|
2016-11-01 20:45:08, kedd
|
| |
| |
A TEMETŐK CSENDJE
Emlékezzünk halottainkra - versek
Virággal, koszorúkkal siető emberek zaja veri fel a temető csendjét. Emlékezünk... Mi, élők. Szeretteinkre, a holtakra. Nagyszülőkre, szülőkre, testvérekre, feleségekre, férjekre, gyermekekre, rokonokra, barátokra és ismerősökre, hősökre és áldozatokra.
Nem véletlen, hogy éppen november első napjai a közülünk eltávozottaké. Utolsó díszeit a kertek még ontják, ha nem hervasztotta le a korai fagy a virágokat. Betakarjuk velük a sírokat. Pompázzanak ott, míg lehet. A gyertyák esti fénye, kísérteties lobogása, a rokonok, ismerősök találkozása a hantok felett, halk beszédük, néma fájdalmuk, szipogásuk a titkot próbálja megfejteni. Hát ennyi? Ide jutunk mindannyian?!
A gyerekeknek tetszik a tűz, az izgő-mozgó lángnyelvek, de amikor felteszik a kérdést: - Hol van? - Zavarba jövünk mi, felnőttek. Mit feleljünk? A földben? Az égben? NEM! A SZÍVÜNKBEN! S aki nem ott keresi Őket, másutt sem találja. Sorra gyújtjuk mi is gyertyáinkat, mécseseinket. Nagyobbakat, kisebbeket, vastagabbakat, vékonyabbakat, drágábbakat, olcsóbbakat. Lassan tövig égnek. Egy darabig őrizzük, majd magukra hagyjuk.
Ilyen gyertyák, lángok fényei vagyunk mi is, s voltak az előttünk élők is. Fényüket szerteszórták, melegítettek vagy égettek, néhányan tűzvészt is csináltak... Éltek. S míg éltek, lobogtak. Ez a lobogás nem múlhat el belőlünk sem. A halottak napi gyertyák fénye biztasson mindannyiunkat!
Árasszunk fényt és meleget magunk körül! Melegítsünk, s ha kell, égessünk is! Hirdessük, hogy ennek a világnak díszei vagyunk, s éljünk úgy, hogy ékességévé is váljunk! Égessük a gyertyánkat, de ne egyszerre a két végéről! Ne rakjunk magunk körül mindent elemésztő tüzet, ne perzseljünk meg másokat! Vegyük észre, ahol fáznak, ahol sötétség honol! Világítson és melegítsen szeretetünk lángja! Égjünk és másokat is gyújtsunk lángra! De tudjunk takarékon is lobogni!
Az öncélú, önpusztító tűz után nem marad más, csak a hamu. A természet örök körforgásába pedig csak úgy tudunk bekapcsolódni, ha egy-egy kis szikrát elrejtünk gyermekeink, unokáink lelkébe, s ebből a ,,csillagfényű gyémánt"-ból kell az ,,örök győzelmet hirdető virradat"-nak felkelnie újra meg újra. Ez az élet misztériuma. Ez a világosság győzelme a sötétség felett, a fény uralma az árnyék felett, az élet diadala a halál felett.
Dömök Elíz: Ujjlenyomat
Halottak napján, apáink, anyáink, szeretteink emlékére
Link
A temetők csendje
Link
Emlékezzünk Szeretteinkre! /Halottak Napja! - 2016/
Link
Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
a megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
ma ünnep van, ma sírhatunk!...
1899
Alex Tamás: EMLÉKDAL
Csak a jók mennek el, ők hagynak el,
Mit ők hoztak el, ők viszik el.
Ez nem tűnik fel, míg együtt vagyunk,
Csak a jók ünnepén ha az égben vagyunk.
A jók mennek el, s ránk száll az éj,
Ők hagynak el, az álmunk övék.
Ez nem tűnik fel míg együtt vagyunk,
De a jók ünnepén találkozunk.
Szívük megpihenni tér lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben. 
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!
Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent, amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.
Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!
Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.
Alex Tamás - Emlékdal /Csak a jók mennek el/
Link
Aranyosi Ervin: HALOTTAK NAPJÁN
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M'ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod - attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle...
Aranyosi Ervin: VAJON MIÉRT IS JÓ TEMETŐBE JÁRNI?
Vajon miért is jó temetőbe járni,
elporlott testek közt, csendben sírdogálni?
Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,
melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.
Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,
mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.
Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,
elment kedveseink, másik síkon élnek.
Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,
sorra felidézni kedves emlékeket.
Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,
a szeretett arcot újra felidézni.
Nem kell hát megölni annyi szép virágot,
feldíszíteni egy megkövült világot,
ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,
mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.
Vagy Te másért jársz ki, - bocsánatot kérni?
Hiszed, képtelenség másképp utolérni?
Ám akit keresel, ott már nem találod,
siettetned nem kell korai halálod!
Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen!
Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.
Kinek sorsa egykor összefutott véled,
álmodban, lelkedben újra, újra éled.
Újra látni fogod, tudsz vele beszélni,
lesz még új esélyed bocsánatát kérni.
S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket,
megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.
Ám ehhez nincs szükség halottak napjára,
s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,
jobb a szép dolgokat újra felidézni,
szeretted szemébe újra belenézni...
Babits Mihály: SÍRVERS
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál.
hol féreg nem fáj, hogyha rág.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam. 
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem boszant a léha gyász.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.
Babits Mihály: Sírvers /Szilágyi Tibor/
Link
Bagi László: MINDENSZENTEKI FÉNYEK
A mai nap teljesen más,
lelkünket mélyen megérinti a gyász.
Szeretteink a földben nyugszanak,
nekünk pedig könnyeink hullanak.
Kiket éveken át annyira szerettünk,
nem lehetnek többé soha már mellettünk.
Testük a földben, lelkük az égbe szállt.
Minket egy életen át elkísér a gyász.
Emlék maradt csupán minden mozdulat,
melyet naponta láttunk életük alatt.
Elhagytak minket mindörökre már,
s helyettük ránk csak egy sírhalom vár.
Kőbe vésett név, mi utánuk maradt,
s vele egy szomorú, gyászos hangulat.
Tudjuk, hogy születtünk, élünk s meghalunk,
felfogni oly nehéz, hogy halandók vagyunk.
Halandók e Földön, vendégek csupán,
más világba lépünk a földi lét után.
Oda, hol ők vannak, kik elhagytak minket,
fájdalmat és gyászt a lelkünkre hintve.
Ezer mécses lángja lobban most a szélben,
így emlékszünk rájuk fájón minden évben.
Tegyük össze kezünk gyertyák fénye mellett,
kérjünk nyugodalmat nékik, s békességet.
Emlékezzünk rájuk örök szeretettel,
emlékük él bennünk most és mindörökre.
Bagi László: SÍRSZ...
Sírsz. Sós víz mossa orcád,
Lelkeden ül a bánat.
Érzem, hogy valami bánt
Latom, hogy az arcod sápadt.
Nézd nevetek - mondom,
De csak könny csorog az arcomon,
És igéz patakot.
Én csak szerény vigaszt nyújthatok.
Vagy talán meg azt sem,
De búd már az enyém.
S együtt sírunk ketten,
Minden könnycsepp kemény.
Koppanással hull a földre,
S nem a tied többé.
Elillan egy-kettőre,
fel a felhők mögé.
A könny elillan,
A bánat megmarad.
Azon faradozom,
Hogy megvigasztaljalak.
Előveszem kendőmet,
Megtorlom a két szemed.
Megfogom a kezed,
S együtt sírok Veled.
Bakos Erika: VIGYÉL MAGADDAL
Anyám vigyél magaddal...
Ahol csendes sírok között,
mélyen megérint a gyász.
Ott majd megkérdezem tőled,
csonka keresztek mögött,
halottakra, mondd, ki vigyáz?
Mért nem ragyog a fény,
a kopár sírhantok fölött?
Pedig Anyám nézd csak...
A temető csillagkönnyes
ünneplőbe öltözött.
Anyám, mondd, te látod...
A sírokon angyalok ülnek,
halottaknak e szép napon,
lágy zenét hegedülnek.
Anyám szoríts magadhoz...
Nézd, könnyeket sodor a szél,
és suttogó imák hangjaira,
minden holt lélek útra kél.
Bene Györgyné Éva: EGY SZÁL GYERTYA
Nem kell, csak egy szál gyertya
emlékezni ez is elég!
Belülről jöjjön, s fájjon ha kell
sírjunk, és hagyjuk hogy kiszabaduljanak könnyeink,
oly jó lesz utána a megkönnyebbülés!
Nem kell, csak egy szál virág
kegyeletből ez is elég!
Fájdalmunk óráján, mélyre
belecsöppenni még megrendülő. 
Kutatva keresni a múltban
szerettünket, féltve megőrizzük emlékét!
Nem kell, csak egy gondolat
mi tudjuk ki az,
kinek gyermeke, szülei, testvére
vagy kedvese, párja netán unokája
belül mardossa a bánat.
Megnyugodni, rágondolni
szívünkben elrejteni örökké!
Bognár Mónika: OTT VAGY MOST MÁR...
Ott vagy most már, ahol senki se lát.
Ott vagy most már, ahol semmi sem fáj!
Ott vagy ahol már nincsenek kérdések.
Ami utánad maradt színtiszta érzések!
Gondolatban sírodnál suttogom a neved.
Gondolatban sírodnál megfogom a kezed.
Gondolatban azt kívánom, hogy legyél itt velem,
És Te ott vagy,mert érzem, hogy szorítod a kezem.
S ha majd én is egyszer lecsukom a szemem,
Ne fájjon már semmi, csak Te ott legyél velem.
Ne sírjon az, ki akkor nem jöhet velem,
Mert aki utánam jön, annak majd én nyújtom a kezem!
Csabai Lajos: MINDENSZENTEK
Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.
Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.
Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.
A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.
Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!
Csukás István: ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT
Istenke, vedd térdedre Édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre Édesanyámat!
Demjén Ferenc: GYERTYÁK
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Égig érjen a fény, és mi úgy szereténk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.
Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
És mindenkiért, aki nem hiszi ezt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
Domonkos Erzsébet: ANYÁMNAK
Hajad ezüstjével szökött meg
a novemberi szél.
Utolsó sóhajod sietett utána.
Kicsi szobádba már
beköltözött a Tél.
Jég, zúzmara jár a nyomába.
Elmentél, Anyám.
Tovasuhantál a kenyérért
sorban állók sóhajával,
beteljesületlen vágyaid
végtelenbe futó vonatával.
Elmentél, Anyám 
De lásd, én itt vagyok.
Virágot hoztam néked.
Térdre hullok és remegő kézzel
simogatom meg emléked.
Köszönni jöttem.
Megköszönni a kincset,
amit adtál.
Mert már tudom,
gazdag vagyok.
Gazdagabb a leggazdagabbaknál.
Koporsóbazárt, szótlan ajkad
suttogta el nekem a Titkot:
Szíved egy kincstár.
Ne tékozolj soha, de mindig
másoknak is adjál.
Ha mindig tudsz adni,
van helyed e Világban.
S majdan boldogan fürödsz meg
a csillagok porában.
Dsida Jenő: LESELKEDŐ MAGÁNY
És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
Dsida Jenő: SÍRFELIRAT
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
Dsida Jenő: TEMETŐBEN
Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
1924. augusztus 31.
Edda Művek: LELKÜNKBŐL
A gyertya szépen lángol,
Nem fújja már a bántó szél.
A viasztest elolvadt,
Valahol új életre kél.
A Föld már elengedte,
Az égen egy csillag ragyog.
Szelíden kérik Őt,
S Ő játszik egy égi dallamot.
Eggyé forrt kéz a húrral,
És már egy új ütembe kezd.
Lassúbb és csöndesen szól,
Úgy üzeni: megérkezett.
Lelkünkből szól ez a dal.
Örökre velünk maradsz, 
Őrizzük mosolyodat.
Vihar, kiált kegyetlen,
Elválaszt zord idők keze.
Az ész hazug; ne engedd,
Ne, hogy a reményt elvegye!
A Föld már elengedte,
Az égen egy csillag ragyog.
Szelíden kérik Őt
S Ő játszik egy égi dallamot.
Minden üvöltve lázad,
Hol van az elrabolt hitünk?
A lelked halhatatlan,
De a fájdalom elönt.
Lelkünkből szól ez a dal.
Örökre velünk maradsz,
Őrizzük mosolyodat.
ELMENTÉL
Mikor itt voltál, minden szép volt s tiszta,
de most sivár az élet, mert soha nem jössz vissza.
Elmentél örökre, egy jobb világba,
s én keservesen sírok a nevedet kiáltva.
Hiányzol! Ennyi jön ki szomorkodó számon,
mindent, amivel megbántottalak mélységesen bánom.
A szívem szakad meg a sírod előtt állva,
könnyem hull, de te csak hallgatsz koporsódba zárva.
ELMENTÉL, KERESLEK
Elmentél, kereslek,
a temetőt járom.
Ülök a sírodnál,
ez lett a világom.
Ülök itt és várom,
hátha még meglátom
mosolyod az égen,
s jössz újra, mint régen.
Ilyenkor szívem is
jól lakatra zárom,
ég felé a kulcsát
csak neked kínálom.
Most egyedül
a Tiéd lehet,
Te lehetsz csupán,
kit oda beengedek,
s szívem szíveddel
együtt lehet.
Bebújsz pajkosan,
s jól becsukod,
tudod jól, ilyenkor
a tiéd vagyok.
Egyek vagyunk újra:
én Te, s Te én,
szállunk, repülünk,
ölel a fény.
Ilyenkor újra
Szép a világ,
szédült iramban
repüljük át.
Angyalok koncertjén
tapsolunk,
csillagzenére táncolunk.
Az álomból egyszer csak
megérkezem:
fekete betűk a sírköveden ...
Megint elszöktél,
mint az álom.
Könnycseppként bujkálsz
a szempillámon.
EMLÉK MARADOK...
Ne fájjon nektek, hogy már nem vagyok,
Hiszen Napként az égen nektek ragyogok!
Ha szép idő van s kék az ég
Jusson eszetekbe sok szép emlék.
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok -
Inkább a szép dolgokon kacagjatok!
Ha telihold van, az értetek ragyog
S azt jelenti, hogy boldog vagyok.
Ha hullócsillag száll az éjféli égen,
Akkor mondjatok egy imát értem!
Én is imát mondok majd értetek,
Hogy boldog lehessen szívetek.
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok,
Hiszen szívetekben jó helyen vagyok...
Az ELMÚLÁS
Nekem felfoghatatlan,
hogy egyik nap még itt van,
még beszél, jár, simogat,
másnap pedig az űr csak, ami marad.
Nekem felfoghatatlan,
hogy született, itt volt, s távozott,
csak az emléke él,
mit maga után hagyott.
De emléke él és élni fog,
míg az én szívem e földön még dobog.
Őrzöm a képét, a mosolyát,
a hangját, s minden gesztusát.
Őrzöm a mozdulatait,
mely bennem él mind a mai napig,
őrzöm a felém közvetített gondolatait,
a nekem elsuttogott szavait.
Mert nem halt meg ő, még mindig él -nekem-
csak messze távozott, hol meg nem érinthetem.
EMLÉKEZÉS
Nézem a gyertya lángját
Szememben könny csillog.
És a könnyek fátyolán át
Látom kedves arcotok.
Itt vagytok mind ,akiket szerettem
Szülők,Édesapám s szerettet ,Édesanyám
Ajkatok néma,néztek szótlanul
Ölelne karotok,de már nem mozdul.
Látjátok könnyeim,s fájdalmat arcomon
Ti már nem tudjátok mi az a fájdalom.
Csak remélni merem,jó helyen vagytok
Angyalok vigyázzák örök álmotok.
Nem csak a mai nap gondolok Rátok
Az év minden napján Velem vagytok.
Lelkemben őrzöm kedves szavaitok
És ha eljön az idő... megyek hozzátok
Eötvös József: A MEGFAGYOTT GYERMEK
Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.
Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.
Anyja sírjára űl, zokog
Az árva kis fiú:
- Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!
Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;
Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.
Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!<<
Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.
A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körűl, de itt
A holtak hantjain
Mély nyúgalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sóhajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.
Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, -- felsóhajt,
S mély álomba merűl.
És ím az árva boldogúl,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.
Szive még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kínjai.
1833.
ÉDESAPÁM SÍRJÁNÁL
Állok a sírodnál, merengek,
Fejemben emlékek keringenek.
Míg a sírod rendezgetem,
Apám, könnyem törölgetem.
Sírva gondolok mosolygó arcodra,
Biztonságot adó két erős karodra.
Erős voltál, nem panaszkodtál,
Némán tűrted a kínok- kínját.
Hervadtál, mint vázában a rózsa,
Szívemben nagy űr tátong azóta!
Nem haltál meg, itt vagy velünk,
Napról- napra emlegetünk.
Holtod után is szeretünk,
Nem! El soha sem feledünk.
Hantodon nyílik a szegfű, a rózsa,
Szívünkben nem halványul emléked soha.
Temetőben míg virul a virág,
Szomorúan gondolunk mi RÁD.
Számtalanszor kiáltanám,
Kisírt szemekkel: APUKÁM! !!!
ÉLTEK KÖZÖTTÜNK
Éltek közöttünk hétköznapi hősök:
rokonok, barátok, kedves ismerősök.
Nagy történelmet létükkel nem írtak:
emberek voltak, nevettek, néha sírtak.
Nevük nem őrzi a világ krónikája,
csak bennünk élnek, szívünket kitárva.
Visszaemlékszünk, mikor még velünk voltak:
szebb volt a ma és teljesebb a holnap.
Ha a lelkünket olykor bánat érte,
melletünk álltak, és volt, aki megértse.
Mosolygós kedvű, vígaszt hozó apák,
bölcsődalt dúdoló, kedves nagymamák.
Miattunk éltek és minket szerettek,
teltek az évek, s ők messze-messze mentek.
Nevüket csupán egy sírtábla őrzi,
de a kegyelet az időt is legyőzi.
Eljön a nap, s egy percre megállunk,
rohanás helyett kis temetőkbe járunk.
Virágot teszünk sok apró sírhalomra:
az emlékeket gyertyák lángja ontja.
Falus Lajos: NEKEM MÁR NINCS ANYÁM
Nekem már nincs anyám, ki simogasson,
Estére érve álomba ringasson,
Gyengéd kezével édesen becézzen,
Szelíd szaván szép meséket meséljen,
Az én anyám a kéklő égben él már,
Csillag-szemével onnan néz le énrám:
Ha boldognak lát arca felragyog,
De mindig sír, ha szomorú vagyok.
Az én anyám olyan mint mindegyik:
Őnéki fáj ha gyermekét verik,
Ne bántsátok hát egymást emberek!
Minden rossz szó egy anyán ejt sebet...
Minden ütés egy anyaszívet ér,
Nyomában onnan serken ki a vér.
Ó szeressétek egymást, emberek!
Anyátokért... ha másért nem lehet...
Mary Elizabeth Frye: NE JÖJJ EL SÍRVA SÍROMIG
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Gősi Vali: SZILÁNKOK - Részlet
(töredékek)
Percedet hiába rabolta múló lét, s idő,
testedet őrzi csak a néma temető.
Lelked a végtelenben örökkévaló!
Gulyás Éva: A TEMETŐ CSENDJE
Mikor a tölgyfa alatt állok,
Csak rátok gondolok!
A síron gyönyörű virágok,
Feledni nem tudok.
A fák csak susognak, csend honol,
A bú belém karol.
Eljöttem újra, elbúcsúzom,
Csomó ül torkomon.
Ébren vagyok, mégis álmodom,
A régmúlt otthonom,
Édes ízek, szavak, illatok,
Nincs, mert ti itt vagytok.
A gyertya lángja még pislákol,
A fejfán fény táncol.
Szememben egy könnycsepp ficánkol,
A csend elvarázsol.
Guvat Hajnalka: VALAHOL BÚS DAL SZÓL AZ ÉN SZÍVEMBEN
-sírhalomnál állva-
Elbúcsúzunk! Úgy fáj a távolság!
Könny csordul, s szem szór száz szikrát.
Arcunk halovány, egy elmosódott kép,
az egykor víg mosoly, már nem is oly szép.
Egy csillag földre hull, s fáj a szív nagyon,
könnybe lábad a szem, úgy sír a fájdalom.
A búcsú még fáj, őrli a szív, mint a malom,
- de mégsem marad más -
csak egy ártatlan, csillagok alatt nyugvó sírhalom.
GYERTYALÁNG
Gyertyaláng a lélek fénye
Temetőben lassan égve
Krizantémok bársony testén
Halottaink szép emlékén
Kulcsolt kézzel elmerengünk
Csendben befelé könnyezünk
Imáinkban jelen vannak
Mindig lelkünkben maradnak...
Virágos sír őrzi álmuk
Reméljük , majd egyszer látjuk
Gyertyalángban emlékük él
Szívünk mélyén életre kél
Temetőben néma sírnak
Vágysz arra , hogy némán sírjál
Halottaink lelke velünk
Mécsesekkel emlékezünk
Gyóni Géza: ANYÁM
I.
S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.
Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vígaszért esengve.
S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe' csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
"Anyámnak, a feledhetlennek..."
Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett - a szeme mondta:
"De jó is ennek, - nincs halottja..."
S én mondtam: nékem nincs halottam.
Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
"Feledhetetlen, jó anyámnak"...
Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivő ajkkal sugta, kérte:
"Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!"
Anyám! Oh, én hiába mondom...
Hallja és - nincsen feleletje...
Anyám, anyám, hallgass, - fiad kiált!
- Reám néz - óh, de nem látja "fiát"...
Halott - és nincsen eltemetve.
Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem -
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott - és nincsen eltemetve.
Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szívvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett -
S bár bús szeméből könnyek ömlenek -
Halottja van - s nincs eltemetve...
II.
Kicsinye domb, - de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja...
Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kő,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élő szemfedő
A jó anyának áldott szelleme...
III.
Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána -
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?
Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szőke gyermek bús halála -
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?
Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?...
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel...
IV.
Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?... És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar -
Magának egy-egy lelket kiszakít?...
V.
Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki -
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.
Míg gyermeked végét lehelte tán -
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok...
Még most is élne mosolyod!
Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra -
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.
Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.
Hajdú Mária: A TEMETŐ CSENDJE
Talpunk alatt megreccsen egy ág,
kezünkben néhány szál virág,
szívünkben bús emlék vibrál.
Hűvös kertben borzong a lélek,
gyertyaláng dacol a szélnek,
síri csend, megállt az élet.
Könnyét hullatja az őszi ég,
imára kulcsolja kezét,
s hallom a temető csendjét.
Talpunk alatt megreccsen egy ág,
fagyos és magányos világ,
szívünkben a bú emléke jár.
Hamza Anikó Julianna: TEMETŐ CSENDJE
Hallod ezt a csendet!
Mi a temetőben szenved.
Nincsenek csak sírok,
És én a földön ordítok.
Nyugodt békés hely ez,
De hallgatjuk a csendet.
Bár szívem ne ordítana,
Hiányod ne szorítana.
De távol vagy tőlem,
Nem ér el kezem.
Temetőbe kimenvén,
szívem csak ordít, hátha elér.
Madarak énekelnek,
Csend honol e tájon.
Szívünkben csak a remény
S virágok a sírok tetején.
Hallgatom hát e csendet,
Mit nem tör meg semmi sem,
de egyszer odakerülök én is,
Síromon virág lesz,
S a csendben, a sírok között
Majd egy leszek én is.
Akkor majd fogom kezed,
Mire vágytam rég.
Hallgatjuk a madarak énekét,
S a lelkünk messze jár,
Hogy a csendet ne halljuk tovább.
HALOTTAK NAPJA
Térdet hajt a novemberi alkonyat.
A szél kisöpri sírok közt az utakat.
Ünnepre készül ez a fáradt őszi nap.
Hófehér keblű krizanténok,
Átölelik a gyertyafényes sírokat.
Csend ül az akácfák alatt.
Halkan beszél, ki szólni akar,
Méltóság és tisztelet
Ez jár a halottaknak.
Megkövetni élőknek a multat.
Üdvözölni a halott barátokat.
Gyújts egy szál gyertyát magadnak,
Majd imádkoznak érted a halottak.
Hófehér lelked világítsa
A gyertyafényed, hogy
Az életed, igaz emberként éljed
Kisérjenek utadon,
A MINDENSZENTEKI FÉNYEK
HALOTTAINKRA EMLÉKEZÜNK
A mai nap teljesen más,
lelkünket mélyen megérinti a gyász.
Szeretteink a földben nyugszanak,
nekünk pedig könnyeink hullanak.
Kiket éveken át annyira szerettünk,
nem lehetnek többé soha már mellettünk.
Testük a földben, lelkük az égbe szállt.
Minket egy életen át elkísér a gyász.
Emlék maradt csupán minden mozdulat,
melyet naponta láttunk életük alatt.
Elhagytak minket mindörökre már,
s helyettük ránk csak egy sírhalom vár.
Kőbe vésett név, mi utánuk maradt,
s vele egy szomorú, gyászos hangulat.
Tudjuk, hogy születtünk, élünk s meghalunk,
felfogni oly nehéz, hogy halandók vagyunk.
Halandók e Földön, vendégek csupán,
más világba lépünk a földi lét után.
Oda, hol ők vannak, kik elhagytak minket,
fájdalmat és gyászt a lelkünkre hintve.
Ezer mécses lángja lobban most a szélben,
így emlékszünk rájuk fájón minden évben.
Tegyük össze kezünk gyertyák fénye mellett,
kérjünk nyugodalmat nékik, s békességet.
Emlékezzünk rájuk örök szeretettel,
emlékük él bennünk most és mindörökre.
Harcos Katalin: GYERTYÁT GYÚJTOK
Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.
Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók,majd újat fon körénk...
Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.
Egy -egy gyertyát gyújtok mindenkiért
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még
nézd, kedvenc hófehér virágait.
Titkon szívemre csendes béke száll
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadna el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem.
"Hol van az a csillag, amely Hozzád vezet?
Hol van az a madár, amely énekli a Neved?
Hol van az a szellő, mely összekócol Téged?
Hol van az az utca, amely őrzi Lépted?
Hol van az az éj, mely ringatja az Álmod?
Hol van az az út vége, ahol majd meg kell állnom?
Merre induljak, ha majd mennem kell?
Hol lesz a végcél, ahová érkeznem kell?
Ott ahol testben nem, de lélekben Létezel!"
Horváth M. Zsuzsanna: EMLÉKEZEM
Mit mondhatnék nincs szavam,
elbúcsúzni nem tudtam.
Szíved nem ért, ajkad néma,
emlékezem most a jóra.
Fagyos a föld ami betakar,
a mélybe zár, hangtalan.
Bánat járja át a szívem,
érted kiált szüntelen.
Messze jársz, nem hallod,
hideg föld az otthonod.
Betakarlak sok virággal,
rózsával és tulipánnal.
Hiányod fáj úgy sajog,
elmentél egy hajnalon.
Találkozunk majd tudom,
átölel még két karom.
Most búcsúzom siratlak,
örökre szívembe zártalak.
Halk sóhaj az ajkamon,
szeretlek, hiányzol nagyon.
Horváth M. Zsuzsanna: KÖNNYEM FOLYIK...
Szomorúan rád gondolok,
nem vagy velem, felzokogok.
Szeretnélek átkarolni,
megölelni, hozzád bújni.
Simogatni fáradt kezed,
virágcsokrot adni neked.
Könnyem folyik, nem tehetem,
emlékképek élnek bennem.
Édesanya messze mentél,
hideg földben megpihentél.
Tested immár hantok alatt,
a szívem fáj majd megszakad.
Sírodra most rózsát teszek,
könnycsepp csillog, reá pereg.
Imára kulcsolom a kezem,
szeretlek... szívem nem feled.
IMÁRA KULCSOLOM...
Imára kulcsolom gyenge kezem,
Mert ez az ami itt maradt nekem.
A hit, hogy ma már egy jobb világban él,
S hogy könnyeim Utána viszi a szél.
A hit hogy hallja minden minden halk szavamat,
S hogy látja még minden mozdulatomat.
A hit, hogy távolról vigyáz most Rám,
S ha eljön az éjjel, eljön Ő is vissza Hozzám.
Nagyon nehéz....de ez így lett megírva.
De kérdem én: Kinek volt ehhez joga?
Kinek volt joga ily szőrnyűséget tenni?
Kinek volt joga Őt idő előtt szeretteitől elragadni?
Ki ez a kegyetlen erő, ki a sors könyvét megírta?
És aki írta, honnan tudja, hogy helyesen írta?
Imára kulcsolom kezem, hisz kérdéseimre úgysem jön válasz soha.
Csak bízom, hogy minden perc mit megélek, még Ő is látja.
Bízom, hogy nem ment Ő olyan messzire,
S itt van velem, ha szükségem van közelségére.
Bízom, ha leszáll az éj, s fejemet álomra hajtom,
Álmaimban Őt mindig megtalálom.
Ott nem történt semmi rossz, élünk tovább csendben,
S azt remélem, hogy az álmom az én igazi életem.
Imára kulcsolom kezem, s bízom, hogy csak álmodom,
S életemben Őt újra, ha felébredek, megtalálom...
ITT HAGYTAM, KIKET SZERETTEM...
Itt hagytam kiket szerettem, sir lezárta testem.
Ez volt felettem a végzés, az isteni gondviselés.
Szomorú fűz hervadt bimbója
Ráborul a sírhalomra
Kismadárka zeng az ágon
Temetőbe sírba vágyom
Édes lesz ott megpihenni
Odalenn már nem fáj semmi
Idelent már nem fáj semmi
Milyen jó itt megpihenni
Kihűlt szívünk jéggé fagyott
Nyugtot ezen sírbolt adott.
Földi éltem hová lettél,
Örök semmiségbe mentél.
Atyám értem mindent tettél,
De rajtam nem segíthettél.
Ez volt felettem a végzés,
Az isteni gondviselés.
Az én nagy betegségem fölött
Mégis a halál győzött
Életemnek delén
A földben pihenek én.
Előtted örök fény
Utánad gyász, bánat
Bánatos özvegyednek
Sűrű könnye árad
Leányod szívében őrzi emlékedet
Aki olyan nagyon szeretett tégedet.
Juhászné Béres Anikó: HALOTTAK NAPJÁRA
Sok szép örökzöldből koszorút kötöttem,
aljára körbe mind fenyőágat tettem.
Tobozok díszítik, meg fehér virágok,
velük üdvözlöm én a másik világot.
Elküldöm hozzátok minden bánatomat,
hogy ti is lássátok szomorúságomat.
Az élet megy tovább, de nem úgy, mint régen,
a csillag sem úgy ragyog nyáron, mint télen.
Szívemben megmarad az örök szeretet,
ami elfeledni nem enged titeket.
Juhász Gyula: BÚCSÚ
Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.
Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.
Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.
Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?
Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.
Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.
Csak egy csók, aki hideg kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.
Egy pillangó, ki csillagot keres,
S elgázolja egy durva szekeres.
Juhász Gyula: BÚCSÚ
Link
Juhász Gyula: CONSOLATIO
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Juhász Gyula - Consolatio
Link
Juhász Gyula: MEGHALNI...
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor a köd már küldi a telet,
Mikor az őszirózsa oda van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong,
Szomorúak voltunk vagy boldogok,
Későn, korán, - keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!
1903
Juhász Magda: HALOTTAK NAPJÁN
Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk őket,
tőlünk korán elmenőket. 
Láttuk őket, zörgő csonttal,
nyűtt ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:
- Imádkozni de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó őszben,
reszketünk a temetőkben.
Kányádi Sándor: HALOTTAK NAPJA... - Részlet
...Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek...
Kinde Annamária: MINDENSZENTEK
Sötétség kapuja
sarkig tárva.
Rontó-ártó lidérc
hogy ki-be járna.
Elvigye álmomat,
vissza se hozza,
lássam: osztódik
hatalom konca.
Pénz, paripa, fegyver,
presztizs, státusz...
Leszúrt vezéren
mindenki áthúz,
Hátulról mindig
Sohasem szembe.
Rút valóságot
ki vesz figyelembe?
Dilettáns intrikus
önvermébe pottyan.
Se-hall-se-lát szunnyad
nagy nyugalomban.
Orráig se lát el,
örömei ritkák,
fülei betömve,
elfeledte titkát
régi mulatságnak,
mikor együtt mindig
segítettük egymást,
úgy, ahogyan illik.
Nem riaszt már semmi.
Nagykarácsony álma.
Új fény születése
Vár most a világra.
Kormányos Sándor: A MI CSENDÜNK
A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.
Kosztolányi Dezső: HALOTTI BESZÉD
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd /Előadja: Latinovits Zoltán/
Link
Kosztolányi Dezső: AZ ISMERETLEN, VÉGTELEN TEMETŐBEN
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.
Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.
Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...
Kovács Sándor: SZÓLOK A SZELEKNEK
Ezen az egy napon
Ne fújjatok szelek -
Égjenek a gyertyák
A sírhalmok felett.
Évente csak egyszer
Gyúlnak apró lángok -
körülveszik őket,
Szép őszi virágok.
Oly szép a temető
És oly ünnepélyes -
Szélcsendben a legszebb,
A sok apró mécses.
Hallgassatok rám most
Hűvös őszi szelek -
Ne süvítsetek már
A sírhantok felett.
Fújtatok eleget,
Fújjatok most máshol -
Ahol nincs most ünnep,
Süvíthettek bárhol.
A temető csendjét
Ne zavarja semmi -
Halottakra kell most
Csendben emlékezni.
Halottak napja van,
Sok gyertya világít -
Emlék és szeretet,
Semmi más nem számít.
Kölcsey Ferenc: A KEDVES SÍRJA
Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!
Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könnyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?
Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!
(1811. augusztus 13.)
Kucskáné Pap Erika: MA EGY PILLANATRA
Ma egy pillanatra,
megáll majd a világ,
minden sírra kerül,
néhány apró virág.
Ma egy pillanatra,
csendesen megállunk,
elfojtott zokogás,
rázza meg a vállunk.
Ma egy pillanatra,
összeér a lelkünk,
kicsiny temetőben,
békességre leltünk.
Ma egy pillanatra,
lelassul az élet,
szívem mélyén őrzöm,
drága kedves lényed.
Kun Magdolna: DRÁGA NAGYAPÁM
Drága nagyapám nem dorgál már hangod,
és szelíd szemed sem mosolyog rám vissza,
elhagytál te is, mint mindenki más,
ki gyermekkori éveim széppé varázsolta.
Csak tudatom őrzi a régi emlékeket,
az öreg gémeskutat, mibe dinnye hűlt a nyáron,
két dolgos kezed aranyló nyomait,
mely virágszirmot hajtott a cseresznyefaágon.
Hányszor eszembe jut bakancslépteid,
mitől minden érdes fűszál lábad elé hajlott,
és hányszor eszembe jut boldog dalolásod,
mely virágutcánk végétől, házunkig hallatszott.
Hányszor gondolok még rongyos tarisznyádra,
miben mindig akadt néhány madárfalat,
amit csak nekem hoztál, csak nekem tartogattál,
akkor is, ha neked morzsányi sem maradt.
Talán ott odafenn az égi felhők útján,
még ma is bátran felnyergeled táltos lovadat,
s még ma is körbejárod azokat a búzaföldeket,
melyeknek érett kalászából kenyerünk dagadt.
Talán te is gondolsz rám, mikor csillag gyúl az égen,
és nagyanyám kezét szorosan fogod,
mikor együtt sétáltok azon a végtelen nagy úton,
ahová majd egyszer érkezni fogok.
Kun Magdolna: TÁRS NÉLKÜL
Mikor az ember magára marad,
könnyezve telik el minden pillanat,
mert szeme előtt állandóan feldereng a múltja,
hol még ketten álltak, egymás kezét fogva.
Mikor magányosság marcangolja szívünk,
úgy érezzük, boldogok mi már nem lehetünk,
hisz aki mellettünk állt jóban, rosszban, bajban,
falevélként szunnyad a lágy őszi avarban.
Társ nélkül, egyedül, mind semmik vagyunk.
Elveszettként rójuk megszokott utunk,
mert mind, akik vezettek, s akik vigyáztak reánk,
odafentről nézik már a csillaghullását.
Ki árván maradt idelenn az sem tehet mást,
mint hagyja, hogy enyhítse szíve fájdalmát
az a borzas szellő által csókolt néhány szál virág,
ami magába foglal egy csöndes, halk imát.
Lengyel Jolán: VÉGSŐ BÚCSÚ
Nehéz elviselni az élet adta kínt,
ha felettünk az ég éjsötétre vált.
Kutatva keressük a hiányzó színt,
de kezünk a semmiben Rá nem talál.
Úgy éget most minden, perzsel a szó,
könnypatak árja mossa az utat.
Gyertyaillat terjeng és harangszó:
a végső búcsúnál borús a tudat.
Emlékek ekéje lelkünkbe szánt,
Őt szemfedő fedi, gyászlepel gyanánt.
Bezárva mélyen: ez mi most bánt,
csak a szemeinkben látszik gyémánt.
Búcsúzni, búcsúzni! Tudjuk, de fáj.
Borús az idő, és kihalt a táj...
Majláth Mirjam:HALOTTAK NAPJÁRA
Halott virágok közt,
novemberi szélben,
ezernyi mécses közt
néma, sötét éjben
kereslek.
Egy nap van egy évben,
mikor újra vársz rám,
mikor friss virág van
mindegyik fejfán.
Mikor megnyílik a mennyország kapuja,
megcsillan a fényben
ismerős mosolya.
Az emlékek ma élnek,
a múltról mesélnek.
Nem fáj már a gyász,
már nem is félek.
Virágillat, s csend van,
néma nyugalom.
Mécses világít most
minden sírhalmon.
Mata Ibolya: MOST NE SZÓLJ!
Most ne szólj!
A szél is hallgat,
sírokra ül,
könnye harmat.
Csonkig égett
gyertya-tövek,
viasz szirmok
novembere.
Most ne szólj!
Csak állj meg csendben,
emlékeid
felidézve.
S ha könnyed
megeredne,
engedd, hogy az
ősz temesse!
Márkus Katalin: HALOTTAK NAPJA
Nézem a gyertyák apró lángját,
szemeimben könny csillog.
Könnyeim fátylán át,
látom kedves arcotok.
Itt vagytok mind, akiket szerettem,
nagyszülők, apám, szeretett férjem.
Ajkatok néma, néztek szótlanul,
ölelne karotok, de nem mozdul.
Látjátok könnyeim, szomorú arcomon,
már nem tudjátok, mi a fájdalom.
Csak remélni merem, jó helyen vagytok,
angyalok vigyázzák örök álmotok.
Molnár József Bálint: BÚCSÚ SZERETTEIMTŐL
Nem örökre megyek, de nem jövök vissza
Lábam tétován lép ismeretlen útra
Minden, ami voltam vagy lennék, itthagyok
Más alakban, térben élem a holnapot
Én leszek az idő, a csönd meg a bánat
Én fogom lecsukni majd a szempilládat
Én zöldellek majd ki tavasszal a fákban
Én halok meg minden csendes napnyugtában
Ott fehérlek majd a távoli ködökben
Ott illatozom majd friss rózsaként a kertben
Pohár üvegfalán én leszek a pára
Tőlem lesz szelídebb az est magánya
Harcolok majd érted, amikor csak kéred
Véremmel pótolom majd az elfolyó véred
A minden leszek, de mégsem leszek semmi
A világmindenségben egy porszem fogok lenni
Móra Ferenc: APÁM
Kis temetőnkben tudok egy zugot:
Az öreg remekes szűcs nyugszik ott.
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
Neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat elemlegetem,
Számon mosollyal, könnyel lelkemen,
S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem
Szívemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán,
Fáj a sötétség néki s a magány,
A hideg ellen hallat tán panaszt -
Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
Beszitálta hóval a temetőt,
S az öreg szűcs már nem panaszkodik,
Az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha,
Úgy takarja be, mint meleg suba
S a télizöld, mely hegyig belevész,
Az rajta zöld irhábul a szegés.
M.Laurens: GYERTYÁK VAGYUNK
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világba, mit nyújtott
Életünk értelme , őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni a világot.
Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz
Egyik gyertya vékony,s lám tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya csupán égve világít.
Együtt oly szép és meleg sugárzás a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek,
Ők adják a meleg lelket, a hideg setét éjnek.
Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak
Apróka megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény, békésen,... csendben.
De az örök fény mi életet ád , nem hunyhat el soha,
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk, e reánk bízott csodás világot.
Nagy Zsuzsa: ELMÚLÁS
Kopott színű fejfák, töredezett mészkövek
Hervadó csokrok, gereblyézett sírhelyek
Lassan járó árnyak, halk sóhajok
Soha el nem jövő, kettétört holnapok
Márványba vésett búcsúmondatok
Örökre elfojtott titkok, óhajok
Ki nem mondott érzések sora
Alkalmak, amik nem térnek vissza soha
Itt a csecsemő, az ártatlan, kit szülei kiraktak
Itt az öreg, beteges, akit gyerekei siratnak
Itt az egykor derék, jóravaló lények
A hitvány, aljasok közt már nem félnek
Itt a csúnya nő, kit szerettek és szeretett
Itt a szép lány, aki soha nem nevetett
Itt a valaha boldogtalan, szomorú lelkek
a boldogok közt megnyugvásra leltek
Itt a szegény, ki beosztotta száraz kenyerét
Itt a gazdag, aki nem piszkolta tenyerét
Itt a Hitetlen, ki a reményt nem ismerte
és a hívő, aki mindig imádkozott helyette
Egyformán takarja őket az elmúlásnak fátyla
A csend és nyugalom mindnyájukat körbejárja
Nincs már különbség, csak az emlékekben
Kire megvetéssel gondolnak, kire szebben
Kopott színű fejfák között, süvít az őszi szél
Egy megsárgult falevél, épp a földig ér
Nem sokáig magányos, újabb követi hamar
Lassan nő, lassan gyarapszik az avar
Majd ha elmúlik az ősz, a téli hidegek
Lesz még újra tavasz, lesz még kikelet
Napsugár cirógatja majd a folyó vizeket
Csak az nem jön többé kit a sír temet
A hajszál vékony életfonal elszakadt,
A csillag kihunyt, kialudt a fény
Márványba gravírozott mondat:
˝Emléke szívünkben örökké él... ˝
NOX: TÚL A VARÁZSHEGYEN
Csak a Hold, Csak az éj-,
Sír a táj, alig él.
Csak a hó csak a szél-,
Nem lesz nyár, nincs több fény.
Hol a csók, hol a vágy?
Hova bújt el a világ?
Hol a tűz, kinek ég?
Hova tűnt, aki véd?
Dúdolnám a szívem legszebb dalát,
Hogy "Nélküled nem létezem" de nem hallanád.
Dúdolnám a szívem bús énekét,
De túl vagy a Varázshegyen, nem értenéd...
Hol a dal, hol a szó?
Csak a csönd, csak a hó...
Ahol élsz, oda vágysz-,
Visszatérsz, hazaszállsz...
Dúdolnám a szívem legszebb dalát,
Hogy "Nélküled nem létezem" de nem hallanád.
Dúdolnám a szívem bús énekét,
De túl vagy a Varázshegyen, nem értenéd..
Nox - Túl a Varázshegyen
Link
Oravecz Imre: HÁTRAMARADÓ KEDVESHEZ
Mikor utolsót dobban szívem,
és lefogják szemem,
te behatolsz mindenbe,
beveszed magad az ágy támlájába,
a ház tégláiba,
a kerti rózsákba,
a halottszállító autó rugónyikorgásába,
beköltözöl fölém a kőbe,
a hegyoldal lefutásába,
az ég kékjébe,
a rigók esti énekébe,
lakást veszel tölgyeimben az erdőn,
a gombák kalapjában,
a kakukkfű illatában,
az őzek délutáni álmában,
ott leszel mindenben,
földben, vízben, tűzben, levegőben,
mindenhol ott leszel,
mert én mindenhol leszek. 
ŐSZI TEMETÉS
Köves út, Őszi ködben.
Halk menet küldi az őszt a temetőbe.
Megy a kocsi, megy a menet.
Megrepedt diófalevelek. -
Koporsó jön a ködből Felém,
Ravatalom oly gonosz és merész,
Megy a nép, megy a nép, -
Koporsó-fán reped meg zsoltár hang, s nép.
Sír a levél, sír az ág,
Minden reped s törik, sikolt a vágy.
Segíts Isten ott leszek már. -
Hideg van , nagyon hideg, -
Sirat, s nem oszlik a nép. -
Halk léptek, s búcsú ének. -
Koporsó-fán csordogál könnyed, -
Magamba szívom, -
S duzzad lelkem,
Megyek a mélybe, megyek a földbe. -
Ott nyugszik lelkem, -
S föld-rögök esnek,
S lelkem erős,
S örök mint az ág.
Pásztor Piroska: EMLÉKEZÜNK
Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.
Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.
Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.
Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval,
emlékezünk, legördülnek könnyeink,
hiányoztok nagyon, elment szeretteink!
Pecznyik Pál: VÁNDOROK VAGYUNK
Két évszám között
Rövid kis vonás,
Földi életünk
Csupán villamás?
Mint borús égen
Villám fénye ad,
Suhan, mint madár,
Mint a gondolat?
Mégis oly sokan
Kérkednek vele,
Mások keze meg
Munkával tele.
Időt nyújtani
Soha nem lehet,
Rövid az időnk
Itt a föld felett.
Halál éjjele
Hamar ránk borul,
Porból szőtt testünk
Ismét porba hull.
Vándorok vagyunk,
Ha tetszik, ha nem,
Ha szólít az Úr,
Innen menni kell.
Időnk itt rövid,
Úgy bánjunk vele,
Hogy életünk
Lehessen tele
Égi örömmel,
Amely végtelen,
s tükrözze arcunk
Majd a mennyben fenn!
Pécsi Ágnes: TUDOD ANYA...
Tudod, anya, gyakran gondolok rád,
peregnek a napok, és nekem nem változtál,
már nem öregszel, már nem vagy beteg,
úgy látlak, ahogy elvesztettelek.
Szelíd mosollyal az arcodon,
szemedben megnyugvás, elmúlt a fájdalom,
kezed kezedbe kulcsolva,
s már nem válaszolsz a kérdő szóra.
Tudod, anya, annyira jó volt gyereknek lenni,
nem is akarnék már többet felnőni,
Te sem öregednél meg soha,
mindig velem lennél, mint akkor, valaha.
Tudod, anya, én is anya vagyok,
peregnek nekem is a napok,
én még öregszem, és beteg is lehetek,
remélem, úgy megyek el, hogy szép emlék leszek.
Pósa Lajos: EGY SÍRHALOM BORULJON RÁNK SZELÍDEN
Egy sírhalom boruljon ránk szelíden,
Ha meghalunk, én drága kedvesem!
Virágos lesz sírunk minden göröngye,
Ha együtt alszunk szépen, csendesen.
Porladni is százszorta édesebb lesz,
Ha új világról együtt álmodunk...
Akácfa suttogó zenéje mellett
Vegyül majd össze a haló porunk.
Szívünk porát fölszívja az akácfa
S belőlünk majd két zöld lombot fakaszt:
Így ér a mi el nem múló szerelmünk
Örök, mosolygó, új meg új tavaszt.
Dalos madár meg-megpihen az ágon
S legszebb dalát dalolja el nekünk;
Mi meg, a két lomb, egymásra borúlva,
Suttogva, boldogan ölelkezünk!
Radnóti Miklós: APÁMHOZ AZ ÉGBE
Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy ily korán meghaltál... Apám!
Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy nem vagy velem... Apám!
Ha az élet zajgó tengerén -
Irányitó, erős kéz kellene...
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár...
Hogy árván hagytál - Apám!
Reményik Sándor: ÜZENET
Miért sirattok?
Hisz Isten arca volt,
mely simogatón,
hívón rám hajolt.
És én mentem...
S most fényözönben élek
És nem vagyok más
Csupán tisztult lélek.
Sziromhullás volt...
Árnyékom lehullt...
A szemetek hát könnybe
miért borult?
Ha emlegettek: köztetek leszek.
Ha imádkoztok: veletek vagyok.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok.
Emlékem így áldás lesz rajtatok.
Reményik Sándor: VÉGRENDELET
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Reményik Sándor: Végrendelet
Link
Republic: A CSEND BESZÉL TOVÁBB
A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el,
a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel.
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat...
A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el,
a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel.
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat...
Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad,
mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet...
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat...
Republic: A csend beszél tovább - hivatalos klip
Link
Reviczky Gyula: HALOTTAK NAPJÁN
I.
Most keseregd ki bánatod':
Sirasd magad meg, ez a te napod,
Magános élet gyászos embere!
De szomorú tekinteteddel
Ne a halottakat keresd fel,
Ne menj a temetőbe, ne!
Idegen minden sírja néked;
Ott is csak a magány kisérget,
S csak annál kínosabban érzed
Kietlen egyedűliséged'.
Azért a négy fal közt maradj,
S gondold meg azt, hogy árva vagy;
Élők között is, holtak közt is az,
Halottad sincs, kit megsirass.
II.
Ez a halál, a hervadás hava.
Emlékezzünk halottainkra ma.
Óh, mert kinek nincsen köztünk halottja,
A temetőben vagy saját szívében!
Menjünk ki s hintsünk a hideg sirokra
Könnyet s virágot; ma a könny se szégyen.
Ki vesztett gyermeket, szülőt, arát;
Ki téged gyászol, hitves, jó barát:
Gondolja meg: e szomorú világon
Nemcsak porhűvelyünk: minden veszendő.
Elszáll az ifjuság, a nyár, az álom,
S hogy ne legyen multtá, nincs oly jövendő.
Melyen kedvünkre, nyíltan sírhatunk,
Egész esztendőben nincs több napunk,
Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.
Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.
Sirok között egyenlő minden ember,
Akár ott sírva, akár oda jutva
Révész Sándor: ANYA
Sokat szenvedtél, míg végre sikerült
Azon a hajnalon a nagyapám az ágyamhoz ült
Könnyekkel a szemében
És szomorúsággal a szívében
Megmondta, hogy tegnap elmentél
Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél
Tegnap este a nagyszínpadon
Reflektorfényben állva
A szerelemről énekeltem
És nem is gondoltam másra
Az üvöltő szelek szárnyán
Halált hozott ez az őszi hajnal
Mondd, miért?
Én magamhoz öleltem a nagypapát
Ki elveszítette gyermekét
Két férfi könnye hull ma érted
Anya, mért tetted, mondd miért?
Milyen az a másik a titokvilág
Ahová innen elmenekültél és elmentél
Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél.
Révész Sándor: ANYA
Link
Schonberg Claude Michel: EMPTY CHAIRS AT EMPTY TABLES
Magyar szöveg írója: Miklós Tibor: NYOMORULTAK - Üres szék, üres asztal
Dalszöveg
Van egy seb, mely sosem gyógyul,
ez a gyász, csak fáj és fáj!
Üres szék, üres az asztal,
a sok barát - meghalt, nincs már!
Itt ültünk hát annyi estén,
szavak gyúltak, s nőtt a láng,
mely a holnapnak világít...
Az a "holnap" nincs is tán!
Eszmék vívtak és mi hittük:
velünk győz az új világ!
"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!
Még most is zeng - itt benn,
de gyötrő vád lett minden szó,
s a dal végső imádság,
ott - a szétdőlt barikád romján!
Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,
most hogy meghaltatok már!
Ez a seb már sosem gyógyul,
ez a gyász csak fáj, és fáj!
Tűnő árnyékok az éjben,
bocsássátok meg nekem,
azt, hogy itt vagyok, hogy élek,
s Ti már nem jöttök sosem!
Mért kellett, ó mért, bár tudnám,
meghalnotok ifjúként?
Üres szék, üres az asztal...
Barátom egy sincs többé...
Nyomorultak: Egy nap még - Videó
Link
Szabó Gita: ELJÖVÖK HOZZÁD
Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha jő a lágy tavasz,
nem téríthet el semmi ármány,
hisz hangod bús panasz.
Nem érint már a kezem téged,
oly messze vagy nagyon,
hívó szavadra útra kélek,
otthonom elhagyom.
Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha perzsel is a nyár,
tudom hogy mindég vársz reám
mint fakó holdsugár.
Üzenet jött a csillagokkal
egy nyári éjszakán
tele volt szomorú dalokkal
a fájó bús magány.
Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha közeleg az ősz,
oda visz fénylő szép szivárvány
mint árva néma csősz,
kereslek egyre, mindhiába
rád én nem lelek,
elmentél egy másik világba,
hideg sír eltemet.
Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha beköszönt a tél.
Tudom, hogy ott senki sem vár rám,
az utam véget ér.
Kezemben egy szál rózsa reszket,
sírodra teszem azt,
nézem az árva fakeresztet
de nem nyújt vigaszt.
Eljövök hozzád minden tavasszal,
az emléked bennem él.
Eljövök hozzád a nyári nappal,
mely csak rólad mesél.
Eljövök hozzád az őszi széllel
hangodat hallani.....
Eljövök hozzád, dacolva téllel
egy gyertyát gyújtani.
Szabó Magda: ELÉGIA
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám fgyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.
Szandi: BÚCSÚZNUNK KELL
Búcsúznunk kell,
Bár szívünk még hajt-,
Mért' félnél,hidd el:
Van másik part.
Nincs könnyed már,
Elhullt mind, mégis fáj-,
Elfogy az út, van határ...
Nézz szét, csoda a lét!
Árny és fény, örök ellentét.
Téged vár föld és ég,
Érzed már: fogy az út, mégis szép...
Légy jó vendég!
Búcsúznunk kell,
Bár vágyunk még tart-,
Képzeld el, szívvel,
Van másik part.
Nem kell, hogy félj,
Minden lélek testvér-, 
Mindegyik út hazatér...
Nézz szét, csoda a lét!
Árny és fény, örök ellentét.
Téged vár föld és ég,
Érzed már: fogy az út, mégis szép...
Légy jó vendég!
Úúú...
Nézz szét, csoda a lét!
Árny és fény, örök ellentét.
Téged vár föld és ég,
Érzed már: fogy az út, mégis szép...
Légy jó vendég!
Búcsúznunk kell,
Mind távozunk majd-,
Vár ránk egy új hely,
Van másik part.
Nem kell, hogy félj,
Fényünk mindent túlél-,
Nem bánthat már szó, vagy szél...
Nézz szét, csoda a lét!
Árny és fény, örök ellentét.
Téged vár föld és ég,
Érzed már: fogy az út, mégis szép...
Légy jó vendég!
Búcsúznunk Kell
Link
Szent-Gály Kata: A CSILLAG ABLAKOK
Valamikor úgy hallottam
apróléptű kiskoromban
nagyanyámtól, ki csodákból
bölcs papoknál többet ismert,
hogy a csillag fönn az égen
kis lyukacska, cifra ablak,
melyen által angyaloknak
szent karai ránk nevetnek,
s a Nap az Úr látó-háza,
a Hold pedig Máriáé,
mi Urunknak szent Anyjáé,
aki el nem hagyna minket -
Nagyanyám még arra intett:
hogyha meghal, égre lessek,
nagysugarú csillagocskát
Tejút-szélben megkeressek,
mert reméli, néki is jut
egy kis ablak mennyek alján,
merthogy mindig szeret engem,
távolból is vigyáz majd rám,
s megígéri már előre,
úgy kinyitja, olyan tágra,
hogy az egek fényessége
lángot vet az éjszakába -
- ha jó leszek, egy sugarat
elkér szemem bogarába.
Szoby Zsolt: UTOLSÓ ÉRINTÉS
Ma gyertyák, mécsek pislákoló fénye
ragyogja be idők ódon, hallgatag útját,
s e lobogó lángnyelvekből volt szeretteid
múlt ködébe tűnt arca tekint rád;
szemük fátyolos tükrében láthatod
életük minden örömét, bánatát.
Tenyerükbe zárva utolsó érintésed,
lelkükben elcsukló szavaid vigyázzák,
mit kincsként vittek magukkal oda,
hol örök a csend, s már semmi sem fáj.
És a rideg, dérlepte sírköveken
ha végső lobbanással kihuny minden láng,
a csonkig égett gyertyák torz viasztócsáiba
némán hullajtott könnyeid tudatják:
múlhatatlan, drága emlékük szívedben
holnap is ugyanígy él majd tovább.
Szuhanics Albert: A TEMETŐK CSENDJE
A csend képei ímé szoborképek,
mint az idő, ha megállani kész.
A pillanat, mely jéggé dermede,
zöld mohába, enyészetbe vész.
Megáll minden, a csendnek hangja szól,
ugye hallod, most hogyan beszél?
Rezzen az ág, míg szellő válaszol,
ráérzel te, csak csendben legyél!
Itt az idő kőbe zárva múlik,
mely néma mind, de messzire kiált.
Kiáltása múltba vissza hullik,
pedig az ő hangja messze szállt.
Óh halld meg ember az idők szavát!
ha azúr háttér Isten kék ege.
De akkor is te hozzád szólana,
ha néha mégis szürkét old bele...
Kőangyalok az elmúlást siratják,
számukra mit hozhat a jövő?
Őrizik a szeretteink hantját,
amíg rajtuk virág, s moha nő...
Mert minden sír egy reményteli élet,
ki ott nyugszik, sorstól mit kapott?
Boldogság és szeretet kísérte?
mesél a csend, amíg hallgatok...
A csend hangjait kegyelet őrizi,
benne zendül mély harmónia.
Aki hallja a temetők csendjét,
hallgatni azt gyakran jár oda...
Szuhanics Albert: ÖRÖK VILÁGOSSÁG
Eljövök mindig én, mint november jön el,
e hónap jelzi azt, az elmúlás közel.
Oly keskeny a határ... a halál és élet
szinte kezet fognak, megérzi a lélek.
Eljövök mindig én, vár rám a temető,
kitárja kapuját, mint szelíd szerető.
E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám,
mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán.
Hulló falevelek, krizantémra szállnak,
még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak.
Elenyésző levél és az élő virág...
mind a kettő tudja, milyen szép a világ.
Így vagyunk ezzel mi, az emberi lelkek,
a kapun innen, s túl itt egymásra lelnek.
Az emlékek útján kéz a kézben járunk,
bennünk él rokonunk, vagy régi barátunk.
Utazunk időben, míg égnek a gyertyák,
s mécses sárga fénye világít meg fejfát.
Őszirózsa bólint... nincs vég, csak új kezdet,
lásd, holtak porában virágok teremnek!
Lelkük csillagokból érkezik ma éjjel,
könnyedén lebbenő, enyhe déli széllel.
Érzed hogy itt vannak? Boldogok hogy látnak,
s egy égi hazába minket hazavárnak.
Eljövök mindig én, mint eljön november,
mécsessel, virággal, égő szeretettel.
Meggyújtom a gyertyát, mint oly sokan teszik,
örök világosság fényeskedjék nekik!
Találtam a sírodon egy kis virágot,
mely véletlen nőtt, magától.
Kérdeznélek kis virág:
Vajon szebb és jobb is a másvilág ?
Tudja e hogy szeretem ?
Vár reám odafenn ?
Ugye ő már nagyon boldog ?
Látja e ha érte sírok ?
Így szólt a kis virág:
Boldog ő mert szereted, s ha bánatos vagy
mindig rád nevet, csak te nem láthatod,
mert folyton könnyes a szemed.
Letörlöm a könnyemet és elsétálok.
Kertemben álldogálok, ott is vannak szép virágok.
Kérdeznék még ha lehet:
Ő vár- e rám és én mikor mehetek ?
Már nem jön válasz csak álldogálok,
Itt már nem felelnek a virágok.
( Laci bácsi (Békés László,1928.07.01. - 1990.02.07.)
Tamási Lajos: HALOTTAK NAPJA
Menj el a térre,
ahol fekszenek,
mondták - csak menj oda
ha nem hiszed.
Elindultunk
és néztük, hogy dörög
egy helikopter
a város fölött.
Kocsikon fegyver,
tankok, katonák
vonultak
a Szabadság hídon át.
A rádióban
dobolt a gyászzene,
szél fújt, a város
vad lélegzete.
Esőben csillogtak
a háztetők
amikor megálltunk
a tér előtt.
Sötétedett már,
nem láttuk a vért,
csak a gyertyák
lobogtak a halottakért.
S nem tudjuk, hogy
ki ölt és ki a holt?
Hullt az eső,
Halottak napja volt
Tompa Mihály: SÍREMLÉK
Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.
Szivemre írva fel neved
A vesztés gyászbetűivel;
A vándornak, ki alszik itt?
Sirkő helyett én mondom el!
És elvirasztva napjaim:
Veled majd együtt pihenek;
Hol nincs gyermektelen szüle,
Hol nincs árván maradt gyerek!
Tóth Árpád: ESTE A TEMETŐN
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...
Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog,
S kézi kis lámpást viszen...
Béke, béke... lomb megett
Vén feszület feketül,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetül:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelíd
Ívü fáradt gesztusa...
Béke, béke... élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája... dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
"Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál..."
Régi emlék, furcsa dal...
Ó, mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal,
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily búsan s némán figyel...
Béke, béke... vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában ül anyám,
És az estbe kivigyáz...
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség,
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?...
Tóth J Gyuláné Deák Éva: ŐSZI FALEVÉL (emlékezés)
Őszi falevelek, bontják most színüket,
Sodródnak a légben sírhalmod felett.
Sárgán, barnán, vörösen pompáznak,
Mélyen meghajolnak a nyárfa ágak.
Mécses lángja mellett, imára kulcsolom kezeim.
Szememből kicsordulnak érted a könnyeim.
Hallom a hangod, szólítasz ,,Évi",
Körbe nézek, de senki nem érti.
Miért kellett az ,,ősszel" elmenni?
Miért a sok boldog évet temetni?
Érzem közelséged, most is fogod kezem,
Vigyázol rám, léptem óvatos legyen.
Arcomba fúj emlékhelyednél a hűvös szél,
Szívemben, szerető lelked örökké él.
Ősz még ne menj el! Fesd még a tájat!
Halkan dúdolok ,,Isten Áldjon" melódiákat.
Ülj le egy percre,s gyújts egy gyertyát,
Gondolj most arra ki fentről vigyáz rád,
A halállal a létnek nem szakad vége,
Emlékezz rá, s veled marad örökre.
V-Moto'Rock: GYERTYÁK 
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Égig érjen a fény, és mi úgy szeretnénk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.
Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen. [
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
És mindazokért, akik nincsenek itt,
Egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik nem vették még észre
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
Mindazokért, akik nem hiszik el
Mindazokért egy egy gyertya égjen
V Moto-Rock - Gyertyák
Link
Wass Albert: GYERTYALÁNG
Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...
Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.
Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu...
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.
Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát...
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.
Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt...
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt...
Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang...
a Tátráról felel reá egy másik...
zeng-bong az éj... galang...galang... galang...
ezer kicsi harang...
Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.
Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya...
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.
Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?
Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek...
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?
Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák...
Aztán gránátok zúgták a zenét...
aztán gránátok hozták a halált...
Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha...
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.
Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen...!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.
Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.
S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!
Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon...
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?
Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!
Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!
Magyarország... hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba...
Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.
Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.
Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.
Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ...
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.
Határon túl kéne virágért menni...
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.
(1929)
Wass Albert: A HALÁL
Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.
Wass Albert: TEMETŐBEN
Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.
Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtán fénylik a hold az egen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.
Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?
Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?
Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?
Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?
Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,
Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol...
Talán esküvő... talán rekviem...
Weöres Sándor: BOLERO
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad,
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy
hullott almát a kertben,vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogy a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre itt együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Weöres Sándor: ÖRÖKLÉT
A föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem,
a síkság, hegy, tenger, folyó:
öröknek látszik és muló.
Világűr és mennyboltozat,
sok forgó éji kapcsolat,
s milliárdnyi tűzgolyó:
öröknek látszik és muló.
Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület, mely elpörög:
mulónak látszik és örök.
Mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök.
Zámbó Jimmy: NÉZZ LE RÁM Ó ISTENEM
Nézz le rám ó Istenem,
nézz le rám segíts nekem
légy velem, engedd, hogy éljek,
adj erőt s időt nekem!
Nézz le rám ó Istenem,
nézz le rám segíts nekem
légy velem, engedd, hogy éljek,
adj erőt s időt nekem!
Nem tudom, hogy miért van így.
Nélküled mit ér a szó?
Nézz le rám, úgy félek én,
nézz le rám, fordulj felém
lelkemet fogadd el tőlem,
hogyha kell vedd szívemet!
Nézz le rám ó Istenem,
nézz le rám segíts nekem
légy velem, engedd, hogy éljek,
adj erőt s időt nekem!
Ó nézz le rám,
segíts hát nekem!
Élni szeretnék,
vigyázz rám!
Előtted állok én
fordulj felém.
Adj erőt, adj új időt!
Zámbó Jimmy-Nézz le rám ó Istenem
Link
A TEMETŐ CSENDJE
Délután fél három. Nagyon sokan álltunk a temető ravatalozója előtt. Búcsúzni jöttünk. Fejet hajtani - ki rokonként, ki barátként, ki ismerősként - Lajos bácsi koporsója előtt. A szél, - mely keletről nyugatra fújt,- emlékeztetni késztetett a reggelre és estére, a születésre és halálra. Ez az élet rendje, még ha olykor elfogadhatatlan is.
Sóhajok a levegőben, lecsorduló könnycseppek az arcokon. Sokan voltunk, és ebben az embertömegben hallgatott a csend, mely most az egyszer mégis oly sok mindent elárult.
Elárulta, - mit a tudatalattiban mindenki hordoz - ide jutunk, mindannyian ide. Nincs menekvés. Születésünkkel kezdődött a halálunk.
Egyszer Mindenkinek el kell számolnia, és akkor nem azt kérdezik majd, mekkora házad volt, hanem azt, hogy hány embernek adtál otthont. Nem a ruha alapján ítélnek meg, hanem hogy hány embernek segítettél felöltözni. Akkor nem számít se pénzed, se aranyad, az számít, hogyan kellet ahhoz élned, hogy mindazt megszerezd. Ott nem kérdés, mi volt a munkád, hanem tettél-e elegendő jót. Nem lesz fontos hány barátod volt, de meg kell mutatnod, te hány embernek voltál igaz barátja. Nem kérdi senki, ki volt a szomszédod, az lesz a kérdés, Te milyen szomszéd voltál? A bőröd, a hajad színe sem számít, a lelked tisztasága fogja elárulni, hogy ki vagy.
Lajos bácsi már ott állt az ,,ítélőbíró" előtt. Bevégeztetett. Lelkét visszaadta teremtőjének, testét a földnek. Porból lettünk, s azzá válunk.
A megemlékezés koszorúi, virágai borítják sírhantját.
Az égő gyertya fénye emlékeztessen mindannyiunkat az örök életre. A feltámadás tudata adja meg az erőt hozzátartozóinak, ismerőseinek a fájdalom elviselésére. Az Istenbe vetett hit, a remény és a szeretet kösse szorossá eddig is fennálló, rendíthetetlen családi kapcsolatukat.
,,Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását."
/Dsida Jenő/
(http://www.danyikronika.hu/node/720)
Antal Erzsébet: MIT SÚG A TEMETŐ CSENDJE?
Őszi vasárnap, sétálok a kontumáci temetőben, abban a térben, amelyben a számmá, névvé zsugorodott élettörténet; vassá, kővé, fává merevedett létezési mód megtolja néhány évtizeddel az élők körében a halál tényét. Ha a régi határ szélétől jössz fölfelé, ha az ég felé tekintesz, mindenekelőtt fenn, a dombon a temetőt látod. Nem szeret a dombra senki élő fölmenni. Ez a hely az emlékezés helye. Az a hely, ahol az ősz valóban ősz. Ahol a létnek semmi nyoma. Ahol a múlt magát megadja, ahol annyi csend és nyugalom uralkodik.
Talán az egymásra utaltság, talán az iskolában árult gondolkodás-bogyók hiánya, de talán a beteges szeretet az oka annak, hogy a halál gyűlölt vendége az életnek. Nem minden ember ugyan azzal a szeretni igével viszonyul a koporsóhoz, mint a bölcsőhöz. Megtanultuk és tudjuk az elmúlás törvényeit, de nem szeretjük, ha rajtunk élősködik a szenvedés. Mégis, aki tudja, hogy ,,az életet halálra ráadásul kapja", az megbocsát végül a sírnak, az másként tekint a temetőre.
A mi kultúránkban van valami mély szomorúság. Benne az ember mintha keresné a szomorúságot, úgy, hogy közben abban reménykedik: soha nem fog rátalálni. Mindez annak bevallása, hogy a halál tényével végső soron nem lehet mihez kezdeni. Így lesz a temető a szomorúak vigasztalója, a remény tere. Amikor az élő ember nyomorúságának legmélyebb pontján végigsétál a temetőn, ha gondjai nem is szűnnek meg, szinte elfelejtődnek. Túlhaladottá válnak.
Egy szörnyű tény néz velem farkasszemet minden kő- vagy fakeresztről: az idő. Egy fenyegetően apadó valami. Ami egyszer csak végérvényesen elfogy. Reménytelen... Az ember is reménytelen, de nem reményt vesztett. Mintha tudná: ha az élet örök volna, semmi nem születne. Hiszen a keletkezés forrása a mulandóságra való ítéltetésünk, hiszen az ihlet valójában abból merít, ami elmúlóban van, és abból, ami nem létezik. Az itt pihenők ,,túltették" magukat az engem ma kísérő kérdések megválaszolásán. Nem beletörődtek: elfogadták, tudomásul vették, hogy az ember végállomása a ,,harmadnap".
Turista volnék én e tájon? Nem. Egy belső hívásra látogatóba jöttem szeretteimhez. Jöttem többet kérni, és újat. Rátok szorulok most, vén nyírfák, akácok, kik a kerítés mellett őrt álltok. Adjatok. Emlékezést, hiszen ti olyan sokat láttatok és tudtok. Mit látok és mit érzek? A temetőn elmerengve mintha látnám nagyanyámat, érzem a sovány, jéghideg kezét, amivel megsimogatott gyermekkoromban, látom az apámat, aki csendes, megfontolt, szeretni tudó, akit szinte Istennek képzeltem valaha. De itt van az anyám, aki nem súgva, hanem szinte hangosan és határozottan rám parancsol: ,,ne szomorkodj mindég, menj, éld az életet, amint s ahogy Isten adott számodra. Isten ismeri a tegnapodat, add neki a mádat, és ő neked adja a holnapját". Hallgatom őt, de a torkomban fojtogat valami. Továbbhallgatom panaszaikat is, amint valami magas falakról beszélnek, amelyekkel védte a világ őket az egyenjogúságot osztók elől, hogy mire ledöntötték volna a csángóburok sok-sok mázát, a történelem humorát és fonákját, hogy mire meglátták volna az embert bennük, nem volt, aki tekintetüket visszatükrözte volna.
Az elnémított hangok sóhaját hallgatom, s most én veszem át a szerepet, bosszankodva súgom tovább s kérdezem: méltók vagyunk-e még a ránk bízott keresztre, elgördített sziklára? És él-e még a hírhedt szó s az állapot, ami a méltóságé? Tavasz óta eltelt hét hónap, s ezeknek a magányos, gondozatlan sírok lakóinak vajon már nem maradt senkijük ezen a földön, aki gondozná őket? Forr bennem valami érthetetlen... Talán nincs idő, csak váltják egymást a sorsok, és embernek lenni annyi, mint vinni a múltat s átadni magunk a holnapnak, ami már a másoké.
Miért nehéz e sorokat írni? Mert nem bírják el a szavak a létmorzsák súlyát, s mert a mondatok logikájának burkát kiégetik a peremvalóság szikrái. Mégis van az írásban valami ünnepi. S ennek az ünneplésnek ministránsai azok a pillanatok, amelyek kiutat adnak a reménynek, a lelki felszabadulásnak.
Elindulok hazafelé, viszem magammal a temető csendjét, s arra gondolok: semmi sem örök, semmi sem időtlen, s e röpke időt, az örökkévalóság zálogául kapott darabját komolyan kell vennünk. ,,Jobb meggyújtani egy gyertyát, mint átkozni a sötétséget", mert eljön majd az idő, mikor ő jön majd elénk, és hamvainkból felolvaszt, a sötétségből tökéletes világosság és béke emelkedik az általunk nem szeretett s szinte elhanyagolt domb fölé.
Suttogó Gabriel: TANULSÁGOS MESE
A kisfiú olyan ötéves forma volt. Várt. Várta a nagymamát, akivel ki fognak menni a papához a temetőbe. A nagymama pedig még tett - vett. A fiú pedig izgatott volt már, sosem volt a temetőben, a papánál sem, így kérdezgette a nagymamát.
- Mama, miért visznek az emberek ennyi virágot a temetőbe?
- Mert a virágokkal gondolnak azokra, akiket szerettek, de már nincsenek. Úgy mint a papa.
- Értem. Mama, én is szedhetek virágot amit vihetek ki oda?
- Persze Angyalom. Nekem még van egy kis dolgom, szedj amennyit akarsz, a fagyok úgyis elviszik.
A kisfiú fogta magát, és kiment, és egy nagy kazal virággal tért vissza. Közben a nagymama is elkészült, így elindultak. Mikor kiértek, a nagymama biztos léptekkel ment, a kisfiú megszeppenve követte a kősírok között. Majd mikor odaértek a papa sírjához meglepődött.
- Mama, a papa ott van lent?
- Csak a teste, a lelke ott fent a mennyben. - mutatott az ég felé.
- Az jó, mert ott lent biztos hideg van, és a papa nem szerette a hideget. Az a sok bácsi, és néni is ezért jön ki a temetőbe? Virágot hozni?
- Igen, de nemcsak virágot hoznak, hanem gondozzák tisztogatják a sírokat, és sokat gondolnak azokra akikhez kijöttek.
- Akkor ezért szomorú mindenki itt?
- Tudod, sajnos az emberek sokszor későn eszmélnek rá mennyire mulandóak vagyunk, és sok dolgot nem tudtak elmondani azoknak, akik már nincsenek közöttünk.
- De miért nem akkor mondják el, amikor a többi ember még nincs a mennyben? Mert így is hallják? A papa is hall minket?
- Remélem igen Angyalom...
- Mama, körbemehetek?
- Jó, de messze ne menj, nemsokára végzek.
A nagymama belemerült a feladatába, és fel-felpillantott kis unokáját keresve. Látta a komor tekintetű szőke üstököt, ahogy járkál csendben.
Aztán a jövő-menő emberek szavára lett figyelmes.
- Virágot kaptam egy kisfiútól... - Marika egy kisfiú adott két szál virágot nekünk... - Megjelent és mosolyogva adott egy virágot és elfutott...- Kié ez a kisfiú? Végigjárja az egész temetőt, és mindenkinek virágot ad!
A nagymama körbenézett, és meg is látta unokáját, ahogy egy hajlott hátú asszonynak adja épp az utolsó szál virágot a kezéből.
Oldalt pillantott, s a nagy csokor virágnak hűlt helye volt, amit unokája szedett.
Könnybe lábadt szemmel hívta magához:
- Hát te merre jártál? Most hallom, hogy egy kisfiú mindenkinek virágot osztogat. Nem a papának szedted?
- A legszebb itt van, az a papáé. A többit meg odaadtam néniknek és bácsiknak.
- De miért?
- Mert szerintem sokkal jobb a kezükbe adni a virágot az embereknek.
A nagymama magához ölelte a kisfiút, és szeme összeakadt azokéval, akik lassan, mosolyogva sétáltak el mellettük. Kezükben egy szál virággal, párás szemmel. Majd halkan így szólt:
- Tudod, ezt a papa biztos látta...
- Biztos? - nézett fel rá a kisfiú.
- Biztos...
HALOTTAK NAPI IDÉZETEK
"Addig vagy boldog, míg van aki szeret,
a bajban megfogja a kezed.
S milyen fontos is Neked,
csak akkor tudod meg, ha nincs már Veled."
***
Az hal meg kit elfelednek, örökké él kit nagyon szeretnek.
***
Az idő múlik a fájdalom, csak nő, Nem hoz enyhülést a múló idő,
Nehéz e kő, de nehezebb a bánat, mely szívemre borult bánat.
***
Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled.
***
Bennünk él egy arc, egy meleg tekintet.
Egy simogató kéz,egy sóhaj egy lehelet.
Bennünk él a múlt, egy végtelen szeretet.
Amit Tőlünk senki, soha el nem vehet.
Egy a reményünk, mely éltet és vezet.
Hogy egyszer majd találkozunk Veled!"
***
A bölcsőtől a koporsóig
Minden múlandó, illanó itt.
Ma még jövő, holnapra múlt,
A tarka lepke porba hullt
***
Csak nézek az égre és Ő jut eszembe,
Ő és minden cselekedete!
Van egy dolog, amit tudok:
Vele lehetek, amikor csak akarok!
Csak annyi kell, hogy becsukom a szemem,
És Ő már fogja is a kezem!
Az álom véget ér, én egyedül vagyok,
De még mindig az Ő hangja az amit hallok!
***
Elcsitul a szív, mely értünk dobogott,
Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.
Számunkra te sosem leszel halott,
Örökké élni fogsz, mint a csillagok.
***
Elmúlt mint száz pillanat
S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szivek őrzik, s nem szavak.
***
Ember ne felejts el szeretni,
mert lehet, hogy lesz még holnap,
de már nem lesz kit ölelni!
***
Emlékük szívünkben örökké él
***
Hiába hordjuk sírodra a virágot,
Eltemettük veled az egész világot!
***
Kell rád emlékeznem, most és mindörökké,
Nem lehetsz már velem soha-soha többé
Elmentél most tőlem, örökre elhagytál,
A sors akaratából egy szép emlék vagy már.
Mit tegyek nélküled, oh, mondd, hová legyek?
Hisz helyedbe már soha semmit sem tehetek!
De én várni foglak, várni, amíg élek,
Erőt ad majd nékem a reményt keltő lélek.
Testetlen alakban itt leszel köröttem,
Vigyázó szellemed őrködik fölöttem.
Nem feledlek soha, ezt ígérem Neked!
Búra hajlott lelkem mindig egy lesz veled.
Bocsásd meg bűneim, s fogadd búcsúszavam,
És örökkön-örökké hallgasd hívó szavam.
Tekints rám az égből, vigyázzad léptemet,
Vigasztald még egyszer, csak egyszer a szívemet.
Legyen rajtam mindég vigyázó, szemed,
Pihenj békességben, míg ott nem leszek Veled!
***
Küzdelmes szenvedés volt életed,
Korán itt hagytál bennünket, a Te
szíved nem fáj, de a mienk vérzik
mert a fájdalmat csak az élők érzik...
***
Leállt a szív, mely értünk dobogott,
Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.
Számunkra te sosem leszel halott,
Örökké élni fogsz, mint a csillagok.
***
"Már 10 éve, hogy nem vagy velünk,
De még mindig nem nyugszik szívünk.
Vigaszért ezután is hozzád megyünk,
Mert sírodnál, mintha
újra együtt lennél velünk.
Nincs annál nagyobb fájdalom,
mint, akinek gyermekét fedi sírhalom."
***
Mi fáj majd jobban
Mi itt örökre elveszett
Vagy ami él a múltban s onnan
kivenni többé nem lehet?...
***
Nem foghatjuk már dolgos 2 kezed,
Nem simogathatjuk őszülő fejed.
Nem tekint ránk aggódó szemed,
Marad a csend, mindent köszönünk Neked.
***
Ne hullajts több könnyet, mit amennyi kell
Ha menni kell, hát menni kell
Az élet nélkülem is megy tovább
Nehéz hetek, hónapok, és évek jönnek
Én nem kérem, hogy síromhoz jöjj el
Mert eljössz ha fáj a szíved
Hogy elmeséld: Hiányzom néked!
***
Ne jöjj el sírva síromig,
nem fekszem itt, nem alszom itt,
ezer fúvó szélben lakom,
gyémánt vagyok fénylő havon,
érő kalászon nyári napfény,
szelíd esőcske őszi estén,
síromnál sírva meg ne állj,
nem vagyok ott,
nincs is halál...
***
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
***
Olyan csend van így nélküled,
Hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.
***
Ott pihensz, ahol már nem fáj semmi,
S nyugalmadat nem zavarja senki!
Életed elszállt, mint a virágillat,
De emléked ragyog, mint a fényes csillag.
Lelked, mint a fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába keresünk, könnyes szemünk már többé nem talál.
De tudjuk, hogy a csillagok közt a legfényesebb Te vagy,
Utat mutatsz, mert szívünkben örökké itt maradsz.
***
Az Ő szíve megpihent a miénk vérzik,
a halál fájdalmát csak az élők érzik
***
"A temető kapuja szélesre van tárva,
Útjait naponta sok-sok ember járja.
Van, aki virágot, mécsest visz kezében,
Olyan is, ki bánatot visz szomorú szívében.
Egy éve már, hogy ezt az utat járjuk,
Megnyugvást lelkünkben sohasem találtunk
Sírod előtt állunk, talán Te is látod,
Körülötted van ma is szerető családod
Eljöttünk újra , mert szeretünk Téged,
Szívünkben örökké hordozzuk emléked.
Te voltál nekünk a bíztató remény,
Nehéz napjainkban is az út mutató fény.
Múlik az idő, de a fájdalom nem csitul,
Szemünkből a könny naponta kicsordul.
Tudjuk, hogy csodára hiába várunk.
Nyugodjál békében, szívünkből kívánjuk !
Nem vársz már minket ragyogó szemekkel.
Nem örülsz már nekünk szerető szíveddel.
De egy könnycsepp a szemünkben Érted él.
Egy gyertya az asztalon Érted ég,
Bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet,
Amit tőlünk soha senki el nem vehet.
Telhetnek hónapok, múlhatnak évek,
Szívből szeretünk, s nem felejtünk Téged!"
***
"Téged látlak a felkelő napban,
A Te hangod hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
Egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben.
Te vagy a falevél, mit felkap a szél,
Te vagy a szél, mi arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban,
Hallak a csöndben, hallak a zajban.
Téged látlak, mikor felnyílik szemem,
S ha álomba merülök, újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy, mégis oly távol,
Én tudom egyedül, hogy mennyire hiányzol!"
***
"Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk.
Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk.
Az ész megérti, de a szív soha,
Hogy egyszer majd mi is elmegyünk,ahol Ő van ,oda.
Az élet múlik, de akit szeretünk,
Arra életünk végéig, könnyes szemmel emlékezünk."
***
Tiéd a nyugalom, miénk a fájdalom.
***
"Tiéd a csend és a nyugalom,
miénk a könny, és az örök fájdalom."
***
"Valahol az égen van egy fényes csillag,
Iránytűje lehet a mesés angyaloknak.
Hogy merre is van, azt senki sem tudja,
De biztos, hogy van, hisz mesélnek róla.
Mesélik még azt is, ha távozik egy élet,
Születik egy angyal, s benne újra él a lélek.
Mert angyalok leszünk, csak még nem tudunk róla,
De így van, én tudom, hisz valahol meg van írva.
Újra élünk ott fenn, kikkel régen találkoztunk,
Anyákkal, apákkal, s kikkel együtt randevúztunk.
Együtt leszünk ismét, s még jönnek utánunk,
Kiket egyedül hagytunk a Földön, de innen fentről látunk.
Látjuk azt, mikor a temetőbe mennek,
S sírunkra egy-egy virágot letesznek.
Könnybe lábad szemünk, ha könnyeiket látjuk,
De innen fentről vigyázunk majd rájuk."
***
Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.
/Sullivan Ballou/
Emlékezzünk halottainkra!
Mindenszentek és Halottak napja_0001.wmv
Link
Szeretteink emlékére.../Memento Mori/
Link
Link
Alex Tamás - Emlékdal /Csak a jók mennek el.../
Link
Búcsú dal szeretteinktől
Link
Sztankay István - Alex Tamás BÚCSÚDAL
Link
BÚCSÚDAL 
Link
Búcsúdal
Link
Emlékezés szeretteinkre
Link
Emlékezünk Rád...
Link
Edda - Lelkünkből
Link
Kell ott fenn egy ország
Link
Ki szívét osztja szét
Link
ELHUNYT SZERETTEINK EMLÉKÉRE
Link
Emlékezünk szeretteinkre akik már nincsenek köztünk 2
Link
Gyászversek
Link
Link
Emlékezés - Gyászversek 2
Link
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Mindenszentek, halottak napja |
|
|
|
Címkék: cseresznyefaágon, reflektorfényben, hozzátartozóinak, rugónyikorgásába, felszabadulásnak, visszaemlékszünk, megkönnyebbülés, mindannyiunknak, visszatérhetnek, megválaszolásán, kiszabaduljanak, elfogadhatatlan, gyermekkoromban, továbbhallgatom, kitörölhetetlen, angyalszemeddel, bagolykiáltások, megnyugtathatod, beteljesületlen, csillaghullását, egyenjogúságot, visszatükrözte, halottszállító, csillagkönnyes, könnycseppként, szertartásosan, emlékhelyednél, megbocsáthatsz, gyertyalángban, felfoghatatlan, szomorúságomat, születésünkkel, elvesztettelek, mindannyiunkat, kalászhullámon, tudatalattiban, temető csendjét, közülünk eltávozottaké, korai fagy, gyertyák esti, hantok felett, titkot próbálja, gyerekeknek tetszik, izgő-mozgó lángnyelvek, darabig őrizzük, előttünk élők, halottak napi, világnak díszei, természet örök, élet misztériuma, világosság győzelme, sötétség felett, TEMETŐK CSENDJE, Dömök Elíz, Emlékezzünk Szeretteinkre, Halottak Napja, HALOTTAK NAPJÁN, Alex Tamás, Aranyosi Ervin, VAJON MIÉRT IS JÓ TEMETŐBE JÁRNI, Vagy Te, Babits Mihály, Szilágyi Tibor, Bagi László, MINDENSZENTEKI FÉNYEK, Bakos Erika, VIGYÉL MAGADDAL, Pedig Anyám, Bene Györgyné Éva, SZÁL GYERTYA, Bognár Mónika, VAGY MOST MÁR, Csabai Lajos, Csukás István, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT, Demjén Ferenc, Domonkos Erzsébet, Dsida Jenő, LESELKEDŐ MAGÁNY, Edda Művek, EMLÉK MARADOK, Hiszen Napként, Eötvös József, MEGFAGYOTT GYERMEK, ÉDESAPÁM SÍRJÁNÁL, ÉLTEK KÖZÖTTÜNK, Falus Lajos, NEKEM MÁR NINCS ANYÁM, Mary Elizabeth Frye, JÖJJ EL SÍRVA SÍROMIG, Gősi Vali, Gulyás Éva, TEMETŐ CSENDJE, Guvat Hajnalka, VALAHOL BÚS DAL SZÓL AZ ÉN SZÍVEMBEN, Gyóni Géza, Hajdú Mária, Hamza Anikó Julianna, HALOTTAK NAPJA, HALOTTAINKRA EMLÉKEZÜNK, Harcos Katalin, GYERTYÁT GYÚJTOK, Horváth, KÖNNYEM FOLYIK, IMÁRA KULCSOLOM, Álmaimban Őt, KIKET SZERETTEM, Juhászné Béres Anikó, HALOTTAK NAPJÁRA, Juhász Gyula, Juhász Magda, Kányádi Sándor, Kinde Annamária, Kormányos Sándor, Kosztolányi Dezső, HALOTTI BESZÉD, Latinovits Zoltán, VÉGTELEN TEMETŐBEN, Kovács Sándor, SZÓLOK SZELEKNEK, Kölcsey Ferenc, KEDVES SÍRJA, Mint Paphos, Kucskáné Pap Erika, DRÁGA NAGYAPÁM, TÁRS NÉLKÜL, Lengyel Jolán, VÉGSŐ BÚCSÚ, Majláth Mirjam, Mata Ibolya, MOST NE SZÓLJ, Márkus Katalin, Molnár József Bálint, BÚCSÚ SZERETTEIMTŐL, Móra Ferenc, GYERTYÁK VAGYUNK, Nagy Zsuzsa, Oravecz Imre, HÁTRAMARADÓ KEDVESHEZ, ŐSZI TEMETÉS, Segíts Isten, Pásztor Piroska, Pecznyik Pál, VÁNDOROK VAGYUNK, Pécsi Ágnes, TUDOD ANYA, Pósa Lajos, SÍRHALOM BORULJON RÁNK SZELÍDEN, Radnóti Miklós, APÁMHOZ AZ ÉGBE, Reményik Sándor, Hisz Isten, CSEND BESZÉL TOVÁBB, Reviczky Gyula, Révész Sándor, Schonberg Claude Michel, EMPTY CHAIRS AT EMPTY TABLES, Miklós Tibor, Szabó Gita, ELJÖVÖK HOZZÁD, Szabó Magda, BÚCSÚZNUNK KELL, Búcsúznunk Kell, Szent-Gály Kata, CSILLAG ABLAKOK, Szoby Zsolt, UTOLSÓ ÉRINTÉS, Szuhanics Albert, ÖRÖK VILÁGOSSÁG, Békés László, Tamási Lajos, Tompa Mihály, Tóth Árpád, ESTE TEMETŐN, Tóth Gyuláné Deák Éva, ŐSZI FALEVÉL, Isten Áldjon”, Wass Albert, Ismeretlen Testvér, Weöres Sándor, Zámbó Jimmy, NÉZZ LE RÁM ISTENEM, Zámbó Jimmy-Nézz, Egyszer Mindenkinek, Antal Erzsébet, Suttogó Gabriel, TANULSÁGOS MESE, Persze Angyalom, HALOTTAK NAPI IDÉZETEK, Amit Tőlünk, Sullivan Ballou, Memento Mori, Sztankay István, Alex Tamás BÚCSÚDAL, Emlékezünk Rád, ELHUNYT SZERETTEINK EMLÉKÉRE,
|
|
Offline
