|
2020-06-04 16:20:28, csütörtök
|
| |
| |
Boldog, aki jót tehet embertársával - Beszélgetés a nyolcvanéves Kozma Imrével..
...... ...........
Kozma Imre római katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke, irgalmas rendi szerzetes, a mai Egyház kiemelkedő személyisége június 4-én ünnepli 80. születésnapját. Kozma Imrével még azelőtt beszélgettünk, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia június 2-án arról határozott: Pro Ecclesia Hungariae díjat adományoz neki a szeretetszolgálat élén végzett áldozatos munkájáért.
Győrzámolyban született, és egyéves volt, amikor elvesztette az édesapját. Édesanyja és anyai nagymamája nevelték fel. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
- A legnagyobb hatással az anyai nagyapám volt rám. Sokszor eltűnődtem apám halálán. Anyám számára tragédia volt, én természetesen semmit sem tudtam erről. Nem sejthetem, milyen lett volna, ha a szüleim együtt éltek volna tovább. Családtagok elmondása szerint hat gyermekről álmodtak, és ezt komolyan gondolták. Édesapám halála után egy nagycsaládba csöppentem, ez nagy ajándék volt számomra. Nem egykeként nőttem fel. Anyám legfiatalabb testvére nem sokkal volt idősebb nálam. Egészséges nagycsalád vett körül. Anyámék heten voltak testvérek. A születésemkor már csak három gyerek volt otthon, de természetesen a többiek gyerekei is jártak hozzánk.
Korán megtanultam, mit jelent, amikor egy családban egymásért élnek az emberek.
Igazi keresztény család volt a miénk. Ez akkoriban, főleg falun, még általánosnak számított.
Nagyapám jámbor ember volt, jámborabb, mint a nagyanyám, aki ugyancsak buzgó hívő volt, de racionálisabban gondolkodott. Nagyapám jámborsága az Istenhez való mély kötődésében is megmutatkozott. Az I. világháborúban súlyos sérülést szenvedett, amibe emberi számítások szerint bele kellett volna halnia. Túlélte, hazajött. Fogadalomból minden hónap első péntekén gyalog elzarándokolt Győrzámolyból a győri kármelita templomba, meggyónt, megáldozott, és ugyancsak gyalog jött haza. Nyáron, amikor a nagy melegben kemény fizikai munkát végzett, mindig láttam a meztelen felsőtestén a kármeliták vállruháját, rajta a Szűzanya képével. Ezt soha nem vette le, csak akkor, amikor fürdött. Életre szóló élmények voltak ezek, csakúgy, mint a mondásai. Hatéves voltam, amikor először beszélt nekem arról, hogy az élet ajándék. Tőle hallottam először azt is, hogy az élet arra való, hogy elajándékozzuk, nem tarthatjuk meg magunknak, a másik emberért kell élni.
A győri bencésekhez járt gimnáziumba. Érték-e ott olyan élmények, amelyek máig megmaradtak Önben?
Akkoriban tandíjat kellett fizetni az egyházi gimnáziumba járó diákoknak. Én viszont tandíjmentes voltam, és egyéb támogatásokat is kaptam, mivel félárva voltam, szegényes körülmények között éltünk. Elsős koromban egy találkozásunkkor mondtam az igazgató úrnak, Holenda Barnabásnak, hogy úgy érzem, túl sokat kapok, mérhetetlenül sok áldozatot hoznak értem, és még anyagilag is segítenek. Ő csak annyit válaszolt: Megéri. Amikor érettségi után elköszöntem tőle, és közöltem vele, hogy felvettek a papi szemináriumba, rám nézett és csak ennyit mondott: Ugye, megmondtam, hogy megéri! Emellé állítható a nagyapám mondása, amivel elengedett a szemináriumba: Édes fiam, azért imádkozom, hogy tanulmányaid végére érve a hited ne legyen kevesebb, mint most. Ez kapaszkodót jelentett számomra a későbbiekben, amikor kérdések merültek fel bennem az Istennel és a hittel való kapcsolatomban.
Kezdettől fogva pap akart lenni?
Nyolcéves koromban határoztam el ezt, és attól kezdve semmi nem ingatott meg. Gyermekkoromban nagyszerű papokat ismertem meg.
Szigetköz az Esztergomi Főegyházmegyének - ezt így mondták - ,,internálótábora" volt. Itt rejtették el szem elől azokat a papokat, akik figyelemre méltóak voltak. Olyan papokkal találkoztam itt, akik vagy börtönből szabadultak, vagy oda készültek.
Ez a harmincvalahány pap minden héten találkozott a falunkban; ez Kutasi Károly esperes urunknak volt köszönhető, aki negyvenkét évig szolgált nálunk. Ezeknek a papoknak a közelében nőttem fel. Természetes volt számomra, hogy a papi sorshoz hozzátartozik az üldöztetés. Napjainkban kesergünk a keresztényüldözés miatt, pedig hát Jézus maga mondta: Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Gyermekkoromban azt szívtam magamba, hogy a papok üldöztetésnek vannak kitéve. Mindez meghatározta a papsággal kapcsolatos későbbi gondolkodásomat, életszemléletemet, az emberekhez való viszonyomat. Papi hivatásom kezdetétől belekalkuláltam az életembe, hogy bántani fognak, és harmadrangú állampolgár leszek. Nem mentem fejjel a falnak, de soha semmit nem fogadtam el, ami akadályozott a feladatom ellátásában. Amire esküt tettem, azt minden helyzetben elvként őriztem, és ahhoz igazodtam. Bántásokban volt is részem. Alighogy fölszenteltek, még el sem kezdtem a szolgálatot, már megtámadott a szemináriumban egy gazdasági ügyekkel foglalkozó békepap. Hatodévesként, a szentelés után két hónappal tartottam egy - visszagondolva - harmat szerény évnyitó beszédet a kispapoknak. Lehet, hogy volt benne egy-két keményebb mondat, de szó sem volt politikáról, a rendszert támadó kitételről. Utána odajött hozzám az említett békepap, és többek előtt lehordott: Ha tudtam volna, hogy ilyen elvei vannak, megakadályoztam volna, hogy pappá szenteljék. Így indult a papi életem.
Ezek után, gondolom, nem voltak illúziói...
Valóban nem, de mint említettem, kezdettől fogva számítottam arra, hogy börtönbe kerülök. Amikor a szemináriumba mentem, ezért beszéltem rá édesanyámat arra, hogy menjen férjhez, mert papként nem tudok gondoskodni róla. Az, hogy az üldöztetést beépítettem az életembe, végig meghatározott mindent. Ugyanakkor beleszerettem az emberekbe. Megadatott az a kegyelmi ajándék, hogy szeretni tudtam őket. Nem érdekelt, hogy kinek mi a felfogása, a véleménye, minden emberrel kapcsolatra törekedtem, mert vallottam, hogy összetartozunk. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy mi van a másik fejében, mit érez a szívében. Ez meghatározta az emberi kapcsolataimat. Egy idő után még a kihallgatótisztek felől is felsejlett valami tiszteletfoszlány. Ki hinné, hogy a félelmet keltő kihallgatások, a minden utamat ismerő ,,nyomkövetők" kísérete hozzátartozott a mindennapjaimhoz? Ha tudnák a bajkeverők, hogy mindez inkább az ember elhivatott útját igazolja, az igazságot: Az én utaim a ti utaitok! Ez a fájdalmas tapasztalat nem tudott letéríteni a pályámról.
Amikor a Pesti ferences templomban konferenciabeszédeket tartottam, kicsinek bizonyult az épület. Az utcára is kiszorultak a hallgatóságot alkotó fiatalok. Tudható volt, hogy akadt közöttük tégla, és ott voltak a titkosrendőrök is.
De megadatott a Lélek jelenlétének bizonyossága, hogy hangozzék a felülről jövő üzenet. Ezek a bátor, megfélemlíthetetlen fiatalok értették, hogy Istennel bárhol lehet találkozni, akár a templomok rejtekén is, de missziójuk a világba szól, mert Isten mindenkié.
Budapest XII. kerületi városrészében, Zugligeten kétszer is szolgált lelkipásztorként. Másodszor egy krisztusi lelkületű plébániaközösséget hozott létre, amelynek a híre már a 80-as években legendás volt. Miként sikerült ezt megvalósítania?
Amikor a Pesti ferences templomban a fiatal házasokkal kezdtem foglalkozni, betelt a pohár. Ez 1976 őszén volt. Lékai László bíboros úr - aki néhány alkalommal inkognitóban elvegyült az itteni fiatalok között - közölte velem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá lelkipásztori szolgálatom további gyakorlásához, ezért civil foglalkozás után kell néznem. November 5-én névnapi köszöntésével felkeresett az egykori zugligeti plébánosom, Bárány Anzelm atya, és elmondta: szeretné, ha visszakerülnék Zugligetbe, az utódjául. Fölfedtem neki a titkot, hogy éppen civil állást keresek magamnak. Erre ő:
Imruskám, maga nem tudja, hogy Isten is van? Azt feleltem: Valamit sejtek.
Alig telt el pár nap, hívott a bíboros úr, hogy sikerült elérnie, mehetek plébánosnak Szügyre és Patvarcra. Néhány nappal később ismét hívatott a bíboros úr: mehetek Zugligetbe, ha Horváth Richárd templomigazgató úr is támogatja ezt. Kérte, hogy beszéljek vele a támogatása elnyerése érdekében. A bíboros úr nem örült a válaszomnak: Nem beszélek. Egész életemben soha semmit nem kértem magamnak, most sem teszem. Gyorsan peregtek az események. Igazolódott, hogy valóban van Isten. 1977. január 15-én Zugligetbe kerültem plébánosnak úgy, hogy nem voltam békepap. Megjegyzem, ebben az időben plébánosi beosztást Budapesten csak békepap nyerhetett el. Voltak, akik azt jövendölték, hogy itt majd zátonyra fut a papi életutam. Én azonban a megújulás vágyával érkeztem, azzal, hogy fölépíthetem az egyházközséget, ami a lelkemben élt. Nekiláttunk. Egy héttel az érkezésem után az egyházközség minden családjának levelet küldtem. Felajánlottuk a szolgálatainkat. A fiatalok személyesen vitték el a leveleket. A vezérlő elv roppant egyszerű volt: nincs egyházközség, keresztény közösség karitatív cselekedetek nélkül. E gondolat köré szerveződött az egyházközség élete és tevékenysége, mivel a küldetésünk a templomon kívülre szól. Elfogadhatatlan volt számunkra a tiltás, ami az egyházi közösségeket a templom belső terébe száműzte.
A világ is fölserkent, nem tétlenkedett: rendőrök írták fel a templomba érkezők autóinak a rendszámát. Egy alkalommal az együttműködésemet is felkínáltam nekik, mondván, szívesen átnyújtjuk nekik egy listán a rendszámokat. A közösség közben nőttön-nőtt, ezért növelni kellett a templom befogadóképességét. Júniusban kezdtük el a munkát. Naponta két-háromszáz ember bontotta a falakat. Majd ez a szociálisan érzékeny és elkötelezett közösség, Magyarországon talán elsőként, belefogott egy szociális háló létrehozásába. Ennek az lett az eredménye, hogy a kerületben egyetlen rászoruló ember sem maradt segítő nélkül.
Szívesen emlékezem egy sajátos eseményre, ami mindjárt a kezdetekkor, 1977 márciusában történt.
A tanácselnök úr találkozóra hívta a tanácsházára a kerületben élő 59 papot, minden felekezetből. Beszámolt az elmúlt évről, és felvázolta az új esztendő feladatait, majd mindenki hozzászólhatott. Én voltam az egyetlen, aki hallgattam.
A tanácselnök úr meg is szólított: Plébános úrnak nincs véleménye? Mondtam, hogy van, de nem szeretném kifejteni. Nem hagyta ennyiben. Ekkor röviden szóltam arról, hogy a XII. kerületben élnek olyan családok, amelyek nyomorognak, emberek, akik a János-hegy oldalában olyan körülmények között laknak, mint a szülőfalumban a disznók az ólban, de erről nem szeretnék itt beszélni. Másnap felhívott telefonon, és kérte, hogy menjek be hozzá. Négy órán át tartott a beszélgetésünk, majd a kérésemre eljött velem ,,a bemutatóra". Elhűlt a látottaktól. Attól kezdve a leghűségesebb szövetségesemként számíthattam rá. A másik fő segítőm pedig a párttitkár asszony lett, akit a tanácselnök úr kért fel erre. Ők természetesen nem tudtak arról, hogy mindeközben továbbra is kaptam a behívókat a kihallgatásokra. Erről nem beszéltem velük.
A tanácselnök a barátságába fogadott. Az utolsó kívánságát is én teljesítettem: én temethettem el. A párttitkár asszony pedig a tiszteletével ajándékozott meg.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat is ennek a bátor, harcos, kockázatvállaló keresztény közösségnek a szülötte. Ez a közösség fogadta a nyugat-európai, elsősorban németországi segélyszállítmányokat. Aztán következtek a világtörténelmi események: a keletnémet menekültek érkezése és befogadása, a romániai forradalom, a délvidéki háború...
A magyarországi rendszerváltás előszeleként zajló történések elhozták az én személyes rendszerváltásomat is. Azt tehettem, amiért pap lettem, tiltások nem akadályozták a jó megtételét, sőt, a politikai vezetés is értékelte és örömmel nyugtázta a munkánkat. Velünk örült Németh Miklós miniszterelnök, Horn Gyula külügyminiszter. A szociális háló kiépülését hálásan fogadta a tanácselnök és a párttitkár asszony is. Örültek hívők és nem hívők egyaránt. Egyre többen találtak vissza a templomba, a közösségünkbe.
Zugligetben egy keresztény közösség megmutatta az erejét, az áldozatkészségét a mindennapokban, és teljesítette keresztény küldetését. Nem mindenki nézte ezt jó szemmel, de mi nem törődtünk vele. Nem ijedtünk meg a magunk árnyékától, mert biztosak voltunk az igazunkban, abban, hogy mi a küldetésünk. Csak jót tettünk. Valószínűleg mindaz, amiről szóltam, azért sikerülhetett, mert mindig oda mentünk, ott voltunk, ahol baj volt.
Testvéri és felebaráti közösségről szokott beszélni. Mi a különbség a kettő között?
A testvérem az, akivel azonos az értékrendünk, ez tart össze bennünket. Ebbe a testvéri közösségbe a felebarátom nem tartozik bele, de ő is éppolyan ember, mint bárki más. Ha bajban van, ugyanúgy segítek rajta, mint a testvéremen. Egy példával szeretném ezt megvilágítani. Akik a zugligeti egyházközség területén laktak, de nem tartoztak az egyházközség hívő közösségéhez, azoknak a családtagjait ingyen temettem el, ha egyházi temetést kértek. Ezeknek a családoknak a tagjai a későbbiekben az egyházközség hűséges tagjaivá váltak.
Napjainkban Európában és Magyarországon is sok szó esik a keresztény örökségről, amely az ember hivatásához tartozik.
Minden ember elhívatik az emberré válás útjára. Ennek három eleme az önismeret mint görög örökség, az önnevelés mint latin örökség és a közösségi életre való alkalmasság mint a hívő keresztény közösség ajándéka. Nekem könnyű dolgom volt,
mert ezt mind megtanulhattam, részben a családban, kis koromban, részben az iskolában, ifjú koromban, részben pedig a keresztény egyházközség mindennapjaiban. Emberré válásunk folyamatában megkérdőjelezhetetlen a család, az iskola és az egyházközség szerepe. Az önismeret híján lévő és az önnevelést nem vállaló ember alkalmatlan a közösségi életre, ahol kiteljesedhet felelősségben és áldozatkészségben.
Sorsdöntő helyzetben van az ember. Ha nem vállalja az emberré válás útját, amely a keresztény örökség része, akkor magányossá válik. A magány egzisztenciális árvaság, mert ellenkezik az ember létmódjával. Az ilyen ember nem tud szeretni, és kizárja magát az emberi kapcsolatokból. Ha vállalja az emberré válás útját, nyitottá válik. A nyitottság egzisztenciális vigasz. Az ember létmódját igazolja, amely közösséget, egységet teremt, és befogad. A közösségi létforma nem a kihasználók, a haszonlesők világa, hanem azok ereje és biztonsága, akik képesek a szeretetre, egymással közösséget vállalnak, egymásból és egymásért élnek Jézus, aki elhozta az Atya szeretetét, szeretni tanít bennünket. Az emberi szeretet normája isteni parancs. ,,Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!" Krisztus földi élete Isten szeretetének drámai megjelenítése, halálig kitartó áldozatkészségének bemutatása, ami egymás iránti szeretetünk drámaiságát és áldozatkészségünkkel mérhető szeretetünk nagyságát vetíti elénk. Meglepő lehet számunkra Németh László drámaíró kijelentése, mégis igaz: A szeretet drámai; vagy belehalunk, vagy nem is igaz. Elgondolkodtathat bennünket Pilinszky János megjegyzése is a halálig menő áldozatkészség nagyságáról: ,,Halálmagból élet!" Mégis igaz, hogy az élet minden áldozatot megér.
Mi lesz akkor, ha megelégszünk azzal, hogy önző önmagunkhoz mérjük a másik emberrel való kapcsolatunkat? Ez esetben mire számíthat ama másik ember?
Ha Jézus a mérce, aki önmagánál jobban szeretett minket, akkor rájövünk arra, hogy milyen szép is az élet, minden áldozatot megér, és erre minden ember érdemes.
Sorsdöntő a keresztények helyzete kontinensünkön most, amikor az öntörvényűség gőgje a keresztény Európa fundamentumát aláásta. Kérdés, hogy vállaljuk-e a megváltás művének folytatását. Van-e hozzá akaratunk, hitünk, küldetéstudatunk?
A lényeg, hogy hozzuk ki magunkból a legjobbat mások javára?
Ezért élünk, ez az életünk értelme. Aki jót tesz, az jobb lesz. Aki örömet szerez másoknak, az maga is eltelik örömmel, boldog lesz, és általa a világ is jobbá válik.
Kozma Imre atya rövid életrajza a Magyar Máltai Szeretetszolgálat honlapján olvasható.
...... ...........
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír 2020.06.04
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: ma is élő híres Emberek |
|
|
|
Címkék: mindennapjaimhoz, főegyházmegyének, áldozatkészségét, lelkipásztorként, küldetéstudatunk, találkozásunkkor, mindennapjaiban, megakadályoztam, belekalkuláltam, gyermekkoromban, internálótábora, harmincvalahány, gondolkodásomat, külügyminiszter, kockázatvállaló, világtörténelmi, kihallgatásokra, templomigazgató, hozzászólhatott, szolgálatainkat, elfogadhatatlan, racionálisabban, egzisztenciális, magyarországon, egyházközséget, rendszerváltás, mindennapokban, születésnapját, hozzátartozott, kapcsolatomban, megvalósítania, összetartozunk, világháborúban, miniszterelnök, áldozatkészség, kapcsolataimat, nyolcvanéves Kozma, szeretetszolgálat élén, legnagyobb hatással, anyai nagyapám, szüleim együtt, nagycsaládba csöppentem, többiek gyerekei, családban egymásért, győri kármelita, nagy melegben, meztelen felsőtestén, kármeliták vállruháját, élet ajándék, élet arra, másik emberért, győri bencésekhez, Kozma Imrével, Kozma Imre, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, Ecclesia Hungariae, Holenda Barnabásnak, Esztergomi Főegyházmegyének, Kutasi Károly, Budapest XII, Lékai László, Állami Egyházügyi Hivatal, Bárány Anzelm, Horváth Richárd, Németh Miklós, Horn Gyula, Napjainkban Európában, Németh László, Pilinszky János, Lambert Attila, Bodnár Dániel, Magyar Kurír,
|
|
Offline
