|
2013-02-04 14:38:33, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
II. fejezet/1
Boldog voltam és felszabadult. Megszűnt a lidércnyomás, amit a naponkénti kórházba járás jelentett. Ott tudhattam magam mellett, figyelhettem a lélegzését, mozdulatait, leshettem, mikor nyitja ki a szemét, mikor jelzi, hogy éhes.
Ha be volt csomagolva, semmi sem mutatta, hogy aggódnunk kell az életéért. Néha el is felejtettem, hogy nem ép, úgy közeledtem hozzá, mint bármelyik újszülött gyermekemhez, s megremegtem, amikor kibontottam a pólyáját.
Eftimescunak volt egy jó tanácsa Kati ápolásával kapcsolatban. Arra kért, felejtsek el mindent, amit a párhetes csecsemőkkel való bánásmódról olvastam, tanultam. Kati szervezetében csodálatos módon létrejött valami törékeny egyensúly, s ezt csak úgy tudjuk fenntartani, ha alkalmazkodunk hozzá, az igényeihez. Amikor éhes, egyen, ha álmos, aludjon, ha nem szeret kint lenni, hozzuk be, ha fázik, melegen kell öltöztetni, stb. Egyetlen szabályt kell betartanom: mindig az oldalán aludjon, hogy ne feküdjön a sebére.
Nagyon jó kislány volt. Halk nyöszörgéssel jelezte, ha éhes, de különben hallgatott, nem mindig tudtam, mikor aludt el, mikor ébredt. Már akkor látszott, hogy a kezeit ugyanúgy használja, mint az ép gyermekek. Egyre többet volt ébren. Aggódva figyeltem a szemét. Mikor hazahoztam a kórházból, még nem tudtam biztosan, lát-e. De lassacskán észrevettem, hogy figyelni kezd, ha közel hajolok hozzá, rám néz, rögzül a pillantása, s ha a szeme előtt mozgatok valami színes holmit, már követi a tekintetével.
Egy-két hete volt otthon Kati, amikor levelet kaptam Budapestről. A borítékon az Amerikai úti Idegsebészet bélyegzője volt. Dr. Lekka Norbert írta, aki egy közös ismerősünktől hallotta, hogy nyitott gerinccel született a kislányunk. Kérte, számoljak be róla részletesen, milyen mozgások vannak a lábában, zárt-e a hátán a seb, mert ezek függvényében ők bármikor vállalják, hogy megműtik a gerincét. Nagyon jólesett a levél. Először fordult elő, hogy vadidegen emberek ajánlották fel segítségüket, anélkül, hogy kértem volna. Azt sem tudtam, kitől hallhatott Katiról, ki lehet a közös ismerős, hisz még nem volt erőm, hogy levelet írjak budapesti barátaimnak. Tudtam, hogy Kati nem szállítható, a sebéből - különösen ha sírt - szemmel láthatóan szivárgott a kristálytiszta gerincfolyadék, a lábaiban semmi mozgás, nem is érzett velük. Válaszoltam, megköszöntem a felajánlott segítséget, de meg sem próbáltam akkor elmenni az útlevélosztályra.
Otthonlétének második hetétől jelezte a mérleg, hogy Kati szervezete kezdi feldolgozni az elfogyasztott ételt. Szívesen, jó étvággyal evett, de sokat hányt. Lassan-lassan mégis fejlődésnek indult, boldogan jelentettem Juditnak az első tízdekás gyarapodást egy hét alatt.
Hathetes lehetett Kati, amikor belázasodott. Eftimescu még szabadságon volt, Juditot hívtam el hozzá. Pici kis konyhánk volt, éléskamrából alakítottuk át. A nagymamám ormótlan konyhaasztala állt a fal mellett az ablak alatt, arra fektettem fel Katit takarókra, hogy Judit kényelmesen megvizsgálhassa. Ketten álltunk az asztal előtt, más nem is fért volna el rajtunk kívül a helyiségben. Judit nagyon gondosan, sokáig hallgatta a kicsi mellkasát, hátát, aztán kivette a hallgatót a füléből, és rám nézett. - "Gyakran szokott hányni, félrenyelni?" - "Igen, minden etetéskor." - "Tüdőgyulladása van." Elhallgatott, és visszafordult a kislány felé. Csendben nézte, aztán anélkül, hogy rám pillantott volna, nagyon halkan, de minden szót hangsúlyozva, megkérdezte: - "Akarod, hogy kezeljük?" Ugyanolyan halkan, de azonnal és határozottan feleltem: -"Hát persze." Judit összehajtotta a hallgatóját, és már természetes hangon, mintha mi sem történt volna, sorolta a tennivalókat: - "4x1 kapszula Ampicilin, láz ellen Piramidon kúp. Hívj fel holnap, két nap múlva újra eljövök."
Azóta többször eszembe jutott ez a jelenet, különösen olyankor, ha tehetetlenül kellett néznem a kislány szenvedését. Vajon rosszul válaszoltam akkor?
Nem tudom, ha nem volnék keresztény, hogyan viszonyulnék ehhez a dilemmához. De keresztényként az eszemmel is, a lelkemmel is, teljes meggyőződéssel vallom, hogy az ember sohasem dönthet az élet ellen. Addig, amíg egy kisgyermek él, legyen bármilyen sérült, fogyatékos, torz kicsi lény, a szülőnek egyetlen kötelessége van: mindent, ami emberileg lehetséges, megtenni a kicsi életben tartásáért, gyógyulásáért. És ha az emberi tudás végére értünk, ha már semmit nem tehetünk, akkor is megmarad a keresztény ember utolsó nagy lehetősége: az imádkozás. Nekem csak az életéért szabad imádkoznom. És nem a langyos bizalom imájával: "Uram, legyen meg a Te akaratod". Nem, hanem vad, nyüszítő, dörömbölő hittel: "Uram, Te visszaadtad a vakok látását, lábra állítottad a bénákat, feltámasztottad Jairus leányát, Te meg tudod tenni, hogy életben tartsd a kislányomat. Te meg tudod tenni, hogy meggyógyuljon, tedd meg, Uram! Tedd meg!"
Egy-két hete volt otthon Kati, amikor eljött hozzánk anyósom Kolozsvárról. Mindig szeretettel, felszabadult örömmel játszott az unokáival. A gyermekek iránti szeretet, kedvesség most is változatlan volt, de most először éreztem, hogy engem is minden hátsó gondolat nélkül, nagy-nagy szeretettel ölel magához. Katit ugyanazzal a ragyogó mosollyal vette ki a mózeskosárból, ahogy a többi unokáját köszöntötte. Karjára fektette, énekelgetett neki. Egyszerre abbahagyta a ringatást, nézte-nézte a kislányt, és megszólalt: "Elfagyott barackvirág. Olyan, mint egy kis elfagyott barackvirág".
A második hónap közepétől észrevettem kezelés közben, hogy a Kati hátán lévő tenyérnyi, kidudorodó, nyers sebet a széle felől befelé haladva fokozatosan valami hártya vonja be. Azt hittem eleinte, hogy a spray szárad meg rajta ilyen filmszerűen. Egyszer le is téptem a hártyából egy kis darabot, akkor láttam, hogy nem más, mint egy nagyon vékony bőrréteg. Attól kezdve naponta lestem, s örömmel tapasztaltam, hogy a hártya egyre nő, a nyers felszín egyre zsugorodik. Már csak egy pici lyuk volt nyitott, ahol a gerincfolyadék szivárgott. Pár napig úgy maradt, aztán egyszercsak bebőrödzött a szivárgás helye is, száraz lett a seb. Nem mertem elhinni. Tovább kezeltem úgy, mint eddig, de a seb nem fakadt fel újra, bezárult, behámosodott az egész. Lehetséges ez? Magától, műtét nélkül begyógyult? Megszűnt a fertőzésveszély?
Épp letelt egy hónap a kórházból való kijövetel óta, be kellett volna vinnem Katit ellenőrzésre. Inkább kihívtam Eftimescu doktor bácsit. Megdöbbenve nézte a változást, azt mondta, ő még nem hallott ilyen esetről, hogy a nyitott kéle műtéti beavatkozás nélkül, spontán módon bezárult volna. Velem örült, megmérte Kati fejkörfogatát, feljegyezte, 37 cm volt. Úgy láttam, ő is kezd reménykedni a kislány életben maradásában. És ezt láttam Juditon és Erikán, a pszichiáteren is, akik szintén eljöttek megnézni. Már senki sem szidott, miért hoztam haza, mintha átvették volna az én tenniakarásomat, ők is tervezgetni kezdtek.
Két emlékezetes esemény történt augusztusban. Egyik nap meglátogattak az unokabátyámék Atlantából. Kolozsváron töltöttek néhány hetet a rokonságnál, közben lerándultak Zilahra is. Katiról is beszélgettünk, kérdezte a sógornőm, mit szólnak az orvosok, mi okozhatta a bajt. Mondtam neki, hogy minden lehetséges okot: mérgezést, gyógyszert, betegséget kizártunk, én viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a csernobili katasztrófából származó sugárzásnak lehet köze hozzá. Őszintén meglepett a válasza. Ekkor tudtam meg, hogy neki is született pár évvel ezelőtt egy kislánya súlyos agyi rendellenességgel, és nem tudták megállapítani az okát. Náluk, Amerikában is szaporodnak az ilyen esetek, nem lehet tudni, mi okozza, hisz náluk köztudottan nem történnek atombalesetek, ott nem hathat káros sugárzás az anyákra. Nem akartam vitatkozni, de elgondolkoztam azon, vajon melyik manipuláció a jobb: ha hazudnak az embernek, de tudjuk, hogy hazudnak, vagy pedig ha úgy állítanak valótlanságot, hogy az emberek azt el is hiszik
Augusztus végén levelet kaptam Párizsból. Volt vezetőtanárom ismerőse Budapesten járva hallott Katiról, majd miután hazament, írt nekem: felajánlotta a segítségét. Furcsa levél volt. Zaklatott írás, zavaros mondatok. Biztosan régóta kint él már, nem tud tökéletesen magyarul.
Felemás érzésekkel olvastam újra és újra a levelet. Párizs! Álmaink városa! A zilahi diákok kiskoruktól magukba szívják Ady költészetét, talán az ő hatására látjuk Párizst a városok városának. Elérhetetlen álom, még vágyakozni sem merünk rá. Levél Párizsból! Kicsi Katim, mióta te megvagy, velem annyi csoda történik, s épp mert te megvagy, már nem tudok igazán örülni neki. Mit ér Párizs, mit ér bármi kincs, ha rajtad senki sem tud segíteni. Nem is válaszoltam. Jólesett a vadidegen asszony segítőkészsége - a levél szövegéből arra következtettem, hogy egyedül él -, de riasztott a hangnem, a "mi magyar anyák" általánosítása és a titokzatoskodás. Tudtam, minden levelemet felbontják, nem akartam miatta újabb kihallgatásra menni.
Kati szépen gyarapodott. A kezét úgy használta, mint bármelyik ép gyermek, a szemével követte a tárgyakat, s már tudatosan mosolygott, jelezte örömét.
Augusztus végén be kellett vinnem kontrollvizsgálatra Erikához. Hófehérbe öltöztettem, úgy gondoltam, ez illik hozzá a legjobban. Befektettem a kocsijába, és elsétáltunk a kórházig. Erika alaposan megvizsgálta. Rosszulesett, hogy nem osztozik az örömömben, fájt a hangsúly, ahogy kimondta, hogy csak a karok és a kezek mozgásai normálisak. Aztán megmérte a fejkörfogatot. 43 cm volt. Hat centit nőtt egy hónap alatt. Kérdezte, tudom-e mit jelent ez. Képtelen voltam megszólalni. Vízfejűség. Hidrokefália. Az a többlet gerincfolyadék, ami azelőtt a kélén lévő seb miatt kiszivárgott, a behámosodástól gyűlni kezdett az agykamrákban. Mit lehet tenni, mi a megoldás? Az utóbbi években már műtik a vízfejű gyermekeket, shunt-műtétnek hívják. Romániában csak Bukarestben végzik. Erika eddig három gyermeket küldött műtétre, mindhárman meghaltak. Nem érdemes vele próbálkozni. - "És akkor? Én mit tehetek?" - "Végignézed, ahogy a gyermek feje rohamosan növekedik, a koponyacsontok nála még nem forrtak össze, ezért sokáig tart majd, amíg az agynyomás eléri azt a szintet, hogy előbb a kevésbé fontos életfunkciók állnak le (a látással kezdődik), majd lassacskán minden lebénul, míg végül megáll a légzés és a szívműködés." - "De mégis, kell lennie valami megoldásnak!" - "Nincs. Naponta mérd a fejkörfogatot. Ha csökkentjük a folyadékbevitelt, és vízhajtót kap, az lassítja a folyamatot, de nem jelent gyógyulást."
Azt hittem, megőrülök. Hazafelé menet végigsírtam az utat, csak néztem Katikámat a kocsiban, aki mit sem sejtve, békésen aludt hófehér környezetében. Otthon folytatnom kellett a szerepjátszást. Nem hazudtam, elmondtam a vizsgálat eredményét, de igyekeztem nyugodtnak látszani, és úgy végezni a mindennapi tennivalókat, mintha mi sem történt volna. Csak állandóan fuldokoltam a visszafojtott sírástól. Naponta mértem a fejkörfogatot, naponta nőtt másfél millimétert.
Két nap múlva délután Álmos elvitte valahová a gyermekeket, egyedül maradtam Katival egy-két órára. Tisztába kellett tennem, s ahogy kibontottam, őrült gondolatom támadt. Ha a vízfejűség oka az, hogy bezárult a seb a hátán, meg kell nyitni újra, hogy a fölösleges folyadék elszivároghasson. Két hónapig élt úgy, anélkül, hogy befertőződött volna, hátha sikerül tovább is sterilen tartani, de ha nem, akkor is inkább a gyors halál a fertőzés miatt, mint ez a lassú, borzalmas haldoklás. Hasra fektettem a kislányt a pelenkázóra, megpróbálta felemelni a fejét, de az meg se moccant. Kivettem a varródobozból egy hosszú tűt, előbb egy gyertya lángjánál izzásig hevítettem, majd lemostam alkohollal. Visszamentem a pelenkázóhoz. A könnyektől csak homályosan láttam, de megpróbáltam eltalálni azt a pontot, ahol azelőtt a szivárgás volt. Beleszúrtam. Kati nem reagált, talán nem is érezte. Figyeltem, mi történik, de csak egy parányi vércsepp jelent meg. Beleszúrtam még egyszer, ugyanazzal az eredménnyel. Csak ekkor, az eredménytelenség láttán borzadtam el attól, amit tettem. Zokogva csomagoltam be a mit sem sejtő kislányt, magamhoz szorítottam, és megfogadtam, hogy soha-soha többé nem fogom bántani. Senkinek nem mondtam el, mit tettem, nagyon szégyelltem magam. Hála Istennek, semmi következménye nem lett a kísérletnek - azon kívül, hogy alázatosabb és türelmesebb lettem utána.
Erikától kértem egy könyvet, amiből többet megtudhatok a vízfejűségről. 1982-ben adták ki Budapesten. Az olvasottakból azt jegyeztem meg, ami Katira is vonatkozhatott. Az agykamrák feltöltődését okozhatja valami hiba a gerincfolyadék keringésében, például egy szűkület, és okozhatja a fehérjekiválasztódás lassúsága az agyban. Egy számítógépes ábrán szemléltették, hogy ugyanaz a fehérjemennyiség, ami az egészséges agyban 1-2 óra alatt szívódik fel, egy beteg agyban akár két hétig is kimutatható. A műtéti megoldás azt jelenti, hogy bizonyos nyomás fölött az agykamrából a folyadékot vékony műanyag csövön elvezetik. Van olyan rendszer, amely a szívkamrákba, van, amelyik a gyomorba, és van, amelyik a hasüregbe vezeti el a liquort, az utóbbit tartják a legkevésbé veszélyes műtétnek. Egy statisztikai táblázat is volt a könyvben, mely sikeres műtét esetén a - könyv megírásáig tapasztalt - túlélési időszakot ábrázolta a különböző megoldások esetén, ez átlagban 1-7 év volt.
Bukarestet megjárt szülőktől megtudtam, hogy a műtéthez szükséges eszköz, amit beépítenek, Romániában nem kapható hivatalosan. Ha a bukaresti sebészprofesszor indokoltnak tartja a műtétet, a kórház a beteg költségére valutáért megrendeli a shunt-öt. Az legkevesebb két hónap múlva megérkezik. A kétségbeesett hozzátartozó kijön az orvostól, azon töprengve, honnan juthatna hozzá annyi valutához, amiből megvehetné az eszközt. A folyosón szembejön vele valaki, aki bizalmasan megsúgja neki, hogy a román klinikán is állítanak elő ilyen szerkezetet, tízezer lejért hozzájuthat. Ha netán vannak nyugati rokonai, barátai, és azok beszerzik külföldről a csövet, a kórházban minden bizonnyal kicserélik a helyi gyártmányra, ez okozza, hogy nagyon kevesen maradnak életben a megműtöttek közül.
Biztos, hogy nem viszem Katit Bukarestbe. Eszembe jutott Lekka doktor. Azt ígérte, megvizsgálják a kislányt, és megpróbálnak segíteni rajta. Ő még nem tudta, hogy kialakult a vízfejűség. Azonnal írtam neki.
Tudtam, be kéne jegyeztetni Katit az egyháznál. Ám ahhoz, hogy elismerjék és hivatalosan bevezethessék a keresztelést, a szertartás elmaradt mozzanatait el kellene végezni. Hűséges barátnőm, Melinda - akivel öt évig laktunk egy szobában az Eötvös Kollégiumban, s aki tanárnő Budapesten - lett volna a keresztanyja Katinak. Nem tudtam rászánni magam a keresztelőre. A keresztelés a jövőnek szól, szülőkre, keresztszülőkre bízza a gyermek kereszténnyé nevelését. Hogy mondjam el a fogadalmat, az ígéretet, azzal a tudattal, hogy nem éri meg a gyermekem azt a kort, amikor megtanulhatja Jézus nevét. A legfontosabb már megtörtént: Judit keresztelése Isten gyermekévé avatta Katit.
Naponta mértem a fejkörfogatot. Azonos mértékben növekedett. Jól kitapinthatók voltak a koponyacsontok közötti hézagok. Más változás nem tűnt fel rajta. Nyugodt volt, látszott, nincsenek fájdalmai. Egyre többet volt ébren. Talán az átlagosnál kicsivel lassabban reagált, de szemével követte a tárgyakat, mosolygott, használta a kezét.
Megérkezett Lekka doktor levele az Amerikai úti Idegsebészetről. Ők is végeznek shunt-műtétet, az Intézet ingyen adja a beépítendő szerkezetet, amelyet egy szerződés keretében Németországból hozatnak.
Tudtam, hogy azoknak, akik már beadták áttelepülési kérelmüket Magyarországra, nem adnak útlevelet. Mi '90 nyarára várhattunk választ a kérelmünkre, most még '88 szeptembere van. Azt is tudtuk, hogy ezen a nyáron nagyon elmérgesedett a kapcsolat Románia és Magyarország között. A "mieink" nehezményezték, hogy a fejlett világban egyre gyakrabban került terítékre Románia az emberi jogok megsértéséért, egyre nyíltabban támadták a "kondukátort" személyi kultusza és diktatórikus módszerei miatt. Bár már feltűntek a Doina Corneá-k, és megszólalt a belső román ellenzék egy-egy magányosnak hitt képviselője, a hivatalos szöveg minden rossz kútfejének Magyarországot, a magyar sajtót, rádiót tartotta. '88 nyarán néhány hétig egyik irányban teljesen megszűnt a két ország közötti turistaforgalom, Romániában senkinek sem adtak útlevelet Magyarországra.
1986 óta nem jártam a rendőrség, a securitate épületében. Tudtam, hogy változott az útlevélosztály személyzete, s az új főnök régi ismerősöm: volt varsolci kolléganőm férje, Cormoş hadnagy. Nem tudtam eldönteni, jó-e vagy rossz számomra, hogy hozzá kell fordulnom útlevélért. A feleségét kedveltem, bár a többi kolléga szerint egyike volt azoknak, akik feljelentettek a megyei pártbizottságnál, amiért úgymond idegen szellemben nevelem a gyerekeket, és a románok elleni összefogásra uszítom a varsolci nebulókat. Nem voltam párttag, ezért a tanügyhöz továbbították a feljelentést, el is veszítettem az állásomat. Máig sem tudom, ki jelentett fel. Akárhogy történt is, abban biztos voltam, hogy Cormoş sokkal jobban ismer engem, mint én őt, és mindent tud rólam. Ez talán meg fogja könnyíteni a beszélgetést, nem kell messziről kezdenem a bemutatkozást.
Édesapám megtudakolta, mikor van fogadóóra az útlevélosztályon, s én bizakodva, nagy izgalommal indultam el egy délután a hírhedt épület felé.
Egy valaki várakozott rajtam kívül az útlevélosztály folyosóján, egy idős bácsi, aki a testvére temetésére akart menni Budapestre. Bemutatta a táviratot, amelyben a halálesetről értesítették. Azt a választ kapta, hogy már úgyis meghalt a testvére, semmi értelme, hogy elmenjen, annak már úgysem hiányzik. A bácsi annyira megdöbbent a válaszon, hogy attól féltem, rosszul lesz. Kis szünet után újból kinyílt az ablak, én következtem. Valóban Cormoş ült bent az asztalnál. Üdvözöltük egymást, és én dadogva, sírással küszködve elmondtam neki, hogy mi történt, miért kéne kimennem a kislánnyal. Őszintének látszott, amikor válaszolt: - "Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem adhatunk útlevelet, még ha élet-halálról van szó, akkor sem. Köszönjék meg a magyarországi barátaiknak, ők a hibásak, hogy ennyi fájdalmat okoznak az ittenieknek." Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne lássák rajtam, min megyek keresztül, ne örülhessenek a sikernek.
Csak az utcára érve mertem belegondolni, mit jelent ez a visszautasítás. Vége, nincs tovább. Észrevettem, hogy furcsa mód, nem érzek semmi fájdalmat. Besötétedett, égtek az utcasarkokon a neonok. Mire kiértem a főutcára, már teljesen nyugodt voltam. Én csodálkoztam ezen a legjobban, hiszen ha valamikor, most volt okom a kétségbeesésre. És akkor megértettem: eljutottam a lehetőségek végső határáig. Megtettem mindent, amit megtehettem, mindent, ami rajtam múlott. Ez a csendesség bennem azt jelenti, hogy átadhatom a stafétát, és Valaki már át is vette azt. Tudtam, hogy valami történni fog, hogy újra átéljük, nem mi vagyunk az élet és a halál urai. Lesz megoldás, Ő intézkedni fog, nem tudom, hogyan, mit tehet, de ez a nyugalom bennem arra szólít, adjam át Neki a gondomat, Neki mindig vannak lehetőségei. Az otthoniakat nem lepte meg utam eredménytelensége, csak azon csodálkoztak, hogy én ezt ilyen könnyedén fogadom.
Tovább mértem reggel-este a fejkörfogatot, már 46 centinél tartottunk, napi 1,5 mm. Néhány nap múlva fordulat állt be. Egyik napról a másikra lelassult a növekedés üteme, előbb harmadára, majd negyedére, októberben két centit, novemberben már csak egy centit nőtt a feje.
Október elején, amikor már biztos voltam a változásban, elhívtam Eftimescu doktort. Elmondtam neki az örömömet. Próbált csitítani, de elismerte, hogy javulás állt be, talán megszűnt valami akadály a keringésben, de a növekedés még így is jóval nagyobb a normálisnál, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy neki már nagyobb a feje, ezért viszonylag lassabb ütemben kéne tovább nőnie. Megvizsgálta Katit, és úgy találta, hogy fehérjehiánya van. Javasolta, hogy nagyon sok túrót, napi egy tojást adjak neki, bár ez az ő korában nem volna ajánlható egy egészséges gyermeknek. Minden nap adjak neki gyökérzöldséget, almát, tejet.
Négy napig tartottam a fehérjedús diétát, de észrevettem, hogy a második naptól újból gyorsabban nő a Kati feje. Eszembe jutott, amit az Erika könyvében olvastam, hogy a fehérje-felszívódás zavara is okozhat vízfejűséget. Józan paraszti ésszel arra következtettem, hogy akkor kevesebb fehérjét kell, hogy tartalmazzon a táplálék. Hátha Katinál is fennáll ez a probléma. Korlátoztam a fehérjebevitelt a reggeli-esti tejadagra, s a fejkörfogat-növekedés újra csökkenni kezdett.
Mióta a pozitív változás megkezdődött, visszatért az optimizmusom. Hisz minden orvosi beavatkozás nélkül behegedt a hátán a seb, most úgy tűnik, a vízfejűség is meg fog oldódni. Az történhetett, hogy a méhen belüli életben megszokta a szervezet, hogy a szükségesnél több liquort termeljen, mivel egy része elszivárgott. Mostmár, hogy a szivárgás megszűnt, lassacskán visszaállhat az egyensúly, a többlet felszívódik, s ha már nem lesz több a szükségesnél, magától megszűnik a vízfejűség. Esti imáinkban már nemcsak az életéért könyörögtem, hanem hálát tudtam adni az eddigi csodákért, a remény lehetőségéért.
Októberben Balázs pátert áthelyezték Székelyhídra, s Zilahra egy 71 éves szerzetes pap bácsi érkezett. Mi sem bizonyítja jobban a lelkemben végbement változást, minthogy már a szolgálata második hetében elmentem hozzá, bemutatkoztam, és kértem, jöjjön el, keresztelje meg Katit. Pár nap múlva feljött meglátogatni minket. Jól érezte magát, a gyermekek nagy szeretettel fogadták. Bori már nagylány volt - hat éves -, vele jól el lehetett beszélgetni. Bálint mindenkivel első látásra megbarátkozott, Eszter a hosszú szempilláival, kék szemével olyan volt, mint egy baba. Már másfél éves korában jól beszélt, most két és fél évesen ő volt Kati legfőbb szórakoztatója. Megállt a rácsoságy mellett, megkapaszkodott, s helyben ugrált a Yankee Doodle ritmusára, amit ha nem is tökéletes kiejtéssel, de felismerhetően énekelt közben. Kati remekül mulatott, hangosan kacagott ilyenkor. Arra gondoltam, hogy akinek ilyen jó humorérzéke van, aki szívből tud nevetni, ha oka van rá, annak az értelmével nem lehet nagy baj.
A keresztelő olyan volt, mintha egészséges kislányt avattunk volna Isten gyermekévé. Mindenki boldog volt. Krisztina, a pót-keresztanya, Judit doktornő lánya, szeretettel tartotta karjában a selyemmel hímzett vékony fehér bársonyzsákba bújtatott kislányt. A menyasszonyi ruhámból készítettem keresztelői köntösét. Végig ébren volt Kati, érdeklődve nyúlt az égő gyertya felé. S amikor legvégül feltette a kérdést a pap bácsi: "Akarsz-e megkeresztelkedni?" - hangos "aaa" volt a válasz, mintha ő maga felelt volna a kérdésre.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Élsz,Barackvirág! |
|
|
|
Címkék: sebészprofesszor, elszivároghasson, fehérjemennyiség, folyadékbevitelt, útlevélosztályon, útlevélosztályra, eredménytelenség, pártbizottságnál, feltámasztottad, keresztszülőkre, turistaforgalom, tenniakarásomat, gyökérzöldséget, idegsebészetről, fehérjebevitelt, titokzatoskodás, megvizsgálhassa, megkapaszkodott, fertőzésveszély, gerincfolyadék, nehezményezték, kristálytiszta, visszautasítás, általánosítása, behámosodástól, alkalmazkodunk, útlevélosztály, katasztrófából, szórakoztatója, magyarországra, meggyőződéssel, vonatkozhatott, koponyacsontok, tüdőgyulladása, keresztényként, következtettem, naponkénti kórházba, párhetes csecsemőkkel, oldalán aludjon, kezeit ugyanúgy, szeme előtt, közös ismerősünktől, közös ismerős, kristálytiszta gerincfolyadék, lábaiban semmi, felajánlott segítséget, elfogyasztott ételt, első tízdekás, nagymamám ormótlan, ablak alatt, asztal előtt, kicsi mellkasát, Lekka Norbert, Levél Párizsból, Kicsi Katim, Hála Istennek, Katit Bukarestbe, Eötvös Kollégiumban, Megérkezett Lekka, Doina Corneá-k, Valóban Cormoş, Megvizsgálta Katit, Hátha Katinál, Októberben Balázs, Yankee Doodle,
|
|
Offline
