|
|
|
2018-06-10 09:26:58, vasárnap
|
| |
| |
Levelezik a NER-értelmiség: "Anyád mit szólna, ha az övét tennéd ki, mocskos pióca? Kurvára vigyázz magadra!"
Botos Tamás POLITIKA június 8., péntek 19:56
A polgári értékrendet valló és közvetítő Echo TV Sajtóklub című műsorának állandó vendége, Lovas István felfedte egy bizarr szokását. Tudtán kívül. Az LMP egyik közleményére billentyűzetet ragadott, és emailt írt.
Amit Ungár Péter a párt országgyűlési képviselője meg is osztott Facebook-oldalán.
Lovas Istvan <lovas.istvan1945@gmail.com> 18. 06. 06. 14:12
Neokon seggnyaló férgek! Már a ti időtök is lejárt.
Menjetek holnaptól Torinóba: házhoz jött egy csomó neokon, akiket leszophattok. Merkel az Északi Áramlat 2-őt akarja.
Macron Szentpétervárra ment putyinozni.
Kurz pedig az új trend élére állt.
Ne feledjétek megkúrni John McCaint is, mielőtt az nekrofília lesz.
Undort keltő pofátokat még visszataszítóbbá teszik a viszályt, konfliktust imádó amerikai hadiipari érdekek előretolása a magyar érdekekkel szemben.
Drop dead!
Lovas István
Miután Ungár közzétette Lovas levelét, újabb érkezett:
Figyelj, te mocskos patkány,
Tudnál még egy hozzád hasonló férget említeni, aki egyrészt kiadta egy újságíró kérdését, amit egy sajtórészleghez intézett - ráadásul úgy, hogy ott a magán e-mailje?
Kitegyem a te magán e-mailedet?
Anyád mit szólna, ha az övét tennéd ki, mocskos pióca?
Kurvára vigyázz magadra!
Ungár erre már válaszolt is:
"Kezdjük azzal, hogy a személyes e-mail címem pkungar@gmail.com, ugyanis Károly a második keresztnevem. Amúgy kedves, Lovas úr, mit vár olyan levelektől, amit az LMP sajtóosztályának küld."
(via Heti Válasz)
https://444.hu/2018/06/08/levelezik-a-ner-ertelmiseg-anyad-mit-szolna-ha-az-ovet- tenned-ki-mocskos-pioca-kurvara-vigyazz-magadra
-----------------------------------------------------------------------
Imádom, mikor felszínre bugyognak a klasszikus polgári értékek.
különösen ezzel a keresztényi felhanggal az igazi.
Az evangélium szelleme árad belőle!
Ha megállsz kicsit, csendben maradsz és mélyen beleszippantasz a levegőbe, ott a kereszténység két kurvaanyád között.
--------------------------------------------------------------------------
KENEDI JÁNOS:
A szavahihetőség és Lovas István I.
A szavahihetőség és Lovas István I.
- "Egy vezér gyermekkora" -
"Én minden eszközt megragadok arra,
hogy diszkreditáljam a másik oldalt.
De azért nem hazudok - korábban
sem hazudtam -, mert ha aláásnák
a hitelem, akkor ki tudnának lőni."
(Lovas István, 1996. április 16.,
Fekete Doboz videofolyóirat)
Haider nem Hitler, Orbán nem Haider. Személyiségüknek nincs közös vonása. Julius Streicher, Milotay István, Rajniss Ferenc között sincs közvetlen hasonlóság. Ám ahogy lejjebb és lejjebb eresztjük tekintetünket az autoriter rendszerek vezéralakjairól közvélemény-formálóikra, annál inkább vesszük észre a politika és a sajtó között átjáró alakokat. Ezek a "szerző-mozgó emberek" csupán akkor tesznek szert társadalmi jelentőségre, ha gyengül a társadalmi demokrácia, ha szétzilálódik az alkotmányosság, ha omladozik a parlamentarizmus. Ilyenkor a politika és a sajtó közt közlekedő személyek verbális terrorral szorítják az egyre apolitikusabb közönséget a választóurnákhoz. Eszköztáruk nem túlontúl változatos. Előírják a társadalmi kérdések napirendi fontosságát, kiválasztják a tematikát, körülhatárolják a stigmatizáltak körét, szalonképessé teszik a szalonképtelen sajtónyelvet egészen addig, amíg a civil beszédmódot is átitatja a gyûlöletbeszéd. Ezek a figurák szóra sem érdemesek, amíg a privát sajtó önjelölt gyûlölködői. Attól kezdve érdemesek a közfigyelemre, amikortól az állam is igénybe veszi szolgálataikat.
Hans Magnus Enzensberger dokumentumesszé-sorozatot írt Kursbuch címû folyóiratában az ilyen "tudatiparosokról" még a hatvanas években. Évtizeddel Politika és bûnözés címû kötetének megjelenése után az Európa Kiadó is közreadott néhány dokumentumesszét Honatyák és ponyvahősök címmel. Lovas István feltûnése a politika és a sajtó között feltámasztja Enzensberger mûfaját. Cikksorozatunkkal csupán választási lehetőséget kínálunk olyan pályatársaknak, akik a "tudatiparosok" szándékosan kiprovokált írásaival szemben már terméketlen mûfaji megoldásnak találják a visszafeleselő vélemény-publicisztikát.
Lovas István közszereplő. Az amerikai adófizetők pénzéből fönntartott, az USA szenátusa által felügyelt Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként és üzemi tanácsa tagjaként is közfeladatot látott el a '80-as évek második felétől. De közszereplő volt az elmúlt évtized Magyarországán is. A Boross-kormány idején a teljes elnöki jogkörrel felruházott Magyar Rádió-alelnök, Csúcs László hivatalos tanácsadója volt, majd a Magyar Rádió Rt. kuratóriumi tagja a Horn-kormány alatt, az Orbán-korszakban pedig az MTV-hírigazgató Csermely Péter tanácsadója. Amellett, hogy a jövendő újságíróit szelektálja az MTV Újságíró Akadémiáján, irálya kötelező "érveléstechnikai" tananyag a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Lovas publicista, és adminisztratív szerepkört is betölt. Igazgatója az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevû bejegyzett szervezetnek; heti rendszeres cikkírója a közszolgálati rádió Vasárnapi Újság címû mûsorának, napi munkatársa a Magyar Nemzet címû kormánylapnak. Egy közszereplő még nem számíthat a közvélemény érdeklődésére okvetlenül. Az érdeklődés nélkülözhetetlen feltétele a szavahihetőség.
"A sokat méltatott "puha", szalonképes diktatúra politikai üldözöttje. A "gulyás-kommunizmus" etalonnak számító rabja" - határozza meg Lovas politikai státusát a Fekete Lexikon1. A lexikográfus, aki dr. Lovas Istvánt negyven más áldozattal emeli azonos piedesztálra - köztük Mindszenty József hercegprímás, báró Apor Vilmos megyéspüspök, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Nagy Imre miniszterelnök -, szóval a szerző, Kubinyi Ferenc külön hangsúlyozza, hogy 1964-ben "A Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával állították bíróság elé, (...) és a jogvégzettség nélküli Guidi Béla tanácsvezető bíró 3 év és hat hónapi [sic!] szabadságvesztésre ítélte."
1963-ban "tizenegy fiatal srác összeáll és megalakítják a Kereszténydemokrata Munkáspártot, (...) hosszú üldözés és börtön lesz a jutalmuk" - írja négy folytatásban megjelent Lovas-interjújában Pósváry Sándor.2 Ahogy a lexikonszócikknek, úgy az internetriport pártalapítással foglalkozó részének is maga "az etalonnak számító rab" az egyedüli forrása. Mint a legtöbb Lovas-legendának.
Vajon a rab Lovas kultuszának ápolói tudják-e, hogy börtönévei köztörvényes bûncselekményekért halmazati büntetésül rámért egyéves szabadságvesztéssel kezdődnek? Cikkeiből, önéletírásaiból, interjúiból Lovas rendre kifelejti, hogy 1962-ben a Pesti Központi Kerületi Bíróság mint a fiatalkorúak bírósága, valamint a Budapesti Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság bûnösnek mondta ki "két rendbeli erőszakos nemi közösülés bûntettében mint bûnsegédet, egy rendbeli lopott kulcs használatával, tolvajszövetségben elkövetett lopás bûntettében, egy rendbeli tiltott határátlépés bûntettének kísérletében és egy rendbeli orgazdaság bûntettében".
Élet az életrajzok előtt
1962. április 25-én délután M. Mária a balatonalmádi vasútállomás padján ült és olvasott. A főiskolás lány, vizsgájára készülve, egy napot töltött a Balatonnál, várta a Budapestre tartó vonatot. Egyszeriben három fiú lépett hozzá és megszólították. "Mûegyetemi hallgatónak" hazudták magukat, jóllehet mindhárman segédmunkások voltak. K. János csupán férfias megjelenésével feszített a színen, R. Tibor és Lovas István viszont duetteztek: csábító áriába kezdtek. "Csoportosan jöttek le a Balatonhoz fürödni, estére tábortüzet terveznek, szalonnát sütnek és az éjszaka folyamán a Balatonban fürödni fognak (...), társaságukban lányok is vannak" - hazudtak újra, lányok ugyanis nem voltak velük, amint ez tényként állapítható meg a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1962. július 18. és 28. napján tartott tárgyalásának első fokú ítéletéből.3
M. Mária elfogadta a meghívást. Csatlakozott a három fiúhoz, akik hamarosan négyen lettek. Amikor ugyanis elhagyták az indóházat, a már nem fiatalkorú R. Károly is csatlakozott hozzájuk. R. Tibor elvezette a diáklányt ahhoz a víkendházhoz, amelyet Lovas István öt napra, április 23-tól 27-ig vett bérbe R. Lajos nevû ismerősétől, a többiek pedig vásárolni mentek.
(Az első fokú ítélet indokolása az eseményeknek ezen a pontján úgy fogalmaz, hogy a férfitársaság zöme "élelmiszervásárlás ürügye alatt eltávozott. Az eredeti okuk pedig az volt, hogy R.-t egyedül hagyják a sértettel". Ezt a formulát óvatos forráskritikai távolságtartással kell kezelnünk. A 60-as évek elején ugyanis meganynyi ifjúságpolitikai párthatározat, legfelsőbb bírósági és ügyészségi állásfoglalás szőtte át a jogszolgáltatás intézményrendszereit, amelyek a szándékok és tények közötti kauzális viszonyokat egységes politikai koncepcióba sûrítették, hogy a pártállami tömegszervezeteken kívül élő ifjúsági szubkultúrák tagjait elrettentő bûncselekményekkel ijesszék el szabadon választott életformájuktól. Például egy házibuli résztvevőinek közös szándékából kezdeményezett csoportszexet erőszakos nemi bûncselekménynek állították be. Továbbá azért sem hagyatkozhatunk erre a megfogalmazásra, mert a vádhatóság elmulasztotta a perirathoz csatolni a nyomozati eredményt, miszerint a kérdéses időpontban Lovasék vásároltak-e élelmiszert, vagy csak ürügyet kerestek, hogy R. Tibor kezdje a csoportosan elkövetett nemi erőszakot M. Márián.)
Az ítélet indokolásának következő bekezdései - melyekkel kapcsolatban a fentiekhez hasonló vagy másmilyen forráskritikai aggály nem merül fel - így festenek: "A víkendházban a sértett egy dívány-félén helyet foglalt és beszélgetett R.-rel, a beszélgetés közben R. Tibor kérte a sértettet, hogy közösüljenek. A sértett azonban R. Tibor kérésének nem tett eleget, holott R. Tibor most már tettlegesen is kezdeményezte a közösülést [sic!], közben elővette a hímvesszejét is. Miután a közösülés, amely a sértett ellenállása folytán nem történt meg, hosszabb időt vett igénybe, odaérkezett a víkendházhoz Lovas István, valamint K. János és a felnőtt korú R. Károly is. A becsukott víkendház ajtaján bekopogtak, ezt meghallván a sértett most már semmiképpen sem mutatott hajlandóságot R.-rel való közösülésre. R. Tibor is ideges lett, hogy a "csaj" nem akar, mármint közösülni. Várjanak még egy kicsit. Ezután mindannyian beléptek a víkendház szobájába, és ott R. felszólította a sértettet, hogy vele közösüljön, mert ellenkező esetben erőszakot fognak alkalmazni. R. Tibor fenyegetését a többiek helyeselték, és ennek fejbólintással és integetéssel adtak kifejezést. Ezt követően Lovas István és K. János a helyiséget elhagyták, és annak ajtaját bezárták, illetőleg lereteszelték. Ezt követően R. Tibor a sértettel erőszakoskodni kezdett, a sértett látván, hogy túlerővel szemben áll, közösült R. Tiborral. A közösülés után R. Tibor az ajtón kilépve felszólította társait, hogy jöhetnek. Ezután Lovas István II. rendû vádlott lépett be a szobába, a sértett tiltakozott, mire Lovas szóbelileg megfenyegette a sértettet, az[t] pedig olyan formában, hogyha nem hagyja magát, a többiek lefogják. Ezek után M. Mária sértett hajlandóságot mutatott Lovas Istvánnal való közösülésre, azonban Lovas István közösülés nélkül elhagyta a helyiséget.
Ezután K. János fiatalkorú vádlott ment be a helyiségbe, ugyancsak megfenyegette az előbbi módon a sértettet, melynek megtörténte után K. János kétszer közösült a sértettel. Amikor K. a közösülést befejezte, kiment a helyiségből, s mindhárman eltávoztak a helyszínről. Ezután R. Károly felnőtt korú ment be a sértetthez.
Amikor a fiatalkorú vádlottak a közösülést elvégezték, a többiek az ajtó előtt egy pár lépésre tartózkodtak azzal a szándékkal, hogy ha a sértett nem hajlandó közösülni velük, úgy valóra váltják fenyegetésüket. A későbbiek során a fiatalkorú vádlottak visszatértek és kérleléssel akadályozták a sértettet abban, hogy az esti vonattal visszatérjen a Fővárosba. Tették ezt pedig azért, hogy ne legyen alkalma a sértettnek azonnal ellenük feljelentést a helybeli rendőrségen tenni."4
Porcelán az utcán, elefánt a kirakatban
M. Mária megerőszakolása 1962. április 25-én késő délután, kora este történt. Lovasnak és barátainak azonban még volt másfél előre kifizetett napjuk a bérelt víkendházban. De a pénzük elfogyott.
A február és április közötti időszakban R. Tibor, K. János és Lovas István közös anyagi helyzete hozzávetőlegesen megbecsülhető. Az Építésügyi Minisztérium Mélyépítési Tervező Vállalatánál mint figuránsok havi 1000-1000 forintot kerestek mindhárman (bár Lovas a többieknél rövidebb ideje - 1962 márciusától - dolgozott ott, korábban a Ganz Villamossági Vállalat alkalmazásában állt "ideiglenesen, fokozott felügyelet mellett", mivel a vállalat "megbízhatatlannak tartotta" őt, ő viszont a munkát "nehéznek találta"5). A pénzük többnyire hamar elfogyhatott. R. Tibor és K. János még február végén meglátogatták egy közös budapesti barátnőjüket, B. Juditot. R. Tibor pénzt és mikrobarázdás lemezeket kért kölcsön. "A lakásban való tartózkodás közben R. Tibor egy őrizetlen pillanatban a lakószoba egyik asztalán lévő 675 forint értékû aranykarkötőt - úgynevezett római karkötőt - ellopta."6 A kölcsönkapott 300 forint értékû lemezeket ugyanúgy eladta, mint a lopott karkötőt (400 forintért).
Elegendő italra sem futotta a pénzükből. Április 23-án éjszaka például, még a balatoni kirándulás előtt, hárman együtt söröztek a Béka Klubban, majd miután eljöttek onnan, addig kóvályogtak a fővárosban, mígnem a Wesselényi utca és Akácfa utca sarkán, a Marcipán eszpresszó kirakatában megpillantottak egy üveg vermutot. Tanakodtak egy darabig, melyikük törje be az üveget, végül R. Tibor rúgta be, majd, mivel kicsire sikerült a rés, még egy téglát is hozzácsapott a kirakathoz. (Lovast alighanem árnyaltan jellemzi, hogy betörés felelősségvállalásáról zajló vita közben elsompolygott egy szomszédos utcába, ahol kivárta, hogy a csörömpölés után felhangzik-e a rendőrautó szirénahangja, majd visszatért meghúzni a vermutosüveget.)
1962. április 27-én, két nappal M. Mária megerőszakolása után, gyomorkorgásra ébredtek a fiúk Balatonalmádiban. Miután konstatálták, hogy megint pénzszûkében vannak - a Marcipán presszó kirakatából a vermuttal egy időben elemelt tangóharmonikázó porcelánszobrocskát a balatoni utazásig nem értékesítették -, de éhesek, "elhatározták, hogy [R. Lajos sértett] víkendház[a] mellett lévő (...) lakóházában keresnek élelmet. A verandán lévő asztal fiókjában egy kulcsot találtak, a kulcsot megpróbálták a házban lévő zárban. A kulcs valóban nyitotta a zárat. Bemenni azonban nem mertek, mert féltek a következményektől. Ekkor elhatározták, hogy sorsot húznak, éspedig abban a vonatkozásban, hogy ki menjen be a helyiségbe. A sorshúzás folytán R. Tibor fiatalkorúra esett az a szerepkör, hogy ő nem megy be a házba, csak kint figyel. Lovas István és K. János a kulcs segítségével bement a házba, keresni, kutatni kezdtek élelem után, az egyik fiókban Lovas István egy vaskazettát talált és az abban lévő egy darab arany karikagyûrût, egy darab négyszögletes rubinköves aranygyûrût, egy darab régi női aranyórát, két darab szemfogkoronát (arany) magához vett, ezen kívül magukhoz vették a ház padlásán talált egy doboz cigarettát és egy doboz gyufát. (...) A házból való lejövetel után a vádlottak elhatározták, hogy az ingóságokat eladják. (...)
Másnap, megbeszélésük értelmében, R. Tibor két darab aranyszemfogat, az arany karikagyûrût a Bajcsy-Zsilinszky úton lévő Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalatnál 120 forintért értékesítette. A pénzt egymás között szétosztották, majd együttesen elmentek az étterembe és ott bőséges ebédet fogyasztottak. Evés közben megállapodtak abban, hogy a lopásból származó még meglévő ingóságokat is értékesítik. Lovas István és K. János, félvén a felelősségrevonástól, elhatározták, hogy az ország területét tiltott módon elhagyják és Csehszlovákián keresztül Lengyelországba szöknek. R. Tibortól elkérték a még nem értékesített, R. Lajos sértettől [Lovas István jó ismerősétől, a víkendház bérbeadójától - K. J.] ellopott ingóságokat, és ezek közül a rubinköves gyûrût április 29-én a Ferenc körúton lévő Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalatnál 272 forintért eladták. Ugyanakkor eladta Lovas István a ballonkabátját is 100 forintért. Április 30-án autóbuszon Szentlőrinc Pusztára utaztak, majd onnan Balassagyarmat felé indultak gyalogosan, közben a határőrök őket igazoltatták, s így cselekményüket végrehajtani nem tudták." 7
1962. május 8-án Balassagyarmat körzetében a határőrök őrizetbe vették Lovas Istvánt, és átadták az ORFK Nógrád megyei közbiztonsági nyomozóinak. Anélkül, hogy az állambiztonsági szolgálat - magyarul: a politikai rendőrség - közbeavatkozott volna, gyanúsítottból rutinosan terheltté nyilvánították őt, és első-, majd másodfokon elmarasztaló bírósági ítéletben részesítették (R. Tiborral és K. Jánossal együtt). Mi sem bizonyítja jobban, hogy politikai koncepciótól mentes, valamennyi civilizált országban közbûntényesnek számító cselekedeteiért rótták ki Lovas István (első) börtönbüntetését, mint hogy az állambiztonsági szolgálat csak két évvel később, 1964. április 10-én vette őt "alapnyilvántartásba". Ezen a napon állították ki ugyanis a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályán - közelebbről: III/1-C alosztályon - Lovas priuszkartonját, de akkor már egy egészen más és valóban politikai természetû ügyben.
A csoportos nemi erőszak és lopott kulcs használatával elkövetett csoportos rablás históriájának Lovas nem hagyta írásbeli nyomát se hazai cikkeiben, önéletrajzi vonatkozású interjúiban, se külföldi álláskereső folyamodványaiban, köz- és magánalapítványi ösztöndíjkérelmeiben, felsőfokú oktatási intézmények számára fogalmazott curriculum vitae-iben, állampolgársági és útlevélkérelmeiben. Hogy életrajzának közbûntényes eseménysoráról elterelje a figyelmet, Lovas az évszámok és a helyszínek manipulálásához folyamodott. Különösen 1976. július 16. után, amikor "családegyesítés" jogcímen Kanadába érkezett.
A másképp megtévesztett hatóság és nyilvánosság
Erről a családegyesítésről is két változatot hagyományozott (eddig) az utókorra Lovas. Az egyiket Pósváry Sándornak meséli: "néha beül Lada kombijába és felvesz utasokat. Van, akit pénzért, van, akit ingyen fuvaroz ("idős néniktől sosem fogadtam el pénzt"), amikor egy kanadai házaspárral hozza össze a sors. A kanadaiak megkérik, vigye el őket egy kis körutazásra Magyarországon. Összebarátkoznak, s a búcsúzáskor feltett kérdésre - "Mit küldjünk Kanadából?" - Lovas meglepő választ ad: egy feleséget. Lovas válaszánál csak az élet produkál nagyobb meglepetéseket. A kanadai házaspár ugyanis, megismerve Lovas helyzetét, minden követ megmozgat, hogy feleséget találjon Lovasnak."8 Ugyanez a história Kubinyi Fekete Lexikonjában így fest: "1976-ban Kanadában élő volt fogolytársai megszervezték, hogy egy Budapestre érkező kanadai lányt itt Magyarországon elvegyen feleségül, a névházasság megkötése után "családegyesítés" címén Kanadába emigrálhasson."9
Ideiglenes kanadai tartózkodási engedélyért Calgaryban, "felesége" lakcíméről (1803-836, SW. 5th Avenue) folyamodott, ahol pedig hivatalosan csak 1976. július 9. és augusztus 1. között lakott. Szavahihetősége szempontjából nem árt két külön esettel szemléltetni a nyilvánosság és a hatóság megtévesztését. Nézzük előbb, mit mond az utókornak Lovas erről a gyakorlatilag 11 napi együttéléssel járó névházasságról a nyilvánosságnak! Pósváry Sándor így összegzi Lovas meséjét: "Hat hónapig tart a vajúdás, ami válással végződik. Lovas nyolc kanadai dollárral a zsebében, kezében egy kopottas táskával elindul. Egyedül maradt Kanadában."10 A mese, amit az újságíró két mondatban összefoglalt, néhány sorral feljebb így szól Lovas szájából: "A hölgyet nagyon tiszteltem, végeredményben az életet adta vissza nekem. (...) Egyetlen hibája volt, hogy anyagias volt. Ezt mondtam neki egy tavaszi reggelen: "Egyetemre akarok menni, minden vágyam, hogy egyetemre mehessek. Az nem lehet, hogy te engem eltarts. Én egy férfi vagyok, aki eltartja saját magát, azonban nem tudlak eltartani téged, mert egyetemre akarok menni mindenáron"."
Lehet kérdés, hogy ki anyagias - ha egyszer Lovas érezte indíttatva magát arra a kijelentésre: "nem lehet, hogy te engem eltarts" -, de az fontosabb, hogy mikor volt ez a "tavaszi reggel"? Az interjú azt sugallja, hogy 1977-ben. Kanadai lakcímbejelentőjének tanúsága szerint viszont csak 1976. július 9-től augusztus 1-jéig lakott a feleségénél. Akkor költözött át a Magyar Templomba, ahová a St. Elizabeth Church of Hungary papja, Molnár atya fogadta be őt, és ahol 1976. december 31-ig élt. 1976 decemberétől 1978 szeptemberéig a 2939. Unwin Road NW-n lakott, majd Calgaryból átköltözött Montreálba a 3431 Drummond Street alá. Mint adózó jövedelmeinek nyilvános forrásaiból is megállapítható, Molnár atya révén már 1976 augusztusában munkához jutott. Egy magyar emigráns üzemében, az Arpi's Industriesnál helyezkedett el segédmunkásként, 4 kanadai dolláros órabérrel - igaz, csak három hétre. Ezután napi néhány órás éjjeliőr lett a Sefel Data Corporationnél, 5 dolláros órabérrel, 1976 szeptemberétől pedig már a Calgary Egyetem A. Kirchner vezette orvosi könyvtára foglalkoztatta őt könyvtárosként, teljes munkaidőben, havi 800 kanadai dolláros fizetéssel. Nos, ha 1976-ban, a feleségétől való elköltözés után Lovas képes volt a saját lábára állni - dolgozott, eltartotta magát, tanult franciául és bejárt Albertába órákat hallgatni a University of Calgary politikai tudományok tanszékére -, akkor legfeljebb ő lehetett anyagias azzal a "hölggyel", aki "az életet adta vissza" a számára. (Akár olyanformán, amilyennek Lovast a következő feleségétől való válás kaliforniai irataiból közelebbről is meg lehet ismerni - lásd a lap 10-11. oldalain.) Egy biztos, a kanadai feleség lakcíme nélkülözhetetlen volt Lovas számára az állampolgárság és az útlevél megszerzéséhez. Azonban ma már elegendő belőle egy legenda, amelyet Pósváry Sándorral sikerült úgy összefoglaltatnia, mintha homlokát örök mártírkoszorú övezné: "Mit lehet tenni egy szerelmes feleség ellen? Politikai rabságból érzelmi rabságba került Lovas István."11
Öt évig érvényes, CK 707304 sorozatszámú kanadai útlevelét már Montreálban kapta kézhez 1979. november 29-én, az 500 Pine Street West alatti lakásban. Mielőtt 1983 szeptemberében Franciaországba költözött volna, Észak-Amerikában nyolc hivatalosan bejelentett lakcíme volt, több tucat álláskereső, támogatáskérő folyamodványa mind magán, mind közalapítványoknál. Ezekkel óriási kockázatot vállalt. Az adatok egy részét ugyanis szövetségi nyomozóhatóság is keresztülfuttatja évről évre bővülő adatbázisán. Sohasem tudhatta tehát, nem érnek-e a nyomába olyan Magyarországról jövő információk, amelyeket korábban eltagadott.
Az 1962-es év cselekményeivel és helyszíneivel azért kellett fölöttébb óvatosan manipulálnia, nehogy rajtaveszítsen közokirat-hamisításon. Hiszen egyetlen olyan, idegenrendészeti hatóságok számára is szóló okmánykérő ûrlapot sem állított ki, amelyen ne szerepelt volna a kérdés: "Have you ever been arrested or detained by any police or military authority?" ("Volt-e valaha is letartóztatva, volt-e akár rendőri, akár katonai hatóság fogságában?") - természetesen ellátva a valótlan adatközlés törvényes következményeire való nyomatékos figyelmeztetéssel. És hát már az a határőr is "katonai hatóság" volt, amelyik 1962. május 8-án őrizetbe vette őt... Vajon egy-egy hivatalos életrajzban sikerül-e elmismásolnia az 1962-es rendőri, ügyészi, bírói, büntetés-végrehajtási eljárást? Nos, sikerült. Nem biztos, hogy ez volt Lovas legnagyobb sikere Észak-Amerikában, de hogy legfőbb gondjainak eredményes megoldásaihoz tartozott, az bizonyos. Végtére is 1981. január 12-én benyújtotta ideiglenes tartózkodási engedély iránti kérelmét a Los Angeles-i Bevándorlási Hivatalhoz, s december elsején megkapta az A 24154061 sorozatszámú "zöld kártyát", majd az Immigration Office-ban, 961645 iktatószámon futó kérvényét teljesítve, 1988. november 2-án New York City Southern District Courtjén kiállították számára a 13739720 számú, amerikai állampolgárságot igazoló okmányt.
Érdemes Lovas helyszín- és évszám-manipulációs technikáját nagyítóval vizsgálni. Előbb facsimilében közreadjuk egy, a Los Angeles-i bírósághoz 1990-ben benyújtott életrajzát, amelyben úgy tünteti fel magát, mint aki 1964 és 1976 között szabadúszó fordító volt Magyarországon. Igaz, a curriculum vitae-ben megemlíti, hogy a 60-as években több mint három évet töltött börtönben - tehát ebben az időszakban szabadúszó semmiképpen sem lehetett -, de kedvezménnyel szabadult. Ennyi börtönben töltött idő ugyan csak a közbûntényes (egyéves ítéletből letöltött 9 hónap) és a későbbi politikai (lásd az Élet és Irodalom jövő heti számát) ítélete (3 év 2 hónapból 2 év 2 hónap) összeadásával kerekedik ki - amely idő alatt részben valóban fordítóként dolgozott -, a két ügy összeadását mellőzi. Lecsukása egyedüli indokául pedig a politikai disszidenciát tünteti fel.
Más manipulációs technikát alkalmaz egy 1984. május 26-án kelt, saját kezû aláírásával ellátott álláskereső folyamodványon. A köztörvényes ügyében a bíróságok által 1962-ben rá kirótt egyéves börtönből letöltött 9 hónapot olyan fortéllyal "tünteti el", hogy a naptári esztendők között egy évet hátracsúsztat, emellett okként olyan cselekményt nevez meg, amely csak a kommunista országokban bûncselekmény, s persze arról a közbûntényes cselekményről, amiért elítélték, említést se tesz. "1961 nyara: barátaival együtt letartóztatták Budapesten. Azzal vádolják, hogy illegális határátlépést tervezett a magyar-osztrák határon. 9 hónapot töltött a fiatalkorúak börtönében, lepedőket szegett." ("Summer of 1961: arrested in Budapest with friends. Charged with preparation for unlawful group crossing of Hungarian-Austrian border. 9 months served in juvenile prison. Employment [hemming sheets] ...") E helyütt épp nincs döntő jelentősége, mégis említésre méltó, hogy Lovas mennyire gyakorlottan játszik a helyszínekkel és időpontokkal. Kubinyi Ferenc Fekete Lexikonjának is valami hasonló oral-history interjút adhatott: "Sikertelen disszidálási kísérlete után 9 hónap börtönre ítélték. Büntetését a Gyûjtőfogház fiatalkorúak intézetében töltötte. A varrodában lepedőket szegett."12
Olvasóinknak már nem szükséges bizonyítani, hogy egymagában disszidálási kísérletért egyszer sem ítélték el Lovas Istvánt a fiatalkorúak börtönében letöltendő büntetésre, 9 hónapra meg különösen nem, hiszen ilyen büntetési tételt rá sosem róttak ki. De hazugsága rutinja mégsem érdektelen. Ezúttal az életrajz másik támpontjának hiányával manipulál: a tér mellett nincs idő.
Óvatosan megkerüli a kényes 1962-es évet: "1963 július: három baráttal együtt letartóztatja a rendőrség a Balatonnál. A vád az, hogy megtámadták a KISZ közeli táborát. Bogláron a rendőrség megmotozta és gumibottal megverte azért, mert lenyelt egy levelet [amely a Szabad Európa Rádiónak volt címezve]. A barátait szintén megverték azért, mert nem árulták el a levél tartalmát [amit egyébként nem is láttak]. Átszállították a siófoki rendőrségre, ahonnét 20 órával később szabadon engedték, talán azért, mert féltek a bizonyítható viszontvádtól, hogy három tanú jelenlétében félrekezelték az ügyet." Az utolsó zárójeles félmondat - eredetiben: "perhaps for fear of provable countercharge of mishandling committed in the presence of three witnesses" - érzékelteti talán a legplasztikusabban, hogy Lovas mekkora fantáziával igyekszik megnyerni egy jogállami munkaadó, illetve prefektus rokonszenvét. Ha egzisztenciája és állampolgári státusa védelmezésének pszichikai nyomása nem nehezedik Lovasra, ugyanazt az epizódot a nyilvánosság előtt fölszabadultan adja elő: "A jelenet, ahogy a kis rendőrök fel-le ugráltak és ütögettek, annyira komikus volt, (...) hogy elröhögtem magam."13 Az Index törzsasztalánál folytatott internetes beszélgetésben14 az ellenállói múltját és megpróbáltatásait firtató kérdésre már odáig fokozza az epizód beállításának fölszabadultságérzetét, hogy nemcsak "elröhögi magát" Lovas, de röhögésével szinte már megsemmisíti a gumibotozó rendőröket. "Ahogy ütöttek, kiröhögtem őket. Ettől annyira megdöbbentek, hogy..."
A jelenetek azonosak. De vajon a róluk terjesztett Lovas-mesék egy-egy variációja helyettesíthetné-e a másikat? Tegyünk egy kísérletet!
A Nyugat-Európában 1984-ben kiállított álláskereső folyamodványában vajon helyettesíthető lenne-e a történetnek az a beállítása, miszerint Magyarországon kiröhögte a rendőröket, miközben azok őt és barátait gumibotozták? Az 1963-as évhez igazított történettel Lovasnak vélhetőleg az lehetett a célja, hogy a folyamodvány hivatalos olvasóinak éberségét elaltassa amolyan vélt jogállamnak tetsző hízelkedéssel. (Mintha mi sem lett volna természetesebb Kádár János Magyarországán 1963-ban, mint hogy megjelenik valaminő közvádló a siófoki rendőrkapitányságon és kivizsgálja a boglári rendőrőrsön megesett hatósági túlkapást.) De vajon Lovas mímelte volna-e a polgárjogi öntudatnak ilyesfajta szerepét a nyilvánosság előtt 1991-ben, amikor az idézett szöveget Zsille Zoltán Az önemésztő SZAER címû könyvének előszavaként először papírra vetette? Vagy 2000-ben, amikor a szöveget gyûjteményes kötetében is megjelentette? Aligha! Ebben az évtizedben Lovas olyan célközönség számára fogalmaz - helyesebben: olyan közönség kegyeit keresi -, amelyben kifejezésre jut a Zsille-könyv előszavában nyomatékosan elhelyezett három társadalmi elvárás:
1) A pártállam meglopása dicséretes tett. "1964 júliusában Bélatelepen dolgoztam, csaposként szünidőben. A haveroknak mindig volt csopaki rizling. Az orvosi fecskendő nyom nélkül fúrta át a dugót és szívta ki a meózási mennyiséget."15.
2) A nagyobb erő védelmét élvező önbíráskodás nem más, mint "társadalmi igazságtétel". Lovas, elmesélése szerint, három barátjával "kőzáport zúdított a Balatonfenyves-alsói KISZ-táborra, (...) bosszúhadjáratból, mivel az ifjú kommunisták kékre-zöldre verték "Kozma Picit", minden idők legnagyobb birkózóját."
3) A fizikai erő kultusza kiváltságokra jogosít. Az olimpiai és világbajnok Kozma István "a helyi Honvéd-üdülőben nyaralt. Szokásához híven a felső teraszi söntés idegeneknek zárt szentélyébe tartott az esti tánc előtt. Épp születésnapom volt, és így dupla mennyiségben állt készen [a lopott - K. J.] bor."16
Ugyanazon történet beállításának különbségeire még csak akadna magyarázat. Az eltérő datálásra azonban semmiképp. 1964-ben ugyanis mindez nem történhetett, hiszen akkor, júliusban Lovas a lengyel-keletnémet határt lépte át. Legfeljebb 1963-ban, amelyről azonban, bár hiányosak írásbeli forrásaink, annyit mondhatunk, hogy az az esztendő, amelyben Lovas se gyanúsított, se terhelt nem volt, de feltételesen szabadlábra helyezett elítélt igen. Egészen kivételes vagányságról tanúskodna, ha 1963. július 17-én délelőtt a fonyódi strandon, a SZER Tinédzser-Partyjának címzett levelét csakugyan úgy szignálta volna, ahogy (a történetet 1964-hez igazítva) a Zsille-könyv előszavában leírta: "Lehullik a Kremlről a Vörös csillag." Lovas épp ezen a napon, 1963. július 17-én lett nagykorú, s ha emésztőszerve nem tünteti el a levelet, le kell ülnie a fiatalkorú tettesre kirótt egyéves büntetéséből hátralévő három hónapot. Az olvasó írásunk következő részében látni fogja, 1963-ban nem ez a bátorság jellemezte Lovas Istvánt.
Viszont nyilvános életrajzaiban az 1964-es év a színtiszta hazugság maga - már ami a történet valódi idejét illeti. Az imént idézett történet idejeként 1964. július 17-ét jelöli meg, bár két ködösítő kijelentést azért tesz. "Igazi diáknyár volt", Bélatelepen, a Sirály Étteremben "csaposként dolgoztam a szünidőben". Melyik iskolai osztályok közti szünidőben lehetett ez az "igazi diáknyár"? Pósváry Sándor interjúkérdésére Lovas azt válaszolja, hogy 1964-ben, 19. születésnapján (július 17.) lépett át a lengyel-keletnémet határon. A keletnémet Állambiztonsági Minisztérium (Stasi) potsdami vizsgálati osztályán, valamint a Potsdami Járásbíróságon 1964. július 30-i jegyzőkönyvi vallomása szerint is 1964. július 17-ről 18-ra virradó éjjel lépte át az Odera-Neise határt az NDK és Lengyelország között. És három hónappal később, 1964. október 29-én 10 óra 10 perckor a Budapesti Katonai Főügyészségen saját kezûleg írta alá azt a vizsgálati jegyzőkönyvet, amelyben ugyancsak azt ismeri el, hogy "1964. július 17-én Sczecintől északra, kb. 8 kilométerre átléptem a lengyel-keletnémet határt". Ezt az időpontot ismeri el 1965. február 3-án a Budapesti Fővárosi Bíróságon tett vallomásában is.
(Írásunk következő részében meg kell vizsgálnunk, milyen hosszúak Lovasnál a déli ebédszünetek.)
1 Kubinyi Ferenc: Fekete Lexikon, Malomfalvi Kiadó, Thousand Oaks California, "Magyarok Virágvasárnapja", 1994., 254-257. o.
2 euroAstra, 2000. 04. 22.
3 Első fokú ítélet: PKKB mint Fiatalkorúak Bírósága, 14. Fk. 30.444/1962/5. sz. (másolat: TH, V-149.845/2. 229-241. o.); másodfokú ítélet: Budapest Fővárosi Bíróság 1962. november 22.; BFL, FKF. XX. 5535/1962/11. sz., 1291. doboz.
4 TH. V-149.845/2. 235-236. o.
5 BFL, Fkf XX. 5535/1962/11.sz. 11. p. 1291. doboz
6 TH, V-149.845/2. 233. o.
7 u. o.
8 euroAstra, 2000. 04. 25.
9 Kubinyi Ferenc: u. o., 256. o.
10 euroAstra, 2000. 05. 05.
11 u.o.
12 Kubinyi Ferenc: u. o., 255. o.
13 Lovas István: Jobbcsapott, Kairosz Kiadó, 2000., 36. o.
14 Index, 2000. 06. 28., 16 óra 08 perc
15 Lovas István: Jobbcsapott, 35. o.
16 u. o. 35. o.
Néhány szó a módszertanról
Lovas István büntetései hatályukat veszítették. A Fővárosi Bíróság 9. B. 17/1994/2. szám alatti végzésében semmissé nyilvánította a Budapesti Fővárosi Bíróság 1965. február 9-én jogerőre emelkedett TB. I. 9803/1965/5. számú ítéletét. Lovas előző, 1962-es börtönbüntetése pedig magától is elévült. Elévült ítéletek nyilvános pertraktálásának egyetlen indoka lehet. Ha az érintett maga újfent szóba hozza őket. Lovas István saját üdvtörténete kedvéért állt elő korábbi cselekedeteivel a nyilvánosság legkülönfélébb fórumain. Hol kérkedett velük, hol hazudott. Ezért a közügyek vitathatóságának alkotmányos szabályait tekintettük irányadó szempontoknak.
Mielőtt a pártállami bûnügyi iratok kezelésének módjáról tájékoztatnák a cikksorozat olvasóját, nyomatékosan le kell szögeznünk: sem a hazatérés-megtagadást (vagy annak kísérletét), sem az önálló szubkultúrák ("galerik") szervezkedési szabadságát nem tekintettük bûncselekménynek, se abban az időben, amikor Lovast elítélték, sem később.
Lovas István második pere kirívóan koncepciós eljárás. Amit inkább "bûntársai" ellen foganatosítottak, mint vele szemben. Mindazonáltal igyekeztünk a legkörültekintőbb forráskritikát alkalmazni. Három csoportra osztottuk az iratokat (operatív iratok, vizsgálati iratok és periratok).
A vizsgálati iratok forrásértéke egészen csekély. Ez a típusú irat úgy keletkezik, hogy a vizsgálótiszt a gépírónak lediktálja (vagy maga legépeli) a terhelttel való beszélgetését utólag, a saját szóhasználata és az ügyész elvárása szerint. Kizárólag abban az esetben támaszkodtunk erre az irattípusra, ha időpontok és események ellenőrzéséhez nélkülözhetetlennek bizonyultak, s még ekkor is igyekeztünk keresztreferenciákat igénybe venni.
A periratoknál többnyire elégségesnek bizonyultak az önvallomások és a tanúvallomások hagyományos forráskritikai módszerei. A viszonylag magas forrásértékû operatív iratoknál a leírt szövegeket minimum két, de inkább három más forrással is egybevetettük. Ezen túlmenően ellenőriztük mind az ügynökök, mind az állambiztonsági tisztek egyéb ügyekben felfektetett aktáit, hogy jellegzetes torzításaikat összevethessük a Lovas ügyeiben is kimutatható hamisításokkal. A közéleti hazudozást elkülönítettük Lovas magánhazugságaitól, amennyire tudtuk.
A külföldi archívumokban föllelt források nem szorultak rá különleges forráskritikára.
A civilek nevét anonimizáltuk. Kivételt csak akkor tettünk, ha nevük korábban már felbukkant a magyar nyilvánosságban. Közfeladatot ellátó közszereplők nevének idézését az adatvédelmi törvény nem tiltja.
K. J.
FENCSIK GÁBOR:
Lovas István amerikai periratai 1989-91
A Los Angeles-i bírósági irattár a Chinatown tőszomszédságában található egy hatalmas betonépület pincéjében. Az épület az amerikai középületek jellegzetesen rideg, funkcionális, színtelen és szagtalan stílusában épült. A látogató, aki Chinatown felől a Hollywood Freeway feletti hídon át erre téved, az irattár épületében megismerkedhet az amerikai hivatalok tipikusan jellegtelen, funkcionális, elpusztíthatatlan fémbútoraival, valamint a tipikus amerikai közhivatalban fellelhető tipikus amerikai közhivatalnokokkal, akik a fémbútorokhoz hasonlóan hûvös, korrekt, kompetens módon teszik a dolgukat, és tíz percen belül előhúzzák a kért iratokat a papírrengetegből.
Itt őrzik az 1880 óta zajlott Los Angeles-i polgári és büntetőperek jegyzőkönyveit és egyéb iratait. Az Egyesült Államokban a bírósági iratok bárki számára hozzáférhetők, néhány kivételtől eltekintve (mint például az örökbefogadási ügyek iratai). A bíróságok munkája az államigazgatás része, az államigazgatás munkájába pedig az állampolgárok bármikor betekinthetnek. A periratok tehát nyilvánosak, bárki tanulmányozhatja őket.
Lovas István kaliforniai periratai ebben az épületben találhatók, sok ezer bírósági akta között. Az iratok az 1989-91-es évekből származnak. Lovas rövid kaliforniai pályafutása alatt négy polgári perben vett részt al- vagy felperesként, és az iratokban felbukkanó utalásokból kirajzolódnak két további per részletei is. A periratok érdekes fényt vetnek Lovas utolsó amerikai hónapjaira és hazatérésének körülményeire.
Lovas István és Monique N. P. 1985-ben kötött házasságot Koppenhágában. A házasságból két kislány született: Z. P.-Lovas 1986-ban és N. E.-Lovas 1987-ben. A házasság 1988-ban felbomlott. A feleség a két kislánnyal Münchenből Los Angelesbe távozott. A müncheni válóperben a bíróság az anyának ítélte mindkét gyereket, és Lovast gyermektartás fizetésére kötelezte.
Lovas a müncheni válóper lezárása előtt két amerikai pert indított a felesége ellen. Az egyik vagyonmegosztás volt, a másik az Amerikába szállított közös vagyon ellopásával vádolta Monique-ot, Monique németországi ügyvédjét és a csomagokat szállító speditőrcéget. Monique egyidejûleg eljárást indított Lovas ellen, amelyben a bíróság védelmét kérte Lovas rendszeres erőszakoskodása miatt. A negyedik perben Monique a Magyarországgal kötött viszonossági megállapodás alapján kérte a gyermektartás behajtásának érvényesítését Lovassal szemben.
Lovas a pereket elvesztette, és az elmarasztaló ítéletek elől Magyarországra távozott. A kaliforniai bíróság elfogatóparancsot adott ki ellene. Az elfogatóparancs ma is megtalálható az FBI és a kaliforniai rendőri szervek adatbázisaiban.
Az iratgyûjtemény érdekesebb darabjainak digitalizált változata a világhálón olvasható Adobe Acrobat (.pdf) formátumban. A gyûjtemény címe: http://lovasdocs.home.light.att.net/
Az ott közölt iratok iktatószámai: SC000921, WED052495, BL008033, WED051587. Az iratok eredetije megtekinthető az alábbi címen: Los Angeles County Records Center, 222 North Hill Street, Room 212, Los Angeles, CA 90012. Kívánságra az iratokról az archívum másolatot készít.
A dokumentumok között szerepel a bírósági beadvány, amelyben a feleség a házasságon belüli erőszakot tiltó kaliforniai törvény (Domestic Violence Prevention Act) alapján a bíróság védelmét kéri Lovassal szemben. A beadvány dátuma 1989. június 2. Monique a beadványban eskü alatt kijelenti, hogy Lovas "megfenyegetett, hogy megöl a gyermekemmel együtt" (...) "megvert és megerőszakolt a gyermekeim szeme láttára" (...) "A férjem rendszeresen megvert és megerőszakolt, megfenyegetett, hogy megöl, és megpróbált öngyilkosságba kergetni" (...) "Röviddel azelőtt, hogy elköltöztem tőle, megpróbált rábírni, hogy ugorjak ki az ablakon - a tizedik emeleten lakunk -, megpróbálta letépni a ruhámat, hogy megerőszakoljon (nem először), leköpött, lespriccelt szappannal és borotvakrémmel, és megfenyegetett, hogy ha elhagyom, akkor szétveri a csecsemő fejét."
A bíróság 1989. június 21-re tûzi ki a tárgyalást. A tárgyaláson Lovas nincs jelen, az ügyvédjével képviselteti magát. A bíróság a keresetnek helyt ad. A bírói döntés (Restraining Order) további rendelkezésig megtiltja Lovasnak, hogy a feleségével vagy a gyermekeivel "kapcsolatba lépjen, molesztálja őket, rájuk támadjon, megfenyegesse, megerőszakolja, ütlegelje, telefonhívással vagy más módon megzavarja a nyugalmukat". Lovasnak legalább 100 yard távolságra kell maradnia a feleségétől, a felesége szüleitől, gyermekeitől és a felesége munkahelyétől. A Restraining Order megszegését Kalifornia állam törvényei ezerdolláros pénzbüntetéssel és hathavi börtönnel büntetik.
Monique 1988 júliusában költözik el a közös müncheni lakásból. 1989 tavaszán visszatér Münchenbe, kiüríti a közös lakást, és a lakásban talált ruhákat, személyes használati tárgyakat, könyveket, szőnyegeket és egyéb tárgyakat egy csomagszállító céggel Kaliforniába küldi. Lovas a lakást üresen találja, és feljelenti a feleségét a müncheni rendőrségen. A vád: Monique ellopta a müncheni lakásból a közös családi vagyont. A feljelentés kópiáját a müncheni rendőrség megküldi az amerikai vámhivatalnak, mire a vámhivatal a Kaliforniába küldött csomagokat zárolja.
Lovas a németországi feljelentéssel egyidejûleg Amerikában is pert indít a családi vagyon eltulajdonítása miatt Monique, Monique édesanyja, Monique németországi ügyvédje, a csomagszállító cég és további tíz ismeretlen személy ellen bûnszövetkezetben elkövetett lopás és csalás miatt. A keresethez mellékelt dokumentáció százezer dollárra becsüli az eltulajdonított közös vagyon értékét.
A bíróság 1989. június 9-én utasítja az amerikai vámhivatalt, hogy a lefoglalt csomagokból adják ki Monique-nak azokat a személyes használati tárgyakat, amelyeket Lovas feljelentése alapján a vámhivatal néhány héttel korábban lefoglalt. A bírósági döntés felsorolja a nevezett vagyontárgyakat, úgymint: gyerekruhák és játékok, Monique ruhái, egy varrógép, lepedők, párnák, takarók és törülközők, egy kávéfőző gép, többrendbeli lábasok, tányérok és poharak, valamint egy darab kenyérvágó kés.
A vámhivatal az egyszerûség kedvéért átadja Monique-nak az összes csomagot, köztük azokat a tárgyakat is, amelyeket később a bíróság Lovasnak ítél. Hónapokig tartó hercehurca következik. A Lovas szerint negyvenezer dollárra becsült szőnyegekről Monique számlákkal bizonyítja, hogy valójában ötezer dollárt érnek. Mennyit ér a Lovasnál maradt BMW? Monique szerint tízezer dollárt, Lovas szerint harmadannyit. A lakberendezési költségeket a Monique nevére kiadott hitelkártya fedezte. Monique kérelmezi, hogy ezeket a közös adósságokat vegyék figyelembe a közös vagyon felosztásánál.
A közös adósságok között szerepelnek a Lovas kislányának születésével kapcsolatos kórházi számlák, amelyeket Monique eskü alatt tett nyilatkozata szerint Lovas nem volt hajlandó kifizetni.
Számos beadvány és tanúvallomás után a bíróság Lovasnak ítéli az Amerikába szállított tárgyak egy részét: néhány XVII. és XVIII. századi könyvet, afrikai, latin-amerikai és távol-keleti álarcot és faszobrot, három rádiót, 40 CD-t, egy 1986-os kiadású Encyclopedia Britannicát és három pár sílécet. A bíróság ítélete túl későn jött: Lovas addigra, csapot-papot és százezer dolláros mûgyûjteményt hátrahagyva, Magyarországra távozik. A bíróság 1990 decemberében elrendeli, hogy amennyiben Lovas húsz napon belül nem jelentkezik a neki ítélt mûtárgyakért, akkor el kell árverezni az egész gyûjteményt. Az eredetileg százezer dollárra taksált mûgyûjtemény további sorsáról nincsenek adatok a dossziéban.
1989 karácsonya táján Lovas két lányával M. Cs. nevû amerikai barátjánál tartózkodik, amikor M. Cs. házőrző kutyája megtámadja a kétéves N.-t és széttépi a kislány arcát. N.-t kórházba szállítják és megoperálják. Lovas a kórházban kijelenti, hogy a gyerekért az anya felel, és a súlyosan sérült kislány kórházi költségeit nem hajlandó kifizetni.
Lovasnak sikerül meggyőznie a bíróságot, hogy az M. Cs. ellen indítandó kártérítési ügyben majd ő léphessen fel a kislány jogi képviselőjeként. Ügyvédje ugyanaz az A. S., aki Lovast a válóperében képviseli. A. S.-t M. Cs. ajánlotta Lovasnak, és mint Lovas jövedelembevallásából kiderül, S. ügyvédi honoráriumát is M. Cs. fizeti - ugyanaz az M. Cs., akit S.-nek a gyermek nevében perelnie kellene...
1990 szeptemberében, kilenc hónappal a baleset után Lovas felesége kérelmezi, hogy a kislány kutyaharapási ügyében a bíróság az anyát nevezze ki a gyermek jogi képviselőjének Lovas helyett. Az indoklásban felsorolja az okokat, amelyek Lovast alkalmatlanná teszik erre a szerepre: a sokéves barátság Lovas és M. Cs. között, Lovas hanyagsága, amely közrejátszott a balesetben, továbbá az a tény, hogy Lovas egyáltalán nem járul hozzá lánya orvosi költségeihez, nem hajlandó kifizetni a bíróság által megítélt gyermektartást, nem nyújtott be keresetet M. Cs. ellen, és a baleset óta eltelt kilenc hónapban a kisujját se mozdította lánya kártérítése érdekében - miközben a kifizetetlen kórházi számlák miatt Lovas feleségét a végrehajtók vegzáljak.
A bíróság 1990 novemberében kelt határozata mindenben Lovas feleségének ad igazat. Lovast a hátralékos tartásdíj és Monique ügyvédi költségeinek megfizetésére kötelezi, és az anyát nevezi ki a kislány jogi képviselőjének a kutyaharapási ügyben.
A müncheni bíróság 1988-ban Lovast gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, és elrendelte, hogy a tartásdíjat havi részletekben vonják le Lovas fizetéséből. A müncheni ítélet időpontjában Lovas a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségében dolgozott. Lovas a tartásdíj levonását különböző módszerekkel akadályozta meg. Régebbi adóságokat íratott le a SZER-től kapott fizetéséből, így nem maradt pénz a Monique-nak megítélt gyermektartás levonására. Először egy régebbi német bankadósság kapcsán, majd az évekkel korábban benyújtott disszertációját szerkesztő hölgy elmaradt honoráriuma után vonatta a maximális összeget. Végül 1990 januárjában elfogytak a korábbi adósságok, és a SZER elkezdte folyósítani a Monique-nak megítélt gyermektartást - de csak egyetlen hónapon át. Lovas ugyanis 1990 januárjában áthelyeztette magát a SZER washingtoni szerkesztőségébe. Röviddel ezután pedig távozott a SZER-től. A Los Angeles-i bírósági tárgyaláson a tartásdíj leszállítását kérte arra hivatkozva, hogy se állása, se jövedelme nincs.
A Los Angeles-i bíróság 1990. május 22-i ülésén meghallgatja Lovas tanúvallomását, és augusztus 30-án a bíró Monique javára ítél. A Lovas által fizetendő gyermektartást havi 325 dollárban állapítja meg. Lovas köteles átadni feleségének a SZER-től kapott végkielégítése felét (kb. ötezer dollárt). Az utóbbiban nincs semmi meglepő: Kalifornia jogi nyelven community property state, vagyis egyike azoknak az amerikai államoknak, ahol - néhány kivételtől eltekintve - a házasság napjától a házasfelek minden vagyontárgya közös vagyon, amit válás esetén egyenlően kell megosztani.
Az augusztus 30-i ítélet kötelezi Lovast, hogy két héten belül szolgáljon bizonyítékokkal arra vonatkozólag, hogy valóban megpróbált a képzettségének megfelelő állást szerezni és nem a tartásdíj fizetése alól keres kibúvót.
Az 1990. május 22-i tárgyalás az utolsó, amelyen Lovas személyes jelenléte dokumentálható. Innentől kezdve a tárgyalásokon csak ügyvédje jelenik meg. Lovas a jelek szerint június körül távozik Kaliforniából, bár erről a bíróság egy ideig nem szerez tudomást. A. S., Lovas ügyvédje - talán Lovas visszatérésében reménykedve - újabb és újabb halasztási kérelmekkel húzza az időt. Októberben például a közelgő zsidó vallási ünnepekre hivatkozva kéri a tárgyalás elhalasztását. Végül novemberben a bíróság elé tárja Lovas Budapesten kelt írásos nyilatkozatát, amelyben Lovas magyarországi terveiről és távozása okairól tájékoztatja a bíróságot.
A nyilatkozat szerint Lovas 1990 júniusa óta tartózkodik Magyarországon. Távozásának oka: képtelen a képzettségének megfelelő állást találni az Egyesült Államokban. Elutazása előtt több mint száz amerikai munkahelyre jelentkezett, de egyetlen állásajánlatot sem kapott. Magyarországon kíván elhelyezkedni, az akkor alakuló Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevû szervezet igazgatójaként. Az alapítvány beindulásáig a megélhetési költségeit amerikai barátja, M. Cs. fedezi. Az eskü alatt tett nyilatkozat szerint rendszeres jövedelme nincs, a gyermekei eltartásáról gondoskodni képtelen. A bírósági idézésnek nem tesz eleget, Amerikába utazni nincs pénze.
Az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevû szervezet felépítése és tevékenysége homályos. A korabeli sajtóközleményekben M. Cs. (Hollywood), K. T. (Düsseldorf) és Lovas István (Budapest) szerepelnek igazgatóként. Közleményeik szerint az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nemzetközi dokumentációs iroda, "munkatársai papok, újságírók és üzletemberek - tevékenységüket nem a leszámolás, hanem az elszámoltatás és történelmi igazságtétel vezérli (jó értelemben vett európai keresztény szellemben)".
Az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért (angol nevén Foundation for the Victims of Communism) nevû szervezet nem tévesztendő össze a Victims of Communism Memorial Foundation nevû alapítvánnyal. Az utóbbi valóban létező szervezet. Igazgatótanácsában olyan közismert személyiségek vettek részt, mint Jelena Bonner, Vjacseszlav Hornovil és Lech Wa³esa. Az amerikai kongresszus törvényben támogatta az alapítvány célkitûzéseit (Public Law, 103-199. o.). A törvény indítványozói: Jesse Helms, Dana Rohrbacher és Tom Lantos.
A két alapítványnak semmi köze egymáshoz. Nem világos, hogy a névválasztás véletlen egybeesés-e, vagy célzatos dezinformáció Lovasék részéről. Nem tudni, hogy az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért elszámolt-e nyilvánosan a bevételeivel és kiadásaival. Az sem világos, hogy az alapítvány a Lovasnak folyósított apanázs legitimálásán kívül milyen érdemi tevékenységet végzett Magyarországon.
A bíró Lovas nyilatkozatát elégtelennek találja. Megállapítja, hogy ismételten szembeszegült a jogerős bírósági határozatokkal, a tartásdíj fizetését megtagadja, és az érvényes bírósági idézésnek nem tesz eleget. Mindezek alapján elítéli őt a bíróság megsértése miatt (contempt of court) és elfogatóparancsot ad ki ellene (bench warrant). Az elfogatóparancs megadja Lovas személyleírását: fehér bőrû, 45 éves, 193 cm magas, súlya 103 kg, társadalombiztosítási száma 565-63-9191, haja fekete, szeme barna, különleges ismertetőjele nincs, lakcíme azonos M. Cs. lakcímével.
1991 augusztusában Lovas felesége újra a bírósághoz fordul. Az egy évvel korábbi válóperes határozat mindkét gyereket Monique-nak ítélte. Ugyanakkor előírta, hogy Monique köteles Lovassal konzultálni a gyerekek iskoláztatásával kapcsolatos kérdésekről, és Lovas engedélyéhez kötötte a gyerekek külföldi útjait.
Lovas felesége eskü alatt tett nyilatkozatában előadja, hogy Lovas minden kapcsolatot megszakított a családjával, gyerektartást nem fizet. Mikor 1990 márciusában gyereklátogatóban járt, akkor feleségét "felpofozta a gyerekek szeme láttára, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli vagy meggyilkoltatja egy éven belül". Az esetről rendőri jegyzőkönyv is készült.
Lovas felesége erre az esetre hivatkozva kérelmezi, hogy a jövőbeni gyereklátogatások színhelyeként a bíróság jelölje ki a legközelebbi rendőrkapitányság épületét, továbbá adja vissza az anyának a gyerekek útlevelét (amit előzőleg Lovas kérésére letétbe helyeztek Lovas ügyvédjénél).
A tárgyaláson Lovas ügyvédjével képviselteti magát. A bíróság Monique-nak ad igazat, érvényteleníti a gyerekek utazási tilalmát, visszaadja az anyának a gyerekek útlevelét, továbbá előírja, hogy amennyiben Lovas találkozni kíván a gyermekeivel, köteles egy héttel a tervezett családi találkozó előtt értesíteni a gyermekek anyját. A határozat elrendeli, hogy, Monique és a kislányok testi épségét garantálandó, a további családi találkozókat a West Angeles körzeti rendőrkapitányság épületében kell megtartani.
A látogató, aki a paksaméta végére érve kilép a bíróság betonépületéből a kaliforniai ragyogó, balzsamos napsütésbe, és a hídon át újra Chinatown felé veszi az útját, szédül egy kicsit. Elnézegeti a kézen fogva sétáló ifjú párokat, az ebédjüket majszoló építőmunkásokat, a tömött szatyorral siető ősz hajú kínai asszonyokat, a tai-chi nevû lassított tornába merült kínai öregurakat a park fái alatt, és a betonlépcsőkön gördeszkázó gyerekeket, akik szemmel láthatólag kerülik az iskolát ezen a ragyogó tavaszi napon. Betér az első útba eső kínai vendéglőbe, a rossz szájízt eloszlatandó rendel egy szecsuáni hot and sour levest kung pao csirkével, Tsingtao sört kortyol hozzá, és eltûnődik a látottakon.
Nehéz logikai fogódzót találni ebben a kusza tényhalmazban. Csupa megválaszolatlan kérdés. Mi az igazság a kutyaharapási ügyben? Tényleg baleset történt? Vagy a szétmarcangolt kétéves kislány is az exfeleség elleni pszichológiai hadviselés egyik felvonása volt? Vagy lehet, hogy a kutyaügy pszichológiai hadviselésként indult, de végül túllőtt a célon?
Mi a helyzet a "százezer dolláros" mûgyûjteménnyel? Valóban létező mûgyûjteményről van szó, vagy Lovas ezúttal is konfabulál? Ha a százezer dolláros gyûjtemény tényleg létezett, akkor miért nem várt Lovas még néhány hétig, miért utazott el hanyatt-homlok Kaliforniából, veszni hagyva az értékes mûgyûjteményt az Encyclopedia Britannicával és a három pár síléccel együtt? Miért volt olyan sürgős az elutazás? Az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért ügyei nem tûrtek halasztást? Vagy a vesztésre álló perek és a kaliforniai igazságszolgáltatás közismert szigora is belejátszhatott a döntésbe? Lovas ügyvédje tudott Lovas hirtelen elutazásáról? Mikor értesült róla? Az elutazást megelőzően vagy csak utólag? Miért helyeztette át magát Lovas Münchenből Washingtonba 1990 januárjában? Politikai okokból, a SZER müncheni szerkesztőségével támadt vitái miatt, vagy inkább a tartásdíj alól próbált kibújni? Az iratokból nem olvasható ki egyértelmû válasz.
Lovas István közírói pályája hazatérése után indult, a kilencvenes években. 1989 és 1991 között, amikor ezek az iratok születtek, Lovas nevét kevesen ismerték Magyarországon. A kaliforniai iratcsomó csak néhány szétszórt mozaikkockával gazdagítja Lovas jellemrajzát. Hogy az iratokból összeálló kép - a kóros konfabulációs hajlam, a gátlástalan verbális és fizikai erőszak, az empátia teljes hiánya, a féktelen rosszhiszemûség és patológiás bosszúvágy - mennyiben vetíti előre Lovas későbbi közéleti szerepét, ezt a világhálón olvasható iratok alapján döntse el az olvasó.
(Berkeley, California)
PETÕCZ GYÖRGY:
Millenniumi honfoglalók
Jönnek a focisták, akiknek a labda köré szerveződő csoportélet jelenti a közösségi élményt, a belépőt a társadalomba, sőt, a történelembe. Jönnek az egyetemi barátok, akiknek eddig csak családjuk volt, szûk kis családjuk, az időben visszanyúló és a társadalomban szerteágazó szálak, megnemesítő, esetleg tragikusan megemelő és a hovatartozás - identitás - pszichológiai biztonságát adó hátország nélkül. Jönnek az outsiderek, a nagy politikai nyelvezetek csatáinak eddigi kibicei, a domináns kultúra, a történelem - tulajdonképpen a nemzet - hontalanjai. Jönnek, akik e magányélményben felismerik egymást, egymásra találnak, segítik egymást, gazdagságot gyûjtenek - a pénz fontos, mert kezdeti öntudatot és magabiztosságot ad -, és nekifognak a honfoglalásnak.
A történelem eddigi főszereplői értetlenséggel nézik mindezt, és szorosra zárják soraikat. A választások előtt álló Olaszországban (mert Olaszországról van szó) úrrá lett a politikai hisztéria. A hónapok óta tartó kampányban programokról senki nem beszél. A balközép koalícióba tömörült szocialista és kereszténydemokrata erőknek egyetlen rögeszméjük és célpontjuk van: Silvio Berlusconi. Az első számú közellenség, akit neoliberális dühében és újgazdag szociális érzéketlenségétől vezettetve csak a nyertesek érdekelnek, aki lerombolja a gondoskodó államot, kirúgja az egyszerû embereket állásukból, elveszi a biztos nyugdíjukat. A demokrácia legfőbb ellensége, aki televíziós birodalma és a mindent elöntő piár segítségével teljhatalmat épít ki magának. "Morális kötelességünk - írják vezető értelmiségiek -, hogy a demokrácia adta minden eszközzel meggátoljuk a Polo győzelmét." Berlusconi a publikus nyelvi támadások szabad prédája: "maffiózó", "gyilkosságok megrendelője", "kábítószer-kereskedő". A "berlusconiság" a pénzzel megkent, fennhéjázó arrogancia szinonimájává vált. Újságok és folyóiratok sokasága vállalja hetek óta a demokrácia megmentésének nemes feladatát, vagyis Berlusconi szidalmazását. Andrea Camilleri, a legnépszerûbb olasz író kijelenti, hogy "minél jobb vállalkozó valaki, annál szûkösebb az intelligenciája". És lám-lám, Berlusconinak köszönhetjük a televíziók - és az ország - kulturális színvonalának lezüllését, az anyagiasság eluralkodását, az anyagi érdekekre apelláló, ígérgető demagógia megjelenését. A piár, az anyagiasság eluralkodása és a kulturális igények csökkenése pedig megágyaz a személyi karizma felmagasztosulásának, a fasizálódásnak.
A nemzetközi sajtó is beszállt a küzdelembe. "Oknyomozó kutatásunk tanúsága szerint Berlusconi úr nincs abban a helyzetben, hogy bármelyik ország kormányának élére állhatna" - adta meg az alaphangot a liberális The Economist. A lap négy oldalon át sorolja a gyanúkat Berlusconi vagyonának eredetével és kiterjedésével, az adózást kikerülő törvénytelen vagy etikátlan manőverekkel, a fekete pénzalapok képzésével és korrupciós felhasználásával, a bírák és politikusok megvesztegetésével, a maffiával fenntartott pénzügyi kapcsolatokkal és a folyamatban levő, mindeddig lezáratlan bírósági ügyekkel kapcsolatban. S mindehhez járul az ordító érdekkonfliktus, az, hogy a versenyben lévő két nagy pártkoalíció egyikének vezetője az országos televíziók közel felét magáénak tudhatja. "A régi korrupt rendszer felváltásának ígéretével lép fel, miközben saját vállalatbirodalma is nagyrészt ennek a terméke. Miniszterelnökké választása nem változást hozna, hanem a régi rossz beidegződéseket konzerválná Olaszországban" - fejezi be a The Economist.
A feszültségek a teljes és ellenséges szembenállásig, minden párbeszéd megszakadásáig fajultak. A kölcsönös félelmek uralkodnak. Berlusconi nem reagál a vádakra, nem hajlandó vitába szállni Fancesco Rutellivel, a balközép pártkoalíció miniszterelnök-jelöltjével, mert Massimo D'Alema és a posztkommunista baloldali demokraták bábjának tartja. D'Alemát pedig a kommunizmus átfestett képviselőjének, és ezzel helyben vagyunk, Berlusconi demagógiájánál. A balközép szerint viszont Berlusconi hatalomra jutása tekintélyelvû rendszerhez vezetne, s nemhogy kialakulna a Berlusconi által olyannyira áhított kétpólusú váltógazdaság, hanem ellenkezőleg, a hatalmi váltás lehetősége is veszélybe kerülne. Az óvatosabbak ezen a ponton Peronra, az elkeseredettebbek Mussolinira emlékeztetnek. A Polo (a Forza Italiából, a posztfasiszta, jobboldali Alleanza Nazionaleból és a Lega Nordból álló jobbközép pártszövetség) viszont azzal válaszol, hogy 94 decembere, vagyis az első Berlusconi-kormány megbuktatása óta (akkor az Északi Liga lépett ki a kormánytöbbségből, és pártolt át az ellenzékhez - amely így kormányt alakíthatott -, a baloldal és a legfőbb pénzcsoportok egyértelmû biztatására) a baloldal a demokratikus politikai etikát semmibe vevő eszközökkel él a kormányzati hatalom megtartása érdekében. A balközép képviselői nem is tagadják, hogy minden trükköt, érvet és nyomást felhasználtak Berlusconiék kiszorítására és távoltartására a hatalomtól. Sőt, büszkén vállalják ezt, mert alaptételük szerint Berlusconi az a Rossz, ami ellen minden, még az etikátlan, antidemokratikus húzások is megengedettek, ha azt az "objektíve" Jók csinálják, jó célok érdekében. Ezzel persze nem mindenki ért egyet. Gianni Baget Bozzo, a jobbközép egyik vezető értelmiségije szerint "a kommunisták kulturális hegemóniájának legfontosabb eszköze a morális döntőbíráskodás. Nem a baloldal legvisszataszítóbb vonásai fenyegetik igazán a szabadságot, hanem ami a "legjobb" benne, az etikája... Az olaszok nem csak a kommunizmus materiális vonatkozásaitól szeretnének megszabadulni, hanem elsősorban attól a gondolattól, hogy a kommunisták a legjobb emberek és országunk morális értékeinek igazi letéteményesei."
Ahol a Rossz és a Jó válik kérdéssé, ott nem sok tér és figyelem marad a politikai viták hagyományos frontjainak és témáinak. Teljesen hamis Berlusconi összeesküvés-elmélete, mely szerint az ellene létrejött "internacionálé" a baloldal mûve. A The Economist, az El Mundo vagy a The Wall Street Journal nem baloldali újság. A vele szemben mutatkozó ellenállás egyáltalán nem osztály- vagy ideológiaalapú. "Nem lep meg a liberális és konzervatív sajtó Berlusconi-ellenes támadása - nyilatkozta nemrég a híres angol történész, Eric Hobsbawm. - Közismert, hogy az olasz elitrétegek és az ország vezető kapitalistái is mély bizalmatlansággal vannak a Polóval szemben." S valóban, az olasz kapitalizmust a közelmúltig uraló nagy családok ugyanolyan távolságtartással és lenézéssel beszélnek a Berlusconi által képviselt új - jöttment - vállalkozókról, ahogy magánbeszélgetésekben a magyar úri osztályok és konzervatív polgári rétegek Orbánékról.
Ami most Olaszországban zajlik, az talán nem az inga szokásos kilengése a baloldal-jobboldal tengelyen, a megszokott szabályok szerint, az ismert nyelvezetekkel és rítusokkal celebrálva. Nem egyszerû "shifting involvment", hangulatváltás, preferenciaváltás, hanem korszakváltás tanúi vagyunk. A második világháború vége óta megmerevedett politikai, ideológiai és morális megosztottságok és beidegződések hirtelen átalakulásba kezdtek. Belépünk a beláthatatlanba, a kiszámíthatatlanba, a bizonytalanba: visszalépni látszunk a történelembe (utalás Francis Fukuyama A történelem vége címû könyvére).
Berlusconi számos újdonság megtestesítője.
Olaszország leggazdagabb embere ugyan, de az országot eddig felosztó arisztokrata, kapitalista, értelmiségi, katolikus és munkásmozgalmi elitekhez képest mégis igazi outsider, akinek legfőbb barátai és szövetségesei mindmáig az egyetemen megismert, hasonló korú és hasonszőrû, érvényesülést kereső "honfoglalók". Nem ellenérv erre, hogy Bettino Craxi kegyeltje volt. Persze, csakhogy maga Craxi is outsider volt. Az első, a legnagyobb, aki kicsit szétfeszítette a kereszténydemokraták és kommunisták, az állammal összefonódott hagyományos nagytőke, az országot és a gazdaságot kézi irányítással vezérlő, szorosan öszszefonódott elitek világát. Craxi idején lettek a szocialisták az olasz vállalkozói kapitalizmus, a kistőke, az ambiciózus "vidéki és első generációs" fiatalok modern pártjává. Megalakulásakor a Forza Italia ennek a kultúrkörnek az újraszervezője és kifejezője volt.
Mindez gátlástalansággal és a korábbi szokásokat, rutinokat, a leosztott szerepeket tiszteletben tartó önkorlátozásokat semmibevevő találékonysággal párosul. A politika már Craxi számára sem a programokról szólt, hanem a honfoglalásról. A tér már föl van osztva, és az uralkodó erők a maguk javára állapították meg a szabályokat, mondta. Ilyen helyzetben az újonnan fellépők számára talán bocsánatos is, de mindenképpen elengedhetetlen a szabályok szabad értelmezése, sőt, akár áthágása. Craxi a tökéletességig fejlesztette a politikai korrupció rendszerét, a pártok és politikusok titkos pénzelését az állami megrendelésekből való részesedés fejében. A cél az volt, hogy kialakítson és megerősítsen egy új vállalkozói osztályt. Bersluconi mindennek egyik fő haszonélvezője és folytatója volt. És a legfőbb következmény: a politika és a becsület hagyományos fogalmainak immáron nyílt szétválasztása.
Az új politika már Craxi idején is közvetlenül a tömegekhez apellált, ami miatt gyakran szembe kellett néznie a populizmus vádjával. A hagyományos eliteknek erre nem volt szükségük: a hagyományokból, a történelemből adódó legitimitásuk és az idők során létrejött összefonódások viszonylag könnyûvé tették számukra a hatalomgyakorlást. A helykeresőknek mindez nem állt rendelkezésükre, ezért új eszközhöz folyamodtak. S a leghatékonyabbnak a média és a piár megszállása és felfejlesztése - itt Berlusconi szerepe kiemelkedő - ígérkezett. Olyan eszközöké, amelyeknek mindmáig nem ismerjük jól a veszélyeit és hosszú távú hatását.
A Berlusconi által megtestesített mentalitásra mindenképpen jellemző a korábbi, kereszténydemokrata-kommunista Olaszországban nagyon erős érdekegyeztető, konfliktuselsimító mechanizmusok lenézése, az erősebb érdekek tisztelete és az egyéni rátermettség, az ügyesség kultusza. A szociális állam szükséges visszaszorítása így együtt járhat a korábbi morális bizonyosságok megingásával: elfogadottabbá válnak a társadalmi konfliktusok, átrendeződnek a szociális igazságosság alapelvei, eluralkodik egy szigorú jogi szemlélet, amelyik szerint minden szabad, ami nem kifejezetten tiltott.
Berlusconi politikusi karrierjének első lépése az volt, amikor - mindenki megdöbbenésére - 1993-ban a balközép Rutellivel szemben a posztfasiszta Gianfranco Finit támogatta a római polgármesteri székért folytatott kiélezett küzdelemben. Ezzel legitimálta, elfogadhatóvá tette az addig történelmi karanténba zárt posztfasisztákat. A mûvelet - hatásait tekintve - egyelőre jótékonynak látszik, mert azóta Finiék hátat fordítottak a fasiszta múltnak, megvívták a belső elvi vitákat, a szakítás minden elképzelhető és elvárható szimbolikus lépését megtették, és mára demokratikus szempontból teljesen elfogadható, jobboldali párttá váltak. Berlusconi 1993-as lépésében azonban volt valami aggasztó, vagy legalábbis meghökkentő: egy könnyed mozdulattal felrúgta a második világháború vége óta uralkodó status quót, idejétmúlt ócskaságként háttérbe tolta az ideológiai és politikai életet addig meghatározó fasiszta-antifasiszta dichotómiát. Gesztusa egyáltalán nem esetleges fasiszta szimpátiákat tükrözött. Sokkal inkább az outsiderek - a történelmen kívüliek - érdektelenségét, érzéketlenségét a történelem iránt. Igazi "belgaság" volt ez, a "mi sem a fasisztákat elítélő antifasisztákhoz, sem az antifasisztákat támadó fasisztákhoz nem csatlakozunk, mert az egész vitát avíttnak és fölöslegesnek találjuk" formájában.
A Polo által az olasz politikai rendszerbe bevezetett új vonás a kiszámíthatatlanság, és az ebből származó kockázatok. Politikai ellenfelei kígyót-békát kiabálnak ugyan Berlusconira, de kicsit is higgadt fejjel egyelőre nehéz a vádaknak hitelt adni. Biztosan nem aggályoskodó üzletember, de Olaszországban melyik vállalkozó és politikus múltja mentes mindenféle törvénytelenségtől? Valóban nagyon erős médiabirodalmat épített ki, de ez egyelőre csak az általános kép sokszínûségét és kiegyensúlyozottságát szolgálja. Szövetségesei között tényleg ott van a jobboldali Alleanza Nazionale és a Haidernek annyira szimpatikus Lega Nord, de eddig Berlusconi formálta a saját képére ezeket, és nem megfordítva. És így tovább. Mi garantálja viszont, hogy ez így is marad? Hol vannak azok a belső fékek, elvek és múltból felhalmozott tanulságok, amelyek láttán a Polo várható fejlődését tekintve biztonságban érezhetjük magunkat? Az outsiderek csoportöntudatos és generációs nyomulása nem válhat-e a hatalom gátlástalan lenyúlásává? A gazdasági erő adta lehetőségek nem vezetnek-e a hatalmi és intézményi egyensúlyok felborításához? Az egyéni rátermettség és érvényesülés etikája nem fordulhat-e a politika túlzott megszemélyesítésébe, a vezér kultuszába? (Csak egy kis eset, ami szokatlanságával sokakat felizgatott: a napokban minden olasz postaládába bedobtak egy 130 oldalas, drága kiállítású, fényképes propagandaanyagot, amelynek minden bekezdése Berlusconiról, gyerekkoráról, érdeklődési területeiről, családjáról, üzleti sikereiről, nemzetközi jelentőségéről, politikai elképzeléseiről szól.) A szövetségesek génjeiben továbbra is megbúvó rendpártiság és rasszizmus biztosan kordában tartható-e, ha nem érdekelnek a történelmi tanulságok? Az ilyen és hasonló kérdések azért nyugtalanítóak, mert a Polo egyelőre láthatóan a lehető legtöbb politikai erőnek szeretne otthont adni, miközben nem érezni benne a veszélyek tudatát.
Ha az uralkodó elitek félnek és összezárnak Berlusconi előtt, a választók nagy részéről ugyanez nem mondható el. Elhiszik, hogy Berlusconi soha nem volt gátlásos az eszközök megválasztásában, de tehetett volna-e másként, ha egy korrupt rendszerben sikert akart elérni, kérdezik. (A közömbösség és morális relativizmus egyre általánosabb jelenségnek tûnik: már az idei francia helyhatósági választások idején is észrevették az elemzők, hogy az elmúlt évek korrupciós botrányai után mintha kevésbé érdekelné az embereket a jelöltek makulátlansága.) És az sem ártana, mondja sok olasz, ha a Berlusconi fejére olvasott vádak közül egyet-kettőt végre be is tudnának bizonyítani. "Tudod, hogy az emberek mért nem akarnak hinni a vagyona eredetéről és a visszaéléseiről szóló sztoriknak? Mert eddig mindig kivágta magát" - írja cinikusan a már idézett Camilleri. De az olaszok még emlékeznek rá, hogy a Tiszta Kezeknek az ügyészek politikai és ideológiai szimpátiáitól egyáltalán nem mentes, és a hagyományos kapitalista körökkel és a baloldallal szemben kevésbé aktív kampánya elsősorban Craxi és "outsiderei", köztük Berlusconi ellen irányult. Ezek az emlékek nem az ügyészségek és a törvény hitelét és tekintélyét erősítik.
A három állami tévécsatorna és a legnagyobb újságok hónapok óta igyekeznek megvédeni a nemzetet Berlusconitól. Ez is csak őt erősíti. Hiszen majdhogynem indokolttá - mert a szabadság és sokszínûség garanciájává - válik az amúgy valóban páratlan kultúrbotrány, az, hogy egy vezető politikus magáénak tudhatja az országos tömegtájékoztatási csatornák (televíziók, napi- és hetilapok) jelentős részét. Egyébként is, az öt éve hatalmon lévő balközép kormány miért nem tett kísérletet sem a politika és médiatulajdon viszonyának törvényes szabályozására? Nem lehet, hogy zsarolható pozícióban akarták tartani Berlusconit?
És a balközép kormány miért nem nyúlt hozzá az ország nagy problémáihoz, a régiók és a központi kormány viszonyához, a rossz hatékonyságú egészségügyhöz és iskolarendszerhez, az adóterhek csökkentéséhez, a törvények számának megnyirbálásához, az igazságszolgáltatás reformjához stb.? Az embereknek láthatóan nem elég az elmúlt évek gazdasági sikere, a maastrichti kikötések teljesítése, a gazdasági növekedés és a munkanélküliség csökkentése. A hideg és konzerváló menedzselés helyett a változás izgalmát, lendületét keresik. Keveslik a baloldal jóravaló, intelligens, de unalmas és elsősorban a status quo védelmével törődő karrierpolitikusait. Ebben a helyzetben felértékelődik Berlusconi szinte gyerekes ambíciója, mindent akarása, amivel a gazdasági és egyéb sikerek után a politikai hatalmat is szeretné, hogy - mint mondja - maradandó nyomot hagyhasson az olasz történelemben.
Berlusconi megígérte, hogy megválasztása után azonnal és megnyugtatóan rendezi a sokakat izgató érdekkonfliktust. Eladja tévéit, a Mediasetet, és csak egy dologhoz ragaszkodik: a Milanhoz. De hát hogy is válhatna meg a csapatától az, akiknek a labda köré szerveződő csoportélet jelenti a közösségi élményt, a belépőt a társadalomba, sőt, a történelembe? Az addig hontalanok letelepedését, honfoglalását. A stadionok világa szép, izgalmas, de - minden héten látjuk - néha visszataszító is, meg veszélyes és kiszámíthatatlan. Ezeket a szempontokat mérlegelik az olaszok, amikor szavazni mennek május 13-án.
ÉLET
Kisgazdák között. Magyar sorozat. Az előző rész tartalmából: mmmmmmmmmmmmmmmm Tovább erősödik a forint és a Fidesz, esik a kisgazdák árfolyama, háromról két jelöltre jutnak a szocialisták, az SZDSZ pedig még gondolkodik azon, akar-e népszavazást a korrupcióról.
A Fidesz azért erősödik, mert Viktor és Zoltán konszolidált imázsáról minden ügy lepereg, a forint meg azért, mert Zsigmond az árfolyam ingadozási sávját plusz-mínusz 15 százalékra szélesíti. Józsi ceglédi rendezvényén azonban a középparasztok ingadozási sávja ennél is szélesebb, többen majdnem leesnek a lelátóról, mégsem nő, sőt, erősen meginog a párt iránti bizalom. Pedig minden olyan jól kezdődik, Józsi még két terepjárót is készenlétben tart arra az esetre, ha a kongresszuson vasvillával érvelnének a polgári koalícióban nyújtott eddigi teljesítménye ellen. Egykori hûséges miniszterei, János és Béla nem bírják keresztülvinni bizalmatlansági indítványukat, ami nem is csoda, az üvöltő Vörösfejûek elzavarják őket. Akkora a Józsi iránti bizalom, hogy a nagygyûlés hangzavarában az első négy-öt sor nem nagyothalló küldöttei, a "látható nagy többség" megerősíti őt pártelnöki minőségében, mégpedig úgy, hogy felmutatnak kétféle, külön pártfórumokra szóló kártyákat. Ezt nevezi Józsi "megszondázásnak", és a nagy sikerre való tekintettel rázendít a "Bolsik, haza, bolsik, haza!" kezdetû népi rigmusra.
Ezzel egy időben Józsi budapesti ellendrukkerei, megannyi későn érő típus az Olimpiai Csarnokban, önmagukat jogfolytonos nagyválasztmánnyá nevezik ki. Amikor Zsolt úgy látja, elegen vannak, "a szentségit, elég volt a jogászkodásból!" alkotmányos felkiáltással elnökké választatja magát. Mindenki happy, Józsi a tetőfokára hág, a forint tovább erősödik, a szocialisták Lacit éppolyan jónak tartják, mint Pétert. Az SZDSZ még gondolkodik azon, akar-e népszavazást a korrupcióról.
A ceglédi nagygyûlésre Gyula, az egyik jelentős helyi tényező kopasz ukrán nemzetbiztonsági szakértőkkel érkezik, de az üvöltő Vörösfejûek így is kizavarják a teremből. Ennek az az oka, hogy régen állítólag almát osztogatott MSZMP-kongresszusokon, ami gyöngyök disznók elé vetésének tipikus esete, ráadásul Józsi előtt ez idáig titok volt, miniszterének, Imrének munkásőri és párttitkári múltjára is csak azután döbbent rá, hogy az szembefordult vele. Kidobják a teremből Karcsit is, Józsi ez idáig leghûségesebb exállamtitkárát ("árulók, kifelé!"), jó kétszázan követik. Közben Budapesten az SZDSZ még gondolkodik azon, akar-e népszavazást a korrupcióról.
Az egykor hûséges miniszterek a terem előtti téren, értekeznek aktuális politikai kérdésekről, miközben a teremben Józsi kézcsókkal rehabilitálja Ágit, aki pedig nem szép könyvet is írt róla, Mariska pedig a tribünről mutogatva próbál koreográfiai keretet adni az eseményeknek. Józsi kitart a koalíció mellett, kivéve, ha Viktor nem hívja vissza Imrét. Viktor közli, nem hívja vissza Imrét, ő is tudja, hogy Józsi már nem szabhat neki feltételeket, olyannyira nem, hogy Józsit egy napra rá a frakcióból is kizárják, és ezt még hû frakcióvezetője is megszavazza, pedig mennyi mindent köszönhet neki (például a frakcióvezetést). Természetesen minden és mindenki legitim, Cegléd is, Budapest is, a kisgazda "munkaértekezletből" spontán alakult "frakcióközgyûlés" is jogszerû, alkotmányos, mindenki a törvény bötûjéből indul ki és oda is tér vissza (kivéve Zsoltot, akinek elege van a jogászkodásból, de ezt valószínûleg megszívja).
A következő rész tartalmából:
A kisgazdapárt tananyag lesz az ELTE entrópia tanszékén. Schlecht Csaba gyanúsítottá lép elő. Az SZDSZ még gondolkodik.
-sl-
MÉSZÁROS TAMÁS:
Népfrontpolitika
Orbán Viktor az elmúlt napokban három beszédet is mondott, s noha igencsak különböző események alkalmából s különböző terjedelemben, mégis egyetlen koherens mondandó jegyében. A kormányfő egyszerûen azt óhajtotta közölni országgal-világgal, hogy az általa levezényelt "nemzeti egységnek" Magyarországon nincs alternatívája.
A kijelentés ugyebár ismerős; ez bizony Horn Gyula 98-as sikermondatának fideszes mutációja. Míg azonban a szocialisták vezetője akkoron elmulasztotta okadatolni a tétel igazságát, addig Orbán ma már nem engedi meg magának ezt a luxust: ő bezzeg lankadatlanul bizonyít. A Folger Shakespeare Könyvtárban persze nem ideologizált, mert tudta, hogy az amerikaiak közvetlenebb hangot várnak, ezért hát néhány másodfrissességû bon mot között a nemzedéki váltást hangsúlyozta - "Fiatal demokrácia, fiatal emberek kezében. Egy negyvenévesnél fiatalabb miniszterelnök áll Önök előtt, és sok kulcspozíciót szintén fiatalok foglalnak el" -, majd bedobta az "ezeréves magyar álomról" szóló édesbús szövegét, amelyet mi a Vigadóból már megkaptunk. Mi tagadás, ezt Washingtonban már csak az amerikai álomra való diszkrét utalásként is honorálták.
Alighogy hazaérkezett, Orbán rögvest részt vehetett az épülő-szépülő Nemzeti Színház bokrétaünnepén, amely a szerkezetkész állapotba jutott létesítményt volt hivatva felmagasztalni, és ezért kitûnő lehetőséget kínált a kormányfőnek, hogy elpanaszolja, már eddig is milyen sokan akarták ezt a nemzeti jelképet kisajátítani. Így aztán különösen nagy örömmel nyugtázhattuk, hogy "ma itt áll előttünk az új évezred üzenete, a korszakváltás szimbóluma" - és az ekként véletlenül sem kisajátított szimbólummal kapcsolatban Orbán mellékesen még a szájízünkről is kioktatott. Nem kell keserût éreznünk a szánkban, "hiszen e magyar ötletből megszülető szép épületet magyar tervezőkkel és magyar vállalkozókkal tudtuk megvalósítani", mondta szemrebbenés nélkül, holott e mondat tartalmilag részint bugyuta (ugyan milyen ötletből születne Pesten Nemzeti, ha nem magyarból?), részint az ismert sajnálatos események fényében - lásd a magyar tervezők legjobbjainak kisemmizését - éppenséggel elkeserítően cinikus. De mit számít ez, ha a Nemzeti ürügyén, olyik Nemzet Színésze odaadó társaságában megint szavalni lehetett egyet a nemzeti összefogásról, arról a kitüntetett választási lózungról, ami néhány nappal később kapta meg igazi aranyozását Szegeden, a Fidesz-kongresszus nagy kormányfői beszédében.
Mert ez volt a betetőzése az utóbbi idők orbánszintû megnyilatkozásainak, egyszersmind kezdő hangütése a választási kampánynak is; a szöveg iránymutató jelleggel tartalmazta a várható Fidesz-retorika uralkodó elemeit. Az alapeszme ezentúl a nemzeti öszszefogás lesz, amely szorosan követi a már bevégzett polgári összefogást, miként logikusan következő második lépcső az elsőt: az Orbánék által elébb összefogott polgárok áldozatosan kiterjesztik az ő összefogásukat minden jó érzésû magyar emberre, mert "ez a hívás válogatás nélkül a társadalom minden tagjához szól". S mert "az országépítő munkához először egyesíteni kell a társadalmat", noha ez nem megy "egyik pillanatról a másikra, ugyanis néha vannak ellenzői is".
Az ellenzők ugyan nem neveztetnek meg, viszont kimondatik, kik azok, akik az összefogásból igazán kivették a részüket. "Mindig kitartottunk amellett, amit helyesnek gondoltunk, vagyis egész egyszerûen a jó oldalára álltunk." Ez a morális választásában tévedhetetlen élcsapat pedig természetesen a Fidesz.
Nem kell hát nagy fantázia annak elképzeléséhez, kik álltak akkor a rossz oldalára. Azok, akik nem képesek a "kívánatos jövőnek" másik leírását adni, mert olyan "tehát nincs". "Legfeljebb kákán csomót keresés, élő fába való belekötés, politikai epeömlés"; igen, csak ez van a Fideszen kívül - és ezért, "hogy a magyarok egyre gyarapodó többsége a polgári kormányzás folytatását tartja kívánatosnak az elkövetkező esztendők során is".
Döbbenetes, hogy mennyire - szinte már a hallgatóságát lealázóan - primitív Orbán szegedi beszéde. Nemzeti összefogás, tágkeblû társadalmi egység a jó posztulátumának önkényes kisajátítása által, befogadtatás a polgári akolba mindazok számára, akik osztják, hogy "a magyar ember életszemléletét" egyedül a Fidesz vezette erők képviselik, és ebből következően azt is elhiszik immár, hogy "a hagyományosan baloldalinak gondolt kérdéseket az emberek a polgári oldalhoz tartozó ügyeknek tekintik". Miután pedig a polgári kormány éppen ezekben a kérdésekben ért el "átütő eredményeket", ezért a baloldal, vagyis az ellenzék voltaképp okafogyottá vált. Így lesz kerek ez a Fidesz-világ; ezzel a népfrontos rátartisággal, ezzel az egész ősbolsevik megváltáselmélettel, amelyben az uralkodó ideológia magától értetődően azonos az erkölcsi jóval, s már csak ezért is vitán felül a népnemzeti érdekek egyetlen lehetséges megfogalmazása.
A jobboldal szétforgácsolása, majd bekebelezése után Orbán most egyetlen nagyívû gesztussal reméli lenyúlni mintegy a baloldaliságot is; hogy aztán valamiféle eredetinek tûnő, mégis pontosan azonosítható, igen ismerős eszmeiség felkentjeként szegedi szónoklata egyik figyelemreméltó passzusában meghirdesse, miszerint "egész Európa egy nagyszabású történelmi és szellemi kiigazítás előtt áll". S hogy mit kell kiigazítani? Hát a második világháború után Európában kialakult "új korszellemet", amely megakadályozta ugyan az ismételt vérontást, "de nem állította helyre azt a harmóniát, amelyre az emberi természetnek szüksége van". Az orbáni fogalmazás egyfelől világos: az a bizonyos kiigazítandó korszellem, sőt, leértékeltebben "az éppen manapság hódító kordivat" nem más, mint a "baloldali liberalizmus" - mondja "félve", mert "kerülni akarja az ideológiai kifejezéseket". Az új eszméről viszont annál inkább hasal; "az emberi természet harmóniájának helyreállítása" csak afféle fedőszöveg.
Ránk marad, hogy a szegedi gondolatok teljességének fényében megfejtsük, mivel óhajtaná Orbán felváltani a baloldali liberalizmust Európában. És kiknek a társaságában. "Emlékezzetek arra, hogy 2000-ben kitartottunk az igazság és méltányosság mellett akkor, amikor Ausztriát igazságtalan és méltánytalan támadások érték. (...) szolidárisnak kell lennünk most Berlusconival és az olasz polgári pártokkal, amikor példátlan európai nyomás alatt állnak" - hívta fel híveit Magyarország miniszterelnöke 2001. május 5-én.
Ezeknek a mondatoknak az alapján a feladvány már lehangolóan könnyû.
LICHTHOF
A múlt kertje
Bárdossy úr az utóbbi években gyakorta látható egy Wekerle-telepi ablakban, amint depresszióba zuhanva a múltat sírja vissza.
Bárdossy úr a múltat kissé imbolyogva sírja vissza, imbolygás közben végtelenül szomorú, olykor egyenesen könnyes tekintettel néz bele a wekerlei udvarba, mindennek tetejébe esetenként hosszú, fájdalmas, máskor közelebbről meg nem határozható okból gólyakelepeléshez hasonlatos hangokat hallat, amitől északi szél esetén az egész utca nem tud aludni, vagy legalábbis nem tudott, amíg meg nem szokta.
Arról van szó, hogy Bárdossy úr elitta a kertrészét.
Ez évekkel az után történt, hogy Porkolábné Parlagi Ella Zita egy délután összecsomagolt, és Bárdossy urat lelkifurdalás nélkül elhagyta. A kert elivásán Bárdossy úr már Porkolábné Parlagi Ella Zita idejében gondolkodott, de Porkolábné Parlagi Ella Zita akadályként tornyosult e gondolat manifesztációja elé. Nem mintha valaha is kifejtette volna Bárdossy úrnak az ezzel kapcsolatos véleményét, vagy konkrét ellenvetéseket tett volna, hiszen Bárdossy úr e gondolatot saját, jól felfogott érdekében elő sem vezette (jóllehet egyszer, bizonyos huszonöt üveg cefre rejtélyes és megmagyarázhatatlan eltûnése után meglehetősen közel állt hozzá: Porkolábné Parlagi Ella Zita a kertrész elivását a puszta jelenlétével tette lehetetlenné. Azzal, hogy járkált benne; nem is az, hogy járkált, hanem ahogy járkált, mintha az egész kert az övé lenne, mintha Bárdossy úr még a kertrész felét vagy harmadát sem ihatná el, ráadásul Bárdossy úrra általában is szemrehányó tekinteteket vetett, melyeket Bárdossy úr nem minden esetben tudott pontosan értelmezni, de összefoglalva úgy érezte, nem egyértelmûen a kertrész elihatóságát jelenti, ezért várakozó álláspontra helyezkedett.
Amikor azonban Porkolábné Parlagi Ella Zita Porkoláb úr után (aki, közbevetőleg, valahol a múlt ködében szintén el akart inni egy kertet) Bárdossy urat is elhagyta, Bárdossy úr kertrésze új megvilágításba került. Ezzel együtt Bárdossy úr nem azonnal itta el a szóban forgó objektumot, hanem csak, amint azt említettük, évekkel Porkolábné Parlagi Ella Zita távozása után, ugyanis Bárdossy úr az ő megelőlegezett bûntudata alól, hogy a kertet majdan el fogja inni, s ezzel feltehetően nem Istennek tetsző dolgot cselekszik, nem szabadult föl azonnal, Bárdossy úr Porkolábné Parlagi Ella Zitát amikor már nem járkált, akkor is a kertben látta járkálni, mindenütt Porkolábné Parlagi Ella Zita szemrehányó tekintetét vélte látni, s ezen a túlhaladhatatlannak tetsző ponton csak egy nyárutói estén jutott túl, amikor végképp elfogytak a kerti borok.
Bárdossy úr elgyengült.
Ezzel együtt nem adta el egyből a harminchat négyszögölnyi kertet (aminek ellentételezéseként a szomszéd az összes kerti borát fölajánlotta, márpedig méretes pincéje volt), hanem csak az egyik sarkát, amelyikben a diófa állt.
Aztán jött Porkolábné Parlagi Ella (Zita) dáliasora.
Sőt. Ahogy Bárdossy úr szûkülni látta a kertjét, egyre kisebb és kisebb darabokat adott el belőle, négyszögölenként, végül egyenesen négyzetdeciméterenként kötött alkut, aztán, amikor már csak egy széknyi helye maradt, ahol a kerti bort megitta, napokig kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezt már nem adja el. Ámbár elég különös látványt nyújtott, amint, immár a szomszéd kertjének kellős közepén, egy kerti széken ült, ráadásul bor nélkül.
Aztán ez is elmúlt.
Bárdossy úr néhány hétre rá mély depresszióba zuhant. Azóta évek teltek el, s ő stabilan ott imbolyog az ablakban, az említett fájdalmas (máskor kelepelő) hangokat hallatva, s olykor Porkolábné Parlagi Ella Zitára gondol, aki, ha maradt volna (s nem keresett volna újabb embert magának, aki újabb kertet szándékozik elinni), nos, akkor ő, Bárdossy úr, nem adta volna el a kertjét, s most lenne a leendő kerti boroknak záloga.
Molnár Erzsébet
TIMÁR GYÖRGY:
Nyelvi töprengések
Az az író, aki - különösen mint többnyelvû mûfordító - számos nyelvi érdekességgel találja szemben magát, szinte szükségszerûen botlik bele olyan - vélt vagy valódi - összefüggésekbe, melyeket mintegy kötelessége a nyelvészet szakértői elé, avatott megítélésre bocsátania. Az alábbiakban három megfigyelésemet osztom meg velük. Mindhárom egyazon irányba látszik mutatni.
Isten
E szavunkat a TESZ, történelmi etimológiai szótárunk ismeretlen eredetûnek mondja. A "törökös" Sára Péter természetesen, mint írja, "mindenképpen" török rokonságot lát abban, hogy a török istin (világító) szó egybecseng a magyar főnévvel. Megjegyzi, hogy az istent jelentő régi perzsa yezdanhoz kapcsolódik "minden valószínûség szerint" a régi török idi (úr, isten), valamint az istinat (támasz, pillér) szó.
Úgyszintén a perzsa (iráni) eredet föltételezésére hajlik Rédei Károly, aki megjegyzi, hogy az uráli nyelvekben az isten jelentésû szavak egyszersmind az ég jelentésû szóval azonosak. Csakhogy a két szó - engedelmet - nemcsak az uráli nyelvekben esik egybe: így van ez a kínaiban (lásd: Tien An Men, a Mennyei Béke tere), sőt kínai hatásra a japánban is. Bizony, a Tenno (az "isteni eredetû" császár) elnevezés annyit tesz, mint "az egek ura". Ugyancsak a ten (azaz ég és isten) található meg a japán tenki szóban, amely az időjárást mint "az ég kedvét, hangulatát" írja le; nemkülönben ide tartozik a tenkáj (égboltozat, japánul). Vajon nem ez a ten előtag került-e át az azonos jelentésû csagatáj és ujgur tänribe, valamint a türkmén és oszmán tanryba? (Ez a két szó is isten jelentésû.) S vajon nem ez a ten szerepel-e a mi isten szavunk második felében, miként a perzsa yezdanéban is némi módosulással? Mely esetben elképzelhető, hogy a magyar szó első felében szereplő is őst jelenthetett (lásd a Halotti Beszéd isemukut szavát), ami - talán - anynyit tesz, hogy magának a szónak őseink istene vagy ősi isten lehetett az értelme. Ha elfogadjuk, hogy a magyarság végső soron Északkelet-Kínából származik, és onnét vándorolt évezredek során hosszú szakaszonkint nyugat felé, amire - mint látni fogjuk - egyéb nyelvi jelek is utalni látszanak, akkor meglehet, hogy ez a - természetesen szigorú ellenőrzésre szoruló - szófejtésem megáll.
Az -i képző
Az eredetkérdésben kifejtett föntebbi gyanúmat mintegy megerősíteni látszik, hogy az alcímben említett képzőnknek szintén vannak (első ránézésre legalábbis úgy fest) keleti gyökerei. Lehet, hogy merő véletlen azonosságról van szó, de azt hiszem, mindenképpen behatóbb vizsgálatot igényel az a tény, hogy Irak lakosait iraki néven tiszteljük, s nemcsak mi magyarok, hanem mindenki (iraqi). Mint ahogy mi kínait, amerikait vagy budapestit mondunk. S vajon csakugyan merő véletlen-e, hogy a japánok a római számokat romainak nevezik?
Kuvasz
E kutyafajta nevének eredetét etimológusaink nem ismerik. A legtöbben török örökségnek vélik, holott a szó - szerintem legalábbis - sok ezer évvel korábbi: abból az időből való, amikor a Bering-szoroson még száraz lábbal lehetett átkelni. Mint tudjuk, át is keltek rajta Északkelet-Kínából azok, akikből azután előbb az eszkimók (inuitok), majd - az amerikai kontinensen dél felé haladva - a különféle indiánok lettek.
Fölöttébb valószínû, hogy úgyszintén Kína északi részéről indult el másik irányban, nyugat felé az a népcsoport, amely a legkülönfélébb helyeken való hosszas időzése után végül a Kárpát-medencében alapított végleges hazát, s amelynek ma magyar a neve, egy régi vezérének nevéből.
Arra nézve, hogy a kuvasz szó alighanem már a két népcsoport szétválásakor megvolt, néhány évvel ezelőtt érdekes adattal szolgált H. Gőcze Judit grafikusmûvészünk. Az Andokban jártában fölkeresett egy indián tanyát, amely előtt egy kuvasz üldögélt gazdája lábánál. Az önkéntelen fölkiáltásra - "Jé, kuvasz!" a kecsua indián gazda szélesen elmosolyodott, s bólintott: "Yeah, koowass!"
A kutyafajta neve, Európában ismeretlen lévén, csakis a másik irányban juthatott el az Andokba. Amit csak alátámaszt az a körülmény, hogy a perui kecsua indiánok nyelve éppúgy agglutináló (ragozó), mint a magyar.
Sőt, a guatemalai indiánok körében (hogy cikkem végére érve viszszakanyarodjam az elején megpedzett témához) az oroszlán neve kai isto, azaz isten macskája. Isto - az istené? Ez sem elképzelhetetlen, noha - lásd isten szavunk eredetének föntebbi elemzését - nem is igen valószínû.
Petty
Mint bevezetőmben említettem, mindhárom fönti témám egyazon irányba látszik mutatni: a Távol-Keletre. Melynek örökségét - úgy vélem - éppúgy föllelhetjük nyelvünkben, mint a későbbi törököt vagy a végül meghatározóvá vált finnugort. Tévednék?
E gondolataimat bizalommal ajánlom szaknyelvészeink figyelmébe.
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:
Mediawave
Kaos Camping
Tûnődtem azon, a múlt héten Győrben, létezhet-e az avantgárdban, az undergroundban, az alternativitásban - hogy csupa idejétmúlt fogalommal operáljak - konzervativizmus. Tehát létezhet-e egy fesztiválon, hogy bombabiztosan ugyanaz az élmény ér öt éve. Erről (is) mondja azt a megye szülötte, a "hajdani győri diák", Áder János parlamenti elnök a fesztivál katalógusához írott előszavában, "örömmel mondhatjuk, ez a Fényíró fesztivál is éppen olyan, amilyennek egy nagy múltú, rendkívül gazdag hagyományokkal bíró fesztiválnak lennie kell. És örömmel mondhatjuk, hogy ez a fesztivál is olyan, mint egy nekigyûrkőző, kezdő, újat akaró fesztivál." Momentán még azt sem mondhatjuk, hogy a parlamenti elnöknek nincs igaza, igaza van, mint ahogy abban is, hogy a Mediawave "népi hagyományokat ápol és éleszt újjá, és új utakat kereső törekvéseket kapcsol hozzájuk" (Áder op. cit.). Ez a gondolat még a Fidesz úgynevezett "belga" korszakát jellemezte, az egész pályás Kulturkämpfer-periódus előtt, talán ismét felpuhulási időszak van, hiába, közelít a kampány. Mindenesetre a magas hivatali polcon lévő emberrel való katalóguselőszó-íratás kádárista szokásának visszahozatala is jól mutatja, mi mindent kell bevállalnia manapság annak, aki egy sikeres fesztivált kíván folyamatosan mûködtetni. Mert a Mediawave sikeres fesztivál, az idén minden eddiginél több helyszínen zajlott, Magyarország (Győr, Kapuvár) és Szlovákia (Dunaszerdahely) mellett Ausztriában (Nickelsdorf, Kittsee) is, és a felhozatal is üdítően multikulturális.
A Mediawave alapvetően filmfesztiválnak indult, mint az alcíme is mondja, a "fényírók" csinálják fényíróknak, szerte a nagyvilágból érkeznek experimentális és rövidfilmek, meg néhány nagyjátékfilm is. Mint bevezetésként már említettem, az ember azt kapja, amit vár, a válogatást végző előzsûri tizenegy éve nagyjából ugyanabban a személyi összetételben válogat, ha lehetne ízlést vitatni, vitatnánk a szortírozás szempontjait, de nem lehet.
A teljes filmkínálatot áttekinteni lehetetlen, a Gas Station címû holland alkotást viszont többen is a fesztivál egyik legjobbjának nevezték. Egy Jean Marais-küllemû ötvenes férfi fiatal csajra figyel föl az autópálya-dugóban, incselkednek, később kiderül, a nő edzővel van, félreértések, bonyodalmak, jópofi. Az On Top Down Under címû alkotás a gejzírek és a vörös sivatag országaiban (Izland, Ausztrália) játszódik, egymásra gondoló pár, a nő Izlandon méretes jégcsapot pörget a szájában, fogaival péniszformára esztergálja, lába között folyik a jéglé, a pasi meg jégtömböket szállít a déli féltekén, de ugyancsak a nőre gondol, én meg arra: itt tévedett az előzsûri. De nemcsak a blődlimûfaj képviselteti magát, a Bus Stop címû német etûd megállói várakozásból kialakuló örömzenélést mutat, nekem egy késő kádári struktúra jött az agyamba, a TVK nyolcvanas évekbeli hordóreklámja, ahol vagy húszan püföltek mûanyag hordót. ("A TVK mûanyag hordó 27. legjobb tulajdonsága, hogy jól szól. Ám ezt megelőzi 26 másik.") Próbál a Mediawave nyitni más zsánerek felé is, például igényesebb televíziós dokumentumok irányába. Ilyen volt például a Hidden Wars of Desert Storm címû amerikai alkotás, amelyért sokan lelkesedtek, én kevésbé. A film azt mondja: tök hülyeség volt az Öböl-háború, ez OK., a CNN-War meg a lehető legnagyobb átbaszás, a politika általában hektikus és ostoba, veteránok nyilatkoztak az uránhulladékos lövedékek használatának egészségkárosító hatásairól. Ez mind szép és igaz, a nagyhatalmiság cinikus, lehet Kissingert idézgetni ("az olaj túl fontos dolog ahhoz, hogy az arabokra hagyjuk"), hiba volt nem bevenni Bagdadot, nem megdönteni Szaddám Huszeint, de a háború miértjéről legalább egy árva izraelit megkérdezhettek volna, mégiscsak őket lőtték Scudokkal az irakiak.
Úgy 89 tájt volt némi hiányérzetem az akkor mindinkább napvilágot látó cseh, lengyel underground kultúra tekintetében, hogy ez nálunk miért nem volt olyan erős. Persze volt hasonló kulturális avantgárd, mint a társországokban, csak a rendszerváltás után ott piedesztálra emelődött, nálunk viszont már akkor is az árvalányhaj-nosztalgia uralgott, a korábbi rendszer földalatti kultúrjavai felszínre kerültek ugyan vékony sugárban, de az állam ünneplése nélkül. Halász Péter és Bálint István 1976-ban kivándorlásra kényszerített Lakásszínháza is ilyen Kulturgut volt. 1977-től New Yorkban Squat Theater néven mûködtek a nyugati 23. utcában, a Chelsea Hotel tőszomszédságában, kirakatban csináltak színházat, ami jelentős visszhangot váltott ki különböző nemzetközi fesztiválokon, Magyarországon csak Eörsi István merészelt írni róluk néha a kulturális sajtóban. A kilencvenes években aztán Bálint és Halász is, legalább részben, hazaköltözött, a Squat valamiért mégsem lett része a kulturális hagyománynak, ami hiba. Győrben, Bálint Eszter fellépésének napján láttam az Andy Warhol's Last Love és a Mr. Dead and Mrs. Free címû előadásaikat videón. Ezek elemzésére kevés itt a tér, mindenesetre nagyon megérdemelne egy CD-ROM-ot, tévévetítést, szélesebb körû ismertséget. (Annyit csak megjegyzek, hogy ahogy Halász 1981-ben a Mr. Dead...-ben zsoldosegyenruhában a Pilinszkytől is ismert Sheryl Sutton fekete cyborg oldalán rappel - akkor, mikor ott helyben még Afrika Bambataa és Grandmaster Flash is csak bontogatta szárnyait -, nos az valódi beszarás.)
James "Blood" Ulmert egy időben sokat hallgattam, mert Marton Távolodó barátom felvett tőle, én meg vezetés közben az autóban. Már az is nagyon rendben volt, de a győri zsinagógában egészen szenzációs volt. "Vér" experimentális bluest nyom, súlyos ritmusszekcióval, kemény beatekkel, ő maga gitároz, rángatózó riffekkel, de a zenekar legfőbb attrakciója a párductestû Kama Jamal előben, aki, nem t'om, rokona-e az amerikai feketék polgárjogi harcában oly fontos szerepet játszó, évtizede halálra ítélt és a siralomházban várakozó Mumia Abu Jamalnak, de hogy villamosszék-szerûen megrázó jelenség, az bizonyos. Néha énekel, de nem ez az érdekes, hanem ahogy a meglepő ritmusokra, váltásokra mozog balerinakorpuszhoz csatlakoztatott gyorskorcsolyázónő-combozattal. Konkrétan a Kekko Mask címû japán pornófilm jutott eszembe - itt a főhősnő combjának erejével férfinyakakat tör, de az utolsó előtti pillanatban még látni engedi egy töredék szekundum erejéig a mennyországot -, mely gondolatot meg is osztottam a mellettem őrjöngő Bakács kollégával, aki persze a reá jellemző löttyös indulattal rögtön rávágta, sebaj, akkor is! Így járt kéz a kézben Érosz és Thanatosz egyidejûleg Japánban, Alabamában és Győrben - csak hogy modoroskodjak egy kicsit.
Az esti koncertek sorában James "Blood" Ulmert követte Bálint Eszter Flickers nevû zenekara New Yorkból. Az egykori Squat színházi gyermekszínész, Jim Jarmusch kultfilmsztárja (Stranger Than Paradise) már jó ideje felhagyott a színészettel - utoljára négy éve láttam a színész Steve Buscemi filmjében szerepelni -, hosszabb ideje zenével foglalkozik. A Flickers egyfajta art-rock, két gitár, dob, hegedû, Bálint Eszter hangja érdekes, bár szakértők szerint jobban megélne akusztikus gitárral, néha western, swinges és szomorú, mint a Cowboy Junkies, néha van benne Patti Smith-i erő, Sonic Youth-os kellem. Rontott a koncerten, hogy Kema Jamal feltehetően delejezte a mikrofont, amibe Bálint Eszter énekelt, mert az folyamatos elektromos kisülésekkel igyekezett zavarba hozni a mûvésznőt, tovább fokozva azt a hatást, amit a beállás nélküli színpadra lépés jelentett, és leginkább egy nyolcvanas évek eleji Bizottság-koncert hangulatához lehet mérni. ("Ferikém, toljad má' föl két centit a baloldali potit, mer' kurvára nincsen kontrollom!") Bálint Eszteréket a cseh alternatív hegedûvirtuóz, Iva Bittova követte, aki régi bútordarab a Mediawave-en, magához képest csalódás, hozott egy DJ-t és trillázott hozzá, felejthetően. Tulajdonképpen fordított sorrendben nagyon jó lett volna ez az április 30-i este, így viszont hegyről döcögtünk lefelé.
Május 1-je a Mediawave-en is majális, a közeli Vének nevû faluban volt halászléfőző verseny, sör, virsli, foci, már csak egy illusztris kolbásztöltés hiányzott. Az est fénypontja az énekes-gitáros Big Lucky Carter és Zerkula János gyimesi vak hegedûs közös fellépése volt egy Pinceklub nevû izzasztóhelyiségben. Big Lucky Carter Jancsó Miklós társaságában az egyik díjazottja volt a most létrehozott Párhuzamos Kultúráért Díjnak, 78 éves, a Tennessee állambeli Memphisből, nyolc éve adta ki első lemezét, blues-minimalista, témái sötétek, fiatalosságának okát egy beszélgetésben a ma is a napi rendszerességgel folytatott szexuális testmozgással magyarázta. Játszott egyet ő, aztán játszott egyet Zerkula, és az őt gardonon kísérő Fikó Regina, három gyimesi pár még táncolt is hozzá. Aztán mindketten beszéltek, zenéről, nőkről, életről. Aztán megint zenéltek, megint beszéltek. Big Lucky felhívta Zerkulát keringőre, elkezdett gitáron egy témát, a csángóföldiek csatlakoztak egy Gesamt-világzenei jam sessionre, mintegy valóra váltva Áder János szép gondolatát a népi hagyományok és az új utakat kereső törekvések szépséges egymás mellett éléséről, sőt: egybefonódásáról.
Megmondom, Yonderboi számomra május 3-án csalódás volt. Sokat hallottam felőle, keveset tőle, élőben először. A markáns beatek bejöttek igenmód, a Doors-átirat kimondottan tetszett, de mikor az énekesnő nem túl karakteres hangján valami nem túl karaktereset danolt, az, másféle közelítésben, akár úgy is interpretálható, mint Vince Lilla meglepően jó alapokon történő megszólalása a siófoki Beach House egy partyján.
Utána viszont, s én ezzel búcsúztam az idei Mediawave-től, a Kaos Camping vetített, meg persze zenélt a Zsinagógában. A zene kellemes, jó beatek, basszusok, de semmi különös (Infra Gandhi, Joe), ellenben a vetítés igen komoly. Mintegy tucatnyi lepedő, némelyik a függőlegestől eltérő szögben fellógatva a tóraszekrény hûlt helye fölött, a karzatról és a plafonról: a Kaos Camping csúcsra járt. A független filmesekre épülő formáció (Szolnoki József, Szilágyi Kornél stb.) ezekre a vásznakra "talált tárgyakat" vetít. Magam öt éve láttam hasonlót először Berlinben, egy Prenzlauer Berg-i, csak tetőállványzaton keresztül megközelíthető, illegális padláslokál vetített a falra két Gojko Mitices keletnémet indiánfilmet, passzolt a technóhoz, a Berliner sörhöz meg a kigyúrt, már nem is igazán ex-DDR csajokhoz. A Kaos Camping komplexebb, teltebb fíling, nagy trambulinon áll a rengeteg vetítő, sürgölődnek körülötte a VJ-k (helyesebben: leginkább S8J-k), Super 8-ról, régi 8-ról, kevéske 16-osról vetítenek, Pavlov kutyája kanülön nyáladzik viharvert szovjet oktatófilmen, falusi lakodáréban pre-videós időkben nyomják a táncot színes celluloidra, A házilégy természetrajza, ötvenes évekbeli amerikai horror, a budapesti villamosközlekedés problémái, egy régi Donald Duck, meg effektek, gesztusok, ahogy kell. A jelen kultúrájának amúgy is van egy reciklatív természete, s oly kevés az új a nap alatt. A "porlepte tekercsek" újrahasznosításában a Kaos Camping üdítően jelen idejû, tulajdonképpen ez a korszerû radikális filmkultúra: régi tekercseket, ötleteket, bornírtságokat ad hoc "újravágni" - forgatásra a mai világban úgysincs pénz, csak kurzusfilmre - szubbasszusra, hogy a rég tapadó nyálkahártya is leválik az ember légútjairól, felülfesteni, és mozizzon mindenki tetszése szerint, alkalmasint bensőleg rásegítve a dologra.
"A szakemberek úgy tartják, hogy kulturális szokásainkat főként a mûveltségünk, az anyagi lehetőségeink és az életmódunk határozzák meg." (Áder op. cit.) Ebben a kérdésben magam is együtt rezdülök a parlamenti elnökkel: ezt a kultúrát ismerjük, Győrig még csak-csak elvánszorog az ember, a Mediawave-es életmód (hajnalig tartó kulturális rendezvények között, söntésnél, hasonszőrû tettestársakkal, hülyeségeket beszélni) szintén nem idegen, úgyhogy arccal a 12. Mediawave felé, ami feltehetően ugyanolyan lesz, mint az idei, tehát jó.
VÉGSÕ ZOLTÁN:
Mediawave
Csak a zene
Hiába a rendkívüli filmes felhozatal, az itthon csak Győrben, a május elsejét és az év első nyári napjait magába foglaló héten látható mozgóképek sora, a Mediawave Fesztivál nekem mégiscsak a zene ünnepe marad. Itt a legnagyobb sztárok egyenlők a kocsmai muzsikusokkal, a román-moldáv helikonjátékos az amerikai szaxofonossal, és ami a legszebben jellemzi ezt a szellemiséget: a közönség és a fellépők sorából, Montanaro vezetésével, spontán kis együttes alakult; felálltak a színpadra és minden megkötés nélkül kedvükre örömzenéltek. Szóval ha az ember megérkezik a Mediawave idején Győrbe, nyomban valami dzsesszes alapfeeling keríti hatalmába, amit pontosan ecsetelni nem tudok, de tény, hogy van, amit abból ismerhetünk fel, hogy máskor, máshol ilyesmit nem tapasztalunk. Nem is magára a zenei mûfajra gondolok, csupán arra, hogy minden hétköznapi ócska nyavalya a partvonalon kívül reked, az ottlétnek nemcsak célja, hanem elsősorban tartalma van. Ezek után érthető, ha legfeljebb egymással és a választott programokkal foglalkozunk, így aztán nem is csoda, ha elfogódott, szubjektív szemezgetésnél nem futja többre, hiszen éppenséggel erre is van mód.
Vegyük például Big Lucky Cartert! A 81 éves memphisi vitézt Hartyándi Jenőék egy korábbi fesztiválfilmből halászták, annak alapján hívták meg. A megnyitón életmûdíjat kapott, amit látható meghatódottsággal köszönt meg, nem gondolta volna, hogy egyszer még valahol Európában is koncertezni fog. Csak ő volt, a Stratocaster és a blues. Valószínûleg nem szándékolt minimalizmussal, de a gyökerektől kezdve olyan kvintesszenciáját adta a zenének, ami semmi másra nem szorítkozott, csak a lényegi elemekre. Bevezetőként akart valamit beszélni a mûfajról, de egy idő után jobbnak látta, ha zenél. Az ő színtere nem a zsúfolásig telt zsinagóga, hanem a kocsma, ahol tíznél többen nem ülhetik körül, és közben hol a csevegés, hol pedig az a három akkord van. Bár itt sem zavartatta magát, a valójában nem létező, helyben rögtönzött dalok alapjai folyamatosan adhatták neki belülről a ritmust. A közönség ebből általában semmit nem érzékelt, mert szünetet tartott és csak bólogatott az elkezdett ütemben. Máskor az egykori virtuóz Lucky Carterből villantott: ha úgy tartotta kedve, hüvelykujjával nyomta a basszust, felette pedig technikás futamokat produkált és énekelte délvidéki életét. Ez idő alatt a publikum soraiban David Murray is feltûnt, aki egy nappal korábban megérkezett, szokni a légkört, később pedig új barátjaként és olyan mesterként aposztrofálta az öreget, akitől ő is tanult.
Big Lucky Carter végig lelkes nézője maradt a további koncerteknek, és Murrayvel közösen Balogh Kálmánékat már szó nélkül, tátott szájjal figyelték. A zene hallgatása során az járhatott a fejükben, mint bárki másnak, hogy ilyen nincsen, kicsodák ezek az ufók, akik így tudnak természetfelettit produkálni. Mindenki őrjöngött a cigány, macedón, bolgár, magyar, orosz és zsidó zenéket hallgatva. Az intelligens mértéktartás a Gipsy Cimbalom Band minden tagjánál fölényes hangszertudással párosul, nincs az a dallam, amit ne tudnának az elképzelhetőnél kétszer gyorsabban eljátszani. A Fonónál megjelent lemezükhöz képest kissé dzsesszesebbre vették a figurát, kibővítették a darabokat, vagy éppen a nagyérdemû tüzelése végett játszották azokat más formában. Mikor a bő kétórányi zenélés után sem akarta a tomboló tömeg hazaengedni a zenekart, az járt a fejemben, hogy nem problémáznék, ha megállna a világ folyása - nehéz volt elképzelni, mi következhet még ezután.
Csalódnunk persze továbbra sem kellett. Mark Whitecage triója a másnap esti folytatáshoz ideálisnak tûnt. A poszthippi külsejû, avantgárd arcokból álló együttes iszonyatos intenzitással kezdett, a klasszikus dzsesszstandardokat szilánkokra tördelték. Pontosan nem is lehetett az eredeti darabokat felismerni, csak azt a borzasztó érzést kavarták föl a hallgatóban, hogy mennyire ismerős is ez - megfejteni azonban mégsem engedték. Whitecage zenéje letisztult, megalkuvások nélküli, igazi, vérbő dzsessz. A hagyományokra ugyanúgy támaszkodik, mint a modern technikákra, amelyek használatát nem viszi túlzásba. Altszaxofonját éppen annyira zengeti meg, amennyi a sajátos zenei szövet kialakításához elegendő, így párhuzamosan tudja a maga imitációit játszani. Társai, alkalmazkodva, jól kiegészítik, sőt, túlmutatva rajta, gyakran egyedi hangszerkezelésükkel tûnnek ki. Dominic Duval kezében a nagybőgő csellónak hatott, a fogólapon úgy szaladgált a keze, mintha zongorázna. Jay Rosen főképpen seprûzött, dobolása közben mégsem érezhettünk semmi finomkodást és kimértséget, nem alapot szolgáltatott, hanem egyenrangú társként alakította a darabok menetét. Meggyőződhettünk arról, hogy Whitecage klarinéton is remekül játszik: semmi nem akadályozza abban, hogy figurációit más tónusban, más hangszeren is bemutassa.
A Dresch Quartet törzsvendég a Mediawave-en, majd minden évben fellépnek, nagyszerûen tudjuk követi gondolkodásuk változását, finomodását. A mûvek egységesebbek, némely korábbi darabok kiegészültek, esetenként többtételes mûvé. A cimbalom helyett a hatlyukú furulya került előtérbe, ma már Dresch Mihály folklórihletettségû, csodaszép dallamai vannak a középpontban, az előadásmód és a külső hatások kevésbé formálják át egy-egy koncert hangulatát. A szaxofonos köré szerveződő zenekar talán ebben a felállásában érte el, hogy még több ember érdeklődése forduljon zenéjük felé, mert a komplexitásra, a kiteljesedésre való törekvés mellett arányaiban, összehangoltságában és koncepciójában változtatták meg zenéjüket. Kovács Ferenc, a Balogh Kálmán-féle happening egyik főszereplője, a Dresch Quartetben is szépen formálta hegedû- és trombitaszólamait. Szimpatikus az a hozzáállás, ahogyan valaki több együttesben, az eltérő zenei világok között is ugyanazon a színvonalon állja meg a helyét, vagyis egyik szereplését sem sorolja a másik elé.
Ez történt a Dresch Quartetből Baló István dobossal és Szandai Mátyás bőgőssel is, akik a fesztivál nagy vendégét, David Murrayt kísérték Nagy János zongoristával kiegészülve. Csak néhány napjuk volt a felkészülésre, ehhez képest - ha kisebb hibákkal is - megállták a helyüket. És ez nagy szó, mert ma kevesen írhatják bele Magyarországon az életrajzukba, hogy együtt játszottak egy ekkora sztárral, egy élő legendával. Főleg a felütés sikerült jól Duke Ellington nagy slágerével: Billy Strayhorn szerzeményével, az A Flower is a Lovesome Thinggel megalapozták a szükséges hangulatot. Rögtön érezhettük, miért nincsen vita afelől, hogy ma a középgenerációs szaxofonosok egyik legnagyobbika David Murray. Olyan átütő erővel, végeláthatatlan dinamikai skálával és precíz játékmodorral szólaltatta meg a hangszert, aminek alapfeltétele (a világhírnév kellős közepén is) a fegyelmezett, napi többórás gyakorlás. De ami még ennél is több, az az improvizációs készség, amellyel a váratlan helyzeteket is kezelni lehet: kibontja a témát, majd szolidan visszatér a számok előre eltervezett menetéhez. Az egyik kedvenc Murray-lemezem a basszusklarinét-balladákat tartalmazó album. Ez a hangszer talán még a tenorszaxofonnál is jobban fekszik neki. A mester ezzel idézte meg Eric Dolphyt. Minekutána teljes elégedettséggel távozhattam a rekonstrukciós folyamat kezdetén tartó - a Mediawave nélkül üres és romos - győri zsinagógából, a remek koncerthelyszínről, a Mûvészetek Szentélyéből.
BÁRON GYÖRGY:
Holt-tengeri filmtekercsek
Konok, komor, kicsit megbántott emberek a magyar dokumentumfilmesek. Konokak, mert a dokumentumfilmezést csak nyakas elszánással lehet mûvelni. Nem alakítgathatják kedvük szerint a világot, mint a játékfilmesek: teremtő fantáziájuknak határt szab a valóság. Akár drámát írnak a vászonra, akár románcot, az mind megtörtént az életben - vérre megy, nem paradicsomszószra. Korunk evangelistái ők: általuk marad fenn, ami megtörtént. Bizonyítékot gyûjtenek és tanúságot tesznek. Kitartó türelem kell hozzá: ott lenni, részt venni, várni, amíg kiforrja magát a történés, végbemegy a dráma.
Konokak ők nemcsak azért, mert ez náluk alkalmazási feltétel, hanem azért is, mert tudják, Holt-tengeri tekercseket forgatnak, melyeket hívőik maroknyi szektája ismer csupán és őriz könyvespolca sziklahasadékaiban. Munkájukkal nem jár dicsőség (ami kevés, arra lecsapnak a sarlatánok és a vámszedők), dokumentumaik nem jutnak el a nagyközönséghez, azaz a szélbe prófétálnak, szinte maguknak.
Kell-e ezek után magyaráznom, miért komorak? Minden okuk megvan rá. S miért vannak finoman, elegánsan mindig megbántva? Talán azért, mert nem hatja át szívüket maradéktalanul az evangelisták önfeláldozó aszkézise. Hiúk, mint minden képalkotó: tudják, mit érnek, s azt is, mennyi a pályabér. Hogy még az értő entellektüelek, a vájtszemûek, a szakma sem nézi munkáikat. Egy tizedrangú külhoni (vagy épp: honi) játékfilmnek nagyobb a sajtóvisszhangja, mint bármely dokuremeklésnek. Mit tudtunk volna a paternalista kommunizmus elvtársi bájáról Gazdag Gyula Válogatása vagy Gazdag-Ember Határozata nélkül? A koncepciós eljárások rettenetéről Ember Judit Pócspetrije híján? A magyar bakák szenvedéseiről a Gulágon, asszonyaik kálváriájáról a hátországban Sára Sándor dokuballadái nélkül? Recskről, a magyar Gulágról a Gulyás testvérek és a Böszörményi-Gyarmathy szerzőpáros filmjei híján? A Nagy Imre-csoport elárultatásáról (megint csak) Ember Judit, a forradalmat követő megtorlásról Ember, Lugossy István, Gulyásék és a többiek, sorolhatnám hosszan, filmdokumentumai nélkül? Egy nemzedék gondolkodásmódján igazítottak kicsit azok a fontos tekercsek. Nem ismerek játékfilmet, amely pontosabban ábrázolná az 1989 után fölfakadó emberi-családi drámákat, mint Schiffer Pál éveken át forgatott Videoton-sorozata, vagy Almási Tamás hasonló időszakon átívelő Ózd-dokumentációja. Hogy mi történt itt és ott, a közép-nyugati és az északkeleti végeken, a szocialista nagyüzemek bezárása nyomán. Hogyan válik halott várossá Ózd, lesznek polgárai páriákká; hogyan próbálkoznak az alkalmazkodással a fehérváriak, váltakozó szerencsével győzve vagy elbukva a létharcban.
Mindnyájan adósai vagyunk a dokumentumfilmeseknek. Most jó alkalom nyílik némi törlesztésre. Odafigyelhetünk rájuk, ha épp ürügy kell (nem kellene). A februári szemléken senki nem törődik velük, mindenki a játékfilmekre figyel. Mûveik a melléktermekben peregnek, barátok, rokonok intim társasága előtt. Saját szemléjük már régóta nincs. A tévék nem játsszák a filmjeiket, pedig - ha másutt nem (miért nem?) - ott volna a helyük. Főmûsoridőben hatásvadász magazinok idétlenkedései, félmûvelt médiasztárok önmutogató csevegései pótolják (nem pótolják) a valódi dokumentumok hiányát. Nagy néha valamelyik közszolgálatinak csúfolt csatorna késő éji menekülősávjában tûnnek föl, előtte a szokásos körtelefon, levél, fax a rokonoknak-barátoknak, hátha fennmaradnak a hajnali órán, szembesülni a valósággal.
Egy társadalom, amely fél szembenézni önmagával: saját képét csak a felszínes híradó-tudósítások, színes magazinblokkok, "én mozim"-típusú bájolgások torz tükrén át szemléli, miközben konok, komor (és kicsit sértett) filmesek aranycsapata készít róla évtizedek óta hiteles portrékat. Mintha a jó emlékû (s méltatlanul elfeledett) Zolnay Pál Fotográfiájának jelenetét látnánk: idős nénike felháborodva visszautasítja az ezerráncú arcát megörökítő fotót, s retusáltat kér helyette, pirosított arcbőrût, rúzsozott ajakút, gagyit, ócskát; kifejezéstelen lárvaarcot a saját szép öregasszonyarca helyett. Valamit, ami nem ő.
A dokumentumfilmesek - vissza az ürügyhöz - megelégelték a mellőztetést, s igazuk van. Szerveztek egy bensőséges minifesztivált Budapest legelvarázsoltabb mozijában, a Cirkogejzírben, ahol recsegnek a székek, csikorog a deszkapadló, nincs kvadróhang, puha szőnyeg, bársonyfotöj, karfáján kólatartóval és a popcorn elviselhetetlen olajszagával, itt minden zsöllye más és más, a hátsó sorokat valami lebontott kispiszkosból mentették át, elől régi, kopott huzatú fotelek, egy módosabb környék lomtalanításakor bukkanhattak rájuk, kilóg belőlük az afrik, csikorog a rugó, az első sorban valaha jobb napokat látott szófán heverhetünk végig, zongora áll a sarokban, hátha szükség lesz rá. Budapesten még az artkinók is személytelenül sterilek, akár a technikailag tökéletes, ám barátságtalan multiplexek; mára a Cirkogejzír maradt az egyetlen emberi arculatú mozgóképszínház, a maga szeretetreméltó hibáival, a porral, a recsegéssel, az előtérből beszûrődő fénnyel és hanggal, a kopott, esős kópiákkal.
Konok, komor és kissé sértett dokumentumfilmeseknek való éppen.
Mint hírlik, tartósan egymásra találtak: a sötét mozipincében rendszeresen lesznek dokuvetítések, és videotára is nyílik majd itt a magyar dokumentumfilmeknek.
A fesztivál ötnapos programjában a februári szemle mezőnyében látott (nem látott) három tucat film pergett, melyet a száznál is több benevezettből válogatott ki a szigorú előzsûri. Jó volna később bővíteni a kört, s többet törleszteni a halmozódó adósságból: egy értő válogatásra gondolok a rendszerváltás óta eltelt időszak java dokumentumfilmjeiből. Megnézni, miként változtak meg a filmek abban az évtizedben, amelyben gyökeresen átformálódott a mûvek anyaga: a valóság. Vagy nem változott semmi? Akkor meg az volna sokatmondó. Hogy minden ugyanúgy. Vagy másképp. Jó lenne végignézni a tízéves termés javát: gyanítom, meglepődnénk.
Egy év hozadékából nem vonhatóak le messzemenő következtetések: hosszú, vesződséges folyamat a filmkészítés, a tendenciák csak több év távlatában rajzolódnak ki, sekély az esztendőnyi merítés, túl sok benne az esetlegesség. Mégis, annyi bízvást állítható, hogy meglepően erős volt a most bemutatott mezőny, s ez - összhangban az előző évek sporadikusabb tapasztalataival - jó kondícióban lévő, komoly és színvonalas dokufilmgyártásról tanúskodik. Alighanem azért is e bőség, mert a dokumentumfilmezéshez szükségeltetik ugyan konokság, ám pénz, szerencsére, csak kevés. Itt nem röpködnek csillagászati összegek, maga a forgatás könnyû videokamerákkal szinte - szinte - zsebből megoldható: a nagyobb pénz az utómunkálatokhoz, később a forgalmazáshoz, propagandához, divatos szóval a promócióhoz kell, ám utóbbi e filmtípusnál szóba sem jön. A dokumentumfilmesek ritkán beszélnek pénzről, kuratóriumokról: a mostani szemle vitái - ilyet évtizede nem tapasztaltam e szakmában - a mûvekről szóltak. Az alkotók nem arra voltak kíváncsiak, mennyi pénzt kapott a másik, kit lehet benyomni a kuratóriumba s kit kinyomni onnan, hanem egymás munkáira, s a meghívottak - szociológusok, történészek, kritikusok - véleményére.
Talán ezért is csinálnak jó filmeket.
Valóságfeltárás, mondjuk gyakran, ám ez nem azonos az úgynevezett problémaföltáró filmezéssel, amely a magyar dokumentumfilmezés legmasszívabb és legdicsőbb hagyománya. Voltak ily munkák szép számmal a mezőnyben, főleg a közelmúlt egy-egy elfojtott epizódját feltáró részben - említsük meg közülük, szinte csak találomra, Varga Ágota Porrajmos, cigány Holocaust és B. Nagy Tibor Az NDK-menekültek kiengedése címû alkotását -; a mai témájúak közül pedig Csillag Ádám szemledíjas Mostohákját (utóbbiról ott heves vita támadt, én bíráltam, mások védték, megérne, mint a legtöbb film, komoly kritikai elemzést, erre most nincs tér, ki tudja, lesz-e, pedig kéne nagyon, lásd még: adósság). Ám az idei (tavalyi) filmek többsége inkább ember-, mint problémaközpontú volt. Az elmúlt évtizedekben a dokumentumfilmesek kényszerültek kimondani sok olyan alapigazságot, ami jószerivel kimondhatatlan volt: szegénység, cigánykérdés, 1956, megtorlás... A kényszerhelyzet mára megszûnt. Ma már nem kell ahhoz Gazdag Gyula (vagy későbbről, a rendszerváltás hajnaláról Moldoványi Ferenc) ironikus kamerája, hogy a politikusok (legyünk igazságosak: nem mindegyik) hülyesége lelepleződjék. Eljutottunk odáig, hogy az esti tévéhíradók belpolitikai tudósításai immár megkülönböztethetetlenek a Monty Python-show-któl.
A közelmúlt történelmének elfojtott traumái - így-úgy - a fölszínre kerültek az utóbbi tíz évben: újságcikkekben, könyvekben vitáznak róluk, kevésbé van szükség ez ügyben is a filmesek tényföltáró buzgalmára. Ami meglepő: ma már a történelmi tárgyú filmek között is többségben vannak a portrék, privát történetek, személyes vallomások - ilyen Salamon András-Incze Ágnes családi sagája, Schiffer Pál-Sipos András interjúgyûjteménye az apák nemzedékéről, Mátis Lilla filmje édesapjáról, Jelenczki Istváné Izsák Imre csillagászról, Kisfaludy Andrásé Thassy Jenőről, Siklósi Szilveszteré Rostás Jánosról.
Ha mindenfajta dokumentumfilmezéshez szívós türelem szükségeltetik, akkor ez utóbbi fajtához kell a legalázatosabb. A személyes vallomások mozijában a dráma belül rejtezik: felszínre hozásához föl kell törni a hallgatás, a szemérem masszív védőburkát. A filmesnek be kell laknia magát alanya(i) életébe, elnyernie feltétlen bizalmukat, elérni, hogy az életüket a nyilvánosság elé tárják. Ferenczi Gábor-Sós Ágnes ...van a börtön, babám címû mûve három frissen szabadult férfi sorsát követi: egy fiatal roma srácét, egy link cirkuszi alkalmazottét és egy sokszorosan visszaeső középkorú tolvaj-klosárét. Nincs szó benne bûnözőproblematikáról, a visszailleszkedés nehézségeiről, előítéletekről, ilyesmiről, pontosabban ez mind ott lüktet a háttérben, ám a film igazi tárgya három ólomnehéz emberi sors. Az egyik iszik, ha elfogy a pénze, lop megint, mert mást nem tehet, visszakerül a börtönbe, ahol több időt töltött eddigi életéből, mint szabadlábon. A nála nemzedékkel fiatalabb roma srác megpróbál jó útra térni, de erre semmi esélye: a film végére ismét rács mögé jut. A pesti srácot szép fiatal nők támogatják, ám megállíthatatlanul egyre lejjebb csúszik ő is. Ebben a filmben igazából nincs konfliktus, pontosabban a drámát nem a konfliktus hordozza, hanem a képek, arcok és monológok. Feltûnik egy nyílt tekintetû, szép arcú fiatal lány, a pesti srác egyik szeretője, gyereket szül neki, de a fiú elhagyja. Néhány hónappal később tûnik elénk ismét, bírósághoz fordult a tartásdíjért, a fiú már tönkremenőben, ám ami igazán megrendítő, az nem a történet, hanem a lány arcának átalakulása: miként lett a tiszta, nyílt tekintetből kemény, szemrehányó szempillantás, sötét, gyanakvó fizimiska, melyet durvára faragtak a megpróbáltatások. Ez az, amit csak a film tud: felmutatni egy arc változásait, ahogy gyerekből felnőtté lesz, romlottá és gyanakvóvá, ahogy átüt rajta "az idegen anyag".
Az arcok a fontosak Kamondi Zoltán Utak Furugyonjában is. Kamondi belakja magát a pusztulófélben lévő kis magyar falu életébe, s úgy örökíti meg az itteniek mindennapjait, akárha Menzel-filmet forgatna. Nem oknyomozó hevülettel, hanem szeretettel, beleérzéssel és szelíd humorral. Dúl valami perpatvar arrafelé, a falu két erős embere, a kocsmáros és a városból érkezett értelmiségi között, ám nem tudjuk meg, mi az igazság, s ez talán nem is fontos, mert az sem biztos, létezik-e egyáltalán igazság. Az idő telik, az ócska vályogházak falai egyre düledezőbbek, az állatokat reggelente kihajtják, este meg vissza, a kocsmában időnként jól berúgnak és mindenféléket mondanak - a szemünk előtt zajlik Furugy élete.
Tört fényû, esendően szép és ártatlan arcok tûnnek fel Szekeres Csaba-Vízi Mária Négy évszak a halak szigetén címû mûvében. A négy epizód hőse négy sérült, szellemileg visszamaradott gyerekember. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki e témához nyúljon: nehéz elkerülni az olcsó szánakozást, a könnyfakasztó szociogiccset. A film utolsó részében egy Dawn-kórban szenvedő kislányt látunk, aki naponta kijár a közeli halastóhoz, s elbeszélget a halakkal. Az arca olyankor átszellemült lesz, fölfénylik, az együgyûek szentsége ragyogja be, az embernek óhatatlanul is a madarakkal diskuráló Szent Ferenc jut az eszébe. (Említsük meg, mert érdemtelenül kevés szó esett róla: e tárgyban született néhány éve már egy hideglelős remeklés. Zelki János Csak játék az egész... címû munkájára gondolok, a szellemileg visszamaradott gyerekek Baltazár Színházáról.)
Zelki most egy finom, halk szavú alkotással szerepelt. A címbéli Park szociális otthon, melynek bágyadt fényû őszi kertjében idős nők és férfiak pergetik egykedvûen végnapjaikat. E mûben nem esik szó "az idősek problémájáról" vagy a szociális gondozás válságos helyzetéről (mint azt a szemle vitáján a kiváló szociológusnő hiányolta); a Park arról szól, hogy eltelt az élet, így-úgy, sok szenvedéssel és kevés örömmel, mindegy, ezen már nem lehet változtatni, még sétálunk kicsit az őszi kertben, élvezzük a napfényt, este megnézzük a tévében az Esmeraldát, reggel pedig megbeszéljük, visszaemlékszünk jóra és rosszra, elvagyunk, öregesen, amíg vagyunk... Egy néni dideregve összehúzza magán a pokrócot, mindig fázik, mondja, bármilyen erősen süt is a nap, amióta hazajött Auschwitzból, ő mindig fázik. Egy arc, egy mondat, mögötte dermesztő mélység nyílik meg, szinte belézuhanunk, nincs az a Spielberg vagy Benigni, aki ilyen erős képbe tudná sûríteni a táborok tragédiáját.
Mint ahogy nincs játékfilmes, aki olyan abszurd monológot lenne képes kiötleni, mint amilyen Mohi Sándor Ahogy az Isten elrendeli címû filmjében hangzik el. Olga, a szép arcú roma hősnő otthonában ül, mellette férje új asszonya kuporog; a különös helyzethez Olga csak annyit fûz hozzá, megérti emberét, amiért másik lányt hozott a házhoz, elvégre őt már nagyon kiszikkasztotta az élet - tán huszonéves, ha lehet -, a férfi bizonyára tömörebb, vaskosabb formákra vágyik, s mutatja is mindjárt egyetértően bólogató vetélytársnője dúsabb idomait. E film nem a szó hagyományos értelmében vett "cigányproblémáról" szól, hanem az erdélyi roma kisközösség mindennapi életéről. Sorsukat nem "cigánykérdésként" élik meg, hanem úgy, ahogy azt minden normális ember: esznek, ha akad mit, dolgoznak, ha van mit, szeretnek, ha van kit.
Az iménti alkotások közös jellemzője, hogy - szemben az úgynevezett konfliktuskövető munkákkal - epizodisztikus szerkezetûek, töredékekből, forgácsokból építkeznek. Nem lezárt történeteket mesélnek el, a helyzeteket nem egy-egy drámai konfliktus "fő vonalára" fûzik fel, nincs lineáris sztori, hanem sokirányú, lazán egybefüggő, széttartó, időnként összefutó történések sora. A magyar dokumentumfilmezés megváltozásának látványos jele, hogy még a klasszikus - rossz szóval - "valóságföltáró" filmes hagyományokat követő Almási Tamás is életképekből építkező, epizodisztikus szerkezetû munkával jelentkezett. Az Alagsor unatkozó lakótelepi kamaszok világába visz el, akikkel nem történik semmi, játszanak, fociznak, piálnak, törzshelyük az egyik betonmonstrum sötét pincéje. A rendező hősei kezébe adja a kamerát, rögzítsék ők a mindennapjaikat. A gondosan megkomponált filmképek rosszul fölvett, alulvilágított home-videofelvételekkel váltakoznak: a dokumentálás öndokumentációba csap át. Almásinál ez nem puszta formai trükk. Érzi, egy ponton túl nem képes beljebb hatolni hősei rejtőzködő életébe, rájuk bízza hát, készítsenek képeket magukról. Godard a hatvanas években úgy vélte, akkor születnek hiteles tekercsek a gyárak világáról, ha a munkások kezébe adják a felvevőgépet. Nem valószínû, hogy Almási a Godard-módszer kései követőjévé szegődne, de világosan jelzi a problémát: azt, hogy milyen közel férkőzhet mások valóságához a filmkészítő, mennyire képes belakni magát a szereplői életébe, tetten érni mindennapjaikat. Ez nem pusztán türelem és alázat kérdése, hanem formaprobléma - a most készült filmek ezt sokkal élesebben vetik föl, mint a tradicionális konfliktusfeltáró munkák. Utóbbiakban a felvevőgép előtt lezajló dráma adott formát a mûnek, míg a fragmentumokból, apró eseményekből komponált élethelyzet-filmekben a dramatikus szerkezetet maga az alkotó teremti meg, az elbeszélés rendjébe sorakoztatva a széttartó történéseket. Ezeket az újabb mûveket sokkal inkább a forma tartja össze, mint az oral history típusú alkotásokat. Erősebb ezért bennük a formalizmus csábítása, ami gyakran vezet a valóság meghamisításához: a szerző személyisége az előtérbe tolakszik, formateremtő lendülete deformálja a valóságot. A másik oldalon, persze, ugyanilyen fenyegető veszély a megformálatlanság, ami a koncepciótlanság jele: az alkotó felemelt kézzel hátrál a rázúduló valóság elől. Láttunk példát a Cirkogejzírben erre is, arra is. Róluk részletesen egyenként kéne szólni, ám erre most nincs tér - lásd: adósság -, talán egyszer, később. A törlesztésből most nem telik többre, mint örülni azoknak a fentebb említett (és a még idekívánkozó, de hely hiányában nem említett) mozgóképeknek, amelyekben sikerült megteremteni dokumentációnak és kreációnak azt a ritka, finom egyensúlyát, ami e Janus-arcú filmtípus legjobb darabjait oly izgalmassá teszi.
(Doku' 2001. Budapest, Cirkogejzír mozi. 2001. április 18-22.)
https://www.es.hu/old/0119/publi.htm |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: visszaemlékszünk, nélkülözhetetlen, közszolgálatinak, gyermektartásdíj, csoportöntudatos, alkalmazkodással, tangóharmonikázó, felhasználásával, következményeire, munkaértekezletb, kiszámíthatatlan, megválasztásában, választóurnákhoz, antifasisztákhoz, találékonysággal, sségvállalásáról, érveléstechnikai, lomtalanításakor, idegenrendészeti, koncepciótlanság, filmfesztiválnak, mmmmmmmmmmmmmmmm, négyszögölenként, magánalapítványi, családegyesítésr, miniszterelnökké, rendszerességgel, pertraktálásának, hangszertudással, tenorszaxofonnál, tanulmányozhatja, szokatlanságával, nemzetbiztonsági, személyiségüknek, öndokumentációba, ritmusszekcióval, övét tennéd, polgári értékrendet, bizarr szokását, párt országgyűlési, csomó neokon, nekrofília lesz, magyar érdekekkel, hozzád hasonló, újságíró kérdését, sajtórészleghez intézett, magán e-mailje, személyes e-mail, második keresztnevem, klasszikus polgári, keresztényi felhanggal, evangélium szelleme, Botos Tamás POLITIKA, Echo TV Sajtóklub, Lovas István, Amit Ungár Péter, Lovas Istvan, Északi Áramlat, Macron Szentpétervárra, John McCaint, Miután Ungár, Heti Válasz, KENEDI JÁNOS, Fekete Doboz, Julius Streicher, Milotay István, Rajniss Ferenc, Hans Magnus Enzensberger, Évtizeddel Politika, Európa Kiadó, Szabad Európa Rádió, Magyar Rádió-alelnök, Csúcs László, Magyar Rádió Rt, MTV-hírigazgató Csermely Péter, Újságíró Akadémiáján, Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Kommunizmus Áldozataiért, Vasárnapi Újság, Magyar Nemzet, Fekete Lexikon1, Lovas Istvánt, Mindszenty József, Apor Vilmos, Maléter Pál, Nagy Imre, Kubinyi Ferenc, Guidi Béla, Kereszténydemokrata Munkáspártot, Lovas-interjújában Pósváry Sándor, Pesti Központi Kerületi Bíróság, Budapesti Fõ, Ezután Lovas István II, Lovas Istvánnal, Ezután, Amikor, Építésügyi Minisztérium Mélyépítési Tervezõ, Ganz Villamossági Vállalat, Béka Klubban, Ékszerkereskedelmi Vállalatnál, ORFK Nógrád, Vizsgálati Osztályán, Pósváry Sándornak, Kubinyi Fekete Lexikonjában, Pósváry Sándor, Magyar Templomba, Elizabeth Church, Unwin Road NW-n, Drummond Street, Sefel Data Corporationnél, Calgary Egyetem, Pósváry Sándorral, Pine Street West, Angeles-i Bevándorlási Hivatalhoz, Immigration Office-ban, York City Southern District Courtjén, Érdemes Lovas, Kubinyi Ferenc Fekete Lexikonjának, Szabad Európa Rádiónak, Kádár János Magyarországán, Zsille Zoltán Az, Balatonfenyves-alsói KISZ-táborra, Kozma Picit, Kozma István, SZER Tinédzser-Partyjának, Sirály Étteremben, Állambiztonsági Minisztérium, Potsdami Járásbíróságon, Budapesti Katonai Fõ, Fekete Lexikon, Malomfalvi Kiadó, Thousand Oaks California, Magyarok Virágvasárnapja, Fiatalkorúak Bírósága, Budapest Fõ, Kairosz Kiadó, FENCSIK GÁBOR, Hollywood Freeway, Egyesült Államokban, Monique, Adobe Acrobat, Angeles County Records Center, North Hill Street, Domestic Violence Prevention Act, Restraining Order, Encyclopedia Britannicát, Lovas Budapesten, Communism Memorial Foundation, Jelena Bonner, Vjacseszlav Hornovil, Lech Wa³, Public Law, Jesse Helms, Dana Rohrbacher, West Angeles, Encyclopedia Britannicával, Lovas Münchenbõ, Silvio Berlusconi, Andrea Camilleri, Fancesco Rutellivel, Massimo, Forza Italiából, Alleanza Nazionaleból, Lega Nordból, Északi Liga, Gianni Baget Bozzo, Wall Street Journal, Eric Hobsbawm, Francis Fukuyama, Bettino Craxi, Forza Italia, Gianfranco Finit, Alleanza Nazionale, Lega Nord, Tiszta Kezeknek, Olimpiai Csarnokban, Amikor Zsolt, Közben Budapesten, Schlecht Csaba, MÉSZÁROS TAMÁS, Orbán Viktor, Horn Gyula, Folger Shakespeare Könyvtárban, Nemzeti Színház, Pesten Nemzeti, Nemzet Színésze, Porkolábné Parlagi Ella Zita, Porkolábné Parlagi Ella Zita Porkoláb, Porkolábné Parlagi Ella Zitát, Porkolábné Parlagi Ella, Ahogy Bárdossy, Porkolábné Parlagi Ella Zitára, Molnár Erzsébet, TIMÁR GYÖRGY, Sára Péter, Rédei Károly, Tien An Men, Mennyei Béke, Halotti Beszéd, VÁGVÖLGYI, Kaos Camping, Áder János, Jean Marais-küllemû, Down Under, Hidden Wars, Desert Storm, Szaddám Huszeint, Halász Péter, Bálint István, Yorkban Squat Theater, Chelsea Hotel, Eörsi István, Bálint Eszter, Andy Warhol, Last Love, Sheryl Sutton, Afrika Bambataa, Grandmaster Flash, Marton Távolodó, Kama Jamal, Mumia Abu Jamalnak, Kekko Mask, Bálint Eszter Flickers, Stranger Than Paradise, Steve Buscemi, Cowboy Junkies, Patti Smith-i, Sonic Youth-os, Kema Jamal, Bálint Eszteréket, Lucky Carter, Zerkula János, Lucky Carter Jancsó Miklós, Párhuzamos Kultúráért Díjnak, Fikó Regina, Vince Lilla, Beach House, Infra Gandhi, Szolnoki József, Szilágyi Kornél, Prenzlauer Berg-i, Gojko Mitices, Donald Duck, Mediawave Fesztivál, Lucky Cartert, Hartyándi Jenõ, Lucky Carterbõ, David Murray, Balogh Kálmánékat, Gipsy Cimbalom Band, Mark Whitecage, Dominic Duval, Dresch Mihály, Kovács Ferenc, Balogh Kálmán-féle, Baló István, Szandai Mátyás, David Murrayt, Nagy János, Duke Ellington, Billy Strayhorn, Lovesome Thinggel, Eric Dolphyt, BÁRON GYÖRGY, Gazdag Gyula Válogatása, Gazdag-Ember Határozata, Ember Judit Pócspetrije, Sára Sándor, Nagy Imre-csoport, Ember Judit, Lugossy István, Schiffer Pál, Almási Tamás, Zolnay Pál Fotográfiájának, Varga Ágota Porrajmos, Nagy Tibor Az NDK-menekültek, Csillag Ádám, Gazdag Gyula, Moldoványi Ferenc, Monty Python-show-któl, Salamon András-Incze Ágnes, Schiffer Pál-Sipos András, Mátis Lilla, Jelenczki Istváné Izsák Imre, Kisfaludy Andrásé Thassy Jenõ, Siklósi Szilveszteré Rostás Jánosról, Ferenczi Gábor-Sós Ágnes, Kamondi Zoltán Utak Furugyonjában, Szekeres Csaba-Vízi Mária Négy, Szent Ferenc, Zelki János Csak, Baltazár Színházáról, Mohi Sándor Ahogy,
|
|
|
|
|
|
| övét tennéd, polgári értékrendet, bizarr szokását, párt országgyűlési, csomó neokon, nekrofília lesz, magyar érdekekkel, hozzád hasonló, újságíró kérdését, sajtórészleghez intézett, magán e-mailje, személyes e-mail, második keresztnevem, klasszikus polgári, keresztényi felhanggal, evangélium szelleme, vezér gyermekkora, másik oldalt, autoriter rendszerek, sajtó között, társadalmi demokrácia, sajtó közt, egyre apolitikusabb, társadalmi kérdések, stigmatizáltak körét, szalonképtelen sajtónyelvet, civil beszédmódot, figurák szóra, privát sajtó, hatvanas években, amerikai adófizetõ, elmúlt évtized, teljes elnöki, közszolgálati rádió, közvélemény érdeklõ, sokat méltatott, jogvégzettség nélküli, internetriport pártalapítással, etalonnak számító, egyedüli forrása, legtöbb Lovas-legendának, fiatalkorúak bírósága, rendbeli lopott, rendbeli tiltott, rendbeli orgazdaság, életrajzok elõ, balatonalmádi vasútállomás, napot töltött, éjszaka folyamán, három fiúhoz, diáklányt ahhoz, többiek pedig, eseményeknek ezen, férfitársaság zöme, eredeti okuk, formulát óvatos, 60-as évek, házibuli résztvevõ, vádhatóság elmulasztotta, perirathoz csatolni, nyomozati eredményt, kérdéses idõ, csoportosan elkövetett, ítélet indokolásának, fentiekhez hasonló, dívány-félén helyet, beszélgetés közben, sértett azonban, sértett ellenállása, víkendházhoz Lovas, becsukott víkendház, sértett most, víkendház szobájába, többiek helyeselték, helyiséget elhagyták, sértettel erõ, sértett látván, közösülés után, ajtón kilépve, sértett tiltakozott, többiek lefogják, közösülést befejezte, fiatalkorú vádlottak, közösülést elvégezték, ajtó elõ, sértettet abban, esti vonattal, sértettnek azonnal, helybeli rendõ, bérelt víkendházban, pénzük elfogyott, többieknél rövidebb, pénzük többnyire, közös budapesti, lakásban való, lakószoba egyik, lopott karkötõ, balatoni kirándulás, üveg vermutot, szomszédos utcába, csörömpölés után, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 814
- e Hét: 4578
- e Hónap: 8323
- e Év: 161819
|
|
|
Online
