|
2017-02-26 18:31:01, vasárnap
|
| |
| |
DÖMÖTÖR ILONA - Keresztény versek
Dömötör Ilona: (1899-1982) szeremlei református költő versei
Dömötör Ilona - Angyal szeretnék lenni
ADD URAM, HOGY LÁSSAK!
Ha most elébem állnál Jézusom
hideg csöndjén az éjszakának,
s szólnál: - Mit akarsz, hogy tegyek veled?
felelnék: - Azt Uram, hogy lássak...
Ó tedd látóvá lelkemnek szemét,
egy szikrát küldjön csak lángóceánod,
hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,
s ez a föld is a te világod...
ADVENTI ESTÉN
A sárra köd terül, vékonyka fátyol.
Sötétkék égen aranyhold világol.
A köd nem ér az égig.
A szívre gond borul, aggasztó, könnyes.
A kézhez bűn tapad, bomlasztó, szennyes.
A lélek az ég felé tör.
AMINT A TE AKARATOD
Ha le kell hullanom,
zajtalan hulljak, mint fonnyadt szirom.
Oly szépen tűnjek el,
mintha alkonyba úszó ladikon
valaki búcsúzó dalt énekel.
S ha élnem kell tovább,
mint repkényinda, tűrjem csöndesen
zivatarok villámos ostromát.
Bárhogy tépdessen a goromba lét,
dönthetetlen vár, boldog Istenem,
örök gyökérrel fogóddzam beléd!
ÁLMOK HÍJÁN
,,Ifjaitok látomásokat látnak,
Véneitek álmokat álmodnak."
Elmúlt a látomásos ifjúság,
nincsen itt még a álmot látó vénség.
Úgy fog körül az egyhangú jelen,
mint nyomasztó köd, tompa félsötétség.
Tervek nélkül, egy helyben, tétován
taposom a föld undorító szennyét.
Feszegeten köd-börtönöm falát
elepedve a kiderülő mennyért.
Eredménytelen, csúnya napokon
Te óvsz, Uram, hogy lelkem föl nem lázad.
Mint télre eltett, édes, szép gyümölcs,
hadd érlelődjék bennem az alázat.
Majd jönnek még, ha feltisztul a köd
csillaggyámánttal telehintett esték.
A Lélek galambszárnyán száll le rám
a dicső álmot látó, szent öregség.
1941
BOLDOGOK, AKIK ÉNEKELNEK!
Édesapám emlékére, aki énekelve halt meg.
Boldogok, kik mindhalálig énekelnek.
Dallamaik tél szakán is szárnyra kelnek.
Csukott házban, visszhang nélkül,
napfény nélkül
lelkükben a szenvedés is dallá szépül.
Kiket nem tesz némává az elhagyottság,
a részvétnek morzsácskáit felkapdossák,
s hálás szívük megzendülő hangja, kedve
feloldódik hálaadó, halk énekbe.
S ha mély hangon késő este üt az óra,
énekelve készülődnek nyugovóra.
Búcsúdaluk imádságos csenddé válik.
Áldottak, kik énekelnek mindhalálig!
BÚCSÚZÁS
Betoppant az ősz szürke köpönyegben.
Mosoly s könny nélkül talált itthon engem.
Egyszerű, kicsiny batyu volt csak nála,
de abban két kincs: a Béke s a Hála,
hitelesítve mennyei pecséttel,
mellyel a Földön semmi kincs nem ér fel.
EGYET KÉREK AZ ÚRTÓL
Csak egyet kérek, egyetlen Királyom
az évnek kezdetén:
hogy végeztéig mindegyik szavadra
igent mondhassak én.
Ha jóságod a vígság harmatcseppjét
szívemre ejtené,
nézzek fel Rád, mint hajnalkák nevetnek
a kelő nap felé.
Mikor munkát adsz boldog két kezembe,
legyen bármily kemény,
úgy végezzem, mintha úrasztalának
csipkéit hímezném.
Ha fáradt álom keze lesimítja
a Rád néző szemet, 
utolsó szóul maradjon a számon
háromszorszent neved.
Ha szögesdróttal gáncsolják el utam
rossz szívű emberek,
dac nélkül fussak megvédő karodba,
mint űzött kisgyerek.
Ha lázzal fűtöd lelkem vályogházát:
veszendő testemet,
csak annál izzóbb parázzsal ragyogjon
feléd a szeretet.
Bár magasztalj fel, vagy ha kell, verj arcul
egyetlen hatalom,
csak azt ne tűrd, hogy valaha kimondjam:
,,Én nem így akarom“.
ESTI SZÉLCSEND
Esteledik. A hőség elmúlt,
és elültek a viharok.
Nem bontakoznak új virágok,
de durva por sem kavarog.
Gyümölcs alatt a földig hajlik
az alázatos régi ág.
A jókedvű nap lehanyatlott,
de itt a nyugodt holdvilág.
Öreg korban olyan a lélek,
mint a szélcsöndes esti táj.
Már nem dalolunk örömünkben,
és némán tűrjük, ami fáj.
Bízó békesség, csöndes hála
kulcsolja össze két kezünk,
amíg eljön a test halála,
s az örök fénybe érkezünk.
EZ MÁR AZ ŐSZ
Vissza se néznek a távozó fecskék.
Jönnek a felhők. Nőnek az esték.
Nőnek a gondok. Gyérül a móka.
Lassul a lépés. Halkul a nóta.
Fogynak a tervek, gyűlik az emlék.
Itt van az ősz már. Itt az öregség.
Hűvös kezű szél markol a fákba.
Nyílik a sírok lenge virága.
Rezdül a légben alkonyi ének.
Gyulnak a ködben útjelző fények.
Lassuló lépés hazafelé tart.
Hívójelt küld a mennyei révpart.
HARMÓNIA
Ó de jó ilyen csendesen élni...
Semmit se várni, semmit se kérni,
És lelki jókat kapni szüntelen.
Nem sikoltani és nem kacagni,
amit elvesznek, önként odaadni,
s mosolyogni a tűnő életen.
Mert ez a béke nagy-nagy ajándék,
Beteljesülő isteni szándék,
Földre leszállott fényes égdarab.
Könyörgök is, hogy töltsön be egészen,
semmisítse meg bűnös, földi részem
minél szentebbül, minél hamarabb.
HAZAFELÉ
Napról-napra mendegélünk,
lépegetünk hóban, sárban,
csillagfényben, napsugárban,
míg egyszer csak hazaérünk.
Ha meghajlik fáradt vállunk,
pirosbetűs ünnepeknek
zácslócskái integetnek,
s mosolyogva meg-megállunk.
Eltűnik a fénylő ünnep.
Tovább megyünk botladozva,
hol kacagva, hol zokogva.
Fejünk fölött felhők gyűlnek.
Aztán lassan besötétül.
Előrement kedveseknek
sírkövei emelkednek
utunk szélén kerítésül.
És egyszer csak nincs tovább út.
Kitárul a verem szája.
Ismeretlen világ várja,
ki azon a kapun átjut.
Nem tudjuk még, mi lesz ottan,
csak azt tudjuk - és elég ez
biztonságos békességhez -
csak azt tudjuk: Jézus ott van!
HÓESÉS
Pillangórajként repdes, leng a hó.
Lepkék beszédét, van-e aki érti,
titkok nyelvén tudó?
De szép a hó. Oly csillogó, puha.
Ünneplő dísze ez talán a földnek?
Fehér bársonyruha?
Menyasszonyfátyol a mezők felett?
Hajadonálmot álmodik mögöttea zsenge kikelet?
Királypaláston ékes, drága prém?
Hidegtől óvó, bolyhos, puha kendő
a fázó Föld fején?
Halkan beszélő, édes üzenet,
szelíd küldött a szent, hatalmas égből
szállong a föld felett.
Van váltság, értünk szent vért hullató,
s fehérre mossa vérszín bűneinket,
- erről tanít a hó.
Szentségre hívott minket Istenünk,
s készít számunkra hófehér ruhát,
erről beszél velünk.
Titkok szavát lelkünkbe suttogó,
légy üdvözölve égi nagy Királyunk
követje: tiszta hó.
HÓVIRÁG
Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.
Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.
Dömötör Ilona - Hóvirág
Link
ISTEN MUNKATÁRSAI
Nekünk ellentmond minden e világon.
Velünk felesel a hullott haraszt,
Tövis sérteget törött téli ágon.
mi hivogatjuk mégis a tavaszt.
Ez a mi harcunk, Testvér.
Jövendőt mondunk az alvó rügyeknek,
Kifütyöl bár a februári szél:
Helyet készítünk a virágseregnek, 
hol rút kórókat zörgetett a szél,
Ez a mi dolgunk, Testvér!
Letiprott földet verejtékkel ásunk,
Vetőmagunkat sírva hintjük el,
Nem látjuk még, lesz-e aratásunk,
vagy meg sem érjük, míg plántánk kikel.
Ez a mi terhünk, Testvér.
De tudjuk azt, hogy van Gazdánk az égben,
ki velünk plántál, öntöz, s majd arat.
Esőt s fényt ád a maga idejében,
míg megteremti a termő nyarat.
Ez a mi erőnk, Testvér!
Tudjuk, az Ige majd csírába szökken.
Rügyet duzzaszt a lelkeken a hit.
E tavaszt váró, áldott munka közben
tanuljuk a nyár zsoltárait.
Ez a mi győzelmünk, Testvér!
KEZDET
Csitt! Kezdődik az új szimfónia.
Lendül a pálca a Végzet kezében,
Csipke-hangfogós bölcső rejtekében
Mozdul a földnek egy kicsiny fia.
Alaktalan, halk, félénk hangolásra
Nyílik parányi rózsakehely-szája,
De Isten örök, nagy kéziratában
Már készen áll a lét szimfóniája.
S ha eljön az idő,
A szólamokat rendre végig játszák
Hangszerükön: az öröm, vágy, a kín,
A szenvedély, a szeretet, a szépség,
A gügyögés, a sikoly, s az imádság.
Sötét nézőtér megviselt világunk,
Eloltogatta már a bűn a lámpát.
Könyörgünk Hozzád, mennyei Művész,
E hangolódó, halk kis életen
Zúgasd végig a fény szimfóniáját!
II.
Vigyázz! Kezdődik egy új háború!
Torz fegyverüket fenik már a szörnyek,
Cipelnek csontváz-vállukon
Undok batyukban bajt, bűnt, bánatot,
Dacot, dühöt, kísértést, könnyet.
Felsír a föld piciny, fogoly fia
Gondokkal bélelt bölcső-börtönében
És ködbe fúl a fényszimfónia.
Valahol áll egy fényes bástyafok.
Szivárványzászlót lenget ott a béke.
A szeretet szegletköve,
Megfutott, kidőlt földi harcosok
Tisztára mosó menedéke.
Egy megbocsátó, égő, égi Szív
Ott minden imát pajzzsá kovácsol,
És aki nála menedékre lel,
Azért Ő vérével felel,
Ha vétek-rémek ellen harcbaszállni
Kibocsátja a biztonságos várból,
S örök rendjellel ékesíti végül
Mindazt, aki a földön Övé lett...
Szülőszívek! Bölcső testőrei!
Vigyázz! Imához! Kezdődik egy élet!
A KÓRÓ FOHÁSZKODIK
Kóró vagyok csak. Szúrós és üres.
Gyümölcsöt rajtam senki sem keres.
Nincsen jövőm. Csak visszanézni jó,
mikor még csüngött rajtam pár bogyó,
és csipegette éhes kis madár.
De énfelém már a madár se jár.
Nyílt rajtam régen színes kis virág,
hanem azóta más lett a világ.
Új rügyek nőnek ifjú ágakon,
új lábak járnak újult útakon.
Megvénült éltem egyet kérne még:
ne taposson rám sáros, rút kerék!
Égessen el egy szép tavaszi tűz,
mely minden lomot a rétről kiűz.
Ragyogja be az újuló utat
Felcsapó lángom, mely égre mutat.
KÖZELEDIK A KARÁCSONY
Közeledik a karácsony.
Sötétek az esték.
Ködkezével szívenszorít
szomorú csöndesség.
Sok-sok régi karácsonyfám
- kicsi kerek erdő -
Emlékezés kriptájából
kísérteni feljő.
Közeledik a karácsony.
Hidegek az éjek.
Rég eltört a fényes csengő,
rég elhalt az ének.
Álomképül járnak vissza,
akik egyszer voltak:
messzire ment kedves élők,
elsiratott holtak.
- Jertek, kik még közel vagytok,
jertek, kik még éltek!
Társkereső fázó kezem
Kinyújtom felétek.
Reménykedő, hálát adó,
bízó imádságra
fonjuk össze ujjainkat,
új örömre várva!
Élő hittel telik így be
a sívár üresség,
s, közeledik a karácsony:
áldottak az esték!
Hívő szívben újra csendül
betlehemi ének.
Fénylenek az éjek,
mert van örökélet!
MA SÜT A NAP
Ma süt a nap. Mit hoz vajon az este?
Tegnap váratlanul havat hozott.
Nagy szelídséget, puha tisztaságot.
S minden zavart békévé oldozott.
A hőmérőben mozdult a higanyszál.
Azt mosolyogta: itt az enyheség.
Bársonyfelhőbe dugta kedves arcát
a meglepetést szerző holdas ég.
Ma még összhang és békesség van bennem.
Apró munkákon babrál a kezem.
De vajon mit hoz a késő öregség?
A havas fénybe belekérdezem.
Hangfogós, békés hó takar be végül?
Csönd lesz bennem, vagy fájó zűrzavar?
Nézek a hóra s alázattal mondom:
az történjen, amit Isten akar.
Már délután van. Rövid téli ívén
aláfelé kezd siklani a nap.
Az olvadozó havú háztetőről
fényes megbékélt könnyek hullanak.
MEGBÉKÉLÉS
Krisztusom, te megértesz engem.
Te is embertest foglya voltál.
Csendesülő szívdobbanásom
Neved dicsérő néma zsoltár.
Véresre zúzott életemmel
Nem akarok jajgatva járni.
Hadd csituljak el közeledben,
Verjen meg bárki, érjen bármi.
Palástod ráncában megbújok,
Mint szelídülő, dacos gyermek.
Mosolygok már s szepegve mondom:
A Te akaratod legyen meg!
MENNYEI SZÉLZÚGÁS
Őskezdet óta jár földünk felett
,,Sebesen zúgó szélnek zendülése'',
Örök, tisztító, égi lehelet.
Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
Megzörgeti a bűnök lakhelyének
Hazugságfüggöny-fedte ablakát.
Alant terjengő füstöt szerteűz,
S haldokló, hamvas oltári parázson
Színarany fényű lángra kap a tűz.
Az érkezése, útja mély titok,
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
Az égbe jutnak halk imáitok.''
Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
Míg minden juhot amaz egy akolba
Az egy Pásztorhoz össze nem terel.
SAMÁRIAI ASSZONY
Ma elém szállt egy világító árnyék,
Emlékalak, ki ma is köztünk jár még.
Tespedt falun, forrongó városon
Így énekel, mint sebtén átoson
Népek nyomában hullongó haraszton
A sikárbeli asszony:
,,Napsütötte úton boldogan futok,
Szívemben dobban gyönyörű titok.
Buzogva csobban, mint forrás a kőben,
Kitörni készülőben.
Tegnapi éltem - törött kőveder -
A feledésnek útfelén hever.
Dicső jövendőm ma elébem intett:
Valaki rám tekintett.
A szeme fénylőbb, mint a déli ég,
Tüzétől minden földi vágy kiég.
Leperzselt, szomjas tarló lesz a lelkünk
Élő vízért esengünk.
Szava zápor. Égi áradat.
Vádolva ver, tikkasztva zúg, szakad.
Míg sajgó lelkünk öntudatra éled,
S felujjong, mert Övé lett.
Vásár, versengés, temetési jaj,
Duhaj, rikoltás, nevető zsivaj,
Ne fojtsd el a szót jó hírt mondó számon!
Repesve hadd kiáltom:
A Szent, az Áldott közelünkbe jött!
Hallgatva vár a városunk előtt.
Megtépett, kínzott, szennyes, árva lelkek,
A Kúthoz futva jertek!
Menekvő szívek, hajszolt életek,
Ne az én gyarló szómnak higgyetek!
Bocsássatok, hogy lábához omoljak
A csendben, ahol az élő víz csobog csak
Míg égigzengő kórusban kiáltjuk:
A Krisztust megtaláltuk!
AZ ÖREGEDÉS ELÉGIÁJA
,,És vevém egyik pálcámat,
a szépséget, és eltörém azt..."
Zakariás 11:10a
Elhessegette szép galambjainkat,
tövéből ásta ki liliomainkat
a ridegségig józan, komoly élet.
Játékos kedvünk mélabúvá érett.
Eltört kezünkben a szépség pálcája.
Mért is akartunk támaszkodni rája?
Mi szükség volt zenére, énekszóra?
Elsöpört mindent a jéghideg bóra.
Mégis: reggelén szent ünnepnapoknak
imádságaink összetalálkoznak.
S úgy táplálkozunk ugyanegy igéből,
mint galambok a gazdájuk kezéből.
S a keskeny úton, hol csak botorkálunk,
egy célba jutunk, hogyna meg nem állunk.
Nem fog eltörni az egység pálcája,
hiszen Istenünk maga vigyáz rája.
ÖREGES ESTI IMÁDSÁG
Ma este kérlek, engedd meg nekem
hogy hálát adjak, áldott Istenem
minden szabályos szívkökésemért,
mely zavar nélkül küldte szét a vért
sok megkopott, elnyűtt hajszálerembe.
S hogy ügyetlenné vénült két kezembe
adtál ma is még egy kevés erőt,
hogy a kiskertben, ablakom előtt
megöntözhettem pár virágtövet.
És hogy ma reggel, templomból jövet
a mosolygó Nap megsimogatott,
s homályosuló szemem láthatott
ujjongó, fényes, üde színeket:
fák zsenge zöldjét s tündöklő eget...
S hogy vannak még, kik nem untak rám. Szeretnek.
S hogy rám nevet még néha egy-egy gyermek,
kit nem riaszt el öreg, ráncos képem.
De azt köszönöm legeslegfőképpen,
hogy Megváltómat korán megismertem,
hogy kimentett a kárhozatból engem.
S hogy életemben, bármi terhet vittem
sosem mondhattam: ,,Elhagyott az Isten."
ŐSZI BÉKE
Erdőn-mezőn a békítő kezű ősz
pasztellkrétával fürgén festeget.
Törli az alkony piros kendőjével
horizontomról a rémképeket.
Arra tanít, hogy nem kell megriadni,
ha jégcsap-ujjal fenyeget a tél.
El kell fogadni erősödő hittel,
hogy nem veszhet el semmi, ami él.
Csírázó magban, sarjadó tavaszban,
örökéletben váltig hinni kell,
míg öreg testem, fáról hullt levélként,
földdé enyészve csendben tűnik el.
ŐSZ KÖZELEDTÉN
Ne jöjjön még az ősz, a könnyes, gyászruhás!
Ne jöjjön még a sár, a dér, a pusztulás!
Ázott, fonnyadt virágok, elkorhadt avar,
tépett fák, durva szél, sikoltó zűrzavar,
végül nagy, tompa csend, mely minden zajt legyőz...
Ne jöjjön még az ősz!
Ha itt lesz már az ősz, többé nem lázadok.
Lakóim lesznek a szelíd, nagy bánatok,
elfojtott zokogás, remegő, halk remény,
kigyúló síri mécs halottak éjjelén.
Végül mély lelki csend, mely minden zajt legyőz,
ha itt lesz már az ősz.
TESTVÉR
Ki segíteni kész mindig, mindenütt,
Ki ha megbántják, vissza sosem üt,
Ki együtt örül, együtt sír veled.
Kire számítani mindig lehet.
Ki bocsánatot kérni s adni is tud,
Ki a veszélytől gyáván sose fut.
Az igazságot bátran mondja ki,
De tévedését kész bevallani.
Ne hordjon bár jelvényt, egyenruhát,
A szíveden meleg áram fut át,
Valahányszor találkozol vele,
Mert rajta csillog a szentség jele,
Emberszemnek láthatatlanul,
Ki szüntelen Krisztustól tanul,
Az a testvér.
A VÉNSÉG CELLÁJÁBAN
Ránk csukódott az öregség cellája.
Fiatal kéz a kulcsát nem találja.
Nem érdekel már senkit, amit mondunk.
Csak magunknak fáj ezer csúf kis gondunk.
Itt összezárva mindenféle bajjal
szürke az alkony s nem piros a hajnal.
Tompul a látás, megremeg a kéz, és
bizonytalanná válik már a lépés.
Lesorvad rólunk lassacskán az élet.
Kóstolgatjuk a végső csendességet.
Ó, boldog, aki el tud csendesedni!
leveti önként, amit le kell vetni
Hittel párnázza ki sötét celláját,
zümmögi a megnyugvás zsolozsmáját.
Kis ablakát az ég felé kitárja,
a hazahívó atyai szót várja.
VELEM MARADNAK A VIRÁGOK
Már oly sokakat eltemettem,
s annyi baráttól elbúcsúztam...
Haldokló virágok közt járok
őszi kertemben csöndes-búsan.
Már oly sokakat elsirattam...
S hányaktól kell még elköszönni,
akik elmennek messze-messze,
és sose fognak visszajönni...
Velem maradnak a virágok,
ők feltámadnak majd tavasszal.
Példázzák, hogy van örök élet,
s mindig lesz Ige, mely vigasztal.
Hiszem: vannak még testvérlelkek,
S lesz mindig kéz, mely fölsegítsen.
Velem maradnak a virágok,
és sohasem hagy el az Isten.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vallás |
|
|
|
Címkék: legeslegfőképpen, összetalálkoznak, pasztellkrétával, hazugságfüggöny, pillangórajként, megöntözhettem, csillagfényben, szívdobbanásom, galambszárnyán, háromszorszent, harmatcseppjét, királypaláston, bársonyfelhőbe, szívkökésemért, megsimogatott, hajszálerembe, szögesdróttal, virágseregnek, láthatatlanul, horizontomról, fényszimfónia, harcbaszállni, testvérlelkek, bizonytalanná, eredménytelen, ünnepnapoknak, galambjainkat, hangszerükön, kóstolgatjuk, csendességet, hajnalharang, vetőmagunkat, dönthetetlen, emberszemnek, lehanyatlott, szimfóniáját, szikrát küldjön, szívre gond, látomásos ifjúság, álmot látó, egyhangú jelen, föld undorító, kiderülő mennyért, dicső álmot, részvétnek morzsácskáit, évnek kezdetén, vígság harmatcseppjét, hőség elmúlt, földig hajlik, alázatos régi, nyugodt holdvilág, szélcsöndes esti, Dömötör Ilona, DÖMÖTÖR ILONA, HOGY LÁSSAK, ADVENTI ESTÉN, AMINT TE AKARATOD, ÁLMOK HÍJÁN, AKIK ÉNEKELNEK, EGYET KÉREK AZ ÚRTÓL, ESTI SZÉLCSEND, ISTEN MUNKATÁRSAI, Könyörgünk Hozzád, Azért, KÓRÓ FOHÁSZKODIK, KÖZELEDIK KARÁCSONY, MENNYEI SZÉLZÚGÁS, SAMÁRIAI ASSZONY, ÖREGEDÉS ELÉGIÁJA, ÖREGES ESTI IMÁDSÁG, ŐSZI BÉKE, VÉNSÉG CELLÁJÁBAN, VELEM MARADNAK VIRÁGOK,
|
|
Offline
