|
2014-07-07 04:37:34, hétfő
|
| |
| |
ÖREG ÉS FIATAL!
A réten találkoztak. A két gazda megállt, beszélgettek, valamibe belemerültek. A két kutya is egymásra talált. A fiatal, még majdnem kölyök és az öreg.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már...kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni - mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud - ellenkezett a fiatal. - Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni - mondta az öreg. - Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? - csodálkozott a fiatal. - Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt...de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim - mondta az öreg. - Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam...
- Akkor te beteg vagy? - kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is...ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani - magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? - kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem...de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt...
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? - kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn...de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod - ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? - kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. - Nem botozol, nem labdázol, nem futsz...csinálsz neki valamit?
- Szeretem - mondta halkan az öreg. - Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim - mondta lehajtott fejjel az öreg. - Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex - mondta. - Megyünk, te zsivány. Szaladj...!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából...te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim - mondta az öreg. - majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! - kiabálta futtában a fiatal kutya. - Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni - mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.
(MG 2014)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tanulságos |
|
|
|
|
|
Offline
