|
2020-05-31 21:48:47, vasárnap
|
| |
| |
Mentőöv fulladás ellen
Törött szív fekszik e kihűlt húsban,
Nem maradt édes e belső búban,
Harcol még a test, de e sóhajban
Feladás rejlik, erő sincs a hangban,
Tudatlan, gyilkos ily segítség a bajban,
Toxikus anyag világlik a tanban.
Tükörképe tört forgat létében,
Héjait zárva szobája fényében
Fagyott töpreng, tehetetlen félszben,
Küzdött ő már eleget fagyos télben,
Titkos gyönyörökben fogyva a tűzben,
Örömtől messze tért, kárt vallt lelkében.
Dús húrjai elmehangszerének,
Dicsőn barnállnak eme fejéknek,
Szálanként aláhullva festenek
Ősi csillagképet, az égnek üzennek:
,,Hol van gazdája e teremtő kéznek?
Küld-e jelet kialvó teremtménynek?"
Némán hallgat a lég, oly rémisztő,
Bentről törékeny lelket emésztő,
De míg remeg a mellkas nem késő,
Őszinte zokogás tör fel, az első,
Apró cseppekből áll össze az eső,
Közeleg már a lemondás, a végső.
Mikor magányos homályban fekszik,
Félve pislogó gömb már-már alszik,
Utolsó jajjszava így visszhangzik:
,,Nem lehet, hogy a selymet az élek sebzik
Vörösre, s a szent szempárok tétlen nézik,
Amint a víz lélekvesztve elvérzik."
Könyörület igéje kopogtat,
Mikor tapinthatón nullát mutat
A reményjelző. Egy szó nyit utat,
A lelkiismerettel vitát folytat
Az elme, s egy új eséllyel áltat
A zörej; a kulcslyuk idegent láttat.
Folyosó csöndjében ismeretlen,
Nyílik a börtönzár, szól a kéretlen:
,,Életed tán csak nem örömtelen?"
De a szellem már szólni is képtelen,
Krízisének valósága védtelen,
Lemondó szembogara élettelen.
Érzi az ifjú, valami árad,
Szellemi testforma lassan szárad;
Gyászlakban reménytelenség virrad,
Ezt beszívva kétsége nem marad,
Pár szótól tátongó lyuk be nem forrad,
Dermesztő hologram régóta fárad.
Mosolya már nem próbál színlelni,
Ajka kész van örökre hallgatni,
Teste is merevséget tettetni,
S sírja, minden sejtjét elrejteni,
Világa kész emlékét is feledni,
Ha a lét túlélés, nincs miért küzdeni.
Mondani mit érdemes ilyenkor?
Mi használ egyszer, használhat máskor?
Lélekmentésre mi kell mindenkor?
Mi marandandót nyújthatna az újkor?
Mentőövet ki dobhat fulladáskor?
,,Megállj!"-t ki parancsolhat elmúláskor?
Az ifjú se tudja hova legyen,
Váratlan pillanatban mit tegyen,
Megjelenik benne egy kis szégyen,
Ahogy maga se tudja mit is higgyen,
Ám megtanulta magával mit vigyen,
A legdrágább ajándék van csak ingyen.
És ez a fentről jövő segítség
Emlékezteti, hol a békesség.
Bűnösséget eltörlő szövetség,
Ürességet betöltő szelíd szentség
Onnan jön, hol lakozik örök szépség,
Dicsőségben, hol nincs többé kétség.
Rideg kísértetet mégse zaklat,
Tarsolyában nulla tapasztalat,
Nemes gesztust sarkalló sugallat
Mégis kétséget azonnal eloszlat,
S a krisztusi élő parancsolat,
Szoros ölelésben szebb jövőt láttat.
Nem egy önnön hősi felszólalás,
Vádlón s kérdőn hangzó kioktatás,
Vagy taglalásban büszke szónoklás,
De nem is elnyomó képű észvallás,
Hibáztatás, döntések ellen szólás,
Csak hűségesen cselekvő hitvallás.
Évek múltán Atyaként áldatik,
Szívéből, annak, ki megváltatik,
Szájából már ily hála hallatik:
,,Idegen imája meghallgattatik,
Mennyei kezek e lelket megmentik,
Nevét örökké hálával hirdetik."
Tíz év telt el, nevetés hallatszik
Szerető szobából, melyben játszik
Anya gyermekeivel, úgy nyugszik
Féltőn, hogy mindenekkel megelégszik,
Hálája, s hite folyton növekszik,
Ahogy arra az estére visszaemlékszik.
Kovács Ábel |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
Címkék: elmehangszerének, visszaemlékszik, meghallgattatik, lelkiismerettel, reménytelenség, teremtménynek, lélekmentésre, gyermekeivel, parancsolhat, csillagképet, visszhangzik, lélekvesztve, gyönyörökben, emlékezteti, megváltatik, tapasztalat, megelégszik, reményjelző, mindenekkel, marandandót, dicsőségben, fulladáskor, taglalásban, parancsolat, pillanatban, gyászlakban, felszólalás, tarsolyában, tapinthatón, szálanként, hallatszik, legdrágább, könyörület, kísértetet, megjelenik, tehetetlen, égnek üzennek, élek sebzik, szent szempárok, lelkiismerettel vitát, kulcslyuk idegent, legdrágább ajándék, fentről jövő, önnön hősi, estére visszaemlékszik, Kovács Ábel,
|
|
Offline
