|
2017-07-13 21:00:07, csütörtök
|
| |
| |
KERESZTURY DEZSŐ
Keresztury Dezső (Zalaegerszeg, 1904. szeptember 6. - Budapest, 1996. április 30.) Széchenyi-díjas író, költő, irodalomtörténész, kritikus, műfordító, egyetemi tanár, az MTA tagja. A Goethe Társaság magyar tagozatának elnöke.
"Művelődés nélkül nincs műveltség" - vallotta az 1945 utáni koalíciós idők tekintélyes kultúrpolitikusa, akinek hatalmas irodalmi munkásságát, modern humanista költészetének igazi jelentőségét ma sem ismerjük igazán.
"De nem tudok tengődni némán!
Ember vagyok, hát engedetlen.
A Végtelen aligha ér rám;
ha félrelöknek, újrakezdem!"
"Úgy gyönyörködj a fiatalokban,
mint akik téged folytatnak majd.
De ne a magad vágyait, emlékeit álmodd
Újra bennük: ne kényeztesd, ne ünnepeld, ne szidd,
Inkább szeresd s érdemük szerint becsüld meg őket.
Légy okos ellenállás, jó gát, tiszta meder,
Hogy növekedjenek, mint súly alatt a pálma,
Hogy önerejükkel törhessenek utat maguknak,
S ne nyelje el őket lápok iszapja, sivataghomok."
"Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban."
Link
AKI SZERET, FÉLT IS
Aki szeret, félt is; ha másra áldoz
mindent: az érdemét tudó erény
jogán; ha kárvallott: ahogy szegény
ragaszkodik egyetlen birtokához;
s úgy hurkol, ráfonódva, mint hínáros
mély víz, ki vérzik a magány sebén,
s az is, kiben elhamvadt a remény,
hogy egyszer még visszatalál magához.
Aki szeret, féltsen, ha önmagát
is éri tőre, mely társába vág
a szív eréig, a halálosig.-
De van érzés, mely nem keres csatát,
becsület, mely úgy védi igazát,
hogy hallgat, mint az éj s elbújdosik.
BIZAKODÓ
Tavasz van, újra tavasz van:
fürdünk a hűs tüzü napban;
feledve a tél havát
bolydul a raj, a világ.
A vén fa megint kizöldül,
kezdjük mi is újra elölről:
így biztat a jó remény:
ne adja föl, aki vén!
Mint annyi vincellér ősöm,
tevékenyen bíbelődöm,
sürög minden itt körül: -
helyettem Te egyedül!
Sokan elhagytak engem,
sok kedvest elfeledtem,
térdem fáj, merev, ősz,
lelkem voltakkal időz.
Jövőt terveznek a bátrak:
tanulnak, világot járnak; -
előttem szürkül az ut,
ködből homályba fut.
DAL
Sudár nyárfa lombján
lepereg a holdvilág:
akit én szeretek,
abban fürdeti magát.
Haja könnyű selyme
ezüst hab színén lebeg,
sugár teste súlyát
hordozzák lágy fellegek.
Melle két bimbója
égi virág, fenn ragyog:
szelíd szép nézését
őrzik párás csillagok.
DUNÁNTÚLI HEXAMETEREK
Fogj ásót, ha a tél megtört, forgasd meg a földet
új oltványok alá te is; elteregetve a trágyát
bontsd ki s mesd meg a tőkéket, de ügyelj, hogy a sarkot
jól válaszd: ne legyen sok a termő szem; ha kisarjad
vesszeje, fattyazd meg, kötözéskor a fürtre vigyázz: moly
rá ne tanyázzék; hozd ki a gépet, kádba vizet merj,
permetezésre legyen gálic, mész, s hogyha a kék lé
megcsípi izzadt arcod, amíg fujtatva a rendet
járod, tűrd te is el; sarabolj, a magas venyigét nyesd
s újra kötözz, szórj permetet újra, kapálj, hogy a szőlőt
el ne borítsa a gaz; kelj hajnalban, hogy a kénpor
harmatot érjen a fürtön, húzd bakhátra a földet
s úgy igazítsd, hogy a szél s nap könnyen járja a bokrot;
őrizd, hogyha megérik a termés, nyisd ki a pincét,
végy hátadra te is puttonyt, húzd nyögve a prések
rúdját, mérd, foka jó-e a lének, ügyes kotyogóval
szűrd ki a forró mustból a mérges gázt, s amíg erjed
újra takard be a tőkéket, s ha az őszi eső ver,
álld ki; mikor már söpreje megszállt, fejtsd meg az újbort,
készíts kármentőt, tölcsért, üsd csapra a hordót,
sajtározz te is, és ha az ujjad dermed, amíg kint
hóval hordja a horgos-utat be a téli jeges szél:
megtudod akkor, mért szeret úgy a körtefa árnyán
asztala mellett ülve s üvegpoharában a hűvös
bort ízlelve körülpillantani csendben a gazda
guggon ülő tőkéi között, majd megtudod akkor:
lassudan érik, gondviseléssel tisztul a jó bor.
ELMONDHATATLAN
Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd,
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.
Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el fölőlem.
Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?
EL NE FELEDD
El ne feledd soha, amit ígértek
szülők, barátok, költők, iskolák:
hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
mit álmaidba szőtt a szomju vágy;
s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
valót, az ellened-rideg világ
kezét: bírákul a gonoszetvőket,
s a kést, mely hited erét metszi át; -
de azt se, hogy volt pár pillanatod,
mely a lét mocskából felragadott
a mindenséget hordó csillagokra;
az orvos időt, mely emlékké oldja,
amit a kín lelkedbe égetett.
Különben nem bírnád az életet.
EMBERI NYELVEN
A sugárzás, amely a néma éter,
a cél, idő nélkül forgó körök
örvényén átsuhan s bolygónk egében
mint az élő lét végzete dörög,
alakot vált sejtjeink vadonán, hol
a vágy, düh, kín sava husunkba rág
s az eszmélettelen anarchiából
torkunkra löki üvöltő jaját.
De bennünk külön világot teremt a
történelem, az ész, a képzelet,
s holt milliókat őriző legenda
neveli a szülemlő életet.
A veled s benned forgó végtelenben
tudd hát, ki vagy, s beszélj emberi nyelven!
EMBERKÉNT ÉLNI
Ha jó s balsorsod napjai,
égtáj, évszak divatjai
közt megmaradsz annak, ami
lehetsz egészen
kifosztva is épen;
lélek a lélektelenségben:
úgy leszel ember, igazi!
ENNYI MARADT
Megtanultál hallgatni, meg én is;
felhorgadnunk nem szabad.
Leszálltunk a legmélyebb sötétig,
őrizzük, mi megmaradt.
Az a Mont-Blanc-fény csak a sötétség
mélységbe veszti régi fényét.
Talán a szív, melyben a csend
beszédes némasága zeng
magába zár
és együtt hallgatva megint
feledjük a városi kínt,
percekre bár.
A kert kertünk: lankás orom,
az ősz nap opál ködbe von,
hajad ragyog,
körülöttünk tündérzene,
fölöttünk ég: világ tere
s a csillagok.
Ha azt hiszed, csak áldozat
vagy: háborodj fel, védd magad:
van mihez mérned!
Kaptál, adj tovább valamit,
magányodon csak az segít;
nézd az egészet!
ESTI FOHÁSZKODÁS
Az évek mind fájóbban s egyre
mélyebben vágnak életembe:
aggódás, gond ekéje szántja:
barázda hasad s új barázda.
Szinére fordul omló mélye,
mily értelemből és mivégre?
Ki tudja, sebe milyen jóra
fordul, míg megújúl az óra?
Mindennap elvetlek magamba:
kelj ki, sarjadj fel virradatra!
ESTI IMÁDSÁG
Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!
ESTIKE
Csak egyszer érezd, ha már csend van, éj van,
hogyan önti ki illatát
az estike: ha széthull minden mértan
s millió fekete karát
gyémánt az önmagában pihenő fény,
hogyan nyitja az estike
ezer csillagkelyhét a meredő éj
ölén a hűs, kék semmibe,
mely álommá mossa a megszokott lét
látványát, hogy ontja tovább,
mit boszorkány ölén főz a sötétség:
illatos, részegítő tébolyát!
FÜRED
A Bakony zúzmarás lehelletétől
tömzsi hegyek karéja védi meg;
szőlős lejtőire arany-zöld fény dől,
barack virul ott s mandula-liget.
Ezüst párában sirályok: vitorlák
suhannak karcsún habos víz felett;
bronz fürdőzök mögött mint azúr korlát
leng délibábosan a félsziget.
A kút körül a park lombsátorából
hűs árny hull, zsongó, lassú suttogás szól:
százados múltból derűs üzenet.
S szél sóhajtása, hullámok verése,
napok mosolya, éjek csendessége
bepólyálja a hajszolt szíveket.
HÁLA
Elköszönök, jó emlékek
megőrzik arcomat:
a múlásból kiléphet
egy-egy dermedt pillanat,
melyek hosszú, sűrű élet
fölvillanásai csak.
Ne vegyétek rossz néven,
ha sírva fakadok:
topogok béna-sötétben,
sáppadnak a csillagok,
emlékké foszlik az Éden,
az angyal elhagyott.
De jött helyette másik,
száz szorgos keze nőtt,
ápolja mi egyre vásik,
a morzsálódó erőt,
elkísér mindhalálig,
ha élek: szíve előtt.
Vele bénán is könnyebb itt,
lelkem vele van teli,
kora reggeltől napestig
életem ő élteti;
ha szemem könnyek fürösztik:
a hála könnyei.
IMÁDSÁG BÉKESSÉGÉRT
Ki lélek és test vagy mibennünk,
kit istenné, törvénnyé tettünk:
halottak élő hagyománya,
mag, fény a jövendő homályba: -
vadon veszejt, ijeszt a sárkány,
kereszten halsz, megégsz a máglyán,
s mind újra szebben, erősebben
születhetsz derék emberekben: -
légy bennünk játék, alkotó láz,
testvér-vágyból felépülő ház,
szív, igazság kényszerű harcban,
amit, ki küzd is tud tudatlan:
végzet, kegyelem, ihlet légy te,
tapasztalás, törvény beszéde: -
mit düh, vád, vérszomj ölt magára,
csak igaz lényed szörny visszája, -
igázza le bennünk hatalmad
indulatát a fenevadnak,
tedd urunkká isteni részed:
a teremteni bátor békességet.
A KEDVES UTÁN
A szó, a szó elszáll. Megcsendül: "Szeretsz-e
Kedvesem?" "Szeretlek csacsogó
Aranymáringóm", s elhal, mint a sóhaj.
A csók, a csók elfoszlik: érzem még epedő
Ajkamon ajkaid melegét, de szomjas
Szél jön s felissza párás nyomukat.
Nem erre,
Nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó
Karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó
Szerelmedre; szóba nem, csókba nem fogható;
Szivembe, szemembe, számba és vérembe
Égetett valódra emlékezik testem.
Véremben bujdosik hűs csókod s szemeid
Mosolygó derűje s zsong a szív...
Futok a tavaszba s estébe boruló
Erdőn. Hűs lomb hajlik homlokomba, néma
Árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton
S elpihent lélekkel érezzem a kelő
Éj komoly békéjét; édes csobbanással
Hív a víz s elfed a fátyolos őszi köd.
Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott
Falvakban a népek a bujdosó király
Visszajöttét várják és a kaszárnyákban
Megperdül egy-egy dob.
Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra
Mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban
Mint a virág, hogyha kezeimben tartom
S rálehelek: "Nyílj ki, amíg a fiatal
Rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz
S tüzesen süt a nap"...
KERT...
Egy kert jár vissza éber álmaimban:
virág, zöldarany fű, lugas; az út
sárgán a szőlős verandára fut,
fölötte kéklő ég, felhőtlen, nyíltan.
Csak édes szépség, nincs benn semmi rút;
fényében évszakok telt színe csillan,
együtt érzem benn, ahogy vágyaimban,
az érett férfit és a kisfiút.
Mint virággal havas cseresznyeág,
reménnyel, búcsúzással van tele,
emlék s mindig új vágy játszik vele;
árnyából visszaint az ifjúság
s lenge nyomán az elrebbent madárnak,
fái közt, kék egén istenek szállnak.
KÉKI DAL
Csipkebogyót csipked
seregély seregnyi.
De jó lenne mindig kint a
kéki erdőn lenni!
Mintha életen túl,
lágy álomban járnék:
ringat az ég, messze délre
tárul ki a tájék.
Tihanyra torlódik
egy fekete felleg:
leng alatta a félsziget:
tejüveg lehelet.
Habos virágtenger
volt a táj tavasszal:
most barackkal, méz szőlővel,
dióval vigasztal.
Sárgul, rőt a körte
s cseresznyefa ága:
máglyára lép a betelt nyár,
megújító lángba.
Suhan fenn a felhő,
madár messze szárnyal:
kihunyó nap szépíti meg
ős varázslatával.
Aki vágyát kötné
felhőhöz, madárhoz,
kösse szívét a virágzó
s híven termő fákhoz!
KISERDŐ
Most néma a Kiserdő,
de hallgatása zúg.
Bár ritkul a barnuló ernyő,
még sátor a régi út.
Kék, könnyű egek suhannak
méz fényben a lomb felett.
Lángot vet az elzuhant nap.
Ó! zöld-arany szédület!
Csendben, magánosan jön
a fényes-tollu madár:
csak megpihen itt az erdőn,
s dél fele messzire száll.
Az ökörnyálon csillogva
bujkál egy sugárnyi láng.
A szél kopasz ágakon dudolja:
Ó, rózsa! Ispiláng!
Vérhullató lombok, tölgyek
néma bucsúja kié?!
Egy bánatos isten görnyed
a tűnt idő kútja fölé.
Állok vacogva, kigyúlva,
akár a meztelen ág.
A szél sír, az avarba bújva,
zörgő nótáját fújja,
s a rőt alkony mélabúja
énekli szivembe magát.
LÁNCOK
Lánc, lánc, eszterlánc -
beleringsz a táncba:
nyakadban és derekadon
pitypang gyermeklánca.
Kék kő, piros kő:
szenvedély, alázat
lánca fogja s ragyogtatja
szelídséged s vágyad.
Lánc, lánc, könnyű lánc:
mintha játék volna,
s lágy szellő, hajlós fűszál
fűzne a karomba.
Nőnek gyűrűi
a közös napoknak,
szálra szál és láncra lánc:
sűrű hálót fonnak.
Lánc, lánc, mennyi lánc!
áldozat, vágy, érdek,
álom, emlék: oldhatatlan
egybekuszált élet.
Szabadulnál, nem tudsz:
rab zsarnok rab társa,
bilincs lett a gyermeklánc
életre-halálra.
Lánc, lánc, csupa lánc:
seb forr seb fölébe:
életünk mint összenőtt
ikrek égő vére.
LEVENDULA
Levendula, levendula,
fanyarédes animula,
lettél lila lángfurulya,
mert perzsel vad kánikula.
Kék a lába, zöld a szárnya,
a madár beh gyöngyön járja:
vele hívó szép dalára
vén szívem is lépne párba.
Fenn az égen sűrű csillag,
lenn fekete falu falvak:
éj ködében tarló, parlag,
jobb ki békén hazaballag.
Levendulaillat illan,
az a madár meg se cikkan,
de ami volt mégis itt van
híven őrzött álmaimban.
Talán csak egy pillantásra
megéled az éj varázsa:
virággal telik a váz, ha
szívós élet lobban lángra.
Villik tánca hív már útra,
s valami megárad újra:
telt szívem veled virulna
levendula, levendula.
MEGÚJÍTÓ, MEGÚJULÓ
Csupa virág a kert,
csupa zsenge lomb az erdő:
a mandula volt az első:
forrt, kibomlott, betelt: -
s vadul iramodva behozta
a cseresznye, körte, barack:
tolakszik a fű, a tarack,
lágy fény színesül ragyogva:
s újra, újra megint
csírázik, bomlik gyanútlan,
mindig sietve, útban:
az ős törvény szerint,
mi várt a tél jegében
emléktelen, halál -
félelmetlen, magány
s eszmélet nélkül is épen...
Csupa virág a kert,
csupa zsenge lomb az erdő,
csak az emberszív esendő:
folytatni a régi pert.
MÉLYÜLŐ ÖRVÉNY
Az évek múlnak, s múlhatatlan
nyomuk bennünk marad;
életünk bomlik s bonthatatlan
örök-egy pillanat.
Súgta, mondta, zengve dobolta
a szívünk, hogy szeret;
mint vad láng lobogtatta volna
életem életedet;
s ha egymást meggyötörni vitt a
dúlt vér, tépett ideg:
kéz, szó, fordulva csapott vissza,
magát sebezve meg.
Kín, szenvedély kiforr, letisztul,
elnémul s névtelen
van, mint a lét, mely létezik, túl
szavakon, tetteken.
Az évek múlnak s múlhatatlan
nyomuk egymásba vész.
Életünk bomlik s bonthatatlan:
együtt csonka-egész.
MINDIG VELEM VAGY 
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
NÁDAS
Tavasszal zöld a nádas,
akár a zsenge sás:
vízfestményen könnyű-lázas
halk festék-csordulás.
Nyáron édes búvóhely
fennakadt csónakom:
nincs kivetnivaló benn,
hogy odabújdosom.
Az ősz arany királyi
palástja leng a vizen,
szólnak őrült furulyái,
velük a tél üzen,
s jönnek toló-kaszával
a jégen a nád-aratók:
lehull rejtek-hazám, jaj! -
az élet előbbrevalóbb.
NEM A SZÉGYEN...
Nem a szégyen,belátás, fegyelem
fogja az esztelen, bokros szivet,
nem a belülről jövő kegyelem
megváltó szava szelidíti meg;
nem a munka, gyógyszer, ájuló tudat,
nem az éjek, bár álmuk csendesebb,
nem, ha virágok nyitják szirmukat,
nem a konok, idegbajos szelek;
nem is a halál- parti iszonyat,
mely, mivel elviselni nem lehet
tovább: robban, ellentétébe csap
s szivárvánnyá bontja a könnyeket...
Ki megsebezte, gyógyítja megint:
az ember, jó embersége szerint.
NÉZZ VISSZA...
Nézz vissza, s újraéled,
mi volt: órák, napok,
sebző-gyógyító évek,
mi élő emlékké lett
s ami belénk fagyott.
Mennyi mélyre futó kés,
szorongó fájdalom,
indulat, gond, törődés!
él, gyülemlik, kidől - és
elvérzik egy dalon.
Mennyi türelmes, néma
tett, lom hétköznapok
fénytelen tartozéka:
s több, mint sok heuréka,
szép rímek, dallamok.
Lám, a búvó-patak!
vize is megmarad:
a szótlan szív se hallgat;
beszél, s ki érti, annak
többet, mint nagy szavak
NYUGATI SZÉL
Szél pengéi szelik a rengeteg,
fényittas, hidegen józan eget.
Arany téboly: végsőt lobban a nyár:
az árnyék végtelenbe hull és vége már.
A kétértelmű láng kigyújtja mind,
mi pusztul, él, játék s törvény szerint.
Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:
most sűrű árny, testtelen sziluett.
Éhes sirály rikoltozza a kint:
lankán, erdőn nincs rózsás labirint.
Nagy ősz! Bomlott halotti dáridó
s bölcs önzéssel magába forduló
pompa, mely új csiráknak osztja szét
a nap hívó szavát, a nyár tüzét.
Fényt, színt, vágyat, eszmét magába zárt, -
s lehull az éj, mint vérpadon a bárd.
Nézz szembe! Sár lomb hull a semmibe.
A szépség a halál szivárvány-felszine.
Virág, gyümölcs, szenvedély, alkotás:
megrothadó parádé, értelme-nincs tanács.
S hunyd be szemed! Bensőd árnyaiból
az örök folytatódás szava szól:
valami észen, kínon túli hit,
mely nőni, tenni, adni kényszerit.
ŐSZ FELÉ
Még forrón süt a nap,
zuhog a verőfény,
de fordul a pillanat,
szürkébb felhő szalad
elforgó egek fakuló mezőjén,
s már rozsdállik a lomb,
hűsebb az éj fuvalma,
rekedten szól a kolomp,
gyűlik a tengeri halma,
s hideg fényben borong
a téli alma.
PARÁZS
Ideje senkinek sincs már,
mind ámokfutó,
kit végül is csak a sír vár:
elolvad, tavalyi hó.
Jobb volna halkan pihenni,
kertben, fű, lomb között,
hervadó tűz, mely egy szemnyi
parázsba költözött.
Csak lenni, nem mindig őrsön;
tenni a mindennapit,
ahogy sok csendes ősöm
példája tanít.
De soha nem nyughatom már:
szél támad, lángra kap
az égre feszülő csont-vár
s lerogy túlterhe alatt.
Kit ár sodor, fordul így vissza,
kit szél emel, néz le így,
ha csontig ég, lesz újra tiszta,
akit Isten segít.
RÁD GONDOLTAM
Sarjadó réten jártam:
a hűs szél elpihent,
az arany-szürke árnyban
meredten állt a csend.
A vadvizek színén kék
acélfény remegett,
felgyúlt nyírfák hűtötték
tükrében testüket.
A nap, mint egy tüzes seb
a láthatár ívén.
Rád gondoltam s tüzes lett
ereimben a vér.
RÍMEK
Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;
te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;
te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
TELT MAGÁNY
A tompa ezüstfény vakít,
a hideg arcomat harapja,
fojt a ködös lég:
a sápadt, dérütötte sík,
a szél torlaszrakó haragja
már közönyös rég.
De ha a nap süt, gyönyörű
a puhán csillogó lepelbe
öltözött tájék:
fa, kert, ház mind új köntösű
világ világít fényesedve,
mint szép ajándék.
A lény-nem-járta szűz vidék
szélcsöndes némasága mélyén
a hideg is lágy,
s tündérmesébe illenék
a szívemből szűrődő szép fény:
e kis derűs vágy.
Egy nagy madár száll: senki más:
az érintetlen, telt magányban
inog a nádas,
s a csupasz jegenyék lilás,
meredt sudárral mintha
simogatnának.
VÁLTOZATOK AZ ÖREGSÉGRŐL
Szeresd
A napok hosszabbodnak,
az évek rövidülnek,
most már minden nap jobb nap,
örülni kell, ha derűlhet
még év, nap, tiszta munka
jó örömével áldott.
Szeresd, becsüld e megúnva is
únhatatlan világot!
Könnyebben hordanád
Arcok, valami messze mult
megújulásai:
lappangó lángok a kigyult
szemben: a holnapi
tapasztalat, jaj: vak, megunt
napok néma gondjai.
Gyengédségek: rügy hasadó
héjából fejlett virág:
lesz majd gyümölcs is, korhadó,
avarba málló ág.
Ha el tudnád hinni, hogy ez a jó,
könnyebben hordanád.
Menedék
Aludni? Csak az nem boldogtalan,
ki józan is örülni tud:
mert ébred a részeg untalan,
s csak sötétebb benne a kut.
Nincs más: vállalni, ami van,
az alagutat s a kaput.
Az anyag belefárad
Hogy mi is az erő, hatalom, ország,
majd megtudod, ha változó
éveid elsuhannak, csak a morzsák
maradnak meg: a meztelen való.
Nem hiszem, hogy valaha is kivágyjak
bőrömből a földön-tuli
országba, de az anyag belefárad
felelősségem hordani.
Utolsó játszma
Bölcs öregség, beh fájdalmas vagy:
önzetlenség, mely ártalmas csak.
Jaj, elszalasztott alkalom!
Védművek helyett csupa rom:
kert-mélyé, orom-magasságé:
nincs már futó, bástya, királyné:
töprengésed nehány kopott paraszt
fölött virraszt.
ZÖLD-KÉK
Zöld az ég és zöld a föld és zöld a tó
és zöld a levegő, zöld a szél és zöld a nád,
zöld-kék a fény, az árnyék, kék az áradó
hűs pára, zöld tavaszi-zöld a zöld világ.
Kéken lebeg a Szent György hegy, a Badacsony,
álommesszibe vész fehér házak sora
a láthatáron, mindent kék egébe von
az érett tavasz; dúsabb nem lehet soha.
Legfeljebb mint az álomkép, a látomás,
az emlék, honvágy, ifjuságunk tűnt honát
őrző és fel-felvillantó tündérvarázs,
örökzöld, élő alkotás, kék-tiszta vágy.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Keresztury Dezső |
|
|
|
Címkék: kultúrpolitikusa, lélektelenségben, körülpillantani, csillagkelyhét, elmondhatatlan, újrateremtelek, levendulaillat, gondviseléssel, előbbrevalóbb, hosszabbodnak, gonoszetvőket, felhorgadnunk, elszalasztott, üvegpoharában, vízfestményen, eszmélettelen, varázslatával, aranymáringóm, lombsátorából, költészetének, fölvillanásai, kaszárnyákban, gyengédségek, meggyógyítja, jelentőségét, zalaegerszeg, tündérmesébe, simogatnának, bonthatatlan, lehelletétől, tündérvarázs, sivataghomok, szivárvánnyá, cseresznyefa, cseresznyeág, felelősségem, 1945 utáni, magad vágyait, érdemét tudó, magány sebén, szív eréig, termő szem, fürtre vigyázz, magas venyigét, forró mustból, mérges gázt, ujjad dermed, téli jeges, körtefa árnyán, lomha áradat, világ tengerét, egyetlen igaz, Keresztury Dezső, KERESZTURY DEZSŐ, Goethe Társaság, FÉLT IS, DUNÁNTÚLI HEXAMETEREK, EMBERI NYELVEN, EMBERKÉNT ÉLNI, ENNYI MARADT, ESTI FOHÁSZKODÁS, ESTI IMÁDSÁG, IMÁDSÁG BÉKESSÉGÉRT, KEDVES UTÁN, KÉKI DAL, MÉLYÜLŐ ÖRVÉNY, MINDIG VELEM VAGY, NÉZZ VISSZA, NYUGATI SZÉL, TELT MAGÁNY, VÁLTOZATOK AZ ÖREGSÉGRŐL, Szent György,
|
|
Offline
