|
2009-06-19 18:47:19, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!
Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt
Nem hiszem, hogy az utóbbi évtizedekben sokan írtak volna erről a kérdésről. Magyarországon legalábbis. Fennmaradt bizonyos szorongás az emberekben a 40-es és az 50-es évekből: hogy aki a magyarságát hangoztatja, az téves utakon jár, mindenképpen maradi ember, a reakció késő hirnöke. Az ellene felhozható vád az, hogy nacionalista, sőt soviniszta. Széles körökben fennállt az a sajnálatos tévedés, hogy a magyarságtudat vállalása, összeférhetetlen azzal az elkötelezettséggel, amit a magyar állam a szocialista tábor tagjaként vállalt a "béke és az egyetemes emberi haladás" érdekében.
Én ezt a nézetet nemcsak tévedésnek, hanem nevetségesnek tartom.
Képzeljünk el egy magyar-szovjet labdarugó-mérkőzést! Az intelligens szurkoló nem háborúnak fogja föl ezt az összecsapást, hanem sportvetélkedésnek. Számára az a legfontosabb, hogy nemes és szép küzdelmet lásson, s győzzön az erősebbik, a jobbik csapat. A magyar ember egy fokkal közelebb áll saját csapatához: lehet, hogy kettővel is, de megtapsolja az "ellenfél" akcióit, s ha nem mi győzünk, akkor gratulál a diadalmaskodónak, mert a sportszerűség így kívánja. És sportszerűség nélkül nincs igazi sport. Ugyanígy viselkedik a művelt szovjet néző is. Természetes dolog, hogy mi a magyar csapatnak szurkolunk, mert magyarok vagyunk, a szülő is a saját gyerekéhez húz elsősorban, de ha van egy jó és egy rossz, egy jó és egy kevésbé jó, az igazság nem szenvedhet csorbát, a jónak kalapot emelünk.
Én úgy látom a mai helyzetünket, hogy az orosz ember orosz, a szlovák szlovák, a román is román a nemzetközisége mellett - s minek soroljam tovább -, csak a magyar nem az, ami lehetne, s aminek lennie kellene: önmagát mindenekfölött magyarnak valló, ugyanakkor becsületes békepárti és nemzetközi ember.
A békepártisággal talán nincs baj, mert ki az az őrült, aki egy újabb, s mindennél borzalmasabb háborúra vágyódna, aki szívszaggató fájdalom nélkül látná elpusztulni gyermekét a keleti vagy a nyugati fronton. A nemzetköziséggel azonban baj van: mert hogyan tud lelkesedni valaki más nemzetekért, ha a maga nemzetét sem szereti, vagy közömbös iránta. Hogyan lehet valaki jó nemzetközi, ha nem jó nemzeti! Hogyan tisztelheti valaki a más szüleit, ha a sajátjait sem tiszteli! Az ilyen ember tévelygő lelkű,de lehet karrierista, sőt jellemtelen is. Lenin rajongott az orosz népzenéért, az orosz zeneszerzőkért, például Csajkovszkijért, de azon csodálkozott: hogyan képes az ember olyan szépet alkotni, mint Beethoven Sonata appasionatája!
Azt valljuk minduntalan, hogy a népek és nemzetek egy-egy színfoltot jelentenek az emberiség óriási virágoskertjében, együttesen adják meg annak pompáját, s akkor gondoljuk el: milyen sokat veszítene varázsából a virágoskert, ha színpompáját egyetlen virágfajtára korlátoznánk!
Aki jogtalannak tartaná helyesen értelmezett magyarázkodásunkat, s annak elhagyására, vagy elhanyagolására ösztökélnek bennünket, nem lehetne sem testvérünk, sem barátunk többé, szükségképpen ellenségünket kellene látnunk benne.
Amikor 1973-ban Magyarországra kerültem, bevallom, hogy meglepett magyarságtudatunk hajszálvékonyra méretezett zsinórszála. Nem tartottam elégségesnek ahhoz, hogy összetartson, testvérré fűzzön össze bennünket. Megkívánták mindenkitől, hogy tudja, mi történik Libanonban, Izraelben, Iránban, Angolában, s a Fülöp-szigeteken, mert másként nem tartották intelligens, művelt embernek, de belenyugodtak abba, hogy tanítványaink nem tudják megmutatni a térképen Nagyszalontát, holott csak néhány kilométerre van a magyar határtól, s ott született Arany János, a legnagyobb maegyar epikai költő, nyelvünk legnagyobb művésze mindmáig, aki egyben a világirodalom legnagyobb balladaköltője is. Hihetetlennek tűnő dolog! Hova vezethet egy ilyen önismeret nélküli magyarságtudat? Lehet-e tudatnak nevezni többé?
Beletemetkeztem akkor elődeink és nagy klasszikusaink olvasásába, hogy erőt merítsek belőlük és hazafias ihletet, én a Mócvidék szomszédságából elszármazó, aki úgy féltettem a magyarságtudatomat, mint önnön szívemet és mindig azt vallottam: ha megszünik az egyik, szünjön meg amásik is,mert olyan két dolog ez, ami elválaszthatatlan egymástól.
Nézzük hát,mit üzennek sírjukból is nagy elődeink a magyarságtudatunkról, akik már rég porrá, anyafölddé váltak, s ha felszántjuk őket, búzát teremnek nekünk!
Bornemissza Péter áldottnak, Balassi édesnek nevezi hazánkat: "Legyön Isten hozád, áldott Magyarország" - mondja az első. "Ó, én édes hazám, te jó Magyarország" - sóhajtja a másik, mikor idegen országba kell elbujdosnia.
Mikes Kelemen úgy gyötrődik hazájáért, Erdélyországért, mintha nem is több száz kilométerre volna tőle: azon töri a fejét, hogyan lehetne otthon jövedelmező módon dohányt termeszteni, selyemhernyót tenyészteni. Onnan látja meg, Európa végéről, hogy nemesifjainkat haszontalanságokra nevelik, lányainkat pedig szinte semmibe sem veszik. Ezzel a fájó gondolattal fekszik le este, ezzel ébred fel másnap reggel.
Besenyei - drága tapintatos magyar -, ahelyett, hogy lehurrogna bennünket, így finomkodik: "Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk."
Csokonai Dorottyáját nemhogy nem tanítjuk, de meg sem említjük a szakközépiskolákban, pedig mekkora magyrságtudatot tükröznek a sorai. Mikor arra gondol Csokonai, hogy táncolnak nálunk galoppétát, stájert, straszburgert, anglus kontratáncot, hanákot, minétet, valcerest - meg mi az ördögöt -, így vádaskodik felháborodásában:
"Miért nem tánczol magyart az anglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módia?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánczczal, nyelvvel, szokással, ruhával!"
Nem tudom, mit szólnék ehhez azok a fiataljaink, akik akkora borzas hajat növesztenek, hogy inkább kinéznek oroszlánivadékoknak, meg pulikutyának, mint magyar leszármazottaknak! A táncukról már nem is beszélek, legfeljebb saját szavukkal jellemzem azt: "állatlian" szép. Figyeljék meg, mire oktatja őket Csokonai:
"Nemes magyar tánczom! ki ősi nyelvünkkel
A ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonynyá téged:
Im a külső népek bámulják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet!"
Ha népi táncegyütteseink külföldi sikereiről olvasok, vagy hallok a rádióban, nekem mindig az alábbi Csokonai-sorok jutnak eszembe, arra gondolva, hogyan lelkesedne láttukon jó Csokonaink:
"Csak a magyar táncz az, mely soha nem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket."
Csak azt tenném hozzá a saját meglátásomból: én kecsesebb táncot a magyar palotásnál álmomban sem tudnék elképzelni.
Nem unommeg a példák felsorolását,dehogy unom. Beszéljenek csak őseink, ne én szóljak a fiataljainkhoz! Az ő szavuknak minden bizonnyal nagyobb hitelük lesz -, ha egyáltalán lesz!
Nagy Petőfink így nyilatkozik a Magyar vagyok című versében magyarságáról, hazaszeretetéről:
"De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet"!
A magyar disszidenseket pedig így átkozta meg:
"A miként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontosokat a sír
S a mennyország lelketeket!"
Ady az allkotó, a munkás magyarságával hozakodik elő, mikor ezt írja a rá jellemző hetykeséggel: "Jobb a magyar vagyok minden honhazafinál. A magyar Géniusz igájába fogtam magam, amit csinálok, arra büszke vagyok."
Más helyen: "A féle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összesküvés nagyjelenetéből."
Ismét másutt: "Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom, s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa."
1916-ban írta: "Arra pedig figyelmeztetek minden gonoszérzésű embert, hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról is föl tudok kelni, mert - sajnos - többet érzek és sejtek,mint a mai szerencsés vagy szerencsétlen hősök."
Nem hiszem, hogy nagyobb mélységgel és több fájdalommal szólalhatna meg akárkinek a magyarságtudata, mint Adynak, mikor így jellemzi hazáját (amelyért különben meg is tudna halni: "Terhelt ország, összevissza-ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úri ország, függő ország, rossz helyzetű ország és persze: kulturálatlan ország.
A magyar Adyít, az igazi Adyt sohasem taníthattuk, csak a nemzetközi forradalmárt hangsúlyoztuk óráinkon.
József Attila 1937-ben öngyilkosságra kényszerül, de még ugyanebben az évben azért fohászkodik a sorshoz, hogy egyszer a szépről és a jóról írhasson népének, a magyarságnak forrása még így buzog:
"édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!"
A magyarzsidó Radnóti de nagy ember, de nagy költő volt, amikor tíz hónappal halála előtt meghurcoltatásában és megkínoztatásában is így fejezte ki hazaszeretetét:
"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángokból ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."
Bizony, magyar fiaim és lányaim, azt érezni, hogy van magyarságtudatunk, felér a mindennapi kenyérrel, mert betennivaló nélkül nincs élet, ugyanúgy őszinte és áldozatos kiállásunk nélkül nincs: becsületes élet. Becstelenül élni pedig nem érdemes. Legnagyobb és leghaladóbb költőink egy részével igazoltam ezt. Nekik csak elhihetitek.
Volt olyan elsős tanítványom a szakközépiskolában, aki nem tudta elmondani a Himnusz első szakaszát, s még eléneklésére sem vállalkozott. De ennél szomorúbb esetről is beszámolhatok:
Köztudomású, hogy nálunk az iskolai év tanulmányi kirándulásokkal kezdődik, amelyeknek az a céljuk, hogy megismerjük és megszeressük hazánkat. Nos, egy ilyen kirándulás alkalmával Csekére is ellátogattunk egy leányosztállyal, amelyet én tanítottam, kísérőként cseperedtem bele ebbe a társaságba. A délutáni órákban érkeztünk meg és itt szállásoltuk el magunkat éjszakára. F.I. osztályfőnöknő elengedte a lányokat egy kis csavargásra, fagylaltozásra), de kikötötte, hogy egy óra múlva a templom előtt találkozunk és kimegyünk Kölcsey sírjához. Nem hiszem, hogy távolabb lett volna tőlünk 200 méternél. Beosztottuk a lányokat a szobákba, papíron elrendeztünk mindent, a csomagok még egy szobában hevertek halomban. Aztán elindultunk a kartársnővel a lányok keresésére. Ott üldögéltek a templom előtt, ki a fűben, ki a padon. Az osztályfőnökük megkérdezte:
- Na lányok, kimenjünk a temetőbe, vagy fáradtak vagytok?
Kórusban adták meg a választ.
- Ó tanárnő, fáradtak vagyunk. Maradjunk már itt a padon!
Összenéztünk a tanárnővel. Nem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek. Ilyen leforrázást nem kaptunk több évtizedes pályafutásunk alatt. Mintha késsel szúrtak volna belénk. Anékül, hogy összebeszéltünk volna, elindultunk ketten a temetőkert felé.
Két-három lány utánunk szegődött, a többi maradt. Felkerestük a sírt, elénekeltük vigyázzállásban a Himnuszt, elgyönyörködtünk a temetőkert kopjafáiban. Megkönnyeztük Kölcseyt és siralmas szituációnkat. Engem már a sírás környékezett. Az erdélyi magyarok vigyázzba vágják magukat, ha egy labdarugó-mérkőzés előtt megszólal a rádióban, vagy a tévében a magyarok himnusza. Ezek pedig... ezek nem gyalogolnak 200 métert, hogy megnézzék Kölcsey sírját. Nem normálisak. Hát azért jöttünk Csekére, azért szállásoltuk el magunkat egy éjszakára, azért fizettük ki az ellátás költségeit, hogy lerójuk kegyeletünket Kölcseynek. Ez hihetetlen!
A kartársnőm megszólalt végül bánatosan:
-Ne menjünk vissza értük? Ne kényszerítsük őket, hogy eljöjjenek?
A szívem majd megszakadt a fájdalomtól, mire én is összeszedelőzködtem, hogy megadjam a választ:
- A világért se tegye! Kölcseynek nincs szüksége ilyen látogatókra. Mi pedig törjük csak össze magunkat testileg-lelkileg, mert tagjai vagyunk egy országos pedagógiai testületnek, amely hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak.
Reszkettem az idegességtől. Inkább a fájdalomból. A szívembe markolt egy Kölcsey-monat: "Szánd meg, Isetn, a magyart!" Szánd meg tudtán és akaratán kívül, mert nincs még egy ilyen szánalomra méltó nép sehol. Ennek nem volt elég a tatár, meg a török. Nem volt elég két vesztes világháború. Egy olyan nagyméretű kivándorlás, amely szétszórtabbá tett bennünket a világ bármelyik népénél. Így lettünkmi "kányák, kígyók, férgek" (Kölcsey szerint), "cigány-népek, lang szívű sihederje" (Ady szerint). Nekem már ne szóljon senki, mert szembe röhögöm! Egy őrült röhögésével. Aki már maga sem tudja, mit cselekszik. Egy dolog biztos, hogy soha roma diákokkal ilyesmi nem történhetne meg. Nekik van románságtudatuk.
Sokra is vitték vele. Egy gyönyörű országot kovácsoltak össze. Hegyeket és völgyeket. Erdőket és termőföldeket. Európa egyik legszebb országát.
- Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell - írta Kölcsey a Parainesisben.
Ó, drága Kölcseynk, de jó már neked!
Nem szabad azonban ennyire elcsüggednünk. A pedagógusok nem lehetnek pesszimisták. Legfeljebb ideig-óráig. Mert lám, azt olvasom a mai újságban, hogy már három éve folyik a "Magyarország az én hazám" című országos verseny is - amióta nyugdíjas vagyok. - Eddig csak a "Mit tudok Szovjetúnióról?" című verseny létezett. Valami dereng. Kezdenek nemzetivé válni, hogy jó nemzetköziek is legyünk. Öntudatos magyarok és öntudatos európaiak. Már hallom is a nagy Berzsenyi-vers Kodály feldolgozásában, valamikor 120-an énekeltük Kolozsvárt válogatott diák-énekkarában:
"Ébreszd fel alvó, nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek, A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont, s Budavárt híressé."
Adja a magyarok Istene, hogy így legyen! S akkor mi is olyan büszkén fogjuk hordani a piros-fehér-zöld kokárdát március 15-én, ahogyan a franciák hordják a maguk trikolórját, a "gloire" fiai. Nemcsak a diákjaink, hanem - még hihetetlennek tűnik - a pedagógusaink, sőt az orvosaink is.
Miskolc, 1986. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hozzátok szólok, magyarok! |
|
|
|
Címkék: elgyönyörködtünk, táncegyütteseink, virágoskertjében, hazaszeretetéről, nemzetköziséggel, diadalmaskodónak, felháborodásában, összeférhetetlen, magyarságtudata, feldolgozásában, csajkovszkijért, nagyjelenetéből, békepártisággal, románságtudatuk, hajszálvékonyra, erdélyországért, leányosztállyal, kirándulásokkal, szomszédságából, összebeszéltünk, magyrságtudatot, vigyázzállásban, elhanyagolására, beletemetkeztem, fagylaltozásra, balladaköltője, disszidenseket, magyarságtudat, nemesifjainkat, nemzetközisége, hazaszeretetét, mindenekfölött, öngyilkosságra, klasszikusaink, figyelmeztetek, szovjetúnióról, ferde kiskeresztes, utóbbi évtizedekben, 50-es évekből, magyarságát hangoztatja, téves utakon, reakció késő, ellene felhozható, magyarságtudat vállalása, magyar állam, szocialista tábor, egyetemes emberi, nézetet nemcsak, intelligens szurkoló, jobbik csapat, magyar ember, fokkal közelebb, Beethoven Sonata, Arany János, Bornemissza Péter, Legyön Isten, Mikes Kelemen, Csokonai Dorottyáját, Nagy Petőfink, Katona József, József Attila, Megkönnyeztük Kölcseyt, Berzsenyi-vers Kodály,
|
|
Offline
