2021-03-14 09:14:16, vasárnap
|
|
|
|
|
|
Ábrányi Emil Mi a haza?
Egy élénk fiúcska,
akiben a lelket Isten már növeszti,
aki már figyelget,
és kezd számot adni arról, amit érez,
így szólott apjához, édes szülejéhez:
Kedves apám, lelkem, valamit nem értek!
Ha ti a hazáról - ti nagyok - beszéltek,
szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik!
Majd kigyullad, lángol, tüzesen szikrázik!
Kedves apám, töröm a fejemet régen!
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem!
A haza: ez a föld, hol világra jöttünk.
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk!
De hiszen az ég nagy, s mindenütt egyforma!
A haza: e tájék! Kéklő hegyek orma!
Minden, ami itt van és szívünknek drága.
Levegője, napja, vize, rónasága,
a virág a réten, a madár az ágon...
De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
úszdogál mindenhol kis hal a vizekben.
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség!
Több a haza ennél! Nagyság és dicsőség!
Öröm és gyász együtt!
Nyomorulttá válik akitől elvették,
s megsínyli halálig!
Nappal nincs nyugalma
és éjszaka rémek veszik el az álmát!
Én nem sínyleném meg!
Mindenütt van játék, mindenütt van lepke...
A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje!
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva,
térden áldozik az ember!
Jó atyám, nem értem! Magyarázd meg jobban!
Hallgass ide gyermek! Apuka mesét mond...
Hallgasd, s jól figyeld meg!
Egyszer volt...régen volt...üldözőbe vették
és addig bántották, addig sértegették,
míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta:
Magyarország táját többé sohse látja!
Nem kívánja látni!
Ezután idegen Istent fog imádni!
A magyart gyűlölni és útálni fogja,
ha keresztre húznák, nézné, mosolyogva.
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
...szólt, és ment haraggal, s ádáz gúnykacaját
gőgös üldözőknek vitte a fülében.
Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve
tízszer is, hússzor is útját arra vette,
hova fecske, gólya híven visszajárnak
nyíló kikeletkor: A magyar határnak!
Pergett az időnek halk homokja szépen
és az, aki látta lobogó dühében
a haragos embert, ezelőtt sok évvel,
most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel!
Grófokkal komázik és hajlong a lába i
degen királynak fényes udvarában.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
hogy sürögve járnak körülötte szolgák.
Tündöklik a napfény aranyos ruháján,
serleg a kezében és mosoly a száján.
Hercegek , bárók közt oldódik a nyelve.
Íme! Most is ott ül, s poharát emelve
szól a társasághoz, harsányan, kevélyen:
Bor! Paripa! Mámor! Kártya! Kocka, éljen!
Éljen a szerencse és a szívtelenség,
hogy a koldus erkölcs condráit nevessék,
s hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig minden a világon...
csak a haza vesszen!
Mikor ezt kimondja, sápad, összerezzen.
Szemei forognak, kábult agya szédül,
s mintha el akarna válni az eszétül.
Fölkacag, kikelve rettentőn magából,
azután.. a könnye omlik, mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szívébe
a lenézett, gúnyolt távol haza képe,
s őrült szerelemre gyullad meg iránta,
akit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas cimborái lassan szétoszolnak.
Dünnyögik magukban:
Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
ott zokog sokáig az üres teremben...
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
a hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
de hiába minden... többé nem találták.
Hova ment? Nem sejtik!
Csak az Isten tudja, hogy a bujdosónak
merre visz az útja.
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
mi az, ami hajtja, hogy menjen előre zúgó fergetegben ,
és dőljön a kőre, ha tovább nem bírja,
s meg kell, hogy pihenjen.
Mi az, ami hajtja, hogy csak menjen, menjen,
s ne legyen előtte se folyó, se árok,
míg nincsen a célnál, mely után sóvárog!
Ott halad a vándor...vérnyomot hagy lába
sár, hó, víz betódul tépett sarujába.
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
de szívében több lesz...mindig több a béke.
Amint közelebb jön a magyar határhoz,
kikelet van újra! Darú, fecske szálldos
kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek, ama szép vidéken
mint ő, aki fáradt! Hogy irigyli őket!
A sugárzó légben vígan lebegőket!
Egy pár jámbor ember, - kis tanyák parasztja -
a szegény bolyongót szívesen marasztja.
Pihen is a kunyhók nyájas belsejében,
és az apróságot tanítgatja szépen,
- Rejtélyes mosollyal húzva őket félre -
Isten neve mellett a HAZA nevére!
De fölriad aztán, mert nyugtot
nem adhat idegen föld néki!
Mert itt, nem maradhat!
Végső erejével tolja magát, tolja,
elcsigázott testét már alig vonszolja!
Néha le-leroskad, ekkor összerezzen
és fölnéz az égre szomorún, ijedten,
s kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! Azok a bércek! Mintha látta volna?!
Ah! Az a kis erdő! Mintha ráhajolna
oly közel van hozzá...! És ott az a vár - rom!
...Porba hullt a vándor a magyar határon!
Úgy van! Ez a föld az! Ez az Ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegülő szája!
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte
és egy hosszú csókban elröpült a lelke...
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
Sírsz, fiacskám?! Jól van!
Ez a HAZA!
Látod?! |
|
|
0 komment
, kategória: HAZÁM |
|
Címkék: legszentebbje, pusztulásnak, szétoszolnak, vándorolnánk, magyarország, szívtelenség, visszajárnak, elcsigázott, fejlehajtva, mozdulatlan, társasághoz, gúnykacaját, sértegették, nyomorulttá, összerezzen, fergetegben, belsejében, tanítgatja, bujdosónak, átkutattak, szívünknek, visszajött, szülejéhez, üldözőknek, szerelemre, kikeletkor, könnyekben, hatalomban, mosolyogva, odaroskadt, gyönyörrel, figyelget, mindenütt, sínyleném, magyarázd, inasokkal, élénk fiúcska, lelket Isten, hazáról –, fejemet régen, haza ennél, magyart gyűlölni, magyar határnak, időnek halk, haragos embert, kegyelmes Isten, napfény aranyos, koldus erkölcs, haza vesszen, könnye omlik, tüzes villám, üres teremben…, Emil Mi,
|
|