|
2009-06-27 15:02:29, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
(E könyv összefügg Bistey Zsuzsa Vízöntőkori újjászületés című könyvével és az Anna neveken végrehajtott és megírott Vörös Oroszlánnal, mely Johannás mexikói apokalipszissel kezdődött Mezőkövesden születésemkor, majd jött az Ébredő játszótér Bródy századfordító liberális sorozatában Andrássy Katalin néven a Katalinnak megírott pusztai helyszíneken és cigányságnál, Katalinka piros ász kártya alapján. A Vörös Oroszlán lépcsőfokokkal kezdődött, kisembereknek megírott lényekkel Szomorúszemű Johanna című misztikus regény szerint. Szereplői Anna neveken, mint teremtett világ be lettek rendezve a többi pusztai teremtménnyel együtt, neveik könyvekben ki lettek adva. Bistey Zsuzsáék rezidenciájukat Szombathely melletti Ispánkon rendezték be, ahol a gerincen való energia átvezetés következményeivel is foglalkoztak.Nagy Karola Ne nézz utánam! című könyvéből Lutherán Sándor borsodi Kiilián telepi népét emelte az egészségügy, vagyis a cigány bűnözőket és az alkoholisták leszármazottait az elmeosztályokkal együtt. Most itt a Hunyadi palotában alma jeles jehovák élnek tökéletes, hófehér fogsorukat mutogatóak, lévén ott van a fogtechnikai rendelőjük is.)
"Mi történt velem? Hát örökre
elmúltam és már csak halott vagyok?
Mindig is örökké csak halott
és semmi más?"
(Lawrence)
Mi az, ami ezt a hagyatékot érdemessé tette arra, hogy az utókor számára megőriztessék? Két dolog is.
Az egyik az, hogy Nagy Karola posthumus oevrujében késő évtizedek is fel fogják ismerni azt a válaszutat, amely elé az első világháború utáni ifjúság került. Ha elolvassuk Bandi és Claire történetét, látjuk ezt az idegességben meghajszolt generációt a világgal szembeni állásfoglalás parancsa előtt. A régi ifjúságnak könnyű dolga volt: élt a mával. A felcseperedő háborús nemzedék azonban a mával még csak el sem tudott semmit sem kezdeni, - a holnapról pedig tudta, hogy csak akkor lesz az övé, ha megszerzi magának. Mivel tudja megszerezni? Nem egyéni karrier-ambícióval. Az egész világ irányításával. Nagy Karola művészetének komolyságát jelenti, hogy a színpad még így sem válik pódiummá alattaaa. Egyetlen szóval nem mond többet, mint amennyit a művészi anyag enged, látszólag inkább homályban hagyja a két fiatal lény színpadontúli útját. És, letéve kezünkből ezt a könyvet, tulajdonképpen soha nem is tudjuk meg: ki volt ez a Bandi? ki volt ez a Claire? Éppenúgy ne, minthogy akármelyik akkori kortársunkkal állítottak bennünket szembe: ránéztünk, de nem tudtuk ki. Lehetett hitlerista, kommunista, egyszerűen csak vonatrobbantó, vagy éppen csak egy meghasonlott, kora-vén lélek. Minden lehetett. Nagy Karola örök érdeme marad, hogy ezt a higanyszerű generációt megrögzítette.
De az idők árja felett fogja tartani Nagy Karola kevés megmaradt munkáját: egyéniségének rendkívüli varázsa is. Egy magyar Baskircsev Mária bontakozik ki jegyzeteiből, naplójából. Hogyan? - mondhatja valaki - hiszen nem volt magas-arisztokrata, sőt a környezet, amelyben napjai teltek, egyenesen nyomasztó volt. Ez igaz. Éppen azért tör fel még sokkal elragadóbban Szépség,, Tisztaság, Művészet utáni áhitata. A Kárpátok alatt élt és - húszéves korában már! - Európa-nyitogató témákra ébredt.
Művészileg sajátos vergődője volt átmeneti századunknak. Erős szociális lelkiismeret, - mégis társulásra, de még barátkozásra is csaknem képtelen. Egyéniségét féltve őrizte, sőt tökéletesíteni vágyta. Testének tornyában a szuverén Én volt éber. Jelzői, mondatfűzései: súlyosak, komorak, de - köztük aranybarna lángok cikáznak. Halálsejtelmek és Végtelenbe érő szerelmi nosztalgia gyötrik iskoláslány kora óta.
Egy-egy sora, tizenhat-tizennyolcadik évéből: ."...És sírnék, hogy ha volna könnyem, de nincs csak folyó szerelmem"... "Nagy, nehéz tenger", ... Meglepőek hirtelen fordulatai, amelyekkel egy-egyszer lelkiállapotát festi: "A fejemben szédítő nehézség volt, lábam ájultan vitt a forró kövön. A szakadt cipőtalpon keresztül sütött az út. Vagy talán nem is tudom, milyen idő volt." Éhezik és közben a bukaresti korzó hullámzik körülötte:"Olyan messziről jötetk ezek az emberek mind, hogy egyik se éert el hozzám." Ugyaninnen: "Bukarest, kis rettenetes bútorozott szobák, kikopott bútorokkal és színehagyott terítőkkel. És az arc egy szék! És az ágyra-ülés!"... Eszébe jut, mert hiszen minden eszében van, Budapest: "Eegy üzenetet küldök Pest uccáinak...a fénynek, az erőnek...melynek ott van a mélye". Az íróasztalát így látja: "...hol barna méltósággal bágyad a sok okos könyv". Van egy serdülőkori apró verse. "Csak hazudtam!" a szerelmi háborgásnak remekbefoglalt darabja. Kis diáklány volt, amikor írta, talán egy kevés Petőfi-hatás érződik rajta, de fő-eleme a tehetetlenségnek az a durcássága, amely már írásaiban is ott fészkel, mint a tragikum szigonya. Vagy amikor fiatalon fellázad Sors Uram ellen: "...Mondja csak hamar, tegezni nem merem, - Miért üldöz? Vétettem Ön ellen? - Úgy hát kérem, bocsásson meg nekem." És rögtön a kínzó gondolat: "Sors üldözz! Ősszel ugyis halnom kell!" Ebben az időben sok ilyen haláltsejtő verset ír: "A lágy csend zsong - Alszik a kín - Mulik a gyötrelem - Szép a halál."
Szerelmeiben a felszabadult léleknek is olyan tisztaságtávlata nyílik meg, amely felé zavartan csodálkozhat el a mai szabados fiatalság: "Nem az, hogy hol., hogyan találkoztunk, hanem az érzéseinktől függ, nem tartatunk-e méltatlannak." Tiszta, magasrendű ember volt, aki a legszebbet, legnemesebbet akarta mindig: "Jaj, szabadulni! Más, szebb életet adj, Uram! Szépség ege, óság hatalma fogadj be engem!" A test megnyilatkozásainak értelmi jelentését kereste: "Istenkém, Istenkém! Átölelt. Mit akart ezzel mondani?" És íme érzékeinek elragadtatottsága: "Szeretnék beleomlani egy kézfogásba."
Minden útjának végén a Munka tündöklött, mindig afelé ment, arra tartott, azon volt a szeme, bármerre vitték és bármilyen kerülőkkel: "Dolgozni fogok. Semmi nem elégített ki soha. Hiányzott a plusz - a munka". ..."Ó, csak már dolgozni tudnék megint!.".."Nem lehet így. Változtatni kell. Narkotikum kell. Az élet ellen. A halál ellen. És ez - a munka"..."Tudom, azért vagyok ilyen szomorú, mert nem tudom kiírni magamból, amit érzek."
Pedig milyen biztosan látott, mennyire megülték kifejezései az anyagot. Az anyjáról írja: "Már egyéve nem láttam az anyám!... Most belémnyilallott. Sárgásbarna arcbőre, súlyos, koromfekete haja, elfénytelenedett és elszíntelenedett szeme. Girbe-gurba orra, - ó de más a fiatalkori képén! De odaadta a tizenhárom gyermekének minden szépségét!"
Vagy a hegyiváros egyik őszi alkonyatáról:
"A hegyek ormán leszalad a napsugár, vérszegényen és csak langyosan. Alant sulyosan, hidegen fut a megfeketedett ezüstpatak." A gyermeki szerelemről: "Játsszunk kagylókkal, szerelmes szavakkal, csigahéjakkal, csókkal." Megejtő báj van ezekben az egészen fiatalkori élményeiben: "Jött valaki. Magosan, szépen, szemüveggel." "Én le akartam tépni egy gesztenyét, ő megelőzött. Ily apróság!" "Gondolatban sokszor kísértsz még, ilyenkor megszaporázom a lépteimet, kicsit mosolygok..." Valami olyan tragikum árad mindebből! Japános, cseresznyevirágszerű, az elképzelt Végzet bágyadt mosolygása.
Életrajzát igyekeztünk világossá tenni okokban, okozatokban. Ha egyszerűek akarnánk lenni, kijelenthetnénk: íme, egy magyar leány, egy magyar tehetség, amint a régi határokkal együtt az új urak magukkal ragadják. De, minthogy nincsen biztosítékunk arra, hogy ha Budapestre kerül, itt szebb élet felé nyílik-e útja és nem fojtódik-e meg ugyanúgy a gazdasági hurokban, - az ilyen ítélkezés túl kényelmes volna. De bizonyos, hogy tragédiáját a történelem kerekének e fordulása hajtotta.
Hihetetlenül gyorsan olvasott, szinte átúszta a könyveket. Két-három könyv volt a legkevesebb napi fogyasztása. Teljes éjszakákon át olvasott. És nem felületesen. Gyors csapásokkal, mélyen szelte a betűtengert, valakivel kapcsolatban, aki időnként mellette olvasott, jegyezte fel: "Ő grafikailag olvas, én belülről."
Szerelme a színház volt, de moziba járt, mert a kisvárosokban, ahol lakott, nem volt színház. Emeleten ült, hogy ne zavarják. Szemét mindig valahonnan felülről nyitotta rá a dolgokra. Igazi, vágyott életét, mint egy hártyán lebegtette maga előtt, vitte a feje felett, mint egy süteményestálat. A sötétben sokszor görcsösen fogta a karfát: "Művészietlen vagy, halj meg!" sziszegte valamelyik szereplő felé, aki nem tetszett neki. De legtöbbször az egész kép nem tetszett. Rendkívül, testileg is, szenvedett a művészietlenektől Néha színházat is látott, vendégszereplőkkel.
Telítve volt e sűrű, sötét elemmel. Folyt benne folyton. Különösen ilyenkor, amikor színházat látott szenvedett. Elsápadt a sötétben, arcvonásai beroppantak. "Ó, Istenem... úgy feszít...belül..." Terhes volt, áldott a művészettel. Kínlódott vele. És érezte a nagy veszedelmet: "A lélek közölhetetlen:"
Militarista filmeket nem bírt látni. Felállt és kiment. Ha pedig bent maradt, vigasztalanul, az egészet nem értve és mint aki nem hisz a szemének, nézett felnőtt, komoly emberek e vonulásaira. Világháború, egy gyermekkorban átélt menekülés - és most újra előlről. Nem tudta szívlelni.
Csendes, analitikus figyelő volt. Ahogy bejött egy szobába és szétnézett,- abban benne volt megfellebbezhetetlen ítélete. A szemét felvetette, különös mosollyal, mint aki egész más világot lát és onnan, nagy távlatokból néz minket.
Álma az üvegház volt, üveg falak, feltolható üveg tető. Az uccákon az építkezéseknél megállt. Elnézte, ahogy a téglákat akolják. "Sár és kavicsok között lakunk. Borzalmas! Nem is lehet ez rendes élet!"..
Ilyenkor is szenvedett, észrevehetően. Tekintetében harag, kétségbeesés jelentkezett. Tehetetlenül, valóban e "sártekéhez" rögzötten gyökerezett meg - és újra azzal a föntről hozott nézéssel, ahogy a fehérjére leusztatta valahonnan a fekete pontot és azután rémülten visszavontatta. Mérnök-ismerőseeit erre használta: beszélgetett velük külföldi építési folyóiratokról és az eszményéhez eddig legközelebb ért épületekről. Lakni vágyott, - ez volt fő-álma rövid életének. Nem érezte magát sehol otthon. Fürdőszoba helyett egészségszobára gondolt, különféle csapokkal, villamos gyógylámpákkal, tornaszerekkel, téli napgyüjtő- erősítő - és elosztókoronggal. Ezt a korongot lakása tetején képzelte el, a hall mennyezetén. És onnan kapcsolókkal akarta decemberben beterelni a sugarakat abba a szobába, hová éppen jól esett volna. És a szobák üvegfalai is öntötték vagy szigetelték volna a Napot.
Nem szeretett táncolni. Pedig gyönyörű jelenség volt, mozgásában is csupa finom vonal. De értelmi lényének szuverenitása tiltakozott az ellen, hogy valaki jöjjön, férfi, bárban, estélyen - énjétől távolálló, idegen - és átfogja a derekát. Azt mondta erről mindiig: "Hogy jön hozzá!" Kivételeseknek engedte meg, egynek, kettőnek, akikről tudta, milyen lelkek is.
Forró vizet, a legforróbb vizet öntötte minden reggel magára és így naponta megújhodott. A bőre olyan volt, mint a nagyon halványbarna bársony. Kétéven keresztül - ősszel és télen még sötétben - hajnalban kellett szerkesztőségbe járnia. Hatra már bent kellett lennie. A fürdőt nem engedte el. Négykor már forralták neki, vagy, ha ezt elaludták, akkor délelőtt, redakció végeztével sietett haza.
Ez az esztétikai lény, közvetlenül halála előtt pár pillanattal is még, nem hogy a szépet tartotta magára kötelezőnek, mert hiszen lényege volt, - de e már lassuló és mindjárt megálló szervezetből is valami hallatlanul szép fakadt. A kórházban konyhasóoldatot fecskendeztek belé, hogy - ne kelljen a morgueba szállítani és még éljen, amikor hazaviszik. Február 27-re virradó hajnalon hívták ki érte a mentőket, akik visszaszállították lakására. Ezen az utolsó úton, melyet élve megtett, azt kérte, főzzenek neki otthon foreró feketekávét. Lába már kihűlt. A mentők csak az ajtóig vitték, onnan maga ment a diványáig. Végigfeküdt a felvetett ágyneműek között. Férje és egy házbeli asszony voltak csak mellette, az órát nézték, tudván, most már mindjárt mindennek vége. És ekkor az örökre elpihenni készülő testből feltört a sok folyadék. Féloldalra fordította a fejét. Utolsó gondolata az volt, hogy tisztán maradjon a párnája és a takarója. Utána ezt suttogta: "Szervusztok". És többé nem élt. Félhat volt, még sötét. Virrasztói később elmondták: "Olyan volt e pillanatban, mint egy halálra sebzett őz." Másodnap, a ravatalon ahogy feküdt, "a szájánál egy fájdalmas vonás volt." Három napig volt beteg. A legkülönbözőbb körülmények a legkegyetlenebbül taszították le a halálba.
Írtózott a zajtól, a lármától. Borzongott a veszekedéstől. Hét ideges, szerencsétlen testvér,- egy volt hivatalnoknő, egy tanítónő, egy kalaposnő, egy rajzolónő, egy háztartásbeli, egy sofőr, egy fényképészinas,, - egy idős, káprázatokban élő nevelőanya, egy talajnélküli, néha-csupa-szív nevelőapa, - az igazi anyját, akit pedig nagyon szeretett és akivel egy városban lakott, az utolsó évben egyetlenegyszer látta, - egy vérségi apa, aki puszta létezésével hegynyi rémként nehezedett rá... és végül szélsőséges indulatokkal küzdő férje,- mindezek hol a kedély magaslatán, hol legmélyén, hol soha-nemtudni mit suttogva, hol keresűségüket viharban kiöntve, a legfiatalabb leánytestvére festőkészséggel megáldva, mind a lányok verselve és naplókat írva, mégis - kívüle egy sem hevítve a művészet hőfokáig, épp ezért legtöbbje vásárian és rikítóan, legtöbbször elbírhatatlanul hatva idegeire, - olyan környezet volt, amely, szétdobottságában és néha ijedt összeszaladásában, évenként változtatott udvari lakásukban - minden volt, csak az nem, amire olyan szomjasan, éhesen, mindig, éjjel, nappal, minél jobban hajszolva, siketítve, annál könyörgőbb, kitártabb karrral, hol Jézust szólítva, hol a legelszántabb dacokra elhatározva, kétségbeesettt hallgatással, vagy hirtelen felszakadt áhitozással vágyott: - otthonos csend, hűvös kultúra.
Keveset aludt. Ez a hajszálfinom szervezet szinte állandó álmatlanságban is roncsolódott.Éjfél után három-négy órakor aludt el. És, akkor se mélyen - ezt nem merte, - várt a félhatra, amikor fel kellett kelnie. A déli órákban próbálta néha pótolni. És mégis, legtöbbször friss volt. "Őt nem lehet elfelejteni" - mondta róla valaki. - "annyira eleven élet volt". Aki azonban közelről figyelte, döbbenten látta percekre, sokszor órákra lebukni a halálos sápadtság állapotába.
Képzeljünk el egy agyvelőt, amely folytonos rezgésben volt, amely mindig dolgozott. Képzeljünk egy keskeny, hosszukás kezet, amely szüntelen igyekezett munkát találni magának. És egy fénylő, barna szemet, amely a nézést úgy gyakorolta, hogy az egyenlő volt szintén a legnehezebb munkával: a tárgyakat, embereket elemeire bontotta, megértékelte, elraktározta. És mindzet: - látszólag a legteljesebb passzivítással.
Minden ember kisugárzásának van valamennyi színe. Az egyiké szürke, ezek az ónarcúak, a másiké sárga, ezek a halál-arcúak. Ő meleg, aranybarna fényt ontott. Az élet kigyúlt körülötte.
A lapnál, amelynek szerkesztőségébe került, eleinte kliséket kellett rendeznie, borítékba tennie és megszámoznia. Később bizalmatlanul bíztak rá egy ifjúsági rovatot. De rövidesen ebbe is belevitte egyéniségét, amely nem tűrt sablont. Olvasni kell szerkesztői üzeneteit: "F.F. Nagyvárad. Én nem akarom az ifjú poéták szárnyát levágni, még csak megvagdosni sem. Csak arra kérem, egyénien, egészen saját érzésük, ritmusuk, vérük lüktetése szerint írják le azt, amit nagyon éreznek. Ne a rím ócska keretével tatarozzák mondanivalóikat, hanem a mondanivalók mélységével, az eredeti és zengő, lobogó szavakkal pótolják a keretnélküliséget, azaz a rímhiányt ("Brassói Lapok" 1931. nov. 14.)...M. József. Tanulni! Olvasni! Kritikai érzékre szert tenni! (1932. febr. 22.)...B.B. Udvarhely. Friss, közvetlen, megtörtént eseményeket írj le, vagy, ha elképzelt is, ne hasson kiagyaltnak, túlzottnak. )1931. április 23.) Egész sora a fiatal erdélyi íróknak é írónőknek viseli kialakulásában az ő biztos ujjmutatásának nyomát. Mert ezek az ujjak biztosak és megtéveszhetetlenek voltak. Az irodalom anyagát fölényes orvosként tapintották. Hivatott volt erre, még akkor is, ha a maga teljes kialakulására nem jutott ideje. De, hogy a művészet micsoda, hogy annak törvényei milyenek,- azt tudta születésével, érezte születésével. Organizmusa az örök Művészet organizmusával egybekapcsolva kezdett lüktetni azzal a szerves összenövésben élt és arról szakadt le, amikor meghalt.
És ez a nagy lélek arra szolgált itt e földön, hogy testével egy mérleg nyelvecskéje legyen, összetartson egy családot, amely, nélküle, széthullott volna. Mindennapos életében feleség volt és így, férjén keresztül, táplálója egy családi konyhának, amelyben az ő álmaival tüzeltek. És - ami a legoldhatatlanabbnak látszott - ennek a körnek elkötelezettje volt, mert kislánykorában ezt nevelte, tanítatta. A két szegénység megfogta egymást, a múlt és a jelen, - a jövő pedig, amelyben ő üvegházat és nagy regénytrilógiát akart építeni, e két fogaskerék között morzsolódott. A halál azután végleg szétporlaszlatta. "Úgy fel vagyok zaklatva", panaszkodott az utolsó hetekben. Diványán feküdt és fájdalmas, lázas, zavart tekintettel nézett felfelé. "Mindig benyitnak a szobámba, hiába mondom, hogy dolgozom. És folyton lármáznak, kiabálnak." ..."Hát zárja be kulccsal az ajtót!".... Mindegy, nem tudják megérteni."
Az ura sokszor nagyon büszke volt rá. Írógépet vett neki, igyekezett kedvében járni. De megtették ezt gyakran a többiek is. Pillanatok múlva azonban, a napi élet kicsinyességei feletti vitáikkal - ami őt legjobban sértette - mindent lerontottak. Pár ilyen perc - és tönkretették egész napját.
Mindemellett nagyon jól sejtette, hogy az irodalommal nem kell elszakadni az élet elől és hogy a művészet egyik ága sem esik túl az élet körén. Ti csak csináljatok, amit csináltok, veszekedjetek - én abból pompásan dolgozom, megélek. ...De nem juthatott még el addig a nyugvópontig sem, hogy ezt, összeszorított foggal, céltudatosan belássa. Legalább a munkához vonulhatott volna vissza a jegyzeteivel. Segesvárról elhívta magához nevelőanyját és húgát, azt gondolván, hogy ezzel helyreáll házi élete egyensúlya és jobb lesz. Amikor azután ott voltak, úgy érezte, hogy most miattuk nem dolgozhat. Halála napján költözött volna megint külön tőlük és bútorait egyidőben vitték el őt a temetőbe és bútorait egy új lakásba.
Nemes volt, magyar nemes. "Hunyadi". Soha nem használta. Volt koronája is. Csupasz névjegye volt. Egyetlen nemességet ismert: a szellemi kiválasztottságot. Kényes volt, szinte kielégítethetetlenségig. Emberben, anyagban mindig azt a transzcendentálisat kereste, amit a hús, a szövetek olyan ritkán és nehezen engednek át, még azokban is, akikben bennük van. Mégsem volt soha igazságtalan ítéletében. Csaknem mindenütt, csaknem mindenkinél talált valami kis aljat: pár érdes szemcse kellett csak, hogy feljöjjön ebből - megzavarososította előtte az egész felületet. Ismerősök, dolgok százai váltak így számára használhatatlanná.
Ha valami sértette, bántotta - a szeme hirtelen elhomályosodott, tele lett könnyel. Pillanat alatt, átmenet nélkül. Egyszerre csak tele lett könnyel. Mintha állandóan ott ültek volna könnyei a szeme küszöbe alatt,még akkor is, amikor jókedvű volt. De soha nem öntötték el arcát, megálltak a szemében és ott csillogtak. Ennyi volt a sírása, sokkal borzalmasabb, mintha kizokogta volna magát, mert így minden egyes könnycseppén átütött a kimondhatatlan tekintete. Csak aki ismeri "a szem kimondhatatlan fájdalmát, amelyet a megvetendő, örökké áldatlan, a szépség szerelmeseiben kelt" - benne igazán felismerhette.
A halotti tor után férje is, aki pénzügyi hivatalnok volt és a pénz durva feszítései között élt, így tudta csak legjobban kifejezni veszteségét: ..."A lelkét szerettem."...Az ember azt hihetné, csúnya volt. Nem. Gyönyörű volt, de a testét úgy használta, mintha lélek lett volna.
Látni kellett volna, hogyan eszik. Mintha hosszú, finom ujjainak hegyével csipegetett volna, pedig kést és villát tartott a kezében, de ezek elvesztek saját vékony vonalai és leheletnyi mozdulatai alatt. Az étkekben is öntudatlanul a ritkaságokhoz vonzódott, - úgy vásárolta, mintha nem elfogyasztásra, hanem megőrzésre, elképzelt lakásának szépítésére szánná. Utolsó félévében anyagilag gondtalan élete volt, talán egyetlen félévében életének. Egyébként, szinte törvényszerűleg, így váltakoztak az időszakai: amikor neki volt állása, az urának nem volt, amikor az urának volt, neki nem volt.
Rab volt. Ott élt a hegyek között, a Cenk alatt és - soha nem mehetett kirándulni. Vasárnaponként őriznie kellett a házat, éjszakai dorbézolások nappali süket alvását. Egyízben mégis kintjárt az egyik hegytetőn. Megnémult, megrészegült, majd egész lelke felszakadt a szabadságtól. Ehelyett legtöbbnyire a kártya, borgőz csapódott, sűrűlt körülötte. Sokan egy ércpénzért elárulták.
Költözött városról-városra,de csak egyetlen féltett kincse volt: folyóiratai, könyvei, naplófüzetei, másolt versei, amiket, ruhák közé dugdosva, mindenüvé magával vitt. Ha valami megtetszett neki, rögtön kiírta, még ha meg is maradhatott nála az a könyv, vagy újság. Egész füzeteket másolt így tele, a költészet megszentségesítésének e régi, nemes módján.
Dala az "avant de mourir" volt, virága az augusztusban nyíló sárgavirág, cigarettája a bordóvégű "Primeurs", illata ötből-hatból kevert névnélküli, csodálatosan fanyar, finom - csak az övé! Filmszínésze: Gösta Eckman, - aki egy régi fájdalmas szerelmére emlékeztette, - színésznője: Brigitte Helm, - mert ez is arra a szerelmére emlékeztette. Szavai sohasem szokványosak. Csak kevesek előtt tudott beszélni. Leginkább hallgatott, mint akinek a külső világ, a más emberek - torkára fojtják a szót.
Németül jól beszélt, nem tökéletesen, de tökéletes hangsúlyozással. Minthogy lénye volt az összefüggések megérzése, a nyelvből is rögtön beléömlött annak belső fluiduma. A román nyelv azonban egyenesen dalolt az ajkán. Legutoljára egy gyümölcskereskedésben mondta: "Proaspete-" Valami frisset kéret, talán narancsot. Az "o"t és az "a"-t olyan ívvel kötötte össze, mintha egy légies hidat építene: lendült a hangja, szinte utána kellett nézni, hogy mindjárt leesik a magasból, mint egy sirály, leszállt. Egy-egy miniszter, akivel interjút csinált, örökre emlékezetébe zárta ezt a csodálatos "magyarkát" - akivel pedig soha nem lehetett bizalmaskodni - és nyáron külföldi fürdőhelyekről, télen diplomáciai konferenciák színhelyeiről hozott tőlük üdvözletet neki a posta. Nagy, nemzetközi riporterek között is ő jutott eszükbe, a kis, brassói újságírónő.
Bukarestben is kellett élnie, pedig a vágya Budapest volt. A nemzeti elfogultságot mégsem ismerte. Sorsában azonban tisztán jelentkezik az első világháború utáni erdélyi művész-sors, amelyet kényszerű erők odakötnek, érvényesülést azonban mégis régi hazájában keres. Nagy színészi erők voltak benne. Még csak kezdeni sem akarta ott. Kolozsvárott se. Tökéletesre áhítozott, mindenben - félművészet, rendezési, stílusbeli hiányok már elviselhetetlenné tették számára a részvétel gondolatát. Egy kiváló színész, aki mégis meghallgatta, így nyilatkozott róla: "Valami különös, egészen eredeti felfogásban adja elő a dolgokat."
Egy szavalatával egyszer végigremegtetett egy egész termet, betokosodott polgárok hajoltak feléje a Költő elemi ereje alatt, amellyel, - mint kezében egy ostorral - végigsuhintott rajtuk. Éppen ezért soha nem lehetett rábírni, még legszűkebb baráti körének sem, hogy társaságban, szórakoztatásul, szavaljon. A teljes átélés transzára volt szüksége és ez csak magányosan egy szobában, fiatalabb éveiben egyedül kiállva a segesvári hegyekre-, vagy csak tömeg előtt tört rá. Élete utolsó pillanatáig küzdött az alkotás és a reprodukálás démonával, őrlődött köztük.
Egész élete hányódás volt. Zimmermann udvar, - itt élt, bádogos nevelőszüleivel, legtovább segesvári gyermekkorában, alakjait őrizte, egy süket kovácsot, egy sánta lakatost, az erős házi nénit és még sokakat - meg hátul a Küköllő folyót, amelyet Kukujának hívott és amely az árvíz rémével fenyegette zsenge alvását. Hányszor menekültek! Ült kis ingben a fán és tetőn és szökött hozzátartozóival éj idején messze, más, magasabb uccákba. A gimnázium felsőbb osztályaiba Brassóba ment, zárdába. Az egyik apáca itt haragudott rá, mert reggelenként derékig vetkőzve mosakodott. Egyszer beteg volt és a zárda kis földszintes betegszobájában, sűrűn rácsolt ablak mögött feküdt. A zárdában lakott, de a nagy gimnáziumba járt, a Grafpatak mellé. Waszilkievits! Ennek az egy tanárának nevét szívébe véste. Ahogy azóta elhalt alakját idézte, úgy jött az a messziből, mint egy nemes, nagy abbé. Kedvencei voltak egymásnak. Ez a paptanár az irodalmat tanította.
Ezek voltak a legszebb évei. Önképzőkör, néhány csicsergő barátnő, az utolsók. Később soha nem volt barátnéja. Az életben megértetlenül állt és többé nem közölte magát.
Közben szülei és nevelőszülei elvándoroltak, előbbiek a sok gyerekkel, városból faluba, sehol se laktak sokáig. Nyaranta kiment hozzájuk, de csak a nevelőszüleihez, mert igazi apjától, e robosztus, vad embertől írtózott. Még anyja látásáért sem bírta elszenvedni. Egyszer, sokkal később, mégis meglátogatta őket, Bránban. De magával vitte az urát.
Hét gimnáziumot végzett, a nyolcadikra már nem telt nevelőinek. Itt a parkban olvasott. Verseket másolt. Érezte a közelben porladó Költő szellemét a városka felett. Aztán egy fiatalembertől románul kezdett tanulni, hogy esetleg valami állásba juthasson. Megkezdődött álmai lassú temetése, szép, lelkes lányságának vége lett. A fiatalember egyszerre elutazott. Az első ütést kapta az élettől. Otthon szemrehányások özöne zúdult rá. Szégyen, kétségbeesés sápasztotta. Egy este vonatrae kényszerült és utánament. Kálváriajárás Bukarestben, ahol most van először. Egy felső ablak kinyílik, onnan szól le hozzá, utána az ablak rögtön becsukódik. Ismeretlen városban, ismeretlen éjszakában megy. Csak másnap, vagy harmadnap fogadja eléje és még későbben fogadja el is. Ez az ókirályságbeli fiatalember idegenkedett attól a nőtől, akit tartózkodásában, szirmai finom összehajlásában, még nem ismerhetett meg. (Évek múlva már összehordott számára ruhákat, ajándékokat. Aminthogy szülei, nevelőszülei, testvérei előtt is bár a veszteség különös nagysága nyílt meg a sír mélyével, de hogy tulajdonképpen ki halt meg, azt alig valaki tudta.)
...Csak most következett azonban az igazi ide-oda dobódás - egy kezdő állami hivatalnok feleségének élete. Folytonos áthelyezések és mindig naegy szegénység. Bukarestből Szatmárra, itt születik meg a kórházban gyermeke, Bébyke, akiért élete végéig némán rajongott. Közben és utána pénzt kell keresnie. A férj még mindig valami kényszerízt érez szájában, ingerlékeny feldúlt, az éjszakákat alig tölti odahaza. Először hivatalnoknő a városházán, innen elkerül és ekkor egy régiségüzletben alkalmazzák. De már rögtön fújja őket a szél vissza. Az urát Bukarestbe, őt a gyermekkel Segesvárra. És a gyermek itt meghal. A második mély ütés, amely soha be nem gyógyult. A lelket, annyira, amennyire két szatmári bizalmasa Pakocs Károly költő-pap és Vincentina nővér tartják benne leveleikkel, amelyekben alázatra, lemondásra buzdítják. Zavartan, megnemértetten gubbaszt e tanácsok alatt. Hirtelen felkapja magát és lemegy Bukarestbe, most már hosszabb időre. A Calea Victoriei egyik bankjában lesz hivatalnoknő. Éjszakákat virraszt és fél magárahagyottan egy deszkás, padlásszerű manzárdoduban, hol, végig a tető alatt, titokzatos szomszédok kísértik sötét életükkel. Sokat éhezik és egy elkeseredett este öngyilkosságot kísérel meg veronállal. Ideges házasélet itt is, amelyet ritkán tör át a rokonszenv egy-egy sugara valamelyik véletlenül útjába került ember iránt. Legtöbbször romlott, üres ismerősök utálata rázkódtatja meg, lefogy, nézését ellepi a szomorúság. Tekintetének messzi pontja most is Budapest, fáradt, kínzott fiatalságának korai vágya már is a csend. Az egyik bukaresti kórházban orvosi beavatkozás. Társadalmi, gazdasági törvényszerűség? Nem többé, nem kevésbé, mint más esetekben.
Rossz szájízzel hagyta el a fővárost, - új állomásuk Medgyes. Itt egy éjszaka majdnem végez velük a földgáz. Utolsó pillanatban nyitnak ki ajtót, ablakot, rohannak ki a szabadba. Anyagilag most valamivel jobb a sorsa, vágyaival, terveivel azonban még jobban vajúdik, még szűkebb zsákuccában van. Kilátástalannak látja a jövőjét, fejében újra meg-megfordul az öngyilkosság gondolata. Másodszor próbálja meg: borotvapengével vágja fel itt az erét. Megmentik, de nyomát, egy hajszálvékony sávot, haláláig viseli csuklóján...Itt is rengeteget olvas. Ösztönei mélyén a legvilágosabb, legabszolútabb művészetet követeli, de a felszínen még egyideig behálózza az iskolás, majd a fiatal-lányos ál-irodalom, nála kivételesen fanyar szentimentalizmus, pap-ismerőseinek és a zárdának kötött szempontú befolyása, amikben azonban - még mindig nem több huszonegy évesnél és már közel négy éve asszony! - mindenki keresztül esik, mint gyermekéveiben a himlőn. Medgyesen most huzamosabb ideig laknak.
Utolsó pár esztendejét Brassóban tölti, itt tisztul ki, - látása, világszemlélete itt erősödik, önállóvá, majd ömlik be az örökkön igaz, örökkön egyetlen Művészet és egyszersmind a társadalmi Újítás szükségérzetének előrehömpölygő hatalmas folyamába. Brassói elsős évében is még hivatalnoknő, előbb egy filmkölcsönző-vállalatnál, majd egy textilgyár lerakatánál. 1930 szeptember 17-én lép be, mint rendőrségi és törvényszéki tudósító a Brassói Lapokhoz, ahonnan az ugyanennek a vállalatnak kiadásában megjelenő "Népújság" megindulásakor annak szerkesztőségébe osztják be. Itt borzalmas gyilkosságok, vérfertőzések, szerelmi drámák, rablások, betörések, vasúti elgázolások,árvizek kiszínezése tartozik a munkakörébe.
Brassóban a Hosszú utcca 9-ik számú emeletes bérház udvarán halt meg, fejénél és lábánál egy-egy politúrozott, csigaalakban csavarodó, roskadásig rakott könyvállvány között. A plafonról japános lámpa szórt rá sárga fényt. Egy ezüstporos vaskályha, egy rövid hintaszék, egy drapp toalettasztalka, egy ugyanilyen színű komód volt még a szobában. És egy kis rádió. A két ablakon a szürke vászonfüggöny le volt eresztve. Az egész ház aludt.
Mint ijedt, meghajszolt őz szaladt át az életen. 1930 körül élt, de legalább 2000-nél tartott. Nagy szív volt, aki semmiféle emberi érzelmet nem tudott kizárni magából, így a vallást sem. A múlt halvány holdja vetődött vele a jövő elektromos tereire. Halála után tudódott ki, hogy - már újságírókorában - néha eljárt a Szent János utcai kis templomba gyónni. Halottas ágyánál a virrasztó asszony nem tudta az imát, amit a pap feloldozásra, előírt. Ő tudta és elsuttogta. Tenyerét megadóan tárta fel az utolsó kenetre. És csak azt kérte még, nyissák ki egy percre a kórházi ablakot, hogy lássa az eget. Hideg, csillagos, téli mennyboltozatot látott. Milliárd csillagot, amelyek összefolyhattak szeme előtt. Mert a látása gyengült el legelőször. "Jaj, nem látlak, jer közelebb!" szólította utolsó órái őrzőjét. A lakásából a kórházba szállították, a kórházból vissza a lakására. Rázós, vidéki uccákon "Tromboflebitis mesentarialis." Ennek a halottja, közvetlenül. Felperzselte, azután megfagyasztotta. Életének sötétjében visszatapogatva azonban ott találjuk meglapulva mindama átkokat, amelyeket emberi együttélésünk borzalmas kezdetlegességeivel, forralt agygőzeivel zúdítunk és amelyeknek tegnap ő volt a halottja, ma más és holnap a következő.
De az alapcímke ez volt: "Cancer". Már előtte hosszú ideig: rádiumbesugárzás. "Hárman is vizsgálnak."
Temetésén pillanatra kisütött a nap, zúgtak a harangok. A Postarét lejtős oldalán, a kis római katolikus temetőben, az egyik legmagasabb sírhelyet kapta. Mialatt a szertartás folyt, a domb tetején ott álltak a magyar gimnázium leánynövendékei. Előzőleg keresztülvitték a városon, elhaladtak vele volt szerkesztősége homlokzatánál. Néhány méterrel azelőtt eszébe jutott valakinek, hogy nincs kint a fekete zászló, de már késő volt, a zászlót hirtelen nem találták. Olvadó, sáros hó cuppogott a kísérők otromba gumicipői alatt.
A koporsóban bordó ruhájában fekszik, amelyet darabja bemutatójára tervezett. Egyik karja alatt kis sárga mackó, másik karja alatt baba. A mellén mimóza.
Másnap hajnalban misét mondtak lelkiüdvéért. Férje és egy házbeli asszony voltak jelen. Testvérei - pedig bizonyosan igyekeztek a hideg téli hajnalon felkelni - elkéstek.
Délben szétvitték holmijait. Kétségbeesetten kapaszkodott mindenki élete tanúságának egy-egy darabjába. Ami lényeges volt számára, azt senkire sem hagyhatta: jövendő életét. Ez visszafutott abba a fájdalmas árokba a szája körül.
Az utolsó színdarab, amit látott: Gerhárdt Hauptmann Naplementéje volt. Az utolsó könyv, amit olvasott: Sinclaier Lewis: Ann Vickerse. Szászok, magyarok, románok, zsidók között élt. Ideges sietéssel, idegenül járt köztük. Hogy mennyire nem ismerték, még bent a lapnál sem, - elbocsátása után az egyik nyerses hivatalnoknő ezzel fogadta: "Polgári tyúk lettél?" Szeme fájdalmasan, kérdően felcsillogott. Nézett, szinte maga előtt is meglepetten. Válaszolni sem tudott. A legfinomabb, a legmagasabb rendű, aki e völgykatlanban élt! Nagyvonalú életre teremtődött. Magasodó, hullámos alakjával nemzetközi hajókon, vonatokon kellett volna utaznia. Joga volt az élet minden szépségéhez. És meghalt anélkül, hogy valójában láthatta volna a világot, amely mégis élt benne, egészen. Segesvárról kétóra az út Brassóig. Ez a két város életének kezdő és végző állomása. Közben jelentéktelen, rövid kitérések. És, bár e kurta úton is szabályszerűen felfűzte fonalára a "sors", - mily hazug szó, amely nincs! - mégis tüneményszerűen halt meg, mint ahogy tüneményszerű volt az élete.
Pedig itt volt, köztünk. 1906. május 17. és 133. február 27-ike között.
Szerény és tartózkodó volt. A művészetet művészetnek érezte, a megnyilatkozást művészietlennek. Nevét, még cikkei alá is, mindig másnak kellett odaírnia.
Egy nagy biztosítéka művészi hitelességének a kezünk között van: soha nem talált ki történeteket, mindig belülről akart írni.
És mindig inkább kevesebbet, mint többet.
Tudta, hogy csak gyöngéden kell érintenie, - az irodalom igazi értőiben a megütött hang sokkal hosszabban felel. Hatalmas regénykompozícióra készült. Életét akarta megírni. Anyaga készen állt benne. Már feltette a címeket is: Az első köteté: "A Zimmermann udvar". A második köteté: "Amíg egy asszony dolgozni kezd". A harmadikét nem tudjuk. Tele volt készülődéssel. Életre és munkára.
Nehéz egy ilyen erőszakosan megszakadt élet adalékaiból bármit is kihagyni. Egy őt túlélt kéz erőfeszítése, hogy e darabokból összerakja alakját, amely azóta a föld alatt szétesett. Munka, amely azzal a messzi óhajtással indult, hogy ne reprodukció legyen, hanem újjá teremtés.
(B. S.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
Címkék: elfénytelenedett, tisztaságtávlata, hozzátartozóival, elszíntelenedett, szétporlaszlatta, szerkesztőségébe, tehetetlenségnek, elosztókoronggal, szükségérzetének, elmeosztályokkal, végigremegtetett, rádiumbesugárzás, újságírókorában, egyetlenegyszer, mondanivalóikat, regénytrilógiát, összefolyhattak, leánynövendékei, mennyboltozatot, keresztülvitték, elbírhatatlanul, apokalipszissel, toalettasztalka, konyhasóoldatot, festőkészséggel, rezidenciájukat, elhomályosodott, kétségbeesetten, szerkesztőségbe, hangsúlyozással, süteményestálat, betegszobájában, visszatapogatva, nevelőszüleivel, művészietlennek, nevelőszüleihez, magyar Baskircsev, akartam lenni, többi pusztai, gerincen való, cigány bűnözőket, alkoholisták leszármazottait, elmeosztályokkal együtt, fogtechnikai rendelőjük, hagyatékot érdemessé, utókor számára, első világháború, idegességben meghajszolt, világgal szembeni, régi ifjúságnak, felcseperedő háborús, holnapról pedig, Baskircsev Mária, Erdélyi Lili, Benamy Sándor, Szegedi Nyomdában, Benedek Marcell, Mindenütt Golgota, Heinrich Heine, Bistey Zsuzsa Vízöntőkori, Vörös Oroszlánnal, Andrássy Katalin, Vörös Oroszlán, Szomorúszemű Johanna, Szereplői Anna, Bistey Zsuzsáék, Nagy Karola Ne, Lutherán Sándor, Nagy Karola, Sors Uram, Vétettem Ön, Brassói Lapok, Gösta Eckman, Brigitte Helm, Kálváriajárás Bukarestben, Bukarestből Szatmárra, Pakocs Károly, Calea Victoriei, Brassói Lapokhoz, Szent János, Gerhárdt Hauptmann Naplementéje, Sinclaier Lewis,
|
|
Offline
