|
2016-02-12 19:31:35, péntek
|
| |
| |
SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI - Válogatás 1.
Somlyó Zoltán (született: Schwartz Zoltán) (Alsódomboru, 1882. június 22. - Újbuda, 1937. január 7.) költő, újságíró, műfordító, Somlyó György (1920-2006) költő, műfordító apja.
Hányatott élete költészetének tárgykörét, színvonalát, rendszerességét, közreadását is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szólaltak meg, hatottak rá A Holnap költői és Reviczky Gyula. Több verse jelent meg a Nyugatban. Szellemi magányában verselt az egyedüllét magányáról és az erotikával átszőtt szerelemről. Verseit áthatotta a bohém anarchizmus és a l'art pour l'art szemlélet. Költészetének alaphangja a magányosság és reménytelenség érzése.
Link
ADY
Hangosan sírva sírból visszahívni
a nagy költőt nincs joga senkinek!
Ne sajnáljátok őt, hogy élte megszűnt,
hogy nyoszolyája nyirkos és hideg!
Az élet csak magányra készülődés
s a halál nem más, csak a szent magány!
Borzas feje a fellegekbe nőtt,
e rongy kor meg nem érdemelte őt!
Most elvállalja őt a magyar nemzet,
de nem vállalta addíg, amig élt.
Amíg a szája magyar átkot mondott,
magyarul sírt és magyarul remélt.
Most száz darabra szétszakítanátok,
de sok volt nektek ő, mint egy-egész...
Ne légyen zaj a nagy halott előtt:
e rongy kor meg nem érdemelte őt!
Ma nincsenek már élők és halottak:
csak bűnhődés van és sok szörnyű bűn!
Az erdőkön a sok fa mind kivágva,
az árnyék mind kisebb lesz s tovatűn.
Egy költőd is volt, véres Magyarország,
meg nem becsülted: halálra búsult.
A föld csak föld, de szent az égi jog:
meghalt a költő, tehát élni fog!
1919
AJÁNLÁS
Ajánlom néked őt, a hányatottat,
ki mindig zord, sötét ruhákba jár.
Kit nem világít meg a lámpaernyő,
és nem röpít a féderes batár.
Ki gyorsan ég a dermesztő hidegben,
mint ritkafényű, titkos, drága szén.
Ki melléje ül, megreszket a szíve
s szent harmónia ömlik el kezén.
Leány: ajánlom néked őt, a ritka
száz évben egyszer fénylő csillagot!
Magányosság az életének titka
s szűz-virágokból sajtolt illatok.
A kurta pályán elsikló, uszályos
hűs fényessége már sokat ölelt...
A te zenédet hallotta egy este
és megsuhogva feléd útra kelt.
Ajánlom néked őt, az átkozottat,
akit magamban hordok zordonan!
Nehéz teher, meggörnyedek alatta:
szívemből él s a lábamon rohan.
Feléd tekintget szemem ablakából
és szívemből kiránt minden erőt...
Én csak az árnyék vagyok útja szélén...
De ő a fény... Ajánlom néked őt...
ALKOHOL
És ilyenkor, hogy önmagad feledjed,
hogy magad elől magad eltakard,
csak egy a biztos és hűséges fegyver:
palackba zárva, nesze, itt a kard!
Vágd fel vele a kínban összezárult
két ajkadat, hadd égjen a pokol!
Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás,
a szívre meg az égő alkohol.
Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki,
csak egy pohár, mit csókod tüzesít.
És tűzbe röppen két szemed bogárja,
míg torkodból szivedbe tűz esik.
S a bornak aljas és szines iszapján
ott hemperegsz te áldatlan szegény;
szemed körül a síri árkok árnya,
szived körül meg ott a gyászszegély.
Ki értne meg?... magához ki ölelne?...
Ki fia vagy?... kinek vagy drága te?...
A szavad meg nem értik, csak a pénzed,
mert ez a föld a bénák bábele!
Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak
a vörhenyeges bihari hegyek,
hogy egy sután ideszakadt poéta
kiáltsa: éljenek a részegek!
Éljenek ők! a pirosarcú, vándor,
tévelygő lelkű, konok piktorok:
álomrajzolók; s daloljon a kántor!
Nyíljon szélesre ki a víg torok!
Boldog, ki szomját vízzel elolthatja,
kit megvigasztal az élet vize;
de nem szabad ejteni vízbe könnyet -
s a bornak nem árt a könny sós ize...
AMENNYI KÍNT
Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten...
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem!
Amennyi átkot már egymásnak küldtünk,
míg ily halálosan összekerültünk!
Ó, mennyi rosszat tud az ember hinni,
ha méz helyett könnyet kell néki inni!
Ó, mennyi rosszat, sok feketeséget;
kormos liliomról gonosz meséket.
S hogy lép az átok ki a hetyke szájon,
hogy kedvesünk szívére sújtva, szálljon.
És várjuk, hogy az alázatba esve
szétnyilt szivét elküldi majd egy estve.
Ó, esték, esték, szörnyű, szörnyű esték!
A sötétségtek nincs leírni festék.
És nincsen száj, amely azt eldalolja,
hogy búg a szív, sötét sarokba dobva.
És nincs a toll, amely leírni tudná,
hogy lesz a szív szolgábul újra úrrá.
És büszke úrból mint lesz újra szolga,
ki dudorászva jár, mert jól megy dolga...
A mi szerelmünk éltető betegség.
Földnek forgása, égi végzetesség.
APOSTOLI SZEGÉNYSÉG
Ide jutott a költő Budapesten,
apostoli szegénység várta őt.
És az Üllői úton kódorogván,
remélt és várt egy boldogabb időt.
Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt,
magyar költőkben sűrűn lapozott.
A lelkesedés lángja melegíté,
amely szivében dúsan lakozott.
Az új és bátor magyar szót kereste,
míg vágyának fehér virága nőtt.
Erdős Renéet figyelte estelente,
aki a legszebb nő volt azidőtt.
A költőnőknek durcás szóvetését
szerette nézni s titkos bánatát;
gyümölcsös bódék vidékén tanyázott
s egy-egy kofánál hitelre talált.
Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek
nevére, mely még zöld volt, mint a fű.
És ő csak nézte a körúti zajban,
hogy repül a sok gummikerekű...
És így történt, hogy hált az uccasarkon,
a kávéházban és hídak alatt.
Rendőrökkel is volt találkozása,
de ilyenkor ijedten elszaladt.
Oly élhetetlen volt, slemilek sarja;
miért nem állt meg, mondván: itt vagyok!
Kövezzetek meg s írjátok síromra:
Ruhája rongyos volt, hát megfagyott!
Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen
hova nyugtatnom ifjú, bús fejem:
s míg gazdagok veszekszenek a kincsen,
addig falat kenyerem nincs nekem!...
És Pest szöges kereke őt kidobta,
a rostában a rossz szem fennakadt.
Beléfáradt a könnyekbe, kínokba
és a vidékre újra leszaladt.
Szegedre ment, hol a tanyák vidékén
még él a ménes és a bor magyar;
hol annyi ágy van, ahány fáradt ember,
és enni kap az, ki enni akar.
ÁLMOK SZŐNYEGÉN
Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagy boldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
ÁLOMSZEKÉR
Virágok dúsöblű kelyhek remegnek
s egymáshoz simulnak az éjbe.
Előttem egy pohár zöld alkohol
s száll szivarom füstjének kékje.
Az éji szent hallgatás ölembe ült
és csábítja, csókolja vérem.
Langy szellőszavak és elémbe jössz
Meám, a szent álomszekéren...
Te vagy az illatos kelyhű virág
s kihez nem simul senki: a lelkem.
S bár alkohol biztat s csitít a szivar,
a mérged én már beleheltem.
Átjárt a te bűnöd, a mérged kimart,
fölitta, kicsókolta vérem.
S az én bűnöm, hogy a te tested, a szép
itt áll nékem ma is fehéren;
s én kocogok, loholok búsan a csúf,
a megfakult álomszekéren...
ÁRNYAK NÁSZA
Tüzes szinekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.
Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra -
Most száll az alkony hónaposszobámra.
Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.
S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg...
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!
A BÁNAT: FÉRFI
Ilyenkor, őszi fényben
felém fordul a bánat.
S én tisztán látom arcát,
mélyen szemembe néz.
Összeszoritott ajkát
hervadt rózsa diszíti.
És éjszín szép szeméből
vérpiros könny csorog.
És mintha szólna: testvér!
Ó jer, szeressük egymást!
Oly édes illatárban
haldoklik a világ...
Bármily szép a vigasság,
csak nő az, könnyü asszony!
De ó, a bánat: férfi,
ki egyedül maradt...
Nyugat / 1924 /
A BOLDOG UTÓDHOZ
Alázkodó, vak tisztelettel
mártom meg tintámban a tollam,
rádhagyni, boldogfi: utódom,
hogy itt, e Pesten én mi voltam.
Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz,
s oly vértelen, unott e város;
elmossa múlt, dal, csillogó név,
miktől a líra vad, betyáros.
És hangodon, mely sosem új már,
s mit csak magad vélsz magadénak:
le fogsz majd engem kicsinyelni
méltatlan, satnya maradéknak!
Nincs tisztelet az ifjúságban,
így van ma is, így lesz örökké.
A költőket az epigon-raj,
s nem életük teszi öreggé!
De kell, hogy víztiszta üveggel
láss engemet, fáradt apádat!
Ki rímet, hangot, eszmekört
ünnepi köntösként terád ad.
E versbe kell, hogy tükrét lássad 
elkényszerült szegény szemednek;
amely csak vissza néz, előre
sugárai sosem merednek.
S a benned élő senyvedésnek,
üres, erőtlen akaratnak.
Miket az évek föltüzelnek
s bús gyorsasággal learatnak.
Igen, munkása voltam egykor
ama fehér és boldog útnak,
hol lábaid biztos tudattal
bátran, felszabadulva futnak.
Kvarccal kiraktam, hengereltem
entestemmel, hogy síma légyen.
S átadtuk néked: agy, szív és vér
és világszabadság, mi négyen!
Járj rajta vígan, fütyörészve
és idvezülj könnyű porában.
S adj hálát!... Vagy irígyelj érte,
hogy én születtem meg korábban!
BÚS ŐSZI SZONETT
...Azután borgőz volt az élet!
Sok olcsó csók és sok sötét virág!
Szívemnek adtam éjjeli zenéket,
mikből kibúgtak mély litániák.
És lompos ősz jött. Rozsdaszinű bánat
s bezörgetett szemem bús csillagán:
Hé, ott hagytam a nyárban a babádat!
Oly szép és oly mosolygós az a lány!
Megsimítám rőtszín haját az ősznek
s megráztam bőségtől fáradt kezét,
mely mindent elhoz: szőlőt, bút, zenét...
mik csókot s kéjt táncolva megelőznek. -
S megkértem az őszt könnyeimen át:
- mint én - feledje ő is el Meát!
A BÜSZKE SZEM
A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.
Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.
CSAK ADDIG...
Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.
Amíg öröm a munka
és tisztán lát a szem,
amíg a nap s az éjjel
mind, mind enyém leszen.
Szeretnék addig élni,
míg csábít az öröm,
míg bíztat a reménység
e földi körökön.
Míg szabad lesz a lábam
és erős két karom,
amíg az élet terhét
cipelni akarom.
Amíg a nyári szellő
szivemben lengedez -
szeretnék addig élni,
míg újra béke lesz...
Így szerettem volna én is,
csak nem sikeredett!
CSAK TE TUDOD!
Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.
Hallgatni szent és várni vér.
Mert az lesz vesztes, aki kér.
Elmenni büszkén oly nehéz!
Ki megáll csöndben, az merész!
Ki nyugtot ád, csak az nyugodt!
Hogy merre menj?...
Csak te tudod!
CSÓKOL A HALÁL
Ittam a barátság hűs borából!
csókoltam, űztem annyi nőt...
Kik egykor a szívemhez találtak,
ki tudja: merre vannak ők?
Életem hosszú, rengő útján,
mint mérföldkövek, állnak ott.
Senkit se tudok megsiratni,
ki fiatalnak láthatott.
Most ballagok bús-egymagamba
az öreg, méla tél felé,
mint ahogy egykor bús kezeim
rohantak egy asszony elé.
Kezeim, melyek ápolnak ma,
sohsem érezték bús erőm;
és gyermekszem nem néz rám forrón,
bizakodással s incselkedőn.
Száz vad viharrá vált szívemben:
mi másnak szép, mi másnak jó;
száz kőedénybe hullott mindaz,
mi kristálykorsókba való.
Hogy visszanézek: sírni tudnék.,
hogy életem így szerteszállt
s hogy igazán nem csókolhatok
már senkit sem, csak a halált.
CSÖND...
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...
A DAL
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég.
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még.
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal.
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital.
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony.
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom.
DOBD EL!
Dobd el a cigarettát!
most már hadd szíjja más!
Kit még meg nem ijesztett
az agyvér-tolulás;
s vérét még el nem zárta
vakolattal a mész...
Dobd el a cigarettát
s a más füstjébe nézz...
Dobd el a szőke fürtöt:
a szőlő méz-szemét!
Édes, fanyar levéből
elég csurgott beléd!
Édes-maró savával
kikezdte gyomrodat...
Dobd el a szőke fürtöt,
több lángot már nem ad...
Jaj, dobd el a szerelmet,
ezt a piros lobot!
Nem látod, szerencsétlen,
hogy ő is eldobott?
Nem látod álmaidban
szép, fanyalgó szemét?...
Jaj, dobd el a szerelmet,
már úgysem a tiéd...
EGY HÁZ
Tizennégy éve itt lakom.
Udvarra nyílik ablakom.
A tűzfal a Dunára néz,
két szoba-konyha az egész -
ez Kruspér utca hét...
Lefoglalt barna bútorok...
Az életem itt kuporog...
Könyv-rengeteg, rajt zöld huzat;
köztük én írtam vagy huszat -
ez Kruspér utca hét...
Emlékem itt már annyi van!
Itt született meg a fiam;
itt feküdtem betegen én;
s mindig szegény voltam, szegény -
ez Kruspér utca hét...
Ha elmegyek majd egy napon:
kinyitják majd az ablakom;
egy pár kiváncsi szem benéz:
hát ennyi volt csak az egész...
ez Kruspér utca hét...
EGY SZŐKE
És meddőségben telt el néhány hónap;
hogy miből élt a költő: nem tudom.
Hátat fordíta minden rossznak, jónak,
a balsors olajával kent uton.
Egy apró kabarészínésznő szőke
haját csavarta ujjai köré -
s a magányosság öröknek szánt mécsét
alvajáró kezekkel széttöré.
Igénytelen kis nő volt, szája szélén
egy melankólikus fanyar vonás.
A költő szeme megakadt szegénykén,
mert ez a költőknél is így szokás.
Éjfélig a művészet csarnokában
volt mindennap ez apró nőszemély.
S hogy a költőnek tiszta inge légyen,
inget mosott hajnalig ő szegény.
És kora reggel próbára rohant el,
majd ruhát varrt és szerepet tanult;
a nyugalom szent virága fakadt ki
és béke lengett ott, ahova nyúlt.
Nem ettek néha hónapokon által,
nem láttam sose nőt, oly légiest!
Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve,
akár egy tisztafényű égitest.
És hogy nem volt mit enni, válni kellett,
mert tőszomszédok a szív s a gyomor.
S a szív, ha bármily tele van, nem adhat
belőle a gyomornak... S ez nyomor!
És ellenére a régi szokásnak,
hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt.
Az emlék gödrén sírt szelíden ástak -
abban virágzik most a szőke múlt.
AZ EMBER
Az egyik ember fát farag, fütyülve
s a holdba néz, mely bepislant a csűrbe.
A másik ember pénzt számol vigan,
s a napba néz a fény óráiban.
A harmadik: betegséget cipelget
és rossz felhők alatt viszi a terhet.
A negyedik - sötét templomban áll,
mig odakint szelid eső szitál.
Az ötödik előtt még nincs határ,
csukott szemmel pihen és csöndbe vár.
Fölötte még az anyaszív dobog,
nem bántják még dalok és gyászdobok.
A hold alatt, a nap alatt az út
két gyenge lábnak tart egy nagy kaput.
A felhők kergetőzve játszanak,
mögöttük Isten szói látszanak:
- Szilárdan áll a világegyetem!...
S egy új ember a földön megjelen.
ERDŐ
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
A szekrényem cseresnyefa,
kemény bükk a pamlagom.
Ezen ülve bámulok el
a sok fényes csillagon...
Egész erdő van szobámban;
mélyen hallgatnak a fák.
Suttogniuk sem lehet már,
le van nyesve minden ág...
Csak álmodják, hogy odakünn
zeng az erdő, zúg a szél...
S hogy majd terem rajtuk is még
valamikor zöld levél...
AZ ERESZEN
Az ereszen az eső lecsorog.
Ezek hozzád az utolsó sorok.
Nem vettem búcsút és nem is veszek.
Én ezután is a tiéd leszek.
Csak légy te másé. Menj szép utakon.
Sok jót kívánok minden utadon.
Süssön le rád a hold s a sárga nap
s a csillagok fejedre szálljanak.
S vigasztalanság korhadt küszöbén
úgy tudj megállni, ahogy tudtam én.
Gyászfátylaid a szél ne tépje meg.
S hordjon a föld, ha lábad már remeg.
Az ég a földnél távolabbra fut.
És ki a földbe, ki az égbe jut.
ÉVSZÁMOK
Most már benne vagyok a korban,
bizony, már ötvenhárom...
S még egyre az életem várom.
Pedig tudom, hogy nem jön... Ősszel
majd hallgatom, hogy zümmög a légy...
S vele zümmögöm majd: ötvennégy...
Aztán tovább nézem a felhőket,
mint eddig, a háztetők fölött...
És így leszek ötvenöt.
S majd nézem a nőket és kérdem:
hát ezek ették meg az életemet? Ezek?...
S akkor már ötvenhat leszek...
Egy-egy éccakán majd fölriadok:
hány év van még? Egy?... Öt?...
Vagy még hat van?...
És így leszek egy napon hatvan...
Múlik az idő... Mindent elfelejtek.
S megjön a régi kedvem...
Be szép lesz, majd azt mondom: hetven...
FÁJDALMAS ESŐ
Esőre állott az idő -
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat...
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák...
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák...
FÁRADT KATONA
Sorsom, te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindég csúful bántál el velem,
elébed állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
És összecsapva keményen bokámat,
jelentem néked, hogy fáradt vagyok.
Ha napsütésbe űznél, ott megégnék,
ha kikergetsz a hóba, megfagyok.
Lásd, gúnyámon a folt is ujra feslik,
a pityke rajta már nem fényesül.
A fegyver reszket már alélt kezemben
s ha elsütöm is, már csak félresül.
A kommandót csak félfüllel, ha hallom
s a célt nem látja elbúsult szemem.
Ne küldj többé az ellenség elébe!
Galléromról a rangom leveszem!
Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul -
zsebelje más, ki nálam éhesebb;
ki még keményen jobbra-balra fordul
s a dobpergésre lépte kényesebb.
Rohamra nékem kürtös már ne fujjon,
nem ér hozzám a harcnak bősz hire.
Parancsnok, én lefekszem és elalszom,
mert én már nem haragszom senkire.
A FÖLD (részlet)
A föld azoké, akik rája lépnek.
A Föld hazája minden népnek
Van rajta sok völgy, sok halom,
Sok bánya, gyár és sok malom.
Van rajta tenger, folyó és patak,
A vizekben szép, kövér halak.
A tenger tükrén nagy hajók,
És messze partok, elérni valók.
Én már tudom, hogy e világ
Mindenkié, ki bele lát,
Nincs gazdag már és nincsen úr,
Nincs senki felül, sem alul.
FÖLD
A burgonyaföldben
a bánat csírázik;
akár süti a nap,
akár hóban ázik.
Kukoricaföldben
lakik a szegénység.
A kopogó vágyak
és a sárga éhség.
A kölesmezőket
nyomorúság ássa.
Nagyon szegény ember,
kinek jó a kása.
Hitvány, szikes földbe
vetik el a répát.
Embernek, állatnak
sovány táplálékát.
A burgonyát etted,
kukoricát kaptál.
Faltál kölesből is,
répát is haraptál.
Most hát mit akarsz még?
Mitől lennél bölcsebb?
Vesd magad a földbe
ízesebb gyümölcsnek!
FRIDERIKA
Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.
És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott;
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.
A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő...
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.
Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó.
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,
megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.
S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,
sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár:
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka -
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.
Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot.
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám.
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...
Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:
"Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem."
Így könnyítette meg apám nyakában az igát -
"Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát..."
... És aztán jött a malmozás a fehér papiron. -
Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom.
És aztán édes csókja... és a zsalu... és a hold...
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.
GALAMB
A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.
Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.
Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul-ágra röppen.
Utánna néztem... kicsi kék galamb... 
És igy lett dél, megszólalt a harang;
messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.
S a fáradt őszben nagyon csendesen
utánna sóhajtottam: kedvesem...
GYÁSZDOBON
Egy életről szeretnék énekelni,
egy életről megható éneket.
Egy életről szeretnék énekelni
szelid dalokat, édesem, neked.
Egy életről, amely virágban állott
s valami nagy betegség szállta meg;
s amely a földi édent sose látta,
ki élte: nem a mennyországba megy.
Ha hárfa volna zsibbatag kezemben,
dalom remegne, mint a bús szivek.
Hegedűn hogyha dalomat kísérném,
a könnyje hullna ki mindenkinek.
Ha kürtön fújnám alkonyati órán,
talán - talán te is meghallanád...
De szívemen, e gyászdobon, a hangok
tompán verik az életem dalát...
HAJNALI IMÁDSÁG
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
HALÁL TAVASSZAL
Nincs tisztább szem a beteg szemnél,
mely látva lát és halni kész.
Nincs betegebb a tiszta szemnél,
amely követ, ha tovamész.
Nincs követőbb a beteg szemnél,
telibb felhő, hűbb sirató...
A két szemem két tó az éjben
és hull az éj és sir a tó.
Nincs betegebb az én szivemnél,
a szivemnél nincs betegebb!
Gyász országa, kinok szigetje,
fájó világrész, - bús sziget.
Rengő piros folt téli éjben,
vad erdő partján a havon,
hol tűlevelű fák tövében
egy rossz koldust vertek.
Nincs hűtlenebb leány Meánál,
nincs visszajáróbb fájdalom;
nincs fájdalmasabb visszajárás
nyirkos, romverte tájakon.
Nincs tisztább szem az ő szeménél,
nincs betegebb, mint én vagyok...
Tavaszi napvert nedves fűben
rágondolok és meghalok.
HALOTT SZERELMES VERSE
Ma már nem úgy szeretlek téged:
csak úgy, mint özvegy feleséget
a sírban is sirat a férj.
Nyugalmas álmom vagy a párnán
és éjjel, ajtómat bezárván,
nem várom már, hogy visszatérj.
Az út, mely hozzám elvezetne,
oly gazzal vert, oly messze, messze;
már el is sülyedt, azt hiszem.
Egy tiszta folyó tükre lettem
s árnyékod, mely elszállt felettem,
mély tengerek felé viszem.
HA MÁR A KÍNOK FÜGGÖNYÉT...
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot...
HARMINCHAT ÉV
Harminchat évet vándoroltam,
megállok: fáj a láb.
Rossz volt az út. Jaj, uram Isten,
milyen is lesz tovább?
Harminchat év: megannyi átok,
az mind reám lesett.
Ha villámlott; a rőt lidércfény
mind engem keresett.
Tudom, hogy így e pusztaságban
elmúlok e mezőn.
Tudom, hogy látni fogtok engem
sápadtan, elveszőn.
Tudom, hogy követ dob reám
föld helyett pár marék.
Tudom, hogy elfelejtettétek,
hogy költőtök valék.
Mégegyszer harminchat, tudom,
nincs mérve énnekem...
Hadd dúdolom még addig el
pár sajgó énekem!
HAZAMENTEM A NÉMA SZOBÁBA
Istenem, ó, mily finom a burka e nőknek!
Mind-mind színtafotában, mind-mind oly ragyogó!
Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben,
vélnéd: a fogsoruk nem csont, mind csupa csengő bogyó.
Ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben,
ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokhalom.
Így rebegett epedőn egy este a szám a szivemhez
s féltem: ma újra kínom lesz, ma éjjel újra álmatlan hánykódhatom.
S szólék magamhoz: te árva barom, te bámész ügyefogyott!
húzd ki magad egyenest és lépj ki magadból, ugrass elő!
Ünnep a térded csontjain, ünnep a vállperecedben,
ördögi kackiás lábbal lökjön közéjük a durcás lelkierő
Menj közibük. Hullasd a hajukra szád laza gyöngyeit el!
mondd, hogy te arravaló vagy; mondd: friss csókok ligetje a szád;
mondd, hogy... Akármit! Beszélni! Beszélni! Csak szó kell ez ünnepi nőknek!
Menj, hiszen egy se hugod, egy se a kedvesed, egy se az édesanyád!
Már-már léptem a ködben; már-már nyílott az ajkam, a lázvert, a csipkés
s szóltam: most menjek? ne menjek?... Csak egyszer egy ünnepi nőt!...
S nem tudom, mért? - de a könny, e meleg szó, kiolvadt szememből
s így sírva, zokogva, kesergőn álltam ott, hosszú, hosszú időt.
S fáradt dobogásban a szívem, elnyűtt kabátom fehéren a hótól,
mint éjszinű gyászparipák, hazamentem a néma szobába.
Ott súlyos és mély, szent gyászom öltve magamra, e szörnyű terítőt,
fölbúgott a lelkemen át egy név, egy néma, de gyilkos szonáta!
HAZUDJ ÉS KÁBÍTS!
Hazudj és kábíts! Kell ez nékem.
És néked is.
Már csak a hazugságtól ég a vérem.
És néked is.
Az álom már csak nagynéha vendégem.
És néked is.
És testem romlása a menedékem.
És néked is.
Rohanjunk össze. Kurta vágy a vágyam.
És néked is.
Előbb-utóbb úgyis megöl az ágyam.
És téged is.
A HIÚ HALOTT
Itt fekszem, jertek, nézzetek!
Szememmel már nem nézhetek.
A számmal már nem szólhatok.
Elhagytak mind az óhajok.
Karom volt két vaskalapács,
most rajt a halálharapás.
Két combom és a derekam:
most rajt a halál dere van.
Látjátok: hulla lettem én!
Az élettel beteltem én.
Beomlott ablak lett szivem,
nem néz be rajt már senkisem.
Csak kétfelől: a homlokon
- ezen túl még gondolkodom -,
mint kőfalakon áll a drót:
a haj őrzi az álmodót.
Még rajt a puder s hajkenőcs.
Az illata meleg, erős,
mert nem győzhetett rajt a dér -
Szeressetek a hajamér!...
HOL VAGY, ÉLETEM?
Tűzhelyem lángja merre lobbant?
Merre kígyózott parázs-nyelve?
Hideg van ma... Minden szenem s fám
talán örökre eltüzelve...
Ruhám szine hol, merre fénylik?
Hova lett délceg, hős szabása?
Lompos vagyok... talán halott is,
érett a nagy feltámadásra...
Hol vagy életem játszi habja?...
csikó-hulláma?... fojtó láza?...
Jeges szél dübörög felettem
s a lelkem koronáját rázza...
A HÓ MEG ÉN
Pelyhek, pelyhek: könnyű néktek!
Sohse fáztok, sohse égtek.
Mindig lejjebb szálltok;
könnyű néktek szállnotok.
Pelyhek, pelyhek, csönd vitézek!
Minden arcba belenéztek.
Csókoltok, ha kell a csók
s olvasztanak lágy kacsók.
Pelyhek, pelyhek, fehér könnyek!
Ölelői asszonyölnek,
csak reám ne szálljatok!
Álljatok meg! Álljatok!
Pehely vagyok én magam is,
fejem hazug, lábam hamis.
Én is szállok lefele
s nem gondolok már vele...
HÓVIRÁG
Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.
ÍGY MEGY EL A KÖLTŐ
Így megy el a költő: őszi délelőttön,
tizenegy órakor, épp ebéd előtt...
Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is,
itthagyja családját, itthagyja korát is,
itthagyja a padmalyt és itt a tetőt...
Tizenegy órakor, mikor a november
mégegyszer szétszórja fáradt fényeit;
láthatatlan bottal megbékélt kezében,
a sugaras lelkek csöndes jelmezében
kilép az életből s a halálba nyit...
S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva,
gazdátlan, üres lett, mint ez a világ.
És színes tintákba megfürdött tollát is,
s itthagyja a munkát, e szent motollát is -
s árván maradtok ti: Üllői úti fák.
S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most,
szomorú panasszal hiába remeg.
Elhagyott ágyában elárvulva, fázva,
hiába ugrik fel negyvenre a láza -
az örök nagy Gyermek már nem érti meg...
A barna polcokon ott állnak a könyvek:
nagy-gyűrűs kezével többé nem lapoz...
Ittmaradt zenéje, ez a drága manna,
és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna -
ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz.
Így megy el a nagyok legislegnagyobbja,
így megy el a költő egy bús délelőtt...
Igékkel átkozott és sebekkel áldott
sírjára simítsunk sok fehér virágot,
örökfénybe vívő nagy útja előtt...
Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek!
Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!...
Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk!
Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk!
Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!...
1936
***
KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK
Hóval van behintve az Üllői út:
egykor itt laktál, az eszembe jut.
Egy hátsó lépcsősor volt az utad.
Emlékemben egy kéz arra mutat.
Névjegyed fehéren állt a falon;
te magad kevélyen, fiatalon.
Főzted a teát és írtad a sort;
adtad a verset, a fűszeres bort.
Tanultál, álmodtál könnyek alatt
s remegve nézted a szürke falat,
amelyre ördögöt rajzolt a vér;
ördögöt, mely angyalszárnyakat kér.
Emlékszel?... szavakkal játszadozánk.
Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!...
S néztük a képet az ócska falon
s a vérező mellet oly fiatalon.
Az ujjat, mely önvérébe mártja magát
s a porba beírja mélytitku szavát...
Az arcot s a harcot, mely rája kiül;
s az élet szent fényét, mint hal el, kihül...
A legenda fátyolát, mit most a szél
föllebbent mindnyájunk könnyes szemén...
Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz!
Tűzben láng! Békében költő-szinész!...
Hogy hívtuk őt az éj kábulatán!
Őt, akit ottfeledtek a csatán.
...Egyikőnk itt hal meg, a másik ott -
De azért Petőfi mégis halott!
JAJ
Féltékeny élet a magányos élet
s mint sárga rózsa: nehéz illatú.
Bent van a nyár és démona a télnek,
akik kitűzik, önmaguktól félnek.
Akiknek adjuk: boldog egy napig,
de hideg vízbe ágyazza már este.
Éjjel rossz álmot lát, nem alhatik
s másnap egy vörös rózsát szakít.
Ó sárga rózsák kertje, selyemerdő,
ó langy magány, ó felporzó sebek!
Ó csók fölé feszített selyemernyő,
ó könnyező hold, mely szivembe feljő!
Jaj, sárga rózsa nékem a magány,
mint sárga rózsát: illesztem szivemre;
hadd illatozzon szivem mély taván,
e sárga rózsa, mely bút hord magán.
JÁTÉK
Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcelán-babácska,
meg játék-huszár...
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!...
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután...
Később meg szívekkel -
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshúzás...
Szerelembe estem,
rám nyitott egy száj...
Játékot találtam -
játszani muszáj!...
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz...
ha nem: nem is élsz!...
KARÁCSONYI VÁNDOR
Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.
Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.
Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.
Aztán a jászolba meríti
hideg kezét - és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen...
Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana...
A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén utjára engedi...
KÉT ASSZONY
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Nyújtod, adod a tenyered;
elringat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!
Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke ínnal félrelépek.
Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két imádat!
Anyám kenyerét álmodom
s elbujok forró tenyeredbe.
S belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.
KÉT SZEM
Voltam gyerek, homokba' játszó.
csodálkozó és önfeledt.
Bámulva néztem, bogy kígyózik
a füst a háztetők felett.
Voltam diák: ki padsorok közt
sóváran csengetésre vár,
Kamasz, vígkedvű, pelyhes állu,
hős, szoknyakergető, szamár.
Voltam a földön bús gyalogló,
ziháló gyors kengyelfutó.
Bölcs és bolond. Izzadva fázó.
Mindent és semmit sem tudó.
Voltam kipirult vőlegény is,
ki csókot és mosolyt keres.
Voltam poéta. Voltam vádlott.
És hetyke, önző felperes.
Voltam a mennyben. És a mélyben,
hot a koporsót enyvezik.
Ma nem vagyok más, csupán két szem,
mely lecsukódva könnyezik.
a_het_1924
KÉT SZÍV KÖZÖTT
A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?
Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...
Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?
Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...
Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...
Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...
KI NŐÉRT
Ki nőért sokat könnyezett,
annak az útja fölvezet
a hegytetőre magasan,
hol szikla csillog, havasan.
A havas sziklára leül
s hallgatja: a szél hogy fütyül
a forró világok felett.
S az ajkán nincs már felelet.
S a nagy magasban nem hiszi,
hogy sorsa égbe felviszi.
Megszűnt a magas, meg a mély;
álommá lett a szenvedély.
Ott nincs a rossz már s nincs a jó;
a szív se mélyen sóhajtó.
Csak nap van, amely leszalad
néha a legszebb perc alatt.
És perc és óra, hó és év;
és mind egy név! Egy drága név...
KÖLTÉSZETEM
Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár...
Hol dús karodba öltöm a karom,
hol fátylaiddal szívem takarom,
hol úgy figyellek, mint rabot a foglár...
Arcodnak minden izmát ismerem,
mégis a legforróbb titok nekem -
jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység!
Ami szép benned: fellobogtatom,
hogy száz szépséggé váljék a napon,
hogy mások is, hogy mások is szeressék...
Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt,
mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt;
sem ébren lenni, sem aludni nem hagy...
Költészetem, ragyogó szőke lány,
senki sem tudja, magam sem talán:
törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy?
LETÖRT GALLY A PORBAN
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
LEVÉL ATYÁMNAK
A város fái közt merengve járok:
szelíd, leromlott, árva sarjadék.
Az életet hideg szemekkel nézem;
lesorvadt már a vágyam karja rég.
Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra,
mert mérges férgek rágnak dúlt agyán...
Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. -
Élj boldogul, atyám!
Mi lettem én?... e kérdés feleletlen!
Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr.
Se szárny, amely az égre rajzolódik,
sem erő, mely a föld méhibe fúr.
Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb,
mint ama por, mely lassan száll reám...
Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget -
Élj boldogul, atyám!
Neved helyett ha újat is kerestem:
nem tudja sem király, sem kisbiró.
Se fönt, se lent nem számít már manapság
egy borús arcú magyar versiró.
Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó,
nincs márványlépcsős úri palotám...
Nem is kívánok semmit, amim nincsen -
Élj boldogul, atyám!
Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony!
Két szende szem: szívemnek oltalom!
Hogy nem lehetett életemnek szomját
a szerelem üdvével oltanom.
Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik
a késő napok hűvös alkonyán...
S hogy nincs fiam... Bár néked se lett volna -
Élj boldogul, atyám!
LÍRA
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
Az elhagyottság végtelenül fájó
sebét, a lelkem lomha gyász-szinét -
és nem tettem. Bár szólni akart ajkam:
elhallgattam az örök, szent igét.
S most szenvedek. És szeme sugarától
szívemen súlyos, nagy vád szalad át,
s e vádnak súlya megrezdíti lelkem,
miként szellő egy lány sötét haját...
Folytatás 2 rész:
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Somlyó Zoltán&Somlyó György |
|
|
|
Címkék: kristálykorsókba, szétszakítanátok, angyalszárnyakat, kukoricaföldben, hónaposszobámra, kabarészínésznő, rendszerességét, burgonyaföldben, bársonyvasárnap, elfelejtettétek, összeszoritott, márványlépcsős, reménytelenség, jázminlehellet, vállperecedben, világszabadság, vállperecekben, vigasztalanság, szoknyakergető, összekerültünk, felszabadulva, rosszalkodott, szerencsétlen, színtafotában, fellobogtatom, átszenvedtünk, elkényszerült, mennyországba, bölcsességhez, költészetének, gyászfátylaid, lábujjhegyen, álomszekéren, rendeltetett, veszekszenek, szellőszavak, egyedüllét magányáról, erotikával átszőtt, bohém anarchizmus, nagy költőt, élet csak, szent magány, fellegekbe nőtt, magyar nemzet, szája magyar, nagy halott, árnyék mind, föld csak, féderes batár, dermesztő hidegben, életének titka, kurta pályán, Somlyó Zoltán, SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI, Schwartz Zoltán, Somlyó György, Reviczky Gyula, AMENNYI KÍNT, APOSTOLI SZEGÉNYSÉG, Erdős Renéet, ÁLMOK SZŐNYEGÉN, ÁRNYAK NÁSZA, BOLDOG UTÓDHOZ, ŐSZI SZONETT, BÜSZKE SZEM, CSAK ADDIG, CSAK TE TUDOD, CSÓKOL HALÁL, DOBD EL, FÁJDALMAS ESŐ, FÁRADT KATONA, HAJNALI IMÁDSÁG, HALÁL TAVASSZAL, HALOTT SZERELMES VERSE, KÍNOK FÜGGÖNYÉT, HARMINCHAT ÉV, HAZAMENTEM NÉMA SZOBÁBA, HAZUDJ ÉS KÁBÍTS, MEGY EL KÖLTŐ, Édes Anna, KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK, KARÁCSONYI VÁNDOR, SZÍV KÖZÖTT, LETÖRT GALLY PORBAN, LEVÉL ATYÁMNAK,
|
|
Online
