kedves erika kivanok szep es csodas napot es koszonom a kedves
es csodas videot az orkideakrol anyukam monta szereted a verseket!
it hosztam neked koszonetemel
ritkan vagyok az oldalamon! maradok szeretettel erzsike!
Gyulai Pál
1826-1909
KÖLTEMÉNYEK
1846-1864
VIRÁGNAK MONDANÁLAK...
Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!
1846
AZ ÉJRŐL.
Csodás vagy éj!
Ruhád sötét, de bűbájos lepel,
Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel
A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt,
A gazdagnál költesz tivornya-zajt.
Csodás vagy éj!
Kegyes vagy éj!
Homályodban kiléphet a leány,
S boldog lehet várt ifja hű karán;
Homályodban magát elrejtheti
A nő, ha részeg férje kergeti.
Kegyes vagy éj!
Tréfás vagy éj!
Szép álmot adsz, örömben gazdagot,
Fénypalotát, pénzt és nagy birtokot;
De míg bájol e tündérlátomány,
Szekrényünkben kutat, lop a zsivány.
Tréfás vagy éj!
1846
CSILLAGOS AZ ÉG...
Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!
Csillagos az ég, szép csillagos,
A szellő fuvalma bánatos:
A szellő fuvalma sóhajom,
Éretted, éretted angyalom!
1846
A SZÉL ÉS A NAP.
Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.
Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szoritgatja s odébb áll.
Mosolyog a jó öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt\', megáll.
Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap:
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.
1846
ERDŐ ÉS VÁR.
Ki ott az erdőn, oly magán,
Halálseb tátong oldalán,
S már hollók étele?
Az egy vitéz, az egy halott,
Nejének szeretője ott
Orozva döfte le.
Mi vár az ott a bérc fokán,
Mi zaj hangzik ki ablakán,
Ki ott vigad, ki ő?
Násznép vigad éj idején,
És a menyasszony s vőlegény
A gyilkos és a nő.
1846
AMOTT EGY AGG CSERFA.
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Dőre madár, mért e bánat?
Hol tanúltad a nótámat?
Mert a bú, mit szerelem szűl,
Nekem jutott csak egyedűl.
1847
ERDÉLY.
Vadregényes fenyvesek homálya,
Sziklabércek, felhők közelében!
Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,
Hű szerelmem forró érzetében.
Szebb talán a rónaság vidéke,
Délibábos pusztáknak lapálya,
S vonzó, enyhe, édes mosolyával
Vidám halmok, völgysíkok hazája.
Mind hiába... köztetek születtem,
Csermelyzúgás, bérci vad virágok!
Szívem egy, és szívem egy szerelme
Csak egyért, csak értetök sovárog.
Mily dicső e bércek közt az élet!
Föld fiához közelebb az Isten,
S messze mindaz, min a nagy világ csüng,
Sápadozva, mint rab a bilincsen.
Forróbb itt a szülőföld szerelme,
Szabadabb a szívnek dobbanása,
A gyönyörrel félelem határos,
S nagyszerűbb a lélek gondolása.
Im az ég és tiszta levegője,
Im az erdők tengerének árja,
Mely örök zöld s mint a büszke lélek
Fellegekben úszik koronája.
Hótetőknek távol csillogása
Rá fénylik az erdők éjjelére,
Színeikből gyönge szivárványt sző,
Hajnal, alkony a táj kék egére.
Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek
Koszorúja, mint egy tündér álom;
Kékes ködben elzavart falucskák,
S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.
Bérc-oldalban nyájak legelésznek,
Csermelyek kigyódznak a határon,
És fészekként könnyű malmok függnek
Zuhatagot síró vén sziklákon.
Itt kél a nap, itt nyugszik le később,
Itt néz a sas büszkén a szemébe,
Itt ereszti meg szárnyvitorláját,
Hogy elsápad a kelő hold képe.
Itt zendíti az erdők tündére
Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,
Kérve a hold édes mosolygását,
Bús dalával, harmatos szemével.
Szánja a hold, föllebbenti fátylát,
Ajakára nyájas mosolyt vészen,
És szerelme fényes tengerárját
Elönti az erdő-messzeségen.
Néz a pásztor, s bámulja világát,
Hosszu horgas botjára hajolván,
S elmereng a távolban morajló
Fürészmalom s vizesés siralmán.
A hold fényén, éji pompájában,
Im a vidék még egyszer kitárul,
Árnyak nyulnak, himbálnak a légben
A virasztó hegytetők ormárul.
Álmos erdők mélán álmodozva
Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;
Meg-megharsan távolból egy kürtszó,
És reá száz visszhangok felelnek.
Majd a csendben a szomszédfalvakból
Az ebeknek csaholása hallik,
S nyikorgása borviz-szekereknek
A kanyargó úton megnyilallik.
Őrházaknál hamvadó tűz pislog,
Egy-egy székely vészi útját arra,
Hosszu puska mellett énekelve
Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!
De ki tudna mindent elbeszélni
Rólatok, ti kedves völgyek, bércek?
Még is mért, hogy gyakran elborúlok,
És szememben forró könnyet érzek.
A várromok, az ősök sirhalma,
Kérdik tőlem: hol Attilla népe?
Élt-e még a székely s hol van Erdély
Szabadsága, neve dicsősége?
E kérdés csal könnyeket szemembe,
Siratom én elhunyt szabadságod
S híred, melyet fényessé nem tészen
Nap- s holdfényben tündér csillogásod.
De mért sírjak? Amott a sziklákon
Felrepülni sascsoportot látok...
Hah e bérc a sasoknak tanyája,
S itt születnek mennydörgő villámok.
Tán e népnek majdan a sasokkal
A magasba szárnyal gondolatja,
S a szabadság viharos érzése
Hideg keblét még egyszer áthatja.
S újra látjuk szárnya szabadjában
Napsugárhoz merész repülését,
És meghalljuk hosszu ébredése
Villámokkal terhes mennydörgését.
1847
ESTVE.
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
Majd föltetszik a telő hold,
Fényes lesz az egész mennybolt.
Elnyugodt a föld lármája
És a menny hármoniája
Megzendül, a lélek halba,
Meg nem szűnik hallani,
S lassan, lágyan elringatják
Édes álom karjai.
1847
EGY TAVASZI NAP.
I.
Bolygunk a mezőkön,
Virágot szedünk,
Rezgő lombok árnyán
Meg-megpihenünk.
Oh ily zöld az erdő,
Oh ily kék az ég,
Ily piros a rózsa
Nem volt soha még!
II.
Virágeső hull a fáról,
Szerelem hulló virága...
Mért búsúlnánk érte, kedves?
Rakva azért minden ága.
Könnyű-vígan, tarka-barkán
Pillangók szállnak körűlünk.
Ki tudhatja, ki mondhatja:
Pillangó-e vagy jó kedvünk?
Kakuk szól az erdő mélyén,
Meddig élünk, kérdezgetjük;
Istenem! csak addig éljünk,
Míg egymást híven szeretjük.
III.
Mint holdfény a kék Szamos vizében,
Fürdik lelkem sötétkék szemedben,
S mint e lomb, mely virágokhoz hajlik,
Omló fürtöm homlokodra lebben.
Mint körűlünk a nyugvó vidéket,
Éj és ábránd szeliden környékez.
És szívünk, mint a madárka fészkén,
Társa mellett, boldogan fölérez.
1847
MÁJUSBAN.
Az Isten ád tavaszt és ifjuságot,
Szívnek szerelmet és lombnak virágot:
Oh szép tavasz, szép ifjuság!
Hadd reszkessen sziv és lomb örömében,
Hadd nyiljék rajtok szerelém, virág!
Hajnalsugár száll szívhez és virághoz
És aranyport és arany álmokat hoz,
Mosolygva nyílnak kelyheik,
A föld tavasszát, éltök ifjuságát
Egy hő sohajban s könnyben érezik.
Szelíd holdfény enyhít borongó éjet
És édes dallal édesebb csók ébred
Szellők vágyó fuvalmiban;
Elaludt rég, mi fáj, zajong és fáraszt,
Csak a szerelem éber boldogan.
Ne gúnyolódj\', hogy a virág elhervad,
A szív érez csalódást és fájdalmat,
Bús száraz ág lesz mindenik,
S csak gyászos hollók serge száll reájok,
És vad szélvészek vivják, tördelik.
Csak mondhassák: virágoztam, szerettem
Hajnal- és holdfény ragyogott felettem,
Enyhűltem csókon, harmaton,
S hulló levél közt, szélvészek zajában,
Tavasz szép napja, rólad álmodom.
1848
A TÁVOZÓ.
Vándor felhők jőnek-mennek,
Ismerősi a bérceknek;
Megyek a menőkkel,
Kik jőnek, irigylem,
Bércek, édes ismerősim,
Nem lehet pihennem!
Virág nyílik a völgyben már,
Rajta méh és pillangó jár:
Remények virági,
Édes ajku méhem,
Kedvem játszi pillangói,
Eljöttök-e vélem?
Erdő felett vadgalamb száll,
Megállok egy vén tölgyfánál,
Lenyuló ágai
Vissza-visszavonnak,
Messze kísér búcsuhangja
Búgó vadgalambnak.
Az országút hegyen visz fel,
Lassan lépek, fáradnom kell;
Megfordulok gyakran,
Jól esik megállnom:
Hajh de már a toronynak is
Csak tetejét látom.
Zöld vetések, szőllős kertek
Alább-alább ereszkednek.
Tűnni kezd a vidék,
Oda van már minden...
Csak a vándorbot maradt meg,
Csak egy könny szememben!
1848
HAZÁM.
Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.
Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.
Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körűlbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsufény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.
Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.
1848
HADNAGY URAM.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»
«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»»
1849
A SZÉKELYEK.
Vitéz s furcsa nép valának
Régentén a székelyek,
Most is furcsák és vitézek,
Isten őket áldja meg.
Nem magas a székely ember,
Inkább kardja jó darab,
De kezétől hull az ellen,
Bár két fővel magasabb.
Hegyi nép a székely ember,
S még szegény is e felett,
Ágyuja nincs, no de se baj,
Hoz a labanc eleget.
Nyugtalan a székely ember,
Hosszu harctól nem remél.
«Hadd vágjon le kiki százat,
Aztán haza!» - így beszél.
Meg nem áll a székely ember
Ágyu s puskacső előtt,
Inkább beront, mert az ellen
Jobb ha meghal, mintha lőtt.
Nem tréfál a székely ember,
Tréfáljon bár a vezér.
«Vezess - szól - de megkólintunk,
Ha csatánk rossz véget ér!»
Ritkán víg a székely ember,
De ha víg, akkor bolond,
Muszka sisakból iszik bort,
S kenyérért Szebenbe ront.
Vitéz s furcsa nép valónak
Régentén a székelyek,
Most is furcsák és vitézek
Isten őket áldja meg!
1849
VILÁGOSNÁL.
Világosnál, Világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sirva sirnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
A sohajtás zajszelében
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerit a ló.
Csak egy régi, vén huszár űl
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Napsütötte arcán.
Csak egy régi, vén huszárnak
Zászlója lobog még,
Mintha várna csatajelre
És vért szomjuhoznék.
Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
Szállj le, szállj le immár!
Nem rohamra harsog a kürt,
Nem a győzelem vár.
Tépd el, tépd el lobogódat,
Nincs már Magyarország!
Őseinknek szent sírhalmát
Kozákok tiporják.
Hall és lát és föltekint majd
Kétségbeesetten,
Mintha nézné, tudakozná
Van-e Isten mennyben?
Hall és lát és búsultában
Pisztolyát ragadja,
Mintha sors és világ ellen
Csatázni akarna.
«Magyar vagyok, rabbilincset
Nem visel magyar kéz,
Huszár vagyok, zászlajával
A huszár együtt vész.
Foszlányai ezt a sebet
Legjobban takarják...
Isten hozzád, édes hazám,
Szegény Magyarország!»
Dörren a cső, piros vér foly,
Meghajlik a zászló;
És haldokló gazdájára
Búsan nyerit a ló.
Honja sirján ott feküszik
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Kebelén és arcán.
1849
OKTÓBERBEN.
Merre tűntél, hova lettél
Völgyek, halmok friss virága?
Mért halványulsz, miért hervadsz
Erdők, berkek még zöld ága?
Sirján, kik elestek
A véres csatákon,
Halott-koszorúnak
Hullatám virágom\'
S míg egy új tavasznak
Piros fénye támad,
Halovány szinemmel
Gyászolom hazámat.
Fényes hajnal, vidám hajnal,
Régi arcod, fényed hol van?
Tiszta kék ég mért jelensz meg
Oly korán már gyászfátyolban?
Fényünk villogásán
Halt el kardotoknak,
Szemeink a könnytől
Nem mosolyoghatnak
Szégyen és gyalázat
Ég lelkünk haragján,
Megtagadva tőlünk
Bosszuálló villám.
Lanyha szellő, játszi szellő
Merre röpkedsz szárnyaiddal?
Hova lettek kisérőid:
Enyhe harmat és madárdal?
A harmat könnyé lett,
A dal hattyuének,
Társim vér, sohajtás
És átok levének.
És viharrá nővén
Járom a világot,
Szálljon a zsarnokra
Vér, sohajtás, átok!
1849
MAGYAR KÖLTŐK.
Szegény, szegény magyar költők,
Hol vagytok, hol zeng dalotok?
Mint az elzüllött csalogány
Tavasz szép napjai után,
Úgy elnémúltatok.
Széttört a lant, eltört a kard,
Mély sebben vérzik a kebel;
És messzi föld vidékiről,
És közel börtön mélyiről.
A hang nem hallik el.
Ejts könnyet, oh nép, hogyha tudsz,
Ha adhat még a fájdalom,
S míg lelked a múltakba hal,
Zendüljön meg a régi dal,
Mint visszhang, ajkadon.
Ki meghalt, jobban nyughatik,
A rab egy percre felvidúl,
S a bujdosó megérti majd:
Bár honja rablánc közt sohajt,
De él még s nem fajúl.
1849
PÁL GAZDA.
«Pál gazda, hejh Pál gazda, mit búsul kend?»
««Ne kérdezze, jobb volna már oda lent.»»
«Ej hiszen most minden éled, tavasz jő!»
««Tudom, tudom... fiam sírján virág nő.»»
«Pál gazda, hejh Pál gazda, mit suttog kend?»
««Nincs is talán, nincs már Isten oda fent!»»
«Ej dehogy nincs, nézze mily szép zöld a fa.»
««Mikor száradt, öcsém volt rá akasztva.»»
«Nyugodjanak! örvendjen, kit baj nem ért,
Aztán még is szép halni a hazáért.»
««Nem is azért vérzik szivem bujába\'...
Hejh hiába haltak meg, hejh hiába.»»
1850
MIDŐN ELINDULT.
Oly rövid volt ez az óra,
Oly hosszu e pillanat!
Fehér kendőd sem látom már,
Hogy hallhatnám szavadat?
Visz a szél s hullám hajója,
S itt hagy engem oly magán...
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Illatot hoz fürteidről
A szelek fuvalma még,
A hullámok tűkörében
Napszemed visszfénye ég.
Oh ha zúgó szél lehetnék,
Átölelne két karom,
Elvinnélek messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
Hosszan nézek el utánad,
S mint örvény a viz alatt,
Meg-megkapja és sodorja
Lelkemet egy gondolat
Tán utólszor láttalak most,
Vagy ha látlak ezután...
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Tűnő hajód vitorláján
A hajnal sugára ég,
Síkján a futó folyamnak
Ott egy fekete pont még.
Oh ha napsugár lehetnék,
Kísérhetne mosolyom...
Elkísérne messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
1850
TAVASZÉJ.
Szeretek kinn a szabadba\' járni,
Tavaszéjben, egyes-egyedül.
Mint a balzsam, a lég olyan enyhe,
Elbolyongok messze a ligetbe\'
És mélázva lelkem elmerül.
Hold a tájra mintha fátyolt szőne,
Melyet néha meglebbent a szél;
A nyugvó természet föl-fölérez
Hű anyaként kedves gyermekéhez,
S álmodozva édes szót beszél.
Ing a lomb s egy-egy virágot hullat,
Virágodat, múló ifjuság!
Búsan zeng a bokrok csalogánya,
Fáj talán, hogy holnap nem találja:
Ha egyik hull, nyílik más virág.
Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fenn és csillag ide lenn;
Sötét az éj, sötétebb a bánat,
Csillag fénye csak sötétbe\' támad.
Oh ragyogj hát szivben és egen!
Tó és csermely ébren álmodoznak,
Kebelökre ifju lomb hajol;
Tó hulláma fájva összerendűl,
Míg a csermely víg-csevegve zendűl,
Bú- s örömhang lágyan összefoly.
Illatot hord a völgyek fuvalma,
Egyik virág másiknak izen.
Mint eseng, mint vágy e hő lehellet,
Mint susog a nyíló kelyhek mellett
Hívó hangod, édes szerelem!
Mint emlék a boldogabb időkből,
Bércek ormán pásztortűz lobog,
Most magasan csillagokkal játszik,
Majd lehull és elalunni látszik,
Csak lobogj, míg hajnal jőni fog.
Mily csendesség, mégis mennyi hang szól,
Mily homály és mégis mennyi fény!
Fényhomályból mennyi kép kifejlik,
A hangokban mennyi titok rejlik,
S mint szövődik bűvös sejtemény!
És a sziv úgy önmagába sűlyed,
Nyugszik benne minden szenvedély;
Szelid álmok bölcsőjén ringatva,
Csak egy enyhe mély érzés virasztja,
Jobb és hőbb és hisz, szeret, remél.
1850
|
Offline
