|
2019-07-03 19:00:17, szerda
|
| |
| |
HAVAS ÉVA VERSEI
Havas Éva (1958. október 7. - ) egyedülálló, de lélekben még "kapcsolatban" - és talán ez már így is marad... Egy örök álmodozó...
AJÁNDÉKSOROK
Dombok hajlott hátán hópihe-álmok járnak,
édes mézeskalácsillat lengi be a tájat,
óvatosan lépdel felénk a szent éj,
tenyerén csillagok, homlokán bűvös fény.
Lassan lelkeink is ünneplőbe bújnak,
nem kutatja senki, mit is hoz a holnap,
lélegzet visszafojtva lessük a csodát,
ahogy a szeretet széthinti hímporát.
Szemünk csillogását gyertyák lángjai festik,
fogjuk egymás kezét az utolsó percig,
nem várunk meglepetést, megkaptuk azt már rég,
egymás édes közelsége a legszebb ajándék.
AMI RÉGI
Lehettem volna fény a vaksötétben,
hogy láthasd, hova lépsz,
lehettem volna kósza vízcsepp,
ringva eső után, fűszál hegyén.
Lehettem volna napunk egy sugára,
csiklandva komoly arcodat,
szellő lebbenés is lehettem volna,
messze vinném bársonyhangodat.
De csak egy lángocska vagyok,
mely fellobban, ha közeledet érzi,
jönnek és mennek új napok,
csak hogy érted égek, az a régi.
ANGYAL SZEMEK
Lassuló léptekkel
halad az október,
szívem is lassuló
fájó dallamot ver.
Esőpermet mossa
poros kedvemet,
apránként az érzés
végképp betemet.
Voltak szép napjaink:
vége sincs a nyárnak,
derű és az öröm
kézen fogva jártak,
gyermekien vidám,
felhőtlen idők,
de a víg napoknak
fala rég kidőlt.
Eltemettük apám,
s vele tűnt egy darab
kis gyermeklelkemből.
Csak emléke maradt.
Később nagymamám is
követte fiát,
vele szegényebb lett
ez a bús világ.
Sorolhatnám tovább
veszteségeimet,
de ki ad ehhez erős,
fájás-bíró szívet?
Felnőttkorom végső
nagy csapása lett,
mikor elvesztettem
drága férjemet.
Így november felé
nem csodálja senki,
ha lassúbb a lépés,
de tovább kell menni.
Kisétálok mélán,
vár a temető
- sok emlékcserepet
híven őriző!
Virágokat hoztam,
s viszem az álmokat,
miknek gondolata
itt szívemhez tapadt.
Megköszönöm nektek,
drága kincseim,
hogy így vigyázzátok
gyermektitkaim.
Megkönnyebbült szívvel
elindulok haza.
Nem temet be soha
a feledés hava.
Örökre itt tartom
édes képetek!
Fentről reám ragyog
angyal-szemetek!
ANYÁTLAN JAJ
...az első anyátlan Anyák napja...
írom e sorokat
szaggat a gondolat
seb vagy a szívemen
illatod keresem
messze jársz édesem
már nem vagy itt velem
anyáknak ünnepén
hiányod sírom én
egy fáradt szál virág
körötte orgonák
szirmukkal integetsz
anyácska ég veled
ANYUKÁMNAK
Gondolkodtam rajta, mit mondhatnék Neked,
évek hosszú során elmondtam már mindent.
Ismételni tudom csak, mi bennem reked:
nekünk adtad összes, szívben rejlő kincsed...
Mindig érzem engem óvó, fáradt kezed,
bár már rég nem kéne, féled léptemet.
Szabadítsd fel lelked! Nézd, a nap rád nevet!
Kék égig repíthet mesés képzelet...
Ismét anyák napja, elmúlt egy esztendő,
fáradtabb a lépted, botlik a szíved.
Ne sirasd a múltat - messze fut a felhő,
minden szeretetünk hidd el, a Tied!
ÁLMAINK
Álmomban szép voltam,
álmomban álmodtam -
- álmodtam, hogy élek...
Álmomban csókoltam -
- csókoltalak téged,
mert álmomban azt kérted...
Álmodban boldogság,
s nyugalom talált rád,
álmodban szépséggel
telt meg a bús élet...
Álmodban elhitted
hogy csak érted élek,
és szeretlek téged...
...ó, mit meg nem adnék,
ha ott lehetnék nálad:
ha álmom és álmod
találkozhatnának...
ÁLMODOK VELE
madárzaj. napfény. zöld és illatok.
nem feledtetik hogy egyedül vagyok.
nap hullik napra futnak perceim.
egyensúlyozok a magány ívein.
telnek az évek. nézek szerteszét.
változik minden. nem lehet elég
a jobb napokból. kell még jönnie
valami szépnek. álmodok vele.
ÁLMODTAM VELED
lassacskán eltelik a nyár,
szinte észrevétlen járom
láthatatlan világom
- botladozom -
a semmit várom
éjjelente szívem jégvilág,
forgolódva ablakom lesem,
majd vak üres kábulat hull rám
- elsüllyedek -
felidéz a félálom nekem
mosolyod siratják a fák,
pillantásod az éjbe vész,
árnyékod is elenyész
- becsaptál -
azt hazudtad: élsz
Férjem emlékére...
ÁLOMSZONETT
Merítkezik a hold az ég vizébe,
az éj ma csöndes titkot üzen nekem,
lassan süllyedek álmok tengerébe,
ólmos pilláim alatt remény terem.
Szendergésembe szövi magát fényed,
csend kuporog már odakint mindenen,
idebent felzeng bennem édes lényed,
mert már a boldogság mellettem pihen.
Némaság... távolban árnyak motoznak,
lélegzeted nesze álomba ringat
- ki tudja mit cipel hátán a holnap -
Karolsz, s én magam helyemre fészkelem,
szelíd szíveink egyszerre dobognak,
ránk vonja csodás fátylát a szerelem.
BABLEVES - PARAFRÁZIS
Bablevest főzött jó anyám
jó lesz vidékre - így tanyán
motyog
s rotyog
a paprikás és füstös lé
jó csípőset is tett belé
- pokolt
koholt!
Nem bírta apám, gyomra fáj,
bár tudta: enni vón` muszáj,
nem et-
te meg...
Anyám rossz néven vette, bár
felénk egyféle módi jár:
éhen
lészen
ki délidőre nem harap,
bíz az estig éhen marad.
Nincs más,
pajtás!
Ehetsz füvet a réteken,
vagy nem enyhítesz éheden
- gyomor
nyomor...
Kamránkba beszökni tilos,
finom puha kenyér - zsíros!
húzzál!
úgy ám!
Nem ettél délben bablevest
s lehajtottál már pár felest?
mohó
tahó!
Rágjad a küszöböt estelig
és időd gyorsan eltelik!
- mutat
utat -
Apám a drága mit tehet,
butykosból merít ihletet
szegény
legény...
BŰVÖLET
Pillantásod lángot nevel,
míg falon túl eső szemel.
Itt bent karodba húz a vágy,
érintésed becéző, lágy.
Hangod elbűvöl, ringató,
mint csendes selyemtükrű tó.
Elvarázsol a pillanat
- melletted ér a virradat.
Az éj bűbájt fon körénk,
ezer szikrát dajkál az ég,
s mire a hajnal beoson,
együtt ringunk az álmokon.
BŰVÖS
Csalással, ámítással
mit sem ér az élet,
nekem csak szív kell,
és tiszta lélek;
ha szeretsz,
már semmitől sem félek!
Bolyonghat köröttem
ezer szürke árny,
próbálhat rettegésbe
taszítani félhomály,
már nem hat sötétje -
nem bír velem!
Bűvös burokba vont
a szerelem.
CIRKUSZ - BOHÓCKÖNNYEK
Cirkusz az élet -
- a manézs a fények
elvarázsolnak,
nem érdekel a holnap
búja és baja -
gondolod tán:
hisz én vagyok
a bohóc maga...
...láttál te már
vidám bohócot?...
...kívül a festék
elfedi arcát,
a fején visel
rőt pamut parókát
hangja harsány,
ontja a tréfát -
- de belül a lelke
kínokat él át,
könnygyöngyök sorjáznak
belül hova nem lát
a széles közönség -
- szívében bánat ég.
...este lemossa
a festéket
képéről - nincs szín,
s ott marad
festetlen arca
és fáj a kín
szakad a szív
- a letett pamutkóc sikít -
miközben issza könnyeit...
CIRKUSZ - A BŰVÉSZ
Kigyúl a rivalda,
ott állok kalapba`
vagyis cilinderbe`
(mesterségem jegye)
figyel a publikum
- varázslat, unikum -
erre vár a tömeg
én meg csodát teszek...
A kártyát bűvölöm
- erre jó bűvköröm -
válassz egyet bátran
mindig kitaláltam...
...kék kendőből piros
majd sárga lesz - látod?
tapintsd meg nem tilos!
ügyesen csinálom?
Cilindert levéve
nyúl ugrik belőle
s repül a sátor
tetején a bátor
galambpár - nézzétek!
látom hogy egyesek
szájtátva figyelnek
- sok bájos kisgyermek -
tán még irigyelnek...
Produkcióm fogytán
meghajolok immár,
örömet okoztam:
ennyi a jutalmam...
...és végül meglátom
nyulam is csak álom
fájó galambszárnyon
repül a rideg való:
nem vagyok más,
csak egy csaló!
- az élet illúzió -
CSAK MAGAM
Csak magam adhatom,
nincsen semmi másom,
csak a pillantásom
mely szelíden ölel
mely felragyog midőn
alakod meglátom
- boldogságtól fénylő -
téged követel
Csak kezem mely próbál
támaszt adni ha kell,
elsimítva redőt
léted kárpitján
csak finoman féltve
óvatosan érint,
kerülve a sebzés
fájdalomhadát
Csak lelkem mely
érzi elárvult ködbe zárt
falak mögött rekedt
lelked sóhaját
csak szívem adhatom
- mely régóta fészked -
meleg otthont nyújthat
hogyha zúg a szél
- s végül egy szót
ami mindent elmesél -
CSAK SZAVAK
koppan. hallgatom.
tetőn. ablakon.
futnak. képzelet.
álom. két kezed.
cseppek. kint az ég.
fények. fut feléd.
borzong. átoson.
rólad. álmodom.
CSODA
Csoda vagy, és titok
- megfejtelek egyszer,
majd odáig jutok,
ameddig szívem mer...
Lépteimnek álmom
sem szabhat most határt,
égő szemeimnek
ragyogásod nem árt.
Bűvös éjünk során
megtudhatom végre,
miért szeretlek így
- s felírom az égre!
DALLAMOD VAGYOK
Kiszórok az éjszakából minden bánatot,
kitárom két karom, és tisztán várlak ott,
hol összeér az éjfél és a hajnal
- csak mosolyokat hozok majd magammal.
Te hozd magaddal szemeidnek fényét,
tőle ragyog bennem éjjel is a kék ég,
legyél a csend, mi lágyan körbefog,
s e csendölelésben én dallamod vagyok.
EGY KEDVES ARC
Nagymamám pókhálóránc gyűrte
kedves arcát nem feledem soha,
finom vonalakat rajzolgatott rá
a sors - a mostoha.
Kék szemében néha-néha
virágzott csak ki a mosoly,
veszített mindent:
derűt, létet, férjet,
lelkét ülték falra mázolt képek,
s végül egyetlen gyermekének
könnyével hímzett leplet
- szemfedélnek!
Krisztusi korban gaz kelepce
a hirtelen halál, 
anya, ha fiát eltemette,
csak ürességre vár.
Apám halála összetörte
benne a maradék hitet,
innentől kezdve befelé nyelte
a szurokszín könnyeket!
Nem látta már kertjét szépnek:
rózsák szirmai feketélltek,
gyászszín terült szét mindenen,
bánat ült tort a fényeken.
Aztán egy szomorú napon
őt is hívta a végtelen.
Szép volt nagymamám arca, büszke,
az idő pókhálósra gyűrte
- most is látom finom vonásait,
a sírba vitte legszebb álmait...
63 évesen, apukám halála után két évvel vitte el a mélységes fájdalom...
EGY RÉGI NYÁR
Egy régi film pereg előttem -
egy régi elkopott szalag,
egy félig elfeledett nyárról,
mely mint a villám elszaladt.
Tűnő múltba veszett már minden
- az emlék olyan megkopott,
de néha felbukkan még bennem
egy érzés amely elfogott...
Egy szempár villanása kísért,
egy kéklő tiszta vizű tó,
egy puha ajak érintése,
mihez semmi sem fogható...
...rám tört, elöntött - újra érzem,
nem tudom hogy most mit tegyek,
elmém fakó vetítővásznán
egy ködbetűnő snitt pereg...
Eljátszok még a gondolattal
mi is lehetett volna tán,
ha akkor nem ér véget gyorsan
az a régi-régi nyár...
EGYÜTT VELED
Együtt veled
nincs többé tél,
szemem nevet
hisz eljöttél.
A nappalok,
az éjszakák
örömjeleket
sütnek ránk.
Reggelre már
szívedben nyár,
szemedben ég,
új napfény vár.
Ha itt az éj,
ölelj, ne félj,
velem nevess,
repíts, szeress!
ELMENT
Búcsúszavak után
kutat most az elme.
Elszállt a kismadár.
Messze szállt a lelke.
Dalolt nekünk lóról,
bálnáról és nyárról,
dallama eléri
a szíveket bárhol.
Örökre bennem él
"ha itt lennél velem",
de már nem foghatja,
ha nyújtanám kezem.
Hiába mondják el
a fénylő csillagok,
neki már az örök
Tejút fénye ragyog.
Ezt a földet választotta
valamikor régen,
ez a föld öleli
mostantól, gyengéden.
2013. március 22. Bódi László (Cipő) temetésére
ELMÚLT
...egy szilveszteri könnycsepp...
Elmúlt megint egy év jóval s bánatával,
keringőre kért fel s ragadott magával.
Új év egyensúlyoz nagymutató hegyén,
pezsgő buborékol most a gondok helyén.
Szédeleg a fejem - tánctól, vagy a bortól?
Kopogtat az éjfél s poharamba kortyol.
Próbálom feledni mind a sötétséget.
Nem tudom - nem lehet elfeledni téged.
Kezdődik egy másik (anyátlan) esztendő.
Hol itt az igazság? Körötted kerengő
kósza gondolatom könnyet csal szemembe
s gyertyalángnyi kis fényt lobbant bús szívembe.
AZ ELSŐ - NÉLKÜLED
az első Halottak napja, mióta Anyukám elment...
Szempilláimon
fagyott idő rezeg.
Nem simíthatnak már
áldott bársony kezek.
Messze vitte tőlem
egy égi hatalom.
Nem ölel meg többé,
hiába akarom...
Kis lángot gyújtok érte,
s bár gaz hitetlen vagyok,
a mécses bús fényénél
egy fohászt mormolok.
ENNYI?
vékonyka voltál.
kezem között semmi.
ahogy átfogtalak
azt gondoltam: ennyi?
mégis mennyi-mennyi
erőt rejtett lényed.
szemeidben álmok.
szívedben fáj-évek.
meghajlott hátadon
cipelted sok nyűgöd.
gyűrött évek nyomán
csak keservet küldött
neked a teremtő
- te mégis szeretted -
pedig szép arcodon
könnycseppek peregtek.
erődet elszórtad
reánk érdemtelen.
szíved sántikálva
botolva fénytelen
utakra terelte
törődött lelkedet.
drága édesanyám
az ég legyen veled!
EZER LÁNG
Napok múlnak, telnek évek,
szerte ezer gyertyaláng,
novembernek elejére
bús, borongós a világ.
Mind, ki régen eltávozott,
s kik csak nemrég mentek el,
nekik szól e néhány sorom,
- róluk angyal énekel.
Fájtok bennem, láng a szívem,
gyásznak kínja elemészt,
ki enyhítse, többé nincsen,
mégsem várok feledést.
Égnek könnye mossa arcom,
vegyül vele bánatom,
emléktek szívemben tartom,
virágaim itt hagyom...
ÉBER ÉJ
Tűzszemű éjben suttog az álom,
lángok ölelnek, ringat a fény,
koppan az éjfél ablakom fáján,
édes mézhangon rólad mesél.
Távolodóban futnak a percek,
sarkokban orvul moccan az árny,
éberen fekszem, pupillám tágul,
érdes tenyérrel karcol a vágy.
Perceink ha múlnak tűnik a fény,
ablakod árnyán ott a remény,
nap sugarában fürdik a felhő,
boldog szemedben ott vagyok én.
Havas Éva és Szalay László közös műve...
ÉJFÉL UTÁN
Éjfél után, ha elcsitult a lárma,
felkészülök - hisz nagy utazás vár ma -
hunyom szemem, mögötte hív az éj
(jöjj, szárnyalj, száguldj, semmitől se félj!)
egy lendület, s már fel is röppenek,
alattam elmaradnak utak és hegyek
gondolatban már melletted vagyok,
nem bánthatnak komor tegnapok,
minden pillanat öröm veled
- s mert gondolatban mindent lehet -
hozzád bújok, s megfogom kezed,
most nincsen árny, hiszen sötét az éj
(ha kezem fogod nem félek - te se félj)
...de távolodik már az édes kép,
nyílik szemem, csak mécsesem, mi ég,
szétnézek: sajnos egymagam vagyok,
az égen szikráznak árva csillagok
(belesuttogom az éjszakába, hogy... tudod...)
ÉLETFORGÓ
Éltem,
míg repített a képzelet
egekbe fel (mindig veled),
s álmok vittek karolva már,
és messze tűnt a szemhatár.
Tudtam, hogy távol, valahol
hűséges szíved engem vár.
Vagyok,
mert átfog meleg karod,
és lelkem álomba ringatod,
s kezdődik már a körforgás:
élek, de kell az álmodás!
Szürkülhetnek a holnapok,
ablakunk fáján tél kopog
- mi együtt
mindig így leszünk!
Tombolhat vihar, ellenünk
küldhet az ég ezer fagyot,
egymás közele forró burok!
(vigyáznak ránk az angyalok)
ÉRZED?
Ha neked bajod van
én is szenvedek...
Ha te bánatos vagy
én is könnyezek...
Ha nincs mit enned
én is éhezek...
Hogyha bűnt követsz el
én is vétkezek...
...mert tudd meg:
téged nekem rendelt az ég -
- ezt érezned kell rég!
ÉS
Előttünk már hamvassá vált az út.*
Kezed emléke arcomon simult.
Szívemben lassan dobbantak a percek,
fejem felett édes illat kerengett,
és jött a sötét, csend, és béke,
s hunyt szemem vágyódott a fényre,
mely belőled jéglelkemig elérve
fellobbantott vérem, s mindenem,
mert már te vagy az egyetlen nekem.
És múlhatnak hónapok és évek,
én soha nem feledlek téged,
és elborít, és mindent átitat
a mélyből jövő égi áhítat
(s tudom, e gondolat eretnek)
A földi érzés: mennyire szeretlek!*
ÉS AKKOR DÉLBE`
Azon a reggel
még senki nem tudhatta.
Azon a reggel
ugyanúgy néztünk a napra.
Azon a reggel
virágzó fák hajlongtak.
Azon a reggel
még madarak daloltak.
Azon a reggel
bújtam apám ölébe.
Azon a reggel
még nem tudhattam én se.
Azon a reggel
az utolsó lesz - vége!
Azon a napon
elindul ő a fénybe...
És akkor délbe`
ebédre harangoztak.
És akkor délbe`
megállt a pillanat
És akkor délbe`
apám a kezét mosta.
És akkor délbe`
mindenki csak őt várta.
És akkor délbe`
az asztal megterítve.
És akkor délbe`
hatalmas zuhanás.
És akkor délbe`
ott feküdt kiterítve.
És akkor délbe`
megszűnt a dobogás.
Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel - evokáció
FÉNYT FOLTOZÓ
Dérmintájú hajnalok,
hátukon ősz andalog.
Ködös, gyűrött reggelek
rozsdázzák a kerteket.
Felhőfátylas délelőtt
fejünkre hullat esőt.
Fényt foltozó délután
áhítoz` a nap után.
Estefelé köntösét
kormosra váltja az ég.
Holdat fátylaz őszi szél,
felhőn csillag üldögél.
Éjfél ringat álmokat,
bennük már nyár látogat.
Ősz csak álnokul nevet
hintve esőpermetet.
FOHÁSZ
Ó, kérlek adj nekem időt -
- adj időt, hogy szerethessem őt...
Szerethessem, mint napfényt a virág,
mely ha kél a nap, szirmát kitárja,
az áldott fényözönt úgy várja...
Én is így várnám, szívem kitárva,
szemem ragyogva, ajkam mosolyba`,
s ha végre itt volna,
boldogan zárnám karomba...
...úgy kérlek: adj időt -
- vagy ha azt nem, hát adj erőt
hogy tudjam feledni őt...
GYERTYALÁNG ÉRTETEK
Gyertyát gyújtok,
pici lángot:
világítson értetek,
fénye érje
messze távol
búsan járó
lelketek.
Minden éjjel,
minden nappal
érzem közelségetek.
Ha tanács kell,
ha nyugtatás,
ti mindig
segítetek.
Múlt oly messze.
Mindenembe
beleette
már magát,
hiányotok
körülölel,
szinte, mint
hű jóbarát.
Gondolok
és emlékezem rátok,
édes mindenem!
Hiányoztok,
de szívemben
vagytok mindig
itt velem!
HA EGYSZER
Ha egyszer majd elindulunk,
a végtelenbe visz utunk,
előre néz tágult szemünk,
semmi sem jöhet ellenünk.
Megvédelmez a gondolat,
hogy mindig hallom hangodat,
s te örökre csakis velem,
s akkor ott is fogod kezem.
Én nézlek-nézlek boldogan,
szállunk, s az időnk parttalan,
te lágyan suttogod nevem,
s én elsimulok szíveden.
HALOTTAK NAPJA 2010.
Lassú léptű délután
bólogat az ősz után,
elmerengve ballagok
- most reátok gondolok -
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind ki fontos volt - igen -
már csak emlékkép nekem,
eltűntek(tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.
Párom, édes kedvesem,
fölötted csak fű terem,
édesapám drága lelke
itt dobog hűlő szívembe,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: "el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!"
Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág
kopár ujja nyúl utánam
- jelet rajzol lelkemen -
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok - égi lángot
- ragyogja be a világot -
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!
A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok`
nyugodjatok! én most megyek...
(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)
HÓESÉSBEN
Elkerekült szemmel nézem
a hulló pihék puha táncát,
természetanyánk ma vidáman
rázza ki könnyű fellegzsákját.
Hópaplant húz a táj ma magára,
pupillám tágul csillámos csodára -
kémlelem lelkem, mi lapul benn:
örömök, bánat, vagy szerelem...
HÓPIHÉK
Esik a hó, s a pelyheket számolom.
Millió kis pihe száll át az álmomon.
Millió kis pihe, millió gondolat,
milliószor vágyom hallani hangodat.
De csak a hó susog. Azt súgja: nincs velem.
Nem hallhatom többé hangodat, kedvesem.
Nem hallhatom, pedig annyira akarom.
Kiürült a világ. Semmit ölel karom.
Az első Újév nélküled...
JELEK
Csendet súg a hajnal
szobám hűs mélyébe,
harmatcseppet csempész
virágok kelyhébe.
Csalfa álmot simít
szendergő szememre,
aztán tovasiklik
gúnyosan nevetve.
Botor álmom hazug,
az meséli lágyan:
eljöttél és itt vagy -
- teljesült a vágyam.
Majd kibomlott haját
megrázza a reggel,
s ébresztőt rikoltoz
friss rigósereggel.
Képzeted elillan -
- ébredeznék mélán,
ahogy fénye csillan
szép napunknak énrám.
Gyűrt lepedőm ránca
testemen hagy mintát,
álmom nyoma szívem
falára ró stigmát.
Vágyam halk himnuszát
csendesen dúdolom,
hisz még most is veled
múlik s indul napom.
JÓ REGGELT!
Harmatot csókol magához a rét,
felhőket simogat a derengő ég,
miközben a nap izzó golyója
dombok mögött meglapulva
lassanként, és araszolva
ma is vár a pillanatra
- reggel legyen végre, 
s felkaptat az égre -
Először csak egy sugárujját
nyújtja ki a horizonton át,
majd aprókat lépegetve
éj sötétjét elrebbentve
belecsillan kék szemedbe
mely most nyílik - s álmot lát -
- angyalkéz festette vágy,
aranyfényű szebb világ-
HAZUDJ NEKEM
Hazudj körém egy új világot,
hol nem vacognak angyalok,
mert szép a szép,
és nem fáj semmi,
hol én igazán én vagyok.
Mesélj fölém szikrás csodákat,
rám mosolygó ében eget,
ahol a hold a jó barátom,
s csillagfényt súg a képzelet.
Kérlek hazudj, én megbocsátom
ha nem is teljesen igaz,
de szép szavad
hoz könnyű álmot,
lágy hangod lesz nekem vigasz.
KARÁCSONYBA HULLÓ
vénült
levelek
őszbe
neszeket
lopnak
s zajokat
zizzen,
leszakad,
hullik,
- a világ
múlik -
jön a tél,
arca
hófehér
csillan
jégszeme
fagyos
mindene.
távol
nevetés
hallik
hideg és
mégis
meleget
érez
szívetek
- szent éj
ünnepe -
megtelik
vele!
KARÁCSONY FELÉ
Fehér porcukorral hinti
a tél most a szemhatárt,
jégcsappal cifrázott tetőn
tánclépésben lép a szél,
a völgyekben köd zenél.
Álomport szór hunyt szememre
majd kacsintva tovafut,
a karácsony siklik erre,
nyugalmat hoz nyűtt szívekre,
messze űz minden borút.
KARÁCSONYI DALOCSKA
Karácsonyi csipkeálom
erre libben angyalszárnyon.
Ha kérdezed, nem felel,
csupán egy dalt énekel
arról, hogy volt egy kisgyermek,
tőle lelkek táncra keltek.
Születése kész csoda,
nem feledhetik soha.
Jelképe lett szépnek, jónak,
róla őslegendák szólnak,
lelke tiszta, mint a hó,
ennyi, ami tudható.
Csillagok az éj hajába`
szikráznak, és csak rá várva
a fél világ ünnepel.
Az ég értünk küldte el.
KÁBULAT
lobbanj lángra
őrült táncba
pördül az álom
ringat az ágy
libbenj karján
ízleld mézét
zuhanó forgás
szédült lét
ajkadon csöppen
édessége
szárnyakon röppent
fényes légbe
elfúj fölüled
csúf felhőt
- fel sose ébredj
hajnal előtt
KORTALAN SZERELEM
Az idő ráncokat firkál
arcunkra már,
de szívünk sima és szelíd
- lángokban áll -
Hajunkban csillan ősz szál,
fújja szél,
éjünkben még vágy bujkál
- bűbájt zenél -
Szívünknek édes dobbanása
oly heves,
szerelmünk kortalan - szeretni
érdemes!
KÓSZA RÓLADGONDOLATOK
Most kisgyermekké álmodom magam.
Szemem, szívem és lelkem tárva van.
Megszédítenek lágy melódiák.
Csak csodálom, mily szép ez a világ.
...és ámulok a bársony fényeken,
mit áldott hajnal morzézik nekem.
Lelkem, szívem elring a suttogó
lombok alatt - de szemem álmodó.
Szemhéjam zárva - mögötte te vagy,
lágyan valóságommá bűvölöd magad.
Veled már nonszensszé lesz a nélküled,
és itt érzem dobogni vad szíved...
Hazug a hajnal! Téged suttogott,
s én könnyes szívvel rólad álmodok,
de mindhiába minden bűvölet...
Főúr, ez eltört! Kérek másik szívet!
A KÖNNYEK IDEJE
Ez a gyász és a könnyek ideje - látod,
mikor itt hagyod ezt a szép vagy csúf világot,
számolnod kell azzal: követ könny tengere.
Fakó éji álmok fulladhatnak bele.
Te ott a képen most is mosolyogsz csak,
nem látszik morzsája semmiféle rossznak,
- persze, hisz még együtt - fejünk összebújva,
nem gondoltunk akkor semmiféle bajra.
Mondják, hogy az idő balzsam a sebekre,
ha most belenézek kéklő kép-szemedbe,
csak örömöt látok, csupa boldogságot.
Így akarlak megőrizni - mint egy fénylő álmot!
KULCS NÉLKÜL
Rég történt, sok-sok éve:
lakatot tettem a szívemre,
majd rázártam gondosan,
s a kulcsot elmerengve
becsúsztattam a zsebembe...
...az évek teltek múltak egyre,
csak tettem dolgomat -
- bilincsben tartott a lakat,
nem éreztem a dobbanásokat...
...a kulcs is elkallódott régen,
én nem is gondoltam vele,
az utcán sugdostak mögöttem:
"ott megy kinek nincs is szíve!"
...aztán egyszer csak hirtelen
felettem kisütött a nap -
- elém léptél, s én megláttalak!
nem kerestem holmi kulcsokat,
magától hullt le a lakat...
LÉGSZOMJ
Hó alá temetett nyáridőn hiányod.
Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.
Néha hajnal felé álmodom, hogy itt vagy.
Tévképednek nyoma szívemben csak kínt hagy.
Oxigénem voltál - a vég és a kezdet -
tudom, soha többé nem lélegezhetlek...
LÉLEKLÁNGOCSKÁK
Évről évre egyre jobban
fáj a szívem, és titokban
átlépnék a mindenen,
hogy a múlt jelen legyen.
Ilyenkor a fény is könnyez`
a gyertya is mindig több lesz,
libben a láng, ellobog,
érzi, hogy magam vagyok.
Gondolatban átölelnek
- minden egyes kedvesemnek
megsimítom arcát, kezét,
mondanám a Sorsnak: Elég!
Ne tüntess el több szerettet!
Szívem napról napra retteg,
szorongva lesem a naptárt,
s ha október hava lejárt
- szívem elviszem hozzátok,
eltávozott hű barátok,
édesapám, hű szerelmem,
s mindenki, kit elvesztettem -
Virág közé rejtve itt van,
mit növeltem álmaimban,
gyertyák lángja is azt jelzi,
lelkem fájó könnyét ejti:
Szerettelek és szeretlek,
soha-soha nem feledlek!
MÁJUST IZZIK
Suhan velünk az idő,
langyul a levegő,
szerelemről suttog,
májust izzik a táj,
kertünkben a lombot
csókolgatja szellő,
ajka hűs selymétől
megborzongnak a fák.
Mint felhúzott íj
- a Világ teste megfeszül,
csak egy mozdulat,
és minden mennybe repül,
a felhő is örül,
simul a magas égnek,
majd frissítő záporától
réteken mosoly terül.
MEDDIG
Meddig lesz még üres.
Mikor zárul össze.
Szívig ható sebed
meddig hasít, tép?
Mikor enyhül csöppet
bennem a sötét...
Meddig hiszem: vagy még.
Mikor érti végre
meg eltompult agyam:
már másfelé jársz,
s lépteidre már valódi
fény-angyal vigyáz...
MEMENTÓ
...mert 17 éve nem vagy velem...
Csontra sivárodott minden régi emlék:
szürkébe öltözött. Megkopott a festék.
Mégis-mégis szép volt veled minden percem.
Már tizenhét éve, hogy itt hagytál engem.
Messzire futottál elragadva álmom.
Nem maradt utánad, csak pár hűlő lábnyom,
szemed csillanása, huncutkás mosolyod
- kint az éjszakában hiányod gomolyog.
Alakodat őrzik fakuló fényképek.
Lányaid, unokád nélkülözik léted.
Lásd, ma rád gondolok, s elszorul a szívem:
nem látom csillagunk ragyogni az égen...
MÉG HIÁNYZOL
a napsugár félve megtörik
a reggel csorba pengéjén
rebbenve siklik tovább
érintve szobám falát
óvatosan simítja arcom
- mint meghitt igaz barát -
szelíd szívem fájdítja
hogy tovább surranva
üreslik helyed mellettem
mit nem fed el a végtelen
idő, álom, se képzelet
- szűkölve vágyom két kezed -
MIELŐTT MEGISMERTELEK
Még nem volt kék
a magas ég,
még fagy gyötört,
és vaksötét.
Ablakon koccant
a magány,
szívemben árva
kismadár
némán kuporgott,
- szeme zárva -
nem nézelődött
a nagyvilágba.
Nem hittelek,
nem tudtalak,
de álmomban
már láttalak...
MINDÖRÖKRE
Az örökre megérkezett.
Eltettelek emlékbe.
Szépen összehajtottam
a kávéillatú reggeleket.
Állsz ágyam mellett,
kezedben csésze,
arcomon landol bőröd
finom érintése.
Mosolyod selyemként
simogat körbe,
hangod, mely kelteget,
bársonyba csomagol,
(közben te angyalkórust
vezetsz valahol).
Hallgatjuk együtt
a kedvenc zenéket,
most is át-meg átfon
bűvös lélekfényed.
Karod körbezárul
- nincs menekülés -
nem jöhet más,
mint az "együtt-repülés".
Szállunk fel az égig,
felhők óvják utunk,
senki nem tudhatja,
amit mi már tudunk.
Fiók rejtekébe`,
vagy épp a szívembe
besimítva megőrizlek
most már mindörökre...
...nem tudom megszokni, hogy nem vagy...
MINTHA MÉG
Mintha már álmodtam volna erről
a konok, szívsajdító csendről,
mikor sarkokba bújnak el a fények,
s szűkölve reped szét a lélek.
Mintha a magány sárrá lenne,
lepelként húzódva szememre,
majd lassan befolyna szívembe.
Megmentőm, mondd, ugyan ki lenne?
Később kegyesen elringat az éjfél.
Lelkem siklik csillagok fényén.
- Mintha csak itt állnál és néznél -
mintha... mintha... mintha még élnél...
MONDD, HOVÁ LETTÉL...
Zümmögök dalokat,
hogy belül ne halljam
a valóság gonosz
kegyetlen szavát -
- szívem szép dallamát
te rég nem hallhatod:
dúdolnak neked már
az örök csillagok...
...mondd, lelked merre jár?
Árnyékod ellopta
az irigy éjszaka,
szemed csillogása
örökre elveszett.
Már nem érzem kezed -
- hangod szép zenéjét
felkapta a szél,
s elsodorta tőlem...
...mondd, hová lettél?
NÁLAD FELEJTETTEM
nálad felejtettem valamit
elvitted magaddal
dúdolja szívem a dalait
kezdjünk tiszta lappal
szorongok mert most már nem tudom
mi is az ami hiányzik
miközben szobámat rendezem
elhinnék talán akármit
de zaklat nyomaszt a gondolat
perceim olyan üresek
nem tudok rájönni mi lehet
de fázom nélküle(d)
végül álomba merülök
ott látlak kedvesem
amit nálad felejtettem
az a szerelem
NEHÉZ BÚCSÚ
Tudod, milyen ha elhagynak...
...ha elhagy ki testedből fakadt?
...a gyerekkor gyorsan elszaladt
elhagyva kis játékokat,
s a lány ki felnőtté ért,
párra talált, s oly eltökélt:
követi őt, bármi legyen
hisz fűti még a szerelem!
Szinte érzed, hogy kiszakad
a lelkedből egy kis darab,
s gyorsabban mint a gondolat
elszáll a fájó pillanat
mikor még bátran nézheted
a drága édes gyermeked...
...itt ülsz, nézed a négy falat,
könnycseppek mossák arcodat
s arra gondolsz: adja az ég,
hogy hamarosan láthasd még,
adja hogy ő boldog legyen,
baj ne érje ott a messziben
hol minden új, és idegen -
- segítse őt a végtelen
szeretet, mely szívedben él,
kapj megnyugvást a könnyekér`
...majd fáradt tested megpihen,
csak szíved dobban hevesen,
aggódva dobol szüntelen:
"Vigyázz magadra édesem!"
/ ...a vers kisebbik lányom elutazása előtt íródott. Londonba költözött a férjével januárban, és mikor utoljára kint töltött nálam egy hetet, akkor jött az "ihlet". Mikor kikísértem, megkapta útravalóul./
NEM AKAROK CSILLAGOT
Nem kell semmi,
nem kell senki!
Nem kell többé szerelem!
Megkínoz és összezavar,
lyukat üt a szívemen.
Nem kell szép szó,
nem kell béklyó,
nem kell "együttlobogás"!
Elringat, és aztán orvul
jön a nincsbe zuhanás.
Minden szép volt,
minden jó volt,
az "én és te" elején:
két karodba fészkelődve
ringtam álmok tetején.
Csillagokkal,
rímes szókkal
díszítgetted lelkemet,
mindennel elárasztottál,
mi örömöt kelthetett.
Aztán jött a
felébredés
- nincs már sehol két karod...
Itt maradtam fájdalomban.
Vesztes most is én vagyok.
Lyukat ütött
bús szívemen,
- a szerelem becsapott.
Elrabolt az ég, és többé
nem akarok csillagot...
NEM TUDTAM RÓLA...
Sokáig hittem,
nem lesz már fényem,
sötétben élem
kicsorbult létem.
Sokáig az volt
minden reményem:
csak kicsit fog fájni
- nem szakad szívem.
Megszólítottál,
szemem kinyílott,
tükröt tartottál
- nem is én vagyok...
Engem nem érhet
ilyen fényzuhatag,
nekem nem süt már
ily` forrón a nap!
(...nem tudtam róla,
de nagytitokban
öröktől fogva
Téged vártalak!)
NINCS SEMMIM
Volt egy meleg fészek.
Körülvettek álmok.
Már mind semmivé lett.
Én reszketve állok.
Elporlottak falak.
Eltűnt a védelem.
Létem csontra hasadt.
Társam a félelem.
Árva kis madárka
csőrében mindenem.
Elröppent, és mára
már semmim sincs nekem.
NINCSED TAKAR
Csendbe zártál,
átöleltél,
úgy vigyáztad
álmomat.
Gyengédségbe
beburkolva
talált ránk
a virradat.
Mosolyokba
öltöztettél.
Nem fáztam
- fűtött heved.
Most vacogok.
Nincsed takar.
Hiába súgom
neved.
NOVEMBER
A levegőből kikopott a nyár melege,
földön hever - ázott halom - a fák levele.
Mi megmaradt, rőt és arany, csak lengeti a szél,
s titkon már jégről, fagyról és hóról mesél.
A sarkon megáll, s visszanéz a novemberi nap,
ölében ezer nyűtt levél, a fején ködkalap.
Majd lassan-lassan lép tovább, eső mossa nyomát,
s a hegytetőn már képzelet hordja a tél havát.
NYÍLT SZÍVVEL
Zsebre vágtam a tegnapot,
nem ejtek többet könnyet érte!
Nyílt szívvel ülök az árokparton
(azért kezemet zsebemben tartom)
...mintákat kapirgálok a porba,
zöld fű közt lesem a hangyák nyomát
- fejben évezredet szelve át -
Napfény aranyozza kedvemet,
ernyedve várom, sodorjon álom
- a jövő majd úgyis eltemet -
OTT SZERETNÉK ÚJRA LENNI!
Ott szeretnék lenni újra
- nem itt munkába fakulva -
hol a Tower-híd feszül
Temze két partja között
csillámló habok fölött.
Ott, hol mókus étket lesve
szinte beleül kezembe
a Hyde Park fái alatt
- közben tóról hattyúk lesik
ahogy a kis bundás eszik.
London Eye gigász kereke
emeljen a fellegekbe
alant már térképpé vált
egész London szép makett
- kár, hogy hamar vége lett.
Megcsodálni, töltekezve,
ámulni, hogy ősi elme
milyen célból építette:
Stonehenge varázsos kövei
- ott szeretnék újra lenni -
ÖRÖKRE
Az első Halottak napja nélküled...
Örökké hiányzol, nem kell ide gyertya,
folyton ég szívemben a fájdalom lángja.
Mióta nem vagy, s olvadtál a nincsbe,
angyaloké lett szép mosolyodnak kincse.
Én meg itt maradtam, komor-mosolytalan.
Kifelé mutatom, hogy minden rendbe` van,
- de belül a kis láng tűzorkánná dagad.
Felperzseli éjem, s mindent, ami maradt.
Most, hogy mindenfelé kigyúlnak a lángok,
én is rád gondolva tűzkeringőt járok.
Együtt forgunk - hiszem - egymást átkarolva.
Szívünket örökre a sors összefonta.
ÖRÖMZUHATAG
Szikrázó érintések, mennyei boldogság,
már számolatlanul zuhog az öröm reám,
lángos szikrákkal lágyan körülölel a vágy,
édes Édenkertünkbe ringat veled az ágy.
Fejünk felett hajnaltájt már szunnyadás kering,
szíved felel szívemnek, az éj már búcsút int,
karodba bújva lassan álomba szédülök,
de álmomban is érzem, hogy szerelmünk örök.
PICI TITKUNK
Egy szellővel frissült estelen
sétáltunk régen - kedvesem
elandalogtunk ketten édesen
mosoly - boldogan kéz a kézbe`
bár híven várt hevünk otthona-
tudtam - éreztem nem érünk haza:
te, én, no meg a vágyunk terhe...
Szemed csillant - magaddal vontál
(sziklás- füves- bokros homály)
egy elhagyott üres kertbe...
...botolva vágtunk új utat,
szemed mohón keres kutat,
de ajkad már számra tapad
s kezed simul blúzom alatt -
- na hopp, most végre megleled
a vastag füves fekhelyet,
éreztem: most mellém zuhansz
- istenem, mi is lesz ma itt -
s a szél e szemtelen suhanc
kileste vágyunk titkait...
PICI VALLOMÁS
én vagyok a tűz,
ha melegedni vágyol,
én vagyok a láng
szíved jégmezején,
én leszek az álom
ha elszenderedsz végül,
s leszek az ébredés
hajnalod küszöbén
vagyok vezércsillag,
hogy ne téveszthess utat,
vagy biztos iránytű
tenyered rabjaként,
mely mindig egyformán
a szívem felé mutat,
s egyszer hozzá vezet
- tudod, hogy csak tiéd -
RÁNCOS IDŐK
öreg ráncos időket élünk.
ősz van. bennünk ténfereg a vágy.
lágy ölelések heve köddé tűnt.
fázik minden. jéghideg az ágy.
tűrjük simára az éj palástját.
nézd egy csillag fénnyel üzen.
lobbantsuk fel a bús világot.
máglyát lobbant a szerelem.
A REMÉNYTELENSÉGHEZ (EVOKÁCIÓ)
Szelíd folyó partján
Veled ültem én,
Ringattuk lelkünket
Álmok tengerén.
Nem tudtuk, hogy többé
Nem kel fel a nap.
Nem éreztük súlyát
A pillanatnak.
Miért ilyen botorságra
Hajlamos a vágy?
Miért volt, hogy egyikünk se
Óvta csillagát?
Csak ültünk és csendben
Néztük az eget,
Figyeltük a holdat:
Nekünk integet.
Csodás boldogságban
Egyesült szívünk.
Úgy gondoltuk,
Mindörökre ez juthat nekünk:
Csak illat és diszkrét,
Édes félhomály.
Egy ilyen szép párra
Csak mennyország vár.
Kéz a kézben lépkedünk,
Amíg az élet ér,
Nem törődünk búval, bajjal,
Minket el nem ér.
Távoli moraj csak,
Nincsen zivatar,
Égzengés és villám
Jöhet - nem zavar.
Ó, de mégis beborult
Addig kék egünk,
A sors minden sötétjével
Fordult ellenünk.
Az idilli képet
Kátrány szennyezé,
Hiába kapkodtunk
Egymás kezei felé.
Hiába szorongott
Mindkettőnk szíve,
Betegség és bánat
Költözött ide.
Nem volt már kegyelem,
És nem volt vigasz,
Távolba tűnt minden,
Mosoly és tavasz.
Gonosz hiéna-sors,
Elraboltad őt!
Halál oldalára
Illesztetted - sőt
Magányra ítéltél,
Özvegy sorsa várt,
Gyászom jeges börtönébe
Rácsok mögé zárt.
Nem láttam virágot,
Szürkeség ölelt,
Szívemben a hiány
Sebeket növelt.
Sarkamban rossz évek
S fénytelen, beteg
Baljóslatú idők
Szelleme lebeg.
Evokáció Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versére. Egyúttal emlékvers, melyet férjem halálának 15. évfordulójára írtam - 1998. január 20.
SENKI SEM TUDJA...
Senki sem tudja, csak a szél,
milyen az, mikor ring a lomb,
vad vággyal mikor beletép.
Senki sem tudja, csak az ár,
milyen is, mikor partot ér,
s karolva sodorja - nincs határ.
Senki sem tudhatja, csak én,
milyen a szemed, ha hozzám ér
puha ajkad az éj rejtekén...
SZELÍD SOROK
Ajkamon mint búvó patak
csendesen buknak ki a szavak:
...szeretlek, várlak, nem feledlek -
álmok honában megkereslek.
Ringatlak szívem ritmusára,
fektetlek vágyam vánkosára,
simítlak szépen, édesen,
suttogom halkan: jöjj velem
- repüljünk! vár a végtelen! -
SZERELMES ÜZENET
Szerelemről sugdos ma a szél is.
Szerelmesek talán kint a fák,
s szerelmet intenek a csupasz orgonák,
bár még nem feslik rajtuk virág.
Üzen a természet ezerféle módra
- égre felhőkkel ír a szerelem.
A kis veréb szívet ugrál a hóba,
hogy tollas párja boldogabb legyen.
Gyengéden öleljük át hát egymást.
Szívünkben ma csakis örömtűz terem,
száműzzünk most messze minden fájást,
szárnyaljunk együtt a fényeken!
"SZERETLEK"
Céltalan gurulnak nélküled a napok.
Úgy érzem, elhasznált, lyukas zokni vagyok...
Reggel félálomban agyam rútul ámít,
- aztán csak rájövök: már semmi sem számít!
Elszaladt az idő, a szép "veledévek",
ölelés és féltés - mind-mind semmivé lett!
Elvitted magaddal az otthon melegét,
szép zöld szemeidbe költözött a nemlét.
Fájsz bennem, azt tudod! Árkot vés hiányod
arcomra, s szívembe (sír a "picilányod"),
elengedlek mégis - jobb neked, én tudom...
Utolsó szavadat lelkemben ringatom.
SZERETLEK VERS
Szeretem kedves mosolyod,
szeretem összes ráncocskád,
szeretem finom érintésed,
tőle elborít a boldogság!
Szeretem ahogy bánsz velem,
szeretem ahogy nézel rám,
szeretem, ahogy ajkad lágyan
titkos helyeken rám talál...
Szeretem, hogy:
"úgy szeretsz, ahogy vagyok"
- e mondatod örökké ott ragyog
lelkemben, mint Vénusz csillaga,
hát hadd szeresselek,
kérlek ne hagyj el soha!
SZÉLSÓHAJNYI SZERELEM
Szerelmet sóhajt a szél,
szerelmes minden mi él.
Boldogság suhan a lombok alatt,
finoman ringat a szende patak
fodrai közt ezer szédült reményt,
az erdő álmodik zöld tüzű fényt,
fejét lehajtva csak figyel, és vár
kis virág - kelyhében ott ring a nyár...
Lombok közt rezdül, dobban szívem,
minden mi él, együtt örül velem:
mit érzek - szélsóhajnyi szerelem!
SZÉTPATTANT BUBORÉK
Égszínkék buborék.
Ez volt a világom
- veled.
Kékjét kölcsönözte
rám mosolygó, kedves
szemed.
Szavaid burokba bújtattak
a gonosz világ elől,
s a nyár
ringatott, suttogott,
dúdolta verseidet
- az ám!
Jó volt így nyugalomban,
mint lágyan hullámzó
tavon.
Gondoltam, ez már mindig
így lehet, és boldogan
hagyom.
De egyszer buborékunk
szétpattant. Hullottál
nincsbe.
Veled zuhant a semmibe
szívem összes féltett
kincse...
SZILÁNK (A SZÍVEMBEN)
több mint kétezer óra
telt már el azóta
(százötvenezer szívdobbanás)
ugyanaz minden, és mégis oly más
reggel ébredek, nézem az ablakot
- ott látom tünékeny, fakuló alakod -
nyúlnék feléd, s nem érem el kezedet
fájdalom mardossa sántító szívemet
szememen lassan egy könnycseppet morzsolok
magamban csak suta szavakat mormolok
nem fut a semmibe - elér talán
nem koppan a semmi rideg falán
eltelt már azóta
több mint kétezer óra
SZILVESZTERI SZIKRÁK
Oson felénk az utolsó nap
már itt integet a kertek alatt
fényeket hordoz homlokán,
s szívében remény-álmokat.
Szilveszter, vidámság évada
szikrákat vet most az éjszaka
pezsgő buborék csiklandja nyelvünk
várakozással telik meg lelkünk.
Szorosan fogjuk egymás kezét,
röppenünk álmokon - irány az ég,
szédülni sincs idő, és lám
az új esztendő tárja kezét:
keblére ölel, új dallamot
dúdol fülünkbe - hátrahagyott
bosszúságot és bánatot,
s mi várjuk a derűsebb holnapot!
SZINTELENÜL
érkeztem semmiből,
futok a semmibe,
mi okból kötődöm
e helyhez ennyire
álmodok valóról,
ébredek remegve,
tűnök a tegnapból,
egy felhőn lebegve
holnapot rajzolok
az éjfél falára,
szürke árnyalatra
vált a színes ábra
elfogyott a festék,
nincs szín az ecseten
- apró halvány foltok -
nyomukat követem
ha majd a palettát
(remélem) meglelem,
fakult napjaimat
boldogra színezem
SZÍVSZAGGATÓ
magához láncol
s nincs mi felold
- megdöbbent képpel
lesi a hold-
becsap csalárdul:
reményt ígér,
aztán elárul,
álarcot cserél
szaggatja szívem,
s gúnnyal kacag,
tőle mellkasomban
csak jég marad
horzsolja bőröm,
tépi hajam,
majd szól kajánul:
védjem magam
de nincs oltalom,
és nincs kegyelem,
saját magányom
az ellenfelem
SZÓZUHATAG
fényt fon
árnyba
angyal
szárnya
libben
égre
könnyem
végre
nem hull
látod
boldogságot
termett
éjünk
nem kell
félnünk
nincs
mi árthat
jó itt
nálad
hozzád
bújva
élek
újra
SZŐJ MOSOLYT A NYÁRBA
Szőj nekem mosolyt a nyárba,
kérlek - tedd, hogy ne legyek oly árva.
Félek. Engedd, hogy képzeletemmel,
mely tudod széles, akár a tenger,
téged idézve, ne könnyem hulljon.
Kérlek tedd, hogy a fájdalom múljon
szívemből - óvatosan, lágyan.
Ne borítsa ködfellegbe éjszakám és ágyam.
A napok csak telnek-múlnak egyre,
s hagyom, hogy sodorjanak messze.
Hát rajzolj nekem mosolyt a kéklő-fénylő égre.
A távolság nem mérhető...
... hogy elfogadjam végre...
TAVASZVÁRÓ NÓTA
Kopár homály rideg ölén
kerestelek te szép legény,
ködöt lehel az ősz körém,
hiába várlak leslek én.
Feledve majd a tél derét,
mikor tavasz köszönt reánk,
napunk zúdítja új hevét,
lesz zöld reményből vágyruhánk.
Bekopogtatsz az ablakon,
riadt szívem már fáj nagyon,
hát fogj karodba édesem,
és ne engedj el sohasem!
TE (ANYÁK NAPJÁRA)
Nagyon rég voltam kisgyerek,
s most, hogy a múltba révedek,
látom, hogy mennyit küszködtél,
szívvel lélekkel neveltél
- hosszú volt az út tudom,
és szegélyezte fájdalom -
a gyerekkor elmúlt, felnőttem már,
az évek elszaladtak lám,
s te most is gondot viselsz rám.
Te mindig nyújtottad kezed, 
mikor azt hittem: nem lehet,
én így tovább, már nem bírom,
te nyugtattál, ha fájt nagyon.
A legjobb orvosság voltál,
erőd, mint patak folydogált,
a könnyű légbe ím elszállt.
Ha kell, most én fogom kezed,
és mindent köszönök neked!
TELIHOLD VIGYOROG
Telihold vigyorog a táj felett,
körém vetít nyomasztó díszletet,
kertemben ácsorog sok vén diófa,
kusza árnyakat vetve álmomra
- mely nem jön -
ezért csak lesem egyre,
ahogy a színek vegyülnek egybe
a kaján fénylő ábrázaton,
nem szép derülni lázálmokon
...hajnal felé már rezzen szívem,
súg egy éteri hang:
- vár fekhelyem -
...vár, de hiába, nem indulok
mert lehet ismét rossz gondolatok
ülik meg lelkem, és e félelem
nyitva tartja meggyötört szemem
TE MEG ÉN
Hajnallá álmodlak minden éjjelen,
rezzenő valódra rácsukom szemem,
csendedből iszom az éjfél sóhaját
- rám borul, betakar mint óvó nagykabát.
Szemedben gyűjtöd nekem a tündefényt,
tenyereden tartod a szép "együtt- reményt",
szívedben dübörög a legszebb vallomás,
TÉLELŐ
Bogot köt a szél az éjszakára,
hideg álom zúdul mindenen,
szárnyatlan vágy leragad a sárba,
a sarkokban sötétség terem.
Apródonként havat hint a földre,
zúzmarát virágzik minden ág,
gúnyos árnyak járnak körbe-körbe,
ablakom is csupa jégvirág.
Jelet karcol szívembe a kétség:
nem ér véget - börtönébe zár!
Soha többé nem látszik a kék ég,
soha többé nem jön el a nyár.
TÉLI ESTE EGY ELHAGYATOTT PARKBAN
A parkban, a szomorú
hámló padok mellett
elkószált, megfakult
álmok térdepelnek.
Törött szárnnyal
próbál röppenni az idő,
de béna csapkodással
csak fájdalmat csal elő.
A vedlett fák közé
terülnek már az árnyak,
a dér csipkézte bokrok
enyhülésre várnak.
Fagycsípte arccal,
tétován, reszketve
lassan botladozik
a decemberi este.
TÉL KOPOGTAT
Felhős, ködös napok járnak,
sajnos vége lett a nyárnak.
Árokparton fagyok ülnek,
tücskök már nem hegedülnek,
langy napokról álmodozva
lombját hullatja a bodza.
Avarszőnyeg fed már mindent,
angyal lesi föntről: itt lent
szürkébe bújt szív és lélek,
az emberek attól félnek
sosem lesz a télnek vége
- úgy vágynak a melegségre!
De a meleg messze kószál,
sőt, lehet, hogy sosem volt tán
- álmodták csak a kék eget,
és hogy fentről fény integet -
hegyen túl már tél kopogtat,
szív nyárról csak álmodozhat!
TÜKÖR
...rátekintesz, s látod:
derűs arc figyel rád
(vagy karikatúrád)
nézed tükörképed,
s érzed mit szem nem lát -
- a maszk mögött némán
könnyek szántják arcát -
titkon egy összetört
lélek nyüszít: nézz rám!
láss engem!... engem láss!
... nem kell többé ámítás!
Tépd le csaló maszkod,
tárd fel síró arcod,
mutasd csupasz szíved!
,,,nálam gyógyírt lelhet
fájó, sebzett lelked...
ÚJJÁSZÜLETÉS
Magányba csomagolt az Isten.
Mondta, hogy senkim sincsen.
Én ültem némán, ölbe téve kezem.
Igazat szólt - hisz nem voltál velem!
Nem voltál velem, s nem voltál már sehol sem.
Hiába vonszoltam parányi létem,
belül alig parázslott némi élet,
csak bábja voltam mókuskerekének.
Hályogot illesztett szememre,
kölöncöt függesztett szívemre,
ködöket bocsátott álmomra...
Nem lesz ez már másképp! - súgta.
Hittem neki, és elfogadtam.
Már hunyt szemmel sem álmodoztam.
Nem vágytam színre, szépre, fényre
- csak ültem a vaksötétségbe`...
Egyedül hiányod volt a társam.
Estétől csak a reggelt vártam,
reggeltől meg, mint valami gép,
vonszolódtam félve az estét.
Kézen fogva járt velem a bánat.
Végül már nem is akartam társat.
Jó volt nekem félig élettelen
- senki nem akasztotta lélegzetem. *
Sok év múlt így, s miként pergamen,
száraz, zörgő üreg lett szívem.
Aztán jött Ő, mint a szélvihar.
Mosolyával mindent felkavart.
Fenekestül fordította fel
életem, de most nem érdekel
- nem számít, ha bolydult a világ,
mert két karjában várt a boldogság.
ÚJRA ÉS ÚJRA...
Mindig... és újra..
és újra, és megint...
szemed távolodva
fénylőn búcsút int,
tovatűnt alakod
mindjárt ködbe vész,
s én mégsem hiszem:
csak ennyi az egész...
Mindig... és újra...
és újra bennem él,
nagy árat fizetek
a fájó könnyekér`
a valóság süvölt:
"felejtsd gyorsan el -
- el kell azt engedni
kinek menni kell!"
Mindig... és újra...
és megint álmodom,
átrepít álmom
a messzi távolon -
- oly valódi a kép,
el sem hihetem,
hogy tényleg nem te vagy
ki szembe jön velem...
Mindig... és újra...
és újra, és no lám:
felém lépkedsz álmom
szivárvány-porán,
lábnyomod csillog
- színes délibáb -
tudom: nem valóság,
de nekem a világ...
ÜZENET A DOBOGÓ TETEJÉRE - EGY OLIMPIAI BAJNOKNAK
Nézem boldog arcod,
szemem könnyben úszik,
szívem dobbanása
himnuszt zeng nekem,
közben a képernyő
fénylő képeit lesem.
Sok izzadt küzdelem
mi repített idáig,
százezernyi óra 
- örök rejtelem
mitől, és mitől nem -
sikerül? vagy mégsem?
...de most örülhetsz
- én örülök veled,
enyém e büszke érzés
mit okoztál nekem -
s tiéd a győzelem!
VACOGÓ HAJNALOK
Lágy érintéssel simítja
a táj arcát az ősz.
Heve még fel-fellobban,
a nyár már nem időz
sokáig erre - rohan,
merre hajtja a szél.
Gorombán lökdösi tova,
s nyomán lépked a tél.
Még utolsókat böffen
meleget ránk, de már
tudjuk, hogy egyre többet
vacog a hajnal - de kár!
Aranyba öltözik lassan
kertem alján a hárs,
később az eső koppan
az idő rőt ablakán.
Lassul a napok lépte,
kincseket rejt az éj.
Apránként messze szöknek
a fények - de te csak ne félj
- én őrzöm neked a lángot,
szívemben itt lobog!
Majd tovább vetítik feléd
a nyár végi csillagok...
VALAKI ÁTSÉTÁLT A KERTEN
Valaki, tán az ősz átsétált a kerten.
Bámészan megállt a hársfa alatt.
Mélázva tépett egy-egy levelet,
majd szórakozottan továbbhaladt.
Nem tudta, hogy ablakból figyelem.
Tette, ami ilyenkor rendelt dolga.
Nem jött közel, hogy beszéljen velem.
Eltűnt, mintha soha ott se lett volna.
Azóta mindig lesem a kertemet,
hátha megláthatom alakját újra,
mert oly ismerős volt. Meglehet:
nem is az ősz. Csak az ég tudja...
VANNAK NAPOK
Vannak napok, mikor álom vagyok,
csillagtalan éjedbe besurranok,
talán szikrázó nyomot is hagyok -
- vedd észre végre: itt vagyok!
Vannak napok, mikor elgondolom:
az egész élet csupáncsak álom -
- egy múló villanás, és semmi más,
színes káprázat, végtelen álmodás...
(...jöjj már el végre, ébressz fel kérlek
- aludni vétek, ha élni is lehet,
de mindezt csak veled...)
VARÁZS
Úgy kellett hogy rám találjál,
Az életbe kiabáljál,
Rám idéztél fényeket,
Szivárványszép színeket.
Azért jöttél, azért voltál,
Hangoddal elvarázsoltál,
Kezem fogtad, rám nevettél,
Tündérmanódként szerettél.
Nem szél hozott, mégis elvitt,
Nekem nem hagyott, csak ennyit:
Szerelmednek szép szavát
- álmaimat fonja át...
Szabó Lőrinc nyomán szabadon...
VÁGYAKOZÓ
Vékony kocsányon lógok,
reggelre rám dermed a dér,
napról napra szorongok:
mikor sodor el a szél...
Kiszáradt lényem fénytelen,
perzselt-szín, és zörög,
már múltidő az életem,
takarnak őszi ködök -
- de itt motoszkál még a vágy,
valahol mélyen bennem él,
újra üde zöld lehetnék bár,
s nem száraz, sárgult falevél...
VÁRLAK
Isten tenyerén
hűsöl a lelkem,
szomorúság
fészkel bennem,
távolodok már
a valóságtól,
álmokat szövök
egy tükörvilágról.
sebeket karmolt
szívemre az élet,
hiába kívánom,
nem heged, éget.
éjvizű homályból
nyúlnak értem árnyak,
de én csak lebegek,
álmodok - és várlak.
VELEDKARÁCSONY
Karácsonyt pislog az éjfél:
erre libben angyalszárnyon,
majd tovább lép holdfénykévén,
körbefonja tündérálom.
Gondolatban már ezerszer
eljátszottam, milyen szép lesz,
mikor a szent éjben végre
csillagomként velem fénylesz.
Nem kell ékszer, nem kell bársony,
nem kell talmi drága holmi!
Egyre vágyom, egy az álmom:
két karodban elsimulni!
VÉGZET
az, kiért megszülettem
már nem jön el sosem,
a nincsbe olvasztotta
tengermély végtelen
itt lebeg felettem
sóhajnyi végzetem,
lágyan karol magába
éjbársony szerelem
(hogy megszülettem érte,
mindent jelent nekem)
Feld:1-32 o.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Havas Éva |
|
|
|
Címkék: gyermeklelkemből, találkozhatnának, mézeskalácsillat, róladgondolatok, léleklángocskák, tündérmanódként, természetanyánk, bársonyhangodat, belecsempésztem, megkönnyebbült, angyalszárnyon, veledkarácsony, gyertyalángnyi, veszteségeimet, csendölelésben, összehajtottam, megszólítottál, gyermektitkaim, mókuskerekének, szendergésembe, galambszárnyon, szivárványszép, emlékcserepet, holdfénykévén, elárasztottál, szürkülhetnek, elvarázsoltál, lélegezhetlek, könnygyöngyök, elvarázsolnak, egyensúlyozok, szeretteimnek, elszenderedsz, képzeletemmel, visszacsillan, évfordulójára, örök álmodozó, szeretet széthinti, utolsó percig, legszebb ajándék, lángocska vagyok, feledés hava, első anyátlan, fáradt szál, magány ívein, jobb napokból, semmit várom, félálom nekem, éjbe vész, boldogság mellettem, estig éhen, küszöböt estelig, Havas Éva, HAVAS ÉVA VERSEI, ANGYAL SZEMEK, ANYÁTLAN JAJ, ÁLMODOK VELE, ÁLMODTAM VELED, BÉKÉS PILLANAT, Mert Isten, CSAK MAGAM, CSAK SZAVAK, DALLAMOD VAGYOK, KEDVES ARC, RÉGI NYÁR, EGYÜTT VELED, Bódi László, EZER LÁNG, ÉBER ÉJ, Szalay László, ÉJFÉL UTÁN, AKKOR DÉLBE`, Kosztolányi Dezső, FÉNYT FOLTOZÓ, GYERTYALÁNG ÉRTETEK, HALOTTAK NAPJA, HAZUDJ NEKEM, KARÁCSONYBA HULLÓ, KARÁCSONY FELÉ, KARÁCSONYI DALOCSKA, KORTALAN SZERELEM, KÓSZA RÓLADGONDOLATOK, KÖNNYEK IDEJE, KULCS NÉLKÜL, MÁJUST IZZIK, MIELŐTT MEGISMERTELEK, MINTHA MÉG, HOVÁ LETTÉL, NÁLAD FELEJTETTEM, NEHÉZ BÚCSÚ, AKAROK CSILLAGOT, TUDTAM RÓLA, NINCS SEMMIM, NINCSED TAKAR, NYÍLT SZÍVVEL, SZERETNÉK ÚJRA LENNI, Hyde Park, London Eye, PICI TITKUNK, PICI VALLOMÁS, RÁNCOS IDŐK, Evokáció Csokonai Vitéz Mihály, SENKI SEM TUDJA, SZELÍD SOROK, SZERELMES ÜZENET, SZERETLEK VERS, SZÉLSÓHAJNYI SZERELEM, SZÉTPATTANT BUBORÉK, SZILVESZTERI SZIKRÁK, SZŐJ MOSOLYT NYÁRBA, TAVASZVÁRÓ NÓTA, ANYÁK NAPJÁRA, TELIHOLD VIGYOROG, TÉLI ESTE EGY ELHAGYATOTT PARKBAN, ÚJRA ÉS ÚJRA, ÜZENET DOBOGÓ TETEJÉRE, OLIMPIAI BAJNOKNAK, VACOGÓ HAJNALOK, VALAKI ÁTSÉTÁLT KERTEN, VANNAK NAPOK, Szabó Lőrinc,
|
|
Offline
