|
2019-09-25 20:00:08, szerda
|
| |
| |
KISS JENŐ VERSEI
Kiss Jenő, álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel (Mócs, 1912. szeptember 13. - Kolozsvár, 1995. december 16.) magyar költő, író, műfordító. A 20. századi erdélyi magyar líra egyik kiemelkedő képviselője.
AGG GYÜMÖLCSFÁK DÉLUTÁNJÁN
Komoly lilák és selymes hamvú kármin
az agg gyümölcsfák késő délutánján -
a színek kegye halk pompával vár rám,
mint felhő-sávra a nyáresti lágy hím.
Ma még az éhes kedvünk kergetőzik,
s oly szép az esték lányszemérmű pírja!
De már hetykén gömbölyödik a szilva,
s talán egy lépés van csupán az őszig.
A törzs bogán ragyog az arany bánat,
a büszke fütty már nem zeng úgy s nem árad,
zöld fényben nő az álmok csipkebokra.
Eddig izzó kagyló: a nyár dalolt itt,
de ma egy bú már tétován befordít
a kétes, finom, őszi kontúrokba...
Anyád szemében
ott a nap;
sugarai rád hullanak,
hogy nőj te szépen.
Anyád szemében
ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.
Anyád szemében
ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...
Anyád szemében
ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!
ANYÁM SEGÍTŐJE
Egy asszony, Tudorika néni,
segített bús anyámnak élni,
rá bízott minket, hogyha elment,
rá hízót, kiscsibét s a kertet.
S el kellett gyakran menni néki,
vállalni, mit a sorsa mért ki;
magára volt, apám a fronton,
ezernyi ügy-baj hívta folyton.
De jött át Tudorika néni,
s okunk nem volt már sírni, félni,
enni adott, csitított, ápolt,
tündéri második anyánk volt.
Hol van a jó asszony, a régi?
Lehet, most is anyám segéli,
segíti ott, hol úr a semmi,
a holtak sorsát elviselni.
1964-65
ARANYFŰZ
Párát lehell a föld, sóhajtón.
Hát hogyne, itt van a tavasz!
Kinyujtózkodnak tagjai,
vére zubog, jól hallani -
Vagy a megáradt patak az?
Éledő, halvány tűz a parton,
villáncsoló arany tűz,
világit már a dús aranyfűz,
kis sárga bokra már világít -
minden tűzgyújtó tavaszon
ő a legelső lenge láng itt;
ő a legelső kicsi máglya,
rajta ég el telek magánya,
őtőle fog tüzet
a szunnyadó kedv és a lendület!
Míg végigpillantok a parton,
tekintetem fölébe tartom:
melengessétek, gyenge ágak -
Lobbanjon vessződ, égj aranyfűz,
járj át, arany tűz,
tüze intő arany világnak!
AZ ASZTAL PARTJÁN
Miként a rozmár jégmezők szegélyén,
ütöm fejem fel s dőlök két könyökre
az asztal partján, s szemem elgyötörve
tekint szét puszta papírlap fehérjén.
Bajszom lelóg, a hátam bérce görbe,
s csak ülök itt minden nap sarki éjén,
lágy víz helyett a parti jég keményén,
minthogyha holmi bűbáj idekötne ...
Pedig körmölni egyre - minek az már?
Minek vergődni itt, mint busa rozmár?
Megtettem én, mit bízón megtehettem.
Későre jár, jobb volna lefeküdni,
ős elemembe szépen lemerülni -
hadd csapjon össze hulláma felettem.
CSONTOS, VÉN PARASZT VOLT
Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.
Emlékszem, eperfa állt az udvarán,
melyről már sok epret szedett az idő. -
Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.
Ott lakott a domb alatt, a felszegen.
Hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza, s inges karja fennakadt,
fenn - mint ágak közé dobott patyolat.
Hajdan béres volt, és a többi között
megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -
s ötven év után is még zavarba jött,
hogyha más emelt rá kalapot előbb.
Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,
gyakran látogattuk meg az öreget.
- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,
s mi kezet csókoltunk néki tétován.
Csak most értem: apám mért mondotta ezt!
Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd
nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;
vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.
Ki sejthette akkor, mi történt vele?
Most már tudom: az volt elégtétele,
a végső, a legfőbb, legszebb izenet,
hogy egyszer a szolga is ember lehet!
S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,
mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a
kezét tiszteletes csókra adja ott,
csak az uraságot, és még a papot.
Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:
emlegette még halálos ágyon is - -
Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!
Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!
Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,
el-eldördülök a szolgaság egén,
rásújtok azokra búsan, lobogón,
kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -
Csak lehetnék itt is, ami ott neked:
elégtétel, drága s tikkadt izenet!
Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,
hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!
1935
DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL
Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom.
Nincs részem birtokul belőle,
így az egészhez van jogom.
Enyém a dombhát és a róna:
hány bérce, völgye, mind enyém -
enyém patakja és folyója,
merenghetek szép, friss egén.
Voltak, kik messze hívtak innen:
,,Jobb máshol, jöjj, amíg lehet."
Küldött a háború parancsa,
űzött a páni rémület -
de én maradtam: meggyötörhet,
mégis egyetlen birtokom.
Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom!
Hazahív a hűség, 1957
EKLOGA
Megfürdöm szemed mélységében,
melyben nedves örömök siklanak,
mint tóban gyors, üvegszemű halak.
Gyér bárányfelhő-nyáj az égen -
vigyázni rája nékem kellene,
de megköt, itt tart lényed kelleme.
Pásztordalt dúdolok füledbe -
s míg hűs kezem kis térdeden hever,
megízlelem az ajkadat: eper.
Körül mintha minden ölelne:
az ég a földet, s ott - mint barna kar -
a lankadt rétet a patak-kanyar...
EGYEDÜL
A fák féllábon állnak, mint a
gólyák.
A csend olyan, mint egy mozdulatlan
üveggolyó: csak hozzá kell nyúlni,
hogy elguruljon.
A réten a boglyák
elejtett gomolyagok.
Olyan egyedül vagyok!
Lankadt violák illata jár át.
S felettem ujjnyi
felleg-csík jelzi vágyaim határát -
Előveszem szívemet, mint más a pipáját.
Jó volna meggyujtani, de tüzet nem kapok,
hacsak az Isten ide nem nyujtja
parazsát: a napot!
EGY PARKI HALK PADON
Utolszor mikor ültem egy parki halk padon?
Mikor ültem le pórként s keltem fel gazdagon?
Szemem mikor kúszott fel fák törzsén, gyors pele?
Tüdőm mikor volt ennyi hűs mámorral tele?
Így kérdezek magamra s felelnem rá nehéz,
már hosszú évek óta rabszíjon tart az ész,
kutatni titkainkat könyves szobámba zárt,
eltávolítva tőlem fát, domboldalt, határt.
A természet szült engem, a fia voltam én,
ott cseperedtem én fel termékeny, jó ölén,
s hogy elszakadtam tőle! Úgy hagytam cserben őt,
mint háládatlan gyermek a jó, öreg szülőt.
Vádlottak padja nékem e csöndes parki pad,
az önvád martalócok kemény kezére ad,
hűtlenség bűne terhel, felmentést kaphatok?
De hisz már rab, az elme bilincsén rab vagyok!
Ne ítéljetek el hát, fák, pázsitok ti is,
elég az ember lelkén egy, egyetlen bilincs,
kutatni titkainkat könyves szobám bezár,
nem élhetek, mint régen, köztetek soha már...
1980
ELALVÁS ELŐTT
Lehalkítom most lelkemet,
ne zúgjon bennem, mint vad szerkezet,
ne halljam tombolni a tért;
csak halkan, - testem már nyugodni tért.
Valami lágy, meleg zenére vágyom,
mi elzsongítson itt az ágyon,
valami belső, hű zenére
a vér örök s szent ütemére.
Szemem még nyitva. A homályba más sem
világít most, csak e varázsszem,
meg-megrebegve, zölden,
mutatva, hogy még bent vagyok a körben,
az áramkör nagy, zsongó áramában,
a száz veszéllyel lüktető világban, -
hogy még ébren vagyok,
hogy tudatom még álmatlan ragyog.
Zenét, zenét,
amit csak hall az ember és nem ért!
Zenét küldj, lelkem, zengő hangsugárzóm,
valami halk, meleg zenére vágyom,
mit nem szakít meg jajszó vagy röhej,
mibe nem robban távoli dörej,
s dobok belé jégpergést nem kevernek;
mitől nem sír föl párnáján a gyermek
s az anyja nem remeg meg;
mi nem sikítja fémek ritmusát,
miben más, más zeng - tán az ifjúság,
tán a kalászt meghajtó nyár, a sárga,
tán gesztenyék telt, tükrös barnasága,
talán a fény, talán a szerelem,
talán
egy meglévő, de nem ismert elem,
ami csak úgy hasad, miként a hajnal,
és nem rokon, nem, semmiféle jajjal -
Zenét, zenét,
mi öntudatlan árad szerteszét
bensőm elbarnult éjén, lebegő
molekulákkal, mint a levegő,
és csak dajkál, körüllehelve arcom,
és csak dajkál, míg végül is elalszom.
123 vers a zenéről [48-49.]
EMLÉKEZÉS EGY MALOMRA
A malom halkan kalapácsol ...
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.
Hányszor hallgattam álmodón e
kimért, erélyes ütemet!
Itt, hol zöld csipke árnya von be,
a szellős vadszöllő megett.
Szerettem ülni itt ... A tornác
hűsével gyakran hitt ide;
néztem, hogy leng alá a tornász,
istenkísértő venyige,
figyeltem hosszan: mint kopácsol
üllőjén egyre a malom,
ott fennebb ... s éreztem, hogy átfoly
valami édes izgalom.
Fülem hangjára visszarévül,
hangja fülembe visszacseng ...
Az ő friss kalapácsa nélkül
halott lett volna itt a csend,
a táj kisült, a fák komorlók,
az élet álmos és süket -
elvesztették vón mind a dolgok
szép, élő lüktetésüket.
De a malom csak kalapácsolt,
örök ütemre, mint a vér,
nem lankadó öreg kovács volt,
a liszt lágy kormától fehér.
Vele dobbant a táj, az élet,
minden, mi szállni, élni hív;
szivemben ő volt az eszmélet,
a csend mellében ő a szív ...
Ráhajtom arcom most e mellre,
jó lélegzését hallgatom -
az a szív ver, ma is ver egyre,
ma is dobog az a malom.
Tompán, kimérten kalapácsol -
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.
1956
ESŐS ALKONYAT
Az eső kásásan szemez,
jön a szürkület.
A gombák felnyitják nemez
esernyőjüket.
Fázón begombolkozik
a dohányvirág.
Az ég lecsüng a dombokig
s széle mind lilább.
Hűvösödik. S az udvaron
egyre nő a sár;
a szél a fáknak udvarol,
a víg csapodár!
Az eresz olcsó gyöngyeit
rendezi (esett
nő) de mindegyre elveszít
egy-egy gyöngyszemet -
Az utcán egy lovas üget.
Koppan a fedél.
Az özvegy kút vízgyűrűket
próbál és cserél.
Úgy nézem, mint bús, árva nőt,
aki még remél -
s nem sejti, hogy figyelem őt
a tornác szegletén.
ESTI MERENGÉS
A pillád repdes,
s bőröd akárcsak a bársony,
pupillád nedves,
fénylik, akár a harmat a páston,
lágy esti dal
árnyalja dús, puha szádat,
árnyaival
betakargat a lomb meg a bánat.
Bronzos kezecskéd
itt dereng elmosódottan,
egy bohó kecskét
szeretnél némán becézni mostan,
vagy meztelen
nyúlt nyakú hattyúra ülni,
s így estelen
holdas habokra el-, lemerülni.
Kis hasad halvány
reflexe tündéri lenne,
mély habok habján
úsznál a zöldes, hűs végtelenbe,
tört sugarak
hímpora szórna be éjjel,
arany halak
csókolnának bús állati kéjjel.
Így, így lebegnél
messzi az éteri csenddel -
de egy szigetnél
hűsen kilépnél újra te reggel,
s a part fokán
- hol kagylók selymes porladó héja -
állnál: pogány
hellén mítoszok Aphroditéja!
AZ ÉLET SZERELME
Ne mondj ellent a fellegeknek,
tekinteted ha messze hívják,
ne vond el gyámolát kezednek,
ha átkarolják kedves indák,
addig vagy ember, míg szeretnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
még nem bolond az, ki bolondoz.
Örömre lettünk, bárha kínban,
örök a mámor, bárha illan,
fordítsa vissza bár az elme,
egyet mond az élet szerelme:
Még nem bolond az, ki bolondoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
addig vagy ember, míg szeretnek,
ha átkarolják kedves indák,
ne vond el gyámolát kezednek,
tekinteted ha messze hívják,
ne mondj ellent a fellegeknek...
Az élet szerelme, 1961
FALUMBAN
Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.
Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.
Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.
Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...
1974
A FIÚHOZ AZ APÁÉRT
A két Bolyai emlékére
Apádat ne, csak eszméit tagadd meg,
ha másként nem léphetsz tovább.
Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
és megtagadtad őt is, az apát.
Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
a semmivel! és megférni vele.
Még akkor is, ha oly semmi, amelyből
egy új világot hoztál létre te.
Apádat ne, csak eszméit tagadd meg -
hisz tőle volt az elméd, lángeszed!
a kisebb lángból a nagyobb! hisz ő volt
irányítód, varázslód, váteszed!
Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
alkudni nem tudtál, mint annyian -
inkább az ordas semmi, a kietlen,
mely hogyha ad, nem mondja: vedd, fiam!
Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
lenni konok magunknak végzete.
A semmi: semmi, akkor is, ha abból
egy új világot hoztál létre te.
1974
A FORDÍTÓK
Magyarul szólalt meg a Biblia
s a zsoltár. Zord, nehéz időkben.
A lélek beledöbben.
Nehéz idő, aj, vassal szigorú kor,
mely mégis, mégis szent volt és dicső:
biblia- s zsoltárfordító idő.
A magyart megtanították Istenre,
és Őt magyarra -
szent és dicső idők kellettek arra.
Magasztos évek és évtizedek - -
s Károlik, Szenci Molnárok - nos, ilyenek.
A fordítók.
Kik által a titok
nemzeti közkinccsé lesz,
s a Való Létre mindenki fölérez.
A szóhoz ének, Bibliához zsoltár.
Károli mellé társként: Szenci Molnár.
A Fordítók.
Kik roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant verseket.
Kik, bármily idegen volt is e nyelv,
rá megtanították a jövevényt:
a messzi Írást és a Költeményt.
S egybeforrtak velünk e jövevények:
e fájó földé lettek, a miénkek.
Segítő bátyánk lett a Biblia,
és minden zsoltár jó atyánkfia.
Minthogyha nem is éltek volna máshol,
minthogyha itt, miköztünk, mivelünk
születtek volna testből, látomásból...
Fennen dicsértessék a Fordító,
a vágó fegyver nélkül hódító.
Dicsértessék a szent, dicső idő,
mely fénylő könyvek által lett dicső,
a lélek által győző s gyarapító.
A meg-nem-nyugvó békére tanító.
ISMERŐS FÁK KÖZÜL...
Ismerős fák közül
kilép az erdő,
az erdő, mely több önmagánál.
Kilépünk önmagunkból,
szálfáink, rácsaink közül,
mert:
többek vagyunk a láthatónál.
A fáktól nem látni az erdőt,
a sűrű testünktől magunkat.
Ám egyszer tisztázódik minden.
Megjelenik egyetlen arcunk,
de nem a tükreinkben.
JÖJJ TAVASZ!
Jöjj tavasz! de ne úgy, mint tavaly,
mint tavalyelőtt, mint párezer éve mindig,
hevenyén és virágfüzéresen,
ülve egy csodálatos kecskebakon
s minden kelyhet mámorral töltve színig,
aztán kilöccsintve megint
már kábultan a kéjtől meg a daltól,
a fákból virágbuborékokat fújva
- mik aztán szétpattannak egy éjszakán -
s a kerteket hő rózsákkal kigyujtva
és széllel élesztve tovább puhán
s már-már bentégve a lenge lángba,
ezer virág közt százezerre vágyva
s már nem is tudva: mi virág s mi gaz -
ne így jöjj, tavasz!
Hanem mint aki légyottra megy,
fájón titkolva zengő örömöd,
csak egy,
csak egy,
csupán egyetlenegy
rózsával márvány ujjaid között!
KÁNIKULA
1
Harangszóval kondul a hőség,
a napsugár merőleges,
az ingujjra vetkőzött mámor
szívemben árnyékot keres.
A kutak gémje mozdulatlan,
a kígyózó ösvény megáll,
csillámló vízgyöngyök után nyúl
a vályúban a békanyál.
A réten margaréta tiszta
tányérán virágport kínál,
és az átlátszó pillanatban
a mart szederbokrainál
menyecske szoptat, arany melle
úgy fogy, akár a holdkaréj;
a lábánál az ura horkol,
az álma kút, annyira mély.
A levegő forró tükörlap,
egy-egy gyors fecske nekimegy,
távol lilás erdőkkel borzos
a fénybe ködlő messzi hegy,
az égen bárányfelhő béget
eső-teljes juhok után -
mellette hervadt fodormentát
szagol a pásztor délután.
2
Illatos nyomomat, ha lépek,
ím, felemelik a füvek,
ha heverek, karom kitárom,
mint földre döntött feszület.
A tücskök halkan citeráznak,
a pillás csend elálmosul,
s a kinyílt szemem kék virágát
leszakítja egy álmos ujj.
Megfordulok, s elszunnyadok, mint
a tiszta szívű emberek.
Homlokomra füvek hajolnak
és piros eperlevelek.
3
Egy surranó bogár felébreszt.
Az est elönt, mint drága oldat.
Sokáig tökvirágnak nézem
a domb felett a sárga holdat.
A foszforos bizonytalanság
halálfejű lepkéken fénylik,
úgy tetszik, mintha mozdulatlan
aludtam volna, ezer évig.
Szinte csoda, hogy létezem még,
hogy hazaindulok, hogy még nem
múlok el, mint siket fülcsengés
a lázas végtelen fülében.
Kísérnek a csillagok, 1935
KENYÉR ÉS BOR ÉS VÉRZŐ RÓZSÁK
Nem tudom, mondtam-é már eddig:
sosem volt íróasztalom,
egy konyhaasztalra hajolva
írtam és írom verseim,
egy asztalon, min kenyeret metélnek
és bort töltenek a pohárba,
s viaszkosvászon abroszán virágok,
piros kis rózsák vérzenek.
Kenyér és bor és vérző rózsák -
ezek között születnek verseim,
ne csodálkozzatok tehát,
ha olyanok, amilyenek,
ha a kenyérről vesznek példát,
egyszerű, megszokott ízéről,
a borról, melyben megcsillan a mámor,
a rózsákról, amelyek vérzenek -
Rovom, rovom ügyetlen betüim
egy árva konyhaasztalra hajolva,
lehet, hogy megbecsüli őket mégis az,
kit nem hagy bútalan a vérző rózsa,
s vágyik egy kis kenyérre, kortynyi borra.
A KÖSZÖRŰS
Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos -
te, bal-dicsőséggel átkos!
Milyen szél vetett ide?
Milyen hűtlenség hite?
Te, te, pengék élezője!
Te, te, élek pengetője!
Te fened a késeket,
te hozod a vészeket,
tetőled van a gonoszság,
minden, ami szúr, nyes, döf, vág!
Te bujtod föl az acélt,
te adsz néki szörnyü célt,
te adsz néki gyilkos élet,
hogy elvegye, ami élet.
Szerszámod, a vak korong,
véges-végtelen forog;
gyűrűs útját egyre rója,
mint a végzet kerge holdja.
Szikrák csillaga között
száguld, mint az üldözött!
Benne holtak Dávid-arca,
átütött szivek kudarca -
Nem hallod a hangokat,
miket nyers korongod ad?
Nem hallod a hegedűket?
Bennük holtak átka lüktet!
Hegedül milljó halott,
imbolygatja a vonót,
imbolygatja - körben ülvén -
Szent Dávid bús hegedűjén:
"Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos!
Milljó tört szív, ím, megátkoz:
Ágyad legyen penge-él,
ne késsel, de kést egyél,
előbb ne jussál a ráknál,
ollóiddal egyre hátrálj!
Átkozott légy, átkozott,
ronda rákká változott!
Nyögve hordozd a világot,
és ne légyen senki szánód!"
1944
A KŐ NEM MOZDUL
Szokatlanul hatott reám a kor,
s a kór sem éppen megszokottan.
Én mindig itt voltam, és soha ottan.
Nagy könyveket forgattam, megszomorodottan,
de mindig itt voltam, és soha ottan.
Időmből semmi
ki nem tudott ragadni,
pediglen nyúltak értem
mohó évezredek,
szép hírnökök, szép fullajtárok
jöttek értem, hogy: nem megyek?
Ozirisz Thoth-tal üzent,
az írás istenével, de hiába,
Yucatan-félszigetről Kvetszalkoatl,
hogy együtt üssünk vissza a majákra.
Sumér táblákon kaptam hű rovást,
hogy menjek én Ur városába úrnak.
Lovasfutárral ős Magor üzent,
vértestvére Hunornak s mind a hunnak.
És küldött értem szóval a Halál is,
az Ájulat volt hites követe -
de nem mentem, nem,
de nem mentem sem mással, sem vele.
A kő nem mozdul. Egyetlen követ
sem mozdíthat ki szép szóval követ,
s én kő lettem, nehéz, de nem nehézkes;
csak él, csak kristály, csak konok keménység,
ha tenni nem, bár ellenállni képes.
Hajdanta égtem én is,
bennem lángolt a mélység,
honnan vétettem, honnan kiszakadtam,
kitörtem izzó, csóvás lendületben - -
E kor vetett föl s ez hűtött le engem.
S most itt vagyok, s csak itten. Nincs követ,
ki elmozdíthat szép szóval követ,
itt állok, kőkolonc,
szikáran, s szürke zuzmóval benőtten,
e földnek része, hozzánőtt darabja,
ki erejét épp kő voltából kapja,
füvekkel, fákkal, forrással köröttem.
Még meddig állok itt?
Egyszer majd kiszakít
valami csákány, mindörökké a kövek sem élnek,
de - kiszakítva s felszabdalva bár -
el nem enyésznek.
Én nem dómkupolák
s nagy, büszke tornyok magasába vágyom,
építsetek be engem az alapba -
így nem hiába voltam a világon.
LILA UTÁN SÁRGA
Ó, e tavasz! Már csak úgy néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra!
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra;
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.
Sárga, sárga. Itt akármerre nézhet,
mást nem lát a szem a réten átal,
mintha csak zölden tükrözné a kéket,
a kék eget sok sárga csillagával -
Sárga, tűzsárga, mely ha már kiégett,
gazdag múlással mély arannyá hal.
Sárga, sárga. Ma úgy nézek feléje,
mint ki égő csillagokba kémlel -
Ó, ifjúságom tűnt huszonhat éve!
Színem már hányszor változott az évvel?
Sárga, sárga! reményem színe-fénye,
új szín, új fény a kopott reményen!
Sárga, sárga. A hóvirág-gyerekkor
már csak emlék, fölfehérlő emlék -
S az édes bánat is, a csüggeteg kór -
lilái bomló lelkem ékítették.
Elnyílt, mi könnyű színnel szórt be egykor,
egyik régen, a másik csak nemrég.
Elnyílt, de hát ki bánja? Már a férfi
színe illik hozzám is! A vad láng
s szabad derű, mi lelkemet befényli:
sárga virágod, érett fiatalság!
Sárga, tűzsárga, mely arannyá ég ki!
Férfikorom jele - szép bizonyság!
Tavasz ez még - de már csak néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra.
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra,
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.
MÁRVÁNYFEJ TÖREDÉKE
Márványfej-töredék -
nem ezzel büszkélkedik a terem,
s én nem tudok mozdulni mégsem,
állok előtte hosszú percek óta
megbabonázva, védtelen.
Márványfej-töredék -
az arc megsemmisült,
az orr megsemmisült,
csak a szem meg a homlok
maradt, lám, eleven,
csupán a két szem -
néznek megejtőn,
nézem.
Honnan pillantanak felém?
Micsoda örvényéből az időnek?
Miféle borzalomból?
Milyen gyönyörből?
Vágyón, sóvárgón rajtam mért időznek?
Márványfej-töredék -
csupán a két szem -
így bús, rab odaliszk
pillant ki fátyola fölött
a lenge résen -
csupán a szem beszél,
csupán a szeme él,
csupán az könyörög,
hogy szabadítanám meg az örök
elmúlás fátyolától,
tépném le róla
a Semmit,
lássam: mögötte milyen arc,
mily száj megpattant húsa,
milyen két édes orca lángol -
hogy szabadítanám meg fátyolától!
Ó, ha lehetne!
De hát csak állok itten tehetetlen - -
nézek a sóvárgó szemekbe,
elveszve párás, szomorú
évezredekben.
Kiről ezt a márványfejet
faragták egykor, nagyon, de nagyon
szerethetett.
Aki ezt a márványfejet
faragta egykor,
csak véste, véste
és - szenvedett.
MEGHAJTOM MAGAM
Meghajtom magam most,
friss csokor kezemben,
sose vert a szívem,
ennél melegebben.
Nyújtom kicsi csokrom
édes jó anyámnak
s töröm fejem: néki
mi mindent kívánjak?
Gyöngyöt a nyakába?
sok zsírt a bödönbe
Mosogatógépet,
hogy magát ne törje?
hogy sokáig éljen,
s boldog legyen, boldog
egész életében.
MÉRLEG
Egy kicsi régi,
egy kicsi égi,
egy kicsi könnyű,
egy kicsi szörnyű,
csillám,
villám,
nos, ebből állott
az élet, ebből életem -
most, hogy jobbára tovaszállott,
pár szóval is lemérhetem.
Egy kicsi régi
(sose tagadtam),
egy kicsi égi
(fény a magasban),
egy kicsi könnyű
(hogy le ne rogyjak),
egy kicsi szörnyű
(hogy komolyodjak),
csillám
(káprázat, tűnő álom),
villám
(hogy mellettem levágjon) -
a holt időkből ez maradt,
ez a néhány sovány adat,
kihulltak mind a részletek,
csak a lényegre nézhetek,
kihullt az akta, a belég -
igen, már pár szó is elég.
S ha majd - hamar megérthetem -
búcsút vesz tőlem életem,
ha majd becsukja kapuit,
elég lesz annyi is: FUIT.
MINT KIRÁNDULÁSRÓL KREOL LEÁNY
Mint kirándulásról kreol leány, megtér a
mezőkről az este,
piros szalmakalapját, a napot, kezében lóbálja
leeresztve.
Derűs-fáradtan jön, s úgy csüng a ritka fonású
csönd a karján,
mint illatos kosár, mely kiürült, csak néhány
limlom zörög az alján.
A pataknál még megáll. Leül a martra s gyúlt
lábait a vízbe bocsátja;
a lábujjai sugarak, de legszebb a gyönge,
halvány fényű bokája,
minden hab arra siet, körülölelni s aléltan
elomlani rajta! -
De ekkor, mint hideg pisztráng, előúszik az
újhold. Lábát az este kikapja,
precskel róla a víz szanaszéjjel, csilló gyöngyei
bőven
szórják bé az eget, s mind ott marad fénylőn
a lágy levegőben.
1934
NÉZTÉL-E MÁR HOLDAT...
Néztél-e már holdat függönyön keresztül,
midőn csilla fénye a szobádba rezdül? -
Nézted-e a kelme haránt rostjain át
sejtelmes keresztté ágazó idomát?
Engemet, ó, hányszor ígéz szűrt varázsa!
Ülök a szobában - még nem ég a lámpa -
ülök illetetten, megszállva, remegve
s csak nézek rá: - álomfényű hold-keresztre.
S közben a gondolat időt és határt bont:
a lelkünk holdjának érzem a világot -
ám, mi világ fényét keresztté erezze,
hol az a rost? hol van az a lelki kelme?
Hol a csodálatos, üdvözítő függöny?
Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör,
maga mivoltában, mosdatlan hasít be -
jaj, nincs csoda-fátyol, mi átlényegítse!
Jaj, nincs gyönge fátyol: szeretet szövetje,
világtól világos mindnyájunknak lelke
s vak káprázatok közt könnyet a szem így ejt:
Ó, Istenem, függönyözd el lelkeinket!
NYÁR, ÉJSZAKA
Köröttem zsong az éjszaka.
Békák berekegnek.
Elzúg egy távoli vonat.
Legények rikkantgatnak valamerre.
A parti mulatóban
hangok felszított parazsán
kapkodják lábukat a hangszerek -
Hiába fúj tülkébe egy elült
tavi madár, hogy ,,csend legyen",
álltukban elbóbiskolt
öreg fák mindhiába
borzongnak fel, megrázva lombjukat,
az élet nem tud, nem akar
vackába elvonulni,
megszédülvén a nyár duhaj
szeszétől, a vasárnap
fecskét villámló, megpezsdült egétől,
rátartin és kicsípve
tovább nyűveti húrjait
a sohasem-elég
örömnek, lüktetésnek,
bele a friss hajnalba, kivilágos
kivirradtig...
Lásd, én sem alszom
zsivajgó-zsongó éjszaka.
Bár mulatságodon kívül rekedten,
a szívem együtt dobban teveled,
engem is elragad
a békák, emberek s a messze zúgó
vonatok izgalma, a mámor,
hogy nyár van, béke, csillag és vasárnap...
NYÁRI KÖD
Ülj a fűbe,
s lábad szépen fürdesd meg a patakban,
nézd, a gyors hab
mint csillámlik hűs opálban s aranyban,
oly könnyű vagy,
mint a pára, oly lágy, szinte testtelen,
ha akarnád,
hunyt pillákkal szétfoszlódnál nesztelen -
nyári ködként,
ködfelhőként nyúlnál el a magasban,
hol nagy-nagy csönd,
s ezer halvány, szeplőtelen havas van.
Édes lenne
kis szellőben foszladozni, szakadni,
tűnő fátyol:
egyszer csak már alig lennél arasznyi,
s úgy derengnél,
mint egy égi képen enyhe szín-alap -
s megvárnád, míg
óriás láng-tüdejébe szív a nap!
ÓDA AZ ANYANYELVHEZ
Veled születtem és veled halok meg.
Első s utolsó szó az ajkamon
te voltál, s te leszel. Te vagy
a bölcső és a sírhalom.
Ábrányi áhítatával ha szólok
,,Ó, szép magyar nyelv!" - ódának elég?
Vagy más kéne, nagy lángot gyújtanom,
amelyben minden fölszikráz, s elég?
Mi adhat képet rólad, mi tehetne
a méltó helyre, székedbe, anyánk,
minden magyarnak édes anyanyelve,
hogy jól vigyázzunk rád, s vigyázz reánk?
Az ősi istennőt látom tebenned,
ki szül, teremt, beszélni megtanít,
ha szűk-et mond, jól összevonja száját,
ha tág-at, tágra nyitja ajkait.
Az öcs kisebb, a száj is összezártabb,
a báty nagyobb, a száj is nagyra tárt,
a gömb, a gomb szabályosan mutatja
a fogalom sajátos vonalát,
szemléltető, szép oktatás, az ősi!
A gyermekkor s a gyermeki Idő
játékos módszere, a nagy múlt,
amelyből nyelvünk gazdagon kinő.
E nyelv, mely élt, nyelveket megelőzve,
s amely virul, ma sem hajolva őszbe!
Első s utolsó szó az ajkakon,
a bölcső és a sírhalom,
ez vagy minden magyarnak, drága nyelv,
nem csorbíthat meg semmiféle elv,
nem szűkíthet le pár szegény rokonra,
holott kiterjedtél rég annyi honra,
nem űzhet csúfot nagyképűn veled,
bár bölcs korokról vall ős jelleged,
te kulcs megannyi rozsdamart titokhoz,
kard, mely csomót egy vágással feloldoz!
Szerethetünk hát, nyelv, becsülhetünk,
lehetsz a régmúlt s a jelen nekünk,
eltöltheted a szívünk és agyunk
megvallhatod, hogy kik és mik vagyunk,
lehetünk egy veled a születéstől
addig, mikor már nincsen irgalom -
te legdrágább részünk a nagy egészből,
a bölcső és a sírhalom.
ÖCSÉM HAZAJÖN
Ferike emlékének
Tömör, ezüst dór-oszlopok
emelik itt a téli csendet,
üvegcipőcskéd átkopog
s megáll a zsongó ajtó mellett.
Vársz. Kék, zománcos köd mögött
dereng a fák havas opálja.
S a fény-pitykés kis ködmönöd
belecsillan az éjszakába.
Puha csillag-por hímporoz.
Búbánat, könny benned már nincsen.
Hűs, enyhe ujjad itt motoz
a régi-régi rézkilincsen.
Aztán belépsz. Barna szemed
bágyadtan siklik a szobán át,
s válladról halkan levered
a mennyország friss zuzmaráját.
ŐSZI BÉKE
Lassan megérik minden,
a dolgok furcsa félelme eloszlik,
közelebb jönnek az időben,
mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly.
Íme,
sündisznó-bőréből kifordul
a fényes gesztenye,
a mogyoró kitárja csipke-burkát,
s különös pagodáiból
előtolong a mák.
Az eszes dió,
mely csupa agytekervény,
Diogenészként dugja ki öreg
s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját
fakó-zöld hordajából.
S ha! zörget a paszuly,
kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből,
amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett
a messze távozott nyár...
A bizalomgerjesztő, kedves ég
kikattint minden
elzárkózást,
a külsőről bebizonyosodik:
nem ő a lényeg,
s kiderül,
hogy mennyi derű zsúfolódhat össze
a csendbe, min elárad a verőfény.
Az ágak karzatáról
lemosolyog az alma,
a körtefák megrázzák
nyeles csengőiket,
és a kigyűlt világ
megnyugodott és önmagává érett
arca előtt
elmondja lelkes, szép beszédét
a béke.
Kísérnek a csillagok,1959
PONTOS SZÁMÍTÁSOK
Életünk egyharmadát átalusszuk,
egyharmadát munkába öljük,
egyharmadát éljük le csak.
Szeretem én a pontos számításokat,
különösen ha életünkről van szó.
Ezek szerint a való élet
tetemesen lerövidül,
a sírkövünkön feltüntetett összeg
- legyen az bármily impozáns is -
a létezésünk
egyharmadára csökken,
EGYHARMADÁRA!
Ennyi, mi szép jövés-menés,
ennyi, mi társaság, barátság,
ennyi, mi széptevés vagy épp semmittevés,
ábrándozás, merengés, olvasás,
ennyi, mi semmi
és mégis gazdagítón gyönyörű,
mikor magunké lehetünk
s magunkon át mindenkié a földön,
amikor nem nyűg semmi,
s nem láthatatlan rácsú börtön.
Egyharmad - ennyi, pontos számítással.
Egyharmadnyi miénk az életünkből,
más szóval: nem élünk sokat.
De nincsen másképp, és én szeretem
a pontos számításokat.
SZAVAK INDULÁS ELŐTT
Nézd, kedveském, az éjszaka
előveszi a holdat,
elő a szivárványködös
és hűs keretbe foglalt
platina fényű holdat.
Ha figyeled az éjszakát,
rájössz: a hold a tükre,
s távoli képeket vetít
könnytől sötét szemünkbe -
Fájó tükör a tükre!
De mégis, most már valahogy
békülten hagylak itthon,
tudom, hogy arcodat úgy is
meglátom néha titkon,
míg ott vagyok s te itthon.
Tudom: a tükrös telehold,
ha vágyón belenézel,
elém vetíti képedet
opálos, messze fénnyel -
S oly jó lesz majd, ha nézel.
A SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA (részlet)
Fiamnak
1
Mintha egy könyvet
ütöttünk volna fel,
a Székelyföld Leírását,
úgy mentünk lapról lapra,
névről névre,
faluról falura;
úgy zizzent meg előttünk
egy-egy vidék,
teleírottan múlttal és jelennel.
Ős látomások,
legendák,
égbe rótt kapubálvány,
vártemplomok zengő fala,
s a munka
mai beszéde, vallomása:
ott volt mind
abban a könyvben -
megrendült ujjakkal lapoztunk.
Egy nyelven íródott és
egyetlen értelemben:
csoda, ha értelmünk s szívünk
egyformán rezdült meg reája?
Apa s fia így még nem értett egyet,
öröm ily osztatlan s a bánat
ily teljes nem volt miközöttünk
talán soha.
Itt éreztük meg újra mi,
hogy mik voltunk és mik lehetnénk,
hogy a szivárvány ott legmagasabb,
elérhetetlenebb, hol állunk.
2
Volt egy patak, amiben megfürödtünk.
Kitartón s tisztán csobogott
az ős kövek közt,
mellékvizektől érintetlen, áldott
magányban, öntermészetének
törvényei szerint,
váratlan csillámokkal, hirtelen
megiramlásokkal és pihenőkkel,
megpezsdítőn, gyöngyözve, játszian.
Volt egy patak, amiben megfürödtünk,
egy nyelv, mely nem szakadt el forrásától,
még benne él a föld savainak
minden jóíze, ereje:
még nem kell szűrni, klórozni; vigyázni,
hogy dög ne fertőzze, hogy foszló évek
ne fosszák meg becsétől, jellegétől.
Ebből még gímek isznak, szarvasok,
agancsuk ágbogáról
beléje verve egy-egy öklelést;
belé lehelve szarvasűző
időkre emlékeztető
iramok lihegését;
amaz istenné váló őstehén
teremtő lelkét...
Ó, volt egy patak,
amiben megfürödtünk.
TAN
Jót tenni, magáért a Jóért,
s nem várni érette jutalmat,
mit földi s földöntúli adhat;
nem várni érte semmit. A Való Lét
így érhető el. Meg csak így szakadhat
a bűnhődés sora. Így lesz a Föld és
a Menny egész. Így pusztul el az önzés.
TÉL
A tájak gazdag hava csupa ékszer,
gyémánttal pompáz minden kis göröngy;
a fák hajában bágyadtan sugárzik,
mint diadém, az ágbogas fagyöngy.
Körös-körűl a lábnyomok hűs öble
száz foglalat, mely ékkövére vár,
kék árnyú türkiszt illeszt majd beléjük
a gyöngéd ötvöskéz, a napsugár.
Jég-függő csüng az ereszek fülében,
a halmok prémje könnyű hermelin,
s az erdősáv úgy tündököl, mint roppant
ametiszt-bross a hegy dús keblein.
A szűz mező új, bálra varrt ruháját
száz fény-tű lágy arannyal ölti át;
dérfűzér leng az ághegyen s a bokrok
friss feje bomlott díszektől zilált -
A tájak gazdag hava csupa ékszer,
már szinte bánt e pompa és e fény -
Ragyog a völgy, a láthatár, az élet,
csupán az Ember fénytelen s szegény!
TÉLI METSZET
Oda a kép, mi olyannyira tetszett,
a pasztell ősz s lágy kréta-színei -
előtted függ a tél, e hűs fametszet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.
Íme, a táj, a messzeségbe vésve,
a dombok, fák, fehéren s feketén -
A természet, lám, ennek is művésze,
van mit tanulmányozni remekén.
Nézd ott az ágak szálkás szövevényét -
a friss fehérek bátor síkjait -
mi máskor lágy, most megmutatja élét;
kemény a fény is, szikrázik, vakít.
Ez más szépség, de szépség. Szép az élet
- ezt hirdeti -, szikrázó, isteni!...
Szigor s kedély alkotta ezt a képet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.
Az élet szerelme, 1961
TÓBAN TÜKRÖZŐ SZONETT
Félig vízzel, mint rozzant ladik,
korhadok zsombék között, partra húzva
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja
a tövén hódát rejtő nádasig.
Szél ha érint, s az is csak alig -
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Már többé nem ringok át oda túlra?
S hol van a révészem, az a víg?
Hő víz mállaszt és fokos fagy hasít,
reám már nem vár parttalan, csak partos!
Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?
Úntan megoldom habok csokrait,
a víz nem mozdul, csak csillan tükörként
s sorsom megfordul benne, mint tükörkép.
- - - - - - - - - - - - - - -
Sorsom megfordul benne, mint tükörkép.
A víz nem mozdul, csak csillan tükörként,
úntan megoldom habok csokrait.
Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?
Reám már nem vár parttalan, csak partos,
hő víz mállaszt és fokos fagy hasít.
S hol van a révészem, az a víg?
Már többé nem ringok át oda túlra?
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Szél ha érint s az is csak alig -
A tövén hódát rejtő nádasig
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja -
korhadok zsombék között, partra húzva,
félig vízzel, mint rozzant ladik.
ÚTI RAPSZÓDIA
Sosem felejtem ezt a szép tekergést,
a játszi őszt, a porzó útakat -
Vállamra kaptam lobogó kabátom,
s csak mentem tűnő fellegek alatt.
Hol hőn tűzött, hol elborult a nap fenn,
hol gyémánt volt a reggel, hol opál,
s bizarr szeszéllyel váltogatta egymást
a zöld s a rőt; a lombos s a kopár.
Csak mentem boldog megfelejtkezéssel,
el-elmerengve s mégis éberen.
Húsz éve múlt, hogy megfordultam arra.
Húsz éve ... nagy ég! egész történelem!
Szemem kutatva járta bé a tájat,
ott, azt a késő nyarat, kora őszt;
kerestem sok-sok régi ismerősöm,
s mohón kerestem új s új ismerőst.
Ó, mennyi élmény, mennyi ismeretség!
Mezők, tavak, faluk meg emberek!
Korán lehulló bársony hamvu esték,
vacsorafüst, mely lustán tekereg!
Álmot kínált a lombos, szürke cserge,
a vályú áloműző friss vizet.
Mulatva néztem, hogy a csürhe kerge
futással legelőre mint siet ...
Sikoltoztak az asszonyok a tóban,
ha tovavillant egy-egy vízipók.
Az ázott kender illata kísért, és
utánam vakkantottak a tilók.
Már így van ősszel ...mindenütt a kendert
hányták ki, törték s verték rúdakon,
a pozdorja sok szétszórt, régi csontként
fehéren kallódott a napon.
De csattogtak ott szerte más tilók is
(tilos tilók rég - most már szabadok),
mik pozdorjává zúzzák szét a múltat,
és munkálják a selymes holnapot.
Mind több pozdorja kerül a szemétre.
Mind kevesebben vannak a basák.
Csak látjuk itt is, ott is: szülőotthon,
kultúrház, könyvtár, közös gazdaság ...
Igen, új csattogástól, új szavaktól
hangos a hajdan álmatag falu.
Afféle háziállat már a traktor,
püfög, s a kölykök lágy arcába fú.
Zörömbölnek a magvető csoroszlyák,
magot szemelget zajjal a triör,
hídmérleg kattog, ha a sarjút osztják -
a csendbe gépek büszke hangja tör
S az emberek! Oly teltek, mint a búza!
Fehér kalácsot ígér a szemük.
Erő s vidámság sugárzott belőlük,
míg tárgyaltam s míg sakkoztam velük.
Tanulnak s tudnak is már. A közösben,
a pártban, néptanácsban, színpadon
szavuk zenélve-zúgva meg-megárad,
mint tenger húrjával a cimbalom.
Gaz is akad még bőven, mért tagadnám?
Láttam ilyent is: sunyit, törtetőt;
toportyánférget báránybőrbe bújva,
közrablót, ki a köz fejére nőtt.
Képükbe vágni - azt szerettem volna,
kiütni szájukból a párt nevét!
De megkapják majd! Rájuk is lesújtunk!
Mi együtt, mind, a dolgozók, a nép!
... Gyönyörű volt így menni, vándorolni!
De egyszer minden vándor hazatér.
A gyűrött gúnyát meg kell mángorolni,
és tiszta kell, ha fogytán a fejér.
Megjöttem én is. Kopogok, belépek.
Szemem körülnéz, aztán felnevet.
És gazdag lelkem úgy teszem elétek,
mint madárlátta búzakenyeret ...
1952
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: KisJenő,József,Judit,Irma,Rea |
|
|
|
Címkék: virágbuborékokat, megszomorodottan, bizalomgerjesztő, kinyujtózkodnak, öntermészetének, megiramlásokkal, elérhetetlenebb, szederbokrainál, toportyánférget, szivárványködös, szétfoszlódnál, bebizonyosodik, konyhaasztalra, viaszkosvászon, bizonytalanság, csodálkozzatok, zsoltárfordító, végigpillantok, szalmakalapját, mellékvizektől, virágfüzéresen, mindnyájunknak, mosogatógépet, kirándulásról, rikkantgatnak, lovasfutárral, melengessétek, begombolkozik, kvetszalkoatl, megtanították, szétpattannak, üvegcipőcskéd, tanulmányozni, diogenészként, szanaszéjjel, átlényegítse, színek kegye, nyáresti lágy, éhes kedvünk, esték lányszemérmű, törzs bogán, arany bánat, büszke fütty, álmok csipkebokra, nyár dalolt, lázas éjben, sorsa mért, holtak sorsát, megáradt patak, legelső lenge, legelső kicsi, szunnyadó kedv, Kiss Jenő, KISS JENŐ VERSEI, Krizbai Géza, GYÜMÖLCSFÁK DÉLUTÁNJÁN, ANYÁM SEGÍTŐJE, ASZTAL PARTJÁN, PARASZT VOLT, PARKI HALK PADON, ELALVÁS ELŐTT, EMLÉKEZÉS EGY MALOMRA, ESŐS ALKONYAT, ESTI MERENGÉS, ÉLET SZERELME, FIÚHOZ AZ APÁÉRT, Szenci Molnárok, Való Létre, Szenci Molnár, ISMERŐS FÁK KÖZÜL…, JÖJJ TAVASZ, KENYÉR ÉS BOR ÉS VÉRZŐ RÓZSÁK, Szent Dávid, Ozirisz Thoth-tal, Yucatan-félszigetről Kvetszalkoatl, LILA UTÁN SÁRGA, MÁRVÁNYFEJ TÖREDÉKE, MEGHAJTOM MAGAM, MINT KIRÁNDULÁSRÓL KREOL LEÁNY, NÉZTÉL-E MÁR HOLDAT…, NYÁRI KÖD, ÖCSÉM HAZAJÖN, ŐSZI BÉKE, PONTOS SZÁMÍTÁSOK, SZAVAK INDULÁS ELŐTT, SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA, Székelyföld Leírását, Való Lét, TÉLI METSZET, TÓBAN TÜKRÖZŐ SZONETT,
|
|
Offline
