|
2020-02-24 21:00:53, hétfő
|
| |
| |
SZALAY FRUZSINA VERSEI
Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. - Kaposvár, 1926. júl. 10.) költő és műfordító.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt.
Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/
ALTATÓ
A fákon már
Nyugodtan alszik minden kis madár.
Tudják, hogy rájuk bajjal, veszéllyel
Nem jön az éjjel.
Lenn a vizen
A vizililjom alszik szeliden,
A kék hullámok, a mély homályban
Ringatják lágyan.
Aludj, s ne félj!
Kinyitja bársonyos kelyhét az éj,
S mint tarka pillék, a szines álmok
A földre szállnak.
S halk nesz ha kél,
Ne rettenj meg titkos zengésinél,
Lágy libbenéssel, mélyén az árnynak,
Tündérek járnak!
CSEND
Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.
És elcsitúl egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan, 
Nagy, csendes, hószín boldogságban.
S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.
ESTI CSILLAG
Ha a nap már lehanyatlott.
És az alkonypír ragyog,
El-elnézem fent az égen.
Az esthajnal csillagot.
ESTI DAL
A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, -
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.
A zajgó, hangos, munkaterhes napban
A föld népe kifáradott, -
Jer éj! A földet hadd borítsa halkan
Lágy fátyolod.
Fenn virraszt - bár a nap már véget ére -
Könnyekben égve annyi szem!
Jer álom! Szállj a könnyezők szemére
Szép csendesen.
ÉJ
A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.
A fák felett sohajtó szél csap át,
A lomb mormolva ébredez,
Mély illat kél; az éji violák
Órája ez.
Az éjjel hűvös karja tárva van,
Az érzés bágyadásba vesz;
Az álom édes, boldog, hangtalan
Órája ez.
FEHÉR ÉJSZAKA
Köszöntöm ezt az éji órát!
- Üres, fárasztó volt a nap;
Lomhán vonultak el az órák,
Mint lomha, szürke madarak.
Most bágyadás érzése jár át...
- Láng fénye reszket a falon,
A szoba langyos félhomályát
Betölti áldott nyugalom.
És minden csendes pihenésre,
Békességes álomra hí;
De nem tudok pihenni mégse,
Ébren tart most is valami.
Az ablakfüggöny szertetárva,
Beszáll az égi lehelet,
- Künn téli éj fehér világa
Virraszt az alvó föld felett.
Titokzatos, halkfényű nappal
Kél az ezüstös ég alatt,
Enyhébb, szelídebb mint a hajnal,
Nyájasabb mint az alkonyat.
Derült, összhangzón tiszta minden,
Elszállt a földről bú, harag,
Fenn álmodó ég, csillag, itt lenn
Elomló fehér sugarak.
És lelkem telve álmodással,
Békével telve már szívem;
Az éj hozzám lassan beszárnyal
S elringat lassan, szeliden!
HAMVAZÓ SZERDA 
Hajnallik, vége a zenének.
Vidám zajjal elmúlt a bál,
És búcsút vesz, távozva véle
A bűvös, csábos karnevál.
Tarka, hangos kiséretéből
Az utcán, mit hó leple fed,
Két alak halad imbolyogva,
Egy Pierrot s egy Pierrette.
Szegény Pierrette milyen halvány,
S a Pierrot mily színtelen!
A rózsa-arc, a ruha selyme
Fényét veszíté hirtelen,
A lágy, fodros haj dérrel lepve,
Didereg a picinke kéz;
Jobban reszketnek a hidegtől
Ha egyik a másikra néz!
S Pierrette szól: "Minden oly bágyadt,
Égen-földön mi sem ragyog.
Azok a halvány, néma árnyak
A régi, fényes csillagok?"
S Pierrot mond: "Szemed sugára
Mint az övék, úgy elveszett;
Oh ez a hamvas téli hajnal
Oh ez a fagyos szürkület!"
S a fagyos téli szürkületben
Csak állnak, állnak egyre még,
Olyan kihalt köröttük minden,
Oly néma, ködös fenn az ég!
Mit vártok? fényéből az éjnek
Egy sugarat, e köd helyett?
Hajnal van, vége dal -, zenének,
Szegény Pierrot s Pierrette!
HAVASI GYOPÁR
Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.
Feléje halk szellők se járnak,
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.
Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga;
Büszkén nyit, hervadatlan színben,
A bércek hószin csillaga.
A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van, -
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.
HINTÁN
Szeretek - most is úgy mint régen -
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyilik s vadvirág.
A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám
Mint csónak, sima kék vizen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott -
Gyors gondolám a tengeren.
Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is ujra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.
A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon -
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!
Érzem, hazán a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!
KÖD
Én
Felöltözött a táj fehérbe,
Dér váltá fel a harmatot,
A ménta pelyhes levelére
Csillámló, fényes gyöngy fagyott.
Menjünk, Karlin, menjünk sietve,
A hegyre jöjjön fel velem,
A köd az erdőt is belepte
E hűvös őszi reggelen.
Ő
Sétálni most - ez kéne éppen!
Zúzos, ködlepte fák alatt!...
Cicám ábrándos kis fejében
Teremhet ilyen gondolat.
Felöltözött a táj fehérbe,
Menjek és nézzem meg tehát.
Adjon szivem - ez többet érne -
Egy csésze párolgó teát.
Én
Ködös homályba vész a távol,
Ködös a völgy és álmatag;
Mily szép e könnyü, lenge fátyol,
E hószin bűvös áradat.
A nyári lángoló meleggel
E hideg virradat felér,
Aranyat ád a kora reggel,
Hamvas ezüstöt ád a dér!
Ő
Ne álmodozzék folyton, édes,
Vegye a való életet.
A dér fagyos, a köd veszélyes,
Azt eltagadni nem lehet.
A síkos hegytetőt bejárva
Míg hűvös, nedves künn a lég,
Megjön a csúz, a láz, a nátha;
Jobb lesz ittbenn maradni még.
Én
Jó, hát maradjon, sose lássa,
Mily szép az őszi virradat,
Ne tudja, milyen halk varázsa,
Mint bűvöl, átfon, elragad.
Ám én megyek, ködös világom
Lebegő, könnyü fátyla föd,
Mint egy homályos, édes álom,
Gyöngéden elborít a köd!
ROSSZ ÓRA
Igen, a kikelet jövetelét érzem,
De ma közeledtét nem köszöntöm én,
Gyötör ez a zsongás a remegő légben,
A ragyogó, éles tavaszi fény!
Nem lágy hízelgéssel jön, de oly kegyetlen
Érdes levegővel, - fuvallata láz!
Szilaj rohanással szárnyalva felettem,
Megöl e hatalmas tavaszodás!
Nem fakad a lomb még, a fecske se lebben,
Hallgat a madárdal, ibolya se nyit;
Csupán a nap szórja, egyre hevesebben,
Aranyos sugárit, láng nyilait.
TŰNŐ NAPOK
Az ifjuságból, telve bájjal,
Valamit elragad magával
Minden elszálló pillanat.
Kegyetlen gyors a perc, az óra,
Itt egy mosoly vész, ott egy rózsa,
Amint felettünk elhalad.
S tudom, hogy végre úgy van, mintha
Eget, földet bús köd borítna,
A nap is bágyadt, szomorú.
Virágát, ékét veszti minden
És elhervad a láng a szívben
S a homlokon a koszorú.
Oh, bár lehetne, bár lehetne
Elmenni úgy a végtelenbe:
Vidáman, bátran, szabadon!
Mig búnak árnya rám se szállna,
Szivemben ifju kedv hulláma
És ujjongó dal ajkamon.
Sötét szárnnyal mig el nem értek
Sem hervadás, sem szenvedések
S körültem minden még ragyog,
Míg nincsen semmi veszteségem,
Úgy tova tünni teljes fényben,
Miként a hulló csillagok!
ÚT AZ ÉGBE
Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.
Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.
A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!
De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!
VÁGY
Csapongó fecske száll a magasban
Gyors szárnyon.
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha látom!
Bíboros felhők úsznak sebessen
Az égen;
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha nézem!
Ragyog a tenger, hajnali fényben,
Ott távol.
Beteg a szívem, beteg a lelkem
A vágytól!
VÁGY
Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.
Tán a tavasznak ujja ére?
Az fest elémbe álmokat?
Látom a tenger kék vizére
Mint száll a rózsás alkonyat.
Talán ez könnyü bérczi szellő
Mely friss lehével megcsapott?
Látom a gyöngyözőn szökellő
Ezüstös bérczi patakot.
A képzelet csapongva szárnyal; 
Látom a fenyves árnyait,
Hol a sötét bársony gyopárral
A rózsaszin erika nyit.
Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Ugy csal, ugy von, ugy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!
Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad,
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tova szálló madarat!
VIHAR UTÁN
Lázas napok, álmatlan éjek,
Öröm, aggódás, gyötrelem.
A tétlen ködös álom élet
Meg lett zavarva hirtelen!
Dalolni, írni elfeledtem,
Fejemben minden kavarog,
Ugy szálltak a napok felettem,
Mint gyors tavaszi viharok.
VIOLÁK
Kihajolva a napos útra,
A violák már nyílnak újra.
Ó milyen édes, bús varázs van
A violáknak illatában!
Mikéntha csak szivembe szállna
A tizenöt év aranyálma.
Ó rózsakor, midőn az égbolt
Olyan sugárzó, tiszta, kék volt!
S a falut szinte újra látom
Meleg, nagy, délutáni árnyban.
A kedves kis ház ereszébe'
Ott még a régi fecske fészke.
Lombos még a szederfa ága,
Az én nevem van rajta vágva.
A zöld pad! Rajta hányszor ültem,
Víg fecskék nyilaltak körültem.
S az udvar violával tele,
Oly édes illatot lehele!
Zöld udvar, violák körötte,
Legyetek százszor is köszöntve!
Házacska, állj mindig vidáman,
Édesen lengő illat-árban.
Mosolygó nyári nap sugára
Hulljon rád, nyájas fénnyel áldva!
S ne legyen - telnek bár az évek -
Soha üres a fecskefészek!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szalai Fruzsina |
|
|
|
Címkék: lélegzetvesztve, elbeszéléseket, aranyszikrákat, kristálytiszta, költeményeket, határtalanban, összeolvadott, gyermekkorból, szürkületben, ablakfüggöny, fecskefészek, boldogságban, lehanyatlott, legyőzhetlen, hízelgéssel, veszteségem, olaszorszag, köszöntelek, félhomályát, lehelletére, kedvtelésem, felöltözött, hervadatlan, szertetárva, libbenéssel, tavasztalan, csillámlott, összhangzón, szenvedések, munkaterhes, kiséretéből, veszéllyel, pillanatra, közeledtét, váratlanúl, álmodozzék, marék virág, vizililjom alszik, mély homályban, szines álmok, földre szállnak, tengeren mily, édes holdsugár, hullám szüntelen, tenger habja, szép Velence, hold ezüstjét, suhanó gyors, tenger végtelen, percre minden, zajtalan hullámzó, angyal száll, Szalay Fruzsina, SZALAY FRUZSINA VERSEI, Obetkó Károly, Kisfaludy Atala, Kiss József, ESTI CSILLAG, ESTI DAL, FEHÉR ÉJSZAKA, HAMVAZÓ SZERDA, Szegény Pierrette, Szegény Pierrot, HAVASI GYOPÁR, ROSSZ ÓRA, TŰNŐ NAPOK, VIHAR UTÁN,
|
|
Offline
