Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Simon István versei
  2020-12-28 15:45:27, hétfő
 
 







SIMON ISTVÁN VERSEI




Simon István (Bazsi, 1926. szeptember 16. - Sümeg, 1975. július 7.)[4] magyar költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, egyetemi tanár.

A fényes szelek nemzedékével érkezett az irodalmi életbe. Pályakezdő versei a falusi élet idilli képei. A forradalom utáni időszak lírai önelszámolásra késztette. Az 1960-as, 1970-es években az életképszerű jelenetezést gondolati igényesség váltotta fel, az elmúlástudat problémái foglalkoztatták.


"S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak más csatasorba."
Simon István










AZT A DALT KERESEM


Ecset volt először az álmom,
hogy uralmam alá hajtsalak
titokzatos tér a világon,
ezer forma s formátlan alak,
fű, fa, föld és homorú égbolt.
Hiába - az ecset kevés volt.
S költő lettem, ellenedre, sors,
és hallottam, átkod mennydörög:
"Merészségedért szörnyen lakolsz,
büntetésül szívedet örök
éhségre, szomjra kárhoztatom -
menj csak, rágódj az örök dalon!"
S róttam, írtam a verset, a dalt,
s mindig azt hittem: az utolsó
az igazi, - melyben hó szakadt,
vagy táj volt, vagy béres-koporsó.
Mert vers lett nekem a fű, fa, föld,
és az éhség mindjobban gyötört.
Iskola vagy kapálás után
papírnak estem láztól égve.
Öt érzékem, mint öt hű kutyám,
szimatolt fel a mindenségre,
s ha kész lett újra egy: keserves
búval hajoltam le e vershez.
Mert csak törmeléke lett annak,
amit bennem te, költő, áhítsz.
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.
S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak már csatasorba.
Remegve és űzve azért hajt
az olthatatlan örök éhség.
Írtam, elsírtam egy marék dalt
eleddig is, de végül mindég
csak hajtogattam: nem, nem ez ő,
majd a másik, a következő.
Amit holnap írok, és holnap
úgy érzem, amit holnapután.
Gyűlnek a versek, és ritkulnak
a hajszálak már a koponyán,
s minden reggel bízván kelek fel,
hogy én mégis megírom egyszer.
Lehet, hogy épp az utolsó
lenne majd, s azt el kell hogy vigyem.
Lelakatolja a koporsó,
s nem olvashatja már senki sem.
De bennem volt, hisz égetett, gyötört -
milyen kár, hogy elnyeli a föld!







CSENDES NYÁRI ÉNEK
. . . . . . .




Szép most a nyár.
A virág virít kinn a dombon,
... üldögélek és merengek
száraz fűz dorongon.

engem perzsel itt minden
sugara a napnak.
Furulyázó kukoricák
búsan pislogatnak.

Bánatomat, ami nagy,
elfújom a szélnek,
csengő-bongó harangocskák
mind rólam mesélnek.

Sütkérezek a nyári nap
rekkenő hevében...
Ezer szirmú dalvirágok
szállnak el a légben.

Hűs, borongós, bús világ
a szívemre lépett,
engem paskolsz én pedig most
kikacaglak élet...!







CSILLAGOT LÁTTAM


Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.







DECEMBER


Megérkezett a nagy vándor,
haja fehér, mint a hó.
Elfáradt már - indulj bátor
új év: frissebb utazó!







DECEMBERI KÖDBEN


Reggel nem látszanak a fák,
olyan sűrű a köd.
S köd fekszi meg az éjszakák,
csillagot a vidék fölött.

Mintha a világűrben járnék,
lábamnál a tejút remeg.
Elmaradt hű kutyám, az árnyék,
szemem se tudja, hol megyek.

Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.







DIÓHÉJBAN
Párácska


Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.







ÉGZENGÉSBEN


Nézd, villám; a villám gyönyörű szép
cikázása, s az éjféli ütést

tornyok helyett elkongó döreje,
a lapuló táj megrezdül bele;
ragyog a villám, suttyan, úgy szeli
keresztül-kasul az éj dzsungeli
fülledtségét, mint kaszahegy hajol
ki a föléje sodort rend alól;
hallani, ahogy fűmagként pereg
az eső, mert a zápor megeredt;

és csap a villám, csapdos fényesen,
nem tudom róla levenni szemem,
mintha valami tiltott, ördögi

kéjjel tűrném, hogy vonzza és löki,
reszketteti és gyönyörködteti
bennem azt, ami még ősemberi,
amit éreznek tán a gyerekek,

ha babrálgatják a fegyvereket,

s legyűrhetetlen szenvedély miatt
kockázatot vállaló férfiak

és mind, akik a vak véletlenek
esélyével néznek farkasszemet;

ez a borzongás tarthat fogva most,

hogy túléltem, hogy nem belém csapott,
föllélegezve várom már az új

ragyogását és hallom, elgurul

a hangja, el, a semmibe zuhan,

s átérzem, de ezt már szomorúan,
hogy így vész el, mert amire leírnám,
hanggá foszlik csak távolba halón
az is, ami a tündökletes villám
mása: a legfénylőbb gondolatom.



. . . .


. . .




FALEVELEK A FÖLDÖN




Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.







FÁK SIRATÁSA


Hol a madarak fészkelni szerettek,
s dallal verték fel a gerincet, völgyet:
vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,
a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.

Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,
fűrész szétmetszi, aki éri, vágja.
Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért
cellákat rótt ki a vármegyeháza.

Magyarázzák is most az erdőőrnek,
amíg kutyája csörgeti a cserjést:
,,Miénk most minden!" - egész nap pörölnek
halálraszántan a villogó fejszék.

S meghal az erdő mehet a madárhad
más országokba, és a téli újhold
talán hófedte koronát se láthat,
csak az oldalon ezer vérző tuskót,

zsongó tölgyesnek havas temetőjét,
dúlt csapáit a felkavart napoknak.
Ó, birtokodra fejszével törő nép,
ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.

Hogy jövő is lesz - ki gondol ma rája?
Csak mámor van, ha a magunkét vágjuk.
Szerencsétlen nép őstragédiája -
tán koporsónak se lesz holnap fájuk.







FEBRUÁRI SZIVÁRVÁNY


Suhints a lovadra Lackó
repülj Csillag kicsi ló
kattog a szikrázó patkó
villám kaszál villogó

Elér Sümegig gyors zápor
pokrócot a kasra fel
Vendel kőszobra elázol
a várromon eső legel

De csak egy perc még annyi se
s de világos a világ
lányok látszanak messzire
lengő kezük hóvirág

Február végi szivárvány
alá szalad - nézd Laci -
a tél és tavasz határán
jegenyés úton a kocsi

s ívét a hétszín szalagnak
ragyogtatja kerekén
szalad a Csillag
trap-trap-trap -

és dől a fény
és dől a fény.



. .








HÓEMBERÉPÍTŐ . . . . .




Hóember,hóember,
Nézd,milyen jó ember.
Pocakos kacagás,
csöppet sem vacogás...







HÓVIRÁGOK


Erdőszélen látszik a hó még,
ezt nem tudták elvinni a
láthatatlan, aranyos kordék,
itt kell hát elsorvadnia.

Villog a roskadt hó - és minden,
érzem, mégis tavaszba lát.
Nézd, itt fönn az avas gerincen
kis zöld száron fehér palást.

Egy, kettő...aztán egyre több jön,
tódul a hóvirág elénk.
Nézem őket a sáros földön,
mint valami szép tüneményt.

Kis Prometheuszok a sziklán,
elhozták mégis a tüzet.
Velük - bár tépi őket hitvány
keselyű szél - tavasz üzent.

Éjjel a telihold fagyot hoz,
nappal hideg az égi kék...
Ide szegődtetek a sorshoz?
Nem kérdezem meg, hogy miért.

Később tavasz ragyogna rátok,
hol minden gaz s virág kikel,
de ti tudjátok, hóvirágok:
valakinek kezdeni kell.







KENYÉR


A kenyeret a konyhaasztalon
nézem tűnődve, most sült ki, hevül,
mint a nyári, alföldi kúnhalom,
ha süti a nap véghetetlenül.

Vetés volt, kalász, majd nemrég pedig
izzadt vele a földmíves.
Megy a nyár, szántják a tarlót, szelíd
esőkből holnap hideg őszi lesz.

De ő itt marad- ősi alakja
a Miatyánkból, amelyben élt,
kilépett, hogy testét önként megadja
a hajdan őt-síró szegényekért.







KÉSŐ ŐSZ
.




Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul, - látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.


A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.







MÉCSVIRÁG


Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.

Nem is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.

Zöldfehéren
szemle húnyva
olyan délben
mint egy urna.

Zárt födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.

Vagy mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.

Bólog, alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.

Darázs is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.

Tán azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,

nappal szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.



. .




MIRZA




Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a búgó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:


,,Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kísérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.



. . . . .




MODERN CSALÁDI KÖR




Négyen vannak: férj, feleség
és két gyerek, a két kicsi.

Reggel ötkor kész az ebéd,
Az apa magával viszi.

Az asszony hétre megy (Közért-
alkalmazott, gyerekeit.

fölpakolja - egy bölcsödét
keres meg és egy napközit.

Kifárasztja a villamos,
elég gond a család, gyerek.

Hányszor késő éjszaka mos,
Mégis megy - kell a kereset.

És dolgoznak; jár a fűrész,
a férj bútorasztalos,

ő pénztáros; ragyog a pénz
kezében, s összead, szoroz.

Olykor, ha kevés a vevő,
gondolatban szépet mível:

eljátszik homokkeverő,
totyogó gyerekeivel.

Férje, míg tűnődve megáll
s elszív egy görbe kosutot,

egyszerre észreveszi, már
a városon végigfutott,

zöld-tetejű, zord-homlokú
paloták, bankházak fölött.

S így, amíg csahol a gyalu,
kasszába hulló pénz csörög:

valahol - vajh, ki tudja , hol,
ki sejti, meddig és mitől? -

nagy ívben, láthatatlanul
húzódik a családi kör.







A NAPOK JÖNNEK


A napok jönnek megszokottan,
Én is csak maradok a régi.
Felettem suhannak az évek
S nem tudok többé visszanézni.

Lelkemből elszálltak a vágyak.
Éltem egyhangú, szürke lett.
A tavaszba nézek merengőn,
S érzem, hogy jön a kikelet.

Egy porszem vagyok a végtelenben...
Titkon várom, hogy mi lesz még.
Az élet száll, múlnak az álmok
És mindjobban fáj az emlék.










NEM ELÉG


Nem elég, sohasem elég
a kenyér, melyet megszegel,
a megszerzett kis eleség
sejtjeid mélyén olvad el.
Az életünk tengernyi vágy,
ezért nem áll meg a világ.

Harc és goromba küszködés
minden napunk és éjszakánk.
Ha gép búg, zenél a fűrész,
a jövő beszél s ha a láng
szívünkből reszketve kicsap -
a szerelem szól: élni csak!

Ha megyünk, előttünk a cél
az is halad, nem érjük el.
Mint parazsat lánggá a szél,
a vágy bennünket úgy tüzel.
Az ész mindig többet kívánt:
a teljes nagy harmóniát,

rendet a létbe, igazi
megnyugvást, magyarázatot.
Hogy ne legyen - ha ajkai
kékek már - rémes a halott;
s vesszen a kín, könny, rejtelem,
e bolygón csak a fény legyen.

Ezért fejti el a szuvas
csontok millióit a föld,
ezért állott máglyára az
s bitó alá, ki többre tört.
Hunyó fények reszkettetik
a táj korhadó keresztjeit.

ezért kínlódtak, égtek el
lángoló, drága szellemek.
Hallom szinte, hogy énekel
a színek és tárgyak felett
Milton vakon és Beethoven
melódiát költ siketen.

Mennyi harc volt, hős barikád -
az időben ind messze tűnt.
És körülöttünk a világ
csak maradt az ellenfelünk.
S amíg lobog a gondolat,
a nagy ellenfél gond marad.

A nem-elég szent himnusza
a gyötrő, ösztönző varázs,
mert félőn érezzük, hogy a
létben a legnagyobb csalás
az ember, aki tudja: él
és megkérdezheti - miért?

Elhullhat az állat, a fű,
pereg a levél lefele,
de él bennünk a gyönyörű
végtelenség ígérete,
s kutatjuk, követjük tovább
a boldogság lába-nyomát.

Szabadság, rend, harmónia
váltsd föl a néma szenvedést,
mit e súlyos bolygó fia
úgy hordott, mint szívében kést
és kiáltotta részleges
örömében az élethez:

nem elég, nem, nem, sohasem,
amíg mindenből több lehet
s a földön, szikrázó egen
valami ellen törhetek,
míg a mindenség kerekén
valami még nem az enyém.

Elröppent annyi ezer év,
a tanulsága megmaradt:
a példa, a logika, érv,
küzdelem, vágy és akarat;
minden fegyver az emberé,
tör vele az ellen felé.

s bár szeme ferdén megtörik
a végtelen konvex ívén,
nem hátrál, vív és küszködik -
s ha testében az oxigén
már végsőt sercenve leég,
azt kiáltja: nem volt elég!







A NÉGY KENYÉR


Fehér volt a hajnal, havas volt
a háztető, s a kapuba'
talán a kék fagyott ugatta
vicsorgó foggal a kutya.

Anyám már állt a teknő mellett,
a lámpa fénye sárga volt.
A kockás párna alól néztem,
ahogy a liszt fölé hajolt.

A szitát figyeltem kezében,
s a véka mintha aranyos
lett volna a ritka fénytől.
A liszt se búza volt, csak rozs.

Láttam, ahogy a vizet önti,
s bugyborékol a kiskovász.
Majd dagaszt, és a fakanállal
a teknő alján kaparász.

Néztem, hogy formálgatja csöndben
a gömbölyű négy kenyeret.
Teknő fölé hajló alakja
a falra árnyékot vetett.

Fagyos hajnalom, ott a párna
izzadtszagú csücske alatt
figyeltem titokban anyámra,
míg fölszakadt a virradat,

és ki kellett az ágyból kelni,
azon kelt meg a négy kenyér.
Tél volt akkor - e téli reggel
emléke mindig elkisér...







ŐSZ FELÉ
. . . . . . . . . .




Korán alkonyul, ősz lesz újra.
Csatáit a nyár rég lefújta.
Jön október szín-légiója,
s megverten susog a diófa.

Már a tücsök utolsó tust húz,
megkezdődik a tarka cirkusz,
s vén, hűvös napok úsznak lassan
velem, hol vérben, hol aranyban.

S rázendít az eső is végre -
táncol majd millió kezével,
tar mezőkön tótágast állva,
az ég végtelen óceánja...







SZAVAKBÓL ÉLET


Szavakból is a létező világ
egy-egy látható darabja kiált
felém már egyre tüntetőbben:
kiindulhatnál kezdésül belőlem!
S tolakodón a többi jön vele,
gyerekkorom ringató bölcseje
kis fiókái, egész fészekalja
csicsijjától a férfigyötrelem
vércséjéig mind - s a szó összerakva
még nem a lét, sorokba öntve sem.

Köztük sebnél is sajgóbb hézagok;
s csak úgy szünnek meg, ha mind én vagyok.
Hogy egybeálljon a dirib-darab,
már vérem s velőm a kötőanyag.
A szenvedéllyel vív az értelem
s nem kontyosával hősi Dugovics
kel-hull naponta, csak én énvelem;
s közben a vérem, ha nem csurog is,
elfogy lassan; a gond egy életen
keresztül szívja észrevétlen,
mint áldozata torkán a menyét -

s mivel nem látni nyílt sebet, se vért,
fejfámra írják: ettől eddig élt.







SZAVAK VETÉLKEDÉSE


Szavak hű pásztora, versbe
hajszolom mindig a jelzőt,
hogy Máriát úgy kifejezze,
mint zöld szín nyáron az erdőt.

De mi állna szőke hajára,
amelynek illata is van?
Népiesen persze a hársfa,
ha sárgáll a kék júliusban.

Pitypang és hársfa! A kettő
együtt is vajmi kevés lesz.
S hol van a fény, elegendő,
mértéknek hozni szeméhez?

Keze a téli havas fák
havánál messze fehérebb.
Színek, a sok-sok vetélytárs,
metaforák, jelzők és képek

hullnak, mint télen a hó száll
s hiába, tengerre szállong.
Egy van csak - s nincs is a szónál,
hogy szeretem, szebb és találóbb..







SZÁLL A ROSTA


Két tenyere között a rosta
szállt-röpködött, ahogy pofozta,
nem tartotta egyik tenyér se,
csak a kettő között verődve,
mint a szél hátán lengő vércse,
kapaszkodott a levegőbe;
az egyik tenyér megtaszítva
lökte el, a másik meg vissza,
ütemesen csattant, ütött
a kéregsárga, finom rostra,
s lendülettel szinte, a rosta,
magától szállt ég s föld között.

Hallom még, mint a lövés csattan,
a gépágyúé sorozatban -
csattogott, mint a megvadult dob
az őserdőben ahogy huppog,
mikor rá a néger tenyér üt,
s fölverte hangjával a szérüt;
a szálló porban anyám ott állt
és egész délután csak rostált
a kupacból, amit hagyott
a cséplőgép - a jó magot
ocsútól, portól tisztogatta;
a szomszédban is dobolt a rosta.

Nekem olyan volt, mintha játék
lenne, csak labdáztak anyámék.
Néztem a kerek kéregrostát,
a nyárvégi fényben ahogy szállt
ide-oda oly sebesen,
hogy ritmust fogott a fejem,
s asszonyok, ti csak elkezdtétek,
és folytatták az ellentétek,
mert mire fölocsúdtam volna,
óh, mama, addigra mi lett:
tétován írtam le a porba
két összetorlódó rimet.

S rostaként verődöm azóta
két nagy tenyér között csapódva,
nem is fognak, el sem eresztnek,
foglya vagyok a lendületnek,
le se esek és el se szállok.
csak megrostálom a világot,
s érzem, míg rajtam átporoz:
fele jó, fele már poros,
s közben meg fülemmel azt hallom,
hogy csattog rostájuk dobhangon,
s úgy néznek utána anyámék,
mintha el kezük közül szállnék.

Száll a rosta, repül a rosta,
hiszen ez minden rosta sorsa,
amíg valami ki nem oltja
a két tenyér közt a delejt;
de úgy hulljak végül a porba,
mikor a lendület elejt
s körém a megállt idő dermed,
hogy megadja azt a kegyelmet,
ha téli pihenőre térek,
tiszta szívvel mondjak bucsút:
a jó szemet hagytam vetésnek
és madaraknak az ocsút.







VÁROK RÁD
. . . . . . . . . . . . . . .




Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.







VIRÁGZÓ CSERESZNYEFÁK


Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a Hold,
fehérlett rajta a virág.
Azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasba nyúló házfalak között,
fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj
susogó hullámaival jött
kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg s összebújt;


s a csillagos fehér szirom
ott petyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,
ha a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le.
Két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik.
Virágszóró cseresznyefa:
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is,
ha majd fejökre hull a hó.







FORDÍTÁSOK


Lermontov: ÖNMAGAMHOZ


Kínoz a vágy, hogy elhitessem
Magammal: nem is szeretem.
Igy mérném, ami mérhetetlen,
Mert parttalan a szerelem.

A pillanat, mely hatalmából
Kivett, csak azt mutatta meg,
Hogy lelkeink égőn sugárzó
Vágyát legyőznünk nem lehet.

Hogy láncom elszakíthatatlan,
S percnyi nyugalmam sem örök:
Csak a beröppent cherub hangja
Az alvó démonok fölött.









 
 
0 komment , kategória:  Simon Ágnes & István   
Címkék: elszakíthatatlan, foglalkoztatták, megijesztettél, konyhaasztalon, merészségedért, halálraszántan, gyönyörködteti, legyűrhetetlen, férfigyötrelem, testvériesülés, szarvasbogarat, önelszámolásra, cseresznyefák, aranyszegélyű, bútorasztalos, szenvedéllyel, megszelídülne, kiindulhatnál, kibuggyanóban, prometheuszok, láthatatlanul, hanyattdőlnek, véghetetlenül, kockacukorral, megkérdezheti, szerencsétlen, mentegetődzöl, országgyűlési, halványzöldre, őstragédiája, csodálkoztam, elmúlástudat, összetorlódó, vármegyeháza, babrálgatják, föllélegezve, fényes szelek, irodalmi életbe, falusi élet, forradalom utáni, életképszerű jelenetezést, elmúlástudat problémái, világ gyógyszerét, csodás verset, ecset kevés, örök dalon, éhség mindjobban, testvériesülés örök, emberek között, olthatatlan örök, marék dalt, virág virít, Simon István, SIMON ISTVÁN VERSEI, DALT KERESEM, CSENDES NYÁRI ÉNEK, CSILLAGOT LÁTTAM, DECEMBERI KÖDBEN, FALEVELEK FÖLDÖN, FEBRUÁRI SZIVÁRVÁNY, Elér Sümegig, KÉSŐ ŐSZ, MODERN CSALÁDI KÖR, NAPOK JÖNNEK, NÉGY KENYÉR, SZAVAKBÓL ÉLET, SZAVAK VETÉLKEDÉSE, SZÁLL ROSTA, VÁROK RÁD, VIRÁGZÓ CSERESZNYEFÁK,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Belétünk a Sárkány évébe, béke vagy nagyobb háború vár ránk?
Még zöld a chili paprikám, ha beviszem a lakásba tovább fejlődik?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
még több kérdés
Blog Címkék
Várnai Zseni - Éveim  Virágvasárnap: az élet és a re...  Az út  Facebookon kaptam  képre írva  Levél lány  Benedek Elek - Virágvasárnap  Kezdjük annak a megértésével,....  Halhatatlan boldog percek . ....  Virágvasárnap: az élet és a re...  Szép estét kedves látogatóimna...  Sok ember olyan,  Az izmaink nem csak testmozgás...  Jézus amikor fölment a hegyre,...  Jó éjszakát  Nem hazudnak  Boldogság  Egy imádság Ágoston Vallomások...  A máj egészségének javítása te...  képre írva  Graffiti bölcsesség  A tavasz nem csak önmagában sz...  A nagyhét eseményei  Facebookon kaptam  Nagyhétfő:  Havazás  Várnai Zseni - Éveim  Kezdjük annak a megértésével,....  Reményik Sándor: Itt most virá...  Facebookon kaptam Krisztinától  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szép estét kedves látogatóimna...  Az angyali üdvözlet  Szép estét kedves látogatóimna...  Csak egy életed van....  Soli Deo gloria  Fülpontok  képre írva  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szép estét  Facebookon kaptam Krisztinától  Könyvek  Szimbólumok  A haj állapotának javítása egy...  Holdszivárvány és Szent Elmo t...  Öreg nő sóhajt  Szép estét kedves látogatóimna...  Graffiti bölcsesség  Paul David Tripp Március 26  Facebookon kaptam  Esti kép  Az angyali üdvözlet  A víz abszolút súlya nem számí...  Nagyhétfő:  Paul David Tripp Március 25  J. Donald Walters  Egy hét kihagyás  Jézus amikor fölment a hegyre,...  Szép estét  A tavasz nem csak önmagában sz...  Jó éjszakát  Esti Ima !  Facebookon kaptam  Antoine de Saint-Exupéry gondo...  Facebookon kaptam  Sárkány  Facebookon kaptam  Talppontok közérthetően  Facebookon kaptam  Havazás  Virág lány  Humor is meg nem is szerinted?  Facebookon kaptam  Virágos mező  Reményik Sándor: Itt most virá...  Facebookon kaptam  Jó éjszakát  Paul David Tripp Március 27  Válaszok a halál után  Búzavirág  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Szép estét  A haj állapotának javítása egy...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Karinthy Frigyes: Almafa  Facebookon kaptam  Nárciszok  képre írva  képre írva  Szép estét  Esti kép  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Soli Deo gloria 
Bejegyzés Címkék
fényes szelek, irodalmi életbe, falusi élet, forradalom utáni, életképszerű jelenetezést, elmúlástudat problémái, világ gyógyszerét, csodás verset, ecset kevés, örök dalon, éhség mindjobban, testvériesülés örök, emberek között, olthatatlan örök, marék dalt, virág virít, szívemre lépett, szemedben &#8211, könnycsepp volt, életem annyi, könnyed kellett, tiszta csillag, nagy vándor, vidék fölött, világűrben járnék, tejút remeg, szív mindig, költöző madár, élet felén, sose lehet, páncélba bújt, villám gyönyörű, éjféli ütést, föléje sodort, zápor megeredt, borzongás tarthat, semmibe zuhan, tündökletes villám, legfénylőbb gondolatom, száraz levél, deret rózsaszínné, enyészet felé, madarak fészkelni, tiszta fagyban, letört rossz, villogó fejszék, erdő mehet, téli újhold, oldalon ezer, felkavart napoknak, magunkét vágjuk, lovadra Lackó, szikrázó patkó, hétszín szalagnak, avas gerincen, hóvirág elénk, sáros földön, telihold fagyot, hajdan őt-síró, vetésekre takaró, kell kikeletig, fának ködszakálla, tavaszi vásár, búgó szarvasbogarat, kampós nyakra, csikó kísérte, sírba visz, megrémült család, kedves kiscsikót, pudvás kapufán, asszony hétre, férj bútorasztalos, görbe kosutot, városon végigfutott, napok jönnek, tavaszba nézek, porszem vagyok, élet száll, életünk tengernyi, jövő beszél, szerelem szól, vágy bennünket, teljes nagy, fény legyen, nagy ellenfél, nem-elég szent, legnagyobb csalás, levél lefele, boldogság lába-nyomát, néma szenvedést, mindenség kerekén, tanulsága megmaradt, ellen felé, végtelen konvex, teknő mellett, lámpa fénye, kockás párna, liszt fölé, szitát figyeltem, véka mintha, ritka fénytől, , ,
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1527
  • e Hét: 7871
  • e Hónap: 34494
  • e Év: 171866
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.