|
2018-07-20 19:14:36, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegy tetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtlen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúbban járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK - VÁRNAI ZSENI |
|
|
|
Címkék: csillagokat, mérhetetlen, hegycsúcsra, napnyugtát, elsimulnak, olvasgatok, koronámat, elszaladt, hófehéren, kendőzést, festettem, hömpölyög, lassúbban, eltűnődöm, fegyverem, harcoltam, rátapadt, lemostam, fűszálat, leraktam, hullámok, felhőkbe, hordozom, magamról, ifjúságé, küzdelem, rájöttem, reggelen, változó, sétálok, fejemen, szépség, hajamat, ifjúság, sértsek, nagyság, lelkem égőn, reggelen rájöttem, fegyverem leraktam, felhőkbe nyúló, Várnai Zseni,
|
|
Offline
