|
2025-01-04 13:42:17, szombat
|
| |
| |
Amikor ezt a "gyöngyszemet" olvastam, varázslatos érzés kerített hatalmába. Mintha jelen lettem volna. Éreztem a hely hangulatából áradó feszültséget és a várakozás izgalmas pillanatait.
" Életem legnagyobb táncélményét egy szűk kis kávéházban láttam. Tíz-tizenkét szék lehetett benne és néhány asztal. Híres ez a hely Marbellán; ha igazi flamencót akarsz, ezt a kis pincét ajánlják.
Egyetlen nő táncolta. Lehetett vagy ötvenesztendős, gyönyörű, mint egy sötét hajú királynő vagy egy vékony, fekete párduc. Egy ócska széken ült, mozdulatlanul.
Mögötte megszólalt egy gitáros-énekes, a másik zenész pedig, aki egy hosszúkás fadobozon ült, széttett lábbal, kezét maga elé lógatva verni kezdte a kopogó-csattogó ládikát. Az énekes önfeledt hangja a semmiből jött, majd ráhangolódott a zene ősi folyamára, jajgatott, könyörgött és kéjesen kiáltozott, sőt ordításba csapott át, miközben a láda eszeveszett ritmusban kongott-dübörgött...
De a nő meg sem mozdult. Csak ült a székén. Ült, sokáig. Moccanatlanul. Egyenes derékkal, jobb lábát félig hátranyújtva. Csak amikor jól figyeltem - ott ültem érintésnyi távolságban tőle -, láttam, hogy a hasa hullámzik. Majd a bordái. Aztán - alig észrevehetően - a vállai. Mint aki álmában elmondhatatlan kéjeket él át, finoman remegett a felsőteste. És ütemre a hasa. Szinte láttam a szívét, mely átvette a ládika ritmusát...
Már nem a nő magánszíve dobogott, hanem a zene lüktetett benne. Már táncolt - holott meg sem mozdult. Csak ült. De belül már táncolt a nő...
Az volt az érzésem, hogy nekem kell megmozdulnom, fölugranom, helyette akartam robbanni... de nem lehetett. Azt akarta, hogy én is táncoljak. És mindenki a teremben. Kavargott a lelkünk, vonaglott a testünk, topogott a lábunk... de ő még mindig mozdulatlan volt. Majd lassan, nagyon lassan, ahogy egy aláforgatott filmben a nádszál kinő a földből, fölállt. Megnőtt. Sudár, gyönyörű teste volt. Karján egy végtelennek tűnő lila uszályt tartott, melyet néha ellökött, elrúgott magától, végigsöpörve vele a földet. Tánca hol alázatos volt, kecses, hol fenyegető, majd hirtelen csituló. Ősi táncot járt, a széke előtt, tenyérnyi helyen, a Buléirast, mely vaddá vált, s dobolni kezdett a mellkasán, kis mellei remegtek a selyemruhája alatt.
Nem kellett neki társ. Nem kellett férfi. Ő maga lett férfi, amikor cipősarkának iszonyú erejű dobogásával verni kezdte az olajos padlót, mint amikor valaki őrületében toporzékol... miközben az énekes föl-fölkiáltott, jajgatva, sírva, sőt imádkozva, mert ez a zene már nem nekünk szólt, és a nő nem nekünk táncolt, hanem az égnek. Az Istennek... Neki táncolt, egyedül... talán Jézusnak, ha keresztény volt s egy szellemnek, ha pogány. Ennek a nőnek nem volt párja. S ha volt, az égben volt neki.
Magányosan táncolt. Egyedül - de valahogy mégsem volt egyedül. Önmagával táncolt. Ugyanakkor boldog önfeledtséggel. Ez az észbontóan nőies nő pillanatok alatt vált mindenkit letaroló, vad férfivá. Rettenetes erő szabadult ki belőle és lágyság: ujjainak kecses vonala, a fodrok hullámzása és egy diadalmasan üdvözült arc világított előttem a füstös kis kávézóban. Duende - így hívja García Lorca azt a titkos őserőt, ami a táncosnőből áradt. A szót nem lehet lefordítani. Varázserő. Minden igazi művész rendelkezik vele. Szerintem minden igazi nő is.
Nem felülről jön, mint valami angyali sugallat, hanem belülről. A szívből. A hasból és az ágyékból, melyet először mozogni láttam a táncosnőn. És a két talpából. Belső, mágikus erő ez, és inkább van köze a vérhez, mint bármiféle észhez vagy érzéshez. Lorca leírja, hogy egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el a gyönyörű nők és ,,vízsugár derekú" fiatal lányok előtt, csupán azzal, ahogy fölemelte karját, fölvetette a fejét, és toppantott egyet a deszkán. Ez a duende. Nincs korhoz kötve.
Az önfeledt boldogsághoz nem hiányzik sem ifjúság, sem társ. Nem kell férfi. Vagy ha hiányzik mégis - mert hiányzik! -, akkor ezt a hiányt el lehet táncolni, és föl lehet oldani. Ha már nincs alkalmas földi ember, aki méltóvá válik arra, hogy párom legyen, akkor táncolok egyedül is. Hívő lélek tudja - ahogy a zsoltáros Dávid király tudta valaha -, hogy az ember végső soron az Istennek táncol. És Vele táncol, az Istennel - akkor is, ha szemmel nem látja. És neki ír. És vele beszélget. Az igazi magányban nem vagy egyedül."
Müller Péter |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Müller Péter |
|
|
|
Címkék: ötvenesztendős, elmondhatatlan, önfeledtséggel, táncversenyen, mozdulatlanul, moccanatlanul, ráhangolódott, észrevehetően, feszültséget, hátranyújtva, táncélményét, nyolcvanéves, boldogsághoz, gyöngyszemet, megmozdulnom, hangulatából, selyemruhája, cipősarkának, végigsöpörve, aláforgatott, végtelennek, fronterában, mozdulatlan, eszeveszett, rendelkezik, dobogásával, fölkiáltott, távolságban, táncosnőből, lefordítani, öregasszony, diadalmasan, pillanatait, varázslatos, felsőteste, ugyanakkor, hely hangulatából, várakozás izgalmas, hely Marbellán, sötét hajú, ócska széken, másik zenész, hosszúkás fadobozon, kopogó-csattogó ládikát, énekes önfeledt, semmiből jött, láda eszeveszett, hasa hullámzik, ládika ritmusát…, zene lüktetett, aláforgatott filmben, nádszál kinő, García Lorca, Müller Péter,
|
|
Offline
