállni az élelmiszerüzletek előtt. Úgy tűnik, hogy ismét elkalandoztam, képtelen vagyok fegyelmezni magam. Nem, testvéreim. Minden bekezdésemet, minden mondatomat tudatosan kiszámítottam. Ennyit tartottam szükségesnek, hogy a gyáváknak, a habozóknak, a magyarkodó magyaroknak egyszer, s mindenkorra bebizonyítsam: nem kell a több gyermek vállalásához sok dolog. Nem kell ahhoz semmi vagyon. Tulajdonképpen csak egy dolog kell: stabil alapokon nyugvó magyarságtudat. Talán sohasem éreztem magam annyira tanárnak, mint akkor a legnagyobb megaláztatásomban. Mondhatnám azt is: megdicsőülésemben. Mert én a világra semmit sem adtam. A spiclikre. A magyarkodó magyarokra. A megalkuvókra. A karrieristákra. A sunyikra és számítókra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy naponként nem féltem, mert többen is figyeltek állandóan. De ha a munkám után átléptem ócska küszöbünket, én máris mindenkinél boldogabb voltam, mert az egyik kisfiam rohanva, a másik togyogva jött az üdvözlésemre, a harmadikhoz pedig én rohantam oda. S akkor még ott volt a feleségem. A külvilág már nem is számított, nem is létezett. Egy silány kivonási művelet eredménye volt csupán. Az összeadás: az számított. És Isten megtette a magáét: háromévi rohangálás és lepénzelés után lehetővé tette, hogy Ceausescu halála után - két hazánk is lesz: ez, meg a régi. Mi nagyon gazdagok vagyunk. Hogy miért van csak három gyermekem? Erre még nem válaszoltam. Mert 52 évesen - olyan körülmények között már lelkiismeretlenség lett volna vállalni újabb gyerekeket. A feleségem sem volt már fiatal. Miskolc, 1990. február 31-én, Zoltán fiam 18-ik születésnapján

2 komment , kategória: Hozzátok szólok, magyarok!

Címkék: kinyilvánították, körültekintéssel, lelkiismeretesen, visszafordulniuk, megsemmisítésünk, összehasonlítsam, folklórgyűjtésem, társtalanságának, figyelmeztetésem, következésképpen, kényszermunkára, kistisztviselői, súlyveszteségem, magyarországhoz, együttérzésüket, elfátyolosodott, gyógyszertárban, biharpüspökiben, századfordulónk, gyermekvállalás, ellenreformáció, visszatérítenie, félrevezetésnek, emberismerettel, várományosaként, próbálkozásukat, halhatatlansága, diákszerelemhez, betegszabadsága, életfilozófiája, belebetegszünk, átszellemülten, megismerésétől, karrieristákra, tulajdonképpen, magyarországra, magyar jövő, ferde kiskeresztes, kérdést kedves, szürke embernek, válaszom rövid, három gyermek, gyermek vállalásában, kettes számig, harmadik vállalásához, apaság vágya, gyakorló iskolánkba, mintatanítók óráit, gyermeki lélekkel, finoman fegyelmezett, legszebb gyerekekkel, szépsége határozza, Államosított Házak Gondnokságánál, Ciurdariu Alaxanru, Závodszky Gusztáv, András Gusztáv, Blajovici Traian, Illyés Gyula, Köztisztasági Vállalthoz, Goethe Faustját, Tabéry Géza, Rhédey Lajosné, András Vince,

kiss e

(#1) 2010-01-31 15:50:37

Kedves blogiro!!Csak annyit sezretnek mondani, hogy az en kedves nagytatamrol is Andras Vincerol is kedves szavakat szolt!! Koszonom szepen!

Kohut Katalin

(#2) 2010-01-31 17:19:07

Örülök, hogy a rokonai között üdvözölhetem Kun Józsefnek! Én csak azt másoltam, amit Ő megfogalmazott és leírt.

Üdvözlettel:

Katalin

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]