|
2020-08-29 23:03:09, szombat
|
| |
| |
Népirtás
Megszáradt kezek élettelenül porba hanyatlanak,
Kiszáradt nyelvek többé szólni se bírnak,
Kiapadt az élet elsorvadt formáikból,
Békés lemondás hallatszik belső gondolataikból,
Csak a muszáj kényszere mi előre hajtja lábaikat,
Állati ösztönök uralkodnak, ismernék bár uraikat.
Együttes könyörgés száll fel az égbe,
Felső hívás lassan száll elsorvadt testbe,
Minden sivár, mégis a csönd sikolya tördeli a teret,
Emberséges elvtárs egy pillanatra értetlenül az égre mered,
S furcsállóan, önmagát feddőn észrevétlen átkot vet
Egy ismeretlen úrra, kiről azt hiszi mindezeken csak nevet.
Szépséges látványért kékséget átszelő alakja
Megfáradt honni fecskeúrnak önmagát vakítja,
Nem ily látványért tért haza, rémálmában se hitte,
Hogy egy nemzet gyászával rezonál majd megszokott jötte,
S nem tudva, hogy sírnia vagy átkoznia kellene a hatalmat,
A messzeségbe tekintve bizonytalan kérdi: ,,A létnek ki ad nyugalmat?"
Csak faluszéli favének tanúsíthatják a múlt évszázad valóját,
Csak ők élték át ifjúként a mára ismeretlen béke szimfóniáját,
Egy nemzet érzését sóhajtva kívánják vissza a régi harmóniát,
Éltükben hálát azért adtak, immár elszáradásért rebegnek imát,
Hisz a fennmaradás csak szívfájdalom, törzsüket eleget rágta már a szú,
S a tájkép tisztaságát vörösre szennyező uralom végtelenül hosszú.
Ősz hajú bácsika, ki büszkeséged örökre elvesztetted,
Joggal gondolhatod, bűneid jutalmát földi éltedben elnyerted,
De ahogy unokád hulláját két kezeddel vájt gödörbe temeted,
Már nem is ébren, csak félholtan, te is vádlón kérdezed:
"Mit tett ő, ki bűnt még nem ismert, kit a világ be nem szennyezett,
Idejekorán a föld mocska, tőled kapott lelki tükreit így befedezett?"
Rejtett zug sötétjében ki gyermeket szül, azt kívánja, bárcsak ne lenne,
S pokoli kínját, ki hallja még, gyors elmúlásban örökre elvenne,
Mert kegyelem már a testből gyorsan távozó lélek is, a legnagyobb,
Az egyetlen menedékből kibújó kisded megérzi, a nagyvilágban nem jobb,
Zokogása azt üzeni: ,,Jaj annak, ki ily zord időben lát napvilágot,
Jobban jár, ha lélegzetét visszafojtva követ el öngyilkosságot."
Te, ki száz év múlva e vidékek egyikén tompán sétálsz,
Önsajnálat s önimádat helyett jusson eszedbe, ki és mi lehetsz,
Élő, létérzésekben gazdag, szeretetben és szeretve gazdagodhatsz,
Érintsd meg te tétova tudatlan tengődő az utca köveit,
Rajta szárad örökre az embertelenség lenyomata, semmi le nem mossa emlékeit,
Lábaiddal belülről kiszáradt holttestek nyugvóhelyein révedezel.
Adj hálát a jelenért, s harcolj, tedd a világot egy kicsit jobb hellyé.
Kovács Ábel
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
Címkék: gondolataikból, öngyilkosságot, gazdagodhatsz, elszáradásért, embertelenség, létérzésekben, nyugvóhelyein, tanúsíthatják, visszafojtva, szívfájdalom, szimfóniáját, elvesztetted, nagyvilágban, élettelenül, szeretetben, tisztaságát, fennmaradás, bizonytalan, büszkeséged, furcsállóan, gondolhatod, észrevétlen, messzeségbe, fecskeúrnak, szennyezett, hanyatlanak, látványért, pillanatra, emberséges, önsajnálat, értetlenül, ismeretlen, lélegzetét, sötétjében, napvilágot, megszokott, élet elsorvadt, muszáj kényszere, csönd sikolya, pillanatra értetlenül, égre mered, ismeretlen úrra, nemzet gyászával, messzeségbe tekintve, múlt évszázad, mára ismeretlen, nemzet érzését, régi harmóniát, fennmaradás csak, tájkép tisztaságát, föld mocska, testből gyorsan, Kovács Ábel,
|
|
Online
