Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Sík Sándor versei
  2019-03-04 22:00:30, hétfő
 
 







SÍK SÁNDOR VERSEI


Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. - Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946-49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.

"Embernek lenni,
Csak embernek, semmi egyébnek.
De annak egésznek, épnek,
Föld szülte földnek,
Isten lehelte szépnek."

"Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. [...] még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvésével úgy kell kiküzdenie... Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot."

Sík Sándor



Sík Sándor összegyűjtött versei

Link



Betűrendben

Link



Máté Zsuzsanna: SÍK SÁNDOR - A SZÉPÍRÓ, AZ IRODALOMTUDÓS ÉS AZ ESZTÉTA

Link








ALMAFAVIRÁGZÁS


Körül-körül virágban áll
És harmatban a kert,
Fölé az édes napsugár
Arany mosolyt lehelt.
Mint koszorús menyasszonyok,
Körül az almafák,
Dús pártájuk halkan suhog.
Virágzik a világ.

A földre lágy fehér eső,
Virágeső pereg.
A föld szívéből forr elő
A májusi meleg.
A föld szívére szállani
Szirom, virág eped.
A föld szívére szállani
Elküldöm lelkemet.
A föld szívébe lelkemet

Halkan sóhajtom át.
Érzem, amint forr és remeg,
Az élet mély dalát,
Az örök mézzel áradó
Kövér erek tejét.
Szívom az el nem száradó
Életfa kútfejét.

Tártmarkú kéz minden fa itt
Gyümölcsöt ontani.
Földből az áldás karjait
Az Isten nyújtja ki.
Szívedből mély illat remeg,
Szívemből mély ima:
Leheld az égbe lelkemet
Szerelmes földanya!







AZ ANDOCSI MÁRIÁHOZ


Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják
- Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keservünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak
Régi rögön új uraknak
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Sik Sándor-Ismerős Arcok Andocsi Máriához-Csiksomlyó 2013

Link








APJA FIA


Kicsi hajó, tele van a fedélzet.
Enyelegnek, iszogatnak, zenélnek.
Táncolnak is, vasárnapi vidám nép.
Szinte bizony énmagam is beállnék.

Nézelődni mégis jobban szeretek.
Megpillantok egy öklömnyi gyereket.
Apja-anyja ünneplőben üldögél,
Apja karján pislogat a kis kövér.

Hurkalábú flegmatikus angyalka.
Nekidülledt halszeme is kancsalka.
Arca gömböc, sonka-rózsás a bőre:
Kinézem a jövő hentest belőle.

Apja fia, igaz mása kicsiben,
Aki itt ül asszonyostul, szélesen,
Mosolyogva, mint egy szelíd Behemót,
S órák óta ki nem ejt egy árva szót.

A kis hentes erős karján a nagynak
Piskótáján álmosokat harapgat.
Félóránkint a korláton kihajol
S elmotyogja örvendezve: Ni, hajó!

A nagy ember gyönyörködve mosolyog:
Tetszik neki, hogy a gyerek oly okos.
Az asszonnyal összekacsint suttyomban
S a kicsire egy nagy csókot rácuppant.

Az ő fia, az esze is reá vall!
...Ez is így fog asszonyával, fiával
Kirándulni Visegrádra pünkösdkor,
Kosarában rántottcsirke, vörösbor.

Kisfiára ez is éppily büszke lesz,
Így bújik majd az is apja mellihez,
Ilyen szép lesz, ilyen okos, ilyen nagy.
Ilyen fickó nem terem ám mindennap!

A kis kölyök, mintha bizony értené,
Úgy kacag, hogy rózsás húsa reng belé.
Két kis lábát széjjelveti: kiskirály,
Tudja, hogy az egész világ neki áll.







ASSZONYOK


Ti vagytok a házi áldás a fehérre meszelt kis falon.
Szegett kenyér az abroszon.
Ti vagytok a kútvíz, a harmatos pohárban,
duruzsoló, jóságos kályha, szekrényben illatos, puha, tündöklő, hófehér ruha.
Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog s imádkozik amíg mások alszanak.
A hervadtan is illatos csokor a feszület alatt.







BALLADA A SZÉPSÉG SZOMORÚSÁGÁRÓL

(Radványi Kálmánnak)


Megmondom: Sokszor megcsodáltam
Egy tölgyet a park sűrüjén,
Hogy félig már halálra váltan,
Oly súlyos, komor és kemény.
De egyszer a vén fa tövén,
Korhadt kérgű gyökere mellett,
Kis gyöngyvirágot leltem én.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
A forró nap fojtó delén
Virágos szőnyeg réten jártam,
És harsogott a nap felém,
De ha a rőt nap estelén,
Szelíden, mint egy halk lehellet,
A hűs hold mosolygott elém:
Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

Megmondom: Férfiút találtam,
Vérvesztő harcok mezején
Megállott mosolyogva, bátran.
És én ujjongtam erején.
De egyszer kacagón elém
Egy piros gyermekarc szökellett,
Egy táncoló tavaszi fény.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

Vedd kérlek: ím e versbe zárom
Szívem, mely búsan énekel.
Minden mosolygó rózsaszálon
Mindig, jaj, mindig sírni kell!







BELENÉZTEM A NAPBA


Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.

Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.

Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény

Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.







BÚZAVIRÁG


Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.

Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.







A BŰNEIMMEL EGYEDÜL


A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
Kiáltana, de csak szepegni tud,
És poros arcán két sáros barázdán
Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
Mint Ádám a paradicsomban
A rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok
Egy ismeretlen, névtelen világot
Az önmagát sem értő szó megett.

Oly kétségbeesetten egyszerű
A szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor magam sem értem,
Amikor már az anyaméhben
Hét fátyollal fogantatott.

Ki mondja meg, mi vagyok benne én?


Mi az apám, és mi a nagyapám,
Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
Meddig a kenyér és meddig a perc,
És mekkora része az Istené?

Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
De gyónni, - patakot tenyérbe merni,
Kottába venni a forgószelet!

Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe vesz, semmit sem kérdez,
Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom:
Atyám!







CINEGE


Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: "Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!"

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.

Egy pici fütty az életem,
Elég az gondnak, hogy szép legyen!

Elég az gondnak, hogy jó legyek.
Mindenkinek, amíg lehetek.

Mire nekem bánnom, - igaz-e! -
Bolond-e más vagy gonosz-e?

Ember öröme, panasza
Úgyis az Úristen igaza.

Feneketlen a világ feneke,
Igaz-e, pajtás, cinege, cinege!

Egy az igazság, kicsikém,
Egy az okosság, tudom én, tudom én:

Vagyok-e Isten gyereke,
Mint te kicsi testvér, cinege, cinege.







CSAVARGÓ SZELLŐ


Csavargó szellő átszalad
A mit sem sejtő fák alatt.
Jön és suhog
És ríkatja a lombokat.

A lankadt elmén átszalad
Egy-egy gazdátlan gondolat.
Már itt se volt,
De fölveri a gondokat.

Bólongatnak a levelek,
Mint ölben álmos kisgyerek.
De fut a szél,
S a bánat róluk lepereg.

Nem így a gond, nem így a gond:
Az elme - fázó fűzfalomb -
Nem tudja mért,
Nem tudja min,
Csak elborong, csak elborong.







A CSENDESSÉGRŐL


Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.










CSENDES TAVASZI DAL


Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részre bontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!







CSERKÉSZ INDULÓ


Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng,
Álljunk csatasorba vidáman.
Ránk vár a világ ez a harc a mienk,
Katonái vagyunk valahányan.
Jó fegyverünk, izmos karunk,
Égő szemünk, vidám dalunk.
Amerre nézünk megterem a győzelem, a győzelem!

Fiúk, fel a fejjel az óra közel,
Kel a magyar éjben a hajnal,
Most kell az erős kar a férfiú-mell,
Ezeréves acél akarattal.
Zúg, mint a harci trombita:
A Lomnic és a Hargita!
Értünk kiált, felénk süvölt
Az ősi föld, a drága föld!

Szabadba fiúk a Nap arca nevet,
Ott pezsdül a friss, tüzes élet.
Járjunk be mezőt meg a rengeteget,
Szabad ott a szabadban a lélek!
Ott szemben, szívben tiszta láng,
S az Isten arca néz le ránk.
Leheletén ott megterem
Erő, szabadság, győzelem!


Sík Sándor: A Cserkészinduló

Link











A CSÖRGŐ PATAK


Cserlomb alatt mohos kövön ülök.
A Csörgő patak altatón csörög.

Nagy kövek közt fodor hullám forog,
Gondolatom is vele kanyarog.

A hullám sír, nyújtózik, elfelé.
Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé.

Nyugtalan ágon hintál a levél.
Honnan jön a szél? Hova megy a szél?







DAL


Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat,
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág,
Mondd, miért oly bús az alkony?
Miért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?...







DÁLIÁK


A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszőlős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod!










DIÁKSZAKASZ


Akáclombon, orgonákon,
Messze-kandi hintafákon,
Táncos mozdonyfüstön át:
Tornya tarka fejdíszében
Int a régi ház elébem,
Híjja, húzza kisfiát.

Dér a kerten, csíp a reggel,
Táskarázó víg kezekkel
Indul két apró kamasz.
Dohog, prüszköl a vonat már:
Várja őket, mint a kaptár,
Zümmögő diákszakasz.

Frissen azt az árva leckét!
Nosza, könyvek, füzetecskék,
Tollak, körzők, léniák!
Latin, magyar, mértan, számtan:
Szedi begyre nekiszántan
Két mohó jeles diák.

Ül a tisztes iskolában,
Szűk tudomány karámjában
Két alvégi friss csikó.
A tudomány nincsen ingyen!
De a tarka tudás-kincsben
Mégis markolászni jó!

Hej de hogyha délre kondul,
És a szürke szorgalomból
Szét a falka, merre lát:
Megy a gőzös Gödöllőre,
- Gödölyék a legelőre! -
Minekünk áll a világ!










EGY KARÉJ FEKETE KENYERET


Egy karéj fekete kenyeret
Szelnék elétek emberek.
Valamit adnék,
Valami meleget mutatnék:
Egy ember föltakart szivét.
Embernek ember: Úgy veszed a versem,
Ahogy született, suta-nyersen:
A szívemből most bújt ki éppen,
Azon puhán és melegében,
Mint ért tojásból vaksi kis csibék.

Embernek ember. Mit tegyek? -:
Húrosan született a lelkem,
És nem lehet nem énekelnem,
S már nem tudok más éneket.

Egykor kiálltam házam kapujába
S a lobogó látásokat,
Amiket láttam az égboltra írtan
És szürke szívem hamujába,
Világ elé ujjongtam, sírtam,
És ittam boldogan a testvérhangokat:
Velem örültek, sírtak ezerek:
Szép, drága, testvér, választott sereg!
De hol a többi testvér milliom?
Az én versem nem gyémántbillikom,
De forrásvízzel csorduló tenyér.
Nem úri ínyeket csiklandni jöttem:
A szó, amit szólni születtem,
Mindenki-falatja, fekete kenyér.

De ki ügyel a dalra,
Aki a kor zakatát hallja?
És ének és ige mire jó,
Ha meg nem hallja a millió,
És nem lesz tőle különb a világ?
Mire itt, jámbor, a te muzsikád?

Szirtfokon állok,
Fölöttem mozdulatlan ideálok,
Átnapsugárzók századokon,
Mellettem egy marék rokon, -
És messze lenn
Eszeveszett atléta gyanánt
Rohan a világ új fények iránt.
És nincs a futásban értelem.

Mégis, mégis: amíg a lelkem jajdul,
A szívem, a szívem utánuk sajdul.
Mégis, mégis: szép ez az őrült vágta
Az ismeretlen, égő pusztaságba.
Mégis: húz, húz közéjük valami:
Akarok utánuk kiáltani.
De boldog Isten, mit mondjak nekik?
Az igét, igémet kinevetik!
És mégis, enyém is ez az iramat!
Akarom, akarom: halljanak!
A szó lángnyelve kizúg belőlem,
Elperzseli az ajakamat.

Hát egyet mondok: magamat.
Nem mondok igent, nem mondok nemet:
Öletekbe dobom a szívemet.
Nincs benne semmi, csak szeretet,
Egyszerű, csendes, szürke szeretet.

Embernek ember szel itt kenyeret.
Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,
Csak menjetek,
Ne kérdezzetek, csak feleljetek!
Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!
Ki tudja, szív még hány akad,
Aki megrezzen a testvéri szóra,
S egy félénk visszhang benne fölfakad,
És ráébred az örökkévalóra.







EJHAJ, HÓVIRÁG!


Ejhaj, hóvirág!
Lesz még egyszer jóvilág,
Február ha fáj is.
Bárhogy bőg a bőjti szél,
Mégis benne jődögél
S mézzel jő a május.

Ejhaj, hóvirág!
Ez a világ jó világ,
Rajt az Isten ujja.
Mégis egyik fancsalog,


Másik meg az angyalok
Furulyáját fújja.

Ejhaj, hóvirág!
Fogsz te is még glóriát
Énekelni lelkem!
Téli hó, vagy nyári nap:
Így is, úgy is gazdagabb
Termőbb lesz a telkem.







ELMEGYEK, ELMEGYEK...


Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek.
Nem atyafiságom varjak és verebek,

Nyugtalan fecskének vagyok én testvére.
Udvarlom a holdat estérül estére,

De csak fogyatkozik, haloványul egyre,
Csillagevő ködök kúsznak a hegyekre,

Szeptemberi könnyek ülnek a haraszton,
Marasztom a nyarat, hasztalan marasztom.

Marasztom a csendet, kérlelem a békét:
Várja meg legalább az imádság végét.

Nincsen maradásom, megyek immár úgyis,
Nagy fekete felhő fenyeget is, húz is.

Ne sivalkodj gőzös, megyek immár, megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek,

Hosszú út porából, masina gőzéből.
Rőzse lesz az ágból, korom a rőzséből.

Hát a mezők méze, a mézarany emlék,
Illatos kasomban ami felgyülemlék,

Keseredés nélkül kitart-e az újig?
Bújdosik a bús hold, erdő mögé bújik.

Bújdosik a bús szél az ég erdejében,
Csillagokat fürdet a felhők tejében.

Fürdess meg engem is, nyughatatlan társam,
Felhő-fehérségben, csillagragyogásban.

Fújd el, jó szél, fújd el, hosszú útnak porát,
Hadd nézzem amott is az egek sátorát,

Ne a fogyó holdat, ne a bukó napot,
Csak a sarkcsillagot, - csak a sarkcsillagot!










EMBER


Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.







EMBER MARADJ!


Nyár van megint.
Arcon legyint
Friss napsugár:
Gyerünk, gyerünk, heverni kár!

Hiszen tudod:
Reád szabott
Hány munka vár.
Hamar, hamar, henyélni kár!

Nem tudhatod,
Hogy hány napod
Van mérve még.
Biztos csak egy: nem lesz elég.

Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!

Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb.







ERDŐ


Élő sátor, barna bükkök ága,
Ó takarj el engemet,
Csendes erdő hangos némasága,
Szívd magadba lelkemet.
Hadd maradjon el megettem
Minden, minden. Mindent elfeledtem.
Erdő, a tied vagyok.

Szép kövér fű drága bársonyára
Hadd nyugosszam homlokom.
Meleg napfény jó selyem sugára
Átsuhan a lombokon,
Simogatva nyúl hajamba,
S önfeledten szívok fel magamba
Minden édes életet.

Fű között a fürge gyík sikamlik.
Fönn a vadgalamb mereng.
Túl amottan sebes nyúl iramlik,
Bús kakukk szól messze bent.
Itt sürög sok sürge hangya,
Egynek sincsen a jövőre gondja,
Mégis él mind és örül.

A tisztáson gyermekek keringnek,
,,Bújj, bújj, zöldág!'' - játszanak.
Piros arca, kék a szeme mindnek,
Mint a menny szép nyári nap.
Szökdicsélnek és dalolnak,
Örülnek a mának és mosolynak,
Frissek, szépek, boldogok.

Túl a réten, az erdei úton,
Egy anyóka lépeget,
Görnyedt hátán súlyos, teli puttony,
Hervadt arcán: múlt telek.
Jön, rám néz egy pillanatra
És tovább megy. Minden mozdulatja
Biztonság és békesség.

S mindez, amit magam körül látok,
Oly csodálatos nekem!
Nézem őket, mint egy más világot.
Ó, de szép és idegen!
S míg így fekszem egymagamban,
Kergetőzik pihenő agyamban
Ezer izzó gondolat.

Fürgén, bizton megy az útján minden.
Fölkel és leszáll a nap.
Áll a sín és zökkenője nincsen:
Minden küllők forganak.
Meg van írva, mérve minden,
Mégis, mégis, bárhol is tekintem,
Minden oly csodálatos.

Amibe a gondolatom öltöm,
Minden porszem kinevet.
Csoda leskel e parányi földön
Minden kis fűszál megett.
Némán fekve itt a fák közt:
Én vagyok a mosolygó csodák közt
A legfurcsábbik csoda.

Én, ki itten fekszem mozdulatlan,
Pázsitpárnán, csendesen,
És szellőben, fülemiledalban
Erdők békéjét lesem;
És a dolgok, ha rám néznek,
Mind áttetsző fátylakká enyésznek,
S rám a titkok szeme néz.

Szent örömét érzem a titoknak.
A kakukkszót hallgatom.
Bújj, bújj, zöld ág! - a kicsik dalolnak,
Én is velük suttogom.
Megcsókolok egy kis ágat,
És szeretném az egész világot
Átölelni csendesen.







ESTE


Magam vagyok.
Suhog, lobog
A kályha.
Rőt fény remeg
A reszketeg
Homályba.

Kint bús a táj.
Hószárnya száll
A télnek.
A föld felett
Szilaj szelek
Zenélnek.

A szikra száll,
A félhomály
Megéled.
Mozdul a csend,
És fölmereng
A lélek.

Szorong, remeg,
Mint szellemek
Dalára.
A Tűz lobog.
Suhog, dohog
A kályha.







ESTE AZ ABLAKBAN


Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.

És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.

A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.

Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.

Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.







AZ ESTÉLI LÁTOGATÁSRÓL


Nagyon, nagyon szeretlek.
Olyan nagyon jó volt az este.

Lelkem didergő, durva dér
Zord zúzmarával rég beeste:
Száraz és szürke rút közöny.
Mind ami volt bennem fehér,
Szürkére vált és szomorúra,
Elzsibbadt minden örömöm,
S megülte síváran a lelkem
Hétköznapok beteg borúja.

Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
Oly rég nem gondoltam reád.
Sok-sok napot és éjszakát
Zsibbatagon, könnyes-bolondul
Nélküled dideregtem át.

És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet, undorodva,
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan,
Lassan, lassan, hallgatagon,
Az ágyam szélére leültél.
Jól láttalak a szikra-tűznél,
Mely két szemedből égetett
És fölgyújtotta a lelkemben
A hamvadó nagy tüzeket.

Néztél, néztél, Te mindig engem,
És én csak téged néztelek.
Szinte hallottam sisteregni
A tüzeket a sötétségben,
És tudtam, hogy valami elmúlt,
És újra sírtam, újra égtem.
És szüntelen, ezerszer, mindig
Csak ezt susogtam: Édesem!
És lázzal tüzelő kezem
Simogató kezed kereste.
És megcsókoltam lázasan.

És könnyesen és boldogan
Úgy aludtam el akkor este.







ESTI BALLAGÁS


Esteledik. Ballagok.
Rövidülnek a napok,
Hűvösödnek az esték.
A szilvafát megszedték.

Elvesztettem valamit?
Zörren a fű: itt van, itt!
Keresgélek a porban;
Zizzen a lomb: ahol van!

Szelet ígér piros ég.
Mi az, amit szeretnék?
Maradnék, vagy mehetnék?
Hátra van a szüret még!

Fura nép az emberek:
Búcsúzkodni nem szeret,
Nyugton mégis meg nem ül,
Csak búcsúzik mindentől.

Hamuhodik már az ég.
Még egy kicsit ballagnék!
Csendesebben, holnapok,
Lábujjhegyen járjatok!







ESTI DAL


Alszik a kert, eljött az este,
az ég fehér és bánatos.
Az égből bús, magányos álmok
aranyló méze harmatoz.

A házból, zsongó lombon át,
halk zongoraszó kilopózik.
A zene zengő vizein
a lelkem némán ringatózik.

Víg dallam, csengő kacagás.
Hallgatom, némán, komolyan.
Csak tíz lépés! és - boldog Isten!
Mindez oly messze, messze van!

Egy ember jön a ház előtt,


az ajkán pajkos, könnyű nóta.
Istenem! Mintha jönne már,
hosszú, nagy, terhes évek óta.

Jön, hosszú terhes évek óta,
és én oly rég, oly rég lesem.
Jön felém, amióta élek,
és el nem érhet sohasem.

Oly messze-messze minden, minden!
Az éjszaka ölel körül.
És én fölállok, egyenesen,
a súlyos éjben, egyedül.







EZEN AZ ÁLDOTT ESTELEN


Ezen az áldott estelen,
Mikor a hold aranyja
Végigcsókolja nesztelen,
Mint csecsemőt az anyja,
Végigsuhanja csendesen
Az álmodó világot,
Húnyt szemmel én emlékezem:
Édes gondolni rátok,
Sok messzi messzi kedvesem,
Ti szép, komoly barátok.

Cirmos felhőn nyújtózkodik
A bolyhos, álmos égbolt.
Már botladozva bújdosik
A lomb között a kék hold:
Elnyúlok én is. Oly nehéz,
Lebillenős a pillám.
Félálom önt el, mint a méz,
És hintál, mint a hullám.
Kialszik az emlékezés,
Mint ablakon a csillám.

Jó így, anyaszült egyedül!
Így, álmos, így pihenj el.
Pislogass össze gyerekül
A szép anyuska mennyel.
Valami így is egybefon
Én minden édesemmel,
Mi lehet az, találgatom
Bóbiskoló szívemmel, -
Lágy, mint a langyos fuvalom,
És mézes, mint a szender







ÉNEK MINDEN EMBERHEZ




Testvéreim, maradék magyarok,
S ti más testvérek, messze milliók,
Akik értetlen ámuló szemekkel
Hajtjátok a rettentő kereket,
A tébolyult Sors óriási gépét,
Amely pokolnak csépli, ami mag,
És csak a polyvát hagyja meg a földnek -
Öngyilkos hősök, ártatlan bakók,
És ti szegény esettek, éhesek
És rongyosok, fosztott-fészkű anyák,
És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. -
Mind, mind velem, szegény, bús emberek:
Testvérek, sírjunk!
Viselős az idő! -
Meg kell születni már, meg akar már születni
A förtelmek esztendejének
Pokolméhében a nagy szabadító:
A könny! A közös, szent, emberi könny!
Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még
Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk.
Egy szó szaggatja mellünk,
Egy bélyeg ég a homlokunkon,
És Duna, Szajna, Boszporusz fölött
Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
És merjük már megmondani magunknak,
Hogy sebet kapni fáj,
És sebet adni fáj,
És minden fájás fáj mindenkinek.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
Acélozzuk karunkat ölelésre,
És merjük már elsírni azt a könnyet,
Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!
Sirassuk immár siralommal
Szegény magunkat.
Mind, mind, mind bűnösök vagyunk!
Kik őrült kézzel újra összezúztuk
Emberségünk királyi Bábelét,
Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást
S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk,
Szentségeinket akik megtapostuk
És nemet mondtunk minden régi jónkra.
Sirassuk immár árva fiainkat,
Akiknek vérben virradt föl a reggel,
S az első, amit láttak, förtelem volt;
Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe,
És akiknek újra kell kezdeni
Előlrül mindent.
Sirassuk véres Krisztusunkat,
Kinek melléről a szelíd tanítványt
Felrántottuk és a csodálkozó
Kisdedeket térdéről felcibáltuk;
Kit megtagadtunk mind a gyilkosért.
És sirassuk az Istent,
Akinek dús kezéből kicsavartuk
Az áldás mannájának kosarát,
És szabadságunk setét erejével
Kényszerítettük: legyen az ítélet
Rettentő Istene.
Sírjunk, testvérek!
Kik a teremtés ember-koszorúját
Szennybe tapostuk: nincsen más remény
A bukott földnek mása nem maradt.
Ez tán még felhat a fekete Égre,
Megharmatozza fertezett szívünket,
És lehetünk még egyszer emberek!

(1916)







FAKERESZT


Kékre mázolt deszkabódé,
Benne durva feszület,
Adj ma is, mint annyi másszor,
Áhitatot, ihletet.
Kontár ujjak faragdáltak,
De nem kontár áhitat,
Mely az erdőmélybe plántált
És örökre itt maradt.

Őzikék rátarti népe
Hajnalonta erre húz.
Rigó surran, harkály koppan,
Hogyha szól az Angelus.
Reggel-este jő a hangya,
(Fürge kolduló-barát)
És lerakja lábaidnál
Izzadása zálogát.

Üldögélek elmerülve
A csöpp deszkazsámolyon,
Míg a hegyi legelőkről
A kolompszó rámborong.
S a rigóval, a kakukkal
Egyetértve, mint iker,
Dúdolom a dallamocskát,
Mely szívemben csiripel.

Ó ha versbe kottázhatnám
Ezt a szótalan imát,
A térdeplő természetnek
Ős gregóriánumát.
Bár ezt búgná béna szívem
Akkor is, ha meghalok,
Mint a nyíló felhők szélén
Felkönyöklő angyalok.







FEBRUÁRI NAPSUGÁR


Az ablaksarkán nézd ezt a tenyérnyi
Csiklandozó napsugarat!
Hogy fészkelődik: hol tudna beférni .
A fekete papír alatt.

OÍy félénken próbálkozik szegényke,
Olyan szemérmes, oly riadt
És bűntudatos: bocsánatot kérne
A hosszú tél miatt.

Jöjj kicsikém, nézd két sarkig kitárom
Ölelésedre ablakom.
Ezen a dermedt városi kopáron
Melegecskédet szomjazom.

Jöjj, testvérkém, te nem vagy bűnös benne,
És én is ártatlan vagyok.
Jaj, ez a rossz föld paradicsom lenne . . .!
Engedjétek be a napot!







FECSKE


Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?

Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.

De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.

Sík Sándor: Fecske

Link









A FEHÉR KOSZORÚK TITKA


Soha-soha még ilyen éjszakát!

A tele-hold fönnjár az égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Harmatos füvön, holdas úton,
Mi hárman,
Hulló sugárban, fehér sugárban,
Fehér ruhában, szótalan,
Én és az öcsém és a húgom,
Mi megyünk, a harmatos úton,
Holdas füvön, hallgató réten át.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most másként látom az egész világot.
Most látok.
Jaj, tudjátok: az élet ez az út,
Amit most járunk, kéz a kézbe, hárman,
Fényben, fehérben, hűvös holdsugárban,
Sugárban, amely hallgat és hazug.
Most látok.
Jaj, testvérek, most mindent látok:
A fejünkön fehér fénykoszorút,
Hűs holdsugárból sápadt koronát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Megfogta szemem a látó-igézet.
És nézek,
Csak egyre nézek, némulva nézek.
És most mindent, minden titkot megérzek.
Tudom: az egyik koszorú az élet.
És most sírok, és mind, mind kitalálom:
A másik koszorú az álom.
És tudom, és a könnyem is megáll:
A harmadik koszorú a halál.
Jaj, dobjuk el a hideg koronát!

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most felhők folyják a holdat körül.
Testvérek,
Most eltűnt mind a három.
És most nem tudom: a három közül
Melyik koszorú volt az élet,
És melyik volt az álom,
És nem tudom, melyik volt a halál?

A harmat hull. A hold hallgatva száll.

Hallgatva száll a kékmosolyos égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!







FEHÉR MEZŐK


Itt sárba fúl a fehér fátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűs fényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.







FELHŐJÁTÉK


A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.
Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?
Felhőt, esőt adót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.
Máskor paplant terít a fáradt nap előtt,
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.
Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,
De felszítt már a föld esőt és sugarat:
A felhő elfoszlott, a játék megmaradt.










A FENYŐFA ÉNEKE


Állok cseres hegyoldalon,
Magasba szúr örök dalom:
Föl, föl, föl, fölfelé!

Nem kell a völgyi szép meleg,
A tölgyek, bükkök és cserek:
Föl, föl, föl, fölfelé!

Hulljatok alsó ágaim,
Ne vonjátok le vágyaim.
Föl, föl, föl, fölfelé!

Fussatok szét gyökereim,
Teljetek élő ereim.
Föl, föl, föl, fölfelé!

Keményedjél hű derekam.
Tartani bírd templom-magam.
Föl, föl, föl, fölfelé!

Te lombosodjál koronám,
Vidd a magasba mély imám,
Föl, föl, föl, fölfelé!

Évente új-új adorál
Zöldecske hármas gyertyaszál
Föl, föl, föl, fölfelé!

A kúszó templom egyre szebb,
Ez az imádság teljesebb.
Föl, föl, föl, fölfelé!

És egyre több karcsul elő
Iker-templom: testvér fenyő,
Föl, föl, föl, fölfelé!

Ahol az élet idegen,
Aszályra perzselt köveken,
Föl, föl, föl, fölfelé!

Templomi zölddel fonjuk át
Pogány hegyormok homlokát,
Föl, föl, föl, fölfelé!

S megnyitja vén szemét a bérc.
És rajtunk át az égre néz,
Föl, föl, föl, fölfelé!

S az égnek úgy sikoltja át
A föld sóvárgó mély dalát,
Föl, föl, föl, fölfelé!







GYÖNGYVIRÁG


Be szép vagy, édes gyöngyvirág,
Fiatal és fehér.
Vigyázz, vigyázz, simogató kezem:
Hozzá ne érj!

Nincs szebb öröm a föld színén,


És nincsen édesebb:
Nézni egy bimbót, messziről,
Amely nem a tied.







HAJNALI MADÁRSZÓ


A hajnali fényre kitárom
Zsibbadt, öreg ablakomat.
Fakadó levelű fákon
Csiripelnek a csöpp madarak.

Éjfélkor is ezt muzsikálták,
Mikor a kert aludt,
S kelletlenül álomra zárták
Szemüket a vén zsaluk.

Őket akkor sem láttam,
Csak a hangjuk harmatozott
A szomjas éjszakában
És valamit hozott, -

Valamit ami nincsen,
Amiért sír a világ,
Ami motoz az éji kilincsen
És reccsen a falakon át.

Mélyén álomnak, csendnek
Ott reszket ez a hang.
Többé elaludni sem enged,
Ha egyszer megsuhant.







A HAJNAL SZERELMESE


Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek
a nagyszemű, nevető gyermek
akiben szűz, minden-csírák
ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredő
akinek győzelem az álma
akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
a fakadó fiatal élet.

Az ébredő Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé.







HARANGVIRÁG


Harangvirág az erdő közepén,
Az ünnepélyes hűvösön
Simító szellőn meghajol felém
És rámköszön:

Megálljatok, kik halkan jártok itt,
A fák alatt, ti kedvesek.
Kik értitek az erdő titkait,
Rám nézzetek.

Párommal én az erdő ünnepén,
Szentséges édes alkonyon,
Csendben, harmatban, lilán és üdén
Harangozom.

A kelyhünk színig boldog áhítat,
Harangozunk, két kis virág,
Páros harang a templomív alatt,
Halk estimát.

Hogy jó az erdő, s szépnek lenni jó,
És jó az Isten és szeret
Harangvirágot és harangozó
Emberszívet.

S jó nektek, hogy mi, kis virágszívek
Lilák és boldogok vagyunk,
És értetek mi is, ti kedvesek,
Imádkozunk.







A HARGITÁN


Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.







HÁT ITT VAN, TESTVÉR


Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd,
Ha pihegni érzed a szó megett
A szívemet, a szívedet.
Olvasd, és ne keresd,
Hogy mi is ez a zengő mozaik.

Minő magból fogantatik
A vers, ki tudná azt megmondani?
Mondjuk, mert mondja bennünk valami.
Az énekelő énekel,
Mert ez a Kell.
A magot Mások vetik el.
És amikor az új bimbó kifeslett,
Csak néz, néz és álmélkodik az ember
Áhítattal és félelemmel,
Hogy amit érlelt anyaszerelemmel:
Ímhol, ez lett!

Hát itt van, nesztek.

Talán egy dalba menekült regény,
Talán egy tépett lap történelem.
Talán egy üvegszilánkon a fény,
Egy vízcsöppben a tenger,
Egy parányban a Kettős Végtelen:
Az Isten és az ember.







HEGYEK

I.Kék hegyek


Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.










HETVEN FELÉ


Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

Halk lesz a Szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.

"Köszöntelek;
Szólnék; Te Szép világ szeretlek",
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
,,Isten veled, Isten veled!"

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

De megered
A Szó patakja s szétveti a mellet:
"Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek;
Erdők; hegyek; virágok emberek!"

Hetven körül
Az ember mindennek örül

Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong;
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:


Az Istené.







HETVEN KÖRÜL


Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

Halk lesz a szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.

"Köszöntelek,
- Szólnék, - te szép világ, szeretlek",
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
"Isten veled, Isten veled!"

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

De megered
A szó patakja s szétveti a mellet:
"Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
Erdők, hegyek, virágok, emberek!"

Hetven körül
Az ember mindennek örül.

Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong,
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:


Az Istené.







HÉTKÖZNAPI KERESZTÉNYSÉG




Mikor a nagy indus költő, Rabindranath Tagore beutazta Európát, azt írta rólunk, hogy Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot. Itt az emberek őrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élő. Kétségtelen, hogy vallási életünk általában inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a mindennapra. Milyen jellemző, hogy ha elvonultatjuk lelkünk szemei előtt az Úr Jézust ábrázoló képeket, amelyeket ismerünk, majdnem mind a nagy, csodálatos, ünnepélyes jeleneteket ábrázolják, a karácsonyt, a Kálváriát, a Golgotát, a feltámadást, a megdicsőülést. Csupa dicsőséges vagy fájdalmas, nagy, kivételes dolgokat. Az Úr Jézus az esztergapad mellett, az Úr Jézus a szemnek, fülnek, orrnak éppen nem gusztusos tömegek közepében szinte elveszve, az Úr Jézus az elhagyatott galileai utakon, napsütésben vagy hidegben ballagva tanítványai közt: az ilyen közönséges mozzanatokat nemigen ábrázoljuk. Gondolhatunk kedvelt Szűz Mária-képekre is: milyen szép kék palástban, a középkor vagy a barokk ízlésére emlékeztető drága, finom színes palástokban ábrázolják rendesen a Szűzanyát. Hol vannak a képek Máriáról a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, holott az élő Szent Szűz bizonyára többet volt a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, mint olyan munkában vagy helyzetben, amelyről szép királynői képet lehet festeni. A szentek életrajzai is főképp a nagy dolgokat mutatják meg nekünk: csodákat, nagyszerű prédikációkat, kivételes adományokat, melyek a tömegek bámulatát vonták maguk után, de azt a súlyos elkedvetlenedést, az Istentől való elhagyatottságnak napjait, hónapjait, éveit, amelyek megpróbálnak minden szentet, ezeket nemigen részletezik. Pedig egy hétben hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltár azt mond­ja: ,,Boldog a nép, mely tud ünnepelni", de mindjárt utána teszi: ,,A te arcod fényében járni-kelni." Járni-kelni akkor is, amikor nincsen ünnep. Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében jár. Az Úr Jézus, amikor felszólít bennünket követésére, azt kívánja, hogy aki utána akar jönni, az mindennap vegye fel keresztjét. Amikor az imádságról beszél, azt mondja, hogy szüntelenül kell imádkozni. Szent Pál szó szerint is megmondja: ,,Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek" (1Kor 10,31). Pestalozzi egy kicsit nyersebben úgy mondja ezt, hogy a kecskeistállóban is vallásosnak kell lenni.

De hát miben különbözik ez a hétköznapi kereszténység az ünnepitől? Isten Isten, Krisztus Krisztus, az egyház egyház, a parancsok parancsok, az Evangélium Evangélium vasárnap is, hétköznap is. Imádkozni kell vasárnap, de hétköznap is. Szentmisét kell hallgatni az ünnepeken, de lehet és ugyanazt a misét, hétköznap is. A különbség nyilván nem a lényegben van, nem is a tartalomban, csak abban, hogy a hétköznap hétköznapi alkalmakat ad a kereszténység átélésére: a hétközna­pi, szürke, megszokott, kicsinyes, sokszor kellemetlen, sokszor szinte lehetetlen viszonyok közt, a hétköznap untságában, talán fásultságában kell gyakorolnunk ugyanazt az egyet: a megvalósított kereszténységet. Aki megvalósítja életében a kereszténységet, az hétköznap is megvalósítja. A galatákhoz írt levélben olvassuk: ,,Azt mondom, lélek szerint éljetek! A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás" (Gal 5,16-26). És az efezusiakhoz: ,,Testvérek, nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek, ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata" (Ef 5,15). Csupa olyan kívánságok, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha hétköznapi magatartásunkban mutatkoznak meg.

De többről van itt szó, mint egyszerű magatartásról. Aki egyszer megvalósította magában a kereszténységet, miután állandóan aszerint viselkedik, ugyanazon elvek szerint, ugyanazon lendülettel vagy jóakarattal, annak lelkében lassankint kikristályosodik, szinte második természetévé válik az a valami, amit a magatartás kifejez. Egy életforma, egy életstílus alakul ki. Foerster, a nagy pedagógus mondja, hogy aki hisz az Istenemberben, és az Istenember földi műveiben, abban lehetetlen, hogy ki ne alakuljon az olyan életstílus, ami aztán éppen a legkisebb dolgokban mutatkozik meg legjobban. A stílust esztétikai értelemben is az jellemzi, hogy a legnagyobb szerkezeti részektől a legkisebb részletekig érvényesül a műben, amelynek stílusa. Mint a gót templom stíluselemei (a csúcsív, a falak külső támasztékai stb.) az épület legkisebb részeiben is érvényesülnek. Más formája, más életstílusa van annak, aki a kereszténység elvei és gyakorlatai szerint él, mint aki nem ismeri vagy nem követi Krisztust. Erre vonatkozik Szent Pál idézett mondata: ,,Vigyázzunk, hogyan élünk." És Szent Péter első levelében olvassuk: ,,Engedelmes gyermekként ne engedjetek korábbi, tudatlanságból származó vágyaitoknak, ha­nem a titeket meghívó Szenthez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban" (1Pét 1,15). Egész életmódunkban: ahogyan eszünk, iszunk, ahogyan akármit cselekszünk, az mind egy stílust kell, hogy képviseljen. Newmannél olvasom: ,,Az az ember, aki vallásos, az vallásos reggel, délben és éjjel is. Vallásossága jellem, forma, mondhatnám stílus, mely lélekkel telíti minden gondolatát, szavát és cselekedetét. A vallásos ember mindent Istenben lát és mindent Istenhez mér."

Ez az életstílus ugyanakkor tanúságtétel is. Az a Krisztus, aki megnyilatkozik szavaimban, tetteimben, megnyilatkozik mindazoknak, akik hallották szavaimat és látták tetteimet. A nagy párizsi bíboros érsek, Suhard hátrahagyott naplószerű följegyzéseiben azt mondja: ,,A keresztényeknek tudniok kell, hogy ők a Krisztus titokzatos testének tagjai, nekik kell ezt a testet tovább építeni. Azt pedig csak egyféleképpen tehetik: ha beállnak a világba tanúságtevő életükkel. És ez a tanúságté­tel nem valami nagyhangú ágálás, handabandázás, még csak nem is propaganda és prédikáció kell, hogy legyen, hanem olyan élet, amely másoknak jó. Aki keresz­tény, az másoknak jó. Aki nem jó, hanem rossz másnak, az nem él keresztény életet, nem öltötte magára Krisztust és nem tesz tanúságot Krisztus mellett."

Nem merném azt mondani, hogy ez könnyű dolog. Sőt! A teológiából is és tapasz­talatból is tudjuk, hogy néha a nagy dolgok véghezvitele és nagy szenvedések elvállalása könnyebb, mint az állandó, folytonos, meg nem szűnő szenvedés vállalása és az apró kötelességek teljesítése. Kis dolgokban hűségesnek lenni, kis dolgokban nem követni el bűnt, jellemtelenséget, árulást, szeretetlenséget az Úr Jé­zussal és felebarátainkkal szemben: ez sokszor nehezebb, mint nagy áldozatokat hozni. Odadobni az életet egy szent ügyért, a szent lelkesedés hevében, kétségtelenül könnyebb, mint hónapokon, éveken keresztül ugyanazt a kellemetlen, nehéz, fárasztó és éppen nem dicsőséges munkát végezni a nagy dolgok lendületével. Gyönyörű szavakkal mondta ezt el XI. Piusz pápa 1934-ben a francia munkásnőkhöz intézett beszédében: ,,A lobogó lelkesedés mellett van egy másik, nyugodt, csendes lelkesedés, de azért ez is valódi. Ezt mindig meg kell őrizni, szilárdan ki kell benne tartanunk, szítanunk, táplálnunk kell. Ha nehéz napi munkánkat újra kezdjük, ha a hétköznap sokszor nehéz és nyomasztó lesz, mert hisz nem kíséri a költészet és a lobogó lelkesedés, akkor is mindig őrizzétek meg ezt a nyugodt lelkesedést. Ez az, ami legszükségesebb az életben: nyugodt tűz és tüzes nyugalom." Tűz, amely meleget ad és világosságot, ha nem is messzire, de legalább abban a kis körben, amelyben élek.

Meg aztán azok a kis dolgok nem is mindig olyan kis dolgok. Hogy mi kicsi és mi nagy, az nagyon relatív dolog. Még emlékszünk olyan időkre, amikor az emberek a hajnali óráktól kezdve álltak sorban a lucskos aszfalton kenyérért; ez nyilvánvalóan nagyon kis dolog a nemzetek és az egész földkerekség nagy történelmi problémáihoz, a nagy világmegváltó dolgokhoz képest; de éppen nem kis dolog annak, aki végbeviszi szeretteiért. Nyolcadmagával vagy tizedmagával lakni egy kibombázott családnak idegeneknél, egy zugban: a nagy történelemhez és a világmegváltáshoz képest kis dolog - de azoknak, akik csinálják, ugyancsak nem kis dolog! Szóval a hétköznapi kereszténységhez is hősiességre van szükség. Hősiesség nélkül nem lehet hordani a hétköznapi Krisztus-köntöst. Itt nem segít a nagy lelkesedések lendülete, mert kis dolgokról van szó, sokáig tartó és mindig megújuló dolgokról: ehhez hősiességre van szükség. Egy jeles amerikai néger nevelő, Booker-Washington mondja: ,,Nem mindenki vihet végbe rendkívüli nagy dolgokat, de mindenki véghezviheti a megszokott dolgokat a rendkívüli dolgok szellemében."

De akár kis dolgokról van szó, akár nagyokról, akár ünnepi kereszténységről, akár hétköznapiról, az alap, amelyre minden épül, a kezdet, amelyből minden elindul: az ember viszonya Istenhez. Az első kérdés: hogyan áll szemben a keresztény ember hétköznap az Istennel? Az Istennel szemben a keresztény ember - hétköznap is alapvető tényként - úgy áll, hogy tudja: Ő van, mindenütt lévén, ott is van, ahol én vagyok, nálam is van, bennem is van - akarva nem akarva az Ő jelenlétében élek. A keresztény ember Isten jelenlétében él. Ennek a jelenlét-tudatnak sokféle formája és fokozata van, annak szinte fizikai érzésétől, hogy mellettem áll, hogy a kezemet fogja, hogy nekem tanácsot sugall, egészen odáig, hogy már-már alig tuda­tosan, talán egészen a tudat alatt van bennem, és mégis tudom, hogy nélküle nincsen semmi, én sem; hogyha Őt a világomból kihagynám, irreálisan gondolkodnék és nem látnám az egész valóságot.

Természetesen nem lehet szüntelenül Isten jelenlétének tudtában lenni. Állandóan Isten jelenlétében élünk, de hogy ez állandóan tudatos is legyen bennünk, az gyakorlatilag lehetetlen; sok egyéb dolgunk van a világon, amely egész figyelmet kíván és a figyelem nem tud a fődolog mellett másik fődologra is teljességgel ráirányulni. De Isten akkor is van és jelen van, amikor nem gondolunk rá. Mikor sötét szobába lépünk, nem látunk semmit, és azt hihetjük, hogy nincs is ott semmi. De ha egy kis fény vetődik be az ablakon vagy az ajtóhasadékon, meglátjuk, mi minden van ott, a nagy bútordaraboktól a fényben táncoló porszemecskéig. Isten is velünk van a szobában, de mi nagyon sokszor nem vetünk rá ügyet. Ám csak egy kis világosság kell - egy fohász -, ami fényt vet a szobába, és mi egyszerre meglátjuk vagy megsejtjük: itt van. Fellobban bennünk a tudat, mint a villanyfény fellobban, mikor felkattintom a kapcsolót.

Ennek az Isten jelenlétébe helyezkedésnek vannak kitaposott útjai, kipróbált eszközei is. Az őskereszténységben ennek volt jele a kereszt. Tertullianus írja: ,,A keresztények minden lépésnél és mozdulatnál, ki- és bemenetelnél, ha öltöznek, ha cipőt húznak, imádságnál, evésnél, ha aludni térnek, egyszóval minden dolgukban a kereszt jelével jelölik homlokukat." Ez a jámbor szokás sokfelé máig megmaradt. Sokan emlékszünk arra, mikor édesanyánk megszegte a kenyeret: előbb keresztet vetett rá. Ez a kereszt az enni készülőket bekapcsolta az Isten jelenlétébe. Egyetlen fohász, egyetlen gondolat, egyetlen mozdulat elég rá, hogy belevetítse lelkünk szobájába a világosságot, és mi ráébredünk Jákobbal: ,,Hiszen itt az Isten van, és én nem tudtam."

Sokszor nincs is szükség arra, hogy mi legyünk a kezdeményezők: az Úristen maga jön szembe velünk. Hány embert ismerek, aki ragyogó szemmel, boldogan beszélte, hogy mennyi jót tett vele az Isten, milyen csodálatosan védte meg szerencsétlenségtől stb. Isten olykor mintegy ránk köszönt; az volna jó, hogy visszaköszönjünk neki. Egy gondolattal, egy fohásszal, amellyel belekapcsoljuk magun­kat az Ő áramkörébe.

Ezt a bekapcsolódást mintegy realizálni lehet, úgy, hogy a kapcsolat lelki mozdulatát hozzákötjük valami anyagi valósághoz. Lehet lakásunkban, szobánkban egy hely, amelyről mintegy megegyezünk Istennel, hogy ott találkozunk. Milyen szép szokás egyes német katolikus vidékeken a ,,Herrgottswinkel", az Úristennek szánt szöglet: a szoba egyik sarkában ott van a feszület, esetleg a szentkép, amely előtt mécsest égetnek, ájtatoskodnak. A jámbor görögkeletiek szobájában is ott van az ikon, a szentkép, mely előtt imádkoznak.

Ezt a bekapcsolódást lehet mintegy rendszeresíteni is. Aki az isteni jelenlétet átélte, annak számára minden bizonyos jelentőséget nyer: a jelenlevő Istent hordoz­za. ,,Minden, ami múlandó, csak hasonlat" - mondja Goethe. Ami nem múlan­dó, az még inkább hasonlat. De nem csak hasonlat. Inkább jelkép, szimbólum: valami, ami van, vagy történik és így önmagában is valóság, önmagáért is értékes, de ezen az önértéken fölül jelez, jelent, kifejez valami nagyobbat, aminek csak képe, emlékeztetője: a mögötte, benne, általa megnyilatkozó Istent.

Van az Istennel való találkozásnak számtalan módja, de minden találkozóhelynél jobb, könnyebb és érthetőbb találkozóhely az Istennel az Evangélium. Az evangéliumot fölütöm és elolvasok egy fejezetet, egy lapot, egy mondatot; az a mondat már találkozó lehet köztem és az Úristen közt, köztem és az élő Úr Jézus közt. Ha mégúgy el vagyok is foglalva, nem volna szabad eltelnie a napnak anélkül, hogy legalább egy lapot el ne olvasnék az Evangéliumból, és legalább egy percre meg ne nyitnám lelkemet a belőle szóló Istenember előtt.

Az Isten-találkozás nem közönyös élmény. A lelki odaadás egy neme ez. Mélységes érzelmi tartalma van: Isten, a mindenható, mindennek Ura nekem is föltétlen Uram - ez az, amit istenfélelemnek mondunk. Valójában nem közönséges félelemről van szó, hanem valamiféle szent borzadályról. A jámbor muzulmán lel­kében játszódhat le ilyen, mikor leteríti az imaszőnyeget és Mekka felé fordult arccal leborulva imádkozik. A keresztény ember számára persze ez a félelem csak egyik fele a vallásos élménynek. Mi megtanultuk Szent Ágostontól és Newmantől, hogy ,,a félelemnek és a szeretetnek együtt kell járnia". Ez a félelem nem azonos azzal, amit közönségesen félelemnek mondunk, és ez a szeretet is más egy kissé, mint amit ezen a szón közönségesen értünk. A kettő együtt teszi ki a vallásos élményt és együtt tölti be Istenhez való viszonyukat. Félve szeretünk és szeretve félünk. Szeretünk, de nem merünk azért bizalmaskodni, mert tudjuk, hogy Isten a félelmes bíró is. De nem félünk igazában, mert tudjuk, hogy Isten szeret és irgalmas. Ez a bizalmas félelem, ez a félő szeretet, ez tölti be a keresztény ember hétköznapi Isten-viszonyát is.

Ennek az érzelmi Isten-kapcsolatnak nagyon határozott gondolati tartalma is van. A keresztény ember számára minden oki viszonyban van Istennel: semmi sincs, semmi sem lesz Isten akarata - létrehozó, eszközlő vagy megengedő - akarata nélkül. Ő a lét egyetemes forrása. És Ő a létnek egyetemes célja is, érte van minden. Az Istent mint okot is, mint célt is át kell élnem hétköznapi életemben is. A költészetnek gyermeki bájával fejezi ezt ki a Fiorettinek, Szent Ferenc legendáinak egy fejezete.

,,Egy napon a Szent Masseo testvérrel éhesen egy kis faluba érkezett. Hogy éhségüket elverjék, útközben egy kis kenyeret koldultak. A falun kívül egy forrásnál az összekoldult ételt letették egy széles kőre. Ferenc mindjárt fölkiáltott: >Ó Masseo testvérem, ilyen nagy kincsre nem vagyunk mi méltók!> A testvér csodálkozva és rosszallóan csóválta a fejét és azt mondta: >De atyám, hogy beszélhetsz kincsről, hisz a legszükségesebbekben is hiányt szenvedünk. Sem asztalterítőnk, sem késünk nincsen, még egy vágódeszkánk és tányérunk sincs.< Akkor felujjongott a Szent: &#187;Éppen ez az, amit kincsnek mondok, hogy itt semmi sincs, amit emberkéz alkotott, hanem csak amit Isten gondviselése készített. Ő öröktől fogva tudta, hogy mi ma éhesen és fáradtan ide jövünk, azért növesztette ezt a fát, hogy bennünket megajándékozzon hűs árnyékával. Ezt a szép széles követ asztalul tette ide nekünk, és hogy szomjunkat olthassuk, ezt a hűs forrást fakasztotta itt. Ó Masseo testvér, milyen jóságos a mi Istenünk!&#171; Közben csak úgy hullottak könnyei a meghatódottságtól, és a száraz kenyérre estek, melyet hálásan eszegetett."

Ne mondja senki, hogy ez legenda. Ha legenda is, jellemző arra a szentre, akiről ilyet tökéletes valószerűséggel lehet leírni, jellemző arra a jámbor népre, amelynek számára megírták, és jellemző lehet mindnyájunkra, mert ami benne lényeg, azt a mi viszonyaink közt is, a mi hétköznapjainkban is akárhányszor átélhetjük. Hiszen végeredményben csakugyan Isten ültette a fát, és Isten fakasztotta a forrást. Minden tőle, az abszolút októl jön. Úgy kell venni a dolgokat, hogy Isten küldi őket. Úgy kell fogadnunk, Jób szava értelmében: ,,Ha elfogadtuk az Úristentől a jót, fogadjuk el a rosszat is" - már amit mi rossznak érzünk. Nem csak azt küldi az Isten, ami nekünk kellemes és jó, Ő küldi a rossz időjárást, a kellemetlen embereket, a kudarcokat, sikertelenségeket, bosszúságokat. És Ő tudja, miért küldi. Ezeket is jó szívvel kell vennünk. Milyen másképp alakul a hétköznapja annak az embernek, aki Isten kezéből fogadja a dolgokat és eseményeket, mint aki erre nem gondol! Két tanítványommal találkoztam a közelmúltban, mindkettő katolikus ember, tanár, sokgyerekes családapa. Az egyik azt mondta: ,,Borzasztó keserves az életem, annyi órám van, hogy már-már letörök alattuk. Alig bírom az életet." Néhány nappal utóbb találkoztam a másikkal; ez így beszélt: ,,Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek, annyi órám van, hogy el tudom tartani belőlük az egész családot."

De nemcsak mint okot éljük át az Úristen jelenlétét a hétköznapban, hanem mint célt is. Isten a célja mindennek. A nagy sztoikus római császár, Marcus Aurelius mond­ja: ,,Cselekedeteid mutassák meg, hogy nem lődörögsz a világban céltalanul, ha­nem vannak céljaid, és mindent azokra vonatkoztatsz." Nekünk keresztényeknek egy a célunk: Isten dicsősége és ebben az ember boldogsága. Célunk, hogy Istent megismerjük és megismerjék, tiszteljük és tiszteljék, szolgáljuk és szolgálják az emberek; hogy az Isten, vagyis a Szépség, a Jóság, az Igazság érvényesüljön a földön, és ezáltal nőjek én és nőjenek az emberek; hogy Istennek a teremtéskor rólam elgondolt gondolatát tőlem telhetőleg megvalósítsam és ezáltal másoknak is jó legyek. Ez a célja minden cselekedetemnek, természetfölötti szempontból cselekszem a természeti, a közönséges dolgokat is.

Istenhez való hétköznapi viszonyunk nem statikus viszony. Aki Isten jelenlétében él, az nem áll egyhelyben, hanem mozog, közeledik Isten felé. A tesszalonikiakhoz írt első levélben olvassuk: ,,Kérünk és intünk titeket az Úr Jézusban, amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek, úgy is éljetek, hogy egyre előbbre haladjatok" (1Tessz 4,1). Hogyan? - megmondja Kempis Tamás könyvének címe: Krisztus követése, betűszerinti fordításban Krisztus utánzása. Az Úr Jézus elénk élt egy emberi, egészemberi életet. Nekünk utána kell ezt élnünk. Vagyis amikor cselekedni kell, határozni kell, dönteni kell, azt kérdezzük: ,,Mit mond erről az Úr Jézus? Mit tenne helyemben az Úr Jézus?" Azt mondja Tolsztoj, aki minden teológiai esetlensége mellett mélységes Krisztus-hívő és Krisztus-szerető volt: ,,Az Úr Jézus megtanít bennünket arra, hogy van bennünk valami, amivel föléje kerekedhetünk az életnek és a szaladgálásoknak és az aggodalmaknak. Aki megérti Krisztus tanítását - mondja -, olyanféleképpen jár, mint egy madár járna, amelyik nem tudná, hogy szárnya van. Aztán egyszer csak megtudja, és akkor szabad lesz, nincs többé akadály előtte, repülhet." A keresztény ember az Evangéliumból tudja az Úr Jézus akaratát, és megkapja kegyelmét is - repülhet.

Mindezt a hétköznap apró, unalmas, szürke dolgai közt kell gyakorolnunk. Pozitíve: az élet adta kis jókat cselekedni, és negatíve: a kis rosszakat is kerülni. Nem lehet elég nagyra becsülni a kis dolgok jelentőségét. Ki ne kérdezte volna magától, hogy lehet az, hogy vannak emberek, akik gyakran, talán mindennap áldoznak (és nem tehetjük fel, hogy ne jóhiszeműen áldoznának), mégis oly kevéssé látszik meg rajtuk annak hatása. Egy nagy középkori misztikus, Tauler, azt feleli erre: ,,Oka az, hogy a hétköznapi apró hibákra nem vetnek ügyet, csak elmennek mellettük, mintegy félálomban, és ezek a kis hibák elállják az isteni kegyelem útját lelkünkhöz."

Van azonban mindennek egy nagy nehézsége. Sok ember élete túlontúl zsúfolt, minden lélegzetvételét a munkának, az életnek szenteli, olykor fizikailag sem jut ideje imádkozni, Istennel foglalkozni. Nekünk tehát szembe kell néznünk ezzel a problémával is: mit tehet az a sok-sok ember, aki akarna menni, tudna menni az igaz kereszténység felé, ha volna hozzá ideje és energiája? A lényeget az Apostol mondja meg a filippieknek: ,,Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent (vagyis ami tőletek telik), hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei" (Fil 2,15). Mindent, azaz mindent, ami tőletek telik. Ha sok telik, sokat, ha kevés telik, akkor azt a keveset. De még ha semmi sem telnék, az is értékké lenne, ha ,,zúgolódás és okoskodás nélküli" jó szándék van mögötte. Isten más számrendszert használ, nem 12 órás számlapon méri az időt és nem a ráfordított idő mennyisége szerint minősíti a cselekedeteket. ,,Ha napközben Isten iránt teljes odaadással, Istenen csüngve, híven teljesítettük kötelességünket, és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jó szándékkal meg is mutatjuk, akkor ez annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna" (Szent Ágoston). Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így átélt Isten-közösség minden napját ünneppé avatja.

(1962. január)







HISZEK


Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.

Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.


Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
" tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Sík Sándor: Hiszek - Videó Sinkovits Imre MIHI 2017

Link








HOLDSUGÁR


Hull, hull a holt mezőre
(Jaj, halkan lépjünk!)
A hold ezüst esője.
Halk álom-kezek hintik.

Álmodjunk, mindig.

A hold egy néma álom.
(Csitt, halkan lépjünk!)
Talán ma megtalálom.
Talán az égbolt kéke.

Talán a béke.

Száll, száll suhanva egyre
(Ó halkan lépjünk!)
Nagy, hallgató hegyekre
A hold, a szem, a lélek.

Tán ott az élet?

Mese-fény szerte-széjjel.
(Ah halkan lépjünk!)
Fehér ezüst az éjjel,
A föld, az ég, a lélek.

Álmodom: élek.













HOLTIG-E VAGY HAZÁIG?


Ne hívjatok, nagy hegyek,
Magamtól is elmegyek.

Fáim, ti se küldjetek,
Úgy sincs nyugtom köztetek.

Kanyarog az öreg út.
Lábam alól majd kifut.

Fojt a por és tör a kő,
Hol van már a delelő!

Delelőtől estelig
Jaj de hamar eltelik

Temetőből fúj a szél,
Megy az ember, mendegél.

Honnan? hova? merre? mért?
Én se mondom, te se kérdd.

Fut a felhő, fut a szél.
Aki ember, holtig él.

Ember voltam idáig,
- Holtig-e, vagy hazáig?







HULLÁMMORAJ

(Viareggio, 1925 május 6.)


Szürke tenger és szürke ég.
Ó, véghetetlen szürkeség!
Zajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal
És mégse, mégse szomorú.
Ó, szürke, szép, komoly ború!

Ó, szürke tengerttávolok,
Lám én is, én is itt vagyok.
Az a hatalmas furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elméigetem
Harminchatéves életem.

Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan,
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.

Mily különös: Ma itt vagyok
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.

Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?

Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja útamat,
Ügy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Ügy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.

De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem ez Akarat,
Melytől vitorlám megdagad
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.

Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó, édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.







IBOLYÁK


Az áprilisi réten
Gyerekszem-kéken
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Bujócska-félve,
Mint a tavasz a télre,
De mégis diadalmas-kéken,
Mint a lebegő kék fátyol az égen,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Kék tőlük a part meg az árok:
Amerre járok,
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!



Nem téplek el innét,
Ó réti picinykék,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Csak egy ami aggat:
Lesz tán aki durva, leszaggat,
Aki nem simogatja pihétek,
Nem vágy lesimulni közétek,
Mint én, öcsikék, ibolyák,
Csepp szirmaitokkal összeremegve
Nem sír föl a boldog egekbe:
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!







ILLATOK


Csillagos volt az éjszaka,
Ember és állat édesen aludt.
Fenyvesek álomittas illata
Ölelte át az álmodó falut.
Aludjatok! -
Susognak anyásan a fenyvesek,
Aludjatok, ti kedvesek,
Csöpp ember-fecskefészkek,
Boldog legyen az álmotok,
És édes az ébredéstek.

Harmathűvös hajnal remeg
Parázspiros mennybolt alatt.
Szénaillatban fürdenek
A lekaszált hegyoldalak.
Serkenjetek!
Szénában a szellők játszanak,
Sürög az élet, lobog a nap,
Álomnál szebb a valóság,
Munkátokat illatosítsa meg
A szépség és a jóság.







ÍRÓK ASZTALA


Kávéház. Nyüzsgés. Írók asztala.
Findzsák, likőrök, vizespoharak,
Könyvek, írott papírok, hamutartók,
Sebes pincérek, belső munkatársak,
Pletykák, szerelmek, botrányok, krokik,
"Mester!" - "Van egy témám." - "A kötetem!"
"Levágom." - "Két sort!" - "Tehetségtelen!"
"Kiírta magát." - "Ezt olvassa el!"
"Szabadjegy." - "Korrektúra." - "Elsejéig!"

Egy lélek, melynek éber mélyén
A gödöllői erdők csendje hallgat,
Csak szívja, szívja, gőgös szomjúsággal,
A füstös, súlyos élet-hangzavart.







ISTEN LÁNCA


Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.


Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.







A JEGYES ÉNEKE


Uram, ölelj magadhoz engem.
Ma valami sír a szívemben.
Sohase voltam még ennyire gyermek.
Édes, ölelj meg!

Ma olyan súlyos a fejem.
Valami nagy könyörtelen
Siralom hajt ma arcod melegéhez,
Ölelj meg, édes!

Hidd el, ma nagyon megérdemlem.
Ma nem volt órám könnyezetlen.
A tűzostorok ma velőkig vertek.
Édes, ölelj meg!

Hiszen igaz, hogy gyáva voltam,
Hogy már-már majdnem elbotoltam,
De mégsem mentem más tűz melegéhez.
Ölelj meg, édes!

Tudod, hogy mégis talpra keltem,
Tudod, hogy eléd térdepeltem,
Amikor hívtak hazajáró lelkek.
Édes, ölelj meg!

Két konok lázadó kezem
Alázattal összeteszem
S letérdelek az ágy fejéhez.
Ölelj meg, édes!

S imádkozom: Ölelj meg engem,
Máglyát gyújts repeső szívemben,
Máglyát, amelyen fehér tüzek kelnek.
Édes, ölelj meg!










A JELEN, A TITOKZATOS


Szeresd a múltat: a tiéd!
Vért szívj belőle,
Vért és velőt, tűz-elevent,
Öntözni a sovány jelent
Alomnak a jövőre.

Öleld magadhoz a jövőt:
Tiéd, ne engedd!
Ölelheted, ápolhatod,
Ha életed megáldozod
A pihegő jelennek.

A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mind egész
Örökléten keresztül.







KARÁCSONYI ÁLOM


Magyar karácsony fekete-fakója
És minden, ami mostani, múljon,
Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
Csillagos álom pelyhes takarója.
Álom, álom karácsonyi álom! -

Álom, álom... Betlehemben
Kicsike Jézus megszületett.
Szép Szűz Mária, egek ékessége,
Mi bűnös lelkünk egy édessége
Csókkal hajol a jászolka tövébe,
Kicsi Jézuskára rájanevet.
Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
Csilló levegő-égben, boldog fényességben
Nekünk dalolnak angyali karok.

,,Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség, békesség földön az embernek!"

Álom, álom... Kegyes kicsi Jézus,
Panaszkodjunk-e teneked?
Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
Hiszen te jól tudsz mindeneket!
S te, fényes szép angyalsereg,
A békességet is ismered!
A békesség - te jól tudod, - meleg cipő:
És édesanyja a bánsági búza.
A békesség a nagy hegyek nyugalma:
És homlokukat a Tátra koszorúzza.

A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
A békesség a kassai harangszó,
S a székely falukon a pásztorok miséje
Kétszerte szent!...
Dicsőség a magasban... Kicsi Jézus,
Tedd, hogy legyen békesség idelent!

Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
Békesség a földön, békesség, békesség
Szegény magyaroknak.







A KERESZTÚTON


Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus viszi a keresztjét.

Most először roskadt el alatta,
vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyermek, asszony.

Véres tajték veri ki a mezsgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!







KETTŐS SZIVÁRVÁNY


Elült a zápor, elnyugodott a szél,
Felhő-barlangok tömbjei omlanak,
S a hegy dicsőült homlokáról
Felkel a nap biboros korongja.

Jöjj, nézz a napba, nézd: csupa láng, csupa
Szépségig-érett végig-elég öröm,
Pedig már fonja szemfedőjét
A konok ég könyörtelen ujja.

De ő nem bánja; mit neki éjszaka,
Mit a halál is! Él, amíg él, ragyog
S szépsége édes aranyával
Önti el a keserű világot.

Nézd, nézd a felhők mámoros ünnepét,
A szépség színes templomi zászlait
Hogy lengetik, hogy bontogatják
Tornyosodó meseváraikból.

Nézd a szivárványt: kétfonatú öve
Kétszer karolja át a kitárt eget!
Nézd, és öleld, öleld, halálig,
Ezt a szegény gyönyörű világot!







KÉK CSEND


Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.







KÉRDÉSEK FELELET NÉLKÜL


Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?

Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
Meglátszik-e viseltes arcomon,
Hogy én is a családhoz tartozom?

Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?

Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, -
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?

De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.







KIÁLTÁS A KAPUBÓL


Én édes, édes jó testvéreim,
Kik sírva jártok a sötétbe kinn,
Ti, akik sírtok, akik mindig sírtok,
Akik örülni tán már nem is bírtok,
S a nevetést tán el is feledtétek,
Akiket megvert, kivetett az Élet,
Akiknek arca verejtékbe hal,
Akiknek könny és káromlás a dal,
Ti, akiknek az öröm mostohátok,
Kiknek az élet egy nagy könnyes átok,
S nincs mécsetek a jajok éjjein:
- Én édes, édes, szent testvéreim!
Ó ha én egyszer (lelkeket a lélek)
Mindnyájatokat megölelhetnélek!
Ha a könnyeket mind letörölhetném,
Ha a jármokat mind összetörhetném.
Robotból ha szentséget avathatnék,
Mindnyájatokra rámosolyoghatnék,
S belétek vetném e mosolyon át
A dalos élet evangéliumát!
Ó ha elmondhatnám mindenkinek:
Hogy bennetek van a zengő liget,
Hogy minden fénynek ti vagytok a napja,
Színét a virág belőletek kapja,
Hogy ha ti sírtok, minden elsötétül,
S minden fölragyog lelketek tüzétül;
Minden napfény, ha örülni akartok,
Dalol az élet, hogyha ti daloltok;
Ó hogyha ezt mind, mind megértenétek:
Ó hogy szaladnék tárt karral elétek,
Ó mint tárnám ki zengő kapuim!
- Én édes, édes jó testvéreim!







KÖDBEN


I.

A kullogó telet lesem
A Galyán és a Kékesen.
Éjszaka hó, reggelre köd:
Mindent beföd, mindent beföd.

Mégis, mégis: a fűzeken
Május illatát ízlelem.
A karcsú nyírfa oly fehér;
Mégis, mégis tavaszt ígér.

A tölgyek közt a ködlepel
Lengő palástként omlik el.
Hullasd le, május, lepledet,
Oldj fel jeget, ködöt, szívet!

II.

A gallyakról a zörgő zúzmara
Csepegve hull már,
De a tavasz szeszélyes sugara
Ki tudja, merre bujkál.

Járok a ködben: a hegyről jövök,
A völgynek tartok.
Ködök odalenn, bujdosó ködök,
Előlem mit takartok?

Hamuszín ég és hamuszín határ:
Nincs hova nézni.
Nem is kívánok többet látni már
Az égből, csak egy résnyit.

Azt sem odakint, azt sem a sivár
Köd-ült jelenben:
Időtlen ég, időtlen napsugár,
Tavaszodjál ki bennem!







A KÖNNYRŐL


A könnyben van az élet.

Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!

És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.

Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.

Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.







KÖNYVEK...


Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?

Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele - de hányszor! - magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.

Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.

Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan -
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! - és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!

Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.

Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.







A KÖPÖNYEG

Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.
(Székely népdal)


Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek.
Úti köpönyeget hamar hol is vegyek?

Volna köpönyegem hosszú út porából,
Hosszú poros élet bűnei sokából:

Rongyos egy köpönyeg, százszor ki van foldva,
Csak újra kifeslik folt hátán a foltja.

Eldobnám szívesen, hisz világ csúfjára,
Hogy álljak ki benne az ország útjára.

De hát még hogy álljak szeme elé Annak,
Aki nem így akart engemet magamnak.

Ha még el is szánnám el is hajítani:
Marad-e alatta belőlem valami,

Amire rámondjam: ez az én személyem,
Az ember, az Isten, a magam szemében.

Már a hosszú útnak végét rovom én is,
Túl a másik fele harmadik felén is.

Rövid útra kell már köpönyeg énnékem.
Te tudod, Jézusom, egyedül mértékem.

Csak tetőled várom, hogy vállamra veted
Azt a Te rámszabott, varratlan köpenyed.







A LEGSZEBB MŰVÉSZET




A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reménye vesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.


Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő
S te sem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod
ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

(1963. - Halála előtt két héttel írta)

Sík Sándor - A legszebb művészet /Filmzene: Zámbó Jimmy - Még nem veszíthetek/

Link








LOMBZÚGÁS


Keresztelőt imádkozott
A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
Oly messze - messze innen
Falu és város és minden.
Csendes mély ereimben
Az erdő vére ver.

Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
Vén tölgyfa lombja ásít,
De meglegyint a másik,
S a harmatos, csilla pázsit
Táncolni, futni hív.

Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
A lomb közt lassan átoson,
Felhő - barik közt futkosom,
Míg zizzen élő vánkosom,
S rám néz egy karcsú gyík.

Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll .
Elnézem , én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
Megy és dalol. Szavában
Egy idegen világ van!
Csak hallgatjuk mi hárman
És összenevetünk.

Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
Az alvó mindenségben
Csak három szív van ébren:
A Miatyánk az égben,
A csalogány, meg én







A MAGAM MÓDJÁN


Hát ilyenformán élek én:
Fura, félnótás vén legény,
Lézengő, morcos, vérszegény,
Alighogy enni kér szegény.

Máskor a szijjat megeresztem,
Sokat ízlelek a kevesben,
Zúza és máj fő a levesben:
Úgy élek, mint Marci Hevesben.

Máma csak így-úgy csellegek,
Csak ballagok és billegek,
Kóválygok mint fellegek,
Csak éppen ti nem kelletek.

Holnap: hatlovas régi gazdag,
Kaput tárok jónak, pimasznak,
Öntöm magam, bornak, vigasznak,
Vedeljenek, akik szomjaznak!

A magam módján ballagok,
Bolond szellőket vallatok,
Egy makkopáncsban ellakok,
És fázom, mint a csillagok.

Máskor, megint a magam módján,
Csillagsátoros nyár utóján
Elhintázom a Göncöl rúdján,
S a furulyám rekedtre fújnám.

Bizonyhogy balgán élek én,
Csak egy nótányit érek én.
Ha besötétül, félek én,
Szegény szorongó lélek én.

De néha, mint ki félni restell,
Fölállok libabőrös testtel,
S markomban egy pici kereszttel
Farkasszemet nézek az esttel.

Farkasszemet, emberszemet.
Van aki szeret engemet,
Még akkor is, ha eltemet.
Annak viszem a lelkemet.

Ahhoz szepeg immár a gondom,
Ki ismeri az én kalandom,
S amikor a végsőt szorongom
Csak ennyit mond: No, kis bolondom!

(1943. június)










MAGYAROK NAGYASSZONYA


Édesanya, boldog anya,
Virágszülő Szűzmária,
Világraszült virágodnak,
Ajánlj minket szent Fiadnak.

Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
Nincs egy izrom épség bennünk.
Minden épet, minden szépet
Fölfaltak a cudar évek.

Mind a tíz bűnnel komáztunk,
Belzebúbbal paroláztunk,
Ami csepp jó maradt bennünk,
Lemarta az idegen bűn.

Csúfra mégis megmaradtunk,
Nem nyílt meg a föld alattunk,
Kikerültük a koporsót,
Itt vagyunk most, legutolsók,

Legutolsók a világnak,
Kik a szívünkbe nem látnak,
De tenálad, Asszonyunknál,


Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

Eddig is mint nyitott könyvben,
Úgy olvastál a szívünkben.
Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.

Te látod, hogy szívünk marja
A bűnbánat jeges karma,
Pislog már a keserűség
Hamvából a régi hűség.

Már a régi hit is mozdul,
A meleg vér meg-megpozsdul.
Ami szégyenünkre válott,
Szemünkről már hull a hályog.

Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
Tudjuk, mi félteni való.
Sereglünk a Krisztus elé,
De hogy álljunk szeme elé?
Mit mondjunk, ha reá kérdez?
Szólj helyettünk, anyánk édes,
Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
De mégis a tied vagyunk.







MÁRIA


Csillagmécses világánál jöttem Hozzád, Mária,
Fáradt fejem lehajtani, Vigasztalás Asszonya.
Hó-magányban, át az erdőn, Hold-ív vándora kísért,
szél a bükkösök sorával zsoltárhangokat cserélt.

Fölemelem tekintetem, keresem a fényedet,
amely könnyít éjszakámon, s forrásodhoz elvezet.
Szomjazó virágok arca, mitől mindig felderül
virág-ember árvasága, szeretetté fényesül.

Keresem a virágaid, száraz kórót tép a szél,
nyári vizek tükre-fodrán jeget kopácsol a tél.
Dermed idebenn is, látod, lelkem ékes hajlama,
oldozd sugaras kezeddel, Napba öltözött Anya.

És a szavak tőre élét tompítsd,
országunk szívét önfiától át ne döfje.
Gyűlöletnek késhegyét távoztasd e néptől messze,
Már eleget szenvedett.

Megalázva idegentől rótta csak az éveket,
melyek most már mély kongással jelzik, utunk hol vezet:
barbár vörös egek alól, s keresünk reményeket.

Még magányos erdeinkben zarándoklunk éjszaka,
ám az úton elénk sietsz, Reménységünk Csillaga.
Kitárod kék köpönyeged, hová bízón térhetünk,
miként elődeink hitték, összetéve két kezünk.

Közbenjáró szavad által Szent Fiad, ki ránk tekint,
megbocsájtja vétkeinket, s megenyhíti mind a kínt.
Megnyitja a benső forrást, hitet támaszt, lelkeket,
és a sívó gonoszságban megőrzi az életet.







MEGÖLTEK EGY FENYŐT


Megöltek egy fenyőt karcsú derekáért,
Olajos héjáért, lombos sudaráért.

Bárddal megfaragták csorgó anyatestét,
Halálos abronccsal derékon övezték.

Így lassan elálljon kerengélő vére,
Lassan hamuhodjon szép húsa fehére,

Háncs legyen bőréből, ágaiból rőzse,
Derekából deszka, mához esztendőre.

Mindenkihez jó volt, senkinek sem ártott:
Érett a halálra, jöhetnek a bárdok.

Ki ezt tette rajta, tulajdon gazdája.
Isten, ember előtt jussa volt hozzája.

Megvolt rá a jussa, oka is, bőséges,
Amért nem lehetett hozzá emberséges.

Nehéz itt az élet, kérges szív és tenyér,
Kell a nap a fűnek, családnak a kenyér.

Rendben van itt minden, panaszszó ne essék,
Csak az én torkomban szúr a keserűség.

Nézem, ahogy hajlong a szélben a nagy fa,
Nézem, ahogy gyűlik a csepegő gyanta.

Szívem csupaszán is csorog a részvétel.
Siratom a szép fát, siratom a székelyt.

Eltömi a sírás dalnak eredt számat,
Mondanám is, nem is, együgyű imámat.

Uram, ki látod ezt a sok esendőt:
Pityókát, puliszkát juttass elegendőt,

Szalonnát is, húst is a székely családnak,
És hosszú életet a jó fenyőfának.







MEGY A HAJÓ A TAVON


Megy a hajó a tavon.
Bizsereg a Balaton.
Fel-felszusszan álmos habja,
Esti szellő borzolgatja.

Megy a hajó a tavon.
Zümmögését hallgatom.
Selymes-bolyhos dajkaszóval
Ringat, mint egy altatódal.

Megy a hajó a tavon.
Sugárzik a Badacsony.
Feje búbján arany fáklya.
Vagy tán Isten szeme lángja?







MEGYERI HITVALLÁS


Őrt áll a Hold a Nagykevély felett.
Ezer sátorban nyolcezer fiú
Munkás nap után izmos álmot alszik.
Kismagyarország nagyot álmodik.

A völgyben itt-ott pislogó tüzek
Föl-fölvetik még fáradt szemüket,
És hunyorgatnak: Mire jó?

Állok a dombon s birkózom magammal:
Szorongatom a ,,Mire jó?"-kígyó,
Az ezeréves őskígyó nyakát.
És a kígyó sziszeg, sziszeg:
Mit állsz itt,
Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb?
Mire jó ez a cifra katonásdi?
Poéta-álom, gyönyörű hazugság?
A görgeteg elébe fekszel-é?
Őserdők lángját kézzel olthatod?
Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?

Nézd, délfelé pokolveres az ég.
Tudod, mi az? A pesti éjszaka!
Mozik reklámja, kávéházi csillár,
Szeméremoltó színpadok tüze,
Vadember-tánc őrjöngő forgatagja,
Csupasz testeknek festett fénye-szennye,
Lihegő, lázas, cigarettafüstös,
Villanysugaras, izzó rothadás.
Nem látod-e, hogy tántorog belé
A céda fénybe minden, ami ép?
A nemzet húsa, édes veleje,
Haza és jövő és emberiség!

Halál, halál! - Ezek itt alszanak!
Meddig virrasztol ifjú álmukon?
Hisz véreik, az édes véreik
(Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!)
Ott ránganak a Sátán ütemén!
Odakerülnek ők is! Ha ma nem
Holnap talán, vagy esztendő-ilyenkor:
Mind ott kering a hullatánc-füzérben,
És onnan nevet téged és Megyert,
S az ezer-sátor gyerek-mítoszát!
Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?

Másfelé nézel? Keletre, nyugatra?
Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik!
És álmaik, merész nagy álmaik
Meddig repesnek? Egyiké: a szomszéd
Kövér telkéig, falu végéig;
A másiké: hogy eztán tíz garast
Kaparhasson kilenc helyett;
A harmadik: hogy egy collal magasabb
Székbe ülhessen, mint a többiek.
Álom, álom! Ki hallja itt
A Kárpátok sikongató szelét?
Kinek fáj itt, ami téged gyötör?
Ki sejti itt Megyernek álmait?
Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott?
S az Isten föltámaszt-e oly halottat,
Aki jól érzi a sírban magát?
Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?

Te még tovább tekintel? Nyugaton,
Északon, Délen hordozod szemed?
Az Emberiségnek ültetsz új palántát?
Főnixet vársz, újjá-kelő világot?
Hát nem látod az üstököst az égen,
Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?

Nem érzed-e, hogy az emberiség
Mély szívében valami meghasadt?
Ember volt mindig ember farkasa,
De a farkas is falkában vonít;
Most, most a farkas farkast fojtogat,
Testvér testvérnek marcangolja torkát,
Jóllakott éhest, éhes jóllakottat.
Mert ütni fáj, mindenki érzi már.
Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek,
És mégis: őrült, gazdátlan kezek
Céltalanul az izzó levegőben
Csak kaszabolnak, zúznak, irtanak.
S míg meggyalázva könyvet és keresztet,
Az őrjöngő emberkirály
Ízekre tépi teste templomát:
Köröskörül a vérsötét egen
Toronyodnak vigyorgó ördögárnyak:
Vörös rém, sárga rém, fekete rém.
Halál, halál!
Emberhalál és istenalkonyat!
Kettérepedt a korhadt földgolyó!
Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal,
Egy félmaréknyi germán álmodóval,
Egy sátoralja vállas kismagyarral
A hulló gömböt összetarthatod?
A szálló Lelket visszakeltheted?
Eredj, bolondos, magad-hitető!
Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnal
A tábortűz haldokló hamvait,
Eredj aludni, mint a csillagok,
Aludni, mint az Isten. Nincs miért?

S állván a zászlótartó domb fején,
Ezer sátor fehér hullámain,
Szeges sarkam a vén homokba vágom,
Hogy a Vezérdomb fölsajog belé,
És ajakammal nyolcezer fiú
Énekel égre vallomást:
Hiszek!
Hiszek!
A tűzben, amely odalent parázslik,
És holnap este újra föllobog,
És minden este újra föllobog,
És föllobog délen és északon,
Egy tűz, száz tűz, ezer tűz,
És föltüzel - piros zsoltár - az égre,
És sápadt arcot rózsaszínre fest,
És a szemekbe ősi lángot villant.
A tűzoszlopban, amely gyújtatott,
Olajmécs volt a katakomba éjén,
És tábortűz a lappangó kurucnak.
Hiszek a Tűzben, amely eljövendő,
Amely a szívek katlanát feszíti,
És el nem alszik pernye-szenny alatt.

Hiszek a szélben, fürge cimboránkban,
Amely a szemből álmodást söpör,
És bacillust a rothadt utcalégből,
Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent,
Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt,
S tábortüzeink dacos dallamát
A Lomnic és a Hargita tövében
Fülébe súgja testvértáborok
Húnyó tüzét kavaró ikreinknek.

Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban,
Hogy édesünk, nem morcos mostohánk,
És ezer jóval boldog méhe áldott.
Tudom, hogy már vajúdik és remeg:
Már ideszült körém a semmiből
Ezer sátort és nyolcezer fiút.
Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt,
Hogy meghallják a renegát kövek,
Szétomlanak a gyilkos Bábelek,
A hullamérges város-pörsenések
Szűz bőre hamván fehérre simulnak,
És mézes melle újszülött tején
Új dallal emtet új embernemet.
Hiszek!
A kevesek egymásba tett kezében,
A testvérszóban, a bajtársmarokban,
Az érben, mely patak lesz és folyó,
S halott tengerbe életet zuhant.
A Szépségben, hogy szebb és édesebb
A rútnál, és szürkét széppé tehet.
A tiszta vízben, hogy sodorni tud,
És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál.
A vízözönben, szeretetözönben,
Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.

Mert hiszek az Igében,
Mely elhangzott a teremtés felett,
És testté lett az idők telijében.
A Kovászban:
Hogy emberségünk lomha derce-lisztjét
Mégiscsak egyszer élővé keleszti.
A Hegyi Beszéd próféta-szavát
Falánk idők fertelmes bálna-gyomra
Hiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap,
Mikor a mélyből felsüvölt a szó,
És nem lesz, aki meg ne hallaná.
A Mustármagban, mely kiszóratott,
És szívében hordozza a jövőt,
Mert újrazsendül minden ezerévben,
És odatartja fészkes lombozatját
Viharzilálta embermadaraknak,
S testvérörömben elfér ágain
Fehér madár és fekete madár
És sárga és piros és minden.

A Lélekben hiszek,
Amely megzúdul ott, ahol akar.
Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,
Zúdul s teremt miáltalunk.
A Lélekben, amely az élet,
Amely tojáshéjat repeszt,
Búzaszemet bukkant a hant alól,
És sziklából Krisztust kelet.
A Lélekben, amely bennünk dörömböl,
És az idők méhében harsadoz,
És énekel az ajkamon: Hiszek!
Hiszek.

És hogyha nem: hát akkor is!
Ha mindhiába: akkor is!
Ha minden álom: akkor is!
Ha minden meghal: akkor is!
A szép akkor is szép marad,
A tiszta tiszta, rút a rút.
Az Igazság igazság akkor is,
Ha meg nem látja senki szem.
A Szeretet mosolyog és szeret,
És a kereszten is király.
A tett különb a tunyaságnál,
És hol a tépett lobogónál
Tiszteletesebb szemfedő?

Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,
Annak mindegy-lom élet vagy halál:
Az él és áll és énekel és alkot,
Megyeren és Magyarországon,
Hét világrészen és a másvilágon,
Az Isten őtet úgy segélje. Amen.

Megyeri cserkésztábor, 1926.







MENTS MEG URAM!


A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Sík Sándor: MEG URAM! MIHI 2014 - Előadó: Kutasi-Sersényi Andrea

Link








MINT A MÁTRA


Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni
Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,
És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;
Kontraktust kötni szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,
Szem-lehunyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban,
Ha jő Medárd, negyvennap ázni,
De csorgó hajjal is nótázni;
Orrszarvúként egyedül járván
Nem dideregni mégsem árván,
Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,
Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra.







MOSOLYGÓ GYERMEK


A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.

Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.

Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.

Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.







A NAPKELETI BÖLCSEK


Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.







A NAPOS HEGY


Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.

Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.

Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.

Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.







A NÉMA MIATYÁNK


Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd...!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.

De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, -
Magam vagyok, egészen egymagam.

De talán mégis volna valami
Helyettem hinni, vallani,
Nevemben felimádkozó
Karikás kis szentolvasó,
Egyetlen társam aki vagy,
Karikagyűrűm, el ne hagyj!

De nem hagytalak-e Téged el én,
Szómmal, amelyből kialudt a fény?
Szívemmel, amely csupa seb,
Elmémmel, amely űrnél üresebb?
S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
Aki az űr fölött virraszt?
Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
Mit felelhet a Mindennek a semmi!
Akarom élni az egész hitet,
Szeretni, ahogy Isten szeret,
És bízni, bízni akarok,
Abban, amit a Krisztus hozott.
Nem érzem, nem is gondolom,
De akarom, akarom, akarom.







NÉZ A MAGYAR...


Néz a magyar nyugatra,
Néz a magyar keletre,
Vajha nézne önmagába,
Nézne már az egekre!

Les egy szót eminnen,
Alamizsnát amonnan.
Várna bár az Úristentől,
Egyebünnen sehonnan!

Elindítót belülről,
Istenáldást felülről.
Ami elmúl, vége annak:
Kezdené már elölről!

kep]http://s9.images.www.tvn.hu/2014/02/24/19/15/www.tvn.hu_475b7edb98922a1e6b7ae >7ca5256d3b8.gif?htr=1"




NÉZD, SÜT A NAP!


Nézd, süt a nap! - mégiscsak erre tévedt!
Volt egy idő! - emlékszel-é? -
Napos tavaszok, napsugaras évek!
Túrákra jártunk a hegyek közé!

És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén?
Jött egy idő, - szép este van,
Sétálni járunk. Estéllik az ösvény,
És száll a nap, tűnődőn, pirosan.

Jön egy idő, és szállni fog - utánunk,
Ilyen szelíden, mintha értené,
Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk,
Már lépni is csak egyet: fölfelé.







NYÁRI ZSONGÁS


Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.

Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Delet ért napom.

Csorduló nyaram delén
Fönn a hegyfokon,
Szerteszét merengek én
Völgyön, partokon.
Mostan mindent értek én,
Most ez élő földtekén
Minden fű rokon.

Lelkem, élő lant-ideg,
Most be jó neked!
Minden, minden a tied:
Földek és egek!
Zsongd az ég-föld-szív zenét,
Emberét és Istenét:
Zsongd ki mélyedet.







NYÁRVÉGI REGGEL


Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul,
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld podgyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon-nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot, meg a cinkét.
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni.
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve







OKTÓBERI RÓZSÁK


Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.

Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.

Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.

Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.

Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, - hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.







Az OLTÁRKŐ ALATT


Mert forrást adtál s patakot,
Áldom Uram neved.
De hogy földrázó haragod,
Még az is csupa szépet szaggatott
A sziklából: hogyan dicsérjelek!

Mert enciánt intesz elő
És szamócát a kőbül,
Imádlak alkotó Erő.
De szebben áld a szálfenyő,
Mely a sziklák fejére nő
És az egekbe épül.

Letérdelek hallgatagon
Az Oltár lépcsején,
S mint szemérmes szélfuvalom,
Esenkedik fel sóhajom:
Ha legalább olyan nagyon,
Mint egy kis szúrós szürke gyom,
De ide illeném!










Ó TISZTA CSEND!


Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
És állítsd el a rádiót.
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
És benne minden földi jót.

Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
Melyben a gondolat villámai teremnek,
A zengő percek ihletét,
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
Zenét suhog a szent setét.

A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
Hűség, barátság, szerelem.
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
Hangtalan örvényeiben!

És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
A hallhatatlan hallható.
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
Amikor a magát megtáró Végtelenből
A föld szívére száll a szó.

Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
Az Istent, aki elvonul.
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiában:
Suttogó szellőn járt az Úr.

Gépkattogása közt a rohanó jelennek
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
Egy pillanatnyi pihenést.
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
Csak az él, aki benned él.

Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem.







AZ ÖRÖMRŐL


Minden rózsa szent legyen.
Minden bimbó kifeseljen,
Minden virág illatozzon.
Minden rózsa szent legyen.

Minden ember vigadozzon.
Dal nevessen mindenütt,
Nap nevessen mindenütt.
Minden ember vigadozzon.

Minden ember lelje meg
Minden vágya teljesültét,
Minden bimbó pattanását.
Minden ember lelje meg.

Minden lány legyen menyasszony,
Minden férfi vőlegény,
Piros legyen minden arc.
Minden lány legyen menyasszony.

S én mindenhol ott legyek.
Vígan minden vígadóval
Sírva minden könnyezővel,
Én mindenhol ott legyek.

Énnekem ne jusson semmi:
Én örüljek ővelük,
Én daloljak ővelük.
Énnekem ne jusson semmi.

Minden öröm örömöm.
Énnekem ne jusson semmi.
Csak a mások mosolygása.
Minden öröm örömöm.







AZ ŐSZ DALOL


Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy







ŐSZELŐ


Rozsdabarna őszi lombok
Hulló pelyhe közt bolyongok
És a hullást hallgatom.
Rozsdabarna bú a fákon,
Barna bánat, őszi mákony
Édessége ajkamon.

Régi módon andalogni:
El-elnézek egy maroknyi
Késve nyíló kankalint.
Zördül lelkem mély avarja,
Hogy az őszi szél fanyarja
Hűvösével megsuhint.

És a zörge rőt avarból
Fölkacsint egy elcsavargó
Elmaradt arany sugár.
S fák közül egy ritka vendég:
El sem könnyezett növendék
Ifjú énem kandikál.

Nézem, nézem nedvesülő
Szemmel, mint egy ágon ülő
Szárnyalibbentő rigót.
Csak a már-már rebbenőnek
Súgom el, hogy őszelőmnek
Ez legelső könnye volt.













ŐSZI KERTBEN


Őszi kertben
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?

Sárga bundás sebes mókus
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?

Verik a diófát, zörög a dió.
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
- Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?







PÉTER SÍRÁSA


És lőn, hogy a kakas másodszor szólala.
A csarnokban nevettek a római vitézek,
Visszhangzott szavuktól a főpap udvara.
És megfordult az Úr s az ő szemébe nézett.

És akkor minden elmúlt és minden elmaradt,
És minden elmerült hideg nagy messzeségben,
A szolgák és vitézek, fegyverek és falak,
És nem volt semmi többé, csak az a szörnyű két szem.

Csak az a könnyes két szem. És nem volt semmi más:
Csak ő volt és a Krisztus. És az a villanás,
Melyen az örök titkok minden rejtelme rezgett,

Melynek zengő villáma szegény szívére hullt.
S lőn, hogy az oszlop mellett Péter megtántorult,
És eltakarta arcát és halkan sírni kezdett.







PHAëTON


Fekszem a földön a fiatal fűben, a nap sugarán.
Síma az ég.
Nyári nap, déli nap
Tűzszeme ég.
Ömlik a lángja hevítve, tüzelve, lobogva le rám.
Húnyt szememen át nevet az ég.
Fényről, napról,
Égő sugarakról
Ió Paian!
Szállnak a szélben ősi mesék.

Hunyt szemem issza a fényt és tárt szívem issza a lángot.
Nap fia én!
Szállok apám, istenapám
Tűzszekerén.
Messze alattam a föld. Kezeimben tűzeke. Szántok.
Lángba borul körülöttem az ég.
Tűzről, lángról,
Nagy tűzi csudákról
Ió Paian!
Égnek a szívben ősi mesék.







PIHENŐ


Alpesi kunyhó, hegyi fészek.
Megpihenek és visszanézek.
A völgyön könnyű ködlepel
Ma reggel onnan jöttem el.

A házikók a völgy szívében,
Akár egy távoli mesében,
A ködön átpiroslanak,
És fel-felcsillog a patak.

Amott a völgy apró vasútja
Kis pályáját sikítva futja.
Elnézem és azt gondolom:
Játékvasút kis asztalon.

Csak nézem, nézem, félig-ébren,
És hallgatom a déli szélben
Hozzám mosódó völgy dalát,
A felcsengő Úrangyalát.

És hallom, hogy sóhajt utánam
Déli harangszó bánatában,
Ó hallom, és hallgatni fáj! -
A templom és a völgyi táj.

Szép völgyi táj, amerre jöttem,
Hogy elmaradsz te is mögöttem
Piros tetők és zöld torony:
Gyermekkorom, ifjúkorom!

Játszottam én dalolva régen
Gyepes, gyümölcsös völgyi réten.
Száll, mint a szél az ifjúság!
Ej,... hegyet hágjon férfiláb!

Serkenj szívem, ernyeszt az álomt
Pilledt pilláim tágra tárom:
A hókendős Gerlost lesem.
Magasba nézzen férfiszem!

Már hallom, hallom, talpig-ébren,
A gleccser-fútta fenti szélben
A fenyves gót hajóin át
A havasok harangszavát.







A RÓMAI HOLDHOZ


Róma fölött kék tenger-éj,
Aranyhajó a holdkaréj.
Állok didergős éj-időn
A sima, néma háztetőn.
Körülsuhog nagy köpenyem,
Nemes birétum fejemen.
Kezemben zörgő olvasó,
Az ajkamon zsolozsmaszó.
De most a hold varázsa von
S a holdat így szólongatom:

Te méla mécs imám felett,
Öreg barát, köszöntelek.
Két szarvad kétfelé mutat
S én követem a két utat.
Az egyik égfelé suhint -
Ó minden, minden arra int!
Tán odalel kis árva szóm,
Meleg még tőle olvasóm.
De most a másik szarvadon
Az északot találgatom.
Fenn északon most zúg a szél,
Mutatja már fogát a tél.
De jó fészek a kicsi ház,
A kályhában piros parázs.
A téa lágyan duruzsol,
Sült krumpli hív a hamuból,
S az izzadt két ablak közül
Kövér szalonna is kerül.
(A Mári néni ölt minap:
- Mondok, jó lesz az úrfinak.)
Asztalhoz ülnek csendesen,
Az én négy szép legédesem.

És meg sem hült a téa még,
Előkerül a könyv, a kép
S föléhajolva követik
Távoli lábam lépteit.
Aztán kinyíl a zongora
És fölremeg Solvejg dala.
Zsong, zsong a gazdag mély zene,
Mintha idáig zengene.
Ó mintha most is hallanám
És melegedném dallamán.
Míg Róma holdját zengetem,
Lám, szívem így melengetem.
S egy drága napra gondolok &#8212;
(Siettessétek angyalok!)
Amidőn kis-gyerek fejem
Anyám ölébe ejthetem.
És elkezdem mesélni majd
(Mint vén hajós a régi bajt):
Hogy melegedtem egykor én
Rómának őszi éjjelén
Szent Pantaleon tetején.

Napkelet 1925.







RUTAFA


Magas a rutafa,
Ága elágazik,
Még a tengeren is
Általhajladozik.


Rutafa, rutafa, Isten fája,
Igaz-e, hogy elágazol tenger tájra?
Virágzol-e vigaszt a tenger fájra,
Rutafa, rutafa, Isten fája!

Legyezed, öleled az árva embert,
Akit a fekete rontás megvert?
Ágazol-e, igézel-e áldást rája,
Áldott gyökér te, Isten fája?

Ágazz el, rutafa, ölelj el újra
Tengeren innenre, tengeren túlra.
Embernek ember orvosló párja:
Öleld őket egybe, Isten fája!

1941. június










A SÍRÁSRÓL ÉS A NEVETÉSRŐL


Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.

Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.

Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.

És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.

És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.

Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.

A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.







SÖTÉT FOLYOSÓ


Járok csendben, egymagamban,
Sötét, hosszú folyosókon,
Kongó, hosszú folyosókon.
Istenem, ma oly sötét van!

Kívül hangos szél sikoltoz,
Zördül, reszket minden ablak.
Egyre hull a síró eső.
Istenem, ma oly sötét van!

Idebenn már minden néma,
Én vagyok csak magam ébren,
Mint egy kósza éji lélek.
Istenem, ma oly sötét van!

Én vagyok csak magam ébren,
És köröttem ködalakok,
Halvány képek, foszló árnyak.
Istenem, ma oly sötét van.

Ez az éj a lelkek éje,
Sír alól is hazavágyó,
Hazajáró lelkek éje.
Istenem, ma oly sötét van!

Eltemetett régi vágyak
Fölkelnek egy éjszakára,
S kísérteni hazajárnak.
Istenem, ma oly sötét van!

Kóbor árnyak rajja reszket,
És a lelkem sírva reszket.
És az éji szél sikoltoz.
Istenem, ma oly sötét van!







SÜTKÉREZÉS A HANGYÁVAL


Sütkérezik a picike hangya,
tán egy percig nincsen semmi gondja.
Rakományát maga mellé ejti,
tán bogárka-voltát is felejti.

Sütkérezem illatos irtáson,
nehéz fejem moha közé ásom,
nehéz gondom a patakba ejtem,
nehéz ember-voltom is felejtem.

Gondjaimat, sebes patak, vidd el,
messze innen görgő köveiddel!
Mosd el őket kerek kövecsekké.
Így akarok maradni örökké.







SZELLŐSUTTOGÁS


Fejem fölött bükkfasátor,
Fejem alatt pehely mohok.
Bükkfalomb közt álomhozó
Puha szellő suhog, suhog.

Ringass, dúdolj, puha szellő:
Ne hallanám, ne is látnám,
Ne is tudnám, ami túl van
A kojsói havas hátán.

Anyás szellő suttogása,
Felkukkanó pötty szamócák,
Csupa illat, csupa jóság...!
Ennyi legyen a valóság!










SZEMBE A NAPPAL


Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.

Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.

Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.

Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.










SZEPTEMBERI LOMB


Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!







SZÉNAILLAT


A mézillattól mámoros mezőt,
Méhikék, pillék zsongó kánaánját,
Tegnap hajnal előtt
Hosszú haldokló rendekbe kaszálták.
Se baj! Ne sajnáld! Így a jó.
Így születik a szénaillat,
S a szénaillat örökkévaló!

A Paradicsom illata
Játszadozott a kábult emberekkel.
Mezők virága, egy napig nyíló!
De minden szépet visszaillatoztat:
A szénaillat örökkévaló!

Ha lépteden majd csikorog a tél,
És didereg az esthajnali csillag:
Akkor is él,
Akkor is melegít a régi illat.
Fű, mámor, élet: illanó,
De illata az Istené:
A szénaillat örökkévaló.







A SZÍVEMET JÁRTATOM


Városról városra
Madárként szálldosva
A szívemet jártatom.
Nyájas völgyek, ormok
Szeme közé kormot
Fú fekete vonatom.

Gyakorta de vágynék
- Ellibegő árnyék -
Megállani valahol,
Ám már a tűnékeny
Gép messze vidéken
Kacarász és zakatol.

Itt is, ott is mécses,
Csöpp emberi fészek
Meleg szeme hunyorog.
Szuszogó gyerekek,
Gyökerek, gyökerek,
Békességes otthonok!

Volt nekem is egykor!
Gyönyörű gyerekkor!
Ó anyaszem mosolya!
Volt nekem is, kettő!
Ó drága Gödöllő!
Ó szép kegyes Iskola!

Az egyik lebontva,
Másika számomra
Temetővé változott.
Oda már - madárka
Letörött faágra -
Csak sírni ha szálldosok.

Görögj hát karikám,
Fekete paripám,
Hegyen, völgyön, temetőn,
Ostoros négy szelek,
Érzelek, érzelek,
Bokám-bizseregtetőn.

Minek tétovázzunk.
Maradandó házunk
Úgy sincsen a nap alatt.
Mért volna kímélned:
Elvillan az élet,
Ha botorkál, ha szalad.

Szakadt gyökereid
Síró csöpp ereit
Szárogasd fel vigyázva
S széjjelteregetve
Tájakba, szívekbe
Küldd el őket világba.

Teljenek, éljenek,
Lelkekhez férjenek,
Emberekhez, egyenként.
Szívvel ha felfogod,
Így lehet otthonod
Mind az egész mindenség.







SZONETT


Feküdt az erdő őszült avarán.
Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
És jött az álom rózsaszín ködében,
Fátyolos arccal, jött a kék leány.

"Ez a Boldogság!" - kacagott szegény,
S levonta fátylát. Kezei remegtek,
S csalódva mondta: "Most ismertelek meg.
Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény."

És hozzá hajlott a kéklő kísértet
És megcsókolta. S ő mindent megértett,
És sírva mondta: "Ó Emlékezet!"

Remegő fák közt árva szél didergett.
Az alkony könnye az avarra pergett.
És minden fázó fűszál könnyezett.







SZŐLŐHEGYI SZEMLÉLŐDÉS


Két tábla szőlő közt lakom,
Hegyekre néz az ablakom
S a hegy fölötti föl-be,
A zaj fölé, a por fölé,
Az élet és a kor fölé,
A véghetetlen Ölbe.

Ó éberítő, altató
Mézízű kontempláció,
Mélyebb a gondolatnál!
Áll az idő, eltűnt a tér,
Mintha az űrben lengenél
És mégis itt maradnál.

Föl és le, mintha lengenél
A belső ritmus tengerén
És mégis mozdulatlan,
És mintha sok-sok miriád
Testvéri lengők ritmusát
Éreznéd tenmagadban.

Magadban is, kívüled is:
Valami von, s te is, te is
Valamit mintha vonnál.
Belőled árad és beléd,
És olykor mintha értenéd
És odahaza volnál.

Mintha belőled nyúlna ki
És megölelne valaki,
S míg ujja szíven ér,
Békesség minden és derű,
És olyan-olyan egyszerű,
Mint egy karaj kenyér.







SZÜRKE DÉLUTÁN


A ködök napja. Ólmos szürke ég.
Az ősz sír ma az álmos ködön át.
Lelkembe lopja fájó dallamát,
És rám borul lankasztó szürkeség.

Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.

Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
Elém lebeg sok imbolygó alak,
(Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
S hallok halk, elmosódó éneket.

Ott kint a ködben valaki zokog.
Neked is fáj az élet, bús rokon?
- szótlan benéz az ősz az ablakon
S halványan, könnyesen rám mosolyog







TAVASZI KÓRUS


A föld:
Harmat nevet kövér haraszton,
Simogató nap kelteget.
Én elkínzott, fáradt nagyasszony,
Télből és vérből ébredek.
Tavasz van. Új csírák mozognak,
Méhem új élettől remeg.
És, egyformán mindnyájatoknak,
Kitárom telt emlőimet.

Az ég:
Legyen a föld szép Isten-asztal,
Rá langyos esőt hullatok,
És mosolygok meleg malaszttal,
S adok Krisztust és dús napot.
Békélten borul fölibétek
Békélten borul fölibétek
Kék ölelésem, boldogan.
Legyetek boldogok és szépek,
Hadd lássam bennetek magam.

Az ember:
És én a földet összetúrom,
Méhébe ásom poklomat,
S az ég meleg szívébe fúrom
Tűzhullató vak szárnyamat.
Nem kell a Krisztus! Legyen átok,
Sötét és Sátán: akarom!
Véres szememmel amit látok,
Marcangolom, marcangolom!

Az Isten
,,Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és a szívnek minden
gondolata gonoszra figyel minden időben,
megbáná, hogy embert teremtett a földön.''
(Mózes első könyve, hatodik
fejezet, ötödik és hatodik vers.)

1917







TAVASZI SZÉL VIZET ÁRASZT


Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom.
Őszi szellő szőlőt érlel, virágom, virágom,
De hát akit téli szél ver, virágom, virágom!

Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom,
Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom;
Csak egy helyről küldik mindet, virágom, virágom,
Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom.







A TEARÓZSA


Ezen az őszös nyáron,
E rozzant ház előtt
Ki óvta meg ezt a három
Elárvult rózsatőt?

Meghalt a régi gazda,
És velement a park.
A zörgő szürke gazba
Az illat belehalt.

A selymes ágyasokba
Most krumpli költözött,
Mellette nyújtózkodva
Sárgulnak nagy tökök.

A bús erkély tövében
A répa rendje nő
S a múlt emlékeképpen
E három rózsatő.

Aszály ütötte őket,
Vagy tavaszéji dér?
A három rózsatőnek
Csak egy virága él.

Egy tearózsa. Kelyhe
Oly hamvas, mint a tej,
Szűz, mint a pille pelyhe
És mint a hópehely.

Ha illeti az ajkam,
Az ujjam, a szivem,
E tejmeleg mosolyban
Az ifjúság izen.

Egy más világ, - de rég volt,
Hogy elment, elfoszolt!
Mikor az anya égbolt
A föld fölé hajolt.

S a föld a jó egekbe
Még úgy lehelt imát,
Hogy némán fölpihegte
A szépség illatát.

Ó illat ifjúsága,
Érezlek újra én!
Kert egyetlen virága,
Te sírod ezt felém.

Körödben megdicsőül
A krumpli, répa, mák,
S én kezdelek előlrül,
Időtlen ifjúság.







TEDD A JÓT!


Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!










TE DEUM


Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Sík Sándor: Te Deum - Köszönet az Úrunknak (hangos vers)

Link








TELIHOLD


Ma telihold, mondja a gazdám,
Tán megfordul az idő mégis,
Reggelre tán kisüt a nap!
Hiszen már olyan nagyon régen
Zuhog az eső szakadatlan,
És a fekete szél harap.

Ma telihold. Hajnalra kelve
Gyűrkőzhetnek az aratók,
Surroghatnak a kerekek,
Sütkérezhet a jó napocskán
A vén ember, a szárnyas jószág,
Meg a csipogó gyerekek.

Telihold van. Az idő fordul,
Kitárhatjuk az ablakunkat,
Szellő, illat és napmeleg!
Fölszáradnak a pocsolyák is,
Meg a vérfoltok, meg a könnyek,
És a mocsár: a gyűlölet!

Telihold van! Holnapra kelve
Újra látjuk a kék eget,
S a nap csodája ránk köszön,
Ó még talán fordulhat úgy is,
Hogy újra ember lesz az ember,
És nem lesz vízözön!







TENGERPARTI ÉNEK


A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.

Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.

Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.

Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.

Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.

Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlnak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.

És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.







TÉGY MINDEN JÓT, AMIT MEGTEHETSZ


Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,







TISZAVIRÁG


Szint' áll a folyó libegése,
Hullámot alig vet a mély,
Alig érzik a szél pihegése,
Az ég is, a föld is alél.
Mondd már, tétova szívem,
Mért borzol e csókpuha szél?

Engedd el a rúdat, a csónak
Járását ismeri már!
Nem tudsz-e örülni a jónak,
Míg lángol a dél meg a nyár?
Nézd, hogy táncol a vízen
A sok pici percnyi bogár!







XI. STÁCIÓ


Áll a Kereszt az ég alatt,
A föld felett.
Tajtékot ver lába körül
A gyűlölet.
Alul halálos gyűlölet,
Fölül halotti csend.
Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!
- Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

Egyedül lenni: emberek között
Elátkozott,
Egyedül lenni: az Isten előtt
Elkárhozott,
Egyedül lenni: önmagadnak is
Csak undora, -
Hát ezt is, ezt is megtapasztalod,
Ember Fia!

Ha fáradt, mint a holttetem
Szíved s velőd,
S egy vérszegényke gondolatra sincs
Immár erőd,
Önmegvetésbe s unalomba fúl
A küzdelem,
És elűzni a déli döghalált
Reménytelen:

Alvadt szívedben a kétségbeesés
Fel-fellobog,
Elterülnél a földön: nincs tovább!
És: nem vagyok!
Imádkoznál, de szívtelen imád
Csak káromol,
Szólítanád az irgalmas halált
És nincs sehol:

Akkor lassan elkezded sejteni,
Talán-talán,
Mit láthatott csütörtök éjjelén
A Getszemán:
Ki az, kit a Krisztus verejtéke
Meg nem hatott:
Az akaratot, amely nem a te
Akaratod.

Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség, -
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: "Istenem, én Istenem!" -
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.







A TÓ LELKE


Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

A tónak lelke megigézett.

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

A tónak lelke megigézett.

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

A tónak lelke megigézett.

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

A tónak lelke megigézett.

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

A tónak lelke megigézett.

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!







TŰZ A KÖDBEN


A tájra száll nagy szürke köd:
Lelkemre száll nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, én édes, jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.

Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár,
S magam vagyok nagyon, nagyon
Anyám, én édes, jó anyuskám,
Amikor te még velem voltál !

Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lágy-simogatóan,
Anyám, én édes, jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.

Kezed hajamat simogatja,
Bús két szemünk egymásba mélyed,
Halk zene csendül valahol.
S anyám, én édes, jó anyuskám,
Bennem kigyúl a tűz, a lélek.







TÜZEK A KÖDBEN


A tájra száll nagy szürke köd.
Lelkemre száll nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.

Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár,
S magam vagyok nagyon, nagyon.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Amikor te még velem voltál!

Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lelkem zára nyílik,
S anyám, én édes jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.

Kezed hajamat simogatja,
Élő szemünk egymásba mélyed,
A fájtató idő megáll,
S anyám, én édes jó anyuskám,
Bennem kigyúl a régi lélek.

Mert a mi lelkünk tűzi lélek,
Megolvad benne puha bánat.
Elmentél és itt vagy velem.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Lelkem tüze lobog utánad.







TŰNŐDÉS


Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...










UNOKÁK


Fiatalok, egy fészakalja,
Ülnek a vedlett szőnyegen.
Egyikük lobogón szavalja
Majd félszázéves énekem.

Fiatalságuk melegétől,
Tán a verstől is - nem tudom -
Éveim tornya visszaépül,
S magam is átforrósodom.

Ki érti meg a vers csodáját!
Elfeledett romok alól,
Félszáz esztendő hamuján át
Róluk beszél, nekik dalol.

Mi ez a dal? Ki énekelte?
Hogy tudtam akkor mondani?
Lehet-e ötven év a kelte,
Amikor olyan mostani.

Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.

Csak most él igazán, egészen,
Most mondja azt, ami vagyok,
Most tükrözi teljes egészem,
S azt, ami énemnél nagyobb.

Köszöntlek táguló szívemmel,
Körém gyülemlett unokák;
Úgy adta Isten, hogy ti bennem,
Én bennetek növök tovább.

Hát kéz a kézbe: ünnepeljük,
Egymás arcáról fölleheljük,
Amely ma köztünk megjelent,
A versben élő Végtelent.







A VÁRAKOZÓ




Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!







VERSES IMÁDSÁG


Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És te utánam
Sírva nézel és gondsújtottan.

És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon,
Mert ott sír bennem, bárhol járok,


Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes Szíved melegére.

Te vagy a Sziklaszál,
Melyen a fészkem épül,
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken
és magában,
Egy-óriás-magában áll.
És röpke szárnyam, fürge lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe
szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen Sziklaszálat.

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni,
Te vagy a Völgy,
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden:
a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.







VIRÁG A TENGEREN


Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.

Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.

Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.

A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.

A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.

A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék egen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.







VONAT A MEZŐN


Fekete éjszakába, fekete éjszakából,
Úgy vágtat a vonat az álmodó mezőn.
Úszik utána égő, csillagos tűzözön,
S tűzharmat hull a rétre, pirosló szikrazápor.

Nagy égő sok szemével végigbámul a réten,
Belenevet az éjbe sok égő ablaka,
És visszanézi némán az árnyas éjszaka,
Míg belevesz az éjbe, szikrázón és sötéten.

Ó mennyi ismeretlen és halovány alak.
Nem tudom, honnan jönnek, nem tudom, hova mennek,
Neki az éjszakának, neki az idegennek,

Az éjnek és a sorsnak. Hulló szikrák alatt,
Két vaskígyó között, halványan és sötéten.
Ó én testvéreim az ismeretlen éjben!











 
 
0 komment , kategória:  Sík Sándor   
Címkék: magatartásunkban, szaladgálásoknak, önmegtartóztatás, visszaillatoztat, kereszténységről, visszaköszönjünk, kikristályosodik, szeretetlenséget, jellemtelenséget, felebarátainkkal, megmutatkozásnak, kereszténységnek, rámosolyoghatnék, kereszténységhez, kecskeistállóban, természetfölötti, széjjelteregetve, találkozóhelynél, elkedvetlenedést, embergondolatnak, gerjedezésekkel, olyanféleképpen, megszázszorozva, legszükségesebb, keresztényeknek, valószerűséggel, kötelességünket, rendszeresíteni, herrgottswinkel, istenfélelemnek, megölelhetnélek, megajándékozzon, bútordaraboktól, cselekedetemnek, zsoltárhangokat, testvérhangokat, vére magyar, magyarságot erkölcsi, magyarság hivatásában, magyarság képes, isteni gondolatot, édes napsugár, földre lágy, föld szívéből, májusi meleg, föld szívére, föld szívébe, élet mély, örök mézzel, áldás karjait, égbe lelkemet, máriás ének, SÁNDOR VERSEI, Magyar Tudományos Akadémia, Szent István, Máté Zsuzsanna, IRODALOMTUDÓS ÉS AZ ESZTÉTA, ANDOCSI MÁRIÁHOZ, Boldogságos Asszony, Sándor-Ismerős Arcok Andocsi Máriához-Csiksomlyó, APJA FIA, Kirándulni Visegrádra, BALLADA SZÉPSÉG SZOMORÚSÁGÁRÓL, Radványi Kálmánnak, BELENÉZTEM NAPBA, BŰNEIMMEL EGYEDÜL, Mint Ádám, Meddig Plutarchos, Meddig Jókai, Szent Ferenc, Vagyok-e Isten, CSAVARGÓ SZELLŐ, CSENDES TAVASZI DAL, CSERKÉSZ INDULÓ, CSÖRGŐ PATAK, KARÉJ FEKETE KENYERET, EMBER MARADJ, ESTE AZ ABLAKBAN, ESTÉLI LÁTOGATÁSRÓL, ESTI BALLAGÁS, ESTI DAL, EZEN AZ ÁLDOTT ESTELEN, ÉNEK MINDEN EMBERHEZ, Rettentő Istene, FEBRUÁRI NAPSUGÁR, FEHÉR KOSZORÚK TITKA, FEHÉR MEZŐK, FENYŐFA ÉNEKE, HAJNALI MADÁRSZÓ, HAJNAL SZERELMESE, Kettős Végtelen, HETVEN FELÉ, HETVEN KÖRÜL, HÉTKÖZNAPI KERESZTÉNYSÉG, Rabindranath Tagore, Szűz Mária-képekre, Szent Szűz, Szent Pál, Isten Isten, Krisztus Krisztus, Evangélium Evangélium, Szent Péter, Állandóan Isten, Szent Ágostontól, Szent Masseo, Marcus Aurelius, Kempis Tamás, Szent Ágoston, Hiszek Istenben, Hogy Isten, Hallottam Ágostont, Videó Sinkovits Imre MIHI, VAGY HAZÁIG, Halk Tedeummal, ÍRÓK ASZTALA, ISTEN LÁNCA, JEGYES ÉNEKE, KARÁCSONYI ÁLOM, Kicsike Jézus, Szép Szűz Mária, Kicsi Jézuskára, Csak Pozsony, Szent Anna, Kicsi Jézus, Nézi Jézust, Krisztus Anyja, KETTŐS SZIVÁRVÁNY, KÉRDÉSEK FELELET NÉLKÜL, KIÁLTÁS KAPUBÓL, Léttelen Valóság, LEGSZEBB MŰVÉSZET, Zámbó Jimmy, MAGAM MÓDJÁN, Marci Hevesben, MAGYAROK NAGYASSZONYA, Virágszülő Szűzmária, Vigasztalás Asszonya, Reménységünk Csillaga, Szent Fiad, MEGÖLTEK EGY FENYŐT, MEGY HAJÓ TAVON, MEGYERI HITVALLÁS, Hegyi Beszéd, MENTS MEG URAM, Kutasi-Sersényi Andrea, MINT MÁTRA, MOSOLYGÓ GYERMEK, NAPKELETI BÖLCSEK, NAPOS HEGY, NÉMA MIATYÁNK, NYÁRI ZSONGÁS, NYÁRVÉGI REGGEL, OKTÓBERI RÓZSÁK, OLTÁRKŐ ALATT, Áldom Uram, TISZTA CSEND, ŐSZI KERTBEN, PÉTER SÍRÁSA, RÓMAI HOLDHOZ, Szent Pantaleon, SÍRÁSRÓL ÉS NEVETÉSRŐL, SÖTÉT FOLYOSÓ, SÜTKÉREZÉS HANGYÁVAL, SZEMBE NAPPAL, SZEPTEMBERI LOMB, SZÍVEMET JÁRTATOM, SZŐLŐHEGYI SZEMLÉLŐDÉS, SZÜRKE DÉLUTÁN, TAVASZI KÓRUS, TAVASZI SZÉL VIZET ÁRASZT, TEDD JÓT, Téged Isten, TENGERPARTI ÉNEK, TÉGY MINDEN JÓT, AMIT MEGTEHETSZ, Ember Fia, Fényes Végtelen, TÜZEK KÖDBEN, Tudja Isten, VERSES IMÁDSÁG, Szerelmes Szíved, Mert Te, VIRÁG TENGEREN, VONAT MEZŐN,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Belétünk a Sárkány évébe, béke vagy nagyobb háború vár ránk?
Még zöld a chili paprikám, ha beviszem a lakásba tovább fejlődik?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
még több kérdés
Blog Címkék
Kőrösi Csoma Sándor gondolata  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Sir Andrew Lloyd Webber  Paul David Tripp Március 26  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  képre írva  Amikor Jézusnak gondjai voltak...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  A szeretetről  Facebookon kaptam Krisztina b...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Virágvasárnap a húsvét előtti  képre írva  Nagy Feró megmondta?  Karinthy Frigyes: Almafa  Facebookon kaptam  képre írva  2004-es kivégzés után  Facebookon kaptam  Amikor Jézusnak gondjai voltak...  Szép estét  Facebookon kaptam  Esti képek  Esti kép  Nem jár  Szép estét kedves látogatóimna...  A jó kedv a világon  Minden kedves látogatómnak sze...  Facebookon kaptam  Esti kép  Facebookon kaptam  Apu  képre írva  Facebookon kaptam  Manna OWell tollából  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Agárdi Gábor gondolata  Amikor még kicsi voltál...  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Kékfestőről pár szóban  Facebookon kaptam  Benedek Elek - Virágvasárnap  A haj állapotának javítása egy...  Facebookon kaptam  Heltai Jenő: Március  Alvó kisfiú  Az időszakos böjt és a vérnyom...  J. Donald Walters  virágvasárnap  Minden kedves látogatómnak sze...  Óraállítás  Nem hazudnak  A nagyhét eseményei  Facebookon kaptam  Esti Ima !  Jó éjszakát  Maci az északi fény alatt  Nárcisz  A haj állapotának javítása egy...  Szép álmokat!  Az erdőterápia egészségre gyak...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  J. Donald Walters  üdvözöllek!  képre írva  Facebookon kaptam  Humor is meg nem is szerinted?  Nem jár  Játékos kis cicák  Nárcisz  Facebookon kaptam  Játékos kis cicák  Facebookon kaptam Krisztinától  Vérnyomáscsökkentés  A máj egészségének javítása te...  Nem jár  A máj egészségének javítása te...  Agárdi Gábor gondolata  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Sir Andrew Lloyd Webber  Az időszakos böjt és a vérnyom...  Esti kép  Facebookon kaptam  Nagyhétfő: 
Bejegyzés Címkék
vére magyar, magyarságot erkölcsi, magyarság hivatásában, magyarság képes, isteni gondolatot, édes napsugár, földre lágy, föld szívéből, májusi meleg, föld szívére, föld szívébe, élet mély, örök mézzel, áldás karjait, égbe lelkemet, máriás ének, öklömnyi gyereket, jövő hentest, szelíd Behemót, árva szót, korláton kihajol, nagy ember, asszonnyal összekacsint, nagy csókot, egész világ, házi áldás, fehérre meszelt, harmatos pohárban, feszület alatt, park sűrüjén, halk lehellet, piros gyermekarc, táncoló tavaszi, virradati Napba, percnyi perc, nagy fényességet, ködlő messzeségnek, tüzes Végtelen, boldog Istent, bűneimmel egyedül, rámosolygó teremtményeket, néma rengeteget, számozott szabály, mások tette, egész csak, egyetlen szót, ágyad fejénél, többire hékám, ember élete, pici fütty, világ feneke, lankadt elmén, bánat róluk, élet szent, régi termés-durva, drága Magisterium, jámbor járás, lágy aranyba, másikkal kezedbe, másikat hagyni, lábadhoz ülök, harsona zeng, magyar éjben, harci trombita, drága föld, síró alkonyat, selymes édes, hegyekről most, ampelopszisz fürtjei, életnek örül, vadszőlős verandán, földön semmi, lelkem Isten, világ puszta, épek között, egyetlen imát, árva leckét, tisztes iskolában, tudomány nincsen, tarka tudás-kincsben, szürke szorgalomból, gőzös Gödöllőre, karéj fekete, ember föltakart, szívemből most, lobogó látásokat, égboltra írtan, többi testvér, marék rokon, futásban értelem, lelkem jajdul, szívem utánuk, őrült vágta, testvéri szóra, félénk visszhang, bőjti szél, holdat estérül, imádság végét, mezők méze, mézarany emlék, felhők tejében, , ,
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1322
  • e Hét: 9559
  • e Hónap: 36182
  • e Év: 173554
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.