Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
A világirodalom 12 gyönyörű szerelmes verse
  2024-10-11 22:30:07, péntek
 
 








A VILÁGIRODALOM 12 GYÖNYÖRŰ
SZERELMES VERSE









E. E. Cmmings: KÖTŐDÉS


Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.

(Fordította: Kálnoky László)







J. W. Goethe: RÁD GONDOLOK


Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag

(Fordította: Szabó Lőrinc)







Heinrich Heine: MINT EGY VIRÁG OLYAN VAGY


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szívemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,


meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.







Victor Hugo: OLYAN A SZERELEM


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)







Jevgenyij Jevtusenko: BŰVÖLŐ


Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása







Francesco Petrarca: NINCS BÉKÉM


Nincs békém, s nem szítok háborúságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

(Fordította: Sárközi György)







Rilke: A CSEND


Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása







W. Shakespeare: AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR


Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Fordította: Szabó Lőrinc)







P. B. Shelley: A SZERELEM FILOZÓFIÁJA


Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,


habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

(Fordította: Szabó Lőrinc)







Spenser: HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT


Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

(Szabó Lőrinc fordítása)







Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM


Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom,
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap,
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök,
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak róla már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár -
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)







Paul Verlaine: ŐSZI CHANSON


Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Tóth Árpád fordítása












  
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
Horváth - Tóth Éva írónő, költőnő
  2024-10-08 20:00:40, kedd
 
 










HORVÁTH - TÓTH ÉVA ÍRÓNŐ, KÖLTŐNŐ


Horváth - Tóth Éva: egykori szépségkirálynő, tanár ( Karcag (1984. június 3.- ), Több verse megtalálható nyomtatásban is. Folyóiratokban, antológiákban, pályázati nyertesként kötetekben. 2020 decemberében magánkiadásban a Holnap Magazin gondozásában megjelent első verseskötete Szívdobbanás versek címmel. 2021 októberében magánkiadásban a Holnap Magazin gondozásában megjelent haikukat, apevákat, tankákat, pundurkákat tartalmazó verseskötete, Pársorosok címmel. Harmadik kötete, a Bennem a világ novellákat tartalmaz.

Gyönyörű, mély emberi érzelmekkel átfűtött, fennkölt, sokszor nagyon bizalmas, olykor bájosan őszinte, közvetlen hangú, sajátos humorral tálalt novellái, könnyed elbeszélőmodora, Tamási Áronéhoz hasonlatos líraisággal átszőtt történetei máris kiforrott prózaírónak mutatják!


Horváth - Tóth Éva írónő, költőnő

Link







A NYAKKENDŐ


Az üzlet az üzlet. Ez volt András jelmondata. Szerette hangoztatni a legkülönfélébb helyzetekben. Néha teljesen feleslegesen. Vonásai éppoly feszesek voltak, mint elvei. Soha semmiből nem engedett. Akkor sem, ha ez számára veszteséggel, vagy kellemetlenséggel járt. Szüksége volt egy megbízható titkárnőre. Encike nyugdíjba megy két héten belül, így miután elköszönnek, többé nem lesz közük egymáshoz. Bár tizenkét éve dolgoznak együtt, érzelmeknek semmi helye nem volt köztük. Az asszony kiváló munkaerő volt, ez a része bizonyára nehezen pótolható lesz majd. András semmit sem tudott róla, csak azt, hogy jövő héten csütörtökön lesz az utolsó munkanapja. Tervei szerint kap majd egy bónusz havi fizetést és egy nagy csokor virágot. Nagyvonalú akart lenni, hogy kellően meghálálja az asszony precíz munkáját, és persze azért is, nehogy szó érje ridegsége miatt. Rá senki ne mondhassa, hogy érzéketlen! Tud ő hálás lenni és kész. A virágot remélhetőleg már az új titkárnő fogja intézni. Ez már nem az ő reszortja. Jelentkező akadt szép számmal. Minden önéletrajz ott hevert a férfi asztalának jobb sarkán. Az idő egyre fogyott, de András nem tudta magát rávenni az interjúkra. A feszes vonások egy olyan férfit rejtettek, aki zavarba jött egy szép nő fénylő pillantásától. A papírokon márpedig szép nők igazolványképei hirdették, hogy bizony sok ilyen pillantásban lesz része, ha megkezdi az interjúkat. Ezen a délelőttön is csak távolról szemezett a halommal. Megérinteni sem akarta egyiket sem.
- Meghoztam a kávéját! - szólalt meg mögötte rekedtes, ámde kedves hangján Encike. A férfi felé fordult, tekintetével követve a kávé útját.
- Köszönöm! - felelte a szokott rideg szigorral András, továbbra is az ablaknál állva.
- Az asztalára teszem, jó? - mondta az asszony, de választ sem várt, elhelyezte a csészét. - Még mindig nincs meg az utódom? - kérdezte a papírok felé biccentve.
- Nem... - morogta bosszúsan.
- Nekem mindegy! - vonta meg vállát. - Tudja, hogy úgyis elmegyek, ez nem tart vissza - tette hozzá kicsit sértetten a hanyag felelet miatt és kifelé indult.
- Nem segítene? - szólt utána szinte alig hallhatóan. András maga sem hitte, hogy valóban elhagyták ezek a szavak a száját, de mivel Encike megtorpant és visszafordult, kénytelen volt elfogadni a tényt, valóban megkérdezte tőle.
- Én? Mit? - csodálkozott az asszony.
- Kiválasztani valakit... - motyogta kelletlenül.
- De nem én fogok velük dolgozni, hanem András. Honnan tudnám, ki lenne a megfelelő? - kérdezte döbbenten.
- Nem tudom... - sóhajtotta gondterhelten.
- Na, látja! - vágta rá elégedetten.
- Mi lenne, ha átnézné a papírokat és csak olyat hívna be, aki idősebb és... és nem túlságosan mutatós? - mondta végül a férfi kissé elvörösödve.
- Ó! Szóval olyat, mint én? - kérdezett vissza Encike.
- Igen! - csillant fel András szeme. Örült, hogy nem kell magyaráznia az okokat és annak is, hogy nem kellett bővebben kifejtenie ezt a gondolatát. Mégsem mondhatja neki, hogy csúnya nőt kellene választani, mert attól nem jön zavarba.
- Tudja, nem valami kedves azt mondani egy nőre, legyen akárhány éves, hogy nem túl mutatós... - felelte dorgálón.
- Igaza van - szólalt meg feszes állkapoccsal a férfi. Magában persze konstatálta, hogy nem csupán a fiatal és szép nőkkel nem találja a hangot, de az idősebb korosztállyal is meggyűlik a baja. Tudta ő, hogy az ilyesfajta emberi kapcsolatok nem neki valók. Ezért tud sikeres lenni az üzletben. És ezért sikertelen a magánélete. Sajnálta, hogy mégsem jutottak az asszonnyal konszenzusra.
- Ne lógassa már úgy az orrát, adja a papírokat! - szólalt meg kisvártatva Encike. Andrást egészen meglepte az asszony közvetlensége, amit egészen idáig nem tapasztalt. Sértve érezné magát máskor egy ilyen mondat miatt, de most jobbnak látta, ha hallgat, azok után, ahogy ő bántotta meg Encikét. Szó nélkül átnyújtotta a papírokat, amit az asszony átvett tőle és el is viharzott velük. A következő hét keddig nem történt semmi, András már feszengett a nagy csend miatt. Nem akarta nyaggatni Encikét, de tudta, nyakán a csütörtök, nem maradhat titkárnő nélkül. Egész nap nem esett szó az utódról, így a férfi a munkaidő vége előtt telefonon behívta magához az asszonyt, aki meglepetésére nem egyedül érkezett.
- Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de ön kicsoda? - érdeklődött homlokát ráncolva az Encike mellett álló nőtől.
- Remélhetőleg az új titkárnő! - vágta rá széles mosollyal és Andráshoz lépett. Kezet nyújtott a bemutatkozáshoz. Az apró kéz szinte eltűnt a férfi hatalmas tenyerében. - Szitár Csilla vagyok!
- Hunyadi András - felelte és igyekezett nem összeroppantani a törékeny és puha kezet. - Éppen erről szerettem volna kérdezni Enikőt, hogy miként halad a válogatással, de látom, ezek szerint megoldotta a dolgot - tette hozzá fellélegezve. Végigmérte leendő titkárnőjét, de nem volt maradéktalanul elégedett. Időset és nem túl mutatósat szeretett volna az irodára, akivel könnyen kommunikál. De Csilla fiatal volt, harmincasnak tűnt. Alacsony és teltkarcsú, kívánatos arányokkal. Az arca feltűnően bájos volt, főleg ha mosolygott. Mivel alapos szemrevételezés után gyűrűt látott az ujján, végül megkönnyebbült. Már nem is bosszantotta, hogy csinos asszonykát talált maga helyett Encike.
- Még van két napom, hogy a legfontosabb dolgokat átadjam neki, a többi meg majd idővel meglesz. Belejön, elég ügyes! - szólalt meg Encike némi hallgatás után. Tekintetében volt valami különös fény, amit András nem igazán tudott hová tenni.
- Rendben, ez így megfelelő nekem is - válaszolta és biccentéssel elköszönt tőlük. De a két asszony nem mozdult. - Köszönöm... - csikorogta fogai közül.
- Nagyon szívesen! - vágta rá Encike, majd mindketten sarkon fordultak és magára hagyták. Volt valami megdöbbentően hasonló a két nő mozdulataiban, de András értetlenül állt előtte. Arra jutott, hogy a titkárnők bizonyára hasonlóképp tesznek dolgokat munkájukból adódóan. Mivel letelt róla a választás terhe, elégedetten zárta a napot. Másnap megkérte Csillát, hogy intézzen egy csokrot. Próbafeladatnak is megfelelt. Kíváncsi volt, hogy miként teljesít majd. Perceken belül megjelent nála a fiatalasszony. Elkedvetlenedett, mert biztosra vette, hogy nem boldogul egy ilyen meglehetősen egyszerű kéréssel sem.
- A csokor Encike kedvenc virágjaiból csütörtökön délre itt lesz, a keretösszegből futotta még egy apró ajándékra is - hadarta szorgosan. András elcsodálkozott, hogy milyen hatékonyan dolgozik máris. Persze azon is, hogy Csilla már az első nap tudja, mi a kedvenc virága Encikének, ő meg több mint tíz év után sem. Megállapította, hogy továbbra sem ért az asszonyokhoz.
Elbúcsúztatták végül Encikét, Csilla megkönnyezte. András nem volt elragadtatva ettől az észrevételtől, mert tartott attól, hogy túl érzelmes lesz újdonsült titkárnője. Ha két nap után ennyire meghatódik egy búcsútól, mi lesz majd, ha komolyabb feladatai lesznek. Kesernyés íz futott végig nyelvén. Talán nem a legjobb választás volt Encikétől éppen ez a hölgy. De ahogy teltek a napok, a hetek és minden rendben ment, úgy mintha semmi változás nem történt volna az iroda életében, András elégedetten dőlt hátra. Még talán gördülékenyebben haladtak a dolgok, mint régen. Csilla fiatal volt és meglehetősen gyorsan tanult, nem idegenkedett a technika vívmányaitól, amiket Encike nem volt hajlandó kipróbálni sem. Ezek miatt András elnézte neki, hogy minden nap rak süteményt a kávéja mellé, noha többször kérte arra, ne tegye. Csilla azzal magyarázta ezt, hogy hálás, amiért ilyen jó helye van. Az viszont határozottan zavarta a férfit, hogy egyre szebbnek látta az új munkaerőt. Hetekig nem jelentett gondot neki a kommunikáció, a szemkontaktus, mert bár Csilla csinos nő volt, férjezett is. Arra azonban nem számított, hogy szíve átveszi az irányítást elvei felett. Ha tehette volna, minden csip-csup ügy miatt behívatja magához, hogy lássa. De nem tette. Pedig szerette, ha bement hozzá. Olyankor mindig ott maradt finom jázmin illata, amit még hosszú percekig belélegzett, szinte lélekig itta. A süteményeket is megette már, holott eleinte hevesen tiltakozott a gesztus ellen. Várta a reggelt, hogy újra lássa, szólíthassa. András nem ismert magára. Az üzlet összekeveredett az érzelmekkel, ami számára elképzelhetetlen és tilos is volt. Fontos tárgyalásra készült. Ideges volt. A sütemény sem ment le aznap a torkán. Soha vissza nem térő üzletről volt szó. Ha ez sikerülne neki, egy szinttel feljebb léphetne, vagy akár kettővel is a ranglétrán. Fel-alá járkált az irodában. Néha megállt a tükör előtt, igazított szigorú rendbe fésült, dús fekete haján és a nyakkendőjén, ami ezen a reggelen sehogy sem akart rendesen nyakához igazodni.
- Nem ízlett a sütemény? - szólította meg Csilla, amikor hozzá belépve meglátta az érintetlen szeletet a tányéron.
- Ne haragudjon, nem a sütemény az oka. Nem kóstoltam, most valahogy nem esik jól semmi... - válaszolta tőle szokatlan őszinteséggel és kedvességgel a hangjában.
- Minden rendben lesz! - vágta rá derűsen. Az egész helyiség kellemes napmeleggé változott jelenlététől. András egy pillanatra ellágyult, ahogy figyelte szorgos mozdulatait. Vonásait azonban villámgyorsan visszarendezte, észre ne vegye elragadtatását az asszony.
- Igen, én is így gondolom! - felelte, de fejében korántsem volt ilyen magabiztos. Elfordult a tükör felé és nyakkendőjét igazgatta újra.
- Hadd segítsek! - szólalt meg váratlanul mellé lépve Csilla.
- Nem szükséges, köszönöm! Húsz éve magam kötöm... csak ma valahogy nem megy... - motyogta kínosan feszengve, de az asszony nem tágított.
- Persze, nincs kétségem a rutinja felől, de ez ma egy fontos nap és érthető, ha nem erre koncentrálja az energiáit András - mondta szelíden válaszul. A férfi egészen belebódult abba, ahogy Csilla a nyelvéről legördítette az ő nevét. Olyan lágyan, olyan finom törődéssel, hogy kedve lett volna menten magához ölelni, de inkább hátrébb lépett egy fél lépést. Az asszonyt ez nem zavarta, vagy talán észre sem vette, mert törékeny ujjaival óvatosan a nyakkendő felé nyúlt. András döbbenten bámulta a mozdulatot, de hagyta, hogy Csilla segítsen a makrancos csomónál. Figyelte arcát, ahogy elmélyülten nézi a nyakkendőt. Zöld szemei hunyorogva követték a finom anyag tekergő táncát, száját finoman csücsörítette, amitől még kívánatosabbnak tűnt számára. A jázmin illata szinte átölelte, ennyire közel még sosem volt hozzá. Csilla arcán enyhe pír gömbölyödött a precíz munka közben. Ahogy a nyakkendő megfelelő formát öltött, úgy simult ki minden arcvonása. Gondoskodva igazította az ingnyakhoz, amitől András szíve hangos dörömbölésbe kezdett.
- Így már tökéletes! - szólalt meg elégedetten. Tenyereivel még elsimította az ing apró redőit, és valamiért ott is felejtette őket a férfi mellkasán. A gyönyörű zöld szemek szinte mosolyogtak Andrásra. Érezte az apró kezek melegét, szinte átforrósodott szíve tájéka a meghitt érintéstől.
- Köszönöm... - szólalt meg kiszáradt torokkal. Fejében kavarogtak a szavak. Valamit mondani akart, valami kedveset, és csókot akart, forrót, édeset, szerelmet, Csillát akarta, minden porcikáját vágyta. - Ki van rúgva... - szakadt fel belőle alig hallhatóan végül.
- Hogy micsoda? Kirúgva? De...de miért? - húzódott el tőle sápadtan az asszony. András nem szólt semmit. Nem értette, hogy miért mondta, amit mondott, a szíve mást diktált. - A nyakkendő miatt?
Andrást váratlanul érték a kérdések. Valamiért nem gondolt arra, hogy meg is kell magyaráznia döntését. Nem mondhatja azt, hogy nem összeegyeztethetők érzései az üzlettel. Neki egy precíz titkárnőre van szüksége, aki mellett zökkenőmentes a munka. Mint Encike. Vagy mint Csilla. De ha megcsókolja Csillát, minden összedőlhet, mint egy kártyavár. Nem lehet a titkárnője azután. A szerelem nem lehet az üzlet közelében sem, mert csak összezavar mindent. Ha valamit Csilla nem jól csinálna, hogyan mondhatná el neki két csók között? Abból sértődés lenne, ő pedig nem tudja az ilyesmit jól kezelni.
- Igen, amiatt... - mondta vállát megrándítva és elfordult tőle. Az asztalához ment, pakolást mímelt.
- Azt hittem, kedveljük egymást... - sóhajtotta elérzékenyülve. András legszívesebben magához ölelte volna, hogy megvallja, nem hogy kedveli, egyenesen imádja Csillát, megőrül érte, de megálljt intett neki agya és nem tett semmit, csak hallgatott. - Én nem hiszek önnek, András... - tette hozzá dacosan. - Encike miatt van, igaz?
- Hogy jön ide Encike? - kérdezte döbbenten. Nem értette, hogyan keveredhetett a kirúgásba, a váratlanul jött szerelembe régi titkárnője.
- Gondolom valaki pletykált... - mondta összeráncolt homlokkal. András egy pillanatra ellágyult, mert még sosem látta Csillát dühösnek. Ahogy elbiggyesztette száját, még inkább csókra hívta vele.
- Milyen pletykáról beszél? - faggatta tovább növekvő kíváncsisággal.
- Arról, hogy nem is volt a paksamétában az önéletrajzom - hangzott a váratlan felelet. András kikerekedett szemmel bámult rá.
- Akkor mégis hogyan...? - érdeklődött meglepetten.
- Encike az édesanyám... - válaszolta. András fejében összeállt a kép a hasonló mozdulatokról és a furcsaságról, amit érzett, ha rájuk nézett.
- Vagy úgy! - bukott ki belőle hangosan.
- Nem akartam, higgye el, de a válásom után nehezebben mentek az anyagi dolgaim és jobban fizető munkahely kellett...anyám tudta ezt és felhívott, én pedig képtelen voltam nemet mondani, nehéz egyedül... - hebegte, de András csak a válás szóig hallotta Csilla mondandóját, mert szíve boldog dörömbölésbe kezdett. Hátha van remény a viszonzásra, fenébe az üzlettel! Csak azt nem tudta, hogy innen hogyan tovább.
- Így inkább becsaptak... - morogta önkéntelenül. Elhúzta a száját, már nem tudta visszavonni szavait, pedig egyáltalán nem ezt kellett volna mondania.
- Sajnálom! Higgye el, tényleg nem akartam rosszat... - suttogta bűnbánóan és lesütött szemmel, ujjait tördelve állt András asztala előtt. Nem lehetett nem megsajnálni Csillát.
- Ha hamarabb tudom... - sóhajtotta és asztalát megkerülve az asszony elé lépett.
- Akkor hamarabb rúg ki, igaza van - helyeselt még mindig a földet fürkészve.
- Fenét rúgom ki! - nevetett fel András. Csilla riadtan kapta fel fejét. Láthatóan nem értette a széles jókedv okát.
- Feljelent? Kérem, ugye nem? - remegte sápadtan.
- Szó sincs róla! - mondta és óvatosan megfogta az asszony hidegen reszkető kezét. András magát is meglepte bátorságával, hiszen nem volt rá jellemző az efféle merész udvarlási kedv, de úgy hitte azért van, mert Csilla mégsem egy vadidegen, akit először kell megszólítania egy randevún. - Ha ezt hamarabb tudom, hogy már nincs férjnél, elhívom egy vacsorára... - duruzsolta és magában egyszer élünk felkiáltással puha csókot lehelt a törékeny kézfejre.
- Hogy mit csinál? - kérdezett vissza zavarodottan az asszony. - Az előbb még ki akart rúgni! - érvelt hitetlenkedve.
- Hát persze, hogy azt akartam! Hogyan is tudnék együtt dolgozni valakivel, aki elveszi az eszemet azzal a gyönyörű tekintetével, megőrjít a mosolyával, akit egész nap csak ölelni és csókolni akarok, de nem tehetem, mert másé! - ömlött belőle hevesen a szó.
- Nahát, András, mennyi-mennyi érzelem! - suttogta szendén kipirulva Csilla. - Hol rejtegette eddig?
- Itt bent! - felelte és hatalmas tenyerével a szívén simított egyet. Az asszony közelebb lépett hozzá, finom mozdulatokkal igazgatni kezdte az ominózus nyakkendőt.
- Látja, ha én ezt előbb tudom... - súgta és gyönyörű szemeivel a férfira nézett. Nem folytatta mondandóját, csak lábujjhegyre állt, szemhéját szemérmesen lezárta és mosolygó ajkát a férfiéra tapasztotta, ahol boldog viszonzásra lelt.
- Néha szerelem is kell, nem csak az üzlet... - duruzsolta meghitten András.







AZ ÚT


Mellettem zölden suhan el a táj. Nem nagyon szoktam vezetés közben nézelődni, de most feltűnt, hogy egyszeriben nyár lett körülöttem. A tél sokáig tartott, vártam már a susogó lombokat. Lehúzom az ablakot. A hűs szél bezuhog körém. Belélegzem a hárs tömény, simogató illatát. Eszembe jut, ahogy a kertben a fa alatt ülünk a padon. Fejemet válladra hajtom, karod óvón öleli testemet. A közelgő est hangtalan csillagokat hengerít fölénk és csak a tücsökhegedű cirpegése lebeg körülöttünk. Hallgatom légvételeid puha neszét, magamba szívom ropogós inged öblítőjének illatát. A szánk nem szól semmit. Mindig is szerettük a közös csendek meghitt melegét.

Szorosabban markolom a kormányt, hogy ne kalandozzak el túlzottan, nehogy eltévesszem a célt. Hagyom, hogy hajamat összeborzolja a menetszél. Szerinted jobban áll nekem a göndörödő fürtök puha halma, mint szorosan összefogott kontyom. Szinte érzem, ahogy ujjaid beletúrnak lobogó tincseim közé. Libabőrös leszek már a gondolattól is. Ösztönösen ajkamba harapok. A visszapillantó tükörben látom tekintetemet, épp úgy csillan benne a vágy, mintha itt ülnél mellettem. Pedig az ülés most üres. Bekapcsolom a rádiót. Brahms csendül fel. Nagyon szeretem hallgatni, most mégis inkább elzárom. Jó ez a csend. Csak a szél süvít be az ablakon. Pont elég ennyi zaj körém. Jobbról egy kócsag lebben fel a vízről. Lassítok, nem jön mögöttem senki. Megbabonázva nézem kecses mozgását. Hatalmas hószín szárnyaival másodpercek alatt emelkedik fel a kék égre. Mint a lélek a testből, akkor, abban a pillanatban. Fenséges madár. Ahogy tollai alá tereli a szelet, abban annyi alázat van, mint térdre boruló asszonyimák suttogásában. Felhővé válik egyik pillantásról a másikra. Az ámulatom még eltart egy darabig, nem is gyorsítok fel azonnal. Tetszik ez a tempó. Mindig rohanok, sosem engedem meg magamnak a csendeket. Azokat az igazi csendeket, amikor csak magam vagyok a gondolataimmal. Eszembe jut egy hónapokkal ezelőtti misén hallott szónoklat. Azt mondta az atya, hogy merjünk hangosan szólni Istenhez. Emlékszem, mosolyogtam rajta. Mégis hogyan kellene azt? Furcsán érezném tőle magam. Te sosem jöttél velem a templomba, mindig azt mondtad, neked hited van, nem vallásod és ahhoz nem kell sem hely, sem pap, sem ima, semmi sem, csak te magad. Bosszantott ez a nyakasság, de sok dologban voltál makacs. Én csak egyben. Abban, hogy akármit tettél is, én szerettelek. Óvó, féltő, ragaszkodó szeretettel. És szerelemmel. Hamarosan ott vagyok, a tábla azt írta, még tíz kilométer és megérkezem a célhoz. Hamarabb, mint hittem. Hamarabb, mint hittem... Telefut a szemem könnyel. Lassítok megint. Alig látok, inkább lehúzódok és megállok kicsit. Az üres ülésre nézek. Az ott a te helyed. Mindig is az marad. Mint a szívemben az a szeglet. Csak a tiéd, míg élek. Elevenen hasít belém a fájdalom. De a düh is szorongatja a mellkasomat. Nem tudtak megmenteni téged, pedig próbáltak. Haragudtam Istenre, mert hiába kértem, mentsen meg, nem tette. Nem voltam azóta templomban. Körbenézek. Nem jön senki. Leállítom a motort. Nagy levegőt veszek. Remeg minden porcikám. Kiszállok és az út melletti rétre sétálok. Szépek a pipacsok. A távolból szénaillatot hoz a szél. Hallom, ahogy tücskök ciripelnek mindenhol és halk madárdal úszik felém. Azokat az estéket idézi, amikor a kertben a fa alatt ültünk és én a fejemet a válladra hajtva belélegeztem ropogós inged öblítő illatát. Azt a te illatot, ami csakis a tiéd volt. Fogalmam sincs, honnan jön, de valahonnan nagyon mélyről felszakad belőlem egy kiáltás. Egyenesen az ég felé ordítok, nyakamon pattanásig feszülnek az erek. Az egész testem kifeszül, akár egy kereszt. És valamiért még hosszú másodpercekig élő keresztként állok a pipacsokkal tarkított rét közepén. A kiáltás után mintha légüres tér lebegne körülöttem, mert minden elnémul. A tücskök, a madarak, a szél sem susog. A csend, akár egy burok, körbevesz. Ölel. Ölel, mint régen te. Aztán megindul a szó belőlem és azon kapom magam, hogy csak mondom és mondom, hol haragosan, hol hibáztatva, majd engesztelőn és fájdalmasan azt, amit az elmúlt hónapokban éreztem. Ha valaki látná, biztosra venné, hogy ez a nő a mező közepén megbolondult. Talán igaza van. Talán nem. Istennel pörölök éppen, ő pedig hallgat. Meghallgat. Csendre intette a tücsköket, madarakat és még a szelet is, hogy hallhassa, amit neki szánok. Aztán amikor már nem jön több szó onnan bentről, elnémulok, mint a rét körülöttem és térdre rogyok. Imádkozom.
Aztán amikor kinyitom a szemem csak az aranyló napfényt látom a fejemre ömleni. Megkönnyebbülök. Súlytalannak érzem magam. Ezer kérdésem volt, de csak egy választ kaptam. Egyetlen választ, ami felel minden kérdésemre. Visszaülök az autóba. Nyugodt vagyok és hálát érzek. Holnap reggel első utam a templomba vezet, ideje már. Mindjárt ott vagyok a GPS szerint a célomnál. Különös, hogy az a koncert, amire igyekeztem közel sem lesz akkora élmény, mint az, ami az odáig vezető úton ért. Mert most már tudom, újra jó úton járok. Azon az úton, ami Istenhez vezet. És hozzád. Hiszen ott vársz rám.







BÚJJ HOZZÁM


Hallod kint az őszi szelet?
Összesúgnak a fák
a fejünk felett,
a lomb rőtarany susogás,
benne a napfény puha bársony,
sárgul a nyár a leveleken.

Bújj hozzám, ahogy az éghez
bújnak a fellegek,
simulj szívemhez, és legyél
a csönd bennem,
a fodrozódó rezzenés
a tócsa tetején, olyan legyél
ereimben, ringass el
szótlanul szerelemmel
ahogyan fűszál hegyén ring
a gyönge harmat!

Bújj hozzám, legyél társam,
akár levél az ág hegyén,
tarts velem, míg tart a nyár,
ölelj, míg az ősz utol nem ér.







ESTELEDŐ


Aranyba hajlik a búzamező
lágy kenyér álmot ringat a szél,
ág közt éj susog, hűs harmatbölcső
fészket ölel zöld lombnyi levél,

csillagok ülnek a víz tetején
rengő pisla kis fény madarak,
nádbugát borzol és sussan a lég
szunnyad a holnap az ég alatt,

kormos csönddé válik a létezés,
rétek szirmain nyugszik a nyár,
vánkosok óvják szívek melegét
oltja tüzét a pilácsbogár.







ESTI NESZEK


Lombok súrolják az eget,
a csend törékeny ágra ült,
az est ében hattyú, loccsan
ahogy vízre száll, s elterül.

Lengén rázza haját a nád,
levele felszínt hasogat,
s reszkető hullámok hátán
sodorja a csillagokat.

A könnyű pára fellebeg,
sóhajt a fűz, túlpartra vágy',
felriad fészkén az álom,
szívem keres, de nem talál.







ÉJMADÁR


Szobámba bújnak
a csend-csillagok,
leülnek mellém
és szelíd árván nézik
hogy magam vagyok.

Nem szólnak semmit
- mit is tudnának -
csak kopott fénnyel
vigasztalnának,
néma sóhaj
vállamra száll,
éjsötét színű nagy madár
kormos tollán
feketén suhan át
puha talpán a magány.

Holdfény csepereg
mint ezüst eső
lepedő ráncaiban
csordogáló hangtalan
éji folyam, bőrömhöz
ér, borzongat
egy gondolat...

...adhattam volna
sóvár ajkadra csókomat,
de mert gyáva voltam
csontig magányban
ülök pőrén, hallgatag,
és bánom azt
ami végleg elmaradt.







ÉN MÉG...


Reszkető lepke a szirom
hószín szárnyán illat inog
száll, kereng a széllel,
én még tied vagyok,

kipattanó rügyből nőtt lomb
alatta csók ül hűs padon
méz íz csordul földig,
s én még neked vagyok,

őszi harmat pókfonálon
hidegen rezzenő akkord
hulló levél repes
én már messze vagyok.







FOGADOM


Fogadom, hogy minden haragot
odaát - a régi évben - hagyok,
szívembe megbocsátást teszek
és magammal jövőre azt viszek!

Fogadom, hogy ha tudok adok
másoknak segítek, lehajolok,
ha nem megy valami, hát kérek
szégyent félretéve segítséget!

Fogadom, hogy hiszem az Istent,
az útján járok hittel, a fényben,
tőle soha el nem fordulok
akkor sem, ha nyomasztanak gondok!

Fogadom, hogy élek, szeretek,
hogy a tükröm tiszta és gerincem
mindig egyenes, s adok hálát
jó szót, zajt és csendet, percet, órát!

És fogadom, hogy ezek nem csak
üres ígéretek néhány sorban,
a megbocsátás, hit, szeretet
ingyen van mégis legértékesebb...







A HAMISKÁRTYÁS


Lassan és puhán lélegzett, bevett szokása volt. Így nem tágultak ki orrcimpái és keze sem remegett meg az izgalomtól. Hosszú évek óta játszott, tudta mire figyelnek az ellenfelei. Ezen nem múlhat a nyeremény! Blöffölni is egyszerűbb volt így, rezzenéstelen arccal. Most különösen ügyelt magára, egy ideje rájárt a rúd. Egyik játszmát a másik után bukta el, még akkor is, amikor jól jöttek a lapok. Nem értette, hogyan fordulhat vele elő ilyesmi. Azt is szem előtt tartotta mostanság, hogy amatőrökkel üljön egy asztalhoz, mert nem engedhetett meg magának több veszteséget.
Egy ház árát bukta el az elmúlt hónapokban. Az asszony megtudta pár hete azt is. El is hagyta annak rendje és módja szerint. Még csak nem is haragudhat Etelkára, évekig tűrte, hogy sosincs meg a konyhapénz, néha még a sajátjából is adott neki, csak legyen egy kis béke otthon. Ő bezzeg ezt a nagylelkűséget azzal hálálta meg, hogy vénségére szeretőt is kerített. Mónika szépséges nő volt, buja idomokkal és telis tele vággyal. Tibor nem értette, mit eszik rajta, de egy idő után nem is érdekelte, egye csak, ha neki ő a jó falat. Mónika csillapíthatatlan étvágyú nő volt, persze leginkább akkor, ha vásárolt neki valamit a kártyán nyert pénzből. Mivel egy ideje a nyerő széria elkerülte Tibort, kölcsönökhöz folyamodott, amit sebhelyes arcú verőlegények követeltek rajta alkalomadtán. Múlt héten jól helybenhagyták, mert nem tudott fizetni, Etelka sem adott már neki és távozásával a konyha is kiürült, a dugipénzes köcsöggel együtt. Mónika persze nem törődött a lelki fájdalmakkal, sem a testiekkel. Így Tibort a kórházban ápolta pár napig egy termetes és nem túl barátságos nővér, akit a többiek Nellikének hívtak. Az asszony a Nellikétől noha távol állt, mivel a kacagás jelentős fájdalmat okozott Tibornak, inkább csak hálásan pillantott felé amiért a sebeit bekötözi. Mónika éppen vásárolni volt, pedig Tibor nem is adott neki pénzt, ügyes asszonyka, ha megoldja nélküle is. Most nyernie kell, nincs mese! Lopva feltekintett a vele szemben ülő férfira. Izgatottnak tűnt. Szája szegletét meg-megrántotta néha, szemeivel hunyorgott, pedig nem sütött bele a nap. Egyik kezének ujjaival az asztalon dobolt, ezt egyébként Tibor frusztrálónak tartotta, de koncentrálni próbált és inkább oda sem nézett. Másik kezének ujjai, mint az őszi fák lombja, sárgulón szorongatták a színes lapokat. Jobb lábával idegesen rángott az asztal alatt. Ezt Tibor onnan tudta, hogy egyszer úgy tett, mintha nagyon viszketne a bokája és lehajolt megvakarni. A helyzet egyértelműnek látszott, ellenfele nagy slamasztikában van. Hiába tartja a tétet, sőt, még emelt is, őt nem tudja becsapni vakmerőségével. Rossz lapok lehetnek nála. Ha másért nem, hát azért, mert a jók biztosan Tibor kezében voltak. Érezte sejtjeinek szintjén a győzelem zamatát. Megnyalta szája szélét a gondolatra, hogy ma bizony pezsgőt vesz, és Mónikával együtt benyakalják az egészet, hogy aztán hajnalig etessék mohó vágyukat. De jó kis nap lesz! Megtörik végre az átok! Tibor szeme ragyogott az örömtől, de nem bánta. Az ellenfele ebből annyit szűrhet le, hogy még nagyobb bajban van, mint addig hitte. A következő pillanatban villant a szemben ülő férfi tekintetében valami, a kártyalapok szélsebesen suhantak a kezekből az asztalra egymás után, akár az idő, amikor az ember boldog. Hiszen a boldogság olyan falat, amivel jóllakni nem lehet, legyen akármekkora is, cserébe viszont oly gyorsan múlik, amilyen gyorsan egy véletlenül eleresztett piros lufi szalad a végtelen ég felé. Mire Tibor feleszmélt kopaszabb volt, mint a vasárnapi húslevesbe szánt kakasok szoktak lenni. Nem értette hogyan veszíthetett megint. Ráadásul egy suhanccal szemben. Ő, akinek olyan hatalmas rutinja van, másnak ilyen nem nagyon akad a környéken. Keserű íz öntötte el a száját. Legszívesebben kiköpte volna, de kocsmában mégse illik köpködni. Hát nyelt egy nagyot, majd megfulladt bele. Az ellenfele kedélyesen megveregette vállát és távozott a marék pénzzel. Tibor még ült egy darabig az asztalnál, vállán a győztestől származó veregetés ólmos súlyával, aztán felkászálódott, kért egy fél körtét hitelbe. Géza a kocsmáros mindig adott egy-egy pohárkával, ha rossz volt a széria, de mivel neki már régóta volt rossz, fizetnie kellett érte. Felíratta a többi huszonhárom mellé ezt is, ha ő nem tudja, majd a Jóisten fizesse meg alapon. A hazaúton Etelka járt az eszében, meg az, hogy milyen rendes asszony, bezzeg ő nem becsülte azt a sok jóságot, ami benne mind megvolt. Mónika maradt a mentsvára. Düledező, omladozó falakkal, de legalább valami mégis. A vágyak kiapadhatatlan forrása volt. Kár, hogy az ő pénzforrása kiapadt, mert így a gyönyörű nő ritkábban volt már éhes rá. Ez persze érthető. Éppen befordult az utcába, ahol éltek, amikor megpillantotta a sarkon Mónika buja idomait egy férfi ölelésében kuncogva ringatózni. Hát onnan van pénze! Azok az ölelő karok adják neki... Valószínűleg vele csillapítja étvágyát újabban. Tibor szájában - a megvilágosodással párhuzamosan - ismét buggyant egyet a keserűség. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mit sajnál jobban. Az életét, ami volt és abban bizony mindene megvolt, vagy a pénzét, ami szintén volt és elég sok volt. Mindent elveszített. Sarkon fordult és háta mögött hagyta a hűtlenül viháncoló csókokat. Arra döntött, átmegy Etelkához. Út közben van virágbolt is, vesz neki valami szép kis csokrot. Kicsit, mert többre nincs pénze. Kicsire se, de hátha elfogadja a boltos a karórát, amit még az apjától kapott. Ezt soha nem dobta be zálogba, mert fontos emlék volt számára. De majd most! Ezért a csokorért és a megbocsátás reményéért megéri!

Hamarosan a csokorral a kezében sétált az út szélén. Ekkor már Etelkától távolodott, ugyanis az asszony bár megbocsátott neki, nem kért belőle többet. Egy ideje szelíd szerelemben élt a vízvezeték-szerelővel, akit akkor ismert meg, amikor eljött Tibortól. De legalább rá már nem haragszik. Az is valami. Hosszas sétálás után megérkezett következő és egyben végső céljához. Megcsodálta a csokrot. Nagyon szép. Nem volt olyan értékes, mint az óra, de legalább tényleg szép. Sajnos Etelka nem fogadta el, nehogy a vizes Bandi megharagudjon érte. Magához ölelte a virágot és a mélybe vetette magát abban a tudatban, hogy tulajdonképpen a saját sírcsokrát is beszerezte, így búcsúzóul. Ugrás közben villant be neki az a képkocka, ahol ellenfele ingujjából kicsusszan a nyertes kártyalap. Hamiskártyás volt a fickó! De már mindegy volt, mert Tibor meg nem tudott úszni







HA MOST ITT LENNÉL


Ha most itt lennél
válladon fény-pehelyként
ücsörögne a napsugár,
s hajad ezüstje akár
a gyémánt szikrát vetne
a mézszín délutánban.

Ha most itt lennél
a zörrenő lombok alatt,
talán kézfejedre hullna
a közelgő ősz rőt csókja,
és szárnyra kapna
sóhajodtól egy fecskeraj.

Ha most itt lennél
az ég kékebb volna,
a csönd is szebben szólna,
a rét sem fázna, muzsikálna,
madárbegyben a dal
gyönggyé válna...

...de már nem itt vagy,
s most fűszálakon a hűs szél
harmatcseppek helyet
angyalkönnyet ringat...







HERVADÓ


Még reszket a hajnal az ég alatt
és gerle búg a sárga ágon
levélélen az ősz méla sóhaj
hűs szél moccan egy pókfonálon,
és tompán koppan kis barna ékszer
kabátját leveti nem fázik,
talpak alatt a nyár zörgő szőnyeg
szálai közt ökörnyál úszik,
még zölden kacsint a fakó muhar,
körötte holt kukoricaszár
a tarlón vadludak árnya suhan
felkavarja kazlak illatát,
gondolat szökell, mint riadt suta
a hervadó táj füve felett,
csókot lehel szőlőfürtre a nap,
s csendben nézi a halált velem.







HASONLATOK


Akár a gyönge fűszál
hajol szívem tiéd fölé,
arcomon piheg a vágy
pírja mint szirmon
katicabogár,

csókjaimat szórom rád
ahogy a hajnal harmatoz,
perccé válnak az órák
és reszket pőreségünk mint
tó vizén madár,

csendünkbe süpped a szó
akár vánkosba az álom,
és mint édes kis titok
megbújok aortád ívén,
hozzád fonódok.







KÉPZELT BETEG


Éles fájdalom hasított a kulcscsontjába. Az álom pillényi anyaga egyszeriben szétszakadt, ahogy szemhéját feltépte az ébredés. A máskor simogató napsugarak most késként szúródtak retinájába. A kellemetlen érzés forrásához kapott és alsó ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. Még felébresztené Tündit, azt pedig nem szeretné. Amúgy is túl aggódós, nem kell még ez is.
Három nappal korábban már volt az ügyeleten, mert akkor meg a gyomra fájt. Máskor is fájt, de ez nem olyan volt, mint szokott. Az orvos nem vette komolyan. Tudta ő, hogy azért, mert hetente járt ki a kórházba ilyen-olyan tünetekkel. A terapeuta sem segített, pedig minden eszközt bevetettek, hogy kordában tartsák kényszeres betegségkeresését. Hiába mondta az ügyeleten, hogy ez most komoly és meg fog halni, érzi, az orvos elnézően bazsalygott az orra alatt, legyintett is talán. Kért egy vérképet, vizeletet, de mivel ott nem látott semmi különöset, hazaküldte. Mindig haza. Most is így volt. De a fájdalom majd csak másnap estére enyhült. Dolgozni sem tudott. A főnöke üzente neki, hogy nem lesz ez így jó, túl sokat hiányzik, a kollégák is panaszkodnak miatta. Nem volt mit tenni, bement a munkahelyre. Lehúzta a műszakot. Fulladt, köhögött, még a cigi sem esett jól, pedig az ritkaság nála. Este nem mert elaludni, attól félt, hogy nem ébred fel. Tündinek nem akarta mondani. Látta rajta, hogy egyre gyakrabban elkeseredik miatta. Biztosan boldogabb lenne egy olyan férfival, aki nem nyavalyog állandóan, aki nem hal bele minden náthába, aki nem nézegeti riadtan az anyajegyeit, és nem keres rákos elváltozást minden centiméterén. Ettől függetlenül sem hagyta még el. Mindig azt mondja neki, hogy szereti őt. De nem lehet nem észrevenni, hogy mennyit fakult ifjúsága, szépsége, derűje. Ez is őmiatta van. Losonczy József miatt. Bár ha pontosítani akarna, akkor nem egészen miatta van. A betegségéről végső soron nem tehet. Van, akinek a szülei életet adnak, de ő a halált kapta. Szeretetbe csomagolva. Mióta az eszét tudta, az anyja mindenféle okkal hordta egyik orvostól a másikig. Hiába mondta neki, hogy nem fáj semmije, jól érzi magát, folyton csendre intette. Ha véletlenül vizsgálatnál azt mondta, hogy itt se fáj, és ott se fáj, nagyon jól van, otthon büntetésből nem kapott vacsorát. Később ezt a verésre cserélte az anyja. Bezzeg, amikor az ütéseknek nyoma maradt, nem volt szabad azt mondani, hogy fáj. És hazudni kellett lépcsőkről, biciklikről, véletlen elesésekről. Nem értette az anyját. Sokszor dühös volt rá. Aztán elmúlt és különös hálafélét kezdett érezni iránta. Hiszen egy idő után József valóban úgy vélte, rendelkezik azokkal a tünetekkel, amiket az anyja sorol. Az agya leghátsó zugában tudta, hazugságban éli gyermekéveit, de elöl ott csilingelt a talmi törődés kellemes csengettyűje. Ha ügyes volt az orvosnál, tehát pont ott fájt, ahol éppen kellett fájnia, akkor nem csak vacsora volt, hanem repeta és nassolni való is. Ráadásként mesét is mondott neki az anyja. Még ha automatikus és érzelemmentes is volt az egész folyamat, József százszor inkább ezt akarta, mint a büntetést. Ebben élt. Ez nem változott akkor sem, amikor az anyja végül meghalt. Teljesen váratlanul érte, mert nem fájt semmije, csak mondat közben elfogyott szájából a szó, elvágódott és élete fonala elszakadt. József azonban ettől függetlenül úgy maradt. Csak ettől fogva anyja helyett ő kereste vélt fájdalmának forrását. Tündi más volt, mint azok a nők, akiket előtte ismert. Ő akkor is simogatta, ölelte, s törődött vele, ha jól volt. Ez néha ijesztően hatott rá, mert az az érzése támadt tőle, mintha valami nagy baj lenne vele és azért kapja a szeretetet. Nem mintha tudta volna, milyen is az igazán. Valamivel kevesebbet járt orvoshoz, de azért nem hagyott fel teljesen vele. Amikor volt némi feszültség közte és Tündi között, akkor sűrűsödtek az ügyeleti látogatásai, ám viszonylag gyorsan rendeződött mindene. De most száznyolcvan fokos fordulatot vett az egész. A szerelem megvolt köztük, még ha alig pislákova is, de megvolt. Tündi kicsit talán belefáradt József túlzó aggódásába, de nem volt vitájuk. Már nem jártak el sehova. Eleinte folyton mozgásban voltak, pezsgett az életük, de erről is leszoktak, mert Józsefnek hol pánikrohama támadt a tömegben, hol pedig betegségek kínozták, amik miatt nem hagyhatta el a lakást. Ezektől függetlenül döccenők nélkül élték közös életüket. Elvileg nem kellett volna kitalálnia semmiféle betegséget, a viszonylagos szeretet rendelkezésére állt. Ő mégis kétnaponta járta a kórházat. Tudta, hogy ezúttal tényleg fájdalmat érez és tényleg nincs jól. A liftben utazva döbbent rá, hogy milyen érzés, amikor tényleg rosszul van. Felnevetett, de gyorsan abba is hagyta, mert fájt a gyomra tőle. Aztán a parkolóban hányt is egyet. Mintha véres lett volna, de talán csak a félhomály miatt látta úgy.
És most megint felriadt, ahogy már sokadik napja. Kiosont a hálószobából, nem akarta felébreszteni Tündit. A nappaliba ment és bekapcsolta a tévét. Hang nélkül persze. Nem érdekelte a műsor, csak a villódzó fényre volt szüksége. Elnyúlt a kanapén, telefonján kezdett babrálni. Üzenetet akart írni Tündinek, mert valóban nem érezte jól magát. Arra gondolt, hogy ír neki egy vicces végrendeletet, ha nem ébredne fel reggel, legalább tudják, mit szeretne halála után. Bele is fogott, pötyögte egyik szót a másik után. Jó hosszan sikerült neki kifejtenie félig vicces óhajait, de mielőtt megnyomta volna a küldés gombot, görcsös fájdalom hasított karjába és elejtette a mobilt. Némi tusa után, ami leginkább abból állt, hogy igyekezett levegőhöz jutni, győzött a vérrög és Losonczy József követte anyját a túlvilágra. Arcán elégedett, de azért visszafogott mosolyt rajzolt a hullamerevség, ezzel is hirdetve saját igazát, mégpedig azt, hogy ő megmondta, meg fog halni. A végrendeletéhez sajnos senki nem fért hozzá, mert a földre zuhanó telefon kikapcsolódott, a kódot pedig senki sem tudta, csak József és az anyja.







KÚT MÉLYÉN A CSEND


- A szokásost kéred? - vetette oda foghegyről a didergő lánynak.
- Azt, igen - felelte csendesen. Leült a bárszékre. Szoknyáját próbálta igazítani, de hasztalan, mert nagyon rövid volt. Összébb szorította vékonyka combjait, hátha az takarna valamit.
- Tessék, négyhúsz lesz - mondta a pultos és felé csúsztatta a poharat. A lány szótlanul elvette, biccentett, cserébe már tolta is a zörgős aprót. Nem itta meg egyből, csontos ujjai közt forgatta és merengve nézte áttetsző tartalmát. Pálinka. Régen az apja ivott ilyet. Akkoriban még kislány volt tele rózsaszín ábrándokkal. Még hitt abban, hogy neki sikerülhet kiemelkedni a sárból. Jól tanult, szorgalmas volt és eszes, szerették az iskolában. A tanítói mondták neki, hogy ő még sokra viheti. Büszkén vitte haza az ellenőrzőt, ami roskadozott az ötösöktől.
Az idő nem volt segítője sajnos. Hamar kezdett érni, nőiesedni. Tizenegy évesen már úgy nézett ki, mint egy nagyobb kamaszlány. Telt keblei, nőies csípője megtévesztette a környezetében élőket. Feltűnt ez az apjának is, egyre több megjegyzést tett rá, ezeknek felét sem értette még akkor. Egyik este, amikor a kelleténél több pálinkát ivott, áthívta a haverjait mulatni. Hiába kérte az anyja, hogy ne tegye, a gyerekeknek aludni kell, másnap iskolába mennek, nem hallgatott rá. Jöttek a részegebbnél részegebb férfiak, üvöltött a zene, kiabáltak, veszekedtek, kibékültek. A ház úszott a cigarettafüstben, olcsó ital szaga lengett körbe mindent. Aztán egyszer csak berontott hozzájuk az apja, kirángatta Amáliát az ágyból és a férfiak elé lökte. Ő ott állt a rózsaszín, pónikkal tarkított kis pizsamájában megszeppenve és nem értette miért bámulják.
- Nesze, ezt adom cserébe azért az üvegért! - ordította apja. A férfi, akihez szólt különös pillantással mérte őt végig. Nem értette mi történik vele, de megborzongott attól az érzéstől, ami végigszaladt gerince mentén. Félelem futkosott a feje tetejétől a lábujja hegyéig végig. Remegni kezdett.
- Itt van, fogd! - felelt rá a férfi és átadta az üveget. Felemelkedett helyéről és Amália felé indult. Megragadta a karját, kirángatta az ajtón, egyenesen az előtérbe. Hiába kapálózott, sikított, a férfi ököllel megütötte. Bár félig volt csak magánál, tudta, hogy ami vele történik az gyalázatos és büntetendő tett. Mégis megtörtént. Apja komája egy üveg pálinkáért magáévá tette. Másnap nem ment iskolába. Az anyja szemén látta, hogy valami rettenetes dolog történt vele, de azt is látta, hogy simogatáson kívül nem kap tőle segítséget. Ő is félt elmenni onnan, szólni is félt. Attól a naptól fogva nem ment olyan jól már a tanulás Amáliának. Képtelen volt figyelni. A legváratlanabb pillanatokban törtek rá az emlékek, amiktől hol elájult, hol hánynia kellett, vagy csak elsírta magát. Beszélni képtelen volt erről. Az apja hetek múlva elvitte egy ismerőséhez. Azt mondta neki, hogy kutyát kap ajándékba. Amália megörült, hiszen nagy vágya volt egy kisállat. De a háznál nem volt se kicsi, se nagy kutya. Egy kövér, arannyal teleaggatott férfi viszont behívta őket az ajtón. Egy szobába vezette őt, apja magukra hagyta őket. Amália holtsápadt volt a félelemtől, de még reménykedett abban, hogy talán ott lesznek a kiskutyák, amikből választhat egyet magának. Reménye szertefoszlott abban a pillanatban, amikor a férfi letolta nadrágját, megragadta az ő torkát és megerőszakolta. Amikor végzett vele, leköpte és otthagyta a szobában. Az apja pár perc múlva üvöltözve felrángatta a földről és hazáig lökdöste maga előtt válogatott szidalmakkal illetve őt. Két aranyláncért. Nem volt sajnos megállás. Hamarosan újabb hasonló megrázó élményben volt része, akkor kártyaadósságot törlesztett. Már nem járt iskolába. Képtelen volt ennyi mocsokkal és szennyel a testén, lelkén bemenni. Eljött a nap, amikor az apja az utcára állította, tegye, amit tennie kell, amire szerinte született. Kurválkodásra. Amália megrázkódott emlékei súlyától, szájához emelte a poharat és egyetlen korttyal le is nyelte tartalmát. Jó ideje másképp nem tudja tenni a dolgát, amire apja szerint született.
- Mennyi egy kör nálad? - lihegte váratlanul a nyakába egy testes férfi. Gyűlölte azt az érzést, hogy árucikké vált. Se köszönés, se udvarias körülményeskedés, csak mennyibe kerülsz.
- Mi kéne? - kérdezett vissza közönyösen.
- Csak legyen jó nekem, megoldod - vágta rá. Látta rajta, hogy részeg. Hamar munka lesz.
- Ha nem kell extra, akkor tíz - válaszolta, mintha valóban csak egy tárgy lenne a saját teste. Nem is tudott másképp tekinteni magára.
- Jól van, mindjárt jövök, még kimegyek pisálni - mondta röhögve és hátra sétált. Amáliát elfogta az undor.
- Kérek még egyet, míg vissza nem ér - szólt a pultosnak.
- Ezzel ne menj el sehova - súgta oda riadtan.
- Miért? Van ,,olyan" baja? - érdeklődött sietősen. Nem akart elkapni semmi nyavalyát, hosszú időre elmaradnának a bevételei, az apja meg félholtra verné miatta.
- Az lenne a legkisebb gondod... nem úszod meg élve, ez a Tücsök, ennyit mondok - suttogta, közben úgy tett, mint aki a pultot sikálja. Látszott, hogy fél a férfitól.
- De már megalkudtunk... - dünnyögte kínjában. A pultos sápadt arca benne is riadalmat keltett. Nem úszod meg élve. Ezt mondta. Hónapok óta hallja a többi lánytól, hogy van egy fickó, Tücsök, aki az olyanokat gyűjti, mint ők. Elviszi őket egy körre, de a lányok nem térnek vissza. Hiába körözi őket a rendőrség, eltűnt személyek listáján maradnak. Nyom nélkül szívódott fel Vanessza, az ő barátnője is. Pedig nem tervezett se kiszállni ebből a nyomorúságos életből, sem új helyre nem vágyott. Neki jó volt itt és így. Mondták, hogy talán sorozatgyilkos, de mindenki csak legyintett. A rendőrség félgőzzel nyomozott csak, a kurvák élete nem olyan fontos, azt mondták. Szerintük sokan vannak, csak a baj van velük. Mintha ők ezt akarnák csinálni. Mintha nem lennének érzéseik, sem értékük. Talán már maguk is elhitték.
- Mindjárt visszajön! Húzz el innen, amilyen gyorsan csak tudsz, majd azt mondom lecsapott rád valaki! Menj már! - sürgette valódi aggodalommal hangjában. Amália gyomra összeugrott. Ennek fele sem tréfa. Felpattant a székről és amilyen gyorsan csak tudott, kiszaladt a kocsmából. Odakint levette tűsarkúját és mezítláb rohant hazáig. Aznap képtelen volt kimenni az utcára. Rettegett. Az apja elverte, de még az is jobb volt a biztos halálnál. Azt a kocsmát elkerülte, de ettől fogva minden nap szorongva állt ki az utcára. Mi van, ha az a férfi áll meg egy autóval és felveszi? Napok múlva engedett a félelem, enyhült gyomrában a görcs. Hetek, hónapok teltek el, a lányok jöttek-mentek, volt, aki végleg eltűnt. Amália szeretett volna rendes munkát. A vegyesboltnál látott egy hirdetést, amiben esti iskola kínált lehetőséget. Eladó lehetne. Nem a teste, ő maga lenne az, aki eladja az árut, amit legális megvenni. Az árut, ami nem élő ember, nem lélekszövet, akinek nem fáj, akit nem bántanak, csak mert fizetnek érte. Nagy nehezen rávette magát, hogy elmondja otthon. De minden reménye szertefoszlott, amikor az apja magából kikelve ordított vele, ütötte, rúgta ahol érte. Kivéve az arcát. Ha elcsúnyul, kevesebbet ér. Másnap fel se bírt kelni, annyira fájt mindene. A következő nap az utcán sétált, lenge munkaruháján átsüvített a hűvös szél. Fázott. De a testénél is jobban fázott a lelke. Szeretet nélkül ugyan mi értelme van bárminek is? Ebből a kelepcéből úgy érezte, nincs menekvés. Tisztességes munkát, családot, férjet, megbecsülést szeretett volna, de egy ilyen lány nem kap. Mégis hogyan szabadulhatna? Kerítsen másik futtatót, aki innen ugyan kiszakítja, de a feladat ugyanez úgyis? Csak más tulajdona lesz. Mire észbe kapott megint ott ült a kocsmában, a szokásost kérte. Most nem várt, azonnal megitta. Kért egy másikat és egy harmadikat is.
- Na, nem lesz sok? Nem szoktál ennyit sose - mondta neki homlokát ráncolva a pultos.
- Majd én tudom! - förmedt rá tőle szokatlanul udvariatlanul.
- Jól van, te tudod! Nekem eladó mind, meg is ihatod, ami kell - vágta rá sértetten.
- No, te meg itt vagy? - lihegett nyakába az ismerős hang. Amálián végigfutott a jeges rettegés. Ő az. Tücsök.
- Itt - felelte reszketőn.
- Jól eltűntél múltkor - hördült fel. Nem tűnt dühösnek. Ha nem lett volna benne a három pálinka, megkockáztatta volna, hogy viccelődik vele.
- Volt nálad gyorsabb - hazudta Amália. - Kérek még egyet, de ne felest adj, decit! - szólította meg váratlanul a pultost.
- Vendégem vagy - biccentett Tücsök.
- Kösz! - vetette oda foghegyről.
- Biztos vagy benne? - kérdezte aggódva a pultos.
- Azt kérte, add neki oda! - mordult rá a férfi.
- Oké - felelte és kimérte a pálinkát. Odatolta Amália elé. Pár másodpercig nézte a poharat, reszkető kézzel felé nyúlt, szájához emelte, valami villant a szemében, mint a mozivásznon a filmkockák szoktak, kicsordult egy könnycsepp, de mielőtt másik követte volna lerántotta az italt.
- Gyere, elviszlek egy körre a kocsimmal - szólalt meg Tücsök és az ajtó felé intett. Amália bólintott.
- Hé, nem maradsz még? Nemsokára jön apád érted - szólt utána kétségbeesetten a pultos.
- Nem... Pont azért nem maradok itt tovább... - mondta lángoló tekintettel, sápadt arccal, erőtlenül és kilépett az ajtón Tücsökkel.
Másfél év múlva egy kocsmai verekedés során megkéselte valaki Tücsköt. Lassan vérzett ki, nem hívta senki a mentőket. A pultos azt mondta, hogy a raktárban pakolt, nem hallott semmit sajnos. Mivel már nem kellett tőle és haragjától tartani, házkutatást végeztek a rendőrök. A kert gyümölcsfái alatt egy-egy nő hullája volt elásva. Összesen hét. Azt hitték, ennyi, de a kutyák a ház mögötti kúthoz vezették őket. Ott még egy nő bomladozó holttestére bukkantak. Minden testen megtalálták az önvédelemre utaló jeleket, kivéve egyet, ami a kútban volt. Az az egy mintha nem bánta volna, hogy megfojtják. Amália teste volt.







MACSKA AZ ABLAKBAN


Nem, nem terveztem macskás nővé válni. De annyi mindent nem tervez az ember és mégis megesik vele. Jogosítványt sem akartam, aztán valahogy mégis lett. Azóta sem értem. Nálam nagyobb értetlenséggel csak az oktató meg a vizsgabiztos rendelkezik a témát illetően. Mondjuk az meg az ő bajuk. Nem terveztem munkahelyet sem váltani, aztán tőlem függetlenül is megtörtént egy szükségszerű áthelyezéssel. Nem gondoltam arra sem, hogy a férjemhez hozzámegyek, aztán csuda tudja hogyan, megesett velem az is.

Közvetlenül az esküvőnk utáni ősszel jelent meg két szőrgombolyag a lépcsőházunk ajtajában. Hevesen tiltakozott az agyunk a befogadást illetően, miközben a két kis jószág falta a májkrémet, amit felbontottunk nekik. Szóbeli megállapodást kötöttünk a két girhessel, hogy ugyan elutazunk pár napra, de ha megvárnak minket az ajtó körül valahol, akkor kénytelen-kelletlen, befogadjuk őket. Mert az már maga a sors akarata lesz. Na, meg az övéké, ha jól beszélik a nyelvünket. Napok múlva a hazaúton éreztük elhamarkodott ígéretünk súlyát, mert a két macska a huszonnyolc négyzetméteres leánylakásomban komoly tömegnyomorhoz vezethet. Megkönnyebbülten láttuk érkezéskor, hogy egy gombolyag sincs az ajtóban. Mégis mindkettőnk torkában keserű csalódottság íze csordogált. Elfértünk volna valahogy... gondoltuk, és tudtuk kimondatlanul is a másik pillantásából. A zár kattanására előugrott egy sötét puha mancsos a fenyő alól. Vidáman baktatott felénk, mi meg felkacagtunk, hogy számon tartotta a szóbeli megállapodást a vacak kis jószág. Így nem csak mi érkeztünk haza, hanem ő, Luca is. Ezt a nevet kapta tőlünk, mely az évek során rengeteg módosulással létezett indulattól függően. A Ludmillától egészen a te etted meg a tésztát te mocsokháziig terjedt. Egyéb változatai nem vállalhatók komoly cenzúra nélkül, ezek a cipőbe pisilések és szőnyegre hányások alkalmával voltak használatban. A leánylakás bár szűkös volt, mégis feltalálta magát a doromboló masina, hiszen ő nem csak a padló szintjén közlekedett, mint mi, hanem a függőlegest is kedvelte, főként az organza és csipkefüggönyök felületén. Itt is volt érvényben pár nem túl szofisztikált megnevezése a befogadott rombológépnek. A pubertás meghozta Lucánál az ablakban ücsörgés flegma arcú közönyét. Bár amikor jóképű iromba kandúrok jelentek meg a szomszédos melléképületek tetején, akkor képtelen volt az önuralomra és két lábra állva céda mód nyávogva tudatta szándékait a jövevényekkel. Be kellett lássuk, kell a nagyobb lakás, mert bár megfogadtuk, komoly szabályaink lesznek, Luca felülírta legtöbbet. Na, jó. Mindet. A nem jön az ágyba volt az első. Az asztal teteje is ilyen dolog volt, meg az is, hogy nem kunyerálhat a kajánkból és nem veszünk neki drága alutasakosokat sem. Meg a napi egyszer kap szárazat. És az is, hogy figyelünk a súlyára, következetesek leszünk. Röhögni ér... Ellenben megtanult több kézjelet. Igen, a csúnyát is... igen, a hányás miatt például. De azt is, hogy hívó jelre odajöjjön. A joghurt, a hús, a kaja szavakat nem mondtuk ki egy idő után véletlenszerűen sem, mert feljogosítva érezte magát, hogy elhangzásuk után kérjen és kapjon az említett dolgokból. A vágódeszkát nem lehetett olyan óvatosan elővenni, hogy ne teremjen szempillantás alatt a lábam mellett. Mint valami macska dzsinn, sutty, ott is volt a ház bármely távoli pontjáról. Mert a deszka az húst jelent. A nagyobb lakás nagyobb és több ablakkal járt. Mindre macska biztos szúnyogháló kellett, mert ügyesen mászott azon is, mint valami pókmacska, és az emelet nem életbiztosítás még nekik sem, dacára a talpraesés mítoszának. Szerette nézni a járókelőket és élvezte, ahogy lélegző szénné égeti a napsütés. Olyankor felsejlett vörös szőrének színe a krém és csokoládé foltok közül. Nézte, ahogy munkába megyek, és bár nem hallottam a bezárt ablakon át, láttam a nyávogását. Valószínűleg haragudott, mert így értelemszerűen nem adhattam neki pár percenként szárazat. De a hazatérést két lábon állva üdvözölte, másik kettővel természetesen az ablakot összemancsolva kaparászott és bónuszként összeorrozta a nózijával is. Ahogy beléptem az ajtón két lábra állva nyújtózkodott, hogy vegyem fel. Hangos dorombolással és vádló nyávogással köszöntött, majd gyorsan nasit kunyerált. Nem törekedett a bosszú nyomainak eltüntetésével. Döbbenetes felfedezés volt, hogy a zacskóból képes volt a piskótát kirágni, vagy a sörperecet. Megbabonázták ezek az emberi rágcsák és nem tudott nekik ellenállni. A horgászatból hazahozott halszagú cuccaink voltak rá ilyen hatással még. Előfordult, hogy annyira révületbe esett a pontyszagú matractól, hogy elaludt rajta szimatolás közben, vagy éppen beszorult valamelyik táskába. Aztán jött a kertes ház sokszemű csodája. Minden szobában két ablak és annyi, de annyi szoba az ötven négyzetméter után! Ráadásul itt nem volt ám emelet. Testközelbe került az a fű, amire egyébként már rálépni sem mert. Jöttek a virágok az ablakba, amiket rendre megkóstolt, így rájött, hogy az orchidea mérgező, mert egy napig hányt tőle. A korallvirágra amúgy, mint kiderült immunis, még akkor is, ha nem ehető, mert rendre megcsócsálta mindet, aztán a szőnyeg közepére hányta, némi szőrpamacs kíséretében. Közben a függönyök biztonságba kerültek, mert Luca sem lett fiatalabb, már nem volt annyira pókmacska. Csak a moccanatlan megfigyelés maradt, mint hasonlóság. A kinti macskák rendszeresen borzolták idegrendszerét, hiszen ilyesmivel nem találkozott az elmúlt tíz év során. Itt, amikor munkába indultam, az ablakhoz nyomta az orrát, hogy köszönjön. És az évek alatt megtanulta a néma biccentést, ami olyasféle lehet az ő nyelvén, hogy jól van, kibírom, de igyekezzél azért... Ebben a házban nagy a kád széle, és tudott velünk pancsizni. Fura, hogy a puha mancsosok nem szeretik a vizet, mégis imádják nézni, ahogy fürdünk benne. És megkóstolni is. Rejtély, hogy mi alapján választanak ablakot. Nem mindet szereti ám ő sem. Amikor először műtötték rákkal, még bizonytalan volt a mozgása, de első útja az alom után az ablak volt. Állt előtte, tudta, hogy nem képes felugrani, de azt is tudta, hogy elég szólnia és felteszem. Leszállni sem tudott, de megvárta, míg leveszem. Megvárta, míg hazajövök munkából és leveszem. Most a második műtétje után hosszú ideig nem tudott ugrani, de lépegetni igen. Kisszékkel, nagy székkel, asztallal megoldottuk az ablakot, hiszen fel akart menni. Mert szereti a napot, a madárfüttyöt, a nyári tücsökmuzsikát és mert macska. A macskák szeretik az ablakokat. Nagy zöld szemét olyankor félig lehunyta és olyan volt, mint aki meditál. Maga a béke és a nyugalom szőrgombolyagnyi szigete.

Rejtély az is, hogy mi alapján választanak embert a macskák. Talán csak a lelkek tudják, az övék és a mieink. Hiszen nekik is van, csak az övéké hangosan dorombol. A miénk meg simogatni tud. Jó párosítás. Nem lesz több műtétje. Nem tud beszélni, úgy ahogy mi. De látom a szemén egy hete, tudja, hogy meg fog halni. Búcsúzkodik. Amikor ébren van bújik, simogatásra vágyik és máshogy dorombol. Fáradtan. Menne. Csak még gyűjt egy kis törődést, szeretetet. Úgy, mint az ember. Senki sem akar ölelés nélkül menni. Mi pedig elengedjük. Nem akartam macskás nővé válni, de Lucával vagy nélküle, már mindig az maradok. Mindegy hol élek, mindig keresni fogja őt a tekintetem az egyik napsütötte ablakban, amikor hazaérek. Akkor is, amikor már tudom, hogy ő egy másik ablakban ül. Odafönt, a második emeletnél is magasabban.







MÉG NYÁR VAN


Bágyadt szellő csiklandozza a fákat
lombjuk sárguló leveleket kacag,
most még szép, ahogy az ég felé szállnak
a légies, színarany kis madarak.

Most még itt a nyár, mézgába ragadtan
ragyog és gyümölcsök héján hirdeti,
mily édes, mily finom, és múlhatatlan,
forró, s heves akár az ifjonti szív.

Ám szalmasárga fénye meg-megbotlik
gesztenyék tüskekabátján és rozsdál
a szirmokon, ‘hol már elmúlás nyílik,
nem mézíz illatok... de még itt a nyár.

Ezüst pókfonál ringat mély csendeket,
jön az ősz, csak a perc végtelen veled.







MILYEN


Váratlan ikon villant fel telefonja képernyőjén. Dani az. Vajon mit akarhat? Léna kíváncsian kattintott a fényképes buborékra. Az üzenetben a férfi kellemes karácsonyt kívánt neki. Felvont szemöldökkel konstatálta, hogy eszébe jutott, hiszen eddig még sosem írt neki. Még ünnepek alkalmával sem. Pár éve ismerték már egymást, munkakapcsolatban álltak. Nem volt különösebben közvetlen a viszonyuk, néha még felhősnek is volt mondható, mert mindketten konok természetűek voltak. Mindenesetre Léna udvariasan megköszönte és viszonozta a jókívánságot. Már félre is tette volna a telefont, ám újabb üzenetet jelzett a készülék rezgése. Dani írt újra. Érdeklődött, hogy jól érzi e magát az új helyen. Léna nem is értette a hirtelen jött figyelmességet. Már hónapok óta másik munkahelyen dolgozott. Udvariasan válaszolt a férfinak, tulajdonképpen lezártnak tekintve ezzel a társalgást. Ám Dani hirtelen közölte vele, hogy hiányolja őt egy ideje. Léna elpirult. Ő hiányzik valahonnan? Ő, aki még otthon, a férjének sem hiányzik sosem? Óvatosan megköszönte a kedves szavakat és viszont érdeklődött Danitól, hogy érzi magát. Szó szót követett, kellemes beszélgetés alakult ki a karácsonyi jókívánságból. Léna férje viszont egyre többször pillantott felé, ami miatt jobbnak látta lezárni a társalgást. Gyorsan el akart köszönni, így azt találta írni, hogy majd máskor folytatják a beszélgetést, talán ha összefutnak egyszer véletlenül. Dani lecsapott a finomkodva leírt elköszönés minden szavára. Nyomban azt válaszolta, hogy szívesen találkozna Lénával, bármikor, amikor neki megfelelő, alkalmazkodik rugalmasan hozzá. Ez a váratlan lelkesedés összezavarta Lénát. István már szabályosan kémlelte, hogy mit művel felesége a telefonjával, hiszen nem szokott csetelgetni senkivel. Mivel nem engedte neki. Este pláne nem, akkor aludjon mindenki. Léna mielőtt lebukott volna, megüzente, hogy természetesen jelentkezik, és akkor majd találkoznak. Kegyes hazugság. Sosem fognak találkozni. Minden perce be volt osztva István mellett.

Egész éjjel az üzeneteken és Danin gondolkozott. Sosem voltak jóban, mégis mi ez az egész? Nem talált rá megnyugtató magyarázatot, sőt semmiféle magyarázatot. Így a békesség kedvéért még azon az éjszakán elhessegette gondolatait a férfiról és igyekezett elfeledkezni a beszélgetésről. Pár hét múlva ismét üzenet érkezett az esti órákban Danitól. Léna hogylétéről érdeklődött, s amikor a válaszból megbizonyosodhatott arról, remek egészségnek örvend, nyomban emlékeztette ígéretére. A személyes találkozót sürgette. Nem erőszakosan, hanem pont annyira udvariasan, hogy az hízelgett Léna megtépázott szívének. István hosszú napokon át piszkálta az esti csetelés miatt. A telefonját is elszedte tőle, hogy átnézhesse. Természetesen törölve volt belőle a beszélgetés, bármennyire is jól esett volna újra és újra visszagörgetni, átélni azt a pár kellemes percet, elrévedve a betűk által rejtett kedvességen. István nem talált hát semmit, amitől még dühösebb lett, s megvetése is növekedett Léna felé. Az esküvő napján gyanakodnia kellett volna, hogy nem jó lóra tesz a férfival, de nem hallgatott az akkor még rosszindulatúnak hitt suttogásokra. Mindenfelől azt hallotta, hogy meneküljön István elől, mert nem jó ember. Minden asszony fejvesztve hagyta el néhány hónap után, mert rettentő basáskodó, uralkodó természetű férfi volt, aki előbb odaédesgeti magához a nőt, majd módszeresen aláássa önérzetét, megsemmisíti, rombolja, míg az áldozat valóban el nem hiszi, hogy értéktelen. A végső stáció, amikor már maga a nő gondolja úgy, nem méltó társ, és nem is lenne az senki mellett, mert nem elég jó semmiben sem, s jobb, ha marad ott, ahol van. Mert legalább van valakije. Úgyse lenne soha senki más, hiszen kinek is kellene egy rossz ember... Léna már itt tartott. Ezért is állt értetlenül Dani megkeresése előtt. Éppen aznap dorgálta meg őt István azért, mert nem végzett a mosogatással, mire ő hazaért és várnia kellett néhány percet a vacsorára. Rossznak, ügyetlennek, haszontalannak érezte magát a férfi szavaitól, ám belül tudta, hogy valami nem stimmel. Más asszonyokkal is beszélt már, akiknél sokszor szaladt a ház, leégett a rántás, inkább rendeltek máshonnan ételt, csak azért, hogy legyen több idejük egymásra. Tényleg akkora baj volna öt perc várakozás? Dühös volt. A torkát szorongatta valami gombóc, amitől étvágya sem volt. Talán ez a düh volt az oka merészségének, mert beleegyezett a találkozóba. Mivel soha sehová nem mehetett a férfi tudta nélkül és valóban nem voltak fölösleges percei, így azt találta ki, hogy majd a templomban találkoznak. Isten házában nem érheti csalódás. Ha Dani mégsem olyan szándékkal keresné, mint amit Léna sejt, akkor sem kerül kellemetlen helyzetbe. István pedig utálta a miséket, mivel ő csak saját magában hitt, másban nem. Istenben sem. Ezért is gyakran bántotta, gúnyolta őt, néha kikacagta vak hitéért, bizakodásáért Lénát, mert csak az együgyű ember hihet olyanban, amit sosem látott senki. Megírta Daninak, hogy melyik nap megy a templomba és azt is, hogy mikor végez. A férfi lelkesen kapott az alkalmon és megígérte, a misén is részt vesz, hogy még ha csendben is, de ott ülhessen mellette. Léna ettől nagyon zavarba jött, leplezhetetlen volt öröme. Attól félt, hogy István megsejti, lelkesebben megy a templomba, mint máskor. Csinosabban sem öltözhetett, az is gyanús lett volna. A sötétkék ruhája mellett döntött, mert az jól is állt rajta, kiemelte, amit ki kellett, takarta, amit pedig takarnia illett. Éppen jó volt. Még félúton sem járt, amikor szembe jött vele Dani. Lesütötte szemét, alig akarta elhinni, hogy megtörténik vele ez az egész.
- Léna! De jó, hogy újra látlak! - köszöntötte izgatott lelkesedéssel.
- Én is örülök - felelte visszafogottan. Arcán halvány szirmokkal nyílt ki a pír szende rózsája.
- Szebb vagy, mint amire emlékeztem... - szaladt ki Dani száján egy vágyakozónak tűnő mondat. Léna megilletődve pillantott rá. A férfi visszavonulót fújt a riadt tekintet láttán. - Bemegyünk? - mutatott a templom felé.
- Igen... - suttogta és előrement. Dani illendő távolságból követte őt a padokig. Mikor Léna leült, lassított, mintha nem együtt érkeztek volna. Megvárta, míg elhelyezkedik, majd beült mellé, ott is némi távolságot tartva. Nem beszélgettek. Olykor lopva egymásra pillantottak, néha éppen egyszerre. Ilyenkor csillogó tekintetek találkoztak, majd riadtan másfelé fordultak. A mise végén megvárták, míg mindenki kimegy, addig nem szóltak egymáshoz.
- Látni akartalak... - mondta nagy sóhajjal Dani. - Biztosan tudod, hogy miért... - tette hozzá.
- Nem, fogalmam sincs - felelte őszinte csodálkozással az asszony.
- Tényleg nem tudod? - kérdezett vissza döbbenten. - Pedig pletykálták is, mielőtt elmentél... utána meg főleg!
- Pletykálták? Kik és mit? - értetlenkedett tovább Léna.
- A titkárságon, a bérszámfejtésen, meg mindenhol! - mondta Dani.
- Halkabban! - szisszent fel az asszony és ijedten körbenézett.
- Bocsánat... elfeledkeztem magamról! - súgta bűnbánóan. - Ne mondd, hogy te vagy az egyetlen, aki nem vette észre, mennyire odáig vagyok érted! - hadarta izgatottan Dani.
- Hogy micsoda? - Léna alig kapott levegőt, annyira mellbe vágta ez a vallomás. Attól, hogy némi érdeklődést remélt, még nem hitt benne.
- Léna, én menthetetlenül beléd szerettem és éjjelem, nappalom sincs, mióta elmentél... Vívódtam, hogy megkeresselek e vagy sem, de nem bírtam tovább! - folytatta vágyakozással telt hangon.
- Én erről semmit sem hallottam, és nem is értem ezt az egészet... - mondta maga elé révedve. - Tudod jól, hogy férjnél vagyok, te is házas ember vagy. Az én Istvánom szigorú ember, nem tűri az ilyesfajta dolgokat... - motyogta hárítólag. - A te feleséged remek háziasszony, aranyos teremtés, hozzá képest én egy haszontalan némber vagyok... - magyarázta arrébb húzódva.
- A feleségem elhagyott már rég... Mielőtt észrevettelek volna - válaszolta Dani. - Egy régi szerelme felbukkant az életében és úgy gondolta, jobb lesz neki nélkülem.
- Nagyon sajnálom, igazán nagyon... - suttogta Léna együttérzéssel. Szívében aprócska fény rezzent, amiről azt hitte, végleg kihunyt már. A remény lehetett az. Remény a szeretetre, egy jobb életre valaki más mellett. De arca mégis elkomorult. Istvántól nem lehet csak úgy elválni. Nem lehet elhagyni őt. Ráadásul, ha Dani megismeri jobban, kiderül számára is, hogy Léna nem igazán az, akinek hiszi. Mit is akarna egy olyan jó ember, mint Dani egy olyan asszonytól, akinek millió hibája van, erénye meg semmi?
Zajra lettek figyelmesek. A templom gondnoka volt az. Megzörgette a kulcsot, jelezvén, hogy menniük kellene. Engedelmesen elhagyták a templomot. Szótlanul sétáltak az alkonyuló délután kopár fái alatt. Rengeteg gondolat cikázott Léna fejében. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy Dani az, akit neki küldött az Isten, ám mégis ott lebegett előtte borongós, villámokkal telt felhő formájában István képe. Valószínűleg agyon is csapná őt, ha közölné vele, hogy van valakije. De ha csak annyit mond, hogy el akar válni, mert boldogtalan mellette, kinevetné, és arrébb lökné. Akart már válni, de így végződött. Kacagással. Gúnyos, maró kacagással. Ez egy lehetetlen helyzet. Ebből nincs kiút. Mintha Dani ráérzett volna gondolatai súlyára, megállt, átölelte őt. Ilyen gyengédséget, törődő érintést még soha nem is érzett talán. Megadón simult a dübörgő mellkashoz.
- Léna, nem kérhetem, hogy dobj el mindent csupán néhány szóért, amit most adhattam. Talán el sem hiszed nekem... - suttogta fülébe a férfi. - Várok. Várok, amennyit csak kell, türelemmel, mert rád megéri várni egy életen át is! - tette hozzá és a szemébe nézett.
- Én hiszek, de... - súgta bizonytalanul. Érezte, ahogy Dani karjai óvón körbefonják, testének melege lüktetett körülötte és akaratlanul is belélegezte a férfi illatát, amitől lábaiba reszketés költözött. Hitt a férfinek. Magában nem hitt. Szinte égette retináját a férfi vágyakozó pillantása. Néhány méterre Isten házától másra sem vágyott, csak egy csókra. Szíve elnehezült. Ilyet nem tehet. Nem szabad. Akárhogy tiltakozott, Dani nem hallotta gondolatait, csak a ragyogó szemeket látta, melyekben ugyanolyan tűz égett, mint a sajátjában. Léna fölé hajolt és könnyű csókot lehelt láztól égő ajkára. Bár mindene remegett, és úgy fázott, mint még soha eddig, a csóktól lángba borult egész teste. Őt még így, ilyen gyengéden, mégis vágytól égve soha senki meg nem csókolta. Szinte meg sem érdemli ezt a jóleső érzést. Bűntudat költözött mellkasába, de nem István miatt, hanem saját maga okán. Tománszky Léna egyszerűen nem érdemel semmit, ami kellemes, szép vagy jó lenne, hiszen nem jó ember. Nem méltó Krúger Dániel személyéhez. És nem is lesz az soha! Riadtan eltolta magától a férfit, szeme telefutott könnyel.
- Nem lehet... én nem tehetem... - dadogta. - Túl jó vagy hozzám! - súgta és faképnél hagyva a szerelem lángjában lobogó Danit, hazáig szaladt.
István homlokát ráncolva nézett az órára, amikor Léna belépett a házba.
- Jó hosszú volt a mai mise... - jegyezte meg epésen.
- Sokan voltak, elhúzódott az áldozás... - hazudta könnyedén, magát is meglepve.
A férfi csak vállat rántott és tovább firkált a keresztrejtvényben. Léna a szobába ment, leült az ágy szélére. Nem tudott elszakadni a száján lüktető csók édes ízétől. Bűnös dolgot tett, s ez is csak újabb bizonyítéka annak, hogy rossz ember. Pont, ahogy István mondja. A fürdőszobába sietett, egyedül ott lehetett abban biztos, hogy oda nem követi férje.
- Már fekszel? - szólt utána meglepve.
- Még nem, de nagyon fáj a fejem és át is fáztam - vetette oda. Újabb hazugság. Ez is könnyen ment. Leült a kád szélére és kinyitotta a csapot. Míg a víz békésen csordogált, elővette a telefonját. Dani írt neki. Sűrű elnézéskérés volt az üzenet, amiért lerohanta. Biztosította arról, hogy tud várni és fog is, örökké. Ez annyira nem lepte meg Lénát, számított ilyesfajta udvarias szavakra, hiszen a férfi már a templomban is úriember volt. Az inkább megdöbbentette, hogy Dani leírta azt is, hogy számára Léna a nagybetűs nő. Igazi szelíd lélek, aki tele van jósággal és szeretettel. Értetlenkedve állt a sorok előtt. Őt valaki ilyennek hinné? Biztosan téved. Nem is ismeri. Majd bebizonyítja, hogy nem jól látja őt! Újabb találkozót ígért Daninak, majd minden üzenetet törölt, nehogy István felfedezzen valamit. A fürdő jól esett neki és lelkesítette a másnapi találkozó, amikor is tervei szerint felfedi a valóságot a férfi előtt. Miszerint ő egy méteres hibalistával rendelkező fehérnép. Még éjjel kitalálta az újabb hazugságot, ami reggel közölt is vele. Az imakör gyűlésére kell mennie, ahol süteményt fognak sütni a hétvégi agapéra. István érdektelenül legyintett. Léna pedig suhant Dani felé. A templomkertben ültek le egy padra, hogy a világtól elbújva tudjanak kicsit beszélgetni. Az idő nem volt cinkosuk, mert irdatlan gyorsasággal telt. Léna igyekezett bebizonyítani, hogy nem érdemes a férfi szerelmére, de akárhogy próbálkozott, magát is meglepte, nem sikerült meggyőznie Danit. Megállapodtak, hogy nem írnak egymásnak, nehogy baj legyen belőle és inkább személyesen beszéltek meg egy következő időpontot és helyszínt is. István nem gyanakodott, még az sem tűnt fel neki, hogy felesége egyre buzgóbban segíti a hitéletet városukban. Léna és Dani heteken át találkoztak így titokban. Néha egy bizonytalan csók meg-meglapult ajkukon, de többet egyikük sem merészelt. Az eltelt idő alatt Léna kezdte megérteni, hogy a hiba nem benne van, legalábbis annyi bizonyosan nem, mint amennyit István felró neki. Értékesnek érezte magát, igazi kincsnek, aki a gyémántnál is szebben ragyog, ha Dani ránéz. Megérett benne az elhatározás, hogy elválik. De akárhányszor próbálta ezt elmondani Istvánnak, sehogy sem érezte képesnek rá magát. Mindig felrémlett a gúny, a kacagás, amit az ilyen törekvései kihoztak férjéből. Ám ő már többre vágyott holmi óvatos csókoknál. Mindent akart adni és kapni is ettől az új szerelemtől. Mert ez az volt minden kétséget kizáróan. Egy következő találkozásnál tőle teljesen szokatlanul azt kérte, hogy séta helyett menjenek el Danihoz és legyenek végre csak kettesben, olyan közel egymáshoz, amilyen közel csak lehetséges. Danit meglepte és egyben roppant izgatottá is tette kérésével. Léna hamarosan soha át nem élt gyönyört tapasztalhatott meg. Végre nő lehetett minden porcikájáig, mert végre egy férfi szerette őt, valódi szerelemmel, vággyal, szenvedéllyel. Azt hitte, hogy szégyellni fogja magát hűtlensége miatt, de egyáltalán nem érzett még bűntudatot sem. Boldog volt és szerelmes.
- Ma közlöm vele... - mondta a férfi mellkasához simulva.
- Mit közölsz? - kérdezte Dani a nő tincseivel babrálva.
- Elválok tőle, itt az ideje - felelte Léna. - És mielőtt azt hinnéd, hogy rád telepszem, meg nyomást akarok gyakorolni ezzel, szó sincs erről. Meg akarok tőle szabadulni, mi meg sodródunk úgy, ahogy jól esik, addig, amíg jól esik. Mit gondolsz?
- Remek ötlet! De ne sodródjunk mindenfelé, költözz hozzám! - vágta rá a férfi és örömittasan megcsókolta.
- Nem korai? - érdeklődött megszeppenve.
- Egyáltalán nem! - kacagott fel és magához szorította a törékeny testet.
Tagadhatatlanul boldogan sétált haza. Megkönnyebbült a közelgő igazságtól, elege volt már a hazudozásból. Előbb összepakol pár holmit, aztán közli a férfival a dolgot. A becsomagolt bőröndök erőt adnak neki, akárhogy is nevet majd rajta a férje. Szerencsére még nem találta otthon, így gyorsan összeszedte a holmiját. Megírta Daninak, hogy készen áll, Istvánra vár csak. Mióta házasok voltak, sosem várta ennyire, hogy hazaérjen a férje. Akkor örült, ha később érkezett, addig sem kellett meghunyászkodva közlekednie a házban. Az ajtó zárja zörrent, végre otthon volt.
- Nem templomban vagy? - kérdezte meglepve, ahogy meglátta feleségét.
- Nem, már itthon - felelte izgalomtól reszketve.
- Na, mi van? Szabadnapos a te istened? - mondta röhögve. Léna arcizma megrándult. Megint a gúny.
- Nem, Ő sosem az - vágta rá határozottan.
- Akkor legalább van időd megmelegíteni a vacsorámat - dörrent rá István. Léna ujjaiban mintha megszűnt volna a vérkeringés és onnan egy megállíthatatlan dermedés indult a szíve irányába.
- Nem tehetem, mennem kell... - válaszolta bizonytalanul.
- Hova mennél? Mi fontosabb lehet a férjednél? - kiáltotta a férfi.
- Válni akarok - mondta sápadtan, de mégis határozottan. Látszott, hogy meglepte Istvánt ezzel, mert most máshogy közölte akaratát. Most érezte, hogy tényleg ezt akarja.
- Válni? Te? Aztán mit csinálsz te nélkülem? Te szánalmas rongy! - fröcsögte undorral.
- Bármit! Mindent, amit eddig nem! Élni fogok! - kiabálta ekkor már magát bátorítva Léna.
- Ne nevettess! Éhen fogsz halni nélkülem! Nem kellesz te senkinek! - dörögte dühösen és a konyha felé ment. Léna felkapta az ajtó mellé készített bőröndöket és elindult velük kifelé. Nem akarta megvárni a többi sértést, majd a bíróság elrendezi.
- Ne merészelj kilépni azon az ajtón! - ordította a konyhából kilépve. Penge villant vaskos ujjai közt. Léna felsikoltott. Még megöli, ha nem fogad szót! Abban a pillanatban nyílt az ajtó, Dani lökte be, mert hallotta a sikolyt.
- Itt vagyok, gyere velem! - mondta feldúltan és megfogta Léna kezét.
- Ki ez a nyúlbéla? - torpant meg István. - Tán a szeretőd? - kérdezte sápadtan.
- Igen, ő az! Ma lettem az övé, mindenestől! - kiáltotta könnyes szemmel Léna.
- Gusztustalan némber! - morgott és a földre köpött. - Takarodj a házamból! Soha többé ne lássalak! - tette hozzá üvöltve undorral az arcán.
- Megígérem, hogy nem fogsz látni soha többé - szólalt meg felemelt fejjel Léna.
- Add a bőröndöket, segítek! - nyújtotta kezét a holmikért Dani és maga elé engedte a még mindig remegő asszonyt. Léna ólmos sóhaj kíséretében lépte át a küszöböt. Hamarosan vége ennek a rémálomnak.
- Nesze te semmirekellő! - dörrent fel István hangja.
Mire Léna megfordult, addigra férje már Dani hátába szúrta azt a kést, amit neki tartogatott néhány perccel előtte. A férfi élettelenül rogyott össze. Léna sikoltásába beleremegett a környék. Hiába jöttek a mentők hamar, az idő most sem volt cinkosuk, elkéstek. Istvánt bilincsben vitték el a rendőrök, de még odaszólt sokkos állapotban lévő feleségének: - Milyen isten a tiéd, ha ezt hagyta? Milyen isten? Léna nem felelt, csak az utolsó mondatot ismételgette hosszú heteken, hónapokon, talán éveken át is... Milyen isten?







MORZSÁK


Két kanállal vagy hárommal tettem bele? Talán kettő volt. Nagy bajt akkor sem csinálok, ha kicsit több lesz az a só végül. A pogácsa mégse legyen édes. Nem igaz? Bár legutóbb nagyon fintorgott Irénke, hogy túl sós a lángosom és nem is ette meg. Mondtam neki, hogy tegyen rá több tejfölt meg sajtot. Nem tehetek róla, de ezek a mai sók olyan apró szemcsések, hogy óhatatlanul is elszámolja az ember. Talán most nem rontom el. Mit szólna hozzá Jencike? Névnapja lesz, és ezt fogom vinni az ajándék mellé délután. Ez a kedvence. Legalábbis még egy éve ez volt, azóta nem találkoztunk. Nem jön. Nem jönnek. Pedig nagyon hiányoznak ám. Én mennék, de Irénke nem engedi, hogy egyedül utazzak, mert a végén eltévedek. Azt hiszik, hogy bolond vagyok. Bezárnak a saját házamba lassan. Csak azért, mert egyszer elfelejtettem, hogy merre laknak és úgy kellett keresniük. A Gézuka hozott haza autóval, miután letette a buszt. Rendes fiú volt mindig. Persze Irénke jól megdorgált, mint valami szófogadatlan kölyköt. Nagyon rosszul esett. Ijesztő volt nekem is az az eltévedés, belátom, de azért ezt akkor is túlzásnak éreztem. Azóta folyton azt hallgatom, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad, korlátok mindenütt. De ma akkor is átbuszozok!
Azt gondolják, hogy olykor szándékosan bosszantom őket. Irénke nagyon dühös volt múltkor, még kiabált is velem, hogy felelőtlen vagyok, és gyerekes a makacsságom. De az ablakot akkor is muszáj lemosni minden tavasszal. Nem érti meg. Nem akartam én kizuhanni rajta, de ha egyszer senki nem jött segíteni. Pedig szóltam. Kétszer is. A válasz az volt, hogy nem érünk rá, majd jövő héten. Három hetet vártam. Még jó, hogy a tűzliliom olyan dúsan nőtt, mert össze is törtem volna magam, ha a betonra esek. Így csak megzúzódtam itt-ott, és pár napot kórházban töltöttem. Oda bezzeg eljött mindenki... Pedig nem volt nagy ügy az egész. Nem haltam meg. A kórházban az ápolók is úgy viselkedtek velem, mintha valami hülye lennék. A nővérek hol gügyögtek hozzám, hol meg pofákat vágtak. Láttam ám, hogy amikor nem tudok felelni azonnal, vagy nem jut eszembe valami, akkor gúnyosan néznek rám, és felakad a szemük, meg sóhajtoznak. Sosem akartam én senki terhére lenni. Most sem akarok. Ezért csinálok meg inkább mindent magam. Fel szoktam írni a listámra, hogy mi teendőm van még. Bár pár napja már nem találom azt sem. Biztosan Irénke vitte el. Nem akarja, hogy ténykedjek itthon. Nem hiszem el, hogy a saját lányom így viselkedik velem... Hová is tettem a pogácsa szaggatót? Mindig az asztal fiókjába rakom, de ezúttal nincs itt. Most kereshetem, ki tudja meddig. Nem akarok elkésni a névnapi ünnepségről. Hajh, már a harmadik fiókot húzom ki és túrom fel, de sehol sem lelem. Sebaj, elmosogatok, hátha eszembe jut közben. Néha csak egy kis időre van szüksége a fejemnek és rájön szépen a dolgokra. Legalábbis eddig így volt. Ez a kék mintás tányér a kedvencem! Mióta a fránya reuma miatt nem olyan erős a kezem, azóta különösen lassan és óvatosan pakolgatom, el ne törjön! Menyasszonytáncba kaptam még hatvannégy éve. Jóskám is vigyázott rá mindig. Ebből szerette a legjobban enni a levest. A kedvenc alumínium kanalával. Irénke mondta, hogy nem jó azzal enni, mert mérgező vagy mifene. Az egyetemen tanulta. Én nem értem ezt a dolgot. Ha olyan mérgező, akkor hogy nem lett baja tőle sose Jóskámnak? No, arról se kérdezett meg minket, elvitte az összeset és hozott helyette valami fényes készletet. Nem is ízlett úgy a leves soha többé neki. A szíve vitte el, nem az alumínium kanál. Most is intézkedett valamit helyettem az orvosnál. Valamit a gyógyszereimmel. Amikor kérdeztem, hogy mit és miért, csak annyit mondott, elég, ha ő tudja, én úgyis elfelejtem. Haragszom érte. Felnőtt ember vagyok. Miért nem kérdez meg? Miért titkolózik? Na, a mosogatás kész is van. Lám, ezt is meg tudtam csinálni, felügyelet nélkül. És nem lett semmi bajom. Hát az meg mi az asztalon? Mikor gyúrtam én pogácsát? És miért nem szaggattam már ki? Mindegy is, megcsinálom, ha már ott van. Nincs az asztalfiókban a szaggató. Nem baj, régen szaggató se volt, mégis megoldottuk. Jó arra a pohár szája is! Na, gyerünk csak! Kész is egy tepsivel, mehet a sütőbe! Hátha jön majd a kis unokám és eszik belőle, ha már ilyen hóbortos kedvemben vagyok szerdán. Pogácsa csak hétvégén szokott lenni, ő is tudja. Nem is értem minek fogtam bele éppen ma... Majd felhívom Irénkét, hogy szóljon a fiúnak, kerüljön erre egy kis finomságért. Olyan régen láttam azt a gyereket, már azt sem tudom, hogy néz ki. Igazából elfelejtettem, hogy hívják, restellem. Túl kacifántos nekem ez a sok modern elnevezés. Azt hiszik, hogy azért nem jegyzem meg, mert nem elég fontos nekem az unokám. Pedig ez nem igaz. Mindig mondom nekik, hogy meg akarom én jegyezni, de öreg vagyok és feledékeny lettem. Legyintenek. Annyira fáj. Egyetlen mozdulat és mégis kis híján elsírom magam. Senkinek sem merem mondani, de mostanában gyakran előveszem Jóskám fényképét, mert attól félek, hogy elfelejtem őt is. Mennyi szép évünk volt! El sem hiszem, mi mindent túléltünk. És mi minden van, ami nem jut eszembe már, hiába is erőlködök... olyan ez, mint a tejköd ősszel a kert felett. Ez a feledékenység is úgy száll a múltamra, mint a fehér köd a fák vállára. Éppen úgy takargatja el szépen csendesen az életemet, mint a kiskertet a hajnal hideg párája. Hiába akarom elhessenteni, nem sikerül. Tudom, hogy sokszor vagyok morcos és mérges. Irénke is mondta, hogy egyenesen goromba voltam vele, amikor ő csak a bevásárlásban akart segíteni egyik nap. Nem tudom neki elmagyarázni, hogy milyen érzés semmivé, senkivé válni pillanatok alatt. Nem tudom neki elmondani, hogy milyen érzés beszélgetni valakivel, akiről hirtelen nem tudom kicsoda, csak érzem, hogy valaki fontos volt valamikor nekem.
Apró morzsákká hullik szét a múltam egyik napról a másikra. Én meg csak sepregetem össze, gyűjtögetem a tenyerembe, amíg csak lehet, amíg csak képes vagyok rá. Végül majd csak a mozdulat marad, hogy seprek. És nem fogom tudni, hogy mit és miért. Sem azt, hogy kinek az emlékmorzsáit szorongatom a markomban. Tudom, hogy így lesz, és csak remélem, nem maradok egyedül. Nekik is fájni fog. Most is fáj, látom a szemükön, csak nem mindig értem. Mi ez a füst? A sütőből jön! Jaj, nekem! Hát bennégett a pogácsa! Nem is értem minek kínlódok még sütéssel, ha egyszer úgyse jön ehhez a bolond vénasszonyhoz senki sem...







NEKED LESZEK


Leszek pehely vánkosodban,
test melege takaródban,
hajnal pírja ablakodban
- ringatóznék két karodban.

Leszek illat szövetszálon,
parány pihe a ruhádon,
gyöngéd sóhaj a válladon
- csókom hagynám az ajkadon.

Leszek érzés, öröm, bánat,
lüktetés az aortában,
leszek csended, leszek szárnyad
- neked leszek, mindig várlak.







PETŐFI MACSKÁJA


Ami azt illeti, egészen rendes fickó ez a Sándor. Ha elárulod neki, hogy ilyet mondtam, miszlikekre kaszabollak álmodban! Szóval, nem olyan régen került ide, a lakással együtt kapott engem, mint csodálatos bónusz ajándékot. Engem, akinek a legnemesebb utcai vegyes padlásmix vér csörgedez kifinomult ereimben! Tehát a lakással örökölt, mert hát olyan nincs, hogy én az utcára kerüljek, szóval tetszik, nem tetszik, itt maradtam. Biobútor na!

Az előző lakó is girhes volt, ez se különb. Mondjuk mitől is lenne dagadt? Sose látom enni. Ha igen, kunyerálok, mert az alap. De nehogy azt hidd, hogy attól vagyok ilyen kellemesen gömbölyű! Tőle aztán éhen dögölhet az ember. Esetemben, a macska. A szomszéd Marinyekné etet néha. Mindennap, jóvanna! Mutattam ennek a Sándornak is, hogyan kell jól kunyerálni, de nem valami éles kés ő az élet fiókjában. Girhes marad, ő baja. De az a kackiás kis bajusz, ami az orra alatt van... na, az bejön nekem! Kicsit még irigy is vagyok rá, mert az enyém nem olyan dús. Éjszaka szoktam az ágyára felmászni és ott nézegetem, míg alszik. Mit nézegetem, csodálom!! Múltkor odáig merészkedtem, hogy a végtelen puhaságú kis mancsocskámmal megérintettem. Mivel nem reagált rá semmit, hát bűvöletbe zuhanva az érintés izgalmától, pofozgatni kezdtem az irigyelt pamacsot. Nem akartam én az orrába bokszolni, de olyan hegyes a heftije, hogy elvétettem a bajuszt, és bumm... Hát felkelt és rögvest közölte, hagyjam el a priccset és eriggyek amoda. Szerinte a jószág kintre való! Megsértett! De meg ám! Az utolsó szőrszálam hegyéig megbántva éreztem magam. Jószág? Én? Hát mi vagyok én? Szürkemarha? Jó, hát testes vagyok, mint egy ökör, de hogy jószág volnék? Értem én, hogy betyárromantika, meg ájlávpuszta Sanyi, de én jószág? Szóval a párkányra ültem és az ablak üvegére szuszogtam dühömben. Elrontotta az egészet! Amikor már nem figyelt, a lúdtollat lelöktem az asztaláról bosszúból. Mivel nagyon érdekes volt a mozgása hullás közben, tágra nyílt pupillákkal levadásztam. Többször is. Talán meg is csócsáltam. Mondjuk erre nem emlékszem pontosan, mivel az ilyetén vadászatok teljességgel ködbe vesznek nálam. Persze Sándor megszidott ezért is. Cöhh! Azt hiszi, nem látom, amikor megnyalintja az ujjbegyét és pödör a csodabajuszon, meg a lúdtollat is mártogatja valami sötét lötyibe. Ő se vigyáz egyikre se! Amikor az asztalnál ül és kapirgál valami papírlapon, állítólag verset ír, a fene se tudja mi az, de a lényeg, hogy azt szeretem. Csend van, néha hümment párat és annyira bele tud ebbe feledkezni, hogy az sem zavarja, amikor az ölébe gömbölyödök. Egy kis kölcsönös melegség, mindenki nyer rajta. Nem valami nagy itt a fűtés, de az utcánál jobb kicsit. Neki is meleg, nekem is. Annyira mégse elveszett lény. Előfordul, hogy meg is dögönyöz. A fülemnél nagyon szeretem, ha vakarász, de múltkor hozzáért a pocakomhoz! A tabu területhez négy másodpercre! Négy! Értitek? Négy! A három helyett! Alaposan figyelmeztettem egy harapás-rúgás kombóval. Erről írjál verset Sanyi! Meg is haragudott. De nem érdekel. A pocak az pocak Sándor öcsém! Nem osztozunk ezen sem, meg az ablakon se. Valami Etelkébe zúgott bele. Azóta egyfeszt az ablakban ül, bámészkodik és sóhajtozik, mint valami bangúrgörcsös kandúr. Nem értem a kétlábú csupaszokat. Nekem, ha bejön a csaj, hát odamegyek, megszagolom, hangulatba kerülök mindjárt tőle és rázendítek egy nótára. Az se zavar, ha Vahotné megdobál fakanállal, hogy hallgassakmá', ne vernyákoljak, tovább tolom a dalom. És ha már elérkezettnek érzem a pillanatot, nyakon harapom a nőt és megadom neki amit akar. Akkor is, ha nem akarja annyira. Nálunkfele ez így megy. Szerelem letudva. Ez a Sanyi meg itt sóhajtozik, ahelyett, hogy nyakon kapná azt az Etelkét és sutty, túl is lennének a lámúron. Hajh, nem értenek ezek a szerelemhez! Ahhoz sem... Tényleg fogalmam sincs, hogy nem haltak még ki. Képesek a vizet fürdésre használni. Ezeknek nem mondta el az anyjuk, hogy minél távolabb kell attól lenni? Ez a Sándor múltkor egy dézsában üldögélt egy órát! Ez valami boszorkányság! Őrült fickó! Mi tagadás, odasettenkedtem ártatlan pofával, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Nem olyan perverz kukkoló módra, nem vagyok én állat! Vagyis de. De nem úgy! Hát mit mondjak... Sándor férfi a talpán, no. Ha tudna a pofám pirulni, nyomban lebuktam volna előtte. Merthogy kiderült, ő a nagyobb kandúr a házban... A szekunder szégyenemet egy sarokba jelöléssel enyhítettem. Csak a falra! Nem mertem a cipőjére. Még visszakapom tőle, s én járok rosszabbul. El ne mondjátok ezt senkinek! Egyébként ez a Sanyi gyerek amellett, hogy gigakandúr létére képtelen meghódítani egy nőt, lángoló szívű fickó. Hallottam, ahogy a hazájáról beszél. Ez biztos olyan padlás féle lehet, ahol én is születtem. Olyanokat mondott, hogy meghalna érte, meg a szabadságért is. Hát mondjuk a padlást ott egye meg a fene részemről, de a szabadság... no, abban teljesen igaza van! Belehalnék, ha nem mehetnék kedvemre csajozni, kaját kunyerálni Marinyeknétől vagy más kandúrokat felpofozni. Mert hát ez a férfiélet lényege. Szerintem. A Sándor valahogy szebben mondta, mindenféle szavakkal, amiket nem is értettem. De az a tűz, ami a fickó szemében lángolt! Tyű! Nekem utoljára a Cirmi miatt égett így a szemgolyóm! Ja! Mert úgy felpofozott, hogy kikarmolta a retinámat a bestia. Hát tudtam én hogy terhes a szomszéd Fricitől? Csak olyan kívánatosan telt volt, mint máskor, ha tél van. Jó, most nyár volt. Sejthettem volna... Mindegy is!

A lényeg, hogy ez a Sanyi, no ez komáim, még nagy ember lesz! Ha semmi másért, hát a bajszáért száz évig is emlegetik majd. Meg a tűz. A tűzért, ami a szemében lobog, és amit a szabadság gyújtott ki benne. Ezt én mondom nektek, Setétházi Kufirc Dönci. Ne röhögj már! Vahotné műve ez a név. Cserébe rendszeresen a virágai közé kaksizok. Hallod! Úgy röhögök néha, amikor látom, hogy szagolgatja őket. Jesszus, de béna! Ha tudná, hogy mit pakolok oda alájuk! Megyek is, ha már szóba került, adagolok egy kis illatserkentőt neki! Ti meg ne feledjétek! Sándor, a kackiás bajszú, lángoló szemű girhes fickó, aki nem mer nyakon harapni egy nőt, még harcolni fog a szabadságért! A tiétekért is! Tudom, mert érzem a bársonypuha mancsomban!







PILINKÉLŐ


Kint a rét már hószín selyem
csupasz fákon fázik a begy
minden trilla fagyott hangjegy
pókfonál is rezzenetlen,

fagyott harmat ül az ágon
jégbe zárva tavasz-álom
zúzmarás csend a világ most
hópihe száll angyalszárnyon.







RÁNTOTT HÚS


Fáradt sóhajjal tette a mosatlan tányérokat a pultra. Kornél sosem szokott elpakolni maga után. Elővette a partvist és felsepert a férfi széke körül. Morzsák. Rengeteg morzsa hever a földön és mindig alatta. Lehajolt, hogy a lapátra terelje a szemetet, ekkor pillantotta meg a zsíros ujjnyomokat az abroszon. Homlokán ráncba szaladt a düh. Már megint oda törölte a kezét a szalvéta helyett! De ha már azt nem is szereti használni, a konyharuha mindig ott van, abban is jobb helye lenne ennek a zsírnak, mint a hófehér damaszt abroszon! Bármennyire is bosszantotta a megbecstelenített terítő, Ágnes kedvetlenül legyintett és az asztalon hagyta. Elvégre, holnap is van nap.

Mosogatni kezdett. Egyik edény a másik után. Automatizált mozdulatait elrévedő tekintet kísérte, teljesen kikapcsolta a külvilágot. Nem figyelte, hogy mennyi tányér van még hátra, sem azt, hogy a szomszédban percek óta hangos szóváltás zajlik, de a szirénázva rohanó mentőket sem észlelte. Ábrándozott, rutinosan. Ez volt a menekvése a hétköznapok zord hidege ellen. Most elképzelte, hogy sétálni megy szép ruhában a közeli parkba, könyvvel a kezében. Szinte hallotta a susogó fákat, a lomb közt megbúvó madáréneket, érezte a friss levegő simogató melegét. Gondolatban leült egy árnyas fa alá a padra, szemei mohón falták a betűket, amikor váratlanul megszólította egy férfi. Egy olyan férfi, aki kedves és udvarias volt vele. Megdicsérte őt, és bár képzelete nem mert felismerhető arcot rajzolni neki, tudta, hogy jóképű is. Ez az ember észrevette, s mohón vágyott őrá, Harangi Ágnesre. Képzelete tavasz illatú, langymeleg gyengédséggel ringatta tovább, ahol a férfi Simon Alajosként bemutatkozott és heves udvarlással le is vette a lábáról. Szerelmes galambpárként duruzsoltak a padon, csók is csattant, az ölelés pedig forróbb volt a reggeli kamillateánál. Ágnes hatalmasat sóhajtott, mire idáig ért gondolatban. Sosem merte ennél tovább ereszteni fantáziáját. Nem szabad! - csak ez járt a fejében. Válla fölött hátra nézett, az asztal irányába. Ott pihent a lapáton a halom morzsa és bánatosan lebegett a foltos terítő. A mosogató még félig volt. A hálóban vetetlen ágy várta, a fürdőben a szennyestartó kosár mellé dobált koszos ruhák, a felhajtott ülőke, a kézmosó tele borotvahabbal és szőrrel, a nappaliban sörösdobozok, még több mosatlan és a fotel karfájába törölt olajos ujjnyomok... disznóól. Sosem ér a végére, Kornél mindig gyorsabb nála.

Ágnes orrcimpái kitágulva fújtattak egy nagyot. Igazán elege volt már, méltatlannak érezte életét férje mellett. Visszafordult a habosan gőzölgő víz fölé és dühösen mosta tovább a tányérokat. Azon kapta magát, hogy Alajossal sétál a parkban, kézen fogva. Haragja elég volt ahhoz, hogy bár félve, de apránként arcot kezdjen rajzolni a férfinak. Dús fekete hajat, szemöldököt és szenvedélytől izzó barna szemeket. Kedves mosolyt, ami nem nélkülözte a sármos vonásokat sem. Egy hetyke kis bajuszt is odagondolt, mert az még belefért nála, kellemesen csábítónak találta, de borostát, egy cseppet sem engedélyezett. Kedves gödröcskéket fantáziált arcára, ami lágyította a férfi már-már macsós kinézetét. Amikor ezt megfelelőnek érezte, megfűszerezve munkáját, kellemes pacsuli illatát szabadította Alajos ropogósra vasalt személyére. Széles vállára pedig egy bézs zakót teremtett. Nagyjából elkészült a tökéletes férfi, és meg is érkeztek egy kicsi ám rendezett ház elé. Apró, zöldre festett kapu várta őket. Alajos nem találta a kulcsot. Talán intő jel, mégsem kellene vele menni... - gondolta Ágnes aggodalmasan. De aztán eszébe jutott Kornél, ahogy a fotelben tesped sörrel a kezében és meccset néz, míg ő a füvet nyírja kint. Dühöt érzett. Sok évtizedes dühöt. Megragadta a kapu kilincsét és benyitott. Nem volt zárva. Alajos felkapta őt a karjaiba, olyan boldog lett. A következő pillanatban a házban voltak, csókot csók követett. Egyre forróbb volt az ölelés. Ágnesnek melege lett, levette a pulóverét és hidegebb vizet engedett a mosogatóba. Hagyta magát visszasodródni a szépen berendezett kis házba, és Alajos szenvedélyesen ölelő karjaiba. Az ágyba zuhantak, ahol egyre több meztelenség villant a délután napsugarainak simogató ölén. Perceken belül kiderült, hogy Alajos nem csupán figyelmes és udvarias, hanem bizony fergeteges szerető is. Ágnes ajkába harapott, a mosogatóból a hab már kicsapott a pultra, ráfolyt a ruhájára elöl, érezte a meleg nedvességet szeméremdombjánál a valóságban is. Eljutott arra a pontra, amikor nem tudta eldönteni, hogy melyikük a valóság és melyikük az ábránd.

Felfokozott, izzó hangulatát ajtó dörrenése hűtötte le végérvényesen. Kornél vágódott be a konyhába, a hűtőhöz slattyogott, kinyitotta, percekig állt előtte zsírosan csillanó, kopaszodó fejét vakargatva, majd elhúzta a száját és vállát megrántva jól becsapta ajtaját. A hűtőben lévő üvegek csörömpölése jeges borzongásként szaladt be Ágnes hallójáratain és végigcsorgott gerince mentén. Le egészen a lábujjai hegyéig, ahol a mosogatóból kilögybölt habos víz buborékjai pukkadoztak reményvesztett melankóliával. Kornél végül kihúzott egy fiókot, kivett némi tökmagot belőle. Ágnes tudta, hogy porszívóznia kell utána, mert úgyis szétdobálja a fotel körül a héját. Ráadásul már azt sem tudja meg, milyen lehetett volna a gyönyör Alajossal. Dühöt érzett. Hatalmas dühöt. Gyűlölte Kornélt. Gyűlölte azt az életet, amit mellette élt. Magát is gyűlölte, amiért képtelen volt már huszonhét éve kilépni ebből. Talán már Alajossal boldog lehetne. De nem! Itt él ezzel a tesze-tosza, faragatlan fráterrel. Zsíroskezű, trehány, és tetejébe még hűtlen disznó is! Ó, hogy gyűlöli! Mint a rántott húst. Azt csinált neki ma ebédre. Azt kért. Ebédnél közölte vele, hogy bezzeg a Bözsi - aki csinosabb és kívánatosabb nála - finomabban készíti. Bezzeg a Bözsi... Azt is tűri már hány éve! Őket persze nem zavarta egy pillanatig sem, hogy lebuktak, folytatták tovább a mocskos kis románcukat. Mellette. Megragadta a kezénél lebegő klopfoló nyelét, kirántotta a víz alól és minden erejét összeszedve lesújtott vele Kornél fejére. A férfi arcára kiülő döbbenet csak egyetlen másodpercig látszott, mert a következőben már beterítette a vérrel kevert agyvelő. Ágnes biztosra ment és dühös is volt, így még kilencszer ütött a mosogatólétől és vértől csöpögő klopfolóval. Amikor megnyugodott légzése, befejezte a mosogatást. Rendet rakott a fürdőben, a nappaliban, a hálóban és kipakolta a mélyhűtő teljes tartalmát. Kornélt nehézkesen, de sikerült beletennie. Szerencsére nem volt kövér, így még a kiszedett húst és zöldségeket is vissza tudta tenni. Legalább nem látja többet a bárgyú képét, eltakarta a brokkolival. Jót derült a tényen, hogy azt utálta legjobban Kornél, most bezzeg... Felmosta a konyhát három léből. Csillogott-villogott az egész ház. Végre!

Gyorsan levetette véres holmiját, a mosógépbe tette és míg az végezte a dolgát, Ágnes letusolt. Felvette a legszebb ruháját, elővett egy könyvet, amit már régen el szeretett volna olvasni, csak sosem volt rá ideje a sok takarítás, rendrakás miatt és elindult a parkba. Gondolatban már Alajosnál járt, reménykedett, hogy arra sétál aznap és végre találkozhatnak, nem csak képzeletben. Most már lesz ideje mindenre. Végre élhet egy kicsit...







SURRAN AZ ŐSZ


Bíbor a bükk és rőt a lomb
hűsen surran a szél,
a gyönge nap fölé hajol
fákra csurran a méz,

borzong a rét lenszín taréj
zörren a száraz csend,
pókcsipkét tép hulló levél
ősz keze rozsdát fest,

tar ágakon kék cinke dal
rezzenő gyöngy csücsül,
kóró hegyén ring alkonyat
zöldbe arany vegyül.







TALÁN FOHÁSZ


Istenem, vesd rám tekinteted,
nézz meg jól, nézd meg a lelkemet
foszló, tépett és sáros gyolcs lett,
volt egyszer, régen hószín selyem,

nézz a földre, nézd csak mennyi rög van,
botlik a láb bennük akaratlan,
gyönge, s esendő lehull a porba
ruháját, szívét mind besározza,

de Istenem, ha rám nézel, láss
láss meg kérlek, bár hibám van száz
hitem tiszta, bennem a megbánás
igaz, számon fénnyé lesz a fohász,

lelkem foszló selyemszőttes
akár a könnyű pókcsipke,
szívem makacs izomköteg,
de hiszek, s hozzád fölemelem.







VÁLLAMON KÉK AZ ÉG


Végtelen kék ég ring vállamon,
hajamban ezüst folyó csobog,
szívem bús liget, madárdalos,
az idő karcolat arcomon,

csontjaimban velőig fúrtan
lüktetnek tegnapok, s a húsban
enyészik számolatlan múltam.
Vagyok. Vagyok még, s leszek voltam.

Hogy az út odáig mennyi lesz,
azt nem tudhatom, de méz íze
ajkamon a nap, és a hitem
igazgyönggyé válik énbennem,

léptem a sárból kiemelem,
és fénnyel takar be majd a csend,
vállam ringatja a kék eget,
míg szívére nem vesz az Isten.










  
 
0 komment , kategória:  Horváth Tóth Éva  
Szép versek - mindenkinek!
  2024-10-06 08:15:52, vasárnap
 
 







SZÉP VERSEK _ MINDENKINEK!







AZ ERDŐ FOHÁSZA


Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele,
amelynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől,
és gyümölcsöm oltja szomjúságodat.
Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja,
én vagyok asztalod lapja,
én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
a deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet:
- Ne bánts!

/Hannes Tuch erdész, 1927 - vesztfáliai Warburg/
Fordította: Fekete István







Adalbert - Urbán-Szabó Béla: SZOMJAZOM


Nem a melegtől szomjazom,
hanem utánad;
oltanám veled
a bennem lévő lázat...
Ez nem hirtelen jött
nyári hevület,
belénk fészkelt
a szerelmi szédület...
Egymásra lelt
két kereső lélek,
milliónyi gondolat, érzés,
jók és szépek;
egymást óvjuk,
védjük, szeretjük,
jövőnkbe visszük
szerelmünk.







Arany János: NEM KELL DÉR...


Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nékűl is, fagy nékűl is,
Lesóhajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nékűl is, gond nékűl is
Nyugalomra készül.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...







Ady Endre: AZ ŐSZ DICSÉRETE


Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.

Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek.
Nincs még egy évszak,
Mely ennyi pompát rejt

Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.
Nézheted a vadludak vonulását
Ahogy őz keresi tisztáson a párját,
Szürettől hangos a hegyoldal

Itt, ott felcsendül egy dal.
A kertekben érik a dió
Hangosan kárál a szajkó.
Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,

Tehetsz almát, krumplit a parázsba.
Mesebeli illat lengi át a szobát,
Megidézheted régi korok hangulatát.
Forralt borral kezedben, a karosszékben,

Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.
Este a csillagos eget nézve,
Felidézhetsz meséket,
Amiket egykor hallottál,

Amikor tiszta és jó voltál.
Ne bántsd az Őszt,
Fedezd fel inkább,
Amit nyújt,
Az összes titkát.







"Aki abból a vízből iszik, amelyet tőlem kap,
az soha többé nem szomjazik meg.
Sőt, az a víz, amelyet én adok neki,
forrássá válik benne, s olyan víz ömlik majd belőle,
amely örök életet ad."

János evangéliuma 4:14 EFO







Aranyosi Ervin: NE BÁNTSD AZ ŐSZT!


Itt van az ősz, s a színes tájba
vidámságot csak mi viszünk.
A szél csak sír, akár ha fájna,
mégis örül a mi szívünk.
Mert bár a természet megfáradt,
s hullatja könnyét, levelét,
belőlünk még a jókedv árad,
mert ez a világ csoda szép!

Amíg van kivel kergetőzni,
s élvezni boldog perceket,
amíg a szív képes legyőzni,
mert benne él a szeretet,
addig az ősz csak hazug vándor,
s nem hat ránk bús, konok szava.
s nem érdekel, ha százszor ránk szól,
hogy közeleg a tél hava.







Aranyosi Ervin: NEVETNI MINDIG VAN OKOD!


Tudod, a nevetés sok mindenre gyógyír,
kár, hogy azt az orvos nem írja fel neked!
Ám akad számodra egyúttal egy jó hír,
másképp is van módod emelni kedvedet. Az életben annyi vicces fonákság van,
ne bosszankodj rajtuk, inkább csak nevess!
Leld meg hát a humort a sírós világban,
s lásd a szebbik oldalt, hogy vidám lehess! A félelem lehúz, akár egy vasmacska,
engedd el, s emelkedj a felszínre fel!
Ne búslakodj tovább, ne legyél oly csacska,
hidd el, hogy a lelkünk jobbat érdemel! Ha már a világod végre szebbnek látod,
villantsd másokra is kedves mosolyod,
így teremthetsz ennél sokkal szebb világot,
s rájössz majd, nevetni mindig van okod!







Aranyosi Ervin: OKTÓBERI LEVÉL


Levél jött egy barátomtól,
levél jött a fától.
Azt üzente a levéllel:
- Október van mától!

Nézd milyen szép ez a levél,
szépen megfestette:
világos az erezete,
sárgás-zöld a teste.

Elteszem hát szép emléknek,
gondoljak a fára!
Eldobálja leveleit,
s alszik nemsokára!







Aranyosi Ervin: ŐSZBEN BORONGVA


Borongva ült az őszi csend a fákon,
fájdalmasan haldoklott a világ.
Merengett lassú, sötét elmúláson,
miközben fentről felhő-könny szitált.
A levelekről a nyár vére cseppent,
az elmúlásban volt valami szép.
Reményt keltett a kósza levelekben:
- jön majd tavasz, egyszer majd színre lép.

De addig jöjjön a keserű álom,
hulljon a fákról földre rőt avar,
hogy ami él még ott lent, mégse fázzon,
legyen paplan, mi melegen takar.
Ha majd az ég fehér álmokat szőve,
magára húz egy másik takarót,
melengesse a csepp magból kinőve,
a jövőben is majd élni akarót!







Buffy and Angel: FELEJTHETETLEN EMLÉK


Sokszor álmodtam már, hogy hallom lépteid
Halk hangod hazudta a suttogó szél
Régóta várom már, hogy foghassam kezeid
Reszket a szívem, ha tiédhez ér.

De felkelt a nap, az álom messze szállt a fénnyel
Éberen fekszem az ágyamban, egyedül
Kezemben egy régi, gyűrött fényképpel
Szememben könnyek, fájdalmam nem enyhül.

Menekülnék én, ha tehetném, ezerszer
De a veszteség kínzó bilincsébe zár
Nem hullnak a láncok hiába mentél el
Falak zárnak tőled, mint ősrégi vár.

De mégis láttalak, egy pillanat csupán
Mégsem feledem jól ismert arcodat
Újra álmatlan éjjelek csapdáján
Keresztül keresem végre a kiutat.

Felkavartad a nyugodt állóvizet
S most kínok rabja vagy, érzem te is
Tovább zúzni két szerelmes szívet
Nem lehet, felemészt a bűntudat engem is.

Felkerestelek, s láttam nem változott semmi
Te is szeretsz még engem ugyanúgy
Nem tudtam, mit kellene most ilyenkor tenni
Hogy ne ismételje meg magát a múlt.

De ekkor szíved az enyémmel dobbant
S ember lettél egy pillanat alatt
A lelkemben valami újra megmoccant
Hozzám értél és végtelen lett a pillanat.

Karodba zártál, megállt a világ
S együtt töltöttünk egy csodás napot
De kegyetlen ez a fényes álomvilág
Felejthetetlen emlékül csak ennyit adott.

Az óra ütött, s a szíved újra megállt
Számon utolsó, forró csókod égett
A csodás nap nyomtalanul tovaszállt
De lelkemben égő, vérző sebet tépett.

Egyedül fekszem az ágyamban megint
A pillanat eltűnt, és te már nem élsz
A hold sötét árnyat sző odakint
De nem félek többé, hisz örökké bennem élsz.







Dsida Jenő: ŐSZ


Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak még egyszer jöjj el!







ÉN ÁLMODOM...
/Ismeretlen szerző/

Én álmodom a rétet, és mellé a zöld mezőt,
Te álmodod a havas csúcsot, s a nap elé a felhőt.
Én álmodom a nyár melegét, a tengert, a virágok illatát
Te álmodod az őszi csendet, és egy lombja vesztett fát.
Én szaladnék a széllel, viharként vadul,
Te ülnél a fűben és néznél szótlanul.

Majd ha már én álmodom a felhőt és mögé a napot,
Te a tengerpartot mellé magadtól rajzold,
Ha képzelek csendesen fáradt őszi fákat,
Te lombokkal borítod az összes száraz ágat,
Én nézlek szótlanul, ülök és hallgatok,
Elmondhatod akkor, most már boldog vagyok.







Fekete István író: SÓHAJTOTT AZ ERDŐ


A harmatcseppek halk koppanásokkal jártak az avaron, és a domboldalak lágy ködtakarót húztak arcukra, hogy jobban egyedül legyenek.
Az erdei utak bujkálva kanyarogtak, és a fák pókhálódrótokon küldöztek egymásnak üzeneteket.
A pókhálók lyukasak, kopottak voltak, mint a vén halászok hálója, és a halálra váró legyek olyan egykedvűen sétáltak rajtuk, mint az öregemberek a sírgödör szélén.

Az erdő sóhajtott...







Fekete István: SZEPTEMBER


Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdő szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.







Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: ŐSZIDŐ, DE SZÉP, DE GYÖNYÖRŰ VAGY!


Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...

Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Lator László fordítása







Frech Emilia: SOHA NE OKOZZUNK...


Soha ne okozzunk szándékosan fájdalmat, hisz mindannyian küzdünk és szenvedünk.
Ne gondoljuk, hogy akinek mindene megvan, az boldog.
Nem. Az anyagiak képtelenek a lelket boldoggá tenni, csak a kapott és adott szeretet.
A szívből jövőszeretet az egyetlen, ami boldogít mindannyiunkat.










Heltai Jenő: ŐSZ


Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
a meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap,
simogasd az arcomat,
melengesd a szívemet,
míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
hideg szél fujdogál,
hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!







Horváth-Tóth Éva: HÓNAPOK


Januári hideg télben,
fagyos lábbal jégre léptem,
nagyot estem, úgy koppantam,
mint üres fazékban a kappan.
Rövid hónap február,
de télapó még erre jár,
meg-megrázza dús szakállát,
s a szállingózó hóesésben,
megdermedünk hófehérben.
Tavasz szele megcsapott már,
s a márciusi langy napsugár
rügyet fakaszt, bimbókat bont.
Lekerül a nagykabát,
sutba vágjuk a hócsizmát,
mily jó lenne napozni már!
Ó április, te bolondok hónapja,
ekkor van az én kedvesem
születése napja. Kicsit szeles,
de jókedvű, ha látom őt,
én sem vagyok egykedvű.
Májusi eső aranyat ér,
így mondták az öregek,
én csak nézem az eget,
de nem látok felleget.
Színekben pompázik a kert,
érzem a szép tavasz illatát,
kertemben öntözésre vár
a nemrég ültetett virág.
Hurrá itt a nyár, bezártak az iskolák,
a sok csintalan kisdiák ellepte a tereket.
Szegény szülők csak törik a fejüket,
mivel töltse a szünidőt a gyerek?
Mehet táborba, kirándulni a hegyekbe,
elő a nagymamát, vigyázzon ő a gyerekre!
Forró a nyár, éget, alig bírjuk a hőséget,
a panelban mindenkit hőguta kerülget.
De hiszen most van itt ideje a nyárnak,
a forrón tűző édes napsugárnak.
Dugig telnek a strandok,
tengerhez utazik a magyar,
ha nincs rá pénzed, ad a bank,
s a számlád szép lassan elapad.
Aztán vége ennek is, lassan elmúlik a nyár,


elfogyott a szabadság, a munkahely visszavár.
Még néhány hét, sárgulni kezd a határ
és hogy miként telt el ez a nyár,
elmélkedni azon késő már!
Néhány hulló csillag még feltűnik az égen,
augusztusi éjeken boldog lehetsz vélem.
A vakációnak vége, eljött a szeptember,
a nyárral feltöltődött sok kicsi ember.
Telve vannak élményekkel és büszkén,
boldogan mesélik, kinek, hogyan telt el.
Megkezdődik a szüret is, lányok és legények
gyorsan töltik a puttonyt és azután
vígan ropják a táncot... égig száll az ének.
Október, arannyal borítod a hegyet, völgyet,
rozsdabarna levelekkel teríted be a földet.
Hullanak a levelek, már csak az örökzöldek
emlékeztetnek a nyárra, míg félve
tekintünk az égen feltűnő sápadt napsugárra.
A skorpió hava november, ködös, esős,
ember hónap. Belemar a bőrünkbe,
csontig hatol, fázós remegőn bújok
esténként a két karodba. Nem szeretem,
alig várom, hogy vége legyen, ez bizony
sohasem lesz az én emberem!
Sietve jönnek felénk a téli ünnepek,
a Mikulás már itt van, várja sok kisgyerek,
hozza a csokit, játékot és virgácsot,
kis cipők fényesre suvikszolva
az ablakban várják a sok ajándékot.
Újra itt a suliszünet, s vele a gondok,
apuka és anyuka még ettől sem boldog.
Jön a Karácsony, még nem vettünk semmit,
nyakunkon az ünnep, a ház reánk omlik.
Ám elmúlik ez is, mindent rendben talált,
már csak az Újévet bírja ki a család!
Hónapok, tizenketten vagytok,
akárhányan lesztek, jót és rosszat adtok,
de mégis örülni kell, hogy megértük mindet,
hálával köszönjük minden nap az égnek.







HULLÓ LEVÉLEN AZ ŐSZ ÜZEN....


Hulló levélen az ősz üzen,
borongós vasárnap nélküled.
Meleg jár át, biztató remény,
ez a telünk nem lesz túl kemény,
hajlongva bólint a diófa,
laktató termését kiszórja.
Kint hűvösen fújnak a szelek,
súgnak sok édes ígéretet,
ezer kérdés és ezer válasz
elhagyja még szádat és számat.







Jeszenyin: ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/








Kun Magdolna: A SZÍV PANASZA


A kudarc mindig leszakít
egy darabot a szívből,
mely lassan roncsolódik,
de annál jobban fáj
és hiába foltozzák sebét
múltbéli emlékek,
ha egyszer hiányzik belőle
nem úgy dobban már.
Túl érzékeny a fájdalmasan
felcsendülő szóra,
a sokszor átélt
könnyekkel telt
csalódásokra,
s minden olyan gondolatra,
mely bántó is lehet,
mikor annak valós értelme
már nem azt tudatja,
mit a szem egy másik szemben
álmaiként keres,
feledtetve magával,
hogy törékeny az élet.
A szív próbál úrrá lenni
a rá váró nehézségeken,
mégis nehéz visszahozni
a messzire tűnt szépet.







Kun Magdolna: ÉN MINDIG SZÉPEKET HOZOK


Az élet olyan értékes nagyra becsült kincs,
amihez fogható semmi-semmi nincs,
hisz mindent pótolhatunk, ami elveszett,
de új életet kétszer senki nem vehet.

Ezért kell napjainkat vidámabbá tenni,
s ezt a vidámságot örökjognak venni,
mert akkor lesz értelme az emberszületésnek,
ha mosolyt adunk a lélek erejének.

A mosoly az, mi letörli a könnyet,
és elhiteti, hogy élni akkor könnyebb,
ha magunk mögött hagyunk minden fájdalmat,
ami megtöri bennünk az érzésszálakat.

Ezentúl már én is csak szépeket hozok,
hogy derűvel teljen fáradt napotok,
és érezzétek ti is, milyen nagyon fontos,
ha miénk lehet néhány szó,
mely boldogságot hordoz.







Kun Magdolna: HA SZÍVEDBEN HARAG DÚL


Ha szívedben harag dúl, és lelkedben fájdalom,
dobd félre a sértést, végy erőt magadon,
és bocsáss meg annak, ki szomorúvá tett,
mert hidd el, az is megbánja ki ellened vétett.

Aki szeret, akiben érzés van, mind-mind tudja azt,
egy emberöltő élethossz is csak egy pillanat,
pillanat, amelynek bármelyik nap vége szakadhat,
hisz ismeretlen az-az idő, mit reánk kiszabtak.

Így ne tétovázz sokat, bocsáss gyorsan meg,
hogy ne gyötörjön halálra a lelkiismeret,
ha majd odafenn az égben már nem lesz hallható,
a szívedből kiszökő megbocsátó szó.





Kun Magdolna: MÍG SZÍVEDBEN ÉLET MUZSIKÁL


Mikor a szomorúság kedvedet szegi,
s a mélabú szemedből könnyeket csal ki,
akkor se engedd, hogy legyőzötté válj,
mindaddig, míg szívedben élet muzsikál.

Te csak hallgasd és hallgasd azt a dallamot,
ami ott legbelül a szívben nyittatott,
s hagyd, hogy üteméből merjen erőt lelked,
mert csak így lehet hős az, aki csatát vesztett

Van, mikor elbukunk, van, mikor győzünk,
mert a világ, s a sorsunk, örök ellenségünk,
de ha hitünket nem adjuk és harcolunk érte,
térdre rogy az ember esküdt ellensége.







Kun Magdolna: VIGYÁZZ MAGADRA, KEDVES


Vigyázz magadra, kedves,
amennyire csak lehet,
mert jól tudod, mit jelent
arc-simító kezed,
hisz abból gyűjtök erőt,
mikor megtört ember leszek,
és rájövök arra,
hogy az élet csak egy szerep
a sors forgó színpadán,
hol mindenki egyformán
viseli a felvett jelmezeket.
Én is magam választottam
olcsó fehér ruhám,
melynek férceibe bújt
az a láthatatlan magány,
melyről azt hittem,
benne marad örökre,
de te eljöttél hozzám,
és aranyat futtattál
a foltozott részekbe,
mitől a rongyos ruha széle is
pont úgy ragyogott,
mint születésem percében
gyermekarcú szemem,
mikor az Úr kegyelméből
égi fényt kapott.
Vigyázz magadra, kedves,
vigyázz-vigyázz nagyon,
nélküled nem lennék,
ezt az egyet tudom,
mert világodban érzem,
hogy általad létezek,
s ebben a világban
- élni érdemes.










Petőfi Sándor: ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA


Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;


Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november)







Részlet Fekete István füveskönyvéből

Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.








S beatríx: A TÖLGYFA ÉS A LÁNY ESETE


Szerelmes lett a vén tölgy egy leányba,
százfelé ágazó karjával lágyan átkarolta,
suttogott fülébe, amint a szellő susogott,
csak ölelte őt és oly nagyon boldog volt.
De a lány eltaszította magától a tölgyfát,
ki hallott még olyat, egy fa szerelmet ád,
engedj, ne akaszd belém száraz ágaidat,
van kedvesem..., tőle kapom csókjaimat.
Meghallotta ezt az erdő öreg szelleme,
nem kell neked a tölgy hűséges szerelme,
akkor menj, többé ne gyere el az erdőbe
a lánynak azóta, nincs a fák között helye.
Bánkódik a leány, nem láthat erdőt és fát,
hová viszi kirándulni majd egyszülött fiát?
Hogy ismeri meg a gyermek a természetet
ha felvesz a földről egy elszáradt falevelet.
Kéri a szellemet vonja vissza már az átkát,
megbecsüli ő ezután mind az öreg tölgyfát,
odanyújtja karját..., egy simogatásra megint
és hazafelé menet, őszintén búcsúcsókot int.







"Szeressük sorsunkat, bármilyen is. Aki szeretni képes a rossz napokat, becsülni tudja majd a szép pillanatokat."

(Tatiosz)







Várfalvy Emőke: A NŐ, HA GYESEN VAN


A nő, ha gyesen van, tudja hol a helye,
főz, etet, takarít, nem áll meg a keze,
néha már maga sem tudja, hogy épp ki ő,
felzabálja lelkét a sosem elég idő.
A nő, ha gyesen van, nincsen szabadnapja,
dolgozni nem jár el, gyakran arcba kapja:
ki hasznot nem termel, jobb, ha kussban marad,
otthon hesszelsz némber, húzd szépen meg magad.
A nő, ha gyesen van, az önbizalma nulla,
fogyni kéne gyorsan, de tornázni hulla,
magazinmamáktól fusztrálva csak nassol,
macinaci tűsarkúhoz nem igazán passzol.
A nő, ha gyesen van, a jövedelme segély,
huszonpárezerből gyerekkel kell megélj,
számolgat és spórol, párja túlórázik,
a piacon üres tárcában kotorászik.
A nőt, ha gyesen van, a rettegés eszi,
a cége nemsokára vajon visszaveszi?
Kell-e még gyerekkel vagy kiteszik a szűrét,
s felvesznek helyette egy huszonéves szőkét?
A nő, ha gyesen van, az értéke semmi,
mondjátok, komolyan, ennek így kell lenni?
Küzdjön alázattal egy szebb jövőért maga,
nem érdemel többet egy kisgyermekes anya?

Várfalvy Emőke: A NŐ, HA GYESEN VAN

Link







Várnai Zseni: ŐSZI DAL


A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget, mint a láng
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó,
még kék az ég, de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul...










Várnai Zseni: VÉNASSZONYOK NYARA


Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.

Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.

Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.

Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk... ugye, kis ősz anyák?!







Zalán György: EDINA


Edina... Egy szó, mely kézenfekvő nagyon.
Edina... Kigördül félig nyílt ajkamon.
Edina... Kigördül, s ajkam előtt lebeg.
Edina... Nem is szó. Egy dallam. Lehellet.

Edina... Bárkit is hogy hívhatnak másnak?
Egy anya hogy adhat más nevet egy lánynak?
Zenésszé lesz az, ki kimondja e nevet!
Költővé, kinek ez adja az ihletet!

Edina... Előtted köszöntőid hada.
Edina... Nevedről szól vers és ballada.
Edina... Ahol vagy, más női név nincsen.
Edina... sokáig éltessen az Isten!







Zelk Zoltán: OKTÓBER


Kisöccsétől. Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélkerék?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál
a bátyjára, Novemberre.












  
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
Szülőhazám
  2024-10-04 09:15:55, péntek
 
 







SZÜLŐHAZÁM






A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.
(Györffy István 1884. február 11. - 1939. október 3. magyar néprajzkutató és egyetemi tanár)





A nemzet egysége az erő, és nem a hadsereg.
(Fazekas István 1967. május 5. - magyar költő, műfordító - Százhalombatta)





A hazafiság a hited, hogy ez az ország különb mindegyiknél, mert te ide születtél.
(George Bernard Shaw - 1856. július 26. - 1950. november 2.)





Nem mi birtokoljuk a földet: a föld birtokol minket.
(Paulo Coelho,1947. augusztus 24.- brazil író)





Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor,
amikor a hűség már csak a múzeumokban található.
(Wass Albert 1908. január 8. — 1998. február 17.)





Tud szeretni a magyar szív igazán,
Kit szeressen, ha nem téged, szép hazám
Barna Izsó 1859. szeptember 4. - 1944 zeneszerző és karmester Dal címe: Árpád apánk induló





Minden magyar felelős minden magyarért.
(Szabó Dezső)





Ez az ország az én országom. Ha akarja, ha nem!
(Galgóczi Erzsébet 1930. augusztus 27. - 1989. május 20.)





Az én medencém nem úszó, egyszerűen csak Kárpát.
(Tankcsapda: dalszöveg)





Az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk,
és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.
(Wass Albert 1908. január 8. - 1998. február 17.)





A múlt erős gyökér, jelen és jövő belőle él.
(Bábel Balázs 1950. október 18. - magyar érsek, egyetemi oktató)





Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.
(Arany János: KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET)





Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.
(Széchenyi István)





Akármilyen sivár és szürke a hazánk,
mi hús-vér emberek szívesebben élünk ott,
mint a világ legszebb országában.
Mindenütt jó, de a legjobb otthon.
(Lyman Frank Baum 1856. május 15. - 1919. május 6. amerikai író, költő, drámaíró és színész)





Jobb nép a világon nincs, mint a magyar.
(IV. Károly 1887. augusztus 17. - 1922. április 1.)





Minden becsületes szívnek legszentebb a hon.
(Széchenyi István 1791. szeptember 21. - 1860. április 8.)





Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
(Tamási Áron 1897. szeptember 20. - 1966. május 26)





Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.
(Hobo Blues Band : A szökevények hajója dalszöveg)





Szeretem e fajt, amelyből származom,
mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, ami én vagyok.
Hamarább megértem hibáját, mint egy más nép erényeit.
(Justh Zsigmond: A pénz legendája)





A mi szavunkat senki sem érti a világban
A mi szavunkat senki sem érti a világban.
Titkunk van, mert kevesen vagyunk.
(Márai Sándor: 1900. április 11. - 1989. február 21.)





Itt élj, vagy bárhol, lényeg, hogy otthonra lelj
Itt élj, vagy bárhol, lényeg, hogy otthonra lelj!
Így élj, vagy bárhogy, a szíved magyar legyen!
(Lord: Itthon vagy otthon dalszöveg,)





Hazát, hitet nem cserél az ember, amiként arcot sem
Hazát, hitet nem cserél az ember, amiként arcot sem.
Mindkettőt őseink hagyták ránk, s a hűség kötelez.
(Sinkovits Imre 1928. szeptember 21. - 2001. január 18.)





Megtörni nem fogok, itt éltem, itt halok,
Áldom az Istent, hogy magyar vagyok.
(Kárpátia: Felvidéki induló)





Legyen szép napod!

SlidePlayer

Link


































  
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
Erőszakos cselekményekbe kezdett Magyar Péter akciócsoportja
  2024-10-03 20:45:41, csütörtök
 
 








ERŐSZAKOS CSELEKMÉNYEKBE KEZDETT MAGYAR PÉTER AKCIÓCSOPORTJA
A METROPOLRA IS RÁTÁMADTAK
Metropol


A Tisza párt rohamosztaga lapunkra is rátámadt. Választási plakátok felgyújtása, sajtótermékek megsemmisítése, fenyegetések, agresszív, alpári posztok, fizikai erőszakra is hajlandó aktivisták toborzása - ez a Tisza párt új rohamosztagának eddigi mérlege.

A Metropol információ szerint Magyar Péter a Tisza párt egyik szervezőjét és vezető aktivistáját, László Donátot bízta meg az akciócsoport felépítésével és irányításával. Lapunkra is rátámadtak, példátlan módon, erőszakosan megsértve a sajtószabadságot.


Magyar Péter és a Tisza-párti akciócsoport vezetője, László Donát. Gyújtogatás és rongálás az eddigi mérleg





László Donátra akkor figyelt fel a Tisza párt elnöke, amikor a legutóbbi választások idején felgyújtotta fideszes jelöltek plakátjait, miközben a politikusokat emberi méltóságukban is alázó posztokat tett közzé.


Donát László "égjen a fejed te fa**opó" felkiáltással gyújtotta fel a kormánypárti jelöltek választási plakátját





A Magyar Péter-féle akciócsoport legújabb ,,projektje" a Tisza-párttal kritikus média ellen irányul. A csoport - melybe további jelentkezőket is várnak - tagjai járják Budapestet és megsemmisítik a Magyar Péterről kritikusan író Metropol példányait. Ehhez hasonló, a sajtószabadságot súlyosan sértő akciókat eddig csak náci és kommunista rohamosztagok hajtottak végre, például a harmincas évek Németországában.







A Magyar Péter megbízásából tevékenykedő László Donát fél éve, a Tisza párt megalakulása óta szervez erőszakos akciókat. Legújabb megmozdulásának célja a Magyar Péterrel kritikus sajtó módszeres ellehetetlenítése. Az akciócsoport vezetőjeként több Facebook-bejegyzésben is arra szólítja fel a tiszásokat, hogy gyűjtsék be és semmisítsék meg közterületekre kihelyezett Metropol újságokat. Különös értelmezése ez a Magyar Péter által oly nagyra tartott szólás- és sajtószabadságnak...


A kritikus sajtó ellehetetlenítését tűzte ki célul a Tisza-brigád

Link


A TISZA-párti erőszak-brigád megmozdulásai azért különösen ijesztőek, mert megszólalásig hasonlítanak a kommunisták és a nemzetszocialisták által elkövetett atrocitásokhoz. A XX. század totalitárius diktatúrái kivétel nélkül fegyveres erőszak alkalmazásával emelkedtek fel, ami legtöbb esetben a velük egyet nem értő sajtó módszeres megsemmisítésével kezdődött.

A Magyar Péter-féle akciócsoport most a közmédia elleni tüntetésre készül. Az ellen a közmédia ellen, ahol néhány napja ő maga is kifejtette nézeteit. A ,,rohamosztag" parancsnoka a legutóbbi posztjában agresszív, alpári stílusban így fogalmazta meg a felhívását:

,, Gyertek, szétba***uk a Híradót!

,,Szétba**uk az egész M1-et"

Aztán egy posztban kijelentette, hogy fejszét is visz magával a demonstrációra...
László Donát fejszével megy a MTVA szákházához
,,Harcra fel!!"

- így nyomatékosította erőszakos szándékait a brigádparancsnok egy másik bejegyzésben, amihez egy csákányos képet is csatolt.

"Harcra fel!!" - közölte követőivel a brigádparancsnok

A TISZA-párti erőszak-brigád megmozdulásai megszólalásig hasonlítanak a kommunisták és a nemzetszocialisták által elkövetett atrocitásokhoz. A XX. század totalitárius diktatúrái kivétel nélkül fegyveres erőszak alkalmazásával emelkedtek fel, ami legtöbb esetben a velük egyet nem értő sajtó módszeres megsemmisítésével kezdődött.


Link


Magyar Péter nem utazott Brüsszelbe, helyette a Keleti pályaudvarnál sörözött

Link


Magyar Péter a brüsszeli bevándorláspárti, nem létező határvédelmet akarja Magyarországon

Link


Az egész internet Magyar Péteren, az árvízi bohócon nevet - mutatjuk a legjobb mémeket!

Link


Magyar Péteren nevet az egész internet, miután az utóbbi napokban nevetségessé tette magát a gátakon.

Link


Magyar Péter eddig két vita elől futamodott meg - Orbán Balázs előállt egy harmadik javaslattal, és felszólította a diszkópolitikust, hogy ne legyen gyáva

Link


Kiderült: ennyit keresett Magyar Péter az ,,ébredése előtt"

Link


Vegyük észre: Magyar Péter olyan messzire ment, mint a baloldalon még soha senki

Link


Magyar Péternek csak a pénz számít: 240 milliót tett zsebre néhány év alatt

Link


Megszólalt Magyar Péter volt barátnője: Magyar Péter nem az, akinek látszik - videó

Link

Link


Így gyalázta Magyar Péter az árvízi védekezésben részt vevő katonákat és civileket

Link


Magyar Péter rászól egy árvíz ellen védekező emberre, hogy ne lapátoljon, mert facebookozik

Link


Hazudott Magyar Péter a közmédiában: eddig is bemehetett volna, többször is hívták

Link


Szorul a hurok: íme, a magyarok levele, amely azonnal a sarokba állította Manfred Webert
Ezt az üzenetet nem hagyhatja figyelmen kívül az Európai Néppárt frakcióvezetője.

Link


Péter vitéz - Bayer Zsolt verse

Egykedvűen esik, ázik Duna partja,
Ott ácsorog Péter, a fejét vakarja.
,,Hogy lesz ebből haszon - politikai,
mely népszerűségemet még tovább emeli?"

Így kesereg Péter, de nincsen ötlete,
Hisz' az soha nem volt, egye meg a fene.
Viszont a vállánál szélesebb az arca,
És a slimfit gatya tökét se takarja.

Erre alapozta eddig is a sikert,
Meg az aljasságra, mit lelkéből kivett.
Eh! Mit a lelkéből - az nem volt neki soha,
Annak helyén nőtt ki, félelemből moha.

Mert mindig rettegett, hogy ő egy kis senki,
Ha az asszony elmegy, mi marad őneki?
Igazgatóságból kirúgják őt mindjár' -
Dolgozni kellene, de munka neki úgy fáj.

El is telt majd' egy év, hogy az asszony dobott,
,,Pedig fenyegettem, vertem pánikdobot,
Mentőt is kihívtam, aztán meg leléptem,
Aki meg szembejött, jól megfenyegettem."

Végül elővettem hangfelvételeket,
Titokban rögzített, üres hülyeséget,
Az asszony beszél ott, nem tudta, hogy veszem,
Nekem viszont nincsen semmi becsületem.

Jobb helyen ilyenért az embert agyonverik,
De hová én megyek, ott meg kitüntetik.
Mert én megyek immár a politikába' -
De soha nem jobbra, nemzeti oldalra.

Megyek odaátra, hazaárulónak,
deep state valagába táskahordozónak,
Ott van becsülete az ilyen patkánynak,
Ki eladta magát ,,tiszai" k...rvának.

Persze azzal kezdtem, szó sem lehet róla,
Politikus legyek bármikor, valaha.
Majd az lettem mégis - ha az politika,
Mikor egy kis görény seggét odatartja.

Aztán megígértem, nem megyek Brüsszelbe,
Mégis megtapsoltak - mandátum átvéve.
hangosan ugattam: mentelmi jog ócska -
Amikor én jövök, el is lesz pusztítva.

Aztán meg is jöttem, s mögéje bújtam,
Mert hát az Ötkertben magam megmutattam.
Mulattam egy kicsit, én, a retkes proli,
Kutattam, kerestem, hol van egy kis nuni.

Fetrengtem parketten csitrik lába között,
Jó, hogy nem Borsodban tört rám ez az ördög,
Mert ott kiontották volna a belemet,
Itt meg csak felvették valódi énemet.

Azt meg elintéztem, a telót elloptam,
A teló gazdáját jól fel is pofoztam.
Aztán elszaladtam bíróságra hamar,
Anyám ott a főnök, nincs, ami megzavar.

Link


"Peti!

Szeretnélek megkérni valamire.

Te nekem ne mondd már meg, hogy merre kellene lennem! Elmondom én neked, hogy neked hol kellene lenned, papi...

Van ez a facebookos életed, csak a szép, a jó, szereted feltüntetni magad, mintha valami példamutató életet élnél és te vagy a SUPERMAN.

NEM, PETIKE... TE ELÉGGÉ HITVÁNY EMBER VAGY. MEGBUKTÁL, MINT FÉRFI, MINT APA...

Nem akartam ezt a témát firtatni, de mivel te veszed a bátorságot és megmondod nekem, hogy hol kellene lennem, az egy csöppet abszurd.

Tudod, Peti... vannak olyan dolgok, amiben te nagyon csúnyán LESZEREPELTÉL.

Elváltunk, te is én is, ez ok...de!

Nekem egy gyermekem van és én úgy viselkedek, mint EGY APA. Hogy felnézzen rám, mert én attól vagyok a "THE MAN" (mármint nekem ez jelenti a tutit, hogy neki megfeleljek)

Na, most pedig már... nekem is "emberfeletti képességeim" vannak, csak nem úgy, mint neked. (...jó te pénzzel még megveszed a két kicsit, amíg azok megkajáznak) a harmadik srác szóba áll még veled? The Man? Hmmm?

Én eret vágnék, ha leköpne a gyerekem.

Mennyit is vagy te a gyerekekkel? Te is elviszed minden reggel a gyerekeket suliba? Te is viszed minden egyes nap edzésre? (Én 10 éve ezt művelem, hát hol vagy te hozzám képest?) Kislányok combjai között vagy inkább 40 évesen a diszkókban...ember..
.
Minden meccsükre elmész, elviszed őket kirándulni? Viszed őket különedzésekre? Szülinapok, névnapok. Lesed a kívánságaikat? Ott vagy amikor álomra hajtják a kis fejüket?
Én most innen a lelátóról írom ezeket a sorokat edzés közben... nekem a gyerek a "hivatásom"...
Petike...te játszhatod itt az agyadat a Facebookon, a rajongóidnak, a kitaposott 50-es gumicsizmáknak... én a kis kutyámmal többet foglalkozom, mint te a gyerekeiddel...

Na, látod ezért vagy ócska alak.

A te követőid már beleőrültek a 14 évbe, nekik már mindegy ki után mennek, de a többi ember pontosan látja, hogy ki vagy te.

Egy kis kutyát nem bíznánk rád, nem hogy az országot...

Na, menj! Csinálj pár szelfit!

Zsolt Bede"

*
"Hogyan is működik a nőverő vamzer árvízi haknikörútja?

Nekünk volt alkalmunk mindezt megfigyelni...
Napokon keresztül hívtuk a Katasztrófavédelmet, hogy megtudjuk, hova mehetünk homokzsákot tölteni.
Aztán az óbudai önkormányzat FB oldalán láttunk egy felhívást egy zöld számmal.
Meg is kaptuk a címet: menjünk a Római Part 19. szám alá, ott elkél a segítség.
Ott azonban senki sincs, aki eligazítana bennünket, nincs sem hivatalos autó, sem hivatalos személy, csak 4-5 ember, aki lapátol.

Meg is pakoltunk vagy 500 db zsákot, de valahogy egyre furcsább lett minden.

A zsákolók között egy hang: hol a katonaság? Mire a válasz egy másiktól: Tik-tokoznak a laktanyákban.
Erre egy harmadik, “én mondtam a barátomnak, hogy jöjjön, de azt mondta, hogy ő azért fizet adót, hogy ezt a kormány megoldja, fenét fog ő zsákot töltögetni."
Aztán egy negyedik, hogy bezzeg egy fideszes sincs itt, aki dolgozna.

Megy a hergelés, alattomosan.

Ránézek az emberre, Tiszás kitűzőben van.
Ránézek a másikra, Tiszás passztartó a nyakában.
Rájövök, hogy hol is vagyok, de kalandvágyból és kíváncsiságból maradok.
Meg hát úgy gondoltam, végül is segítünk a környéken lakókon, csitítottam magam.
Közben érkezik a közfelügyelettől 2 ember, hogy mit csinálunk itt, elálljuk az utat, nem itt kellene ezt csinálnunk, és hogy kerültünk egyáltalán ide?
Aztán kezdjük hordani a megtöltött zsákokat: de nem a Duna felé, á, nem!

Egy lakópark kertjébe, 100 méterre a parttól.

A lakópark teraszain cigiznek a lakók, nézik, hogy a sok rászedett, jóérzésű, segíteni akaró ember pakol, miközben a Tiszás emberek téblábolnak, fotózgatnak, cigiznek, lázítanak, de egyik sem dolgozik.

A sztorihoz hozzátartozik, hogy a lakópark az ártérre épült okosba', mint nyaraló, ugyanis lakóházat építeni erre a területre tilos, viszont ha nyaralóként van bejelentve, akkor kevesebb adót kell az államnak fizetni, viszont szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy időről-időre ellepi a víz a házat.

Ezért került fillérekbe a telek, a lakás.

Így a lakók felelőssége az árvíz-védelem.

Tehát: sem Orbán Viktornak, sem a kormánynak, sem a katonaságnak NEM feladata engedély nélkül épült lakóparkok megvédése az árvíztől.

Pláne nem a mi adónkból.

A kormány feladata az ország megvédése, és nem 1-1 ember házának a megvédése.

De itt valamelyik “okos" Tiszás kihasználva az árvízet, és az emberek jószándékát, megoldatta a kérdést pár gyanútlan balfékkel. Velünk is.

Hazatérve láttam egy fotót az árvízi pozőrökről, melyből 4 ember ott volt a mi csapatunkban is.
Ők a fizetett provokátorok, akik beépülve a segítők közé hergelik a népet, így gyűjtve újabb híveket.

Huberta Márton"

*

Ezért menekült a telefont ellopó Magyar Péter a háborúpárti Manfred Weberhez

Link


Magyar Péter azzal büszkélkedik, hogy a 33. napon megérkezik munkahelyére

Link










  
 
0 komment , kategória:  Média  
László Attila
  2024-10-02 21:30:19, szerda
 
 







LÁSZLÓ ATTILA


László Attila (Kézdivásárhely, 1996. október 18. -) Fonogram-díjas erdélyi magyar énekes, a Csillag születik harmadik szériájának győztese.

Már kiskorában érdeklődött a zene iránt, ezért szülei tízéves korától zongorázni taníttatták. Orgonán játszani a helyi templom kántora tanította meg. 2011 tavaszán benevezett az RTL Klub által rendezett tehetségkutató műsor, a Csillag születik versenyzői közé, és - bár a zsűri nem neki adta a legtöbb pontot - a közönség szavazatainak köszönhetően ő nyerte meg a versenyt, valamint a vele járó fődíjat-

Első albuma - a verseny egyik jutalmaként - 2012 tavaszán jelent meg Ezer szív együtt dobban címmel,









A MAGYAROK VILÁGHIMNUSZA


Halló magyar! Hol vagy? Felelj!
Halló magyar! Hallasz? Felelj!
Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld.
Zászlója még ma is piros-fehér-zöld!

Halló magyar! Kárpát felelj!
Halló magyar! Erdély felelj!
Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld.
Szívedben megmaradsz piros-fehér-zöld!

De messze van Amerika!
Szegény magyar! Hol van "haza"?
Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld.
Véredben megmaradsz piros-fehér-zöld!

László Attila | A magyarok világhimnusza

Link








AMÍG VAN KIRE VÁRNOM


Mint egy álom, oly gyönyörű vagy
Ugye látod, hogy nincs ki nálam boldogabb
Ez az élet csak egy van nekem
Gyere légy ki fogja két kezem

És a szív majd újra megpihen
Elmerül a gond és félelem

Ref:
Amíg van kire várnom
Végtelen minden álmom
Amíg tart ez a dallam
Légy velem minden dalban
Vágyaim gyors vizén
Mikor útnak indulnék
Te vagy az, kihez visszafordulnék

Minden emlék, csak egy pillanat
Te is érzed, hogy elmúltak a nagy szavak
Csak a most van, mely csak a miénk
Ami jön ezután csak érted él

És a szív majd újra megpihen
Elmerül a gond és félelem

Ref:
Amíg van kire várnom
Végtelen minden álmom
Amíg tart ez a dallam
Légy velem minden dalban
Vágyaim gyors vizén
Mikor útnak indulnék
Te vagy az, kihez visszafordulnék

László Attila - Amíg van kire várnom

Link







ÁLMODOM


Csak el ne hidd, hogy volt már jobb, mint veled.
Csak el ne hidd, hogy lesz majd más. Nem hiszem.
Csak hátra ne nézz, nem szabad, elragad.
S ha reszket a kéz, ne védd az arcodat.
Amikor elborít a vágy, én azt kívánom,
legyen egy őrült villámlás.

Álmodom, veled elérem az álmaim.
Álmodom, gyere repülj, fogd a szárnyaim.
Álmodom, beled elérem a vágyaim,
Álmodom, gyere szakítsd el a láncaim.

Újra látom arcodban az életet.
Újra érzem rajtad már, hogy élvezed.
Most más, ahogy élsz, végtelen, végtelen.
Már érzed a célt: hogy itt legyél velem.
Amikor elborít a vágy, én az imádom,
jöhet az őrült villámlás.

Álmodom, veled elérem az álmaim.
Álmodom, gyere repülj, fogd a szárnyaim.
Álmodom, beled elérem a vágyaim,
Álmodom, gyere szakítsd el a láncaim.

László Attila - Álmodom

Link







EMELD FEL A SZEMEDET AZ ÉGRE

Emeld fel a szemedet az égre - László Attila

Link







EZ ITT MIND AZ ÉN HAZÁM


Sétálok Budapesten a Duna-parton és a Margit-szigeten
Egy térkép jár fejemben, indulok is képzeletben
Járok lankás hegyekben, hűvös erdők mélyében
Hol szívem mindig megremeg, gyere, megmutatom neked

Kolozsváron Mátyás vár és a házsongrádi versek már
Szent, SZIT, Dsida, Remenyik, mind a múltat idézik
Aztán Kassán ott Rákóczi, Késmárkin meg Thököly
És menjél tovább Pozsonyba, itt is itthon vagy, ezt súgja

Nem választ el határ, mondhat bárki bármit már
Hiszen annyi út vezet, ami összeköt veled
Amíg elkísér az ég, megyek őseink nyomán
Jöhet bármi, tudom rég, ez itt mind az én hazám

Ez itt mind az én hazám
Megyek délre, hív e szék, egy kicsit arrébb új vidék
Rúgom az utcát Szabadkán, hol Kosztolányi köszönt rám
De gondolatom csak száll tovább, hura vidék vár még rám
És fent északon, Doborján, Liszt zenéje szól hozzám

Nem választ el határ, mondhat bárki bármit már
Hiszen annyi út vezet, ami összeköt veled
Amíg elkísér az ég, megyek őseink nyomán
Jöhet bármi, tudom rég, ez itt mind az én hazám

Ez itt mind az én hazám
Kárpátalján megpihenve Munkács várát nézem egyre
Mennyi, mennyi szép emlék, mind ide köt minket rég
És megyek haza Kézdire, visszahúz a szívem ide
A fenyvesek, a bálványosok, mondd, van-e szebb hely még a világon?

Van-e szebb hely még a világon?
Mondd, van-e szebb hely még a világon?
Mondd, van-e szebb hely még a világon?
Mondd, van-e szebb hely?

Nem választ el határ, mondhat bárki bármit már
Hiszen annyi út vezet, ami összeköt veled
Amíg elkísér az ég, megyek őseink nyomán
Jöhet bármi, tudom rég, ez itt mind az én hazám

Nem választ el határ, mondhat bárki bármit már
Hiszen annyi út vezet, ami összeköt veled
Amíg elkísér az ég, megyek őseink nyomán
Jöhet bármi, tudom rég, ez itt mind az én hazám

Óh, ez is mind az én hazám
Ez is mind az én hazám
Ez is mind az én hazám
Óh-óh-úh (ez is mind az én hazám)
Ez is mind az én hazám
Ez is mind az én hazám
Ez is mind az én hazám
Ez is mind az én hazám


LÁSZLÓ ATTILA - EZ ITT MIND AZ ÉN HAZÁM

Link







ÉGI SZENT KENYÉR

amely mindennél többet ér...

A dal meghallgatható itt:

Égi szent kenyér - László Attila

Link







HALLELUJAH


Úgy hallottam ez nagy titok,
Dávid játszott az Úr mosolygott
Félek, a dal nem érdekel, de várj
Ki tudja mért történt mindez így
Ahogy a gyermek nőtt, nőtt a számok is.
A király büszke hangja szólt: Hallelujah

Refrén:
Hallelujah 4x

Ti hitettek erős volt
A dicsősség úgy igazolt
A holdfényben ő fürdött
Még ezt súgja
A szerződést sosem felejti el
Ő ültet Téged majd a trónra fel
Ő vigyáz, Rád te zengjed hát Hallelujah

Refrén!

Nézd, talán van egy Isten ott fent
Amit megtanultam az csak a szerelem
Hát ne oltsd, el bennem a tűzet, ha éppen gyúlna!
Ez nem az az este, amikor sírni kell
Nem az áll itt, aki a fénybe mer
Ez egy megtört fájó szív, aki hív Hallelujah

Refrén! 2x

László Attila - Hallelujah

Link







JÖJJÖN AZ ŐSZ, JÖJJÖN A TÉL


Gondoltam elhiszem,
hogy más ez a nyár.
Gondoltam elhiszem,
hogy már csak belém zuhannál.
Hiába nézel így,
ezt már réges-rég tudom,
hát elárulom:

Jöjjön az ősz vagy jöjjön a tél,
de igazán nyáron ébrednél.
Ha túl hideg van,
délre menjünk titokban.

Jöjjön az rossz vagy jöjjön a jó,
a szerencse mindig forgandó.
Csak a pörgés állandó,
de az élet ettől jó.

Talán egy kósza percig még belefér
leülni csendesen, de én tombolni szeretnék.
Tovább így nem bírom már,
a pezsgést szomjazom,
hát elárulom, hogy:

Jöjjön az ősz vagy jöjjön a tél,
de igazán nyáron ébrednél.
Ha túl hideg van,
délre menjünk titokban.

Jöjjön az rossz vagy jöjjön a jó,
a szerencse mindig forgandó.
Csak a pörgés állandó.

Véletlenül útra kelni,
tengerhez elszaladni.
Elbújni az pálmafák közt
a hosszú nyáron át.

Írnék neked nagy titokban,
üzennék egy kis palackban.
Hogy őrült buli itt az élet
és várok még rád, mert:

Jöjjön az ősz vagy jöjjön a tél,
de igazán nyáron ébrednél.
Ha túl hideg van,
délre menjünk titokban.

Jöjjön az rossz vagy jöjjön a jó,
a szerencse mindig forgandó.
Mert pörögni jó.

Jöjjön az ősz vagy jöjjön a tél,
de igazán nyáron ébrednél.
Ha túl hideg van,
délre menjünk titokban.

Jöjjön az rossz vagy jöjjön a jó,
a szerencse mindig forgandó.
Csak a pörgés állandó,
de az élet ettől jó.

Csak a pörgés állandó,
de az élet ettől jó.

László Attila -Jöjjön az ősz, jöjjön a tél

Link







KÜLDETÉSED VAN


Ha azt hiszed, hogy tetteid
csak értelmetlen küzdelem
Bármit mondasz meg sem hallják
nem veszik még észre sem
De légy magad és ne add fel
még ha úgy érzed, hogy bántanak
Légy szabad és bátran énekelj az egész világnak

Ne engedd, hogy a hazug szavak
majd végleg elsodorjanak
Most vagy itt és most legyél hát önmagad
Ez a pillanat...

Zengjen hangod szüntelen
ne hagyd a csöndben vesszen el
Legyél erdei kis patak miből árad folyó végtelen
Nem jöttél ide hiába, tudod, nincsen véletlen
Hidd el nem vagy kevesebb biztosan
Ne feledd, hogy küldetésed van

Minden úton újrakezded az egész életed
Minden dalban megtalálod elveszett hited
Mert annyi minden van
mit még nem láttál s mégis vár reád
Annyi mindent kapsz
mit megköszönni nem is tudnál már

Ne engedd, hogy a hazug szavak
majd végleg elsodorjanak
most vagy itt és most legyél hát önmagad
Ez a pillanat...

Zengjen hangod szüntelen
ne hagyd a csöndben vesszen el
Legyél erdei kis patak miből árad folyó végtelen
Nem jöttél ide hiába, tudod, nincsen véletlen
Hidd el nem vagy kevesebb biztosan
Ne feledd, hogy küldetésed van

Zengjen hangod szüntelen
ne hagyd a csöndben vesszen el
Legyél erdei kis patak miből árad folyó végtelen
Nem jöttél ide hiába, tudod, nincsen véletlen
Hidd el nem vagy kevesebb biztosan
Ne feledd, hogy küldetésed van

Küldetésed van...


László Attila | Küldetésed van

Link







NEKED MONDANÁM


Néha éjjel eső zuhog
a pillanatban most még boldogabb vagyok
vannak néha fáradt napok de erőt adnak a jó dalok
és éneklem Neked ezen a színpadon

Mikor elmész csak rád várok
az emlékeink csupán gyors villanások
és eljössz hozzám egyik reggel
nagy mosollyal és hű szemekkel
nem lesz gond és nem lesz félelem

Lerajzolnám az egész világot
ahogy lehet szép Neked

Neked mondanám ha szép a nappal
Neked, hogy ha szép az éj is
Neked, hogy repülnék madarakkal
néha én is

Neked mondanám ha bánt az élet
Neked, hogy ha boldog vagyok
Neked, hogy én is néha félek
de nem tudod , nem tudod, nem tudod...

Ha messze vagy elindulok
az ég alatt a csillagoktól tanulok
megsúgják, hogy merre menjek
a völgyek és hegyek
és eljutok hozzád ma még lehet

Elsétálunk kéz a kézben
ahogy kel fel a nap a hajnali égen
és így kerek a világ lehet így kerek az élet
remélem hogy te is így érzed

Hova visz az élet még nem látom
de Te maradj velem ezen a világon

Neked mondanám ha szép a nappal
Neked, hogy ha szép az éj is
Neked, hogy repülnék madarakkal
néha én is

Neked mondanám ha bánt az élet
Neked, hogy ha boldog vagyok
Neked, hogy én is néha félek
de nem tudod, nem tudod, nem tudod...

László Attila | Neked mondanám

Link











SZÉKELY HIMNUSZ


Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár-török dúlt, a labanc rabigált.
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

László Attila | Székely Himnusz

Link







TITKON VELEM


Néha felhős fent az ég
és az út oly vak sötét.
Hozzád szólok, hogy át karolj,
de csak a csend válaszol.

Van hogy másképp fúj a szél
és a holnap mást ígér.
Mégis látom azt a helyet,
hova eljutnék veled.

Mint egy hang a néma csöndben,
mint egy híd sok baj felett,
sohasem látlak, de elhiszem,
titkon itt vagy énvelem.

Néha fárasztó a lét
és a lábam túl nehéz,
de te ott állsz szembe velem,
csak, hogy fogd meg két kezem.

Néha csöndben egymagam
szólok, mégsem száll szavam.
Máskor szólnék, mégse teszem,
Hiszen itt vagy énnekem.

Mint egy hang a néma csöndben,
mint egy híd sok baj felett,
sohasem látlak, de elhiszem,
titkon itt vagy énvelem.

Mint egy hang a néma csöndben,
mint egy híd sok baj felett,
sohasem látlak, de elhiszem,
titkon itt vagy énvelem.

Sohasem látlak, de elhiszem,
titkon itt vagy énvelem.

László Attila -|Titkon velem

Link







VAN REMÉNY


Fekszel egyedül, és nincs ki vár
A holnappal nehéz most szembe nézni már
A félelem szívedben mélyen él
Egy nap az életünk, és egy nap a tévedés

Annyi mindent kéne helyrehozni még
Annyi szépet kéne tenni ugyan úgy, mint rég
De ha nyitott szívvel jársz, hidd el nem állít meg más
A nagyvilág majd rád figyel, egy pillanatra tán

Van remény, a félelmeken át majd elkísér
Az a gondolat, hogy te is sokkal többet érsz
Biztosan ott vár a túlsó part, ha elhiszed,
hogy jobb lehet az a világ ami jár neked.

Éjjel önmagaddal vívod harcaid és
A reggel mindig rábeszél, hogy feladd az álmaid
Álruhában hordod minden kincsedet
Mert elhiszed, hogy nem lehet nem lehet neked

De ha nyitott szívvel jársz, hidd el nem állít meg más
A nagyvilág majd rád figyel, egy pillanatra tán

Van remény, a félelmeken át majd elkísér
Az a gondolat, hogy te is sokkal többet érsz
Biztosan ott vár a túlsó part, ha elhiszed,
hogy jobb lehet az a világ ami jár neked.

Van remény, a félelmeken át majd elkísér
Az a gondolat, hogy te is sokkal többet érsz
Biztosan ott vár a túlsó part, ha elhiszed,
hogy jobb lehet az a világ ami jár neked.

Szebb lehet az a világ ami jár neked.

László Attila - Van remény

Link







VELED


Ismerlek téged, te is ismersz engemet
azt mondtad, hogy láttál régen egy énekversenyen
Elveszítettél, tudtad rám találsz és
mikor átöleltelek, akkor te megszorítottál.

Dallam voltál és téged nem hallott más
énekeltél és élveztem, hogy a szél sem fújt tovább
Elnyomtuk ketten a koncert zaját tudom, hogy
elvesztem és te lettél az aki végül megtalált.

Én ott leszek veled, ha majd holnap rám találsz
csak annyit mondhatok, hogy mindig ott vagyok tudod
Neked, hosszú lesz az út veled.

Nincs a földön messzeség minden lépés csak miénk
Én azt hiszem, ez az út most értünk végtelen.
Nincs már bennem félelem, átölellek kedvesem
még annyiszor ahány a húsz a négyzeten.

Ismerlek téged tudom láttál engemet
volt egy nap mikor elhittem, hogy boldogabb leszek
a célom kergettem, mégsem én nyertem de mikor
megkerestelek tudtam, hogy nem veszítettem

Minden amit elképzeltem a széllel szállt tovább
ugyanúgy minden gondolatom veled valóra vált
Reméljük hogy egyszer talán majd megérti más, hogy
amíg láthatlak és láthatsz addig nincsen több szabály

Te ott leszel velem, ha majd holnap várok rád
csak annyit mondhatok, hogy mindig ott vagyunk tudod
együtt, hosszú lesz az út menjünk.

Nincs a földön messzeség minden lépés csak miénk
Én azt hiszem, ez az út most értünk végtelen.
Nincs már bennem félelem, átölellek kedvesem
még annyiszor ahány a húsz a négyzeten.

Mi ott leszünk talán ahol a holnap vár reánk
annyit mondhatok, hogy készülj mindjárt ott vagyok
futok, hosszú lesz az út tudod...

László Attila | Veled

Link







ZENE NÉLKÜL MIT ÉREK ÉN


Tető nélkül apró házad mondd, mit ér,
A legszebb híd a folyó nélkül mondd, mit ér,
És a tűz a meleg nélkül,
És a leány a fiú nélkül
Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!

Termés nélkül termőfölded mondd, mit ér,
És a kerted a virág nélkül mondd, mit ér,
És az éj az álom nélkül,
Életed a tettek nélkül
Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!

És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
Zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene nélkül mit érek én!

Termés nélkül termőfölded mondd, mit ér,
És a kerted a virág nélkül mondd, mit ér,
És az éj az álom nélkül,
Életed a tettek nélkül
Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!

És az anya a gyermek nélkül mondd, mit ér,
És a szíved az érzés nélkül mondd, mit ér,
És az éj az álom nélkül,
Életed a tettek nélkül
Mondd, mondd, mondd, mondd, mit ér?!

És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
És zene, zene nélkül mit érek én!

És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene, zene nélkül mit érek én!

És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene, zene nélkül mit érek én!

És zene nélkül mit érek én,
És zene nélkül mit érek én,
Zene nélkül mit érek én,
Mondd, zene, zene nélkül mit érek én!...

László Attila - Zene nélkül mit érek én

Link














  
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hírmorzsák - 2024 október
  2024-10-01 19:45:50, kedd
 
 










HÍRMORZSÁK - 2024 OKTÓBER









Mottó:


Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán."

Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről







Mandiner





Link


888





Link


Pesti srácok





Link


Hirkereső





Link











Irán pusztítóbb második hullámra figyelmeztette Izraelt

Link


2Erőszakos cselekményekbe kezdett Magyar Péter akciócsoportja, a Metropolra is rátámadtak

Link


b]Izrael példátlan ellencsapásra készülhet, az Egyesült Államok próbálja visszatartani

Link


4Friss hír a magyarországi aranybánya ügyében: ekkor készülhet el az első aranyrúd

Link


Nagyon jó áron lehet most tankolni a Molnál

Link


Menczer Tamás: Két nő is ugyanazt állítja - Magyar Péter agresszív és önző - videó

Link


5Izrael véglegesen eltörölheti a föld színéről legnagyobb ellenségét

Link


Ne bújjon a mentelmi jog mögé, ne bújjon el az emberek mögé, vállalja a felelősséget Magyar Péter!

Link


Háromezerre becsülhető a Magyar Péter tüntetésén részt vevők száma

Link


Alig háromezer ember volt kíváncsi Magyar Péterékre a közmédia elleni tüntetésen

Link


Baloldali politikusoktól hemzsegett Magyar Péter tüntetése

Link


Az egész internet Magyar Péteren nevet - mutatjuk a legjobb mémeket!

Link


6Tapsvihar és ováció fogadta a magyar kormányfőt a patrióták nagygyűlésén

Link


Hatalmas robbanás rázta meg Moszkvát, tűzvész tombol egy katonai iskolánál

Link


8Ki az a 19 éves magyar képviselő, aki megzavarta Orbán Viktor sajtótájékoztatóját?

Link

Magyar Péter nem mert kiállni az újságírók elé Strasbourgban


Link


9Lázár János: Aki a Fidesz után Magyar Péter s*ggét nyalja, nem lehet tárgyaló fél

Link


Kemény összecsapást hozott Orbán Viktor strasbourgi beszéde, de ki nyerte a csatát?

Link


Magyar Péter állva tapsolta az Ukrajna katonai támogatását követelő Ursula von der Leyent - a mentelmi ügye múlhat azon, hová helyezkedik

Link


Orbán Viktor vitazáró felszólalása az EP-ben 2024.10.09

Link


Így védték meg Magyarországot Strasbourgban a lengyel képviselők!

Link


Gyurcsány Ferenc értékelt: Pokoli vereséget szenvedett Orbán (VIDEÓ)
,,Európa megrázta Orbánt, mint Krisztus a vargát" - mondta a DK elnöke.

Link


Orbán TELJES válasza Von der Leyennek, Webernek, Magyarnak és a többi globalistának

Link


10Ízlelgessük: Orbán Viktor tegnap szép csendesen Európa alternatív vezetője lett

Link


11Magyar Péterék megfenyegették Vogel Evelint, de nem tudják leállítani - videó

Link


Meghatározó svájci lap: hiába kiabáltak, ordítottak, Orbán Viktor letépte az EU álarcát

Link




Link








































































  
 
0 komment , kategória:  Média  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2024.09 2024. Október 2024.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 155 db bejegyzés
Összes: 4916 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 63
  • e Hét: 63
  • e Hónap: 20823
  • e Év: 503957
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.