|
2013-09-09 10:17:53, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
A ,,feltöltés" (harmadik fejezet)
Átmegyünk a nőgyógyászatra, rögtön kapok egy ágyat. Szólnak, hogy pakoljak be, jön majd az orvos. István hazaindul, hogy hozzon ruhákat, és ami kell a kórházban, hiszen pár napig ott leszek. Zsuzsi jár a fejemben, talán mégis jobb lenne hazamenni, de aztán győz bennem valami, ami azt súgja, hogy legyek túl rajta. Egykedvűen foglalom el a helyemet egy négyágyas szobában. Nem is értem hogyan kerültem ide. Középen az ablaknál asztal, a falaknál oldalt két-két ágy. Hideg, szürke műkő padló. A szag kicsit kesernyés, de tiszta.
A szomszédos ágyon 40 körüli nő szenved, ő már megkapta a "feltöltést". 24 hetes terhes, későn vette észre. Rokkant, mondja, azért veteti el. Erőteljes mozdulattal tárja fel a takarót és mutatja, hogy mindkét lába hiányzik combtőből. Mennyire más vagyok, mint pár éve, gondolom magamban. Régen biztosan megrettennék, vagy mélyen sajnálnám. Most csak bólogatok unottan és nem hat meg a története. Az ő oldalán fekszik még egy 17 éves kislány, nyolchetes terhesen. Egyelőre kimarad az iskolából. Egész nap sír, kicsit az agyamra megy. Az én lábamnál szőke, dundi kismama sóhajtozik, 38 hetes terhes. Tegnap vették észre, hogy hydrocephalus a baba. ,,Feltöltés", befejezés. Ez lett a sorsa... Ő is sírdogál, nekem pedig nincs kedvem -- erőm? -- vigaszra. Kifejezetten haragot érzek. Miért nem tudod szó nélkül tenni a dolgodat? Nem merem hangosan kérdezni, mert szorult belém egy csöppnyi empátia, de rájövök, hogy az évek múlásával ez egyre fogy.
Aztán szerencsére hívnak, hogy menjek az ambulanciára. Kedves, zömök nőgyógyász az orvosom. Apró, fehér keze van, még fehérebb foltokkal. Kedves, korrekt. Most méreganyagot fecskendezünk a méhébe, vagyis ,,feltöltjük" mondja, miközben pici kezére felhúzza a gumikesztyűt. A magzat reggelre meghal. Aha, mondom... ha halva születik, nem kell megmenteni, ugye? Bólint. Na, ma is tanultam valamit.
Visszamegyek a szobába és megpróbálok olvasgatni. Egy halom újságot vett nekem a férjem, nehogy unatkozzam, mialatt meghal bennem a gyerekem. Ezért hát olvasgatok. Nehogy unatkozzam.
Miközben lapozgatom a különböző újságokat, a mellettem fekvő rokkant nő elmeséli az egész életét. Néha bólogatok, néha hümmögök, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy azt higgye, figyelek. Aztán befordulok és próbálok úgy tenni, mintha aludnék.
A nővérke este bejön, hoz valami gyógyszert, ami nem nyugtató, és kérdezi, hogy vannak-e már fájásaim. Nekem? Semmi, mondom, és úgy teszek, mintha nagyon gyakorlott lennék ilyen szülés-ügyekben, biztosítom róla, hogy azonnal szólok, ha lesz valami.
Reggel nagyon korán ébredek, a baba már nem mozdul. Kérdezem a nővérkét, hogy ez így rendben van-e, mondja, hogy nagyon is. Tudja anyuka (anyukának hívják a betegeket, milyen aranyos) már nem él a baba. Jó, mondom, ezt jó tudni, még ismételje el egy párszor, ha véletlenül nem jutna eszembe.
Aztán infúziót kapok és nem kelhetek már fel az ágyból. Olvasgatok, hogy ne unatkozzam. Később az ágyszomszédom ordítva elkezd szülni, de nem tudok a nővérért menni. Próbálom nyugtatni, de nem sok eredménnyel. Nagy nehezen megérkezik a nővér, felrántja a takarót és közli, hogy meg is van a baba, mehetnek a műtőbe kitakarítani a nyomát. Enyhe hányingert érzek, és nem tudom levenni a szememet a véres halomról, ami a két lábcsonk között, elhagyatva hever. A nővér háttal nekem beáll úgy, hogy ne lássam tovább. Igen, tudom. Nem szabad megnézni az ilyesmit. Anyu is megmondta, hogy mindegy, mi történik, csak a babát ne nézzem meg. Mert ha nem nézem meg, nem fog fájni később. Jól van, anyu, ez nem az enyém, ezt megnéztem. Megnéztem, de nem éreztem semmit.
Egy óra múlva jön az orvosom, és kérdezi, hogy hány percesek a fájások? Mondom sehány, de így legalább tudok olvasgatni... Szól a nővérnek, hogy erősebb legyen az az infúzió, nem akar jönni a fájás. Motyogok magamban, hogy azt nem mondták, hogy fájni is fog, de mindegy, csak legyünk túl rajta.
Kapok egy injekciót az infúzióba, és húsz perc múlva eljön a földi pokol. Olyan fájdalmaim lesznek, hogy nem tudom, ki vagyok, és azt sem tudom, hol vagyok. Homályosan emlékszem, hogy néha bejön a nővér, megvizsgál és megszid, hogy jó lenne már tágulni. Ha tudtam volna válaszolni, biztosan azt mondtam volna, hogy azon vagyok -- de nem tudtam. A fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet. Néhány foszlány maradt csak meg bennem. A vizsgálatok, hogy az jó volt, akkor nem fájt. A mondatok, hogy azért ilyen szörnyű, mert már nem él a baba. A saját dühöm, ami pár pillanatra elemi erővel tört föl, hogy fejen rúgom, ha még egyszer figyelmeztet, hogy egy halott van bennem. Kora délután elkezdődnek a tolófájások. Jön a nővérke, mondom neki, hogy szülni fogok, kedvesen mondja, hogy épp itt az ideje, mindjárt műszakváltás, kapjam össze magam. Persze, a műszakváltás, majdnem kiment a fejemből. Olyankor a fű se nő fél órán át.
A nővér sietve tolókocsit hoz, közben érzem, hogy csúszik ki belőlem valami. Szólok, hogy nem lesz jó, nem tudok ülni, mert kilóg belőlem a gyerekem. A nővér közönyös hangon azt mondja, hogy üljek rá nyugodtan, már úgysem él. �", hogy is mehetett ki a fejemből! Ráülök tehát a halott kisbabámra és hagyom, hogy toljanak a műtő felé. Közben kitartóan, a nyakam erősen megfeszítve nézek felfelé, nehogy megpillantsam, mert akkor nem fogom elfelejteni soha. A műtő küszöbén zökken egyet a kocsi és a baba lecsúszik a földre. Nem nézek utána, csak kiabálok, hogy leesett. Felkapják és odébb rakják, miközben én továbbra is a plafont bámulom. Miután kiviszik, végre elengedem a merev nyakizmomat és körbe forgatom a fejem. Nem is műtő ahol vagyok, hanem valami vizsgáló-féle. Egy nővér papírokkal babrál, egy zöld ruhás műtősnő pedig pakolja a méhem kitisztítására szolgáló eszközöket.
Nézem a zöld ruhás nőt, ahogyan a szerszámokkal babrál, és belém hasít, hogy majdnem huszonnégy órája nem gondoltam Zsuzsira. Elkezdek róla beszélni a gépiesen pakoló nőnek, aki közben, mint aki nem is hallja mit karattyolok, nagy adag injekciót ad és átsegít az ágyra. Sírok. Kérdezem, hogy nincs-e zsebkendőjük, hiszen én most zokogni fogok. Az otthon lévő gyerekem fogyatékos, ez meg itten nem sikerült, úgyhogy most már biztosan valami nagy baj van velem. A műtősnő vigasztalna, de lekiabálom. Elnézően mosolyog rám, mintha magam is egy retardált lennék. Még az is lehet, hogy igaza van, gondolom, aztán többre nem emlékszem.
Az orvosom kedves hangjára ébredek. Szól, hogy minden rendben, túl vagyunk rajta. Nézem a törtfehér, repedezett plafont. Most is le tudnám rajzolni, ha tudnék egyáltalán rajzolni.
Betolnak a kórterembe és próbálnak vénás injekciót adni. Nem sikerül, nincs egyetlen épp vénám sem, a fájdalomtól fel vagyok puffadva és nyilván el lehetek torzulva, mert észreveszem, hogy Anyu bejön a kórterembe, de ki is megy, miközben azt mondja a férjemnek, hogy rosszul emlékszel, nem itt van. Halkan szólok neki, hogy itt vagyok. Látom az arcán a döbbenetet. Mondom, ilyen jól nézek ki? Nevetgélek, közben pedig a bokámon keresgélik az épp vénát, sikertelenül. Orvost hívnak, hátha az többre megy az elérhetetlen vénáimmal. Félórás próbálkozás után feladják, majd megkapom azokat a gyógyszereket később, a felpuffadt testem továbbra sem engedelmeskedik. Az összes fellelhető eremet szétpukkasztották, kék-zöld vagyok.
István simogat, és látom, mennyire fáj neki, hogy szenvednem kellett. Megpuszilja a fejemet és tudom, hogy megcsinálta volna helyettem, ha tehette volna. Elönt a hála és a szeretet. Istenem, milyen gonosz voltam vele mostanában, pedig milyen jó ember. Megígérem magamnak, hogy ezután jó leszek hozzá és szeretni fogom.
Másnap már olyan jól vagyok, hogy akár gyalog is hazamennék. Csodálatos ez az egy nap alatti gyógyulás. Szinte semmi nem emlékeztet az előző nap borzalmaira. Vágyódom haza, és végre (nem is értettem, hová lett eddig) elönt a Zsuzsi hogyléte iránti rettegés. Vajon meg tudták-e etetni otthon Anyuék, nincs-e fulladásos rohama!? István ma is meglátogat, beszél a doktorral, aki megígéri, hogy ha nincs különösebb szövődmény, holnap haza is mehetek. A babát itt tartják, -- mert halva született gyermeket nem kell eltemetni -- és alaposan megvizsgálják. Hat hét múlva lesz meg a boncolás és a genetikai eredmény.
Sétálunk az udvaron, fogjuk egymás kezét. Hálát érzek, amiért itt van. Lassan kezd beszélni, lassan, mint aki tudja, hogy fontos dolognak lassú beszéd dukál. Úgy gondolja, hogy ne próbálkozzunk több gyerekkel. Átfut rajtam, hogy jaj, ne csináld már, alig egy napja fogadtam meg, hogy szeretni foglak, ne öld meg bennem kérlek, kérlek. Hangosan viszont nem mondok egy szót sem, csendesen bólogatok és nyelem a könnyeimet. Később -- nyilván, mert észreveszi, hogy könnyes a szemem -, azt mondja, ha kiderül, hogy miatta volt a dolog, ő akár el is enged engem, és akkor lehet még gyerekem. Most annyira szeretem, mint még soha. Jó, akkor ne legyen több gyerekünk. Rendben. Nekem így is jó lesz, csak hazamehessek már végre. Közben egyetlen pillanatig átfut rajtam, hogy visszaestem a csapdába, de ahogy jön ez az érzés, el is száll.
Másnap hazavisz, anyu pedig otthon vár Zsuzsival. Mindenki nagyon kedves velem, nekem mégis bűntudatom van. Dicséretre szomjazva mesélem, hogy nem néztem meg a gyereket, szót fogadtam. Nem lesznek rémálmaim, nem fogom látni magam előtt. Nincs mit. Csak a képzelet és a nagy szürke semmi maradt belőle. És a plafon, aminek a képét azóta is őrzöm.
Éjjel magam mellé veszem Zsuzsit. Elmesélem neki, hogy mi történt a testvérével. Nem sír. Ha kicsit belecuppogok a fülébe, hangosan felnevet. Reggelre belázasodik, és alig két nappal a szülés után minden ott folytatódik, ahol előtte abbamaradt. A különbség talán csak annyi, hogy Zsuzsi még többször lázas beteg, én pedig, ha jól van éppen, akkor is egyre kevesebbet viszem ki az utcára, idegenek közé. Kímélem magam.
A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap, mint nap álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom. És István persze érzi. Érzi, hogy nincs visszaút és újabb, egyre súlyosabb könyörtelenséggel, agresszióval fizet. Mint ha nem is létezett volna az a megbízható, igazi társ, aki a debreceni kertben olyan szomorúan, lassan beszélt. Harcolunk egymással. Elfáradva, de még harcolunk, bár már mindketten tudjuk, hogy nincs kiút, ennyi volt. Én szerelemre vágyom, István olyas társra, aki felnéz rá, és hisz benne.
Hat hét múlva visszamegyünk a debreceni klinikára, az eredményekért. Tisztaság, világosság, kedvesség mindenütt. Mintha nem is ugyanott járnánk, mint hat héttel ezelőtt. Nincs nyomasztó érzés, csak mosolygó nővérkék, kedves asszisztensek. Ballagunk a szülést levezető orvoshoz, nála vannak a boncolási eredmények. Fiú lett volna.
A lelet, mondja a szülész orvos, igazolja Papp professzor gyanúját, jó döntést hoztunk. Genetikailag semmi eltérés nincs, nekem viszont egy lisztéria nevű fertőzést mutattak ki a véremből. Ettől gyulladt be a placentám és ezért nem tudta táplálni a gyereket. Hetven deka volt szegény, szinte éhen halt. A doktor vigasztal. Ha nem lettem volna éppen várandós, akkor szinte biztosan agyvelőgyulladásom lett volna a baktériumtól. Nagyszerű, mondom, akkor a fiam megmentette az életemet. Bólint, majd kedvesen rátér arra, hogy a legközelebbi babánál azért feltétlenül látni akarnak a tizenhatodik hét előtt. Persze, persze, feltétlenül jelentkezünk. Nem nézünk egymásra, csak megkönnyebbülten hazamegyünk.
Zsuzsi szinte állandóan beteg, egyre kevesebbet alszik, mi pedig immár leplezetlenül egyre ingerültebbek vagyunk egymással. És mivel a baba halvaszületése (így hívom, így sokkal könnyebb) után Zsuzsi már nagyon rossz állapotba kerül, újra felmerül, hogy megoldást keressünk az elhelyezésére. István testvére talál egy csecsemőotthont Egerben. Azt kéri, nézzük meg. Szerinte más, mint a többi. Elmegyünk, és csodát látunk. Tisztaság, jó illat és fény mindenütt. Kedves, tiszta illatú gondozónők, még a fekvő osztályon sincs bűz. Csakhogy ez más megye. Ide nincs lehetőségünk befeküdni. Felkeressük az igazgató főorvosasszonyt. Kihangsúlyozza, hogy kizárólag Heves megyében lakókat vehetnek fel az otthonba. Persze, ha a megyében laknánk, semmi akadálya nem lenne a felvételnek, minden tekintetben indokoltnak találná. Egymásra nézünk Istvánnal. Bólint, hogy majd ő egri lakos lesz. Talán azt reméli, ha újra ketten leszünk, visszafordulhat minden. Én pedig érzem, hogy hamarosan kitörök ebből a csapdából. Hazamegyünk és elkezdjük intézni a papírokat. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: EGYASSZONY az én történetem(fe |
|
|
|
Címkék: megkönnyebbülten, csecsemőotthont, főorvosasszonyt, engedelmeskedik, visszafordulhat, kihangsúlyozza, kitisztítására, nőgyógyászatra, halvaszületése, megvizsgálják, asszisztensek, hydrocephalus, gyógyszereket, elhelyezésére, leplezetlenül, eredményekért, megpillantsam, ingerültebbek, szerszámokkal, fecskendezünk, próbálkozzunk, ágyszomszédom, visszamegyünk, ambulanciára, sikertelenül, hazamehessek, agresszióval, elérhetetlen, visszamegyek, megrettennék, lehetőségünk, méreganyagot, figyelmeztet, gumikesztyűt, belecuppogok, műszakváltás, négyágyas szobában, ablaknál asztal, falaknál oldalt, szag kicsit, szomszédos ágyon, agyamra megy, csöppnyi empátia, évek múlásával, magzat reggelre, halom újságot, különböző újságokat, mellettem fekvő, egész életét, nővérke este, ágyszomszédom ordítva, nővérért menni,
|
|
Offline
