|
2018-03-06 15:15:33, kedd
|
| |
| |
OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, (Konsztantyinovó 1895. október 3. [szeptember 21.] - 1925. december 28.) orosz lírai költő. A rövid életű orosz irodalmi irányzat, az imazsinizmus képviselői közé tartozott, de korai költészete az impresszionizmushoz is közel áll, a benyomásokon alapuló gazdag szín és képvilága miatt.
Magánélete zaklatott volt, élete harminc éve alatt többször is nősült, négy gyermeke született. Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnővel való viharos házasságáról és alkoholfüggőségéről lett először ismert nyugaton. Oroszországban legalább akkora hírnév övezi, mint a ,,nemzet költőjét", Puskint; számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.
Szergej Jeszenyin válogatott versei
Link
Link
ARANYLIK, ŐSZÜL
Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
/Rab Zsuzsa fordítása/
ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK
Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.
Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.
Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.
Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,
holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,
hol a vágy?
/Ford.: Rab Zsuzsa/
BEHAVAZOTT SÍKSÁG
Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.
Rab Zsuzsa
BOKRAINK KÖZT
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Rab Zsuzsa
Szergej Jeszenyin: Bokraink között
Link
A BOSZORKA
Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát! 
Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kíséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.
Rab Zsuzsa
DŰLŐK ÁLMODNAK
Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.
Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.
Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.
Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.
A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.
Rab Zsuzsa fordítása
Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)
Link
ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR
Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!
Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.
Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.
Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.
Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.
Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.
Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!
Fordította: Rab Zsuzsa
ÉBEN ÉJ
Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.
Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.
Lány-szépséged megigézett,
gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.
Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.
Urbán Eszter
ÉG VELED, BARÁTOM
Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.
Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.
( Rab Zsuzsa fordítása )
Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom
Link
FALUSI KUNYHÓ
Ócska kicsi kunyhó,
nyomorú bajok,
sírnak a kapudnál
szeles viharok.
Hallatszik panaszszó,
nem takarja fal,
mindben a szegénység:
tompa hangu dal.
Elnyomásról zengnek
bús énekeket,
nyomort énekelnek,
éhes éveket.
Nincsen egy vidám szó
házaid alatt,
bánat könnye fojtja
vigasságodat.
1912
(Erdődi Gábor)
FOLYÓ PARTJÁN
Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.
Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.
Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.
Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.
Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.
Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.
Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.
(Rab Zsuzsa)
FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM
Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...
Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.
Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.
Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.
(Rab Zsuzsa)
GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...
Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.
Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.
Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.
Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.
Ablak előtt ősz van újra,
juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.
Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.
Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.
Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.
1923
Erdődi Gábor
HARANGSZÓ
Harangszó mezőknek
új hajnalt jelez,
mosolyt küld a Napnak
földünk s ébredez.
Konduló ütések
szállnak égre fel,
visszhangozza erdő,
csengő hang felel. 
Folyó mögé tűnt a
fehér színü Hold,
zengő hab vidáman
utána loholt.
Álmodat elűzi
távoli harang,
valahol az úton
halványul a hang.
1914
Erdődi Gábor
HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD
Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.
Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.
Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.
Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.
Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.
Rab Zsuzsa fordítása
HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)
Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.
Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.
Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.
Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.
Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.
Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.
(Rab Zsuzsa)
IFJÚ ÉVEK
Szertelen dicsőség, szilaj ifju évek,
sok keserü mérget hullattam belétek.
Nem tudom, hol vár a vég, közel-e, vagy messze.
Kék szemem volt hajdanán, hervad révedezve.
Hol vagy öröm? Csak sötét kín, szorongás, bánat.
Mezőn, kocsmában? Ohó! Sehol sem talállak.
Kinyújtom a kezemet, ujjaimmal érzem:
Hó, lovak... szán... suhanunk... által a cserésen.
"Hajts kocsis, ahogy lehet, nem vagyok én bászli,
ne sajnáld a gödrökön lelkem is kirázni."
De a kocsis mást se szól: "Fene zivatar van.
Megizzadnak a lovak, én leszek a bajban."
"Ej, kocsis, nem tűrhetem félős gyávaságod!"
Kapom ostorát, nosza, a lovakra vágok.
Lódulnak azok, a hó cafatokban röppen.
Hirtelen zökken a szán... bucka van köröttem.
Fölkelek, ördögbe is - trojka helyett, látom,
bekötözve fekszem itt egy kórházi ágyon.
Nem a rossz uton futó lovak felé csaptam,
kötésemmel fekhelyem ütöm szakadatlan.
A két óramutató bajuszt pödör éppen.
Ápolónők réveteg hajlanak fölébem.
Rámhajolnak suttogón: "Aranyfürtü, téged
megmérgeztek jó korán a keserü mérgek.
Nem tudjuk, hol vár a vég: közel-e, vagy messze -
kocsmák köde nehezült régi kék szemedre."
Fodor András
IFJÚSÁGOD SZÉTHORDTA MÁS
Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.
Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban,
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.
Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.
Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.
Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.
Megbékül mindennel szivem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.
Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,
s komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjuságról.
ITTHON VAGYOK
Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?
Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.
(fordította: Rab Zsuzsa)
KÖSZÖNÖM
Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
(Rab Zsuzsa fordítása)
A MÉNES
A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.
Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.
Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.
Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.
A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.
De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.
Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.
A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.
A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.
Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.
Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...
(Ford.: Rab Zsuzsa)
MICSODA ÉJ
Micsoda éj! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még őrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjúságom.
Játék ez, dehogy szerelem!
Kihűlt éveim útitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;
mutasson kínzott arcomon
irgalmatlan, kemény redőket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.
Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.
Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon -
halottan állnak, zúzmarásan.
Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább - mindegy úgyis
az olcsó szenvedélyt mi ketten.
Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtől hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.
Fordította : Rab Zsuzsa
NEM SIRATLAK . . . . . . . . . . 
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.
/Rab Zsuzsa fordítása/
NEM SZERETSZ
Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.
Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.
Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.
Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.
Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.
Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!
Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.
Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,
s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?
Rab Zsuzsa
ŐSZ
Csönd lepi borókás partok meredélyét,
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.
Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.
Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.
Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.
fordította WEÖRES SÁNDOR
PORHÓ KAVARDUL
Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.
Rab Zsuzsa fordítása
SZÉP JÓ REGGELT!
Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.
A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöld szín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.
Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
"Szép jó reggelt!"
1914
(Fordította: Erdődi Gábor)
TÁNYA SZÉP VOLT
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.
Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.
"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.
Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Fordította: Jobbágy Károly
TE DALOLD EL
Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajkán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.
Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szívemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba visszavezet.
No dalolj, s én a pillám lehunyva
megint érzem a múltak ízét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.
Nekem vigasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.
No dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemű tyúkokra emlékezem.
Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.
Ma a szívemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt -
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.
/Ford.: Nagy László/
TÉL ÉNEKEL
Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.
Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.
Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.
Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.
Rab Zsuzsa fordítása
VÁDLÓN NE KUTASS A SZIVEMBEN
Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene: 
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
Weöres Sándor
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Orosz költők |
|
|
|
Címkék: megzenésítették, alekszandrovics, konsztantyinovó, fűzfalevelekkel, útkanyarulatban, berkenyelombot, fehérfátylasan, szenvedélyeket, oroszországban, folyamszegély, gyönyörködnek, csatangolásra, szertemállott, istenigazából, lepkerajoknak, asszonysorsot, hollócsemetét, fénysugarától, nyugtalanítsd, virágfürtjeit, visszhangozza, nyárfaligetek, csipkebokorra, kenderáztató, megmérgeztek, holdsugárban, tömjénszagot, elveszettnek, rendeltetett, olvasztgatja, motivumokból, vigasságodat, visszacsalni, találkoztunk, szikkasztott, belemerítsem, rövid életű, imazsinizmus képviselői, benyomásokon alapuló, levél-nyelven suttogó, szomorúan messzehúzó, elmenőkre gondol, bokrok piros, arany nyíres, kamasz szél, halószavú kerten, vidékre szemfödél, erdőn fehérfátylasan, fényes laboda, alkony puha, erdei sűrübe, éjszaka baglya, SZERGEJ JESZENYIN, OROSZ KÖLTŐK, Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, Isadora Duncan, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Szergej Jeszenyin, ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK, BEHAVAZOTT SÍKSÁG, BOKRAINK KÖZT, DŰLŐK ÁLMODNAK, Béres Ilona, ELVIHÁNCOLT TAVASZI ZÁPOR, Gyönyörködnek Blokban, ÉBEN ÉJ, Urbán Eszter, FALUSI KUNYHÓ, Erdődi Gábor, FOLYÓ PARTJÁN, GYERE DRÁGA, ÖRÖK TITOK SZUNNYAD, HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT, Messze-messze Bagdad, IFJÚ ÉVEK, Fodor András, IFJÚSÁGOD SZÉTHORDTA MÁS, ITTHON VAGYOK, MICSODA ÉJ, WEÖRES SÁNDOR, PORHÓ KAVARDUL, SZÉP JÓ REGGELT, TÁNYA SZÉP VOLT, Jobbágy Károly, DALOLD EL, Nagy László, VÁDLÓN NE KUTASS SZIVEMBEN,
|
|
Offline
