|
2024-11-02 20:00:37, szombat
|
| |
| |
MESÉK A TERMÉSZETRŐL 4. 
László Gyula: A NAGY FOLYAM
Réges-régen, megszámlálhatatlan sok évvel ezelőtt a hegyek csak apró dombocskák voltak, a folyók meg mint rövid életű csöppnyi patakok kanyarogtak erre, míg a szomjas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Olyik-másik hamarosan úgy megnőtt, hogy még a tekintet sem ért fel hozzájuk. Felhősüveget raktak a fejükre, hópalástot kanyarítottak a vállukra, úgy büszkélkedtek, nézelődtek szerteszét a vidéken.
Látták ezt a patakok, hogyne látták volna, de bárhogyan igyekeztek, erőlködtek is, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebbek nem lettek, és a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna tovább jutni a dimbes-dombos tájon, a zöldellő síkságon, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe, amerre a tengert sejtették. A szél néha elhozta hozzájuk a tenger sós ízét, szagát, s ilyenkor mesélt is a végtelen nagy vízről, ahova minden pataknak el kellene jutni. De elérni egyiküknek sem sikerült.
Hogyan, hogyan nem, ezek a patakok nem szerették egymást. Ha véletlenül két patak összetalálkozott, egyik is, másik is, nyomban másfelé vette útját. De volt egy patak, amelyik így gondolkozott: "Egyedül gyönge és erőtlen vagyok. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom azt a nagy vizet, amelyről a szél esténként olyan szépeket mesél. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne."
Nem is töprengett soká, hanem mikor egy másik csillogó, szikláról sziklára ugráló kis patakocska közelében vitt el az útja, odakiáltott neki:
- Hallod-e, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, hátha így többre megyünk!
A kis patak elámult egy pillanatra, de mert okos patakocska volt, hajlott a jó szóra. Belé karolt a másik patakba, s együtt futottak tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek, az erejük is megnőtt, medrük meg kiszélesedett, mélyebb lett. Hosszan futottak így, de a széles síkságra érve bizony már csak bandukoltak, alig volt jártányi erejük, a szomjas föld mind kiszívta, végül is megtorpantak, elapadtak, nem jutottak tovább.
- Látod, együtt ugyan messzebb jutottunk, mint külön-külön, de a tengert így sem értük el - panaszkodott egy kis hullámfodrocska a másiknak.
- Ha még többen lennénk, talán sikerülne - felelte amaz.
Addig-addig töprengtek, tanakodtak a habocskák, fodrocskák, amíg egy mellettük elfutó kis pataknak megint oda nem kiáltotta a mi két patakból lett egy patakunk:
- Hallod-e te, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, így többre megyünk!
Ez a patak is megunta már, hogy egyedül bolyongjon, mert nyomban elfogadta az ajánlatot, s most már hárman összeölelkezve szaladtak a tenger felé.
Olyan erősek voltak már, hogy csak úgy szaggatták a partot. Széles, mély medret ástak maguknak, s ami akadály, kidőlt fatörzs útjukba akadt, már nemigen kerülgették, hanem félretaszították, kilökték a partra. De még mindig nem voltak elég erősek. Sok-sok kis patakra volt még szükség, hogy elérjék a tengert. De már nem kellett csalogatni a patakokat. Látták, hogy együtt valóban erősebbek.
A csörgedező kis patakocska idővel hömpölygő folyóvá szélesedett. S egy csodálatos, tiszta hajnalban az első hullámok valóban elérték a tengert. Amire külön-külön soha nem lettek volna képesek, együttes erővel megvalósították.
A TÜCSÖK DALA
Réges régen volt egy szép leány: holdvilág volt a neve. Gazdag volt, szép volt, erélyes volt, csak úgy válogatott a sok kérő közt, de Holdvilág valamennyinek kosarat adott.
Gondtalanul röpködött a bogarak hátán. Már huszonhat tavaszt ért Holdvilág kisasszony, amikor egy ifjú tudós ember kérte meg a kezét. Ez is éppen huszonhat éves volt s idáig folyton csak tanult, a házasságra nem gondolt. Napvilág volt az ifjú neve.
Holdvilágnak megtetszett Napvilág, egymásé lettek, s éltek boldogan. De a harmadik esztendő nyolcadik hónapjában meghalt Napvilág, s Holdvilágnak akkora volt a bánata, hogy három teljes esztendeig senki őt mosolyogni nem látta, senki őt beszélni nem hallotta.
Mikor aztán letelt a gyász harmadik esztendeje, szegény Holdvilág tücsökké változott. És a tücsökké változott Holdvilág az éjszaka s a nappal csendjében folyton dalolt, szomorúbbnál szomorúbb nótákat: folyton siratta Napvilág halálát. De legszomorúbb volt a dala akkor, ha közeledett az ősz, az az idő, amikor meghalt Napvilág.
És azóta minden tücsöknek akkor legszomorúbb a dala, amikor az ősz közeledik.
MESE A FÖLD UTOLSÓ TAVASZÁRÓL
Perszephone
Mikor a zsenge fű sarjad, a világ szíve dobban;
vagy kicsiny virág nyílik, s rajt´eső cseppje koppan;
míg koronás tulipánok nyújtogatják kíváncsian nyakukat
ha elcsattan egy maszlag az orgonaillatú bújócska-bokrok alatt.
Míg mesebeli pillák szállnak lányról-lányra,
díszíti a tavaszt szoknyájok színpompája.
Emitt ying-yang ruhát horgol a pávaszemes lepke,
fonál-fogytán tempót gyorsít, ebben randizhat majd este.
Amott katicabogarak sürögnek-forognak,
sarki futórózsa szárán vígan falatoznak.
Nótázgatnak ríva, tetűn tántorogva:
˝ééé-gen pó-zol-nak a vad-lí-báák vééé a-la-kót húúúúz-va.˝
Tavasz-szülte mámor követi a telet,
amit a fogyó Föld egy életre eltemet.
Éled a természet mindegyik csodája
a haldokló bolygó mind a négy sarkába´.
Megrázza magát még egyszer. Utoljára.
Esélyt ad az emberiségnek egy utolsó táncra,
mivel természeti kincsek egész sora bánja,
rossz gazdája veszni hagyja: nem ügyel se rája, se magára.
Még kizöldell, még virít egyet utószorra,
savas esőket, cunamit, terméketlenséget hagyva utókorra;
majd, - hogy megtisztuljon -, úgy lemossa hátáról e botor fajt,
hogy Isten sem teremthet helyettünk többé ide nálunknál jobbat.
MESE A PIROS KALAPOS BÉKÁKRÓL
lengyel mese
Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykurugy, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom!- nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mind minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót.
Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó?- csóválta a fejét.- Vendégség.
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehérpontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót remekül mulattak. De jaj- miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságotokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz!- fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. “Magától sétáló kalapok?" -csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kis béka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettetek?- bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld íz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe.
Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
MESE CSÖPIRŐL, A KIS RIGÓRÓL
Élt egyszer a kerekedőben egy rigópár. Szép fészket is építettek a bokrok közé; vékony, de erős gallyakból fonták, fűszállal és puha pihetollakkal bélelték. A rigómama lerakott négy picurka kis tojást és a papával mindketten nagy szeretettel, odafigyeléssel vigyáztak rá.
A mama naphosszat melengette a tojásokat, többször megforgatta őket, a papa pedig a közeli bokrokon és fákon figyelt, nehogy valaki zavarja a költést. Messzehangzó énekével boldogan adta tudtára a környék lakóinak, hogy itt nemsokára négy kisrigó fog kikelni a tojásból.
Arra persze nagyon vigyázott, nehogy túlságosan közel csalogassa a környék falánk, cirmos kandúrját, vagy a félelmetes fészekrabló hollót, esetleg a ragadozó karvalyt.
Telt múlt az idő és egyszer csak a rigómama boldogan újságolta párjának, hogy már hallja is, hogy a kicsinyek hogyan kopogtatnak belülről a tojáshéjakon; bizony, holnap reggelre áttörik kis csőrükkel azt, és ki is fognak kelni.
Így is lett. Négy kis pelyhes rigófióka bújt ki a tojásokból. A legkisebb, aki legutoljára bújt ki, a Csöpi nevet kapta - talán éppen azért, mert ő volt a legkisebb. Csöpp kis rigófióka volt, de nagyon élénk! Amikor a mamája vagy a papája megérkezett a fészekhez egy-egy finom, kövér gilisztával, bizony ő tátotta legnagyobbra a száját, hogy neki jusson a legjobb falat. Ez persze nem mindig sikerült, hiszen szülei ugyanolyan gondosan etették a többieket is, mint őt.
Szépen éldegélt a rigócsalád, a szülők szorgalmas munkája révén a kisrigók gyorsan cseperedtek és tollasodtak. Amikor a macska, vagy a karvaly kóborolt a fészek környékén, a rigószülők gyorsan csendre intették a csivitelő kicsiket, akik szófogadóan meg is lapultak a fészek mélyén, amíg a veszély el nem múlt. Olyan szépen megerősödtek, hogy egy szép júliusi napon már elkezdhették szárnyaik próbálgatását. Kiugrottak a fészekből és a bokrok alatt rejtőztek el; a szüleik ide hordták nekik a táplálékot. Addig, amíg ők gilisztavadászaton voltak, a kicsik próbálgathatták a repülést. A szülők persze felhívták a fiókák figyelmét arra, hogy legyenek óvatosak, bárki arra jár, gyorsan röppenjenek vagy fussanak be a bokrok alá!
Csöpi is így éldegélt a bokrok alatt, azonban kicsit lustácska volt. Inkább szaladgálni szeretett; a repülést alig-alig próbálgatta. (Pedig ha tudná milyen nagy szüksége lesz neki majd arra!) A finom gilisztákért is a mamája vagy papája elé szaladt, hiába mondta az neki, hogy inkább próbáljon meg felröppenni.
Történt egyszer, hogy a rigószülők kicsit sokára érkeztek meg, Csöpinek már nem volt türelme várni. Messze merészkedett a bokroktól, hátha hamarabb meglátja mamáját vagy papáját. Sétált, ugrándozott, megszemlélte a sárga gólyahírt, rácsodálkozott az égszínkék nefelejcsre (meg is csipegette egy kicsit), jót kortyolt egy kis tócsa friss vizéből, amelyben a tegnapi eső vize gyűlt össze.
Sütött a nap és Csöpi jól érezte magát: szép volt körülötte a világ. Egyszercsak furcsa érzése támadt. Biztosan ti is éreztetek már ilyesmit; megérzi azt az ember - akarom mondani: kisrigó, ha valaki figyeli. Hátrafordult, és éppen abban a pillanatban, amikor egy sötét árnyék suhant feléje! A macska volt az.
- Menekülni kell! - jutott egy szempillantás alatt Csöpinek eszébe anyja tanítása és már rohant is, ahogy csak a lábai bírták. Rohant, rohant, de már érezte, hogy elveszett! A lábaiból kezdett kifogyni az erő és a bokrok messze voltak... Még egy pillanat és bekapja a macska!
- Repülj! - hallotta ekkor a kiáltást.
Az anyja kiáltott, aki visszaérkezve már messziről észrevette a veszélyt. Csőréből az össze gilisztát kiejtve sietett kicsinye segítségére. De már késő volt. Nem tudta már elterelni Csöpiről a macska figyelmét, csak egy kiáltásra futotta: - repülj!
És éppen abban a pillanatban, amikor a macska a száját kitátotta, hogy félelmetes fogai közé ragadja a kismadarat, Csöpi az utolsó erejét is összeszedve elrugaszkodott...
Az utolsó pillanatban feltört benne az ősi ösztön: a madárnak repülnie kell! Néhány szárnycsapás, és Csöpi anyjával együtt beröppent az oltalmat adó bokrok közé.
Testvérei is rémülten figyelték a jelenetet és megnyugodva vették körül a remegő kismadarat, mikor megmenekült.
Csöpi első repülése az életét mentette meg. Nem is feledkezett meg a gyakorlásról soha többé, és pár nap múlva már vígan kanyarogva repült a fák között és ügyesen röppent ágról ágra, hogy megtanulja még mindazt, amit egy kisrigónak kell ahhoz, hogy felnőhessen.
Forrás: Natura Környezet- és Természetvédő Közösség
MESE A NÉGY TESTVÉRRŐL
Pataki Edit
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük. Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül. Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét.
A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket. Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak.
Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.
Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.
- Elfáradtam, kishúgom! - panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.
- Jól dolgoztál, bátyuskám - melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. - Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.
- Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! - búcsúzott Tél húgocskájától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban. A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.
A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.
Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
- Máris megjöttél, testvérkém? - fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. - Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
- Sokat dolgoztál, nővérkém - üdvözölte őt elismeréssel Nyár. - Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odukban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
- Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! - búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük, Tél üdvözletét.
Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat. Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.
- Sokat dolgoztál, nővérkém! - köszöntötte őt elismeréssel Ősz. - Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem.
- Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! - búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. - Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!
Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.
Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.
Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
- Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! - köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. - Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.
- Úgy gondolod, bátyó? - kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. - Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!
Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.
December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
- Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen - sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.
MESÉL AZ ERDŐ - AZAZ JEROMOS MEGJAVUL
G. Joó Katalin
Az erdő csendjét valami szokatlan zaj verte fel.
- Jaj.. jaj.. jaj!
Aztán megint:
- Jaj! Jaj!
Az erdei manók meghallották, s elindultak a hang irányába.
Megpillantottak valakit, aki a fa alatt fekve jajgatott.
- Jaj! Jaj! Jaj!
- Te nem tudsz mást mondani, csak azt, hogy: Jaj! - kérdezték a manók.
- Miért mit mondjak: Azt, hogy ihaj-csuhaj? Nem látjátok, hogy a fa fogságába estem? S ha valakinek fáj valamije, akkor azt mondja, hogy: Jaj...Jaj...
A fa gonoszul vigyorgott a beszéd közben, s szorított még egyet Jeromos lábán.
- Jaj... jajj!!
Erre előjött Tudorka az erdő bölcse, szokás szerint most is egy könyvet szorongatott.
- Mi ez a lárma? Így nem lehet olvasni, gondolkodni! - mondta bosszúsan.
- Á, jó reggelt kedves tölgyfa, latin nevén - ...
- Hagyd már abba!- kiabáltak rá a többiek. Közben megjelentek az erdő lakói. Ott volt a gomba, a róka, madarak, pillangók, virágok. Mind-mind előjöttek erre a hangoskodásra.
- Mi történt?- kérdezték a virágok?
- Miről maradtunk le? - kíváncsiskodtak a pillangók.
- Hááát... - mondta zöld manó - ő beszorult, és ezért jajgat.
- Beszorult...beszorult...- visszhangozták a pillangók és a virágok.
- Most mit tegyünk? - kérdezte piros manó.
- Mit tegyünk... mit tegyünk? - ismételték a madarak.
- Nekem van egy ötletem! - mondta Tudorka. - Nagyon egyszerű!
- Na, mondd már, mire vársz! - türelmetlenkedtek a többiek is.
- Hááát... itt levágjuk ahol beszorult és máris kész! Azonnal szabad!
A fa közben újra gonoszul vigyorgott, bólogatott, kárörvendően dörzsölte össze ágait.
- Szó sem lehet róla!!! - kiabált Jeromos. Az én lábamat ugyan le nem vágod!
S mérgesen hadonászott Tudorka felé.
- Jah, ha te nem akarsz gyorsan kiszabadulni... - mondta Tudorka, s újra a könyvébe mélyedt.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk? - kérdezték egymást a virágok és a pillangók.
- Törjük a fejünket! - mondta a kék manó.
Tudorka egy kalapácsot nyújt felé.
- Hát ez minek? - kérdezte kék manó.
- Minek, minek! Nem azt mondtad, hogy törjük a fejünket? Tessék itt a kalapács, törd azzal.
- Tudorka! - kiabáltak rá a manók, a virágok és a pillangók.
- Átvitt értelembe értette - szólt a sárga manó.
- Ja...- és eltette a kalapácsot.
Körbe-körbe járják a fát, gondolkodnak, tanakodnak.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk? - kérdezte a gomba.
- Gondolkodjunk! - mondta a róka.
- Nekem eszembe jutott valami! - Á... mégse jó... - szólt a piros manó.
- Hívjuk az Erdő Tündérét, majd ő segít! - kiáltott fel a gomba.
- Hívjuk, hívjuk... - visszhangozták a pillangók.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett. A lepkék elindultak Tündérkéért.
- Hívtatok. Miben segíthetek? - kérdezte az Erdő Tündére.
- Ez az illető beszorult. Ki akar jönni, de azt nem engedi, hogy levágjuk a lábát, pedig akkor már egy perc alatt szabad lehetne - vázolta a tényeket Tudorka.
- És hogy törtét mindez? Meséld el nekem! - fordult a Tündérke Jeromos felé.
- Fontos ez? Segítesz vagy nem?!
- Segítek, de szeretném tudni, hogy mi is történt pontosan. - válaszolta Tündérke.
- Háát... - kezdte Jeromos.
- Majd én elmesélem! - szólalt meg az öreg fa.
- Ő - és Jeromosra mutatott - egy bicskával belém akart karcolni!
- Nahát! Na de ilyet! - szörnyülködtek az erdő lakói.
- Úgy van, úgy van ... - bólogatott a többi fa is.
- De én ügyesen elkaptam, és most itt van.
- Tudod, hogy ez csúnya dolog Jeromos!? Ilyet nem szabad tenni, hisz a fa is érez, fáj neki, ha vésed, tördeled az ágait....
Jeromos lehajtott fejjel, bűnbánó arccal néz Tündérkére.
- És akkor... most...nem segítesz rajtam?
- Ha megígéred, hogy többet ilyet nem teszel...
- Ígérem, ígérem, csak most az egyszer segíts!!! Kérlek!!!
- Persze, aztán majd megint jön a bicskájával...- morgolódott az öreg fa.
- Nem soha!!! - kiabálta Jeromos
- Na jó! Mond utánam ezt a varázsversikét:
Nem bántom a fákat,
Nem töröm az ágat,
Ígérem jó leszek,
Többet ilyet nem teszek!
Jeromos elismételte a versikét, s lássatok csodát! Kiszabadult a fa fogságából.
A madarak, a manók a pillangók, Tudorka és persze Jeromos vidám dalba kezdtek, és körbe táncolták a fákat.
MIÉRT NEM TUDNAK BESZÉLNI A HALAK?
görög v japán népmese
Valamikor, a régebbnél is régebbi időben, minden állat tudott beszélni. Még a halak is.
A macska nyávogott, a kutya ugatott, az oroszlán bőgött, az elefánt trombitált, a majmok makogtak, a madarak énekeltek, a méhek dönögtek, a tücskök cirpeltek... S körülöttük az egész világ versenyt zengett velük - az erdők zúgtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak, a szelek süvöltöztek.
Akárcsak ma.
Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsikában. S méghozzá nem is akárhogyan!
Mivel a víz alatt laktak, olyan átható, erős hangja volt valamennyinek, hogy a patakok, folyók, tavak, tengerek mélyéről is meg lehessen érteni a szavukat.
Csak hát - ez lett a vesztük. Ez az átható, erős hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan ordítozást, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogását, a hullámok dübörgését is elnyomta az üvöltözésük.
De ez még semmi!
Az örökös kiabálástól egyre nagyobb, egyre csúfabb lett a szájuk - s a végén már senki se állt velük szóba. Ez ugyan elkeserítette őket, de csak annál makacsabbak lettek.
S egy nap elhatározták, hogy összeülnek tanácskozni.
Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben - s még estére se jutottak semmire. Leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok - de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefeküdni.
S fölöttük ott ragyogott az arannyal teleszórt égbolt!
Akkor láttak először csillagokat, s mindjárt meg is irigyelték őket.
- Milyen gyönyörű ruhájuk van! - zúgolódtak. - S rajtunk egy csepp arany, egy csepp ezüst sincs!
Az éjszaka tündére éppen ott úszott el a vizek felett, és meghallotta a halak zúgolódását.
Nagyon megharagudott.
"Hát jó - gondolta - legyen úgy, ahogy akarjátok!" - És így szólt a halakhoz:
- Kaptok ti is csillogó ruhát, aranyat, ezüstöt, a szivárvány minden színét - ha cserébe odaadjátok a hangotokat!
S a halak beleegyeztek.
Azóta ragyog-villog úgy a halak pikkelye, de némán kell viselniük azt a gyönyörű ruhát. S mikor az egész világ hangosan örül, hogy él, az ő hangjuk hiányzik a nagy muzsikából.
Miért nem tudnak beszélni a halak? - Videó
Link
NAPRAFORGÓ
Donászy Magda
Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóba, fagyba, jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár eledelnek.
Pár nap múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.
Odafenn a magas felhők ültek hófehérben. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat. Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőn, a ház körül.
Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár most mit tegyen?
A madárnép ázva-fázva kesergett: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:
- Csip-csip! A mag mind ott maradt, új tavaszig a hó alatt.
Zsuzska kiszólt:
- Gyertek ide! Napraforgó reggelire!
Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak; kapott enni a madárhad.
Délben is szólt:
- Van elég napraforgó ebéd!
Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak; lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén egy szem maradt.
- Kinek adjam, kis madarak?
- Ne adj engem senkinek se, ültess el a kiskertedbe! - mondta volna talán tovább kis magocska, de a liccs-poccs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent.
Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.
- Mi újság van? - tátogott, s kiejtett a csöpp magot.
De akkor már azt sem bánta, tavaszt érzett a határba. Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. Mikor a mag a földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, puffadozott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.
Zsuzska mérte, méricsgélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőtőn nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok.
Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta. Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette: szükség lesz rá hóba, fagyba, jó lesz majd a hideg télbe, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árvamadár-eledelnek.
NÉGY ÉVSZAK
cseh mese
Valahol messze, nagy erdő aljában, volt egy kicsi házikó, abban lakott egy özvegyasszony a két leányával, Klárával és Laurával. Szép volt Klárika, a haja olyan ragyogó szőke, mint az olvasztott arany, csak úgy szikrázott, ha rásütött a napsugár. Gömbölyű arcocskája piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint az árvácskáé. Annál csúfabb volt a másik leány, mérges, irigy természetű. De az anyjuk mégis Laurát szerette, Klárikát meg alig szenvedhette. De Laura sem szerette ám Klárikát, s mind azon törte a fejét a gonosz testvér, hogy s mint tüntethetné el a háztól Klárikát, akinek szépségét, jóságát erősen irigyelte.
Mi s mi nem jutott az eszébe, egy zimankós, hideg téli napon, mikor a ház előtt halomban állott a hó, s az ereszről csüngöttek a vastag jégcsapok, azt mondja az anyjának:
- Anyám, én ibolyát szeretnék ma!
- Ibolyát - csodálkozott az anyja - ilyen időben?! Te talán álmodsz, kislánykám, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdőben.
De Laura csak tovább is makacsul kiabálta:
- Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdőből ibolyát nekem!
Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdő felé.
- Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod előtt! - kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdőnek.
Amint ment, mendegélt a fenyőfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtől, hátha kiugrik a sűrűségből egy nagy, éhes farkas, és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csirikolt, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát.
A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tűz világította meg az erdőt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelődött, hanem odasietett a lobogó tűzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, mikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülük hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését.
Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haj, Klárikához közeledett, s megszólította:
- Hol, merre jársz itt ebben a fagyos időben, te kislány?
Klárika félénken válaszolta:
- Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tűznél!
A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez.
- Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszak még hidegebb lesz, mint most.
- Hogyne segítenék rajta! - mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezéből a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet.
Ebben a pillanatban eltűnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elő, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elő, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában.
Aztán megköszönte illendően a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tőlük, s gyorsan indult hazafelé.
Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, mikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdőből, s lám, de hamar hazajött!
Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelőtt. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki.
Klárika ismét nekiindult a homályos erdőnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált előtte, amíg csak megint fel nem ragyogott előtte a tegnapi tűz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tűz mellett, s mikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan:
- Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Nem látod, hogy most a Jégkirály uralkodik az országban, s annak nagyon kemény ám a keze.
- Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdőben, de hol találjak ilyen hideg időben?
Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult.
- Szamócát csak te adhatsz, Június testvér mosolyogva, s elővette a pálcáját, amellyel jó erősen megpiszkálta a tüzet.
Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák.
Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsből. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a jó emberkék nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s nagy sietve indult hazafelé.
A rossz asszony meg Laura már boldogok voltak, hogy nem tér többet vissza, mert sok időt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött, s aztán ímmel-ámmal megette a szamócát.
Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdőbe, és szedjen édes almát.
- Olyan hideg van, édesanyám! - szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen időben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondtak:
- Rögtön készülj és menj!
Klárika nagy búsan felöltözött, s kiment ismét egyedül a havas erdőbe. A kismadár édesen aludott egy ágon, amikor odaért, s helyette egy kis erdei egér bújt elő egy odvas fából, s így szólt hozzá:
- Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat.
Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tűz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár.
- Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok - felelte Klárika.
- Almát? - mondotta jóságosan Január testvér. - No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak.
Szeptember rögtön fogta a vesszőt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy vadalmafa pedig édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngő ágairól rögtön tépett kettőt. Szeptember kihúzta vesszejét a tűzből, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.
Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörű két almát. Kikapta a kezéből, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz:
- Add ide a fejkötőmet meg a kabátomat!
Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy ő is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós időben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap.
A madár őt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt a Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tűz előtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna őket, odatartotta kezét, hogy melegedjen.
- Miért jöttél? - kérdezte őt Január testvér.
- Semmi közötök hozzá! - felelte gorombán Laura.
Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sűrűbben kezdett hullani a hó, süvített a szél.
Bezzeg megijedt most Laura, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sűrűn hulló hó rögtön eltemette.
Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idő, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tűzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de ő éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna ő is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette őt is a hó.
Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s mikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta őket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban.
A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tűz mellett.
Telt-múlt az idő. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az ő szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még mai élnek, ha meg nem haltak.
NÉGY VÁNDOR
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.
Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek:
"Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
NÉMA TULIPÁN
Kányádi Sándor
Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyiknek nincsen illata, az néma. Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyiknek-másiknak. De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, ,,meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek. Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy - rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen? Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát. Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek.
Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.
ŐSZI MESE
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Odaviszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek, s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
PÁRÁCSKA 
Zelk Zoltán
Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről se lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt. Büszke is volt felhőpapa és felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa a szomszédainak:
- Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!
Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon a gyermeke. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait. Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett. Egy reggel odaállt szülei elé, és így szólt:
- Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.
Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:
- Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj haragosan, légy erős, büszke felhő.
Felhőmama így szólt:
- Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket s a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány.
Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:
- Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!
A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán továbbvándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:
- Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!
Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor bizony már nagyon kicsi felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé. Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:
- Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!
A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.
TAVASZI MESE 
Zelk Zoltán
A tölgyfa születésnapja
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságosan s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással és sok mindenről elbeszélgettek.
- Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő. - Várnak is már az emberek.
- Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske. - Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől, meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságosan s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához, vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
- Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt s elmesélte, milyen messziről jött s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
- Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalni:
- Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
- Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal.
Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és tovább repült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. - Ez lesz az - gondolta -, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.
- Honnan jössz, Szellőcske? - kérdezte az tőle.
- Találd ki.
- Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
- Azt én!
- Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
- Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
- Nem érem én már azt meg - sóhajtotta. - De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
- Akarsz-e fecskelakókat? - kiáltott át az öreg ereszalja.
- Hogyne akarnék! - örvendezett a fiatal és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
- Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék... - susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
- Látod, Szellőcske - mondta most az öreg ereszalja -, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek s többet mosolyogtak az emberek is.
TÉLI MESE
Zelk Zoltán
Téli kert / télen is akad teendő a kertben
A tölgyfa születésnapja
Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregtek.
- Nyakunkon a dér - vacogták fázósan.
- Megfagyunk, mi lesz velünk?!
Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.
- Ne keseregjetek! - mondta biztató hangon. - Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.
Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.
- Szerencsés jó utat! - kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.
Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.
Nagyot nevetett erre a pipiske.
- Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!
- Ó, elmegyünk mi gyalog is! - mondogatták szerényen a fűszálak.
- Bolondok vagytok - mondta a pipiske. - Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?
Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.
Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.
Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.
- Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! - mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.
Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.
- Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok - modta magában elszántan.
Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.
- Ránk férne! - vacogták a mező fűszálai. - Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?
- Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.
Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:
- Mi is veled megyünk!
Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.
A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:
- Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.
Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.
- Csillogó harmatot s arany napsugarat! - mondták a fűszálköszöntést.
- Ránk férne - vacogták a füvecskék -, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.
Elszomorodott erre a három vándor.
- Hiába tettünk meg olyan nagy utat - sóhajtott az egyik mezei fűszál -, csak nem találunk melegebb tájat.
Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.
Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.
Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:
- Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.
Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!
Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:
- Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok. - De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket: Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.
A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:
- Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!
A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet.
A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.
Forrás:Zelk Zoltán: A furfangos szaka
ÚJ MESE A NÉGY VÁNDORRÓL
Zelk Zoltán 2017.01.26. 20:27
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.
Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
- Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem:
Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
- A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta:
,,Hoztál-e gyümölcsöt?"
Majd az Ősz - feleltem - , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték:
,,Szép az élet nyáron..."
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
VILÁGGÁ MENT A NYÁR
Kányádi Sándor
Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon. Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
- Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
- Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok. S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
- Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
- Világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
- Világgá, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt. Bizonyára a diószüretre sietett.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Természet |
|
|
|
Címkék: kilenclépésnyire, visszalátogatott, korcsolyapályává, bazsalikomillatú, terméketlenséget, megezerszerezted, félretaszították, megkönnyíthessem, szorgoskodásában, kikapcsolódókkal, szamócaszedésnek, megszázszoroztad, fűszálköszöntést, elbizonytalanodó, összetalálkozott, próbálgathatták, veteményesekben, hullámfodrocska, lombkoronájának, továbbvándorolt, tűzrevalójukról, bazsalikomillat, szorgoskodóknak, gyűjtögethettek, előmerészkednek, megvalósították, kíváncsiskodtak, felébresztették, megpillantottak, visszhangozták, kérdezősködnie, koszorúslányok, megfagyasztott, varázsversikét, visszaérkeztek, hegycsúcsokról, hegyek csak, szomjas föld, szép napon, hegyek nőni, föld éppen, dimbes-dombos tájon, zöldellő síkságon, ismeretlen messzeségbe, tengert sejtették, szél néha, végtelen nagy, magam erejéből, nagy vizet, szél esténként, másik csillogó, másik patakba, MESÉK TERMÉSZETRŐL, László Gyula, NAGY FOLYAM, TÜCSÖK DALA, MESE FÖLD UTOLSÓ TAVASZÁRÓL, MESE PIROS KALAPOS BÉKÁKRÓL, Zöld Völgyben, Zöld Völgybe, MESE CSÖPIRŐL, Natura Környezet-, Természetvédő Közösség, MESE NÉGY TESTVÉRRŐL, Pataki Edit, Mikor Tavasz, Tavasz Napocska, Aztán Ősz, Őszt Tél, MESÉL AZ ERDŐ, AZAZ JEROMOS MEGJAVUL, Erdő Tündérét, Erdő Tündére, Tündérke Jeromos, MIÉRT NEM TUDNAK BESZÉLNI HALAK, Donászy Magda, Erdész Zsuzska, NÉGY ÉVSZAK, NÉGY VÁNDOR, Zelk Zoltán, NÉMA TULIPÁN, Kányádi Sándor, ŐSZI MESE, TAVASZI MESE, TÉLI MESE, MESE NÉGY VÁNDORRÓL, VILÁGGÁ MENT NYÁR,
|
|
Offline
