|
2025-04-13 21:59:55, vasárnap
|
| |
| |
TAVASZI MESÉK, TÖRTÉNETEK 
Tavasszal éled a természet. A hőmérséklet lassan melegszik, elolvad a hó, egyre hosszabbak a nappalok. Nyílnak a virágok, a vándormadarak is visszatérnek. Tavasszal az emberek is vidámabbak: madárcsicsergés, a virágok illata, az ébredező természet, a lágy szellő, a napsütés, a tavaszi zápor.
A TULIPÁNNÁ VÁLTOZOTT KIRÁLYFI
Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
- Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
- Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:
- Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
- Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
- Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
,,No, ezt én megpróbálom" - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.
Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.
- Te az enyém, én a tiéd - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.
A VIRÁGOS BOLOND - Bácskai népmese
Volt a világon egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt három fia. A két öregebb élénkebb volt, de a legfiatalabb egy kicsit bamba.
Hát egyszer hallják, hogy a város nagy szomorúságban van. A királynak volt egy lánya. Ez a királykisasszony mindig sírt. Nem tudták a kedvét eltalálni. Akármit csináltak, csak sírt, sírt. Kihirdette a király, hogy odaadja a fele királyságát annak, aki megnevetteti a királykisasszonyt.
Hát azt mondják a szegény ember fiai, hogy ők is elmennek szerencsét próbálni. A két öregebb felfegyverkezett, elbúcsúztak, és mentek a királyhoz. Beengedték a legöregebbet, de bizony nem bírt az semmit se. Csinált az mindent, talán még bukfencet is hányt, a királykisasszony sehogy se akart nevetni. El kellett neki takarodni onnan.
Hát akkor bemegy a középső. Az is hiába csinált mindenfélét, még cigánykereket is hányt, a királykisasszony egy picikét se nevetett. A legénynek nagy szomorúságára ki kellett kullogni a palotából.
Nem tehettek mást, hát visszamentek apjukhoz. Látta ezt a legkisebb fiú is. Nem szólt senkinek semmit, csak elindult otthonról. Amerre csak ment, mindenütt összeszedte a virágot. Úton-útfélen, minden burgyingban talált virágot; leszakította, és magára rakta. Teletűzdelte a haját, fülét, orrát, száját, és a lábbelijébe is rakott. Mikor a palotához ért, be sem engedték. Szerencsére találkozott a kuktával, az beengedte valahol a királykisasszonyhoz. Ahogy bement, dallikázott egy kicsit, a virág meg szóródott róla, mint a záporeső.
A királykisasszony pedig csak nézte, nézte ezt a cifrába öltözött bolondot, s egyszer csak elkezdett kiabálni:
- Megjött a virágos bolond! Megjött a virágos bolond!
A virágos bolond meg elkezdett táncolni, amerre csak mozdult, pergett belőle a virág. A királykisasszony úgy elkezdett nevetni, hogy zengett a palota,. De még a király meg a királyné is kacagtak, meg az egész udvar.
Meg se várták, hogy kifújja magát a sok tánctól, mindjárt feleségül adták a királykisasszonyt a virágos bolondhoz. Csapott a király nagy lakodalmat. Megjelent a rengeteg fényes vendég. Táncoltak, mulattak, ittak, ettek. Talán még most is élnek ha meg nem haltak. Régen volt, talán igaz se volt.
Devecsery László: KATICA KATA
Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben - ha nem volt semmi dolga - mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes... Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben, s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról, autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-óra: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred. Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt, megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna. Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre, hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s hozzá még le is zuhan. A harangozás - szerencsére , hamarosan abbamaradt. Szédelegve repült tovább. Később lepillantott:
- Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg. Odaszállt. Az erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg. Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
- Szia! Engem Katica Katának hívnak.
- Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
- Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
- Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett a ribizlibokornak.
S azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi...
Fésűs Éva: MÓKUS PÉTER KISKERTJE
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
- Gyerekek! Ki az ágyból! - kiáltotta Bence bácsi. - Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
- Kertet? Pompás! Ugye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
- Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! - felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
- Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
- Itt legyen Petié! - és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
- Ez lesz Pannié - most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom! Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
- Tündérkert lesz az, akárki meglássa! - mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
- Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
- No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! - És nagyot nevetett a kis hamis.
- Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte! Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
- Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára. A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
- Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt! A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
- De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
- Gyere, apu! - kiáltott Mókus Péter - az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
- Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
- Kisfiam, majd holnap!
- Holnap?
- Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik - meg is csípte magát! - de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
- Gonosz varázsló tette ezt! - zokogta -, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
- A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt?
De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...
Horgas Béla | Balogh Tünde: TAVASZI TÖRTÉNET
Szervusz, mókusz, szólt a krókusz,
tavasz van már? Te mit gondolsz?
Ugyan, krókus, így a mókus,
minek ez a hókus-pókus?
Mit kérdezel? Nem hírt hoztál?
Talán meg is náthásodtál,
vagy pösze vagy, pici krókus,
mondd utánam szépen: mókus.
Pösze, te meg pisze, mókusz,
vágott vissza a kis krókusz.
Napestig így viccelődtek,
zöldült a hegy, rügyek nőttek,
a mókus bukfencet vetett,
a krókusz azt mondta, remek,
és barátok lettek, tényleg.
Tavasszal ez megtörténhet.
Jékely Zoltán: A HÁROM PILLANGÓ
Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér.
Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.
- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.
- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.
S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:
- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a tulipán így felelt: - A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.
Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:
- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!
A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.
Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a liliom így felelt: - A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt: - Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.
A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.
Süss fel, nap, süss fel, nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! - könyörgött a három didergő pillangó.
A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.
Kuczka Magdolna:TAVASZI MESE
Ha Meseország mezsgyéjén átlépünk, és még kettőt előre, elérkeztünk a meseerdőbe. Ebben a meseerdőben él a sok kis tündérrel és törpével együtt két kis manó: Apróka és Pirinkó. A tavasz kezdetén ennek a két kis manónak a feladata, hogy újjáfessék a bogarak és a lepkék ruháit: Apróka a festéket kezeli és rakja színenként Pirinkó keze alá, aki nagyon ügyesen fest kis ecsetjével. Egyik nap, amikor Pirinkó éppen befejezte a lepkék sokszínű, szép rajzú szárnyainak festését, odarepült hozzá egy kis bogárka.
- Katicabogárnak hívnak engem, de te lefelejtetted rólam fekete pettyeimet, hogy is repülhetnék pettyeim nélkül a társaim után! - mondta nagyon, nagyon szomorúan.
- Sohase búsulj, pettyeid megfestése a legkönnyebb feladatok közé tartozik - válaszolta vidáman Pirinkó, és rögtön szólt Aprókának, hogy hozza gyorsan a fekete festéket. Apróka szomorúan jelentette, hogy bizony egy parányi fekete festék sem maradt a tálacskában, fehér festékből viszont sok maradt még. Tanakodni kezdtek, kitől lehetne fekete festéket kérni.
- Talán legjobb lenne megkérni a füstifecskét - javasolta Apróka -, ő a kéményből könnyen tud hozni egy kis fekete kormot, és abból fekete festéket tudnánk készíteni.
A füstifecske azonban csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy bizony nem lennének tartósak azok a pettyek, amit koromból készült festékkel festenének a kis katicabogár hátára.
- De talán a feketerigó tudna segíteni - rigóanyó ugyanis örömmel újságolta nekem, hogy most festette újra ruháját, és annyi festéke maradt, hogy még a jövő tavaszra is lesz belőle egy új ruhára való - mondta felcsillanó szemmel a füstifecske.
Apróka és Pirinkó is azon nyomban felkeresték rigóanyót. Rigóanyó rögtön felajánlotta a megmaradt festéket. Igen ám, de hiába kereste, a festékes bögre nem volt sehol.
- Most jut csak eszembe - csapott szárnyával a fejére rigóanyó -, tegnap itt járt nálam Szarka úrfi, panaszkodott, hogy milyen kopott a ruhája és a meseerdő tavaszi ünnepségén új fekete ruhában szeretne megjelenni. Megsajnáltam, és neki adtam a festéket - mondta szégyenkezve.
Apróka és Pirinkó tanácstalanok voltak, jól tudták ugyanis, hogy Szarka úrfitól igen nehéz lesz festéket kapni.
- Gyere, hazamegyünk, majd csak kitalálunk otthon valamit - mondta Apróka.
- Nekem már van is egy jó ötletem - válaszolta Pirinkó.
Mikor hazaértek, Pirinkó rögtön nekilátott, és készített egy szép meghívót a tavaszi ünnepségre. Aprókát pedig megkérte, hogy hozza a fehér festékkel telt tálacskát magával, s elindultak Szarka úrfihoz. Szarka úrfi már ott billegtette magát a lakása előtt egy faágon, és kimondhatatlanul örült a meghívónak.
- Jaj, de jó! - mondta -, már úgyis készülök az ünnepségre, a ruhámat is most akartam éppen újjáfesteni.
- Nem segíthetnénk mi is neked? - tette fel a kérdést Pirinkó -, nekünk úgyis a festés a mesterségünk!
- Dehogynem - válaszolta boldogan -, s már hozta is a rigóanyótól kapott festékes bögrét.
Pirinkó óvatosan megkérdezte tőle, nem adna-e a fekete festékből egy keveset.
- Hogy is adhatnék belőle, hisz ez a festék az én ruhámra sem igen elegendő! - válaszolta felháborodva Szarka úrfi.
- De így nagyon egyhangú lesz a ruhád, ha csak feketére festjük - mondta Pirinkó -, és kis ecsetjével már hozzá is kezdett a festéshez.
- Nézd csak, ebből a szép fehér festékből milyen szép mellényt tudnánk neked festeni - mutatta a fehér festéket Apróka.
- Jaj, de jó ötlet - mondta felcsillanó szemmel Szarka úrfi. - Ha még a vállaimra is jutna egy szalagra való abból a fehér festékből, akkor ami megmarad fekete festékből, az legyen a tiétek.
Apróka és Pirinkó teljesítették Szarka úrfi kívánságát, utána boldogan vitték haza a megmaradt fekete festéket. Pirinkó szépen megfestette a kis katicabogár pettyeit, aki most már boldogan repült társai után. Szarka úrfi pedig nagyon büszkén viselte fehér mellényét és vállszalagját a tavaszi ünnepségen, és úgy megszerette ezt a viseletet, hogy azóta is így hordja.
Mentovics Éva: A KISKACSA ÉS A PILLANGÓ BARÁTSÁGA
Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.
- No, ide is érkeztünk - mutatott körbe lelkesen.
- Látjátok ezt a csodálatos tavat? Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között - lelkendezett vidáman.
Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.
- Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok... és abban még meg is mártózni? Brrrrr... - háborgott morcosan.
- De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni
- győzködte lelkesen a mamája.
- Jaj, jaj, jaj... segítség, segítség, sas! - kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.
- Ó jaj... ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas. Bújjatok csak elő nyugodtan - nyugtatgatta a gyermekeit.
- De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?
- Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele - szipogott durcásan Tóbiás.
- Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök - cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
- Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! - motyogta félhangosan.
- Ez meg mi? - pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
- Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet - hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.
- Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! - hallatszott egy halk kis hangocska.
- Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még - pislogott meglepetten.
- Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt - könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?
- Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot... Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani - kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.
- Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így, egyedül.
- Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk. - Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.
Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz... beletoccsant a tóba.
- Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! - hápogta hangosan.
- Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon - mosolygott vidáman Klotild mama.
Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.
- Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? - kérdezte valaki.
A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.
- Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? - kérdezte a kis lepke.
- Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak - álmélkodott a kiskacsa.
- Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.
- Látod, erre nem is gondoltam - kacagott önfeledten a kiskacsa.
- Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.
- Igazán remek ötlet - szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.
Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.
Mester Györgyi: A PILLANGÓFA
A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle ,,talált gyerekként" került az erdőbe.
Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.
A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több. Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki sem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az ember magasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel sem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.
Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán, gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.
A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.
A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon - gondolta -, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor próbaképpen egy kicsit megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő pillangófa!
Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárga csíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.
- Nem mész onnan - rivallt rá -, hagyd békén az én pillangóimat!
- Micsodáidat?! - ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. - Te buta kis vadcseresznyefa! Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!
A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj, kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!
Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa.
Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdőszerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb...
Mester Györgyi: A PIPACSOK HERCEGNŐJE
Először a töltéseket borította el, majd a szántóföldeken a gabonatáblát pöttyözte be, végül az utak mentén, s helyenként a kissé gazosabb kertekben is feltűnt a sok tűzvörös pipacs.
Ha a bolondos, késő tavaszi szél végigfutott közöttük, úgy hajladoztak, mint valami gyönyörű piros lepkeraj, szinte félő volt, szárnyra kapnak, s fölröpülnek a magas égbe.
Kár lett volna értük, hiszen itt, a földön is szükség volt a szépségükre. A tengernyi pipacs ragyogott a napsütésben, s időről-időre, újabb és újabb lepkeszárnyak keltek életre a kis, szoros, babszem nagyságú, zöld bimbókból.
Egy napon azonban, az útmenti töltést elborító pipacstenger közepén, egy különleges kis pipacs bontotta ki szirmait. Az ő virágleveleinek mindegyike azonban hófehér lett!
Ilyet se látott még a világ! - hüledeztek a körülötte viruló pipacsok. Kíváncsian nézegették, barátkozni próbáltak a szokatlan látvánnyal. Először el sem hitték, hogy a rokonuk, de aztán látták, szára, virágja, bibéje mind olyanok, mint az övék. Elfogadták, megtűrték, de azért egy kicsit mind kételkedő szemmel néztek rá, azon tanakodván, mi lehet a nagy különbség oka, a külső megjelenésében.
A kis pipacs is azonnal látta, hogy mennyire más, mint a többi társa. Érezte az őt körülvevő bizalmatlanságot, hát bánkódni kezdett, szomorkodott.
Talán én valamiféle hiányossággal, hibával jöttem a világra - gondolta. Biztosan nem is érek annyit, mint a többiek. Bennem nem
gyönyörködik senki, mert én nem is vagyok ,,igazi" pipacs.
Telt-múlt az idő, amikor egyszer csak az úttesten folyamatosan elsuhanó autók egyike
megállt. Az útpadkán parkoló autóból fiatal nő szállt ki, s kezében furcsa masinát tartva,
óvatosan, hogy le ne tapossa a virágokat, begázolt a pipacstenger közepébe.
Már az autóból észrevette, azonnal feltűnt neki a sok piros között, az egyetlen, különleges, hófehér pipacs.
A fényképezőgépével meg akarta örökíteni. Mert rózsaszínűt már fotózott, de ilyen szép
fehérrel még nem volt szerencséje találkozni.
Gyönyörű vagy - suttogta a kis virágnak. Olyan vagy, mintha te lennél a pipacsok hercegnője! - mondta ki hangosan.
És a kis pipacs mintha megértette volna. Egyszeriben valami jóleső, melengető érzés töltötte el, hogy őrá irányul a figyelem, őt nézi valaki, és nem bántja, nem haragszik rá, hanem mosolyogva csodálja.
A fiatal nő visszaült az autójába, és a magával vitt képeket beküldte egy természetfotó
pályázatra, amit meg is nyert a pipacshercegnő fotójával...
Azóta a szél is azt susogja a kis pipacsnak: légy büszke magadra, mert nemhogy rosszabb vagy, mint a többi társad, hanem te vagy a töltés legkülönlegesebb tavaszi virága.
Molnár Andrea: MESE A FELEDÉKENY TAVASZRÓL
A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába.
Fel is frissült nyomban, amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.
- Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?! - kiáltott a Tavasz kétségbeesetten. - Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet!
Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán, közeli kis házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.
- Nicsak! - örvendezett az öreganyó. - Itt a Tavasz! Talán már nem kell sokáig fagyoskodnom. S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindeni körém gyűlne, mindenki, aki oly távol van tőlem.
Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:
- Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az ibolya, és a többi virág?
S ekkor tekintett végig önmagán a Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-min odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és kökörcsineket.
- Milyen bölcs vagy te, nénikém - mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.
,,Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!" - gondolta a Tavasz.
Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.
Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan intetettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek. A fák, bokrok is kibontották leveleiket, s úgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.
A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatosság varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.
Móra Ferenc: A RADNÓTI FECSKÉK
A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.
Orgoványi Anikó: Föld napja mókuséknál
A mókuscsalád a világ közepén lévő kerek erdőben lakott mókusemlékezet óta. Itt, az öreg tölgyfa odújában éltek már a mókusnagyszülők dédszülei, meg azok ükszülei is, így ebben az odúban nevelgette négy gyermekét mókus mama és mókus papa is. A gyerekek, Bojtosfül, Fürgeláb, Csillagszem és Picurka igazi kis virgoncok voltak. Napközben, mialatt a szülők a dolgozóban voltak - vagyis élelem után kutattak -, a gyerekek vidáman fogócskáztak, bújócskáztak, hintáztak az ágakon.
- Vigyázzatok, ne menjetek messzire az odútól! - figyelmeztették őket a szüleik.
Egyik nap különös zaj verte fel az erdő csendjét. Kirándulók jöttek az ösvényen, hangoskodásuk már messziről hallatszott. Éppen az öreg tölgyfa alatt ütöttek tanyát. Elővették az elemózsiájukat és vígan ettek, ittak, míg csak jól nem laktak. Azután felkerekedtek, igen ám, de a szemetüket maguk után hagyták. A mókusgyerekek kíváncsian másztak le a fáról, hogy szemügyre vegyék a színes holmikat. Bojtosfül egy nejlonzacskóba gabalyodott, Fürgeláb egy pillepalackkal birkózott, Csillagszem feje egy konzervesdobozba szorult, amitől úgy nézett ki, mint egy kapálózó robot. Picurkának rágógumi ragadt a szép fényes bundájába. Alig bírták kiszabadítani egymást szorult helyzetükből. Az igazi baj azonban csak ezután következett. Favágók jöttek az erdőbe, és kezdték kivágni a fákat. Hangos gépeikkel egyre közelebb kerültek az odút rejtő tölgyfájukhoz. A mókusgyerekek annyira megrémültek, hogy fejveszett menekülésbe kezdtek. Futottak, ahogy csak bírtak, mígnem egy patak állta útjukat.
- Most mitévők legyünk? - torpantak meg hirtelen. Olyan messzire kerültek az otthonuktól, hogy nem találtak volna vissza, egyébként is esteledett már.
- Látogassuk meg a városi parkban lakó nagybácsikánkat! Ő biztosan tud segíteni. - javasolta Bojtosfül, mert ő volt köztük a legnagyobb és legokosabb. A többiek elfogadták a javaslatát.
- De hogy jutunk át a patakon? Egyikünk sem tud úszni - aggódott Csillagszem.
Amint tanakodtak, egyszerre észrevettek egy rákot, amelyiknek az ollója beszorult egy nagy kő alá, és nem tudott kijönni alóla.
- Segítsünk neki! - kiáltották a mókuskák szinte egyszerre. Négyen összekapaszkodtak, és megbillentették a követ úgy, hogy a rák kiszabadulhasson.
- Ó, de kedvesek vagytok! Már kezdett fogyni az erőm, azt hittem, itt a vég. Mi járatban vagytok errefelé, amerre még a madár is ritkán jár?
A gyerekek elmesélték a történetüket, mire a rák azt felelte:
- Jó tett helyébe jót várjatok. Megmutatom nektek a helyet, ahol száraz lábbal át tudtok kelni a patakon. Aztán a bácsikátoknak mondjátok el azt is, hogy a patak vizével baj van, sok benne a szemét, és egyre többen megbetegszenek a lakói közül.
A mókusok megköszönték a segítséget és megígérték, hogy teljesítik a rák kérését. Sikeresen átjutottak a patakon, és hamarosan egy tisztásra értek, de közben úgy besötétedett, hogy orrukig se láttak.
- Mi lesz most velünk? Én félek a sötétben! Haza akarok menni! - pityergett Picurka. A többiek sem voltak jókedvükben.
- Odanézzetek! - kiáltott fel Fürgeláb, és egy bokor felé mutatott. - Láttátok azokat a felvillanó fényeket?
- Jaj, szellemek! Meneküljünk! - ijedezett Csillagszem.
- Ezek csak szentjánosbogarak! - nyugtatta meg testvéreit Bojtosfül.
Közelebb lopóztak a bokorhoz, és elállt a lélegzetük a látványtól! - Neonfénnyel villózó kis bogarak százai cikáztak a levegőben. Mintha csillagok szállták volna meg a tisztást.
- Helló szőrmókok! Ne a szátokat tátsátok, segítsetek inkább! - törte meg a csendet egy világító bogár.
- Szívesen, de mondjátok meg, miben segíthetünk. - válaszolták a mókusok.
- Érzitek ezt a füst szagot? Megzavarja a repülésünket, és a fényünk se világít olyan távolra, mint kéne. Kutassátok föl a tűzfészket, és szüntessétek meg a füstöt, ha tudjátok!
A mókusok nyomozásba kezdtek, jó szaglásuknak köszönhetően hamar megtalálták a tűzrakóhelyet, ahol az elszenesedett fadarabok még mindig füstöltek.
- Még szerencse, hogy nem kapott lángra az erdő! - mondta Csillagszem, majd mindannyian rálocsolták a tűzfészekre a magukkal hozott patakvizet. A parázs sisteregve kialudt, a füstölgés megszűnt.
Jótett helyébe jót várjatok! - hálálkodtak a szentjánosbogarak, majd megmutatták a mókusoknak a városba vezető ösvényt.
Már pirkadt, amikor a testvérek a város határához értek. Itt egy nagyforgalmú út kényszerítette megállásra őket. Az útpatkánál egy seregnyi béka várakozott.
- Sziasztok brekuszok! Szerintetek, hogy juthatunk át ezen forgalmas úton? - kérdezték őket a testvérek.
- Ha tudnánk a választ, már rég odaát lennénk! A parkban van egy tó, oda igyekszünk. - válaszolta Béka Réka, a csapat vezére. - Néhányan megpróbáltak közülünk átkelni, de mind odavesztek. Átgázoltak rajtuk az autók.
- Nekünk muszáj eljutni a városi parkba a bácsikánkhoz. Mit lehetne tenni?
- Van egy varázsszerem, csak előbb tudnátok-e segíteni? A kis ebihalaink pocsolyája már majdnem kiszáradt. Fel kellene tölteni vízzel.
A mókusok hosszúszőrű farkukkal begyűjtötték a bokrok levelein összegyűlt harmatot, majd odahordták a pocsolyához, és feltöltötték vízzel. Annyit fordultak, hogy egész beleszédületek. A kis ebihalak vígan úszkálhattak megint.
- Egy darabig elég lesz, de aztán ki kell találni valami jobb megoldást. - javasolták a mókusok.
- Jótett helyébe jót várjatok! - köszönte meg hálásan a segítséget Béka Réka. - A hátamon varázspor van. Ha megsimogatjátok, egy perce megáll a forgalom, és át tudtok szaladni a túloldalra. Sajnos az én csapatomnak nem elég ennyi idő, de a ti fürgeségetekkel biztos sikerülni fog.
Így is lett. A mókusok megsimogatták Béka Rékát, amitől, mint varázsütésre leállt egy pillanatra a forgalom, ők pedig gyorsan átfutottak az úton. Innen már hamar eljutottak a városi parkba. Volt nagy öröm, amikor összetalálkoztak a bácsikájukkal! Elmesélték, hogy mi történt velük, és kérték, hogy segítsen rajtuk.
- Sok veszélyen mentetek át gyerekek, de szerencse, hogy épségben idetaláltatok. A szüleitek már biztosan nagyon aggódnak értetek. A barátaitoknak is megpróbálunk segíteni, de ehhez én egyedül kevés vagyok. Viszont minden nap erre jár egy gyerekcsapat, ők biztos kitalálják a megoldást.
A kismókusok bár nagyon fáradtak voltak, örültek a bácsikájuk biztató szavainak. Másnap reggel alig várták, hogy felbukkanjanak a gyerekek. Nem kellett sokáig várniuk. Már messziről észrevették a vidáman beszélgetve, kacarászva érkező csoportot. Gyorsan lemásztak a fáról és eléjük szaladtak.
- Nézzétek, milyen helyes kismókusok! - kiáltották örvendezve a gyerekek. - Eddig még nem is láttuk őket itt a parkban. Vajon, hogy kerültek ide?
A mókuskák elmesélték a történetüket. A szeméthegyet a fájuk alatt, a kivágott erdőt, a szennyezett patakot, a füstölgő tűzrakót, a kiszáradó pocsolyában vergődő ebihalakat, és az útmentén rekedt békákat.
- Nagy szerencsétek van! - válaszolták a gyerekek. Ma van a Föld napja, és éppen azon gondolkodtunk, mit tehetnénk a Földanyánkért.
Mindjárt neki is fogtak a szervezésnek. Hívták a barátaikat és a szüleiket is. Csapatokra oszlottak. Egyik csoport az erdőbe indult összeszedni a szemetet, a másik a patakpartot tisztította meg. Vízzel töltötték fel a pocsolyákat, a békákat vödrökben menekítették át az út túloldalára, miközben leállították a forgalmat. Voltak, akik táblát helyeztek a tűzrakóhoz, és ráírták, hogy szalonnasütés után meg kell győződni a tűz kihunytáról. Egy csoport az erdészethez ment, és megkérték őket, hogy az öreg tölgyet ne vágják ki, mert az a mókuscsalád otthona.
A nap végén a mókus testvéreket egészen hazáig kísérték, akik boldogan ugrottak szüleik nyakába!
- Ez igazán tartalmas nap volt! - állapították meg a gyerekek. Reméljük, Földanya is elégedett.
Azt már csak a magasban repülő műholdak észlelték, hogy a Föld bolygó észrevehetően
elmosolyodott.
Zelk Zoltán: TAVASZI DAL
Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
- Elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!
Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi, hová mégy?
- Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!
Egy, kettő, három, négy,
te kis madár, vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!
Zelk Zoltán: TAVASZI MESE
Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.
- Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő. - Várnak is már az emberek.
- Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske. - Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
- Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
- Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
- Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
- Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és továbbrepült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. - Ez lesz az - gondolta -, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.
- Honnan jössz, Szellőcske? - kérdezte az tőle.
- Találd ki.
- Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
- Azt én!
- Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
- Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
- Nem érem én már azt meg - sóhajtotta. - De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
- Akarsz-e fecskelakókat? - kiáltott át az öreg ereszalja.
- Hogyne akarnék! - örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
- Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék... - susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
- Látod, Szellőcske - mondta most az öreg ereszalja -, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
Címkék: aljnövényzetéből, királykisasszony, kimondhatatlanul, felkiáltójelként, fogócskázhatnánk, csodálatosképpen, összetalálkoztak, felfegyverkezett, legkülönlegesebb, vadcseresznyefát, fecskecsicsergés, cseresznyeszemek, elfogadhatatlant, kiszabadulhasson, konzervesdobozba, bizalmatlanságot, kétségbeesetten, mókusnagyszülők, nagybácsikánkat, megbillentették, bújócskázhatunk, vadcseresznyefa, továbbvergődtek, virágleveleinek, belefeledkezett, fogócskázhatunk, megsimogatjátok, figyelmeztették, hajnalkavirágos, madárcsicsergés, hajszálgyökerei, ribizlibokornak, változatosságot, nekilombosodott, fürgeségetekkel, elbeszélgettek, hőmérséklet lassan, virágok illata, ébredező természet, lágy szellő, tavaszi zápor, legszebb lányt, tüskebokorban varjú, királyfi eltette, egyik kiszáradt, királyfi megszánta, öregembert látott, falu határába, falusiaktól meghallotta, öreg király, világszép leánya, kérőnek háromszor, TAVASZI MESÉK, TULIPÁNNÁ VÁLTOZOTT KIRÁLYFI, VIRÁGOS BOLOND, Devecsery László, KATICA KATA, Katica Kata, Mielőtt Kata, Dongó Tóni, Engem Katica Katának, Katica Karcsi, Fésűs Éva, MÓKUS PÉTER KISKERTJE, Mókus Bence, Mókus Panna, Addigra Peti, Mosolygott Bence, Ezalatt Pannika, Mókus Péter, Akkor Peti, Horgas Béla, Balogh Tünde, TAVASZI TÖRTÉNET, Jékely Zoltán, HÁROM PILLANGÓ, Kuczka Magdolna, TAVASZI MESE, Mentovics Éva, KISKACSA ÉS PILLANGÓ BARÁTSÁGA, Mester Györgyi, PIPACSOK HERCEGNŐJE, Molnár Andrea, MESE FELEDÉKENY TAVASZRÓL, Móra Ferenc, RADNÓTI FECSKÉK, Adjon Isten, Orgoványi Anikó, Béka Réka, Béka Rékát, Zelk Zoltán, TAVASZI DAL,
|
|
Offline
