|
2021-02-03 22:15:51, szerda
|
| |
| |
Most és mindig most
Azt suttogja magában - végre minden jobb lesz,
Lenéz, kezeiben csak elfolyó időre lel,
Megesküszik, ezúttal minden más lesz,
Ezévben minden alkalommal jobb emberként kel fel.
S ahogy nyelve a hálátlanság szikrájától tűzre kap,
Környezetét méreggel fertőzi az első, s már sokadik nap,
Majd észbe kap, térdeire hullva rögtön bűnbánatot tart,
Továbbmegy, s két lépés után maga elé ismét szemellenzőt tart.
Nem érti, hogyan lehet, hogy hiába minden erő,
Hasztalan az elhatározás, az előre tekintő mégis visszaeső,
Esőre hogyan következhet pusztító szárazság,
Hol itt a megígért segítség, miért halt ki emberi alkalmasság.
Keresi, kutatja a megjobbító nyomokat,
A nyomokban igazságot tartalmazó sorokat,
A csillagok állását elemzi, s a Nap fényét,
Elméjébe tekint, bölcsen tárja fel a sötétség tényét.
Alkalmas, s alkalmatlan időben egyarán kérdez,
Szobájában magában szívével vallomást képez,
Igyekszik épülni, bölcsességben növekedni, önmagát feladva
Hallgatni, hogyan szól az Igen szava.
Előre tekint, nem áll meg, félre se néz már,
Érteni véli már, hol húzódik az át nem lépendő határ,
Mégis, hiába teszi le életét minden reggel,
S szolgál árvának és szegénynek, nem találkozik a felmentősereggel.
,,Szegény vagyok" - közli köszönettel elméje, öregbül ajándék hite,
Mégis megbotlik, segítségért kiált, ahogy érzi, összetörik teste,
Elméje felbomlik, nem tudja tovább hordozni a terhet,
Mintha neki kellene cipelnie meghatározatlan ideig a keresztet.
Barátai is vádolják: ,,Hogyan törhet össze, ki hűen él?
Az igaznak mi módon jut töviskorona, házát hogyan sújthatja forgószél?"
Az egész világ nevet, s csúfszólamként szórja szemébe:
,,Aki ily biztos Istenében, hogyan juthat a kietlenbe?"
Az utolsó fügefa alatt magányosan szemléli a puszta eget,
S hívja felszínre kérdések tengerét, kezdve azzal: ,,Hogyan lehet,
Hogyan kerülhet kimászhatatlan verembe, ki igazként szolgál,
S a kérés meghallgatásra elviselhetetlen napok után miért nem talál?"
Kimerülten várja az elmúlást, fejét a porba hajtva,
Csengő füleivel a választ rejtő csendet hallgatva,
Mégse emeli fel kezét elmúlásra,
Helyette összekulcsolja egy újabb imára.
Váratlanul, éjjnek éjjelén, mikor a tövismező könnyekig hasít,
Megszólal a szelíd szellő, oly ragyogás támad, mi minden élőt elvakít,
Reményre nyílik az addig láthatatlan égi ajtó,
Új fejezet íródik, s mi kiáltásra kényszerített, immár köszönetre indító.
Virágzásba fordul a pusztulás, Kánaánba tavaszodik a sivatag,
Ismét megszilárdul a földi épület, immár egyetlen oszlop sem ingatag,
Visszatér az életerő, éledésre fakad a forrás, s a hang ismét felel,
Mi ítélet volt elmúlásra, visszatekintve szükséges mennyei jel. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
Címkék: felmentősereggel, elviselhetetlen, meghatározatlan, kimászhatatlan, csúfszólamként, meghallgatásra, összekulcsolja, visszatekintve, kényszerített, bölcsességben, megszilárdul, szemellenzőt, elhatározás, környezetét, következhet, szikrájától, töviskorona, láthatatlan, hálátlanság, köszönettel, alkalmatlan, alkalmasság, segítségért, megesküszik, szegénynek, váratlanul, összetörik, megjobbító, kimerülten, köszönetre, virágzásba, szobájában, magányosan, bűnbánatot, tavaszodik, tartalmazó, hálátlanság szikrájától, előre tekintő, megígért segítség, megjobbító nyomokat, nyomokban igazságot, csillagok állását, sötétség tényét, egész világ, utolsó fügefa, puszta eget, kérés meghallgatásra, porba hajtva, választ rejtő, újabb imára, tövismező könnyekig, szelíd szellő,
|
|
Offline
