|
2014-06-28 13:42:04, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
A kórházat elhagyva, gondolatai fonalai közé gabalyodva lépkedett a teret átívelő parkon. Kihalt volt az utca, a talpa alatt kényesen csikorogtak a színes kavicsok. Az öreg tölgyfa alatt megpillantott egy padot, mely szélesre tárta frissen mázolt deszkalapját, pihenést kínálva fáradt lábainak. Elfogadta a felajánlást, kényelmesen elhelyezkedett. Nagyot szippantott a kristálytiszta levegőbe. Érezte, amint testének minden sejtjéhez eljut az éltető oxigén. A fa koronáján át áthatoló napsugár végigsimított az arcán. Táskájába kotorászott, az üdvözlőkártyát kereste. Az oldal rekeszében megbúvó kis borítékot végre meglelte, kibontotta és olvasni kezdte, Isten tudja hanyadszorra.
,,Örömmel értesítelek Benneteket, megérkeztem. Nevem..., súlyom..., és magasságom..., Édesanyám és én egészségesek vagyunk..., "
- Hmmm. Magasságom..., - motyogta, és mosolyogta el magát.
Milyen sokat ígérő üzenet. Felnézett az égre, felhők suhannak át a messzeségbe. Egy gyermekarcú felhőt keresett, melyet oly sokszor megcsodált, de a felhőcskének biztosan más dolga akadt, egy ideje nem jelentkezett.
Szemét lehunyta, jól esett a lágy szellő cirógatása. Pár pillanat múlva, az emlékek vászna előtt találta magát, ahol peregni kezdtek a kockák. Nem tiltakozott, engedte, hogy visszavezessék a múltba.
Esőcseppek kopogtak az ereszen, azon az éjszakán. Az óra elütötte éjfélt, szívében sajgó fájdalommal, szemében könnypatakkal, és fülében barátnője elcsukló segélykérő hangjával érkezett az álomkapuhoz. Egy labirintusban találta magát, hiába kereste a kifelé vezető utat, egyre beljebb és mélyebbre jutott. Nem emlékszik a további részletekre, reggel csurom vizesen ébredt.
Hogyan segítsen, barátnőjén, mit tegyen? Zakatoltak fejében a kérdések, miközben egy percnyi nyugtot sem talált. A tehetetlenség börtönébe zárva vergődött órákon, napokon át. Egy édesanyának még sem mondhatja, hogy ,,majd az idő megoldja..."
Nagyon jól tudta, az idő sem mindenható! Nem old meg semmit. Hogyan lehetne feledni a boldog várakozást, a gyermek mosolyát, az apró kezek simogatását. Az iskolás évek sikereit, kudarcait, melyet együtt éltek át. Vagy amikor még a betűket formálták, az ,,l"-ből, ,,r". lett. Mennyi örömben, bánatban és kalandban volt részük.
A gyermek a testében fejlődött, amint megszületett lett belőlük ,,kettő", de a lélek egy maradt, kettéhasadva, - volt a meggyőződése. Csak a köldökzsinórt vágták el, az ezüstzsinóron keresztül érezték egymás lelkének minden rezdülését. A mozgékony fiú egyszer csak fáradékony lett, arcának pírját letörölte a betegség fakó sárgája, felfájása egyre gyakrabban kínozta. Kivizsgálások sora következett. Az eredmények ismeretében megszületett a diagnózis, a rettegett kór súlyos formája. Elkezdődött a kálvária. Hősiesen küzdöttek, bízva a gyógyulásban, hiszen az nem lehet, hogy közös életüket bármi szétszakítsa. A javulás parányi szikrája a remény lángját lobbantotta fel bennük. Tisztában voltak avval, az még nem a háború, csak a csata megnyeréséhez vezet, a harcot folytatni kell. Derült égből villámcsapásként hatott, mikor megvonták a hatásos terápiát, és helyette más készítményt kapott. A katasztrófához közeledve, kérték, könyörögtek, segítsenek, állítsák vissza a régi terápiát, legalább a reményt ne vegyék el tőlük. Széttárt kezek, lehajtott fejek, halk szavak következtek.
- Magyar betegnek, ez jár, törvényben iktatott, az egészségügyi reform erre kötelez. - közölte padlóra szegezett tekintettel a professzor.
2008.-ban forgott év kereke. Múltak a hetek, hónapok, a kérelmek elutasítása követték egymást. A fenyegető vérképek után, az immunrendszer összeomlása következett. A szülők középosztálybeli kispénzű emberek voltak, magánklinikára, más gyógymódra nem is gondolhattak, csak, amit a társadalombiztosítás támogatott. Szemeik előtt a ,,széfet a kórterembe, és robotokat a luxus kórházban" képe lebegett, miközben gyermekük a halál árnyékában lihegett. Már az ingatlan felértékelésénél tartottak, - egyetlen vagyonukat-, a lakásukat váltották volna készpénzre, gyermekük megmentésére, amikor a főorvos bejelentette a megváltozhatatlant. A lehetőségek tárháza kiürült. Nem hitték el, hogy nincs tovább...
A fiú készült a nagy útra, szüleit egyre erőtlenebb kis kezével magához vonta, és azt suttogta.
- Ne féljetek, jó helyre megyek, az éjjel találkoztam az angyalokkal, szép helyen várlak majd Benneteket.
Nem vették fel a beszélgetés fonalát, féltek szembenézni a gyermeki őszinteséggel, a fájdalom elnémította őket. Tovább reméltek. Imádkoztak, csak jönne már egy vevő, el ne késsenek. Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy mi lesz velük később, fedél nélkül. Ellesznek valahol, mit számít, hol hajtják álomra a fejüket, ha együtt maradhatnak. Másnap hirtelen az anya a szokottnál is nyugtalanabbá vált, fel-alá járkált a lakásban, amikor megcsörrent a telefon. Az órára pillantott, még jobban kétségbe esett, mikor észrevette az óra megállt. Soha nem tett ilyet, késleltetett, hagyta, hagy csengjen tovább, jócskán kivárt. Egyre kitartóbb és vészjóslónak tűnt a várakozás. Aztán mégis, remegő kezében tartva a készüléket a füléhez emelte. Fel sem fogta a vonal túlsó végéről jött üzenetet. A szíve meghasadt, lelke darabokra tört, az ezüstzsinór elszakadt.
Az ég is elsötétült, az ablakszemek sírtak, eső könnyek peregtek le rajta.
Első tiszta gondolatként felvetődött benne, segítséget kell kérni a barátnőjétől, kivel együtt végezték a szakmai pszichológiát.
Minden szóra, minden sorra emlékezett, amit a gyászmunkáról tanultak egykor, mégis milyen más a helyzet élesben. Nem tudta mi lenne jó megoldás, a mindent felülíró fájdalom enyhítésére. Az élet vizsgáján megbukott. Pedig éveken át maga is tanította...
Az első fázisban a szülő süketté és vakká válik, cselekedeteit gépiesen végzi. Ezt követi a teljes tanácstalanság, zavarodottság. A későbbi tudat tisztulásával köszönt be, a valódi bánat. Könny, düh, harag és bűntudat váltja egymást ebben a fázisban. Hosszú folyamat, mire felcsillanhat a remény a gyógyulásra, tudomásul veszi a megmásíthatatlant, - akkor is, ha elfogadni, még nem tudja -, az életnek menni kell tovább.
A szülő ezt abban a helyzetében nem tudja tematika szerint feldolgozni. Sokáig tartott, még tovább tudtak lépni.
Barátnőjének vigaszra, támaszra volt szüksége, a legnagyobb segítséget nem a tudomány adta lehetőség, hanem a hitük nyújtott, hiszen a fiuk felkészítette őket, elmondta, az angyalokhoz költözik, ezzel tudatta, hogy a búcsú nem végleges, találkoznak majd oda fent. Hit nélkül mi lett volna velük, nem tudni, de félő, hogy a depresszió tengerében elsüllyedtek volna el örökre. A hívő ember vigaszt keres lelki gondozójánál, barátainál, vagy a sorstársainál. A feldolgozatlan gyász komoly következményekkel járhat, amin csak szakember segíthet, ha egyáltalán gyógyulni szeretnének. Mindezeket mérlegelve a segítő is nehezen jut eredményre, ha nem látja a vonalat, amelyet nem léphet át, mert nem tudja melyik az a pillanat az, amikor egyedül szeretnének maradni az emlékeikkel, és mikor vágynak mások társaságára.
Akkor este, abban a helyzetében is felnézett az égre, megoldást remélve, talán éppen egy felhő üzenetében. A telehold ezüstudvarában látta meg először a mosolygó, integető gyermekfejet, felhőruhába burkolózva egy angyal kíséretében. Soha nem tudja meg, a képzelete játszott vele, vagy a valóság üzent, de felismerte benne a fiút...
Akkor az asztalhoz lépett, a gyertyatartóba elhelyezett gyertyát meggyújtotta. Az angyalnak megköszönte, hogy a hazavezetés pillanatát megosztotta vele. Az esőcseppek tovább kopogtak az ereszen, a gyertyalángja egyre magasabbra szökött. Későbbiek során is, a fiú sokszor adott jelt, felhő képében. Senkinek nem beszélt erről a kapcsolatukról, még a gyermek szüleinek sem. A kettőjük titka lett örökre. Utoljára feltűnően sokáig integetett, mintha felhőarcára visszalopta volna magát a régi pír, orcájának gödröcskéjét is látni vélte benne.
- Gödröcske! - Kiáltotta el magát!
Mit sem törődve vele, hogy meghallja valaki. Szemében könnyek gyűltek, melyek gyöngyökké formálódva hagyták el mosolygó arcát. Igen! A most született kicsi lányka piros orcáján vannak a gödröcskék...
Kinek neve: Emese, súlya: 3600 gramm, magassága: 51 cm...
Olvasta ismét a kártyán. Megértette, miért várta hiába a gyermekarcú felhőt egy idő óta hiába.
- Isten hozott kicsi lányka, az új élet hajnalán. Veled nem történik semmi, ne félj! Te már mindent megkapsz, Neked megjár, nincsenek széfek, robotok, ma már más világ járja. Magyarnak születtél, s ez a Szent Hazád! - köszöntötte hangosan a gyermeket.
Nem járt arra senki, csak az öreg voltak tanúi a történetnek. Visszatette táskájába a kártyát, felállt a lombsátor alatti padról, és folytatta az útját.
Lélek Sándorné |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: felértékelésénél, villámcsapásként, középosztálybeli, katasztrófához, elhelyezkedett, magánklinikára, kristálytiszta, gyertyatartóba, ezüstudvarában, visszavezessék, kapcsolatukról, tanácstalanság, feldolgozatlan, üdvözlőkártyát, nyugtalanabbá, pszichológiát, köldökzsinórt, tisztulásával, tehetetlenség, felcsillanhat, kivizsgálások, immunrendszer, sorstársainál, őszinteséggel, végigsimított, zavarodottság, cselekedeteit, könnypatakkal, felkészítette, ezüstzsinóron, gyászmunkáról, gyertyalángja, megnyeréséhez, megpillantott, labirintusban, gondozójánál, kórházat elhagyva, teret átívelő, talpa alatt, színes kavicsok, öreg tölgyfa, kristálytiszta levegőbe, éltető oxigén, üdvözlőkártyát kereste, oldal rekeszében, gyermekarcú felhőt, felhőcskének biztosan, lágy szellő, emlékek vászna, labirintusban találta, kifelé vezető, további részletekre, Szent Hazád, Lélek Sándorné,
|
|
Offline
