|
2018-11-09 19:00:34, péntek
|
| |
| |
PAUL GÉRALDY 
1885. március 5-én született Párizsban Géraldy Le Fevre néven, és 1983. március 10-én halt meg Paul Géraldy francia költő. Alig huszonnyolc évesen adta közre a Toi et Moi (Te meg Én) című kötetét, amely versek esetében szokatlan módon bestseller lett. Titka Baranyi Ferenc szerint az volt, hogy ,,a szerelem mindenki által megélt fázisairól póztalan, csevegő stílusban volt bátorsága vallani."
Géraldy csaknem száz évet élt, 1983. március 10-én hunyt el a Párizs melletti Neuilly-sur-Seine-ben, ennek ellenére nem sok életrajzi adat maradt róla. Az irodalomtörténet mostohán bánik vele, ennek ellenére élőbb, mint sok más, ismertebb és elismertebb kortársa. A szerelmes idézetek gyűjteményeinek állandó szereplője, ott van az esküvőkön, idézik egymásnak a szerelmesek.
Paul Géraldy: TE MEG ÉN
A mű eredeti címe: Toi et moi (1913
Link
1" target="_blank" >rel="nofollow"Linkhttp://www.boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=395 80:te-meg-en&catid=1302:a-teljes-elet-poezis-es-boelcselet&Itemid=9861" target="_blank" >rel="nofollow"Link
Idézetek
Link
AZ ANYA
Lássuk hát. Maga az aki saját magánál
jobban szereti és elvitte fiamat?
Csókkal becézi önt? Hő szerelméről ágál?
Nézzen rám s tudja meg, ő nem mond igazat.
Maga az hát. No ne sírjon .... Szép a ruhája
s szépek a szemei. Maga tetszik nekem.
Még nagyon fiatal, szeretőnek parányka
és ő az életét önnek adta! Igen
a teljes életét! És ön? Megeshet hogy
egy este hirtelen ellopta tőlem a
szívét, amely az én szívemnél kedvesebb, jobb?
Ó, ifjú, ifjú hölgy! Megért engem maga?
Szíve az én szívem. Mindenki bele láthat.
A múltam rejtezik tekintete mögött.
Az én szemem pedig tükre gyerekkorának.
Sokat rosszalkodott. Sokat ringattam öt.
Keblére az anya, fiát hiába zárja:
az levegőt kíván és napfénynek örül.
Játszani jobb neki. Mellemről hát leválva
kisiklott csöndesen a karjaim közül.
S mikor már nagy és erős lett, újra gyengéd
volt hozzám, mint aki csókomra szomjazik,
de más volt már - ma sem világos ez nekem még.
Meglátta tán szemem, s mosolyom árnyait.
Zaklatottnak talált, ok nélkül ingerültnek,
tompább figyelmemet nehezen bírta ki.
Legszebb érzései tőlem távol kerültek...
S akkor egy estelen magához ment kicsi.
Számít ez? Fogja és szeresse őt! Legyen szép!
De szeretete az enyémre visszanéz.
Mikor magához ér, melenget az emlék.
Egy szívre vágyik ő, mely mindent felidéz.
Karja, mit ön felé kitár engem hiányol
s elveszett Édenét igényli szüntelen.
Szerelmes csókjai, mik hullanak ajkáról,
mind az én csókjaim, adós velük nekem.
Fordította: Baranyi Ferenc
ÁRADOZÁS
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond...
Ezt zúgom egyre a szivednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...
Tudd meg, mivel vagyok tele...
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!
Fordította: Kosztolányi Dezső
CLARISSE-HOZ
A tavasz csak virág neked, s a nagy világból
nem ismersz mást, csupán szülőt, keresztmamát,
kislányként szőke volt mondják a nagyanyádról,
de te ezt nem hiszed, elnézve ősz haját.
Növekszel, s az idős rokonság ugrat olykor:
"Kislány egyszer te is megöregszel, meg ám!"
De annyi víg öröm robban a kacajodból,
hogy végül senki sem nevet, csak önmagán.
Kedves tekinteted, csak tükre kíváncsiságnak,
megjössz és kérdezel. "Mondjátok meg nekem.."
Oly magabiztosan hordozod szűzi bájad,
hogy anyád lesz zavart, mikor te vagy jelen.
Méltán szeretnek az emberek és tárgyak,
megsápad a világ hiányodtól nagyon,
maghal apád, ha majd elhagyod ezt a házat.
Tudod. De messze mégy mégis egy szép napon.
Fordította: Baranyi Ferenc
CSETEPATÉ
Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom,
nagyon hibás! Te is tudod! Azér
folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom...
Ugyan ne sírj már! Ez semmit sem ér.
Idd a teád. És vége! Két órája
vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát
beszéljünk másról... Idd meg a teát!
Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!...
Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked?
Jó, én voltam a hibás... nagyon... nohát...
Töröld meg a szemed... Igen, szeretlek...
Hiszen tudod... Ne sírj, a Krisztusát!...
Mit? Megbántottalak? Hozzád sem értem!
Hát hol bibis? Ölelj meg, s vége lesz!
Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem
békülsz ki? A teád. Igyál. Szeretsz?...
De igazán? A rizsporos pamacs hol?
Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves.
Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol?
Tejet talán? Tessék. Hát látja, kedves,
bár orditok, mindig én engedek.
Vörösre sírta a szemét. Az égre,
mosolyogjon már. Hú! De csúnya lett.
Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.
Fordította: Kosztolányi Dezső
DERŰ
Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba' ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: "Szerelem"?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
"Szivem", "Szived", "Szivünk". Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is "Szivünk": csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a "Szivünket", buta szó!
Legyünk mi!... Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat... És, lásd, ez a helyes!
Fordította - Kosztolányi Dezső
DÜHÖS VAGYOK...
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Fordította: Kosztolányi Dezső
EGY HANG A TERASZON
Nem! A fenyvek alá! Jöjjön! Oly friss a lég
szinte hideg. Nekem ez tetszik igazán.
A hallban jódlizók játékán csügg a nép
Ott az egész Hotel. S nem tud semmit mamám.
Ketten vagyunk csupán ma este. Nincs, aki
feljönne ide most, a műsort odahagyva,
jódlizókat csodál sok amerikai ...
Úgy véli, túl szabad vagyok s kicsit ...ravaszka?
Hogyan? Nem így igaz? Nem kell lódítani!
Vagy mégis ez a tény? No, megmondhatja nyíltan,
magam is jól tudom ... Oly édes most a lég!
Jobb itt mint más helyen ... Nevetne rajtam,
így van?
Érzi azért szívem egész szeretetét?
Hasonlóak vagyunk. Én itt érzem magam jól.
Ha majd elutazunk ír nekem levelet?
Gyötrelmes lesz nagyon! Fázom a gondolattól.
A szünet véget ér , pár nap - s útrakelek,
és újra Párizs és mama és Alice násza,
s megint a zongorám, a kották lapjai ...
Ó, ha tudna! Maga képes csak érteni!
Mily meleg a keze! De csitt! Jön valaki!
Csak a Fraulein viszi a gyerekét az ágyba
Édes a levegő! Hallja a tiroli
zenét? Az ötödik felvonás ez talán.
Sötét van odalent. De szép a szirt, az ég!
Lélegzetem eláll. Élvezem a zenét.
Oly gyönyörű az est az Alpok havasán!
Az éj a völgybe száll, az árnyék már elérte
a hegyi levegőt. Oly édes mámor ez!
Figyelje csak, a hegy mint búvik égi kékbe!
Rettentő kék az ég! Jaj, szinte már ijeszt!
Betör szívembe is és mindent kékre fest.
Igen az ajka ez ... Jó! Kérek még belőle.
Még zsenge lány vagyok, átérzi ezt, szerelmem?
A kis neszek miért fokozódnak erősre?
Hangok, léptek zaja ... Figyeljen csak, figyeljen!
Angol nő közelít, karján egy hódolónak.
Bebújnak a terasz mélyébe csöndesen.
Mit csinálnak vajon? Lehet, hogy csókolódznak?
Ha tudnám, e gyopárt odaadnám szívesen!
Fordította: Baranyi Ferenc
AZ ELTÁVOZOTT
Én szólítlak apám:Hallasz? Hol, merre vagy?
Itt voltál az imént. Megtapintottalak.
Elárasztott, s hosszan gomolygott
bennem egy furcsa kábulat.
Még visszajössz? Gyere, hisz mondandóm nagyon
sok.
Hosszú ideje már, hogy hangodról lemondok,
mosolyod és szemed végleg kihunyni kész,
a múltból jössz elő amikor visszatérsz,
elhagyva messzi birodalmad,
hogy kedves tünemény legyél saját fiadnak.
Ott dereng valami ... Te vagy? Jaj, el ne menj!
Kikhez beszélsz alig halhatóan, csöndesen?
Hagyd őket és gyere? Szavaim szinte húznak!
Miért hallgatsz s miért tünteted el magad?
Te vagy! Rádismerek: jószívű s szigorú vagy,
komoly s kedves - ez a varázsod megmaradt.
A tűnt vasárnapok egyszerre visszajönnek:
a vendég ottragadt locsogott ... Rémesen
unatkozom, apám, rángatva kézelődet -
s rámszóltál: "Várj kicsit!" S vártam türelmesen,
Jönnöd kell. Nem tudok várni tovább. Tudom nagy
a késedelmem és a sok - sok év zavar.
Tapogatok a múlt hamva alatt s kibontlak
az idő - szakadék bozótjából hamar.
Haza vezetlek s meglátjuk majd anyámat.
Lesz pár napunk talán. Menjünk hozzá nosza!
Nem sokat hall szegény, tagjai egyre fájnak...
Anyám! Ő visszajött! Itt van velünk apa!
Ö nem felel. Alig lát minket, meglepettnek
se látszik ... Ó, anyám! Milyen sok izgalom,
ember és esemény tette, hogy ily nagyon
messze vagy, mint aki immár hátrálva tesz meg
minden lépést az éj felé. És mi olyan
hálátlanok vagyunk: a gyermek
könnyen felejt, sok dolga van.
De érintjük kezed. Barackot nyomsz fejemre.
Látom a hajdani kertet, zöld pázsitot.
Anyám vidám: nevet. Ragyog a nap. Ki lenne
itt különb gazda nálatok?
Hozzátok nőni én mindig nagyon akartam,
dolgoztam hát sokat s nem fáradtam bele.
Felrakva a falak, mellettük új lugas van.
És végleg a miénk Talliéc kiserdeje.
Mondjátok meg: amit tettem, jól tettem e?
Az asszonyom szeret, nála figyelmesebbet
seholse lelni. Lányt s fiút adott nekem.
A választásomat, apám, ugye helyesled?
És kedvedre való az igyekezetem?
Szeress! Ma léptem én végső életkorodba.
De mondd: miért ilyen homályos a szemed?
Mily néma vagy! S az éj milyen gyors és mogorva!
Az arcod mily fehér! A köd hova temet?
Te lennél ama árny? Távolba tűnsz lebegve.
Futnék, de nem tudok. Erőlködöm csak egyre.
Mozdulok, elbukom, majd újra felkelek ...
Hol vagy apám? Ki hív? A nevemet ki mondja?
Egy kéz vállon ragad, megráz, húsomba bök.
Mit akar ez a kéz? S miért ily goromba?
Ébresztő. Köszönőm. Öltözök és jövök.
Fordította: Baranyi Ferenc
FÉLTÉKENYSÉG
Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn...
Mert elfedtet engem is e kékség...
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van...
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett... Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép...
s elégedett lennék fölöttébb,
ha fájna a fejed is, picikét.
Fordította: Kosztolányi Dezső
FÉNYLIK A KERTI LAK
Mint vendégfogadó, fénylik a kerti lak.
Enged a levegő, kikapcsolt ruhaképpen.
A kristályüvegek könnyed kereszttűzében
feledteti az est, hogy súlyos volt a nap.
Az abroszon csodás virágok szerteszéjjel,
a sok zománckehely gyümölcsöktől ragyog.
De nem sokára majd betemeti az éjjel
ezt az örvendező lakot.
Elszunnyad ezalatt a kimerült természet,
az éji fuvalom illatfelhőt dagaszt,
fönn az emeleten a nők, a tiszta - szépek
öltöznek kapkodón, elkésve. Vágyam az,
hogy a kék kertben is, partján a tompa fények,
kitörjön ez a más tavasz.
Fordította: Baranyi Ferenc
FINÁLÉ
No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.
Végy valamit! Mert hűvős az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?
Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?
Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal
majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.
Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.
Aztán elmúlnak hosszu hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"
Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!
Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!
De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szivünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.
Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,
S melletted én is egyedül leszek.
Fordította: Kosztolányi Dezső
GREEN
Gyümölcs, virág, lomb és ágak, ím, eléd teszem,
és szívemet is, mely téged vágy oly nagyon.
Kevés, tudom, hogy hozzád koldusmód érkezem,
ma mégis ez legyen az összes hódolatom.
Rohanva jöttem, dérré fújták a friss szelek
a homlokomra szálló, ékes harmatot.
Nem gyengít most fáradtság sem, letérdelek,
s veled álmodozva, tudom, otthon vagyok.
Fejem kicsiny melled fölé hajtom, kérlek, engedd,
míg csókjaidnak szent dallama zenél bennem,
az indulat is múlik, fejem fölé álmot lenget,
és míg pihensz, hagyj válladon szenderednem.
Fordította: Paál Zsolt
IDEGESSÉG
Igen, szeretsz. Kedves vagy, drága szentem.
De vannak olykor oly
napok, mikor kifáraszt, izgat engem,
hogy így kislánykodol.
Mindig kacagsz, viccelsz, hát ne bolondozz,
és végre légy komoly!
Nem jól vagyok ma este. Semmi fontos!
Csak ideges. Hisz láthatod. Unalmas.
És sírni tudnék mindenért. Na hallgass!
Folyton csevegsz-fecsegsz, izegsz-mozogsz, le-fel,
kedves madárszavad fáj és úgy ingerel.
Te tán oly rózsa vagy, melyen nincsen tövis?
De hogyha nem bírom: aztán törődöm is...
Minek meredsz így rám? Hát nem oly nagy dolog.
Dehogy haragszom rád! Dehogy! Azt gondolod?
Látod: beszélgetek, nyugodtan, hidegen.
Mégis, mi a bajom? Mi? Hát az idegem.
Aztán meg az idő. Az a baj itt.
A bosszuság, a fáradtság, a lárma...
De az istenre kérlek, legalább ma
ne rakd ki nékem a kalapjaid!
Fordította: Kosztolányi Dezső
AZ IDŐ
Ujjak közül kifolysz. Szemünkből kiperegsz.
De selymed, ó idő, sorsunk gubója lesz.,
emlékeinket is fonálon gyűjtőd össze
s szavak, mozdulatok rabságából kiszökve
az ékes, csillogó füzér végén terem
kápráztatón az új igazgyöngy: a jelen.
Fordította: Baranyi Ferenc
ITT AZ ESŐ
Itt az eső! Hamar! Gyerekek be a házba!
Ha lompos a paraszt, megmosdatja az ég.
Te Jeanne, segíts Thérése-t! Ő még piciny leányka.
Szaporán, szaporán! Kint maradt mind a szék -
a kertész hordja be, s csukja be a spalettát!
Bent vagytok már? Irány az ebédlő szoba!
Te vagy nagyobb! A csöpp Thérése-re te ügyelj hát!
A szineskészletet Jeannak te ad oda!
Akad folyóirat, prospektust is találni -
s mind szétszabdalható, ha olló is kerül,
ne mélázz nagypapa! Estére kiderül,
hogy kinek sikerült szebb képeket kivágnia!
Elvonulok. Fejem megfájdult. Ámde azt
megígérem: aki jó lesz kap egy garast.
Fordította: Baranyi Ferenc
JOBB LETT VOLNA
Jobb lett volna, ha nem tudom,
hogy az úton ki mit találhat.
Ó Mesterek, a Szót ma már csak
fásult közönnyel hallgatom,
kételyeiteknél bizony
csak tudatlanságom silányabb.
Hagyjatok lelkemet kitártnak,
hadd tévelyegjen szabadon
s szelet igyon, ha kedve támad...
Fizessen érte bármi árat:
ne tudjon róla a nyom-
sor merre visz a homokon.
Fordította: Baranyi Ferenc
KÉTSÉG
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
Fordította: Kosztolányi Dezső
LÁMPAERNYŐ
Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szivek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tünt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.
Ford: Kosztolányi Dezső
LEVÉL
Ez hosszu lesz, drágám! De van okom,
egy hónapig kell itt a csöndben élnem!...
Azt írtam én a tegnapi levélben:
"Erős leszek és majd belészokom!"...
Igen, erős vagyok... Mindig egy percig!
Aztán elém kerül a bánat. -
Ott van, bejárja a szobámat,
sarkomba kullog, az utamba fekszik,
a bútorok mellett sunyítva cselleng...
A csóktalan est, néma reggel elleng,
az éber éjnek nincsen vége-hossza
emlékeimmel babrálok motozva,
s kispárnádon nem illan a
lehelletednek és hajadnak illata...
Te nem tudod azt, hogy mi rossz!... mi rossz...!
Így, egyedül! Halott szobánk sivár,
nincs rend, se rendetlenség, semmi már,
tárgyak recsegnek, és zajuk kinoz,
szekrény meg ajtó oly furcsán kiált rám,
panaszkodik, hogy léte csupa gond,
és az ürességben busan zajong,
mint az első nem-sikerült találkán...
Most minden oly kisérteti: az ének,
gyermekkiáltás és a zongora,
lépcső nyikorog, ott künn lárma éled,
és elcsörömpöl, nem tér meg soha...
aztán a házban a dologtalan cselédek...
pöröl a Márta, odaáll elébed
s azt kérdi, mit főzünk ebédre...
Hát mit feleljek néki? Végre
nincs is étvágyam... Juj, de ostoba!...
Egyet kivánok még: akármi
történik is, e hónapot kivárni
türelmesen, hisz majd csak lepereg...
Tudom, tudom, hogy vannak emberek,
akiknek az idő most is gyorsan halad.
Hát próbálom biztatni magamat,
hogy nékem is elmúlik a muló nap
s akár a többi, olyan ez a hónap,
majd vége lesz... És írok, levelet!
Írok, írok, a ködbe lebegek,
Megyek utána a kis, kósza szónak.
Írok, írok, fecsegve teveled.
Mert a dolgok, miket naponta mondok,
nem mondhatók el így, ha nincs mosoly,
hang, mozdulat, enélkül oly bolondok...
és az egész egyszerre szétfoszol!...
Hát mit csináljak? folytassam tovább?...
Az ember azt hiszi, hogy az episztolát
elmélyitik majd a szép, tiszta szók,
de az efajta monológ
a levegőbe lóg,
s bár ékes is, rideg és száraz,
mert az ilyen kis locsogás
akkor finom, akkor csodás,
ha nyomba rá is vág: a válasz.
Magam vagyok, mint a szedett fa ága...
Szervusz, szivem. Szervusz, szervusz, te drága.
Igaz-e, mondd, az, amit múltkor írtál?
Hogy az ágyadba rám gondolva sírtál?...
Küldöm szivem, mely tele van tevéled,
beteg szivem, mely oly sokat vivódott.
Küldöm neked fájdalmamat, a mélyet,
gyötrelmem, vágyam, hosszu és csalódott
estém, s hogy ringassák sok üres éjed,
a csókjaim, a csókjaim, a Csókot...
Fordította: Kosztolányi Dezső
LEVÉL EGY FEGYENCHEZ
Kicsiny Jacques, heti levelem
ezúttal is elér, remélem.
Nincs semmi újság. Paul, Germaine
jól van, s nem állok rosszul én sem.
Az újságok arról fecsegnek,
amiről tegnap is. De hát
itthon nincs semmi új. Szeretlek,
erős vagyok, várok reád
s remélek ... Bocsáss meg nekem,
ez a múltkori levelem,
mit most a vonaton bevégzek.
Jól vagyok, várok rád, remélek:
most se mondhatok egyebet.
Pedig nyomasztja mellemet
ezer dolog, már - már kiáltok.
Ugye megérted, kitalálod?
Emlékszel arra még, Javques-om
mikor leveleztél helyettem?
Nekem sokáig tart nagyon
a megfelelő szót keresnem.
Ajkamra jönnek a szavak
amikor mások alszanak -
sokat beszélek éjjelente!
Csókokkal együtt jő a szó.
De levelem mulattató
lehet őrödnek, arra jó
csupán, hogy folyton kinevesse!
Kiálltás folytja torkomat.
E harc valaha véget érhet?
Úgy ragadok egy üvegcsét meg,
hogy szinte gyúrom, mintha csak
széttörnöm kéne cserépnek
darabjáért, mely húsba vág.
Kemény üveg! Bezárom végleg
s visszahelyezem. Íme hát
Jól vagyok. Várok rád. Remélek.
Fordította: Baranyi Ferenc
MAGYARÁZKODÁS
Ne kezdjük újra! Meg se várom:
minek, minek a magyarázat?
De te akarod minden áron?
Vigyázzunk, a fejünkre lázad.
Búsat, csunyát mondjunk még? Egyre húzod.
Mit mondhatunk, az istenér?...
Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod:
az sokkal-sokkal többet ér.
Amit te mondanám, tudom előre,
én picikém. Tehát, gyere, gyere!
Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle.
Szeressünk. Ennek ez a módszere,
megmagyarázni röviden,
egymás mellé feküdni, meglásd.
Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen.
A testeink, ők, értik egymást.
Na jöjj s ne légy olyan fejes.
Megvolt a pörpatvar, helyes,
de elfelejtjük, drága, nyomba,
mihelyt idelépsz nesztelen.
Hát jöjj hamar, hamar! karomba,
jöjj meztelen...
Fordította - Kosztolányi Dezső
MEA CULPA
Mondd, érzed-e, hogy tévedésem
mily végtelen:
szivedbe raktam el egészen
az életem.
Mikor szerettelek nagyon,
azt hittem, hogy ami van itt lent,
a földet, az eget, a Mindent
beléje zárhatom.
Most látom ezt a nagy hibát,
szenvedsz te, és én felnyögök.
Nem fér el egy egész világ
a homlokod mögött.
Szived meleg, szelíd, belátom,
s jó igazán.
De kívüle más is van a világon
s nem pótolhatja sem a barátom,
sem az anyám!
Fordította: Kosztolányi Dezső
MEGPRÓBÁLTATÁS
Kacagtál a bálon, meséled,
kedved szilaj volt, fokozott.
S panaszkodsz, hogy a nevetésed
nekem fájdalmat okozott.
Nem adtam a búsat, te rossz nő,
de hát szenvedtem ott, igaz.
Azt mondod, én vagyok az önző.
És szándékkal bolonditasz.
Fürkészve lested, hogy a bánat
mint nőtt szemembe s égetett.
Ha gondtalan vagyok, vidámabb,
most nem vagy ily elégedett.
Fordította: Kosztolányi Dezső
MEGSZOKÁS
Tudni szeretnéd, homlokom
mért oly borús ma estelen?
Tűnődöm régi dolgokon,
ruháidon a tűnteken.
Bennünk semmi sem változott,
amint magamban kutatom,
talán csak kissé megfogyott
a virág ma az asztalon.
Mégis, mégis, bennem sután
felzsongnak a letűnt idők,
s úgy rémlik, már te is csupán
olyan vagy, mint a többi nők.
MEGYEK. TEGNAP ESETT
Megyek. Tegnap esett. Az esték könnyük ontják.
Behintik a tetőt diófalevelek.
Az ősz elérte már az ereszt és a konyhát.
A kastély hölgyeit elűzte a hideg.
Ég veletek. Kocsim már indulni akar.
Málhámat hozza a szobalány és a kertész.
A ló befogva már, türelmetlen, menetkész,
kapálja a talajt kerek patáival.
Tudok egy erdei utat az állomáshoz,
unokahúgaim rejtek - ösvénye ez.
Airelle-ig elvezet, ott balra tér, s a sáros
út Égriselle-nát Haie - Pélerine-be megy.
Ég veletek! Alább a védernyőt! Zörögve
zárul be a kapu, sarka rozsdás nagyon.
Nyomott hagy a kerék ázott kavicsokon.
A holt leveleket, majd söpörjétek össze!
Fordította: Baranyi Ferenc
MI LEHET EZ?
Mi lehet ez? A lég édes, de súlya bágyaszt
Ténfergünk tétován. Két lépést sem teszünk
s leülnénk. Nyűgösek vagyunk, fáj a fejünk.
És átadjuk magunk boldog- bús lomhaságnak.
Miért e gyengeség ma reggel, mikor az
idő oly kellemes, oly fényes minden ablak
s oly kék a magas ég? De hisz ez a Tavasz!
Jónapot, langy meleg! Üdv a napsugaraknak.
Jövel! S foglald el a megszürkült házakat!
Minden komor falat söpörj tisztára sebten,
kergesd az árnyakat a kályhalyukba, melyben
még füstölög a szén korom s hamu alatt.
Jó, hogy jössz már, mivel - november óta éppen -
beszűkült szellemünk s szívünk tere nagyon,
olvasgatunk szobánk homályos börtönében,
tompán tűnődve el hűségen és fagyon.
Eltunyult, ingerült, s kedvetlen volt a légkör.
Halk volt a szó.A szív csupasz volt, védtelen.
Futottunk önmagunk és mások elől - a léttől
S csorgott, csorgott a víz az ablak üvegen.
Odakint ezalatt száraz szelek fütyültek,
annak volt jó, aki otthon maradt s komor
kedvébe visszahullt...De megjöttél! S ez oly
csodás: pezsdül a vér, az ajk megszínesülhet,
éledhetünk! Olyan könnyen suhansz: teher
nem húzza válladat, tágasság jár nyomodban,
a lelkünk ráncait kivasalod - s legottan
lenni, csábítani és útra kelni kell!
Kerek szemek előtt, ölelés mámorában,
csodálatos világ tárul ki hirtelen,
mindenkiben mohó, nagy birtoklási vágy van
s hűtlenség illata lebeg a hölgyeken...
Merj! Vedd el, ami kell! Nincs szebb a szédületnél!
Hurrogd le az eszed! A friss szelet harapd!
Magadtól szabadulj! Ízlelj! Feledj! Szeressél!
Ó, kitárulkozás! Ó, részeg kábulat!
Indulsz. Minden tiéd: kalandok, láthatár, a
világűr is ...De várj! Nem sajnálsz valamit?
Nem hiányzik a zárt napok, szobák homálya,
egy meghittebb nyugodt világ? Nem szomjazik.
szíved a téli est békéjére, a könyvre
mely annyi örömet adott sokszor neked?
Álmodoztunk, fakó lámpafényben fürödve.
Bölcsek voltunk talán. Bámultuk a tűzet.
Fordította: Baranyi Ferenc
MÚLT
Valaha, hogy a párom lettél,
most három éve már,
riadva-tétován szerettél.
De minderről letettél.
S úgy érzem, érte kár.
Ma idejössz hozzám, levetkezel,
feltűzöd a hajad, enyém leszel...
Bezzeg nem voltál, akkor ily gyors.
Így hívtalak becézve: kislány.
Halkan suhantál, drága-titkos,
a fénytől is remegve, tisztán.
A legnagyobb lázunkba sem
adtad magad át teljesen...
S haragudtam rád. Hogy a csókod
oly roppant-szűzi, elfogódott,
és nem jutott ki soha részem.
Emlékszel, ezt mondtam: "Hohó,
nem félsz te majd így, kis bohó,
csak egyszer megszeress, egészen..."
S most a komolykodó lányt visszavágyom,
és visszasírva fordulok feléje,
ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
mezítlen karját nyomta a szemére.
Fordította: Kosztolányi Dezső
NEGYVEN ÉV
Negyven év - az már érettség!
Több erő - kisebb egészség.
Több allűr - kevesebb szépség.
Nagy dölyf - kis önérzetesség.
Kis étvágy - nagy igényesség.
Kis iram - nagy eltökéltség.
Kis hit - nagy tekintélyesség.
Kevesebb szív - több emberség.
Több erény - kisebb tisztesség.
S bárki bárhogy vélekedjék:
több bér - kisebb jelentőség...
Nyári, tündöklő sötétség!
Fordította: Baranyi Ferenc
NYUGTALANSÁG
A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.
És sokkal nyugodtabb vagyok.
Fordította - Kosztolányi Dezső
Ó, SZEGÉNY SZEMEK
Ó, szegény szemek! Didergek
s láz emészt - mégsincs színem.
Bár, ha tudnád, hogy szeretlek.
szánna szíved, azt hiszem.
Gyengédségem lett a vesztem -
rég gyötör, Tőled fogom
megtanulni, hogy szeretnem
téged nem szabad nagyon.
Nagy sötét hullám dagálya
tör szívemre szüntelen.
Vágyam áradása, gátja
egyszemélyben vagy nekem!
Bárha volna segedelmem!
Félek. S keserű vagyok.
Élni és égni lehetetlen.
Mámor s bánat rabja lettem.
Nyugtot akarok.
Fordította: Baranyi Ferenc
ÖSSZEBÉKÜLÉS
Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te... Te kezdted...
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem...
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba' nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!...
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni... Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a "nagy" vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb... hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!...
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit... Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!...
De holnap aztán jöjj korán haza.
Fordította: Kosztolányi Dezső
Ő MONDTA: CSAK FECSEGJ
Ő mondta: ,,Csak fecsegj! Jól esnek a szavak!
Mindent bele! Csipkedd magad!
Félig cirógatás amit a hangod ad!
Ne szorítkozz a lényegesre!
Aki jelen van olykoron
úgy tetszik, mintha messze lenne...
Nem tékozolható a csend se!
Légy az, akit vártam nagyon!"
Fordította: Baranyi Ferenc
Ő MONDTA
Jó vagy, jól tudom. S miattad
sírok mégis, mert hideg
szemeid rám úgy tapadnak
s szavakkal úgy ütsz te meg,
hogy meghalni volna kedvem.
Megvetésed, haragod
sok nekem. Nézd el, szerelmem,
hogy erősebb nem vagyok.
Szívemen csak durva szónak
élessége ejt sebet.
Meg vajon kitől nyugodjak,
hogyha tőled rettegek?
Egy az istenem: szeszélyed,
érted áldozom magam,
ám igazat, hogy re,éljek
attól. ki igaztalan?
Lángra gyúltam, ha szavad vagy
két karod melengetett:
Ám sebekre, amiket
tőled kaptam, írt ki adhat?
Fordította: Baranyi Ferenc
Ő MONDTA: HAZUDJ NEKEM
Ő mondta: "Hazudj nekem! Szeretni annyi,
mint áhítani a tetszést. Régebben csélcsap voltál
magyarázkodó, nem voltál ennyire természetes.
Most biztos vagy magadban, túlságosan is biztos.
Őszinte lettél. Az erődért szeretlek, de csak
a fáradságod jut nekem. És a gyöngédségedért is,
de csak a rosszkedvedet kapom. Hova jutok?
A napok múlnak. Hazudj, az ég szerelmére,
hazudj!Úgy szeretnélek szeretni, mint akkor,
amikor még nem ismertelek ennyire!"
Fordította: Baranyi Ferenc
Ő MONDTA: HOZZÁD TARTOZOM
Ő mondta: "Hozzád tartozom! Csakis tehozzád
tartozom! Apám, ha tudná, mily nagyon!
Szegény szülők! Gyerekeket nevelnek ők, kiknek
hűsége ennyit ér! Nem vagyok hű
természetemhez, amely velejéig kacér. Ez az
igazság. Ó, miért akaszkodom rád ennyire?
Mi van velem? A félelem növekszik csak láttodra
bennem. Biztos te vagy, akit kerestem?"
Fordította: Baranyi Ferenc
Ő MONDTA: A REGGELBEN
Ő mondta: "A reggelben van valami savanykás.
A délután sokkalta édesebb. Esteledik .Gyújtsuk
meg az összes lámpát. És menjünk el itthonról!
Lássunk embereke ! Bárkiket! Akiket te kívánsz .
Szeretem, ha sokan vagyunk, szeretek ledér
ruhában kacarászni mindenen, jobbára
semmiségeken - és későn vetődni haza. Hallgass!
És ez legyen beleegyezésed. Nem! Nem!
Nem kell tanács se kifogás! Egy férfi aki szereti
asszonyát, vidámnak akarja látni őt! Hagyd
élnem madár életem."
Fordította: Baranyi Ferenc
SYLVETTE-HEZ
Napközben odakint olvastál. S vacsora
után - reszketve, hogy meglátnak - kézbe vetted
könyved megint. Sötét volt már a nagyszoba.
Most ágyadban heversz, félig pucér a tested,
s viaskodsz, míg kezed szorul a torkodon:
"Fojtanak a szavak, el kéne mondanom
barátnőmnek ...De nem! Csöpp még, nem értené meg!"
Nem alhatsz.Tizenöt éved nagyon nyomaszt,
mivel most már tudod, pontosan tudod azt,
mit anyád nem mondott el néked.
Fordította: Baranyi Ferenc
jó
SZERELEM
26.
Hát megtörtént, fiam. A tiéd.
Tiéd éjjel, nappal.
Tiéd a jelenben és a jövendőben.
Ura és szeretője vagy.
Kicsi lett a világ, s nagy a házad.
Végre tiéd a vagyonod meg tehetséged is.
Csak az a tiéd, amit megoszthatsz mással.
Végre - most először
- kielégíted a benned lakozó kettős ösztönt:
uralkodni és szolgálni.
Érzed, hogy néznek rád.
Kevesebbet cselekszel és jobban.
Nagy ártatlanságot érzel magadban.
Az életed másvalakit is érdekel már, nemcsak téged.
Szereted magadat.
Múltad emlékei elröppentek.
Most kezdődik az életed.
Ahány ajkat eddig ismertél,
mindnek csak test-íze volt.
Az ő ajkának íze: kettőtök összeolvadt élete,
szép jövőd és a világ békéje.
Az ő ajka: szerelem.
A lába: szerelem.
A gyönyör, amelyet tőle kapsz,
komoly és hosszantartó.
És a szíved fogadja magába.
Szeretni annyi, mint a birtoklásban
újra föllelni a vágy túlfeszültségét.
Idézet.
"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk őreá.
P. Géraldy: Szerelem
Fordította: Benedek Marcell
SZERELEM
39
Hasonlítanunk kell kissé egymáshoz,
hogy megérthessük egymást,
de kissé különbözőknek kell lennünk,
hogy szerethessük.
SZERETET
Szeretsz?... Mi az, mi van veled?
Egy szót se szólsz? Jer közelebb.
Hagyd hát a dolgod, ízibe.
Siess hamar heverj ide!
Vigyázok és nem borulok rád.
Nem gyűröm össze majd a szoknyád.
Dobjuk el, hogyha bánt, a vánkost.
Kényelmesen, tegyük odább most.
Add a kezed, te szemtelenke,
farkasszemet, nézz a szemembe.
Jaj, hogyha tudnád, mint szeretlek.
Nézz a szemem mélyére... Beljebb!
Látszik ugye tükrébe' lenn,
hogy néked adtam mindenem!
Mondd, látod ezt? Mondd, kérlek, érted?
Ma este ez a szeretet
olyan komoly és tiszta-mély lett!...
De hát te ezt nem értheted...
Azt mondod, érted ezt? Helyes.
Azért közöltem véled, édes,
hogy tudd, a tudatában élhess,
s vess számot... Ejnye, nézd, mi ez:
könnyem kicsorrant, permetez.
És semmi sincs, ez boldogít,
csak itt e szem, e homlok itt.
Hajolj le a lámpához szótalan
s hadd, hogy halántékodra rátegyem,
mint szemkötőt, két tenyerem.
Hát így van ez, így van, kis madaram?
Szép homlokodnak, jó szemednek
vagyok a rabja, és ez éget?
Azt mondod, így van?... Jaj, szeretlek!...
Szeretnélek megütni téged.
Fordította: Kosztolányi Dezső
SZERETKEZNI...
Szeretkezni szeretnék Veled!
Vadul suttogni neved!
Elvenni egy percre az eszed!
Érezni bőrömön kezed!
Csókolni akarom testedet,
Gyönyörbe hajszolni véredet,
Felfedni minden titkodat,
Elűzni összes gondodat!
Érezni akarom a szád!
Bőröd borsódzó bársonyát.
Hajad rám omló illatát,
Látni szemed szép csillagát.
Hallani akarom szívedet,
Érezni löktető kéjedet!
Repülni Veled az égre,
Zuhanni együtt a mélybe!
Aludjon el minden lámpa,
Jöjjön sötétség a világra!
A homályban vágyón, ha kereslek,
Érezd, milyen, hogy szeretlek!
SZÉP AZ IDŐ
Szép az idő. A lomb szendergő sátorának
langy árnya elvegyül a meleggel. A társak
üldögélnek, csupasz karjuk tarkóra rakva.
A pázsiton gyerek szalad nevetve át,
ujját az öntöző víz sugarába tartja,
majd visszarántja és vidáman felkiált,
a kedves délután védőn zárul köréje,
gyengéden övezi aprócska örömét.
Kéklőn tüzel az ég. Virágra, fűre lépve
foglalja el a fény az árny rejtekhelyét.
A lég tündökletes: reggel ragyogva csillan
s este megédesül. Megérik az idő,
aranyló lesz, meleg, már tágassága is van.
A kertben az öröm világnyi nagyra nő.
Mindenki mámoros, fejét forgatva issza
magába a tavaszt, mértéket felborítva.
S mondja, mint tegnap is: "Szép az idő." De már
sokadszor mondja ezt. A szó lebegve száll,
hiszen oly súlytalan a szó most, oly szegényes,
s a szív a szem beszél inkább hangtalanul.
Mindenki éltető, nagy boldogságot érez,
amit kibírni és ízlelni most tanul.
Szabadok a fejek, a végtagok lecsüngenek.
A testek ernyedőn - mint gyógyfürdő meleg
vízébe - tág ölű székekbe települnek.
Senkise szól. A csend mindent körüllebeg.
Boldog és eleven válfaja ez a csendnek,
megremeg benne a fatörzs s a zsenge nyárs
hisz az örök neszek a csend mélyén születnek,
a lomb s a víz zaja a legszebb hallgatás.
Fordította: Baranyi Ferenc
SZOMORÚSÁG
A Múltad!...Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú...
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm , mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszú hajjal,
mint ezen a fotográfián?
E fényképhez hasonlítasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyű, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e sok régi ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: "Nézd te..."
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló...
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett...
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.
Ford.: Kosztolányi Dezső
TÁVOLSÁG
Mint a gyerek, úgy megriadtam,
hogy a telefon őt jelezte.
Egy órával előbb kiadtam
parancsomat, hogy se ki, sem be,
egy lelket sem engedjenek be.
Lámpáimat mind elcsavartam.
Halántékom csöngött, zavartan.
És hogy körülvett itt az éjjel,
a te hangod igéretével,
egyedül, ábránddal tele,
azt képzeltem, hogy majd felém ver
a te lehelleted szele...
Majd hogy a telefon csörömpöl,
vérem megállott az örömtől,
pár másodpercig, ereimbe...
Beszéltél. És hallottalak.
De, úgy rémlett, hogy szinte-szinte
a föld végéről jött szavad.
Hisz hangod dombon és folyón át
egyetlenegy lehelleteddel
sikon, mezőkön lebegett el,
átlépve a várost, a rónát,
gázolva messze, sok-sok erdőn.
Nyilván ezért szólt olyan kesergőn,
amíg eljött a telefonba, -
a messzeségbe belefonva,
oly vékonyan, megváltozottan,
oly testtelen-gyengén, hogy ottan
nem is te voltál, nem a te
hangod volt a sötét szobában,
hanem az árnynál tétovábban
a te hangod kisértete...
Édes távollevőm, azt hittem,
hogy majd érezlek, mint epekszel
szájam felé, s ha nem vagy itten,
majd közelebb leszel ezerszer...
De nem ez történt erre, sőt
a távolság nyúlt, nem fogyott,
köztünk a végtelenbe nőtt...
S egyszerre, úgy tetszett, hogy ott
a drót végén éreztem őt,
kétségbeejtőn messze volt már,
és én, a telefon előtt
búsabban álltam bánatomnál,
magányosabban, mint előbb.
Fordította: Kosztolányi Dezső
TŰNŐDÉS
Kiváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
igér, s lángjuk előtör.
S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük, s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz izlésünk hasonló.
Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.
Már úgy mondjuk, mint szerepünk,
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.
Fordította: Kosztolányi Dezső
TŰNŐDÉS 2.
Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok...
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?
Fordította: Kosztolányi Dezső
UTÁLOM A...
Utálom a költő lanyhaságát,
a révülést, a csacskaságokat,
szeretem, ha a nagy szemek parázslók,
és azt ha süt a nap.
Kedves nekem a jó ízlés, szilajság,
a tiszta küzdelem,
a halálos döfés, a táncmulatság
s az ágyból szökkenő gyors szerelem.
Utálom én a buta bujaságot,
mely bánathoz, csalódáshoz vezet,
az ártalmas gyönyört, a léhaságot -
megtört tekintetett.
Szeretem a jó bort, a jó lovacskát,
a rózsát ha nyit,
a kegyelmet, ha áldozatok kapják,
az örömlányt, ha bölcs is egy kicsit.
Nem kell a budoár, a ritka szép nő,
a lila vers, a pszichológia,
a barátság, ha túlontúl megértő,
az esthomály, a késes, a haza-
térés, a gúzs, a megadó tekintet.
Akadályon át szép a győzelem,
amikor földből és fényből vegyített
aranyamat a szelekbe vetem.
Bánt a hazugság, minden, ami kétes,
s ha gyermeket baj ér.
Lelkesít aki győztes, szenvedélyes -
a fényes nappal és a büszke éj.
Fordította: Baranyi Ferenc
ÚTIDAL
Útra hívlak, messzi tájra,
szép és könnyű útitáska
ékesítse vállatok.
Szép, mint arcotok vonása,
s könnyű, mint az ifjúság, ha ...
jó velem utaznotok.
Fordította: Baranyi Ferenc
VALLOMÁS
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Fordította: Kosztolányi Dezső
VASÚTI KOCSIBAN
Macskaléptekkel, gondosan
- hogy útközben ne unjam el magam -
tétován a nagy
vadász - szenvedéllyel, mohón
mentem végig a vonaton,
megkeresni a legszebb útitársat.
Aztán - mindegy, hogy hol - helyet
foglaltam, s ő ott volt előttem.
A peron már a kocsisor megett.
A vonat bőszen
váltok felett
kattog, a zaja oly nagy!
Egy hídon átrobog, elmaradoznak
a fűtőházak, mind a messzeségbe olvad.
Gyárak, külvárosok. Sokat nem ismerek
magából még. Remek
szabású arcán fényét egy mosolynak
s kibukkanását egyre izgatottabb
térdeinek.
Szántóföld, boglya fut, fellegek gomolyognak,
pogány, kék égszelet, távoli horizont!
Munkám és otthonom, sok kin, megannyi gond
és megaláztatás, szerelem elfeledve -
nem létezik a múlt, úgy vártam már e percre.
Asszonyom, a jövőt ma este kezdem én.
Ketten vagyunk csupán, két világ közt feszülve,
ön sejtelmes, csinos, meglebben szőke fürtje
én meg némán ülők, vágy fojtogat s remény.
Mit érez? Megvetést? Érdemes vagyok önre!
Mit tart e szótalan férfiúról vajon?
Beszélnem kellene, szavakkal törni többre,
de a csöndet hogyan törhetnénk végre össze?
Az esélyeimet latolom eltűnődve ...
Vesztek, ha nem merek! Segítsen asszonyom!
Arca gyengéd s komoly - fordítsa ide végre!
Vágyom tartózkodó és okos tekintetére!
Egy pillantást csupán - s én felbátorodom!
Utazunk ... Nézem önt, esetlenné igézve.
De rám se néz! Mosolyt nem villant rám a képe!
A ragyogás kihuny. Magam vagyok nagyon.
Az álom messze száll. Asszonyom, Isten áldja!
Térdek játéka, sok sejtelem, ég veled,
ég veled, szőke fürt, azúr szemek varázsa!
Ott kin a fák, a fal, a sövénysor futása,
nem gyorsabb, mint ahogy ön tőlem messze megy ...
A nap sietve hull alá a láthatáron.
Ég veled, zöld lapály, kopasz domb,pusztaság!
A földjén egy paraszt utánunk int. Barátom
ég véled is ... Rohan a gyors a néma tájon.
Komor nap csukja rám a magány kapuját.
Lassul a rohanás, ott künn megint csak sorház,
sötét emeletek, sivár városperem.
Villanyfény, morcos est. Leemelem a poggyászt.
Megjöttünk, ég veled eszményi szerelem!
Fordította: Baranyi Ferenc
ZONGORA
Drágám, csináltam én Neked
három hangból egy éneket.
Egy ujjal játszom ezt a dalt.
Hallgasd meg. Ülj le, kisgyerek.
Ha azt hiszed, hogy buta, majd
mond meg nekem. Hát ime, halld.
Van egy csodásszép kedvesem.
"Mért oly féltékeny? - igy gagyog.
Hiszen csakis Önt szeretem
és hű vagyok.
Hogy ne szeressem? Nem lehet!
Mikor a társaság gyülöng,
maga a legértékesebb,
a legkülönb!
Magát imádom. Holtomig!
Mégis örökké félt. Ugyan.
Nem szép, hogy így csacsiskodik,
tisztelt uram!"
Hát ez igaz. A szíve hű.
Nem csélcsap és nyilván enyém.
Őszinte is. És egyszerű...
De érzem én,
hogy valahol egy férfi van,
több nálam, egyszer idejő,
mig bús leszek, frissen, vigan
s megérti Ő.
És féltékeny vagyok és rettegek,
s zúg a fejem s a szívem maga van...
Nézd, ezt a dalt írtam Neked,
kis madaram.
fordította: Kosztolányi Dezső
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: P. Geraldy |
|
|
|
Címkék: megcsöndesedtünk, megtapintottalak, irodalomtörténet, gyűjteményeinek, legszükségesebb, macskaléptekkel, szétszabdalható, gyöngédségedért, túlfeszültségét, szineskészletet, kristályüvegek, tekintélyesség, csacskaságokat, megbántottalak, megpróbáltatás, kereszttűzében, kimondhatatlan, megrészegszünk, kételyeiteknél, megszínesülhet, figyelmesebbet, természetemhez, megváltozottan, visszahelyezem, gyermekkiáltás, kíváncsiságnak, rosszalkodott, különbözőknek, magyarázkodás, legértékesebb, tudatlanságom, ártatlanságot, gyerekkorának, változtatnunk, beleegyezésed, gyümölcsöktől, szerelem mindenki, irodalomtörténet mostohán, szerelmes idézetek, életét önnek, teljes életét, este hirtelen, múltam rejtezik, levegőt kíván, karjaim közül, estelen magához, enyémre visszanéz, szívre vágyik, csók magában, szavakban élünk, tavasz csak, nagy világból, PAUL GÉRALDY, Párizsban Géraldy Le Fevre, Paul Géraldy, Titka Baranyi Ferenc, Baranyi Ferenc, Kosztolányi Dezső, DÜHÖS VAGYOK, HANG TERASZON, FÉNYLIK KERTI LAK, Paál Zsolt, JOBB LETT VOLNA, LEVÉL EGY FEGYENCHEZ, Kicsiny Jacques, TEGNAP ESETT, Égriselle-nát Haie, LEHET EZ, NEGYVEN ÉV, SZEGÉNY SZEMEK, CSAK FECSEGJ, HAZUDJ NEKEM, HOZZÁD TARTOZOM, Benedek Marcell, Repülni Veled, SZÉP AZ IDŐ, Mert Múltad, UTÁLOM, VASÚTI KOCSIBAN,
|
|
Offline
