Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Tóth János
  2021-01-05 21:15:29, kedd
 
   
 








TÓTH JÁNOS "JANUS" VERSEI




mottó:

Leírva a vers csak egy halom betű,
Ha lelkedbe olvadva lesz édes s keserű,
Ha mosollyá válik vagy könnyeddé a szó
Akkor leszek költő, kicsit benned is lakó.
(Tóth János - Janus)







1969 őszének utolsó napjai egyikén látta meg a napvilágot. Gyermekkora nagyobb részét Keselyűhalmon élte meg, a kisebbiket Mezőcsáton. Mezőcsáton él feleségével és három kislányával. Már több mint 25 éve ír verseket. A természetből meríti írásaihoz ihletet.

Az elmúlt években pályázatokon vett részt és megjelentek versei antológiákban, hangos kiadványokban és jelenleg kilenc saját verseskötetet mondhat magáénak.

"Egyszerű család nem túl bonyolult fia vagyok. Tudtommal nem vagyok rokona Petőfinek és Aranynak sem, de mind a két KÖLTŐ nagyon közel áll hozzám.
A stílusom, ha írhatok ilyet, talán az Ő költészetükre emlékezteti az olvasót, de a csalódások elkerülése érdekében szólok: én nem vagyok olyan jó, mint ŐK!"
(Tóth János)



Tóth János Hársfalevelek

Link








AGG-TELEK . . . . . . . .




lakomát ma morzsákból csapok
a mennyezetről lelógó jégcsapok
áttetsző kristálycsillárnak hatnak
emelik fényét a fagyos hangulatnak

az óra ütött emlékem kopott
csikk az öröm melyre baj taposott
és most nyöszörgőn füstölögve
a törött ablakon szökik az örökbe

a régi kandalló hűlt helyén
a múlt percei s némi fény
idéznek megsárgult képeket
közöttük a feledés lépeget

falakról a fagy vállamra ül
didergő tekintet feléje szédül
jégvirágos angyalnak látom
szárnya nyílik s viszi fagyos világom










ALKONYI CSEND


színeket lop a lomha szürkület
bágyadó napsugár hajló ágra ül
rózsahintából fogy a lendület
csend szőtte hálóba apró nesz repül

ásít az idő nyújtózik egy árnyék
vérző eperként maszatol a nap
édes bíborfény utolsó ajándék
nap szemére csúszik a fellegkalap

sötét szökik szárba kúszik körbefon
itt-ott már vibrál néhány csillagneon







BARÁTRA VÁRVA


Halálom, barátom
arcod mikor látom?
De nagyon vártalak
ezen a nyáron,
sétáltam síneken,
vártam rád szívesen,
de nem értél oda
ah, a sors mily mostoha.
Végül továbbálltam
egy mezőre sietem
villámok közt jártam,
de semmire se mentem.
Hiába na, ezer a dolgod
azt a fránya kaszát
egyedül hordod,
de nincs harag tudod,
hisz barátod vagyok,
ezért a barátságért
egyszer meg is halok.







CIGARETTA


elillan a gyufa mérge
izzik cigaretám vége
vörös parázs, dohány máglya
gomolygó füst melegágya

nikotin-csók ajkaimra
sárga rúzsfolt ujjaimra
beszívot füst tüdőt feszít
keserű íz megédesít

csikké sorvad, mint az élet
parázs előtt végítélet
meggörnyedt a cigareta
út végén lett eltaposva










CSETESNETESSZERELMETES


Először csak lájkoltalak,
de szmájliba sem vetél,
a cseten ácsorogtak a szavak
de te nem léptél, nem mentetél.
GondoltamV alt-ctrl-delete
talán túl hideg a net,
sarkantyúztam a gépemet:
gyí, fel az égre még egy menet!
Rád katintottam kétszer,
gondoltam majd a szíved megnyitod,
de lazán töröltél, te szép ékszer
és a lomtárra tetted a kurzorod.







ESTI SÓHAJ
. . . . . . . . . .




lábujjhegyen lép mögém az este
vállamon feszeng a sárga lámpafény
árnyékom asztalon kissé meggörnyedve
mint ahogy szívemben a kolduló remény

óra ketyegésközt bujkálnak a csendek
apró szösz kering s pókfonálra ül
míg én a kastélykert fáin merengek
a délután fájdalma is előkerül

sóhajom ütődik a monitornak
bújik át az ablak résén szökik
és nem hagy semmit a szavaknak
az ihlet megvakult tükörként törik

hozzám bújnak a didergő falak
lámpát olt a magány sötét ölel
kalitka vagyok elbújó szavaknak
a végtelen csöndhöz már oly közel







AZ ÉLET?


Az élet hosszú,
csak az időd rövid,
mert ,,balsors" a kését
beléd nyomja tövig,
s a pengéje alatt
törnek el a percek,
mire sebed forrna
már a halál henceg,
,,ez a lélek máma
talán az ezredik,
neki nincs már idő,
s az enyém meg nem telik."
Ennyi az élet,
mint egy csalimese,
azt hiszed, hogy éltél,
pedig én se, te se.







ÉVELŐ


sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár
és a fagyvirágok
a csend vállán sírnak
mikor a kéményből
a tűznek füstje száll

rád gondolok fagy szorít
lélek reped szív rian
nincs isten ki megsegít
ajkam szorítja fogam
serken a vér íze fáj
kínom könnyek közt nyelem
halál s köztem akadály
mért nem ölsz meg szerelem

olvad a hó tél szökik
ibolya kel fű közül
szirma fénybe öltözik
bibén méhnek csókja ül
rügy mosolyán hófehér
meggyfavirág születik
sóhajával fut a szél
alma szilva követik

rád gondolok leszel tű
szívbe öltő fájdalom
minden öltés gyönyörű
reménytelen bámulom
érzést hímző gondolat
szívfalára odavarr
szemed szád az arcodat
mindazt mint a vágy akar

pipacs pirul búzaközt
álmosan ring a kalász
fönn az égen sas köröz
bodzabokor hadonász
kakukk röppen odaszól
évet ígér a csibész
fácán riad valahol
még a nap is odanéz

rád gondolok fut a tűz
minden sejtem ég lobog
pokol falára kitűz
jön az ördög vicsorog
kínjaimból verset ír
és kántálja Lucifer
de nem jut még puha sír
melybe testem lehever

rozsda marta falevél
keringőzve földre száll
hideget hoz már a szél
v alakban sok madár
kökény kékre fagy lehel
sárga fűközt jár a dér
elbújik ki élni mer
szállingózva itt a tél

rád gondolok mindig
múlnak az évszakok
fut a perc az óra
lassan elfogy időm
mély ránc fölött ősz haj
vének a mondatok
csak te maradsz örök
nem ölelt szeretőm







FEKETÉBEN KÉK


A kék húsában csillagfény szegek,
keresztként feszül a horizont síkja,
villám dárdát döfnek a fellegek,
könnyekkel telik a remény sírja.

Futó fény hasít, elevent talál,
törzsnek tetején koronába csap,
égő hársvirágból isten inhalál,
s az ember, reszkető ajkába harap.

Nincs ima, csak a sötét ég mennydörög,
földön a remény, kékje csupa sár,
özönvíz rohan, a sóhaj már hörög,
hangtalan felrepül a halálmadár.







HALLANI SZERETNÉM


Hallani szeretném
lélegzeted egy születő hajnalon,
mikor rezgő szempillád alatt
képeket perget az álom,
ágyad szélén elbűvölve ülve
mosolyod csodálva
rossz királyként,
ki nem tud uralkodni
a vágyon.
Hajadba simítanék,
mint holdsugár a rét füvébe,
ujjam ajkad ívét
remegve festené újra,
s ha édes fintor futna
ajkad szögletébe,
lelkem bújtatnám
egy perzselő csókba.
Ha a kábult ébredés
karomban lelne,
s szemed íriszében
látnám magam, mint bálványt
lelkemben a szerelem
rózsaként teremne,
s boldog lennék
ha hallanám a hangod:
a hangszínszivárványt.







HANGULAT


A fekete vas-eget
ezüst szegecsekkel
fogja át az éj,
ferdén aranyívű lakatként
függ rajta,
a fogyó holdkaréj,
de a hajnal-kohó
izzik már keleten,
parazsa égre kap,
azúr acél lesz az ég
a lángnyelveken,
reményt kovácsol a Nap.







HATVANKILENC


Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén,
már több voltam azt hiszem a semminél,
míg Armstrong szavait a világ ita,
apró lépésekkel lettem egyre szittya.

Ősz vitte karján a haldokló vén nyarat
óvón, mint apró, törékeny madarat,
kinek nem mozdul többé könnyű szárnya,
csak avarba zuhan gyönge suttogása.

Sárgára, vörösre festette a fákat,
de a festék, a levél rég megszáradt,
és az ősz bágyadtan hívta a telet,
mikor világra hozott anyám engemet.

Jó lenne emlékezni arra a percre,
mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte,
mikor az élet fája hajtott egy ágat,
mikor bőröm csókolta édesapámat.

Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év,
víg mosolyok törtek el, szelídült a hév,
felnőtt a gyermek, írás az ákom-bákom,
de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom.

Ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél,
lesz-e életbukfenc, mit a lét remél,
vagy csak lépése lesz, ki a sír szélén áll,
ami nagy neki, de kicsinyli a halál.







HAZÁMNAK NEVEZNI


Hazámnak nevezni
már nem tudlak téged,
te Kárpátok ölelte föld.
Nem tehetsz róla,
de hitvány le véred,
csak zászlód, csak az maradt,
piros, fehér, zöld.

Teérted rég
még igaz magyarok haltak,
,,szolgaföldben nem nyughattak"
és most eladva a föld,
a házak semmin lebegnek,
milliós adósság jut
minden felsíró gyereknek.

Hazámnak nevezni
már nem tudlak téged,
tolvajok, rablók
vertek testeden tanyát,
kiárulnak mindent,
legyen az szent,
ha kell gyermektől az anyát.

Fiaid, lányaid
már túljárnak az Alpokon,
s velük ment a jövő is
ugyanazon a lábnyomon,
amin régi vezéreink
hódítani, zsákmányolni jártak,
és most gyermekeid szolgának állnak,
Lehel és Bulcsú gyilkosának.

Hazámnak nevezni
nem tudlak téged,
földed már nem lehet haza,
vérszívó, kullancs-bankok,
senkivé emésztik
a balga népet,
kinek magyar az ajaka.

Hazának nevezni,
hogyan tudnálak?
Nem tudom rég e szó mit jelent,
ellopták, kiárulták
a hitvány kutyák,
kiknek pazar-ólja a Parlament.

Kapzsi, koncra éhes dögök,
tele zsebbel nézitek, hogy a nép
,,az Isten verte nép"
saját vérében hörög,
az útszélén,
hol ott vannak hagyva,
júdások vagytok,
s eljön a nap,
hogy tietek lesz az ő jutalma!

...Legyél újra a hazám,
erre, csak erre vágyom,
nincs még egy darab föld
ezen a világon,
nincs, nincs semerre,
hol a magyar magyarabb lehetne.

Legyél a Hazám,
legyél az újra,
állj saját lábadra,
nem kell mankód Európa!
Hisz te tudsz járni,
Európa az, ki rosszban sántikál,
gyönge hamvaidra vágyik,
hogy álljon, megálljon
a büszke ,,Déva vár."

Legyél a Hazám,
mint ahogy őseimnek voltál,
kiket két folyó-karoddal
álomba ringattál,
kiknek Kárpátok láncaiból
fontál édes szabadságot,
legyél a Hazám és
dörzsöld ki szememből
e lidérces, átkozott világot!







A HÁRSFÁN TÚL


Lépkedem, talpam monoton pecsét
Az úton hagyja létem egyszerű jelét.
Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam
Hosszú évek múltán hazataláltam.

Hazajöttem, fájdalmas a régi táj
Lelkemben az érzés sikoltó sirály.
A régi házat szemem hiába kutatja,
Mint sírhalom, helyét domb mutatja.

Nincs már eresz s alatta fecske lak
Nem kacsint búcsút az ablakon a nap.
Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim,
Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.

Eltűnt a nyáj, a kos, a kolomp hangja,
Nincs már puli sem, hogy visszahozza.
A pásztor sem faragja pipázón új sípját,
S nem törli homlokába kopott inge ujját.

Csak a fűzfa áll ott, a földes út mentén
Szomorú, mint régen árnyéka egy lepkén.
Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja
Felröppen riadtan, s én indulok utána.

Fehéren vakító, apró fekete pöttyös szárnya
Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja.
Tovatűnt, belőle egy kép lelkemben maradt,
S szemem a távolban zöldellő legelőre tapadt.

Megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik,
Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik.
Mutatja, hogy gyenge s törött a szárnya,
Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána.

De hiába hív, e darabot ismerem már régen,
Ő a pusztában a legnagyobb élethű színészem.
Mert amit játszik, az egy igazi nagy dráma,
Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fiókája.

De megnyugtatom, mégiscsak utána megyek
A kis csatorna partján majd megpihenhetek.
Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját,
A szél orromra köti az iszapos víz fínom illatát.

Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol,
Hínár lebeg a vízen s szememen ködös fátyol.
Üldögélek a parton, idézem a régi szép nyarat,
Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.

Árnyék nyúlik nagyra, s én félek, hogy elszakad,
Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad?
Vadkacsák írnak nagy V betűt a nyugodt vízre,
Majd aludni térnek a lándzsás gyékény tövébe.

Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek,
Hárs illata ölel, jókedvűen hazafelé megyek.
Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm,
Arcomon gondtalanul lógatja lábát az öröm.

Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében,
Ahogy hazaindulva vissza-visszanéztem.
Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról,
Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.







HOL GYERMEK LEHETTEM
HONVÁGY


Egy tőzeges, egy apró patak, nagy legelők,
Vadgalambok, verebek, a folyton veszekedők.
Fácánok, bíbicek, dalos kis pacsirták,
Kéklő búzavirágok, vörös futórózsák.

Ez az Én hazám s benne milliónyi kincsem,
Elmúlt gyermekkorom, drága szép emlékem.
Bodzabokor, benne óvó rejtekhelyem,
Ha rámtört a képzelt ,,nagy veszedelem."

Vívtam törökkel, harcoltam szörnyekkel,
Könyveimből kibúvó ijesztő lényekkel.
Majd meguntam a harcot, s békét kötve,
A suttogó nádast jártam békákat követve.

Vadkacsákat lestem, fürge vízisiklót vártam,
S néha csak úgy, hosszan meg-megálltam.
Mocsár-illat járt, a vízen kacér fény játszott,
A pillanat ekkor öröknek, végtelennek látszott.

A mezőn pihentem, illatos széna lett a párnám,
A földút mentén fűzfa állt, szomorúan, árván.
Tücsök zenélt, a lepkék légi táncot roptak,
A bárányfelhők lomhán tovagomolyogtak.

A Nap, ha a fák alól árnyékot húzott elő,
Hazatért fészkére a nagy csőrű kelepelő.
Én is indultam, mint kinek sarkában a tatár,
Apró fénnyel mutatta az utat a szentjánosbogár.

Erdőszélén loholtam a szürkülő fényben,
Hársfavirág illata szállt a feketedő légben.
S megálltam, egy ágat arcom elé húztam,
Egy nagyot az imádott virágba szagoltam.

Átjárt az illat, talán víg lelkembe is jutott,
Szívemben a boldogság szépen nyiladozott.
Hársfa illatával tértem nyugovóra,
Lélegzetem váltott, halk szuszogóra.

Álmodnom nem kellett, hisz ébren már ott jártam,
E mesés természetben, a földi mennyországban.
De már csak emlékeim rajzolják lelkembe e tájat,
Honvágyam ül árnyékában a múlt bezárt kapujának.







HOLT-ÁG


kicsit még hadd feküdjek itt
jó heverni a fűben így holtan
csak így nem tudok szeretni valakit
csak így nem tudom hogy ki voltam
hagyd elernyedt mellkasom
tenyered ne tegyen semmit
olyan jó feküdni az alkonyon
ne bánd mit a halál tőlem elvitt
mi is volt ráfoghatnám hogy élet
igen volt benne némi tört öröm
de szemem igazán sohasem fénylett
szerelmed másé enyém csak a közöny
kicsit még hadd feküdjek itt
röpködjön fölöttem a kiszabadult lélek
egy kicsit hadd ne szeressek valakit
még egy apró perc és visszatérek







IBOLYA NYÍLIK


Szellő karol belém, mezőre visz
Andalgón lépek a tavaszi tájon,
Az ég arca szeplőtlen tiszta,
Fénysugár csillog szempillámon.
Letérdelek, le a nyíló ibolyához
Hogy láthassam szégyenlős arcát,
Ujjam hegyével érintsem kéklő
Szirmait s beszívjam mámor illatát.
S ott a földön térdelve egy pillanatra
Megrészegülve nő a vágyam,
Hogy letépjem, fogjam, s vigyem
Otthonomba, örökkön lássam!
Már mozdulna kezem, de jaj
Én esztelen önző lélek!
A virág marad, csak emlékét viszem,
Hisz e csodák, fűközt nyílva szépek!







ITT BENNEM


Itt belül, magamban szeretlek,
ölében hordoz minden gondolat,
itt benn, ragyogó mosolyod enyém,
számolatlanul lopom csókodat.
Itt belül, szívem sző hintaágyat,
körülötte halkan dobbanó liget,
szerelmem ringat, csicsereg a szó,


itt benn mindenem, mindenem tied.
Itt belül, összes sejtem, mint a méh
körbezsong, te gyönyörű viruló rózsa,
itt benn, csak magamban szeretlek...
tudja az ég, hogy már mióta.







JANUS: VERSVILÁG


dörömbölnek a versbe zárt szavak
a pont feszül a vessző dárda alak
szóközök tágulnak s a kérdőjelek
válaszért görbülnek s a gondolatjelek
te érted nyílnak téged idéznek
legyél hang s én a szó kit kitépnek
ki a sorok börtönéből rá leheletedre
legyek oxigén társa jussak a szívedbe
ne itt legyek a betűk alakjára fonva
ne legyek görcs mi sosem lesz kibontva
had legyek az mire oly régen vágyom
érintés ölelés csók egy puha álom
ne legyek szó a testetlen kínvalóság
sorok közt gubbasztó sajgó nyomorúság
ne legyek kit a hideg csended megöl
legyek egy hang szívedben legelöl
hisz mit számít más mit az egész élet
a világ nélküled csak málló enyészet
ne hagyj itt itt hol verslábak tipornak
gyere nyújts kezet e szívbezárt titoknak
szavam hangod legyen érezd meg a lelkem
vigyél a szavakból vigyél el engem
ha csak egy lépésen egyetlen lépésen át
vidd a versem e vén bolond aranyát
és ha nem kell csak dobd le a sárba
had legyen semmi nem nyúlok utána
magamra borítom az itt hagyott csendet
és megfojtom magamban a sápadó szerelmet
...ne hagyj itt hol a szavak dörömbölnek
ne hagyj meg engem betűkbe zárt rögnek







JÚNIUS 6.


Június van, június megint
a múlt ablakán lelkem betekint
abba a szobába, arra az ágyra,
ahol a halál szemedet lezárta.

Kezem kezed fogta: a hideg követ
eszembe se jutott idefelé jövet,
hogy mikor belépek ide a szobába
a fiúból férfi lesz, de apátlan árva.

Ágyad mellett görnyedt gyertya sírt
könnye lezuhanó nehéz szikla szirt,
mely alatt térdre esve bénán
csendet tapintott ujjam a vénán.

Feketék lettek a hársfavirágok,
nem mélyültek tovább arcodon a ráncok,
része vagy s már érted mi a végtelen,
mit az élet felfogni mindig képtelen.

Könnyem húz függönyt a múlt ablakára
sós patak fut a mélyülő ráncra,
kicsúszik kezemből lassan a jelen,
darabokra törik a remegő értelem.







JÚLIUS


Házfalának dől a nagy meleg,
alkony vállán délután piheg,
nagy szita a felleg tarka ég,
megszűrt napsugár már csak maradék.

Szellő szendereg, rigófütty sehol,
nyárfa csúcson csendesség honol,
lába lengve lóg, széke zöld levél,
fönn a koronában bíbor üldögél.



Rózsaszín szitál, kékkel elvegyül,
ég peremén a nap lüktet sebül,
magány ölte vágy, izzó fájdalom,
a síkon vérzik el, hajló ágakon.

Fekete az ég, gyásza, csendje süt,
könnyes csillagszem körbe mindenütt,
lassan bandukol a tejút köd porán,
egy díszes üstökös, mint egy mohikán.







KIFOGYTAM MAGAMBÓL


Kifogytam magamból,
bennem mindenütt te vagy ,
görcsös, lázas forróság,
s a dermesztő fagy,
elmém rejtet zugában titok,
megfeszítő kétség,
édes nyári álom,
libegő-lebegő reménység.
Értelmem tábláján egyenlet,
megoldhatatlan,
minden ismeretlen, s én a tört,
csak számolok magamban,
jó lenne tudni, mi lesz a vége,
bámulok a jövőbe,
mint egy pisztoly csövébe.
Kifogytam magamból
bennem mindenütt te vagy,
ha egy reggel már nem leszek,
te akkor is, akkor is maradj!







KIKELET


Ágakra vágtatva
tavasz robog,
libegő-lobogó
szirom forog.

Tekergő-csicsergő
villogva száll,
icurka-picurka
felhő szitál.

Bálvány a szivárvány
bámulom én,
szememnek csemege,
pazar a fény.

Gyönyörű, csupa fű
mező, a rét,
ezernyi arcával
játszik a lét.

Hársfával, gombával
táncol a szél,
keringőt tücsökhad
vígan zenél.

Holdsugár földre száll
ballag az est,
szunnyadó altatót
csillagfény fest.







LEHETNÉK....


Lehetnék a világnak szelíd vándora
S hazám lenne a széles nagyvilág,
Rét lenne ágyam s az ég a paplana,
Álomra csábítana a pitypang virág.

Tücsök zengne fülembe lágy altatót
Friss széna lenne párna, fejem alatt,
Csillagokat nézném s az égi sarlót,
Mi a szép kerek holdból itt maradt.

Mint igaz szerető, szél simogatna
Bőrömön furcsa borzongás futna át,
A természet haza, lelkembe szaladna
S szívemet ölelné, mint rég látott fiát.

Felkelő nap fénye cirógatná szemem
Álomországból visszacsalogatna,
S a fűszálak között érezné kezem,
Hogy az est könnyeit, elpotyogtatta.

Pacsirta röppenne s éneke szállna
A reggelre húzna víg dallam ruhát,
Az idő egy kicsit talán meg is állna,
S bámulná e gyönyörű reggeli csodát!







LENNÉK


lennék ablakon
haldokló jégvirág
ha édes gyilkosom
leheleted lenne
lennék erdőtűzben
lángoló faág
ha testem szikrát
tenyeredből venne
lennék pusztuló
partra vetet kagyló
ha nyakláncodra fűznéd
szerelem gyöngyömet
de igazán boldog férfi lennék
kit álmából csókod költöget







LETÉRDELT A NAP


Letérdelt a Nap az ég peremére
vöröslő fényhaját kontyba fogta,
fölnézett az ég végtelen vizére
hol az est csillagszemeit reá nyitotta.

Lehunyta szemét, de pillái között
kiosont még egy pajkos sugár,
nyárfa tetejére, egy levélre szökött
s az felragyogott akár a szentjánosbogár.







LEPIHEN A NAP


Az idő megállt s a tó partjára ült,
Mellé telepedett a csendes bámulat,
Valami csodálatos szép dolog készült,
Aranyhíd fényesíti az apró hullámokat.

Szégyenlős, piros arccal vetkőzik a Nap,
Sugárruháját a tó sárgálló nádjaira hajtja,
Följebb csúszik egy gombán a nagy kalap,
Hogy e gyönyörűséget jobban csodálhassa.

Elhalkul a békahad, ámulat szövi a csendet,
Amint az aranyhíd végéről a Nap a tóba lép,
Az alkonyra a fény rózsaszín felhőket festett
S száll lelkemből egy sóhaj: ˝Istenem de szép!˝

Sötét szálakat sző az est a vöröslő fénybe,
Bársony puha vízben a Nap lassan elmerül,
S hiába fut egy kíváncsi csillag az ég vizére,
Az est fekete leple a tájra, hangtalan ráterül.

Halkuló suttogással mesél a hullámzó nádas,
Még lebeg az égen az angyali mesebeli varázs,
De bódít már az álomtündér, hangja lágy, nyájas,
Gyönyörű álmában zümmög egy aprócska darázs.







MÁR VÉGE A NYÁRNAK




Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága







MEGHALNI TANÍTGAT ÚJRA AZ ŐSZ


Meghalni tanítgat újra az ősz,
de hanyag, rossz tanuló vagyok,
jeges szél űz, akár iskolacsősz,
s tavaszt vágyva élni akarok.

Ellobbant rég égig érő lángom,
de újra lobogni vágy minden pernyém,
a Holdat bámulom hűlő hamuágyon,
nehéz árnyékával betakar a Zemplén.

Mély szakadékká lett hegynyi álmom,
vágyam megvénült fregattmadár,
szárnya törve dermed a sziklákon,
szempilláig húzódott a tág láthatár.

Zuhanó sötét ég maga alá temet,
a szerelem röppenő szentjánosbogár,
bámulom kicsit, nyugtatom szívemet,
hisz tenyerembe fogni úgysem tudom már







MIKOR MEGHAL A KÖLTŐ


Mikor meghal a költő, élni kezdenek a sorok,
betűkből szállnak fel a mély sóhajok,
és újra él a letűnt világ minden tája,
szavaktól lesz újra kenyér az élet morzsája.
Mikor meghal a költő, meghal a lelke,
a halál szegeli fel egy papír-keresztre,
de ha verseit csöndes éjjelen előveszed,
kihullnak a szegek s lelkét újra röpteted.







NEM GYÓGYÍT


Nem gyógyít az idő,
egyre mélyül sebem,
az ősz karjaiba rogytam
s a télbe halt hitem.
Szívem egy fa ágán leng,
mint széteső madáretető,
a fűben már ibolyák nyílnak,
de nem gyógyít az idő
.






NÉLKÜLED


Életem napfogyatkozásában emléked fénysugár
Rám tör, simogat kicsit, mint hajnal a határt.
Arcod lebeg, nyúlok felé, szívem elszorul,
De röppenve száll el s a magány rám borul.
A megkötözve lépkedő késő őszi fényben
Palackpostám dobom, a remény vízébe!







NYÁR


Csókol a Nap, pirul az ég,
rózsaszínhez bújik a kék.

Ébred a táj, harmat ragyog,
árnyékokkal fény andalog.

Fű fészkéből pacsirta száll,
dallam kering, öröm szitál.

Élet ragyog amerre jár,
aranyszínű víg napsugár.

Bimbó feszül, sarjad a fű,
reggel köszönt, szép, gyönyörű.







ÖSSZETÖRT


tegnap meghalt
meghalt a remény
összetört a mosoly
elszökött a fény
árnyékok karja
sötétbe ölel
bújik a magány
szívemhez közel
hervadó rózsa
nyíló jégvirág
az élet újra
újra földhöz vág
fekszem csendben
szívem darabjain
feketévé sorvad
ami rózsaszín
sorsom mozaik
új darabja véres
abba kéne hagyni
az élet túl veszélyes







ŐSZ ÍGY IS, ÚGY IS


Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!"

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!







ŐSZI TÁJ


Fújdogál az őszi szél, fázósan összebújnak a fák
A csillagok pislákolnak, mint gyenge fényű gyertyák.
Nagy a hideg, a Göncöl szekéren elkelne egy ponyva
A távolabbi csibéit a Fiastyúk féltőn, magához húzta.
A pirkadat egyre késik, ébredni neki sincs kedve
Lassan költözik a rózsaszín, a kelő fellegekbe.
Reggelente beszökik, s leteríti deres paplanát a tél
Majd menekül ha jő a nap, de fenyeget, visszatér.
A tóvizén hidat képez a felkelő nap fénye,
De összeomlik hirtelen a hideg szél kezébe.
Kicsi őz suhan a pihenni készülő mezőn,
Majd körülnéz, a szemközti dombtetőn.
Amit lát nem vidám, üres, kihalt kopár táj
A vetésen feketében ide-oda varjú száll.
Bokrok a fák mintha nagy melegük lenne,
Álldogálnak mozdulatlan, ruhájuk levetve.
Vastag törzsek, vézna gyönge ágak
Nem érzik hiányát a levetett ruhának.
A rideg, zord világról tudomást sem vesznek
Mély álomba merülve, hosszan megpihennek.
Míg a tavasz nem kopogtat, szemük le lesz zárva
S én várok türelmesen az ébredő, ezernyi csodákra.







PETŐFIRE EMLÉKEZEM


Költészet. Cseng fülemben a szent szó,
Édes dallam ez, lelkem legmélyére bújó,
Érzések kelnek, nyitva szívem ablakát,
Képek teremnek, s látom a rónát és Tiszát.

Ballag a szép folyó, partján meghajolnak a fák,
Vizében az árnyékok sötét arcukat mossák,
A Nap az ég tetején megáll, a vízbe belebámul,
Lentről visszanéz magára, de arcizma se rándul.

Majd elindul, lágy sugarával a pusztát cirógatja,
Hol a gulyás a kútnál inge ujját hirtelen fölhajtja,
A mohás favedret, mely szinte hallhatóan szárad,
A kútba lelöki, kihúzza, csinál így vagy százat.

Vályúnál marhák tolongnak, az ősi szürkefajta,
Bőg egy nagyot az egyik, majd a hűs vizet issza.
A csapzott puli a gulyás lábánál csúfolja a tájat,
Nyelve kilóg, liheg, az ebédre még várhat.

Költészet. Cseng fülemben a szent szó,
Ágyú dörög, kard csattog, trombitaszó,
Édes hazám, tested rúgják durva lábak,
Fiaid vérük ontják a Szent Szabadságnak!

A róna csatatér lett s nem délibáb az a dombokon,
Magyar huszárok halnak ot ezen az alkonyon.
Tajtékos lovaik vérrel festet zöld pázsiton,
A halálba vágtatnak, s lesz a domb: szomorú sírhalom.

A Nap elbújik, száját a felhők között összeharapja,
S az ég peremén szivárgó vérét a szél maszatolja.
Fekete este lett, csillagok a tejúton letérdelve,
Fénykönnyeik szórják a tengernyi holtestre.

Mire kel a Nap s lesz fekete Világos,
Zászlók a földön, mind véres és sáros,
Árvák jajongnak, anya temeti drága fait,
Most mély a gyász, csorbul a remény s a hit.

Költészet. Fülemben cseng a szent szó,
Házadon Néked is fekete lobogó,
A természet s a szerelem is gyászol,
Halott, halott a költő, Petőfi Sándor.







PONT OLYAN


nyitott esernyőmből
zuhog az eső
talpam alatt szívem
buborékos kő
lenyugszik a remény
ott az ég peremén
összetört fényeit
szél söpri körém
nincs tavasz csak április
az ősz örök burok
sóhajtanék de minek
lassan haza indulok
cipőmbe kapaszkodva
a hideg sár lép velem
bámulom hisz pont olyan
mint szívemen a szerelem







PUSZTASÁG


Pipacs helyén kóró zörög,
sárga fű közt búsul a rög,
cickafarkon pókháló leng,
eső cseppen, csendben, nem zeng.

Sötét a föld, sötét az ég,
fényt présel le a messzeség,
úgy mint egykor könyvlap között,
őszi levél csöndet nyögött.

Puszta síkja, akár a tó,
fákból szőtt folt, ringó hajó,
szép vitorla lombkorona
kikötnének, na de hova?

Komor esté lesz az alkony,
nincs fénysugár, nincs már talpon,
éj kezében fekete zsák,
beleszedve tó, meg a fák.








REPÜLJ TAVASZOM!


Vándormadár Tavaszom gyere, repülj!
Szárnyalj a kavargó időtenger felett,
S ha megjössz, szívem hintázó ágára ülj
A régi fészked, epedő lelkem ott leled!

S ha a kinyíló kelyhek virágport szülnek,
Melyet sétálni visz karján a lágy esti szél,


A nyárfára turbékoló vadgalambok ülnek,
S a bodros fellegágyból, sárga telihold kél,

Akkor szívem ágán hangos lesz a fészek,
Mert a Tavasz és vidám Életem frigye,
Apró boldogságokat költ s a csibészek,
Létem víg csengőjét rázzák, s újra lesz hite.










RÓZSÁK


Rózsaszirommal játszik a szél,
zöld fűnyeregben a bíbor vörös
vágtat a rozsdás orgonák alatt,
mint csóvátlan, apró üstökös.

Rigófütty borzolta csenden
a virágillat törékeny bárka,
lassú örvényben keringve
merülök alá, úszom utána .

Kortyra korty, tüdőm telik,
felfeslik a múlt édes íze,
rózsatövisnek támaszkodva
sajog az ember, megvénült szíve.







SÉTA A HALÁLLAL


belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

szürke fák alatt pocsolyákba léptem
halkan cuppant cipőm alatt a sár
itt hagyott mitől mindig is féltem
megbénult hideg ősszé lett a nyár

darvak kiáltottak búcsút a mezőre
s a hangok fennakadtak a csend tövisén
az alkony fekete vásznát egyre csak szőtte
míg beleveszett minden gyönge fény

keringtek felettem a fáradt álmok
leszállni rám már nem akart egy sem
nem bújtak az égen a csillagvirágok
a tejút ködét is hiába kerestem

nekidőltem egy halott fának
beledobolt szívem a korhadt törzsbe
sóhajom dobtam az éhes éjszakának
s avar közt gurult aprókat zörögve

rád gondoltam ott a sötét semmibe
hullócsillagként zúgott egy emlék
bár ne szeretnélek ennyire
akkor talán még visszamennék







SÖRVERS
. . . . . . . . . . . . . . . .




Amióta korom felnőtt
veled bámulom a felhőt,
tenyeremen tested gyöngye,
ajkad nyílik s én felnyögve
hallgatom hűs szisszenésed,
számon folyik vágyot véred.
Apád búza, anyád múzsa
elcsábítja rúzsa, blúza,
mikor szemük összenevet
üveg zárja habtestedet.
Húsba mélyed majd a köröm,
ha nem leszel velem söröm,
mikor végleg sírba szállok
eljönnek a söraszályok,
ülök égen, felhő habon
láblógatva rád szomjazom.
Bőcsi bölcsőd eszembe jut,
de nincs nyálam mely összefut,
így hát csapot, papot, hagyok
Borsodim, én feltámadok!







A SZERELEMRŐL
. . . . . . . . . .




Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
Mi ez a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió.
De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom
Hányszor hallottam ajkadról s én eltűnődtem szavadon.

A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
De ez fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe?
Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át
Lepelként takarva a rosszat, s minden emberi hibát.

Hallom néha, mint átkot ki bukdácsolva égre tör
S látom kínzópad arcát, ahogy jeges vízével gyötör.
Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán
Pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?

Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem
S komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
Ilyen millió arcot ölelő csodás, szikrázó szelencét.

Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el
Mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
Ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok
Viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.

Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása
Őrizd vigyázz rá, mint egy törékeny kicsiny madárra!
Ha túl erősen szorítod az lesz szomorú halála
Ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.







SZÍVRADÍR


Dörzsölgetem, itt-ott átszakad,
az se bánom, ha semmi nem marad,
csak egy kopott, tépett szívalak,
körötte morzsa, utolsó szavak.

A való fakó, csak az álom festeget
omló falakra színes képeket,
rózsatövisek közt szappanbuborék
a lebegő ábránd, halott voltaképp.

Ha a hajnali bíbor szívemre oson
körömszakadtáig, de kiradírozom
míg nem lesz újra sápadt hófehér
fáj a tűzpiros, de mi az istenér'?







SZÜKSÉGE VAN RÁD!


Szüksége van rád
az édes hazának,
hát légy eső a száradó fának!
Felszálló sóhaj nem kell,
hasztalan az elszökő pára,
légy zivatar, villám és csapj le az igára!

Szüksége van rád
az édes hazának,
csillag kell a sötét éjszakának,
s ha mindenki égre fut, mint régen,
fény ül diadalt a sötétségen.
Ne lengess zászlót
és hangzatos szavakat se zengj,
légy háborgó földrengés
s míg nem pusztul kinek pusztulni kell,
addig, vagy mindhalálig rengj!

Szüksége van rád
az édes hazának,
hát légy méze az egyetlen virágnak,
mely magyar szívedben terem,
ne hagyd, hogy gaz üsse fel fejét
a szent földeken!







SZÜLETÉSNAPOMRA


Szeretném,
ha tó tükre lenne az ágy,
hová lebegő testtel
pihenni térek,
s a partról kacéran
nézne a vágy,
szemében huncut
kacsintó fények,
s közben a sás-sereg
suttogva mesélne
szelíd altatót,
s jó lenne érezni,
hogy szívem megremeg,
mikor mellém bújik a vágy,
s a szerelem terít ránk
puha takarót!







SZÜLŐFÖLD


Ide simul a Bükk-hegység lába,
mint alkonyi bíbor a nyári éjszakába,
a szép Hortobágynak itt van feje búbja
kinek sás haját a szél mosolyogva fújja.
A zsinagóga falait itt tépi az idő
ablakait pók szövi, s galambdúc a tető....
...S itt van mindenütt apám lába nyoma
itt kering a légben ezernyi mondata,
ide hintettem szét szép fiatalságom
itt él ismerősöm s minden jó barátom.
Ezernyi szál köt, húz és nem ereszt:
a bimbózó rózsák, s megannyi kereszt
a fű, amin járok, az útszéli árok,
a fák, a bokrok még a kő is, amin megbotlok.
Ha mennék mind marasztal, magához ölel,
hív, mint roskadt terített asztal: üljek közel.
Szeretem, szeretem minden fádat
a szomorú füzet, akácot,a hársat,
vadvirágaidat, a pacsirtadalod,
szeretem víg reggeled, s fény fukar alkonyod.
Szülőföld , bogáncsod vagyok, ki mélyen beléd tapadt,
s nem szakít ki ínység, bőség, sem a rosszindulat,
itt leszek, míg nem pillant órámra a halál
s az hosszú sóhajok közt majd riadtan megáll,
s leszek por porodban, mit a szél kerget
nyári nagy melegben a nagy hársfa mellett.







TAVASZ
. . . . . . . . . .




...más ez a tavasz
víg tavasznak kéne lenni
születni és nem temetni
nem sírokat puha ágyást
nem bűnöket megbocsájtást
kéne hozni a tavasznak
nemzetnek a népnek kasztnak

víg tavasznak kéne lenni
palántához letérdelni
mintha a tő Isten volna
locsolóból ima folyna
akkor is ha hitetlenül
üres szívvel és egyedül

víg tavasznak kéne lenni
árnyékból a fénybe menni
gödröt ásni nagyot mélyet
betemetni büszkeséget
haragot a kapzsiságot
rosszat mit a világ látott

víg tavasznak kéne lenni
emberségnek megfelelni
összefogni minden kezet
tiszta gézzel fedni sebet
örülni a légnek fénynek
pitypang szirom száll a lélek

víg tavasznak kéne lenni
meggyfák alatt énekelni
vagy suttogva csókolózva
bámulni a kelő holdra
víg tavasznak kéne járni
nem egy új sír előtt állni

víg tavasznak kéne járni
nem a szobák csendjét rágni
ágyak alól tövis szárral
félelem nő meg is ágyal
belefekszel ébren alszol
bújó álomra gyanakszol

víg tavasznak kéne lenni
magunk elé letérdelni
nézni föl hogy kik is vagyunk
mivé leszünk ha meghalunk
járjon ez a tavasz búsan

maradj otthon csonton húsban










TAVASZVÁRÓ


Hópehely olvad fekete sárba,
Tél temetésén sír a fa ága.
Zúzmara teste hull le a földre,
sárguló fűre, kis gyökerekre.

Napsugár-csóktól pattan a barka,
éled a zöldnek apraja-nagyja.
Bújik a fűben kékülő szirma,
ibolya kelyhe méheket hívja.

Ébred az erdő, nyújtózik végre,
millió levél sóhajt az égre.
Madarak szárnya levegőt járja,
fészekbe kacsint, kinek van párja.

Dobbanó szívek, röppenő lelkek,
dúdolják dalát a kikeletnek.
Ujjakat fűzi, karokat tárja
szerelem szele fúj a világra.







TÉLI ÉJ
. . . . . . . . . . . . . . .




Reszket a harmat a fagy tenyerén
kúszik az árnyék, bújik a fény,
olvad a csend és dermed a zaj
zúzmara lebben, hajlik a gally.

Sárgul a Hold és szürkül az ég
holnap ölébe fekszik a rég,
csillagok fényét issza a szem
kinyíló lelken öröm terem.

Kémények fehér sóhaja száll
fellegek úsznak, a hó szitál,
reszkető harmat könnye a dér
millió szemmel kacsint a tél.







TÉLTEMETÉS


én haltam meg
mégis téged temetnek
sarjadó fű halotti ágyad
ereszek lecsorgó könnyei
mossák földbe ázó lábad
itt állnak fölötted
a mosolygó gyilkosok
sárban sápadt tested
tompa fényű szemmel
az én végzetem fested
mégis téged temetnek
mindenütt szétmálló
jégvirág emlék
engem engem temessetek
én vagyok ki mennék







TISZAVIRÁG


Te gyönyörű tiszavirág,
ezernyi lét röppenő boldogsága,
pillanatnyi mennyország,
most születtél s belehalsz a mába.
Tiszavirág, te ringó csokor
Víztükörben csillogó néma gyász,
Érted a holdfény sápadtan szónokol,
S tovatűnsz, nélküled csendül a csobogás.










VÁROM A TAVASZT




Szél jár a fák között, lehelete jég
Arcomba fúj, lelkem is remeg,
A hold arca sápad, kékül az ég,
A bokrokon ébredező veréb sereg.

Álmosan a Nap egy felhőbe bújik,
Aludna, de takaróját cibálja a szél,
A vörös felhő lassan lábára csúszik,
A fehérlő mezőn felragyog a dér.

A fákon hatalmas szétterült feketeség,
Mintha az est itt maradt ruhája lenne,
Varjak ülnek, kárognak: Nincs eleség!
S indulnak, a földön árnyékot növesztve.

Csend sétál a mezőn, s a kezét fogva
A hallgatás együtt lép hangtalan vele,
Csak állok mozdulatlan, kissé vacogva,
Épp hogy hallatszik, lélegzetem nesze.

A távolba nézek, de nem látom sehol
Hiába forgok, kutatva az ég peremét,
Csak tudnám, hol jár, merre bandukol?
Nem hallom a Tavasz közelgő énekét.







VÉGÜL


nincs mennyország csak pokol
átkozott föld a neve
hol az ember istent fantáziál
s közben önmaga ördöge
hol kiégő lélekkel végül
szajha remény fekszik ágyba
s reggel már egyedül gyújt rá
testét egy egész világ várja
bűnnek nevezik azt
mi csupán állati ösztön
elvesz bármiért gyilkol
nem vár ha kell rögtön
s ahogy a kivérző test
az alkonyba kékül
a halál csúf arca
kínoktól szépül
mert nincs mennyország csak pokol
átkozott föld a neve
hol az ember istent fantáziál
s közben önmaga ördöge










A ZENE VARÁZSA


Halk zene szól szobámban, hallgatjuk. Én s a magány.
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik.
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, kitaszít mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele











 
 
0 komment , kategória:  Tóth Attila & János  
Címkék: visszacsalogatna, hullócsillagként, szentjánosbogár, tovagomolyogtak, születésnapomra, szempillantásom, varázsszőnyegén, körömszakadtáig, rózsaszirommal, mennyországban, szappanbuborék, csillagszemeit, csillagvirágok, megoldhatatlan, lángnyelveken, szolgaföldben, keselyűhalmon, rózsahintából, kiadványokban, megbocsájtást, hársfalevelek, számolatlanul, sarkantyúztam, boldogságokat, szomorúsággal, verseskötetet, antológiákban, elpotyogtatta, megpihenhetek, gyönyörűséget, költészetükre, gondolatjelek, álomországból, rózsatövisnek, vadvirágaidat, megrészegülve, vers csak, halom betű, kisebbiket Mezőcsáton, természetből meríti, elmúlt években, csalódások elkerülése, mennyezetről lelógó, fagyos hangulatnak, öröm melyre, törött ablakon, régi kandalló, múlt percei, feledés lépeget, fagy vállamra, lomha szürkület, sors mily, Tóth János, TÓTH JÁNOS, Tóth János Hársfalevelek, ALKONYI CSEND, BARÁTRA VÁRVA, ESTI SÓHAJ, FEKETÉBEN KÉK, HALLANI SZERETNÉM, HAZÁMNAK NEVEZNI, HÁRSFÁN TÚL, GYERMEK LEHETTEM, IBOLYA NYÍLIK, KIFOGYTAM MAGAMBÓL, LETÉRDELT NAP, LEPIHEN NAP, VÉGE NYÁRNAK, MEGHALNI TANÍTGAT ÚJRA AZ ŐSZ, MIKOR MEGHAL KÖLTŐ, Gyertek Tavasszal, ŐSZI TÁJ, PETŐFIRE EMLÉKEZEM, Szent Szabadságnak, Házadon Néked, Petőfi Sándor, PONT OLYAN, REPÜLJ TAVASZOM, Vándormadár Tavaszom, SÉTA HALÁLLAL, SZÜKSÉGE VAN RÁD, TÉLI ÉJ, VÁROM TAVASZT, ZENE VARÁZSA,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
még több kérdés
Blog Címkék
A sárgarigó fészke  Facebookon kaptam Mírjam bará...  Akvamarin  Egy őrült vagy, angyali szívve...  Húnyd le szemeidet . . .  Bőrtápláló tusfürdő készítése ...  Szusszanjunk!  Pákolitz István - Babarózsa  Megpróbálok úgy élni  Haragos Isten  Bodzavirág  Png nő  Az egyház és Isten célja a föl...  Küldetésünk Isten megismerteté...  Facebookon kaptam Krisztinától  Tavaszi kép  Ametiszt geódák  A cukorbetegség és a fokhagyma  Facebookon kaptam  Isteni harag  Az egyház és Isten célja a föl...  Facebookon kaptam  Pákolitz István - Babarózsa  Tavaszi felhők  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam  Haragos Isten  Haragos Isten  Facebookon kaptam  Isten gyűlölete  Angyali szívvel...  Az esküvő nem házibuli  Medvék, lesen  Facebookon kaptam  Haragos Isten  Pákolitz István - Babarózsa  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Mai harmónia kártyám  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szusszanjunk!  Facebookon kaptam  Gotu kola jótékony hatásairól  tavaszi vers  Húnyd le szemeidet . . .  Új hét, új nap  Facebookon kaptam  Vigyázz, mit mondasz!  Már a határon az indiai mutáns  Szállj el, szállj el, katicabo...  Gotu kola jótékony hatásairól  Isten gyűlölete  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam  tavaszi vers  Szállj el, szállj el, katicabo...  718 az új fertőzött, elhunyt 6...  Facebookon kaptam  Png virág  Szép estét kedves látogatóimna...  Aranyosi Ervin: Éld át az élet...  Isten haragja  csak, úgy...  Facebookon kaptam  Nem tudom, mit tartogat számom...  Szendi Gábor: Pár gondolat az ...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Bölcső  Jó reggelt szép napot  Mátyás Ferenc: Vadvirágcsokor  -mikor szívünket betakarja a b...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  A másik bohóc  Facebookon kaptam  Isten gyűlölete  Fluorit és dolomit  Egy igazi nőt-  Szép estét kedves látogatóimna...  Shabbat Shalom * Áldott legye...  Megpróbálok úgy élni  Facebookon kaptam  Hanoli verse  Facebookon kaptam  Citrit  Ha egyszer magányosnak érzed m...  Facebookon kaptam  Diós kocka  Egy igazi nőt-  A virágok mindig leveszik a lá...  Az álom magában véve gyógyít. ...  Citrit  Főzöcske  Kalkopirit és kvarc  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  A cukorbetegség és a fokhagyma  Medvék, lesen 
Bejegyzés Címkék
vers csak, halom betű, kisebbiket Mezőcsáton, természetből meríti, elmúlt években, csalódások elkerülése, mennyezetről lelógó, fagyos hangulatnak, öröm melyre, törött ablakon, régi kandalló, múlt percei, feledés lépeget, fagy vállamra, lomha szürkület, sors mily, mezőre sietem, fránya kaszát, gyufa mérge, cseten ácsorogtak, szíved megnyitod, lomtárra tetted, sárga lámpafény, kastélykert fáin, délután fájdalma, ablak résén, ihlet megvakult, didergő falak, magány sötét, végtelen csöndhöz, élet hosszú, időd rövid, pengéje alatt, halál henceg, lélek máma, sárga holdsugár, csend vállán, tűznek füstje, vágy akar, horizont síkja, remény sírja, születő hajnalon, perzselő csókba, kábult ébredés, fekete vas-eget, fogyó holdkaréj, lüktető alakzat, életnek szegény, halálnak gazdag, levegőt sírva, élet fája, házak semmin, balga népet, hitvány kutyák, darab föld, magyar magyarabb, büszke &#8222, úton hagyja, érzés sikoltó, régi házat, kolomp hangja, távolban zöldellő, égen bíbic, legnagyobb élethű, szél orromra, régi szép, fürge halakat, nyugodt vízre, lándzsás gyékény, szikrázó hold, kedves tájról, apró patak, folyton veszekedők, képzelt &#8222, suttogó nádast, vízen kacér, pillanat ekkor, mezőn pihentem, földút mentén, lepkék légi, bárányfelhők lomhán, nagy csőrű, szürkülő fényben, feketedő légben, ágat arcom, imádott virágba, boldogság szépen, földi mennyországban, múlt bezárt, halál tőlem, kiszabadult lélek, kicsit hadd, apró perc, tavaszi tájon, nyíló ibolyához, földön térdelve, virág marad, versbe zárt, pont feszül, vessző dárda, sorok börtönéből, , ,
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 142 db bejegyzés
Összes: 4131 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 174
  • e Hét: 2518
  • e Hónap: 24733
  • e Év: 253131
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.