|
2025-05-12 21:45:40, hétfő
|
| |
| |
MESÉS MÁJUS
Mottó:
A mese az emberi lélek gyógyítója, felnőttnek és gyermeknek egyaránt.
A meséken keresztül megtanulhatjuk, hogyan oldhatjuk meg a megoldhatatlant és győzhetjük le a legyőzhetetlent. A mese segít rátalálni arra a nyelvre, ahol kapcsolatba lépünk belső segítőnkkel.
A mesékben megtalálható minden konfliktus és élethelyzet, olyan évezredek során felhalmozódott tudás, ami segít megoldást találni a nehéz helyzetekben is.
A mesék megtanítják, hogyan lehetünk mi a legkisebb királyfik, akik meg tudnak küzdeni a sárkányokkal.
A HÁROM KIRÁLYFI
Élt egyszer egy öreg király. Olyan öreg volt, hogy már ki sem mozdult a palotájából, egész nap csak feküdt az ágyban, és könyveket olvasott. Úgy nevezték, hogy a tudós király. Aztán mikor érezte, hogy közeledik halálának órája, magához hívatta a három fiát. és így szólt:
- Fiaim, rátok hagyom hatalmas könyvtáramat, és a temérdek könyvet. De szeretném, ha előtte mindegyikőtök választana egyet közülük, ami a kedvence lesz, hadd lássam, hogy méltó kezekbe kerül-e a gyűjteményem és a királyságom.
Az ifjak nem értették apjuk kérését, de azért bementek a nagy könyvtárszobába könyvet választani. Elámultak azon a rengeteg köteten, amit odabent találtak. Óriási polcok, mennyezetig érő állványok és azokon több ezer, vagy talán millió könyv. Tanácstalanul nézegetni kezdték őket, majd mindegyik választott egyet. Az öreg király már türelmetlenül várta őket vissza.
- Én egy tudományos könyvet választottam. - mondta a legidősebb fiú. - Mindig szükség van arra, hogy tanuljunk, ezért úgy gondoltam, hogy ez lesz az én kedvenc könyvem. Igaz, hogy nem tudom, mi van benne, de mégis ez az enyém.
A király legyintett, és a középső fiúhoz fordult.
- Én egy szakácskönyvet vettem le a polcról. - mondta a fiú. - Enni mindig kell, úgyhogy egy biztos, hogy hasznos. Én ugyan nem tudok főzni, de mindig lesz, aki tudja majd használni ezt a könyvet.
A király sóhajtott, és szólította legkisebb fiát. A fiú kezében egy vékony kötet árválkodott csupán.
- Ez nem is könyv, csak egy füzet. - mondta szégyenlősen a fiú. - Az egyik hátsó polcon találtam. Semmi nincs benne, de majd én teleírom mindazokkal a dolgokkal, amit tapasztalok a világban. Aztán ha majd utódom lesz, átadom neki, hogy tanuljon belőle. Én ezt választottam.
Az öreg király arca felderült, és ölelésre tárta szét a karját.
- Te vagy a legbölcsebb fiam, rád hagyom a királyságomat. - kiáltotta boldogan. - A testvéreid talpraesett hercegek lesznek, okosak és alkalmasak arra, hogy bölcsen kormányozzák a birtokot, amit örökölnek. De az országomat csak te kaphatod meg, fiam, mert bízol magadban, és a tudásodban.
A idősebb fiúk csak bámultak, nem értették apjuk szavait. De fejet hajtottak, és elfogadták legkisebb testvérüket uralkodójuknak.
A HÁROM KIRÁLYFIÚ
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy királynak három fia. A három királyfi sohasem járt ki a faluból, s egyszer összetanakodtak, hogy megmondják az apjoknak: ,,Engedjen el minket szabadságra, hogy mi is tanuljunk és lássunk valamit a világon." A kisebbik bement az apjához, s köszönté:
- Adjon isten szerencsés jó napot, felséges atyám!
- Isten hozott, kedves fiam, hát mi az újság?
- Azért jöttem, felséges atyám, engedjen el minket szabadságra.
- El is engedlek, kedves fiaim, menjetek szabadságra, hogy tanuljatok, lássatok valamit.
A három királyfiú felült három lóra, s elindultak. Mentek, mendegéltek, s estére beérkeztek egy nagy rengeteg erdőbe. Azt mondja a legkisebbik a bátyjainak:
- Üssük fel a kardot, s te pedig, legnagyobbik bátyám, esküdjél meg a kard markolatára oly formán, hogy virrasztasz felettünk, amíg aluszunk.
Virrasztott is tizenkét óráig, akkor odament egy tizenhét fejű sárkány, s azt kérdezte:
- No, te királyfi, hogyan vívjunk meg mi ketten? Miért mertetek az én erdőmbe jönni, mikor még itt a madárnak sem szabad járni?
- Ahogy neked tetszik - felelte. - Hát vagdalkozzunk össze.
Összevagdalkoztak, s a nagyobbik királyfiú egy csapásra levágta mind a tizenhét fejét a sárkánynak. Az öccseit felköltötte, megmosdottak früstököltek, s továbbmentek. Mentek, mendegéltek, de nem tudtak kiérni semmiképpen abból a nagy rengeteg erdőből. Ismét elesteledve azt határozták, hogy most a középső királyfi virrasszon éjjeli tizenkét óráig. Amint virraszt, tizenkét órakor odamegy egy huszonhét fejű sárkány, s azt kérdi:
- Hogyan vívjunk meg, te királyfi?
- Ahogy neked tetszik.
Vagdalkozni kezdtek, s egyszerre lecsapta a sárkánynak mind a huszonhét fejét, s kivágta a szájából mind a huszonhét nyelvet. Ekkor felköltötte a két testvérét, megmosdottak, früstököltek, s azzal továbbindultak.
De csak ismét elsetétedtek a nagy erdőben, s most a legkisebbik királyfit eskették feI, hogy virrasszon tizenkét óráig. Tizenkét órakor odament a harminchét fejű sárkány, s azt kérdé:
- Hogy mertél az én erdőmbe jönni?
- Tudatlan ember vagyok, most az egyszer bocsáss meg!
- Hát megvívjunk-e ketten?
- Nem bánom, ha megvívunk is.
Vívni kezdtek, s mind a harminchét fejét lecsapta egy vágásra a királyfi, s mind a harminchét nyelvét kivágta a szájából. Elment a bátyjaihoz vissza, de már a tűz kialudt volt. Elindult tüzet keresni, de nem kapott sehol. Felment egy nagy magas fára, s nagyon messze meglátott egy kis világosságot. Elindult oda egy kis tüzet hozni. Útközben nagy szélvész támadt, s beállott egy nagy odvas fába. Hát arra a fára reászállott három fejérnép. Azt kérdé az egyik:
- Mit csinálnátok annak, aki a ti orrotokat elpusztítaná?
Az egyik fejérnép azt mondta:
- Egyebet nem csinálnék, van nekem egy kardom, levetném a fáról, s amerre a markolatja esik, arra van három királyfi, s azokat felkeresném. Ez a kard olyan, hogy aki egészen kihúzza a tokjából, az levág vele egy egész országot, ha félig húzza ki, levág vele egy fél országot. Ekkor a kardot levetette. A királyfi kiállott a faodúból, s felkötötte a derekára a kardot. A másik fejérnép azt mondta: - Van nekem egy olyan cipőm, aki felhúzza, akármilyen hosszú utat megtesz egy minuta alatt. Ezzel ez is levetette a cipőt. A királyfi kiállott a faodúból, s felhúzta a cipőt. A harmadik fejérnép azt mondá - Nekem egy olyan kabátom van, aki felveszi, akármerre megy széles e világon, egy szuszogó lélek sem látja meg benne.
Ezután a harmadik fejérnép is levetette a kabátot. A királyfi kiállott a faodúból, felvette, s ismét visszaállott. Akkor a három fejérnép leszállott a fáról, s keresni kezdték a levetett portékájukat. De hiába keresték, mert nem kapták meg. Az egyik fejérnép így szólt:
- Most immár elmehetünk, mert nem kapjuk meg a királyfiúkat, akik a sárkányokat elpusztították.
- Mert, hogy szavamat össze ne zavarjam, a három fejérnép a három királyfiú keresésére indult. A három fejérnép elindult tovább. Akkor a királyfi kiállott a faodúból, s azt mondta:
- Hipp-hopp, ott Iegyek, ahol én akarok!
Azzal a királyfiú ott termett, ahol a tüzet látta. Hát a tűznél a fejér király katonái aludtak, akik háborút folytattak a fekete királlyal. A királyfi látta, hogy alusznak a katonák, elsütött egy ágyút. Felébredtek erre a fejér király katonái, azt gondolták, hogy már folyik a háború, felszedelőzködtek, s elindultak a csatába. A királyfiú kihúzta a kardot a tokjából, s egytől egyig levágta a katonákat, hogy még hírmondónak sem maradt. Akkor felvette a királyfiú azt a kabátot, amelyikben nem látja meg senki, s bement a fejér király városába. A király palotájának kapujában két katona posztot állott, azokat felpofozta, s bement a kapun. Megkereste a királykisasszony szobáját, ott is két sirbak őrt állott az ajtónál, azokat is felpofozta, s bement a királykisasszony szobájába.
A szobában a királykisasszony egyes-egyedül aludt, az asztalon égett négy szál gyertya. Volt az asztalon egy aranygyűrű, egy aranyzsebkendő s egy pár aranycipő. A királyfiú felhúzta az aranygyűrűt a maga ujjára, az aranyzsebkendőt a kellős közepén kettészakította, az egyik felét az asztalon hagyta, a másik felét a zsebébe tette, az egyik cipőt elvette, s akkor odament az ágyhoz, s a királykisasszonyt mind összevissza csókolta. Mikorra a királykisasszony felébredt, eltűnt már a szobából. Visszament a királyfiú a két bátyjához, útközben a nagy lágerből, hol a katonák tábort ütöttek volt, vitt magával egy üszöget. Reggelre visszaérkezett a bátyjaihoz, meggyújtotta a tüzet, felköltötte a bátyjait, megmosdottak, früstököltek, s megindultak tovább.
A királykisasszony reggel, mikor felkelt, meglátta, hogy nincs ott az aranygyűrű, az aranyzsebkendő közepén el van szakítva. Kereste a cipőt, hogy húzza fel, hát csak az egyik van ott. Keservesen kezdett rőkölni. Meghallotta ezt az apja, s mindenféle széles e világon cirkulárist bocsátott, hogy kitudjon valamit a gyűrű, a zsebkendő és a cipő felől. Mindenkit odarendelt a kastélyba, hátha valaki tudja. De senki sem tudta megmondani, hova lettek. Akkor a király egy nagy vendéglőt nyittatott, s megparancsolta, hogy akik a legtöbbet tudnak hazudni, azok ételt-italt kapjanak egy hónapig, annyit, amennyi kell éppen. A három királyfiú is elment a vendéglőbe, ételt, italt parancsoltak, s mikor megették, megitták, fizetni akartak. De a vendéglős azt mondta:
- Itt nem kell semmit fizetni, az étel, az ital azért van, hogy ki mit cselekedett világi életében, vallja ki a királynak.
A három királyfiú elment fel a királyhoz. Először a nagyobbik sorolta el ügyeit-bajait, hogy mit tett világi életében, akkor a középső is elsorolta. A legkisebbik pedig így kezdte:
- No, felséges király uram, én is mondok egy mesét: bementem a királykisasszony szobájába, megláttam, hogy a szobában egyes-egyedül alszik. Az asztalon volt egy aranygyűrű, egy aranyzsebkendő és egy pár aranycipő. Az aranygyűrűt az ujjamra húztam, az aranyzsebkendőt kétfelé szakítottam, s az egyik felét a zsebembe tettem.
- Elég, nem kell többet mondani - szólott közbe a király -, már tudok mindent. A király eléhívta a leányát, megmutatta a gyűrűt, a zsebkendőt és a cipőt, s kérdé
- Ezek-e az elveszett portékák?
- Ezek. Akkor a király elkiáltotta magát:
- Éljen az új király!
Nekiadta a leányát feleségül, s olyan nagy lakodalmat hirdettek, hogy három esztendeig tartott. Az öreg király az új királyra íratta egész birodalmát. Az új király a vendégség után hazaküldte a két bátyját, őkelme még a mai napig is él feleségestől, ha meg nem halt.
A SZERENCSEPRÓBÁLÓ KIRÁLYFI
Volt egyszer egy királyúrfi. Ez a királyúrfi azt mondja az édesapjának:
- Felséges apámuram! Én elmegyek szerencse próbálni, de engedje meg, hogy elvigyem magammal az én öreg szolgámat is.
Azt feleli erre az öreg király:
- Én nem bánom, édes fiam, menj el, s vidd a hűséges szolgádat is, csak az életedre ügyelj!
Felkészülődik a királyúrfi, s jó hajnalban elindulnak. Mennek, mendegélnek, s hát egyszer egy nagy rengetegbe érnek. Abban a rengetegben találnak egy forrást, mellé megtelepednek, s eléveszik a tarisznyát, hogy egy kicsit falatozzanak.
Hát amint az ebédet elköltenék, jő egy kicsi emberke, akinek hétsinges volt a szakálla, s a vállán egy mázsás botocskát cipelt. Ez a kicsi emberke csak belészökik a forrásba, s eltűnik.
- No - mondja a királyúrfi -, megyek utána, mert ez bizonyosan Tündérországba ment. Te pedig öreg szolgám, menj vissza, s mondd meg az édesapámnak, hogy hová mentem, s ha egy esztendő múlva vissza nem kerülök, csináltasson nagy temetést az emlékezetemre, mert akkor, tudom istenem, nem leszek az élők között.
Azzal bészökik a forrásba, nagy hirtelen lemerül, s hát egy szempillantásra egy gyönyörűséges szép réten találja magát. Ezen a réten volt egy aranyvár, de az egész fekete gyásszal volt bévonva. Találkozik egy emberrel, kérdi, hogy miért vonták azt a várat talpig feketébe.
- Azt bizony azért - feleli az ember -, mert a városon kívül van egy tó, s abban lakik egy hétfejű sárkány, akinek minden áldott nap egy leányt kell adni ebédre, különben az egész várost elpusztítja még a föld színéről is. Most éppen a király leányára került a sor. Senki sem ajánlkozik megmentésére, pedig aki azt megcselekedné, ugyan boldog lenne: neki adná a király a leányát, s melléje fele királyságát.
Gondolja a királyúrfi, hogy ő bizony szerencsét próbál. Egy élete, egy halála, ha addig él, sem engedi meg, hogy a király leányát a sárkány bekebelezze.
Hát csakugyan jött a királykisasszony fekete gyászruhában, mellette a porkoláb. Sem a várból, sem a városból nem mert senki lélek velük jönni, csak úgy messziről húzta tizenkét banda a szomorú marsot is. Mikor a tóhoz értek, a hétfejű sárkány már ott hemmedezett a tó partján, szörnyű hét száját tátogatta, s úgy várta az ártatlan leányt.
De csak odaszökik ekkor nagy hirtelenséggel a királyúrfi, felöleli a királykisasszonyt, egy-két lépést odébb teszi, s neki a sárkánynak! Hej, szegény világ - lett itt verekedés! Csurgott a verejték mind a kettőről, mint a patakfolyás. Hanem a királyúrfi nem hagyta magát, s hat fejét le is vágta a sárkánynak. Aj, szegény egy feje, hát könyörgött a sárkány, hogyne ölje meg egészen, hagyja meg ezt az egy fejét. A királyúrfi bizony nem engedett, a hetedik fejét is levágta a sárkánynak.
Mikor ezzel készen volt, odafordult a leányhoz, s azt mondta neki:
- Felséges királykisasszony, most menjünk haza apádhoz, hadd örüljön!
No, lett hét országra szóló vendégség!
Olyan kedve is volt minden léleknek, hogy csupa gombostűkön táncoltak.
Aközben eltelt egy esztendő, s a királyúrfinak eszébe jutott, hogy neki haza kéne menni. Hatlovas hintóba ült feleségestül, s úgy kihajtott a forráson, hogy meg se vizesedett senki, semmi. Hát mikor kiérnek, az apja ott várja az egész udvarnéppel. Volt öröm! Szinte megették egymást... Hazamentek, nagy vendégséget csaptak. Azután tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Fazekas Anna: ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Fazekas Anna: ŐZANYÓ
Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.
És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.
Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.
Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.
Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.
Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb,
Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,
ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.
De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.
Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.
Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.
Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.
Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.
Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"
Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"
Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy
borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.
A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.
"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."
Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.
Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.
Fésűs Éva: MÁJUSI MESE
Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak.
Mindenütt fény - csak a sün orra alatt árnyék.
Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:
- Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!
- Nem vagyok hékás, hanem idei sün! - borzolta fel magát Dönci.
- Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. - Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
- Nekem van! - mondta Dönci komoran.
Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:
- Hol szerezted?
- Útközben.
- Rettenetes!
- Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.
- Oszd meg velem.
- Mit?
- Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.
- Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
- Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?
- Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.
- Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
- Már nem töröm. Már kitaláltam.
- Akkor meg mi a baj?
- Mégsincs meglepetés.
- Ez érdekes!
- Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú - mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. - Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
- Hol vetted?
- Rigó bácsinál.
- Finom ajándék!
- Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: - A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
- És te?
- Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
- Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.
- Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét: Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió! - Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.
- És hol a dió?
- Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: - Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
- Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.
- Kivel találkoztál még? - sürgette Brekuci.
- A rókával! - bökte ki Dönci.
- Csak nem bántott a beste?
- Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
- No és?
- Megnéztem! - bőgte el magát az icipici sün. - És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
- Ne sírj, no! - vigasztalta Brekuci. - Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
- Miből?
- Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.
- Taníts meg rá engem is! - ujjongott. - Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.
- De szépek! - lelkendezett Dönci. - A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Brekuci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:
- Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!
- Érdekes - mondta az icipici sün -, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!
MÁJUSI MESE...
Volt egyszer egy szeleske
ugri-bugri kiskecske,
amolyan semmirekellő
maszatos, májusi szellő,
akácleveles-szájú,
akácvirág-szakállú.
Ha a síró fákhoz ért,
utánozgatta a délt,
ha a barackfákra szállt,
épp olyan lett, mint a nyár,
este - mindenki látta -
holdfény volt a patája.
Most meg, látod, itt suhan:
Fuss utána, fuss, rohanj!
PIROSKA ÉS A FARKAS
Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának. Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban. Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:
- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.
- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult.
Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas.
- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.
Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:
- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.
- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.
- Nagymamához.
- Aztán mit viszel a kosaradban?
- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.
- És hol lakik a nagymama, Piroska?
- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.
- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét. "Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"
Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:
- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!
Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.
"Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."
Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben. A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.
- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.
- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!
- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.
A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.
- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást.
Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.
- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska! Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök."
Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:
- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!
Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést halott volna.
- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt.
Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!
- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.
- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.
- Ej, nagymama, de nagy a szemed!
- Hogy jobban lássalak!
- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!
- Hogy jobban megfoghassalak!
- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!
- Hogy jobban bekaphassalak!
Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai. A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg.
"Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"
Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne!
- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!
Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:
- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!
Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját. Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta:
- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.
És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához. Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.
- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!
- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama.
Csakhamar kopogtatott is a farkas.
- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!
Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja. De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának:
- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe! Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő. Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszer csak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.
Meg is érdemelte!
Mesés május
Link
Május az erdőn
Link
Májusi mese, Fésűs Éva meséje alapján, óvodásoknak anyák napjára.
Mese egy kis süniről, aki megtanulta, hogy ajándékot nemcsak venni, hanem készíteni is lehet.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
Címkék: királykisasszony, szerencsepróbáló, aranyzsebkendőt, könyvtárszobába, legyőzhetetlent, kettészakította, szívélyeskedett, összetanakodtak, megoldhatatlant, szempillantásra, mogyorósövényes, fölkapaszkodott, önkiszolgálóba, aranyzsebkendő, fürjecsketojás, kiszabadította, harmatgyöngyös, visszaérkezett, ügyetlenkedett, elpusztították, továbbindultak, megparancsolta, hirtelenséggel, végigmustrálta, szivárványszín, felhalmozódott, elszontyolodva, tündérországba, beleborzongott, uralkodójuknak, szakácskönyvet, megfoghassalak, megtanulhatjuk, királyúrfinak, megtelepednek, királyságomat, emberi lélek, meséken keresztül, mese segít, mesékben megtalálható, nehéz helyzetekben, mesék megtanítják, legkisebb királyfik, öreg király, tudós király, három fiát, temérdek könyvet, kedvence lesz, nagy könyvtárszobába, rengeteg köteten, tudományos könyvet, király legyintett, MESÉS MÁJUS, HÁROM KIRÁLYFI, HÁROM KIRÁLYFIÚ, SZERENCSEPRÓBÁLÓ KIRÁLYFI, Fazekas Anna, ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE, Egyiket Gál Péter, Kovács Julcsa, Horváth Erzsi, Fésűs Éva, MÁJUSI MESE, PIROSKA ÉS FARKAS,
|
|
Offline
