|
2020-10-21 20:30:06, szerda
|
| |
| |
FRANCESCO PETRARCA, A SZERELEM NAGY KÖLTŐJE, A SZONETTEK ATYJA
Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. - Arquà, 1374. július 19.) itáliai költő, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja, akit a “szerelem nagy költőjének" és a szonettek atyjának is neveznek. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.
Fő műve a Daloskönyv (Il Canzoniere). A kötet darabjaiban Petrarca az emberi lélek csodálatos területeit, az emberi szenvedélyek világát énekli meg.
A versek ihletője a Petrarca által Laurának (laura = babér, babérkoszorú) nevezett hölgy. A kötet 366 költeményt tartalmaz, melyekben nem annyira az imádott női alak, Laura a fontos, hanem a költő érzelmei, megfigyelései önmagáról, a vágy hatalmáról, lelki szenvedésről, boldogságról, boldogtalanságról. Ezekben a versekben a kedves elérhetetlen, a szerelem egyszerre jelenti a boldogságot, beteljesületlenség miatti boldogtalanságot. A költő szerelme Laura halála után sem szűnik meg, de ekkor a reménykedés helyett a visszaemlékezés hangján szól verseiben. A kötet versei óriási hatással voltak a későbbi korok költőire.
1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét.
A szonett a reneszánsz korában az olasz Francesco Petrarca nevéhez kapcsolódik, a reneszánsz korában népszerűvé vált versforma, kötött formájú vers.
"Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért olyan halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?"
Francesco Petrarca - Videó - nem magyar nyelvű!
Link
Francesco Petrarca Daloskönyve
Link
Petrarca összes szerelmi szonettjei
Link
APOLLÓ ÉS DAPHNE
Apolló, hogyha él még drága vágyad,
amely Thessáliában gyúlt ki benned,
s imádott, szőke fürtjét nem feledted,
ámbár az évek egyre-másra szálltak:
hol tőrbe estél, aztán én utánad,
óvd ezt a tisztes Lombot, ezt a szentet,
ha - mert fénylő arcod felhőkbe rejted -
rá lomha dér s bús ég haragja támad.
S szerelmes-szép reménységed jegyében,
mely megtartott keservektől lesújtva,
a fullasztó leget fújd messzi tájra.
Akkor - csodás - láthatjuk majd a fényben
mi Asszonyunk, hogy karjait kinyújtva
a fűben ül, s árnyékot hint magára.
ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV
Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.
Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.
Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;
s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.
(Ford.: Sárközi György)
104. SZONETT
Békét nem lelek, és harcba sem állok,
Félek, remélek, jég vagyok, s megégek,
Földön fekszem, és fellegekbe szállok,
Üres kézzel fogom a mindenséget.
Nem zár be börtön, s nem ad szabadságot,
Nem ver béklyóba, s szabadon sem élek,
Ámor nem kínoz, s nyugtot sem találok,
Élnem se hagy, s nem látok menedéket.
Vakon látok, s némán kiáltozom,
Halni vágyom, s esdek kegyelemért,
Mást szeretek, s magamat gyűlölöm.
Sírva nevetek, kínnal táplálkozom,
Élet s halál nekem semmit sem ér:
Önkívületem oka, Hölgyem, Ön.
(Képes Julianna fordítása)
AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM
Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.
Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.
És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,
én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm - habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.
Fordította: Weöres Sándor
XIV. SZONETT
Ha, merre őt találom, arra nézek,
S Madonnám bűvös arcza rám ragyog,
S eszembe' forgatom a fényességet,
Amelytül olvadok meg lángolok:
Remegve, hogy közéig már az enyészet,
S hogy már a végtől messze nem vagyok,
Megyek, mint a kit vakká tőn a végzet,
S ki, czélja nincs bár, tovavánszorog.
Megyek - s futok előle a halálnak...
De hajnal bármilyen rohanva járjak,
A vágy nyomon követ mindenfelé.
Némáji megyek; hisz bánatos szavam
A népet sírni kényszerítené:
S én szívesebben így sírok: magam
9. SZONETT LAURÁHOZ
Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,
ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,
akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,
melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.
HA NEM SZERELMET
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
(Ford.: Sárközi György
ITÁLIÁM /CXXVIII/
Itáliám, bár a beszéd hiába,
s nem gyógyul sok halálos
sebed, melyeket testedszerte látok,
hadd sóhajtsak, mert sóhajomra vár most
Tiberis, Arno tája,
s a Poé, hol nagy búsan meditálok.
Ki e földre leszállott,
hogy irgalmazzon: ó, Egek Királya,
hazánkra bár egy pillantást bocsáss le,
és könyörülve lásd be:
ok nélkül mily gonosz háboru járja;
s őket, kik Mars szavára
gőgben megkövesedtek,
lágyítsd Atyám és szívüket emeld fel.
S volnék akárki, engedd,
hogy meghallják igazad énekemmel.
Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazámnak,
hogy is nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?
Hiún tévedtek ismét:
keveset láttok, hivén látni sokra,
pénzsóvár szívben hűséget remélve.
Kinek több hadinépe,
annál több ellenséget rejt a bokra.
Mily vizözön sodorta
vad pusztákról e népet,
elárasztván a hazai mezőket!
Ha önlelkünk nem ébred,
kicsoda üzze el nyakunkról őket?
A természet gondoskodott hazánkról
rakván az Alpok ormát
gátul közénk s a német düh elébe;
mégis nekirontott a vak mohóság,
mesterkedett galádul,
míg az ép testet rühvel nem lepé be.
Nos, egy-ketrecbe téve
úgy fészkelődik a vad s szelid állat,
hogy a jámbor húzza a rövidebbet;
még rosszabb, hogy e nemzet
sarja ama garázda siserának,
mely, mint könyvekbe láthatd,
Mariustól kapott oly
sebet, hogy máig is emlékezetben:
midőn is a folyóból
vért s nem vizet szürcsölt fáradt-epedten.
Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte
szívük vére lepé be
a rétet, hála a latin vasaknak.
nem tudom, mily rossz csillag jelére,
győzelmed mégis az ég átka verte:
Te bűnöd, bár rád nagy dolgok bizattak;
köszönd hóbortjaidnak,
ha puszta lőn a föld legszebb hazája.
Mily bűn, itélet, vagy miféle törvény
a szomszédot gyötörvén
lecsapni mentett, elszórt vagyonára,
hajszolni héthatárba,
ölni s örülni közben,
hogy vérzik s lelkét áruba bocsátja?
Igazság szól belőlem,
nem düh s felebarátom csúfolása.
A zsoldos-cselt - hisz kézfelemeléssel
menti bőrét a német -
nem értitek meg ennyi próba árán?
Nagyobb a kár, miként csúfsága, félek.
Véretek szerte-széjjel
folyik, tőlük kegyet hiába várván.
Szállván hajnali órán
magatokba: mondjátok hogy becsülje
más azt, ki magát semmire se tartja?
Latin vér tiszta sarja,
magadról ezt az átkot már törüld le;
a bálványnak ne dülj be;
vak-hír, hiába költi,
hogy égből szállt le; ha e szörnyű falka
furfanggal fog legyőzni,
mienk a bűn, nem a természet adta.
Nem ez a föld, amelyen megszülettem?
Nem ez az ősi fészek,
hol hűséges reménnyel fölneveltek,
a Haza, melyre bizakodva nézek,
az anyaföld, amelyben
atyánkfiai rendben elpihentek?
Az Úr adjon tinektek
ehhez szivet: s lássátok meghatottan
a nép szemében könnyeit a gyásznak,
s hogy az Isten után csak
bennetek hisz, remél; ha irgalom van
szivetekben s ha nyomban
mutatjátok: e hű nép
fegyvert ragad s a csata gyorsan eldől;
mert a régi dicsőség
nem halt ki még az itáli szivekből.
Urak, nézzétek, az idő futása
oly gyors, repül az élet,
és a halál nyakatokon maholnap.
Még itt készüljetek fel, hisz a lélek
mezítlen, s mint az árva,
kétes útján magában bujdokolhat.
E völgytől búcsuzólag
elvessetek dühöt, rátartiságot,
a békesség megannyi mérgezőjét,
s kik társaik gyötörték,
időtöltésből: méltóbb múlatástok
eszeljétek ki mármost,
kezdvén vitézi próbán,
avagy tisztes tanulmányokba bújva;
itt lenn így ki-ki jól jár,
s nyitott előtte az egeknek útja.
Énekem, azt tanácslom,
illendőképpen mondd el az okát, hogy
mért célszerűbb kerülnöd büszke főket,
ama fenekedőket,
kik gyűlölik, mert régi rossz szokások,
a jó-szót s igazságot.
Inkább próbálj szerencsét
jóért küzdő igazak szűk körébe,
s kérdvén: mi az, mi megvéd?
Azt kiáltom: a béke, béke, béke!
Jékely Zoltán
KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK
Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve elkerengett;
rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezítláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.
Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem
szívemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedves ujjú bánat.
Mennyire más volt, mint valaha régen!
Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -
még láthatod szemem s megnyílni számat.
Fordította: Sárközi György
KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG
Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.
A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.
Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.
Sárközy György fordítása
Francesco Petrarca: Kinek csak álma boldog - Videó
Link
FRANCESCO PETRARCA DALOSKÖNYVE
Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.
S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.
De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
Fordította: Szabolcsi Éva
XXVIII. SZONETT (Daloskönyv) 
Midőn a Napszekér tengerbe gázol,
s a levegőnk s a lelkem elsötétül,
s a gondhozó éj égre szállni készül
a holddal s csillag-haddal, mely világol :
akkor mesélek létem sok bajáról
annak, ki mitse hallhat az egészbül,
s periek a sorssal, a világgal s végül
magammal s ővele, s tevéled, Ámor.
Az álom messze jár ; nincsen nyugalmam ;
hajnalig el nem áll jaj, sóhaj árja,
s a könny se, mit szivem szemembe késztet.
Eljön a reggel, földerül homálya,
de én nem, nincsen fájdalmamra balzsam,
csupán Napom, mely fölgyujt és megéget.
Fordította: Sárközi György
MOST ŐRÜLT VÁGYAM VI.
Most őrült vágyam - eloldozva tőlem -
fürgén szegődik tűnt hölgyem nyomába,
Ámor igáját könnyedén lerázta
s röpül - míg lábam lassan lép - előttem.
Hiába hívom egyre vissza - ő nem
térít a jó, a biztos útirányba,
gyeplő, sarkantyú meg nem zabolázza:
a vágy makacs mén, s hívó szóm erőtlen.
S ha pányva fogja, zabla tartja féken,
ha szilajsága kezességbe tört épp:
vesztemre elragad, halálba tűnve.
Csupán azért, hogy egyszer majd elérjem
"babéros" álmom keserű gyümölcsét,
mely méreg inkább, mintsem ír sebünkre.
A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN
A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugárzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;
áldott az első édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szívembe vésve mélyen.
Áldott özönlő hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:
és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.
Fordította: Weöres Sándor
NINCS BÉKÉM
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
(Sárközi György)
Ó, SZÉP SZEMEK - LXIII.
Ó szép szemek, elnézve síri színem
- mely mindenekben elmúlást idéz fel -
szánalmatok felindult, s égi fénnyel
köszöntve éltettétek árva szívem.
A jó erő, mely életben marasztott,
áldása volt az Ön csodás szemének
s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.
Ön adta nékem, asszonyom, a létet.
Serkenté - mint az ostor lomha barmot -
a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.
Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.
Ó JAJ, BE ROSSZ IS VOLT - LXV.
Ó jaj, be rossz is volt kezdetben, Ámor
midőn nyilával életembe sebzett,
s lassan királya lett az életemnek,
kormányoz engem égi trónusáról.
Nem hittem el, hogy íly erős a ráspoly,
s kikezdheti szilárdságát szivemnek,
kudarca teljes ím a képzeletnek:
így jár, ki többet gondol önmagáról.
Minden más védelem hiába mától,
a kérdés az csupán, hogy mind e kérést
elveti-é vagy pártfogolja Ámor?
Nem kérem már, hogy mérsékelje mérték
szívemnek lángolását, ám e lángból
kívánom, hogy Ő is megkapja részét.
PÓ, FÖLDI KÉRGEM...
Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;
vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.
Egyéb folyók közt te királyi, büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:
csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.
A SZEM, AMELYRŐL OLY FORRÓN DALOLTAM
A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.
(Sárközi György)
159. SZONETT
Szerelem! Állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.
Nézd ritka köntösét, - hogy elvakít
elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsú, gyönge
test, míg csábítja árnyékos csalit!
S a zöld füvet s ezer színű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri ,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.
S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, - földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.
(Fordította:Képes Géza )
162. SZONETT 
Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,
sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudárrá váltok,
ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő fényétől gyúlsz tündökletesre,
irigylem tőletek tekintetét is!
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.
VÍG S BOLDOG SZIRMOK... 
Víg s boldog szirmok, szerencsés fűszálak,
melyeken Asszonyom merengve lépdel,
vízpart, mely édes szavára felérzel,
s szép rajzát őrzöd némely lábnyomának,
zsenge cserjék, sarjadzó hamvas ágak,
violák, lepve vágy sápadt szinével,
árnyas erdők, miket sugár-tüzével
a nap délceggé növesztve eláraszt,
ó, gyengéd táj, folyóvíz tiszta sodra,
szép arcát, csillogó szemét szelíden
fürösztő, eleven fényként ragyogva:
vonzó mozgását tőletek de féltem!
Nem lesz többé e tájon árva szikla,
mely versenyt az én lángommal ne égjen!
Fordította: Szabolcsi Éva
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
Címkék: boldogtalanságot, elszerelmesedtem, visszaemlékezés, kézfelemeléssel, elmagányosodtam, legjelentősebb, szerteszálltak, magyarországon, megkövesedtek, tovavánszorog, tanulmányokba, illendőképpen, tündökletesre, kényszerítené, szétfolyattam, megfigyelései, hóbortjaidnak, nyílvesszővel, messzeségben, kormánytalan, szenvedéssel, testedszerte, tekintetének, szenvedélyek, távolodásban, babérkoszorú, megszülettem, elefántcsont, menyországgá, szilárdságát, nagypénteken, emlékezetben, elérhetetlen, thessáliában, mesterkedett, szenvedésről, humanizmus egyik, szonettek atyjának, európai költészetre, kortárs Rózsássy, kötet darabjaiban, emberi lélek, emberi szenvedélyek, versek ihletője, költő érzelmei, vágy hatalmáról, kedves elérhetetlen, szerelem egyszerre, költő szerelme, reménykedés helyett, visszaemlékezés hangján, kötet versei, Francesco Petrarca, FRANCESCO PETRARCA, SZERELEM NAGY KÖLTŐJE, SZONETTEK ATYJA, Balassi Bálinttól, Rózsássy Barbaráig, Francesco Petrarca Daloskönyve, APOLLÓ ÉS DAPHNE, ÁLDOTT NAP, Sárközi György, Képes Julianna, ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM, Weöres Sándor, SZONETT LAURÁHOZ, Egek Királya, Jékely Zoltán, KELETEN MÁR LÁNGOLT SZERELEMNEK, Fényes Szekér, KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG, Sárközy György, FRANCESCO PETRARCA DALOSKÖNYVE, Szabolcsi Éva, MOST ŐRÜLT VÁGYAM, ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN, NINCS BÉKÉM, SZÉP SZEMEK, ROSSZ IS VOLT, FÖLDI KÉRGEM, AMELYRŐL OLY FORRÓN DALOLTAM, Képes Géza, BOLDOG SZIRMOK,
|
|
Offline
