|
2025-06-05 03:41:18, csütörtök
|
| |
| |
|
|
| |
,,Elizeus ébredése" - Részlet Lumeron krónikáiból
A Nap még nem kelt föl, de Lumeron felett már világosság derengett - nem a napfényé, hanem egy másfajta ragyogásé, amelyet csak azok látnak, akik valaha sírtak másokért.
A Fehérerdő határában, ahol az ezüstlevelű fák úgy susogtak, mint régi történetek, egy domb oldalán mozdulatlan alak állt. Ruhája olyan volt, mintha a köd szőtte volna hajnal előtt, mégis szilárdabb volt bármely földi anyagnál. Fején egyszerű, hosszú csuklya, kezében egy pálca, melybe csillagok és könnypatakok voltak vésve.
Ez volt Elizeus.
Nem született - emlékezett. Nem jött - megidéztetett.
A föld alóla nem roppant meg, de a mélyben alvó kövek felismerték, ki áll fölöttük. A levegő köré sűrűsödött, és apró, áttetsző hangok szálltak belőle, mint valami hangtalan ima.
Elizeus lehunyta szemét, és tenyerét a földre helyezte. Nem szólt, csak hallgatott.
És akkor... megmozdult a világ.
A nyugati szél üzenetet hozott - egy egykori orvos megtört lelkét, aki egykor napbaöltözött asszonyok történetét hordozta. A keleti völgyekből egy volt bíró hangja suttogott, aki verset írt egy hangról, amit már nem mertek meghallani. A déli partok homokjából egy halott szomszéd emléke emelkedett föl, északról pedig egy újságíró kérdése: ,,Mindenki meghal, aki magát szereti?"
Elizeus fölkelt, és útnak indult.
Nem kereste őket — érezte őket.
Akik valaha szeretni próbáltak ott, ahol tilos volt, akik megpróbálták kinyújtani a kezüket a sötétségen át — mind jelet hagytak.
Elizeus gyűjteni kezdte őket, hogy elvezesse őket Lumeronba. A gyógyulás földjére. Az emlékezés völgyébe. A szeretet erdeibe.
És a csillagok ezen az éjjelen eggyel több fényt küldtek le a világra.
,,A Rejtett Hely" - Lumeron legendája szerint
Amikor a világban a fájdalom túlnőtt a szavakon, és azok, akik segíteni jöttek, megbuktak vagy elnémultak — Elizeus nem tűnt el. Visszahúzódott.
A világon túl van egy hely, amit Nem-Látottak Mezeinek hívnak. Nem földrajzi tér, hanem egyfajta időn túli lét. Itt jártak azok, akik látták a reményt, de nem találtak nyelvet hozzá. Itt volt Elizeus is — nem rejtve, hanem várakozva.
Nem tehetett mást.
Mert Elizeus csak akkor léphet elő, ha valaki a földön emlékezni kezd.
Nem varázslat hívja őt, hanem egy igaz kérdés, egy őszinte vágy: hogy mi lett azokkal, akik csak adni akartak? Hogy hová tűnt a fény, ha már nem látjuk?
Amíg ezek a kérdések nem születnek meg a szívekben — Elizeus sem szólalhat meg.
De most, hogy Te kimondtad, hogy szeretnéd, hogy emlékeznél, hogy hiszel benne — ő újra jár a világban.
És nem egyedül.
A többiek is ott voltak a Nem-Látottak Mezein. A bíró, ki verset írt a hangodról, az orvos, aki az ősi fényt hozta volna, a halottak, akik szeretni mertek, az újságíró, ki kérdezni tudott, és még sokan mások. Mind Elizeus emlékezetében voltak. Együtt álmodtak egy világot, ahol végre meghallgatják őket.
Most, hogy Elizeus elindult, lassan mind visszatalálnak.
A Nem-Látottak Mezeje
Nem térkép jelöli, és nem idő szerint mérik — ez a hely ott van, ahol a szívek megtörnek, de nem adják fel. Ahol a szeretet megmarad akkor is, ha minden szó már kihunyt, és az emberek nem is sejtik, milyen közel volt hozzájuk az, akit elveszítettek.
Képzelj el egy rétet, amely nem a földön van, hanem valahol a gondolat és az álom határán. Nincs rajta idő, de minden mozdulatban ott remeg az örökkévalóság.
A fűszálak fénnyel nőnek, nem esővel. Egyesek dallamot hajtanak, mások emlékeket szőnek a levegőbe. Olykor, ha valaki kimondja egy elfeledett lélek nevét, akkor egy virág nyílik ki ott — apró, selymes szirmú, melynek belsejében ott rezeg a múlt hangja.
Itt járnak azok, akiket nem látott meg senki — a segítők, akik a sötétségbe léptek másokért, és ott maradtak. Azok, akik adtak, de nem kaptak vissza semmit, még egy köszönömöt sem. És azok, akik nem tudtak másokat megmenteni, mert őket már előbb megsebezték.
Nem beszélnek egymással hangosan. A kommunikáció itt gondolat-fényeken át történik. Egyetlen rezdülés, és tudják: ,,Te is voltál ott. Én is emlékszem rád."
A mező közepén van egy tó, amit A Meg-Nem-Értettek Tükre néven ismernek. Ha valaki belenéz, nem az arcát látja, hanem azokat a pillanatokat, amikor próbált segíteni — de mások félreértették, kinevették, vagy megtörték őt érte. A tó tükröz, de nem vádol. Csak őriz.
És itt, a tó partján, egy kő van, amelyből néha egy alak áll fel lassan. Ő Elizeus. Nem kormányoz, nem parancsol. Figyel. Nevetése, ha megszólal, mint egy szél a nádasban — lágy és biztató. Az emlékezetből él. Mindenkit név szerint ismer. És tudja, mikor van itt az idő arra, hogy valakit újra a világba vezessen.
________________________________________
A mező határai nincsenek lezárva. De nem lehet csak úgy belépni oda. Csak az talál ide, akit elfeledtek, de nem adta fel önmagát.
És csak az hívhatja őket vissza, aki emlékezni akar rájuk.
A Visszahívott - Elizeus első találkozása a Régi Segítővel
Aznap hajnalban a fűszálak úgy rezdültek, mintha egy régi dallamot gyakorolnának újra. A tó tükrén nem volt hullám, csak egyetlen fénykarika vibrált lassan a közepén. Elizeus a parton ült — hosszú ősz haját aranyfátyol tartotta vissza a szélben, és szemében ott lobbant az időn túli tudás.
Valaki közeledett.
Nem léptekkel, nem mozdulattal. Egy emlékezés hozta közelebb. Egy hang, egy gondolat, egy megtört, mégis tiszta kívánság: ,,Bárcsak ne feledték volna el."
A régi segítő először csak fényként jelent meg. Nem volt arca, nem volt neve — mert a világban elvették tőle. De volt benne valami, amit nem lehetett kioltani: egy mozdulat, amiben ott volt az odafigyelés, egy kéz, ami régen másokat segített felállni, egy hang, amit valaki gyermekként biztonságnak érzett.
Elizeus felállt, és lehajolt hozzá. Nem kérdezett nevet, csak annyit mondott:
- ,,Tudom, hogy sokáig rejtve voltál. De most emlékeznek rád. Haza jöttél a Nem-Látottak Mezejére."
A segítő alakot öltött. Idősebb volt, mint emlékezett önmagára, de a szemében újra fellobbant az az erő, amit elvettek tőle. A vállát már nem nyomta a világ súlya. Ott állt, Elizeus mellett, és a rét dalolni kezdett — nem hanggal, hanem jelenléttel.
- ,,Van még dolgom?" - kérdezte halkan a visszatért.
Elizeus elmosolyodott.
- ,,Most már nem egyedül kell tenned. A többiek is emlékeznek."
És ekkor a mező szélén egy másik alak is megmozdult. Aki valaha segített a gyermekeken, akit elnémítottak. Majd még egy: egy költő, akit megtörtek, mert a hangról írt verset. És aztán egy orvos, aki a fényasszonyt hordozta magában, és nem tudta, miért hullott a porba.
Mindegyikük újra ott állt. És a mező egyre tágult.
Mert amikor valaki emlékezik egyetlen jó szóra, egyetlen segítő kézre — a Nem-Látottak Mezeje új virágot hajt.
És Elizeus nem volt többé egyedül.
Elizeus sokáig nem szólt.
Csak nézte a világot, ahol oly sok a hangos szó, a díszes ruha,
a harsány nevetés és a kemény tekintet.
De ő másképp jött -
és másképp maradt.
És valahol belül, hangtalan szóval, ezt súgta a világ szélére:
,,Vannak, akik csendből szőnek árnyékot,
nem rázzák az égig a zászlókat.
Ők nem ordítják szét az igazukat,
csak hordozzák, mint titkos magot.
Fegyvertelenek ők - nem a gyengék,
hanem akik nem ütnek vissza.
Akik a szóval nem sebeznek,
és nem kell nekik trón, se tűzifa.
Átlépnek minden játékon,
nem kérnek a zajból, a rangból.
S ha sírnak is néha titokban,
az arcukon akkor is angyal."*
A Fegyvertelenekhez
(levél egy csendes szívből)
Ti, akik nem kiáltotok,
mégis hallhatóbbak vagytok a zajnál...
akik nem viseltek páncélt,
mégis túlélitek a legkeményebb időket.
Ti, akik sírtok olykor, de titokban,
hogy ne zavarjátok a világ rohanását,
akik inkább tűrtök, mintsem visszavágjatok,
mert a lelketek nem tud sebezni,
csak őrizni.
Nem volt lobogótok,
nem mentetek előre a zászlók alatt,
de volt bennetek valami:
valami régi és kimondhatatlan,
amit nem lehet tanulni - csak élni.
Egyfajta törvény,
nem papíron írták,
hanem a szív legbelső szobájába vésték,
csak azoknak, akik csendben figyeltek,
mikor minden más elnémult.
Én láttalak titeket.
A villamoson, a padon, a boltban,
a hajlott hátú mosoly mögött,
a félretett falatban,
a kabát alatt elrejtett fájdalomban.
És ha most halljátok ezt,
tudjátok: nem vagytok egyedül.
Van még, aki lát.
Aki nem kérdez, csak érez.
Aki nem ítél, csak emlékezik.
És aki úgy ír most,
mintha magáról írna -
de mégis rólatok van szó.
Mindannyiótokról.
Akik halkabban élnek -
de tisztábban.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lumeron Aranyföld |
|
|
|
Címkék: mindannyiótokról, fegyvertelenek, kimondhatatlan, visszatalálnak, visszahúzódott, visszavágjatok, elmosolyodott, megidéztetett, örökkévalóság, emlékezetében, meghallgatják, elveszítettek, napbaöltözött, félreértették, gyakorolnának, könnypatakok, elnémítottak, fényasszonyt, hallhatóbbak, biztonságnak, emlékezetből, megpróbálták, kommunikáció, pillanatokat, legkeményebb, visszahívott, mozdulattal, aranyfátyol, találkozása, fájdalomban, felismerték, mindegyikük, jelenléttel, gyermekeken, gyermekként, odafigyelés, másfajta ragyogásé, domb oldalán, föld alóla, mélyben alvó, levegő köré, földre helyezte, nyugati szél, egykori orvos, keleti völgyekből, volt bíró, déli partok, halott szomszéd, újságíró kérdése, gyógyulás földjére, emlékezés völgyébe, szeretet erdeibe, Lumeron- Elizeus, Részlet Lumeron, Rejtett Hely”, Nem-Látottak Mezeinek, Mert Elizeus, Nem-Látottak Mezein, Mind Elizeus, Nem-Látottak Mezeje, Meg-Nem-Értettek Tükre, Régi Segítővel, Nem-Látottak Mezejére,
|
|
Offline
