Regisztráció  Belépés
eposz.blog.xfree.hu
Enneagram: 5-ös (Merkúr: Szűz: Föld) 6-os 8-as (Nap: Oroszlán: Tűz) 9-es Képes vagyok rá, ura vagyok a helyzetnek. Nem vitatkozok. Lauter Szabolcs
1987.09.04
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
Nevetés És Sírás
  2017-08-21 14:15:18, hétfő
 
 


x'D

Rudolf Steiner - Nevetés és sírás - 1909. április 27.

E tél folyamán egy egész sorozat szellemtudományos elmélkedést rendeztünk, amelyek mindegyike egy bizonyos szándékból jutott érvényre, abból a szándékból, hogy az embert egész lényével mindig közelebb és közelebb hozza hozzánk. A legkülönbözőbb oldalakról szemléltük az ember nagy rejtélyét. Ma az lesz a feladatunk, hogy valami egész hétköznapiról beszéljünk. De talán éppen azáltal, hogy ezegyszer valami igen hétköznapihoz kapcsolódunk, mutatkozik meg számunkra, hogyan találkozhatunk alapjában véve lépten-nyomon az élet rejtélyével, hogyan kell megértenünk ahhoz, hogy a világrend mélységeibe betekinthessünk. Mivel a szellemit és a legmagasabbat egyáltalán nem valahol egy ismeretlen messzeségben kell keresnünk, hanem ez a legmindennapibb dolgokban mutatkozik meg nekünk. A legkisebb dologban kereshetjük a legnagyobbat, ha megértjük. S ezért tagozódik bele az idei előadások ciklusába ma egy elmélkedés a nevetés és sírás mindennapi témájáról szellemtudományi szempontból.
A nevetés és sírás minden bizonnyal egészen mindennapi dolgok az emberi életben. Ezeknek a jelenségeknek a megértését mélyebb értelemben azonban csak a szellemtudomány adhatja meg, mégpedig azon az alapon, mivel csak a szellemtudomány vezethet be az ember mélyebb lényébe, az embernek abba a részébe, ami által először emelkedett ki valójában a többi birodalomból, amelyek körülveszik ezen a földkerekségen. Éppen azáltal, hogy az ember ezen a földkerekségen megszerezte a legnagyobb és legintenzívebb részesedést az isteniből, így emelkedik a többi földi teremtmény fölé. Ezért, csak a szellemihez emelkedő tudás és megismerés tudja valóban megalapozni az ember lényét. A nevetést és sírást egyszer valóban értékelni és megfigyelni kellene, mivel egyedül ezek alkalmasak már arra, hogy eltávolítsák azt az előítéletet, ami az embert lényében egészen közel szeretné hozni az állathoz. Minden gondolkodásmódban, amely szívesen hozná lehetőleg közel az embert az állatihoz, igen hangsúlyozzák, hogy az állatok bizonyos tevékenységeiben magas fokú intelligenciát találunk, olyan intelligenciát, amely gyakran messze meghaladja - sőt bizonyosan - azt, amit az ember értelmével hoz létre. Ezen a szellemtudománnyal foglalkozó egyáltalán nem csodálkozik. Mivel tudja, hogy ha az állat egy intelligens tevékenységet végez, ez nem az állat individualitásából ered, hanem a csoportlélekből. Természetesen igen nehéz, hogy a csoportlélek fogalmát a külső megfigyelés számára érthetővé tegyük, ennek belátására bírjuk, még ha ez teljesen nem is lehetséges. De egy valamit éppenséggel meg kellene figyelnünk, mivel ez minden külső megfigyelés számára megközelíthető, ha eléggé átfogó módon akarjuk végezni: az állat nem sír és nem nevet. Bizonyos, hogy vannak olyan emberek is, akik feltételezik, hogy az állat is nevet, az állat is sír. De az ilyen embereken éppenséggel nem tudunk segíteni, akik egyszer sem akarnak fogalmat alkotni maguknak arról, hogy valójában mi a nevetés és a sírás, és mivel nem tudják, mik ezek, az állatnak is tulajdonítják őket. Az igazi lelki megfigyelő tudja, hogy az állatot valami nem sírásra, hanem legfeljebb bőgésre, és nem nevetésre, hanem csak vigyorgásra késztetheti. Ezt a különbséget kell szemügyre vennünk: a bőgés és a sírás, és a vigyorgás és a nevetés közötti különbséget. Igen jelentős eseményekhez kell visszamennünk, ha fényt akarunk deríteni arra, mi a nevetés és a sírás valódi természete.
Olyan előadásokból, amelyeket különböző helyeken, így Berlinben is tartottam, nevezetesen a temperamentumok természetéről[1], emlékezetes az, hogy az emberi életben kétféle áramlatot lehet megkülönböztetni: az egyik áramlatot, amely mindent az emberi tulajdonságokkal és jellemzőkkel fog át, amit a ember az örökléssel szüleitől és más elődeitől kap, és amit ismét örökölhetnek az utódok. A másik irányzat azokból a tulajdonságokból és jellemzőkből tevődik össze, amelyekkel az ember azáltal rendelkezik, hogy individualitásával belép a létezésbe. Körülveszi magát az örökölt jellemzőkkel, mint egy burokkal, tulajdonságai és jellemzői az ember eltelt élettartamaiból, az előző inkarnációkból erednek. Az ember tehát lényegében egy kettősség: az egyik természetét atyáitól örökli, a másikat korábbi megtestesüléseiből hozza magával. Így megkülönböztetjük az ember tulajdonképpeni lényének magját, amely életről-életre megy, inkarnációról-inkarnációra, és mindazt, ami körülveszi az embert, ami ezt a lénymagot körülveszi, ami az öröklött jellemzőkből áll. Nos, az ember születése előtt itt van ugyan a tulajdonképpeni individuális lénymag, amely inkarnációról-inkarnációra megy tovább már összekötve az emberrel, mint fizikai lénnyel, úgy, hogy nem is gondolhatjuk, hogy ha egy ember egyszer megszületik, individualitását normál körülmények között még ki lehetne cserélni. Az individualitás már a születés előtt össze van kötve az emberi testtel. De más az, amikor ez a lénymag, az embernek ez az individualitása elkezd dolgozni az emberen, alakítani kezdi az embert. Ha tehát a gyermek megszületik, már a gyermekben, mint mondtuk, benne van az individuális lénymag. De a születés előtt, mint ilyen, nem tudja érvényesíteni, nem tudja hatályba léptetni azt, amit az utóbbi életben, vagy egyáltalán az elmúlt életekben képességként megszerzett magának; várnia kell a születés utánig. Így elmondhatjuk: a születés előtt tevékenykednek az emberen azoknak a jellemzőknek és tulajdonságoknak az okai, amelyek az örököltekhez tartoznak, amelyeket az apától, anyától és a többi elődtől örökölhetünk. Bár, mint ahogy mondottuk, az ember lénymagja mindamellett már ott van, így mégiscsak bele tud nyúlni az egész mechanizmusba, ha a gyermek világra jön. Majd amikor a gyermek úgyszólván megpillantja világot, az embernek ez az individuális lénymagja megkezdi átalakítani az organizmust; ez természetesen általános viszonyok között értendő, kivételes esetekben megint másként van. Ott az megdolgozza az agyat és a többi szervet úgy, hogy eszközei lehessenek ennek az individuális lénymagnak. Ezért látjuk, hogy a gyermek születéskor több olyan tulajdonságot hordoz magában, amelyeket öröklés útján szerzett, s az individuális tulajdonságok egyre jobban és jobban beledolgozzák magukat a szervezet egészébe. Ha az individualitásnak az organizmuson végzett, születés előtti munkájáról akarunk beszélni, akkor az egy egészen más fejezethez tartozna. Arról is beszélhetnénk például, hogy már a szülőpárok kikeresése is az individualitás munkája volt. De ez is alapjában véve kívülről végzett munka. Minden munka, működés az individuális lénymag részéről kívülről történik, például az anya közvetítésével, és így tovább. De a tulajdonképpeni működése az individuális lénymagnak a szervezeten magán először éppen akkor kezdődik, amikor a gyermek megpillantja a világot. Mivel ez így van, ezért ez a sajátosan emberi, az individuális csak a születés után fokozatosan tudja megtalálni kifejeződését az emberben. A gyermeknek ezért először még vannak bizonyos közös tulajdonságai az állatival, s ezek egyenesen azok a tulajdonságok, amelyek abban fejeződnek ki, amiről ma beszélni akarunk, a nevetésben és a sírásban, A legelső időben a születés után a gyermek a szó valódi értelmében nem tud nevetni és sírni. Általában csak a negyvenedik nappal a születés után történik, hogy a gyermek könnyezik, majd nevet is, mivel az, amit a korábbi életekből átélt, először dolgozik itt, innentől merül bele először a testiség bensejébe, és innentől fejeződik ki a testiség. Éppen ez az, ami az embert az állat fölé emeli, hogy az állatnál nem mondhatjuk: egy individuális lélek húzódik végig inkarnációról inkarnációra. Ami az állatban rejlik, az a csoportlélek, és nem mondhatjuk, hogy ami individuális az állatnál, újra megtestesül. Ez visszahúzódik a csoportlélekbe, és olyasmivé lesz, ami csak az állat csoportlelkében él tovább. Az embernél marad csak megőrződve az, amit az egyik inkarnációban megdolgozott magának, s ez továbbmegy, amikor az ember átmegy a devachánon, egy új inkarnációba. Ebben az új inkarnációban ez fokozatosan úgy átdolgozza az organizmust, hogy az nem csupán a fizikai elődök tulajdonságainak kifejeződése, hanem az egyéni adottságok, tehetségek kifejeződése is lesz.
Nos, éppen az én tevékenysége az organizmusban hívja elő a nevetést és a sírást egy olyan lénynél, mint az ember. Csak egy olyan lénynél, akinek bensőleg énje van, akinél az én tehát nem csoportén, mint az állatnál, hanem belsőleg helyezkedik el az organizmusban, csak ott lehetséges a nevetés és a sírás. Mivel a nevetés és a sírás nem más, mint az énség finom, intim kifejeződése a testiségben. Mi történik például, ha sír az ember? Sírás csak akkor jön létre, ha az én valamely vonatkozásban gyengének érzi magát azzal szemben, ami a külső világban körülveszi, Ha az én nincs az organizmusban, tehát nem individuális, akkor az önmaga gyengének érzése a külső világgal szemben nem lép fel. Az ember az én birtokosaként egy bizonyos diszharmóniát érez a külvilággal való viszonyában. S ez a diszharmónia-érzés azáltal jut kifejezésre, hogy ezellen tiltakozik, hogy úgyszólván kiegyenlíteni akar. Hogyan egyenlít ki? Úgy, hogy énje összehúzza az asztráltestet. Azt mondhatjuk: a bánatban, amely kitombolja magát a sírásban, az én egy bizonyos diszharmóniában érzi magát a külvilággal, amit úgy törekszik kiegyenlíteni, hogy az asztráltestet önmagában összehúzza, erejét ugyanakkor összepréseli. Ez a szellemi folyamat, ami a sírásban rejlik. Vegyük például a sírást a bánat kifejeződéseként. A bánatot minden egyes esetben pontosan kell megfigyelnünk, ha az okát akarjuk megállapítani. A bánat például az elhagyatottság kifejeződése attól, amivel korábban együtt voltunk. Az én harmonikus viszonya a külvilággal meglenne akkor, ha az, amit elvesztettünk, még ott lenne. Diszharmónia lép fel, ha valamit elvesztettünk, és a én elhagyatva érzi magát. Nos, az én összevonja az asztráltest erőit, ugyanakkor összenyomja az asztráltestet, hogy védekezzen elhagyatottsága ellen. Ez a bánat kifejeződése, ami síráshoz vezet, hogy az én, az emberi lény negyedik tagja, összehúzza a harmadik tag, az asztráltest erőit.
Mi a nevetés? A nevetés olyasmi, amelynek az ellentétes folyamat az alapja. Az én arra törekszik, hogy az asztráltestet bizonyos módon elernyessze, erőit kiterjessze, kitágítsa. Míg a sírás állapotát az összehúzódás idézi elő, a nevetést az asztráltest kitágulása okozza. Ez a szellemi tényállás. Minden esetben, amikor sírunk, a szellemi látó tudat az asztráltest összepréselését állapítja meg. Amikor nevetünk, minden esetben kitágulás lép fel, az asztráltest kiszélesedése, kiöblösödése, az én segítségével. Csak azáltal jön létre a nevetés és a sírás, hogy az én az emberi lényben tevékenykedik, hogy nem csoporténként kívülről hat. Mivel az én a gyermekben csak fokozatosan kezd tevékenykedni, mivel a születéskor az én még nem tevékeny, még nem ragadta meg úgyszólván azokat a szálakat, amelyek belülről kifelé irányítják az organizmust, ezért a gyermek az első napokban nem tud nevetni és sírni, hanem ezt először olyan mértékben tanulja meg, ahogy az én uralkodni fog azokon a belső szálakon, amelyek először az asztráltestben tevékenykednek. S mivel másrészt mindaz, ami szellemi, az embernél a testiségben találja meg kifejeződését, mivel a testiség éppenséggel a szellemiség fiziognómiája, a megsűrűsödött szellemiség, így ezek az itt ábrázolt tulajdonságok éppenséggel a testi folyamatokban is kifejeződnek. S ezeket a testi folyamatokat a szellemből kiindulva tanuljuk meg megérteni, ha a következőket megvilágítjuk.
Az állatnak csoportlelke van, azt is mondhatjuk: csoporténje. Ez a csoportén nyomja rá formáját. Miért van tehát az állatnak egy ilyen meghatározott, önmagában lezárt formája? Mivel ez a forma az asztrális világból rányomódott, s mivel ezt a formát majd lényegében meg kell tartania. Az embernél van egy forma, amely - ahogy már gyakran hangsúlyoztuk - mint minden más állatforma, harmonikus lezártságában önmagában érthető. De ez a teljesen harmonikus emberi forma, a fizikai emberi testiség önmagában mozgékonyabb kell legyen, mint az állati testiség. Formájában nem szabad annyira merevnek lennie, mint az állati testiségnek. Hiszen ezt már az ember mozgékony fiziognómiájánál is láthatjuk. Nézzék meg az állat alapjában véve mozdulatlan fiziognómiáját, ahogy merevségében elébünk lép. S nézzék meg ezzel szemben a mozgékony emberi formát a gesztusok, a fiziognómia /arckifejezés/ stb. változásaival. Ebből azt szűrhetik le maguknak, hogy az ember azokon a határokon belül, amelyekre különben rá van utalva, egy bizonyos mozgékonysággal rendelkezik, hogy bizonyos módon rá volt hagyva, hogy maga alakítsa ki formáját azáltal, hogy énje benne lakik. Nem könnyen jutna valakinek eszébe, hogy legfeljebb összehasonlításként is arról beszéljen, hogy ugyanúgy, mint az embernél, egy kutya vagy egy papagáj vonásain is egyéni módon fejeződik ki az intelligencia. Általánosságban: oroszlánoknál vagy elefántoknál éppen az általános karakter van túlsúlyban. Az embernél az individuális karaktert az arcra írva találjuk meg. S látjuk, hogy sajátos, egyéni lelkülete egyre jobban és jobban, plasztikusan formálódik ki fiziognómiájában, különösen abban, ami fiziognómiájában mozgékony. Az embernél megmaradt ez a mozgékonyság, mivel az ember maga belülről adhatja meg ennek formáját. Ezzel emelkedik ki az ember a többi lény közül, hogy önmagát alakítani és formálni tudja. Abban a pillanatban, amikor az ember az általános erőviszonyokat asztráltestében módosítja, ez testileg is kiderül fiziognómiája kifejezésében. A szokásos arckifejezésnek, az izmok szokásos feszültségének, amellyel az ember reggeltől-estig rendelkezik, meg kell változnia, ha az én elhatározza, hogy módosítja az asztráltest erőit. Ha az én az asztráltestet -ahelyett, hogy a szokott feszültségben tartaná -engedi elernyedni, kitágulni, akkor ez kevesebb erővel fog hatni az étertestre és a fizikai testre, s ennek következménye, hogy bizonyos izmok, amelyek a szokásos erőviszonyok mellett ilyen vagy amolyan helyzetben vannak, más helyzetet vesznek fel. Ha ezért egy bizonyos arckifejezésnél az én lazábbá teszi az asztráltestet, így bizonyos izmoknak másféle feszültségűnek kell lenniük, mint a megszokott élet folyamán. Ezért a nevetésben is semmi más nincs, mint fizikai kifejeződés, mint az asztráltest olyan ellazulásának fizikai kifejeződése, amit maga az én hoz létre. Az asztráltest az, amely belülről kifelé, az én befolyására az ember arcizmait abba a helyzetbe hozza, hogy napi kifejezésüket felvegyék. Ha az asztráltest feszítőereje alábbhagy, akkor az izmok kitágulnak, és a nevetés fejeződik ki az arcon. A nevetés az én munkájának közvetlen kifejeződése az asztráltesten, Ha az asztráltestet az én összepréseli a bánat hatására, akkor ez az összepréselés a fizikai testben befelé folytatódik, s ennek következménye nem más, mint kiválasztás, könnytermelődés, ami bizonyos vonatkozásban olyan, mint a vérfolyás az összepréselt asztráltest hatása alatt. Ezért tud csak egy olyan lény nevetni és sírni, aki képes arra, hogy lényiségébe felvegye az individuális ént, és ezen az individuális énen keresztül önmagára hasson. Tehát ott kezdődik az én individualitása, ahol a lény képes arra, hogy az asztráltest erőit belülről kifelé vagy jobban megfeszítse, vagy ellazítsa. Minden esetben, amikor egy olyan emberrel állunk szemben, aki ránk mosolyog, vagy sír, ebben a tényben bizonyítékát látjuk az ember felsőbbrendűségének az állattal szemben. Mert az asztráltestében az én kívülről működik. Ezért az állati asztráltest minden feszültségi viszonya is csak kívülről tud hatni, s ezért nem tud a benső ilyenfajta létben kifelé megformálódni, mint ahogy az a nevetésnél és a sírásnál jut kifejeződésre.
De méginkább megmutatkozik ez a nevetés és sírás lefolyásában, ha megfigyeljük a nevető és síró személy lélegzési folyamatát. Ott teljes mélységében mutatkozik meg nekünk, ami itt történik. Ha megfigyelik a síró lélegzését, azt látják, hogy lényegében egy hosszú kilélegzésből és egy rövid belélegzésből áll. A nevetésnél fordítva van: rövid kilélegzés felel meg a hosszú belélegzésnek. Tehát a lélegzési folyamat olyasvalami, ami megváltozik az embernél annak a folyamatnak a hatására, amelyet éppen leírtunk. S fantáziájukkal csak egy kicsit utána kell gondolniuk, akkor könnyen kiderülnek az okok, miért kell ennek így lennie.
A sírás folyamatában az én összehúzza, összenyomja az asztráltestet. Ennek következménye olyan, mint a légzési levegő kinyomása: egy hosszú kilélegzés. A nevetés folyamán az asztráltest elernyedése áll elő. Ez éppen úgy van, mintha egy térből kipumpálnák a levegőt; a levegőt megritkítanák: ott besüvít a levegő. Így van ez a hosszú belélegzésnél a nevetés hatására. A lélegzési folyamat módosulásában ugyanakkor látjuk az én működését az asztráltesten belül. Azt, ami az állatnál kívül van, a csoportén, figyeljük meg tevékenységében az embernél, mialatt látjuk, hogy ennél a sajátságos tevékenységnél a lélegzési folyamat is más lesz. Ezért ezt a folyamatot mégegyszer átfogó jelentőségében kívánjuk feltüntetni.
Azt mondhatjuk: az állatnál olyan lélegzési folyamat áll fenn, amely úgyszólván erősen kívülről van szabályozva, amelyhez az egyéni én a ma ábrázolt vonatkozásban nem tartozik hozzá. Azt, ami a lélegzési folyamatot fenntartja, ami ezt valójában szabályozza, az ótestamentumi titkos tudományban például ,,Nephesch"-nek nevezik, Ez valójában az, amit ,,állati léleknek" nevezünk. Tehát ami az állatnál a csoportén, az a Nehesch. S a biblia egészen helyes módon nevezi ezt így: ,,S az Isten belefújta - vagy belelehelte - az emberbe a Nephescht, az állati lelket, s az ember önmagában élő lélekké vált". Ezt az ember természetesen igen gyakran hibásan értelmezi, mivel korunkban az ilyen mélyértelmű írásokat már nem tudják olvasni, mert egyoldalúan olvassák őket. Ha például ez áll ott: ,,S az Isten belélehelte az emberbe a Nephescht, az állati lelket", akkor ez nem azt jelenti, hogy abban a pillanatban teremtette azt, hanem az /a lélek/ már ott volt. Hogy korábban nem volt ott, az nem áll ott. Létezett, külsőleg. S amit az Isten tett, az az volt, hogy ami csoportlélekként külsőleg létezett, azt áthelyezte az ember bensejébe. Az a lényeg, hogy az ember egy ilyen kifejezést teljes alaposságában megértsen. Feltehetnénk a kérdést: Mi jött létre azáltal, hogy a Nephescht áthelyezték az emberi bensőbe? Úgy vált ez lehetségessé, hogy az ember fensőbbséget szerzett magának az állat fölött, ami lehetővé tette neki, hogy énjét bensőleg tevékenyen kibontakoztassa, nevessen és sírjon, s ezzel az örömöt és fájdalmat olyan módon élje át, hogy ezek sajátmagán dolgozzanak.
Most eljutottunk ahhoz a jelentős hatáshoz, amit a fájdalom és az öröm gyakorol az életben, Ha az ember énje nem lenne benne az emberben, akkor a fájdalmat és az örömet nem tudná bensőleg átélni, hanem ez a fájdalom és öröm lényegtelenül vonulna el előtte. De mivel énje bensejében van, és asztrálteste, ezzel együtt egész testisége belülről kifelé tud működni, így a fájdalom és az öröm sajátmagán hatóerőkké válnak. Amit egy inkarnációban fájdalomként és örömként átélünk, az belénk tagozódik, átvisszük a másik inkarnációba, hat ránk és munkálkodik rajtunk. Ezért mondhatjuk: a fájdalom és az öröm teremtő kozmikus erőkké váltak abban a pillanatban, amikor az ember énje saját bensejébe helyeződött. Itt valami hétköznapival van dolgunk: sírással és nevetéssel. De ezt nem értjük, ha nem tudjuk, hogyan viszonylik ez az ember tényleges szellemi részéhez, hogy valójában mi játszódik le az én és az asztráltest között, ha az ember sír vagy nevet.
Nos, azonban az, ami az embert alakítja, szakadatlan fejlődésben van, Hogy az ember általában nevetni és sírni tud, ez abból ered, hogy énjéből kiindulva dolgozni tud az asztráltestén. Ez bizonyára helyes. De másrészt az ember fizikai teste és éterteste is már az én munkájára volt hangolva az emberi bensőben, amikor az ember az első földi inkarnációba lépett. Az ember képes volt erre. Ha egy individuális ént bele tudnánk préselni egy lóba, akkor ez igen boldogtalannak érezné magát, mivel semmit sem tudna tenni, mert nem tudna kifejeződést találni az én individuális munkájához. Gondoljanak csak el egy individuális ént egy lóban: az egyéni én működni akarna a ló asztráltestén, összehúzni, vagy kitágítani, és így tovább. De ha egy asztráltest egy fizikai testtel és egy étertesttel van összekötve, akkor a fizikai és az étertest szörnyű akadályt jelentenek, ha nem illenek az asztráltest formáihoz, Az ember úgy küzd ott, mint ha egy fallal állna szemben. Az én a lótermészetben össze akarná húzni az asztráltestet, a fizikai test és az étertest azonban nem mennének vele, és a következménye az lenne, hogy a ló megbolondulna a fizikai test és az étertest együtt-nemhaladása miatt. Az embernek egy ilyen tevékenységre már eleve rá kellett hangolódnia. Ezt csak azáltal lehetett elérni, hogy kezdettől fogva egy olyan fizikai testet szerzett, amely valóban eszköze lehetett az énnek, és az én fokozatosan uralni tudta ezt a testet. Ezért a következő is felléphet: a fizikai és az étertest önmagukban mozgékonyak lehetnek, úgyszólván valódi én-hordozók, de az én igen fejletlen lehet, még nem tud valódi uralmat gyakorolni a fizikai és az étertest fölött. Ezt abból láthatja az ember, hogy a fizikai és az étertest burokként mutatkoznak az én számára, de nem úgy, hogy az én teljes kifejeződései legyenek. Ez az eset áll fenn olyan embereknél, akiknél a nevetés és sírás önkéntelenül lép fel, akik minden alkalommal vihognak és a nevetőizmaikat nem tartják hatalmukban. Ezek így fizikai és étertestükben magasabb emberségükben mutatkoznak meg, de emberségüket ugyanakkor még nem hajtották az én uralma alá. Ezért hat a vihogó nevetés olyan kellemetlenül. Ez azt mutatja, hogy az ember azzal, amiért semmit sem tehet, magasabb szinten áll, mint azzal, amiért már tehet valamit. Mindig különösen végzetes az, ha egy lény nem olyan szintre emelkedik, ami kívülről osztályrészéül jut. Így a nevetés és a sírás is bizonyos vonatkozásban teljesen az emberi egoitás kifejeződései, ami abból is következik, hogy csak azáltal tudnak létrejönni, hogy az én az ember lényben lakik. A sírás a legszörnyűbb egoizmus kifejeződése lehet, mivel bizonyos módon igen gyakran egyfajta belső kielégülés. Az ember, aki elhagyatva érzi magát, énjével összehúzza asztráltestét. Arra törekszik, hogy belsőleg megerősödjék, mivel külsőleg gyengének érzi magát. S ezt a belső erőt azáltal érzi, hogy képes valamire, nevezetesen a könnyeket előhívni. S mindig van egy bizonyos kielégülési érzés a könnyek előhozatalánál - akár bevallja ezt az ember, akár nem. Ahogy más körülmények között egyfajta kielégülést idéz elő az, ha valaki összetör egy széket, úgy a könnyezéskor gyakran semmi más nincs, mint a belső létrehozás kielégülése, a kielégülés a könnyek álarcában, még ha ez nem is válik tudatossá az embernél.
Az, hogy a nevetés bizonyos módon az egoitás kifejeződése, abból származhat, hogy valójában a nevetés, ha valóban figyelemmel kísérik, mindig arra vezethető vissza, hogy az ember környezete fölé emelkedve érzi magát, és afölé, ami környezetében történik. Miért nevet az ember? Mindig akkor nevet, ha fölötte áll annak, amit megfigyel. Ezt a mondatot mindig be tudják bizonyítani. Akár önmagukon, akár valaki máson nevetnek: alapjában véve énjük úgy érzi magát, hogy felülemelkedik valamin. S a felülemelkedésnek ebben az érzésében énjük kinyújtja asztráltestüket, kitágítja, felborzolja. Pontosan ez az, ami valójában a nevetésben rejlik. Ezért lehet olyan egészséges a nevetés, s az embernek nem szabad önmagában véve minden egoitást, ezt az ön-felborzolást elítélnie, mivel a nevetés igen egészséges lehet, ha az embert önérzetében erősíti, ha az embert önmaga fölé emeli. Ha valamit látnak környezetükben, önmagukon, vagy másokon, ami valójában ostobaság, akkor ez az ostobaság fölé emelkedés, ami itt lejátszódik, és Önöket nevetésre készteti. Annak kell bekövetkeznie, hogy az ember úgy érzi, felülemelkedik valamin környezetében, s ezt fejezi ki az én azáltal, hogy kitágítja az asztráltestet.
Ha a lélegzés folyamatában megértik azt, amit éppen érthetővé próbáltunk tenni ebben a mondatban: ,, S Isten belelehelte az emberbe a Nephescht, s az ember eleven lélekké vált", akkor érezni fogják az összefüggést azzal is, ami a sírás és a nevetés; mivel tudják, hogy éppen maga a lélegzési folyamat módosul az emberben a sírás és nevetés alatt. Éppen ezzel mutattuk meg, hogy valóban csak akkor lehet megérteni a legmindennapibb dolgokat, ha a szellemiből indulunk ki. Úgy tudjuk megérteni a nevetést és a sírást, hogy megértjük az emberi lény négy tagjának összefüggését. Gondolják el egyszer, hogy azokban a korokban, amelyekben az embernek bizonyos vonatkozásban még szellemi látó hagyományai voltak, és ugyanakkor az a képessége, hogy fantáziából, igazi imaginációból az isteneket ábrázolja, hogy egykor az isteneket derűs lényekként festette le, akiknek legfontosabb tulajdonsága a derű, bizonyos vonatkozásban a nevetés volt. És a kozmikus létnek azokat a területeit, amelyeken kiváltképp a túlzott egoitás uralkodik, nem hiába nevezte ,,sírásnak és fogak csikorgatásának". Miért? Mivel a nevetés egyrészt önfelemelkedést jelent, amely kiemeli az ént a környezete fölé, tehát a felső győzelmét az alsó fölött, míg a sírás meglapulást, önmagunk visszahúzódását a külvilágtól, az egoitás kisebbedését és önmagunk elhagyásának érzését, visszahúzódást önmagunkba. Ilyen megkapó a bánat az emberi életben, mivel tudjuk, hogy ezt a bánatot le fogjuk győzni és le kell győzni, így egészen másként, nem megkapónak, hanem reménytelennek tűnik a bánat és a sírás abban a világban, amelyben már nem lehet legyőzni őket. Ott ezek a kárhozat kifejeződéseként, a sötétségbe taszítottságként jelennek meg.
Ezeket az érzéseket, amelyek elfoghatnak bennünket, ha nagyjából megszemléljük azt, ami az én munkájaként önmagán fejeződik ki, teljes mértékben figyelembe kell vennünk, és intim megjelenési formájukig követnünk kell. Ekkor olyasmit ragadtunk meg, ami az idők folyamán elénk lép. Tudatában kell lennünk annak, hogy a fizikai világ mögött szellemi van, s hogy az, ami számunkra emberi életünkben váltakozva jelenik meg, nevetésként és sírásként, ha ettől elválasztva lép elénk, akkor számunkra egyrészt az ég fénylő derűjeként, másrészt pedig a pokol sötét, keserű bánataként tűnik fel. Mindkét rész teljesen a mi középső világunkban rejlik, a ezt a középső világot úgy kell megértenünk, hogy ez erőit e két birodalomból származtatja.
Még sok mindent fogunk megismerni az ember lényével kapcsolatban. De elmondhatom, hogy az egyik legintimebb fejezet erről az emberlényről a nevetés és a sírás, annak ellenére, hogy ezek olyan mindennapi tevékenységek. Az állat nem nevet és nem sír, mivel nincs benne az istenség cseppje, amit az ember énjében hordoz. S elmondhatjuk, ha az ember élete folyamán nevetni és sírni kezd, akkor az azért lehet, aki a természet nagy írását megtanulja olvasni, hogy bizonyítéka legyen annak, hogy az ember bensejében valóban egy istenség él, annak, hogy ha nevet az ember, az Isten működik benne, aki arra törekszik, hogy minden alacsony fölé emelje őt. Mivel a mosoly és a nevetés emelkedés! S ha az ember sír, ez másrészt az Istennel szemben áll, aki figyelmezteti őt, hogy elveszthetné énjét, ha önmaga nem erősödne meg minden gyengeséggel és önmaga elhagyásával szemben. Az Isten az emberben az, aki figyelmeztetéseket osztogat a nevetésben és sírásban. Ezért van - mondhatnánk - az a keserűen dühös érzés, ami elfogja azt, aki érti az életet, ha azt látja, hogy szükségtelenül sírnak. Mivel a szükségtelen sírás elárulja, hogy ahelyett, hogy a környezettel együtt élne és érezne az ember, túlságosan nagy gyönyört talál abban, hogy saját énjében legyen. De keserű az az érzés is, amely egy ilyen világmegértőt foghat el, ha a különben egészséges nevetésben, az én környezete fölé emelkedésében öncélt, nevetést minden lehetségesen, kaján elítélést vesz észre valakinél. Mert akkor az érintett azt mondja magának: ha az én nem visz magával mindent, amit környezetéből ki tud vonni, ha nem akar környezetével élni, hanem megalapozatlanul énjét a környezete fölé emeli, akkor ennek az énnek nincs meg a szükséges súlya, felfelé mutató jelentősége, amit az ember csak azáltal kereshet, hogy környezetéből mindent kivon, ami kivonható az én fejlődéséhez. S akkor az én vissza fog esni, nem fog tudni emelkedni. Éppen a finom mérce a fájdalom és öröm között, ami az emberi fejlődéshez olyan óriási módon hozzá tud járulni. Ha a fájdalomnak és az örömnek megvan a jogosultsága a környezetben, nem az ember saját bensőjében rejlik, ha az én éppen a fájdalom és öröm között folyamatosan helyre akarja állítani a helyes viszonyt, akkor lehet a fájdalom és az öröm a helyes fejlődés tényezője az ember számára.
A nagy költők ezért találnak gyakran olyan szép szavakat arra a fájdalomra és örömre, amely nem valahol az én elbizakodottságában, vagy önmagába préselt létében gyökerezik, hanem az okát az én és a környezet közötti viszonyban találja, ami kívülről, egyensúlyból jött létre, és ami csak megmagyarázza, miért nevet, miért sír az ember. Megérthetjük ezt, mivel látjuk, hogy ez a külvilágban van, a külvilág által az én és a külvilág közötti viszony zavart szenvedett. Tehát az embernek nevetnie vagy sírnia kell, míg - ha ez csak az emberben rejlik - nem tudjuk megérteni, miért nevet vagy sír az ember, mivel akkor ez mindig megalapozatlan egoizmus. Ezért hat ez oly szépen, amikor Homérosz azt mondja Andromachétól, amikor az a gond kettős hatása alatt áll férje és csecsemője miatt: ,,Tudott nevetve sírni!" Ez -mondhatnánk - csodálatos kifejezés, valamiféle etalon a sírásban. Nem önmaga miatt nevet ő, nem önmaga miatt sír. Ez a helyes viszony ott nem a külvilághoz szól, ha aggódnia kell egyrészt férje, másrészt gyermeke miatt. S itt van a kapcsolat a nevetés és a sírás között, hogy igazodnak az egyensúlyhoz: nevetve sírni - sírva nevetni. Gyakran így van ez a naiv gyermeknél is, akinek énje még nem olyan erősen szilárdult meg, mint később a felnőtt embernél, így ő még sírva tud nevetni és nevetve tud sírni. S ismét ez a helyzet a bölcsnél: aki annyira legyőzte énjét, hogy nem önmagában keresi a nevetés és sírás okait, hanem a külvilágban találja meg, az ismét nevetve tud sírni és sírva nevetni. Igen, abban, ami nap mint nap elhalad előttünk, ha megértjük, a szellem teljes kifejeződését látjuk. A nevetés és a sírás olyasmi, amit a legmagasabb értelemben az istenség arculatának nevezhetünk az emberben.

[1] az 1909. márc. 4-i, Berlinben tartott előadásról van szó: ,,Az emberi temperamentumok titka" /Das Geheimnis der menschlichen Temperamente/, R.St. összkiadás, nyilvános előadások, Berlin, 1908/09/
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Beta Project
  2017-08-21 09:17:27, hétfő
 
 


Osho - Érzelmi Jólét - CD Szöveg

Kérdező: Engem leginkább az emberi gyarlóság aggaszt, hogy manapság mennyire értékeljük a rosszat. Biztosan ott fészkel valahol a kollektív tudattalanban egy képzet, hogy a legszebb dolgokat ingyen akarjuk megkapni, a lényegtelenekért meg vagyonokat kell költenünk. Csodálattal csüngünk a politikusok, a futball- és mozisztárok szavain, ugyanakkor a bölcsességet semmibe veszzük. A helyzet siralmas. Hogyan értheti meg az ember annak a kozmikus törvénynek a szépségét, hogy minden visszatér a Forráshoz, amikor ilyen lelki sivárságban él? Kérlek, magyarázd el ezeket a tudattalanba temetett, közös gátjainkat!

Osho: Az igazi értékek nem a tudattalanba vannak temetve, azok akkor kerülnek felszíre, amikor a tudatból továbblépünk a tudatfelettibe. A tudattalanba azokat a dolgokat rejtjük el, amelyek butaságokkal tompítják el az életünket: Ezek miatt lessük egy focista vagy színész, és nem a bölcs szavait. A tudatalatti az elme pincéje. Rengeteg olyan dolgot pakolunk ide, amely az "éberen" alvó tudaton keresztül fejeződik ki. Például: Embermilliók bámulják a boksz- vagy futballmérkőzéseket, és nagyon izgulnak, és nem is gondolnak bele, voltaképpen mit néznek. A boksznál színtiszta erőszakot néznek. De élvezik: Így nyílvánul meg a bennünk lévő elfojtott harag, gyűlölet és erőszakosság. A társadalom az ember fékentartása érdekében teljesen helytelen stratégiát alkalmaz. Abból indul ki, hogy ha lehajítunk valamit a pincébe, vagyis a tudattalan sötétségébe, akkor le is számoltunk vele. Csakhogy ez nem így van. Egyáltalán nem végeztünk vele! Más és más alakokban - formákban újra meg újra elő fog jönni. Méghozzá hevesebben. Ráadásul nagyon felhalmozódik. Egy kis indulat miatt nem kell aggódni, csak jön és megy. De ha a dühöt elfojtjuk, akkorára duzzad, mint egy aktív tűzhányó, ami bármilyen ürügyre kitörhet. Egész történelmünk során az elfojtás eredményeképpen maradtunk civilizáltak, de valójában éppen ennek köszönhetően, csupán felszínesen. Elég egy csöppet meghorzsolni valaki egóját, és ott találjuk a benne lapuló barbár, primitív, állatias vonást. Valamennyi szórakozásunk és játszadozásaink a győzni akarás kifinomult módon történő kielégítése. A moziban és a legtöbb számítógépes játékokban is, erőszakot, brutalitást, gyilkosságot, bántalmazást nézünk és teszünk, és nem is érdekes az a film vagy számítógépes játék, amelyik nem tartalmaz ilyeneket. Ezek lényeges alkotóelemek, mert vonzzák az embereket. A tudattalanban a vágyaink kielégülésre várnak, amit ezekkel a módszerekkel pótolunk. Azonosulunk a gyilkossal vagy esetleg az áldozattal, azonosulunk a bűnözővel vagy a bántalmazottal. Ez némi megkönnyebbülést okoz. Ez az, ami örömöt nyújt egy filmben vagy akár regényben is. A kaliforniai egyetemen egy éven át megfigyelték a tanulók egy része, hogy valahányszor bokszmérkőzést tartottak valahol, azon a héten a bűnesetek száma tizennégy százalékkal a normális szint fölé emelkedett. Mégis mi történt? Az elrejtett dolgok, a boksz erőszakosságának nézése közben a bennünk lévő erőszak kezd a felszínre törni, és ez emeli meg a bűntettek elkövetését tizennégy százalékkal. Közel egy hétig tart, aztán lassanként visszaesik a normális szintre. Na már most, a kormány tud róla, hogy a boksz bűntetteket, vagyis törvényellenes cselekedeteket eredményezhet. Mégsem tesz ellene semmit, mert a mérkőzések pénzt termelnek a szervezőiknek, a kormánynak, és úgy tűnik, minden legális ha pénz van a háttérben. Az igazi értékeket nem a tudattalanban találjuk meg, mert azokat senki sem fojtja el. Nem kell őket elnyomni, mert nem okoznak kárt, nem ártanak senkinek. Ezek a szeretet és az együttérzés különböző formái. De még nem sokan tapasztalták meg igazán őket, mert a tudat fölött találhatók. A tudat fölé kell emelkednünk, hogy bepillantást nyerhessünk, a valódi gyönyörűséges értékek tündöklő világába: ezek az igazság, az őszínteség, a szeretet, a barátságosság, a könyörület, az együttérzés, az érzékenység, a szépség értékelése, a jóindulat. Ezek mind ott sorakoznak, és csak ránk várnak! Ám a társadalom harcba sodort bennünket a tudattalanunkkal, és lekényszerítette oda az összes állati örökségünket, és nekünk folyton folyvást küzdenünk kell. Ne higyjük azt, hogy amit egyszer lekényszerítettünk, azzal végleg elbántunk: folyton a felszínre akar kerülni, meg akar nyilvánulni. Az életünkben nincs semmi más kreatív erő, amellyel leköthetnénk az energiáinkat, hogy a tudattalannak ne maradjon ereje, amelyet felhasználhatna. Ezért különös a helyzet: zárva marad előttünk a kreativitás mindenféle dimenziója. A közoktatásban nem beszélnek a tudatfelettiről. Egyedül az elmével - az egóval foglalkoznak, és azzal hogy a mérgező dolgoktól való megszabadulás egyetlen módja az, hogy lehajítjuk a tudattalanba. Ez az egész stratégia téves. Az emberi társadalom emiatt került ilyen sivár helyzetbe, ahogy az emberek többsége él, de nem igazán élők, szinte csak két lábon járó hullák. Bölcsőtől a sírig, nap mint nap lassanként haldokolnak. Ez hosszú, mondhatni nagyjából hetven évig tartó halál. Igazi életnek semmi esetre sem lehetne nevezni, mert nem teremt virágot, nem fakaszt dalra, nem teremt szépséget. Nem teszünk hozzá az élethez. Sose feledjük az alaptételt: ha nem gazdagítjuk az életet, nem is éltünk. Ha már kaptunk életet, gyarapítanuk kell: jobb világot kell magunk mögött hagynunk, mint amilyet találtunk. De jelenleg úgy tűnik, hogy sötétebb, sivárabb, bánatosabb, boldogtalanabb lesz a világ, amikor távozunk. Fel kell hagynunk ezzel az elavult stratégiával, ellenvetés nélkül abba kell hagynunk! Mindig tartsunk észben néhány alapvető szabályt. A tudattalan önmagától nem tud megszabadulni a tartalmától. Nincsen ajtaja, ez a pince. Csak úgy juthat ki belőle bármi, ha utat talál a tudatba. A tudat jelenti számára a kijáratot az elmének - az egónak a folyamatainak a tiszta felső tudattal való megfigyelése és tudatos megértéssel való átalakítása. Ugyanez érvényes a tudatfelettire, amelynek szintén nincs ajtaja. Csak úgy nyilvánulhat meg belőle bármi, ha bekerül a tudatba. A tudat a földszint, kizárólag ezen keresztül lehet kijutni. Tehát első tennivaló, ki kell üríteni a tudattalant. Ám az ember tart ettől, mert itt honol az összes ocsmány jellemvonásunk. Hogyan is üríthetnénk ki mindazt az erőszakot, dühöt, bánatot, mindenféle aggodalmat, amellyeket amiatt halmoztunk oda, mert képtelenek voltunk rendbe tenni? Hogyan lehet felvinni a tudatba? Ha már ott vannak, mihez kezdünk velük? A tudattalant nem érdekli az erőszak tárgya, csupán az foglalkoztatja, hogy megszabaduljon az erőszak energiától. Elég, ha alaposan megöklözünk egy párnát, és máris megkönnyebbülünk. Egy kicsit furcsának fog hatni, hogy úgy ütögetjük a párnát, hogy az nem is ártott nekünk. Nagyon kultúráltnak, kiműveltnek, okosnak véljük önmagunkat. Mi a csudát csinálunk hát a párnával, amikor az semmit sem vétett? De nem ez a lényeg, hanem az, hogy maga a mozdulat felszabadítja a bennünk lévő rőszakot, mert az erőszaknak semmi köze a tárgyához. Mindegy neki, hogy egy embert verünk-e vagy egy párnát. Neki nem érdekes, hogy egy embert ölünk-e meg, vagy egy játékmackót. De ölni muszáj. A primitív társadalmakban még ma is áldoznak az isteneiknek, tehenet, ámde sárból gyúrják, és nagy ünnepséget rendeznek hozzá. Más állatokat is áldoznak, olykor embert is (humanoid forma), de csakis sárból tapasztva. Ez a legkülönösebb ezekben a primitív társadalmakban, hogy nem ismerik az erőszakot, az emberek nem harcolnak, nem verekednek, nincs meg bennük ez az energia. Már "megöltek" valakit, azaz már kioltották magukból az ölni akarást. Sőt vannak olyan közösségek is, ahol még az álmokat is valóságként kezelik. Van benne igazság, Sigmund Freud a bizonyság rá. Ám ezek a társadalmak évezredeken át jobb pszichoanalitikusnak bizonyultak, pedig csupán szerencsétlen primitívek, akik nincsenek tudatában annak, amit csinálnak. Ők ritkán álmodnak. Azért álmodunk, mert nappal valamit elfojtottunk. Például találkozni szerettünk volna egy szép nővel, de velünk volt a feleségünk, ezért kútba esett a találka. Az álmunkban valószínűleg meg fog jelenni az a nő. Ezekben a kezdetleges társadalmakban nem ismerik az elfojtás módszerét. Ha az egyik ember kedveli a másikat, odamegy hozzá, és a szemébe mondja: "szép vagy, és nagyon tetszel". Még az idegenekkel is így bánnak. De ha valaki álmot lát, azonnal egybegyűlnek a közösség vénei, és az illetőnek el kell mesélnie az álmát. Nagy dolognak számít, ha valaki álmodott. Ha azt álmodta, hogy megbántott valakit, akkor bocsánatot kell kérnie tőle, és édességgel, gyümölcsökkel kell kedveskednie a barátság jeleként, amiért álmában megsértette. Számunkra ez teljesen abszurdnak tűnik, mert az álmunk egyedül ránk tartozik, és a másik ember nem is tudja, hogy bántottuk. De nem az a kérdés, hogy tudja-e vagy sem, hanem hogy ellenséges érzülettel viseltettünk felé, ami az álmunkban jött elő, és jobb tisztázni a dolgokat. Menjünk oda hozzá, és kérjünk bocsánatot, vigyünk neki ajándékot, és akkor ez az álom sosem tér vissza. Az egyik egyiptomi uralkodó kihírdette az udvarában és az egész birodalomban, hogy halállal sújtja azt, aki megjelenik az álmában. Manapság ez teljesen abszurd lenne. A népe rettenetesen félt, de mit tehetett volna... Ha felbukkan a király álmában. Ez igazán az uralkodó baja, nem ők furakodtak az álomba, és volt akiket megöletett, mert a figyelmeztetés ellenére találkozott egyesekkel álmában. Miért kellett bárkinek is megzavarnia az álmát? Ráadásul egyeduralkodó volt, akinek hatalma volt élet és halál fölött, amit ki is használt. Az egész ország rettegett attól, hogy bármelyik pillanatban életét vesztheti a kivégeztetések által, bármiféle bűn elkövetése nélkül. Semmit sem tehettek az uralkodó álmával, hiszen az csakis az ő gondja volt. Az ő problémája. De ugyan ki mondhatta meg ezt neki? Tőlük a primitív népek messze okosabbak, messze ártatlanabbak. Egész történelme során sosem volt háború abban a közösségben, ahol az álmokat valóságként kezelik, ahol éberen tudatos tettet kell végrehajtani, hogy ne jöjjön álom, ha jön is, ne legyen ocsmány, amely lerombolja a méltóságunkat. Nem volt háború a történelmük során. Azok a kis törzsek sosem hadakoztak egymással, ebben az értelemben nem létezik náluk erőszak. Senki sem harcol senkivel. Ha valaki bánt bennünket, vagy fordítva, még ha csak álomban is, és tudatosan lerendezzük, akkor nincs helye az erőszaknak. Ott az emberek rendkívül egyszerűek. A tudattalannak szüksége van hamis helyettesítő tárgyra ahhoz, hogy megszabaduljon terhétől és utána "kukába" dobja.

Senkit sem kell meggyilkolni, szétrombolhatunk egy szobrot, széttéphetünk vagy elégethetünk egy képet - és megkönnyebbülünk tőle. Apránként adjunk teret mindannak, ami álmainkban vagy éber óráinkban tör fel a tudattalanból, hogy távozhasson belőlünk. Ne fojtsuk el, ne gondoljuk azt, hogy rossz, ezért nem szabad megmutatni senkinek, mert különben sérülést és végül akár rákos megbetegedést is okozhat. Engedjük el. Otthon, a szobánkban kedvünk szerint szabadjára engedhetjük, de csakis akkor ha egyedül vagyunk. A dinamikus meditációt elsősorban arra találták ki, hogy segítsen kiüríteni a tudattalant. Az indonéz latiha törzs is ezt alkalmazza. Amikor a tudattalan már teljesen kitisztult, és nem pazarlunk energiát az elnyomására, akkor ez az energia elindul fölfelé, mert nem állhat meg, nem ütközik gátakba és akadályokba, már nem korlátozza semmi sem a mozgásában.

Legépelte és kiegészítette (folyamatban): Eposz
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Gondolkodás
  2017-08-21 08:09:12, hétfő
 
  Rudolf Steiner, az antropozófia atyja szerint gondolkodás nélkül nincs megismerés. A gondolkodás olyan szellemi tevékenység, melynek révén a megismerő lény tudatában megjelenik a megismerendő dolog jelentése, lényege, általános jellegű, univerzális tartalma.

Minden mást gondolkodva ismerhetünk meg, azaz a megismerésre váró dolgok fogalmi, eszmei tartalmához kizárólag gondolkodva juthatunk, kivéve a gondolkodáshoz, mert azt csak úgy ismerhetjük meg, ha észleljük.

Az antropozófia szerint a gondolkodás megismeréséhez semmiképpen sem az idegrendszer, az agy, a nyelv vagy a viselkedés stb. működését kell megfigyelni, hanem magát a gondolkodást. Ha például egy gondolkodó ember agyát vizsgáljuk, nem a gondolkodásról szerezhetünk ismereteket, hanem mindenekelőtt az agyról, valamint a gondolkodás agyi hatásairól. A gondolkodásról való gondolkodás sem visz e téren messzire, mert csak arról juthatunk biztos és valós ismerethez, amit meg is figyelünk.

,,Aki szükségesnek tartja, hogy a gondolkodásnak mint olyannak a magyarázatához még valami mást is segítségül vegyen, mint például a fizikai agyfolyamatokat vagy a megfigyelt tudatos gondolkodás mögötti nem tudatos szellemi folyamatokat, az félreismeri azt, amit a gondolkodás elfogulatlan megfigyelése neki ad. Aki a gondolkodást megfigyeli, megfigyelés közben közvetlenül benne él egy önmagát hordozó szellemi tevékenységben."

,,Magának a gondolkodásnak a szemlélésénél egybeesik az, aminek egyébként mindig elkülönülten kell jelentkeznie: a fogalom és az észlelet. Aki ezt nem látja át, az az észleletekkel kapcsolatban alkotott fogalmakat csak az észleletek árnyszerű képének fogja tekinteni és maguk az észleletek jelenítik majd meg számára az igazi valóságot. Az észlelt világ mintájára azután valamilyen metafizikai világot épít fel magának, amelyet képzetvilágának megfelelően atomvilágnak, akaratvilágnak, nem tudatos szellemi világnak stb. nevez. És nem veszi észre, hogy ezzel csak valamilyen hipotetikus metafizikai világot épített fel a saját észleleti világa mintájára."

Rudolf Steiner - saját állítása szerint - képes volt megfigyelni nem pusztán a tudatában lévő gondolatokat, hanem magának a gondolatok tudatba kerülésének folyamatát és a gondolkodást is. A gondolkodás olyan tevékenység, amely fogalmi vonatkozásokat és összefüggéseket hoz létre. Az ember gondolkodásánál azonban az ember individuumáról is beszélni kell, aki a gondolkodásban él. Az én, az individuum képes észlelni a fogalmakat, eszméket (ideákat). Ezek eredeti szellemi formájukban nem olyan árnyszerűek, mint amikor a tudatban tudatossá váltan jelennek meg, hanem elevenek. (Vesd össze: Emlékezet.) Az én viszi a gondolkodásba a fogalmakat, ami nélkül a gondolkodás fogalmi vonatkozásokat sem tudna létrehozni. Steiner szerint tehát nem csupán a gondolkodás önmagában létező, és szellemi, hanem minden a dolgokba rejtett fogalom és idea is, sőt az emberi individuum is, aki a gondolkodás révén jut éntudathoz és állítja magát szubjektumként az objektumok elé. A fogalmak és ideák eredendően a fizikailag érzékelhető lét mögött működnek, szellemileg magukban a dolgokban is létezve, amelyek szellemijébe egyedül a gondolkodás képes behatolni, belemerülni és onnan a fogalmakat, fogalmi összefüggéseket intuitív módon megismerni. Ezt a megismerést a dolgok belsejébe irányuló empirizmusnak is nevezhetnénk, mivel megfigyelés, szellemi tapasztalás.

A gondolkodásban működik az emberi én. Az én gondolkodik, de a fogalmakat és ideákat nem teremti, hanem a lét szellemi részéből meríti, azután pedig képzeteket alkot róluk, tudatába formálja, tehát individualizálja őket. Az én csupán használja a gondolkodást a maga törvényszerű működésében, nem teremti. Formát ad a szellemi létből merített szellemi tartalomnak. Azért képes az emberi én a gondolkodással objektív ismeretekhez jutni, mert a gondolkodás tartalmát nem önmagából hozza létre, hanem abból, amit meg akar ismerni. És csak annyiban válik szubjektívvé a gondolkodás, amennyiben ezt a tartalmat az ember individuuma individuális módon formába önti.

,,De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat szubjektumként meghatározni és az objektumokkal szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek felfognunk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok a fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatjuk, nem szabad ezt a vonatkoztatást pusztán szubjektív valaminek tekintenünk. Nem a szubjektum hozza létre a vonatkoztatást, hanem a gondolkodás. A szubjektum nem azért gondolkodik, mert szubjektum; hanem azért érzi magát szubjektumnak, mert gondolkodni tud. Az a tevékenység tehát, amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, amely a két fogalmon túlemelkedik. Nem lehet azt mondanom, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez maga a gondolkodás kegyelméből él."

,,Gondolkodásunk nem individuális, mint érzeteink és érzéseink, hanem univerzális. Csak azáltal kap individuális jelleget minden egyes emberben, hogy az ember azt individuális érzeteire és érzéseire vonatkoztatja.."

Ez a megközelítés Platón ideatanát is részben szellemi megfigyelések eredményének tekinti, nem pedig feltételezésnek gondolja.

Gondolkodás és gondolat

A gondolkodás terméke a gondolat. A gondolkodás él, mintegy ,,úszik" az életben, a gondolat pedig ennek az életnek egy ,,megfagyott cseppje". A gondolkodás felfogó felülete, mintegy ernyője az agy. Arról tudunk, ami a gondolkodásban született, amit az "ernyő" révén felfogtunk, ami az elmúlt pillanatban keletkezett. Azt tudjuk tudatosítani, ami a szellemi, az ideális holtteste, múltja: a gondolatot.

A gondolat képjellegű, mert valaminek a képe. A gondolat nem maga a szellemi valóság, amelyből született, hanem annak egy állóképe, egy lenyomata. A szellemi valóság eleven gazdagságához viszonyítva a gondolat egy szegényes, holt, árnyszerű kép. Az ember jelenlegi tárgyi tudata csak ilyen halott gondolatokat képes éber tudatába fogadni. A gondolkodás eleven, mozgékony, folyékony, de folyékonyságában nem tudatos. A gondolkodás a szellemi valóságban él, az ideák és szellemek világában, de az ember éber tárgyi tudata a képszerű és élettelen gondolatot fogja fel csupán belőle. Ez a tudat a felfogó felülethez, az agyhoz kötődik. Platón barlanghasonlata is erre utal. Az ember ma még kénytelen a halott képvilágban élni. A mozgékony valóságról akkor volna tudata, ha képes volna az elevenben is éber maradni, azaz ha jelenlegi éber állapotából képes volna magasabb tudatállapotba jutni, az eleven szellemiben felébredni.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Modellezés - Szellemvilágról Fizikai Síkra
  2017-08-21 08:05:19, hétfő
 
  Palásti László előadása, 2002. nov. 14

A karma működése a gyakorlatban

A világ egy nagy, szerves összefonódott élethalmaz, ami meghatározott, néha logikus, máskor látszólag kaotikus rendszerben működik. Adódik a kérdés: kell-e foglalkozni ennek a működésnek a törvényszerűségeivel?
Voltaképpen nem, a dolgok nagyszerűen mennek akkor is a maguk útján, ha az embernek fogalma sincs a miértekről. Ettől még lehet valaki erkölcsös, okos, szorgalmas, vagy éppen rablógyilkos hazug csibész, vagy bármi. Egy idő után viszont - ahogy az ember eszközei (persze nem fizikai eszközökre kell gondolni) fejlődnek - megnő a belső tudatosság és igény a tudatos cselekvésre. Az ember szeretné tudni, miért mennek úgy a dolgok, ahogy, és ő hol van ebben a rendszerben. Sok tévelygés és fájdalom megspórolható, ha az ember odafigyel arra, mi is történik vele és a környezetében. Van erre egy képletes példa: képzeljük el, hogy valaki sodródik a folyóban... nem fullad meg, mert kapálózik, de a víz sodorja, nekicsapja szikláknak, lehúzza, majd feldobja az örvény, homokpadra sodorja az ár, vagy sebesen viszi előre...mindenféle hatások érik, de nem tud ellenük mit se tenni, mert csak játéka az elemeknek. Ha az illető már tud jól úszni, akkor kevesebb baj éri, mert ki képes kerülni sziklákat, el tud jönni egy homokpadról, és általában képes együtt mozogni a fősordrással. A legjobb viszont annak, aki tudja, hogy miért van a folyóban, honnan jön a folyó, ő hova akar eljutni és ehhez mit tud segítségként felhasználni. Az ilyen ember jól úszik, ismeri a folyó minden csínját-bínját, az örvények természetét, a sziklák helyét, a homokpadra jellemző vízfodrozódást, ... mindennel tisztában van és ezáltal semmilyen meglepetés sem éri a folyóban: tudja, hova akar eljutni, és ehhez felhasználja a folyó erejét, céltudatosan kerüli el a fájdalmas élményt okozó sziklákat és úgy úszik az árral, hogy ura marad helyzetének. Felesleges sérülések nélkül éri el célját, hamarabb, mint az, aki összeverten, vízzel telve, félholtan sodródik kétannyi hányódás után partra ugyanott. Így igaz ez az életre is; lehet benne vakon botorkálni és pofonok útján tanulni a helyes viselkedést és lehet tudatosan, odafigyelve jobbá, fejlettebbé képeznünk magunkat.

Ennyi bevezető után nézzük, hogyan képzeli el a teozófiai felfogás a világ keletkezését és működését. Ebben a vonatkozásban vissza kell mennünk a régi indiai filozófiákhoz, mert a legrészletesebben azok világítják meg a számunkra jelenleg érdekes fogalmakat és történéseket.
Kezdjük az istenfogalommal. A teozófiai felfogás lényegében az indiaiak Parabrahmanját fogadja el. Erről a legfontosabb azt tudni, hogy a definiciója végtelenül egyszerű: a Parabrahman (= Isten) az a valami, ami mindennek okozója, de ő maga nem okozat. Tehát az a kiindulás, aminek nincs oka. Az a meghatározhatatlan, ami mindent tartalmaz, ezért nincsenek is tulajdonságai. Minden tulajdonság valami minőséget fejez ki, de a végtelennek, a mindent magában foglalónak ilyen korlátai nincsenek. Ez a Valami annyira elvont és meghatározhatatlan, hogy egy szó illik csak rá: az Egyetlen. Az Egyetlennek két állapota van; egy megnyilvánulatlan és egy megnyilvánult. Amikor megnyilvánul, akkor keletkezik a világ. Amikor nem nyilvánul meg, akkor nem tudjuk, mi van. A fizika nagyon képletesen leírja ezt a megnyilvánulást a Nagy Bumm elméletben: először van a nagy semmi, aztán egy pillanat alatt berobban a térbe az anyag és az energia, és máris létrejött a világ. Más megközelítésben ezt képletesen úgy jeleníti meg HPB, hogy a tér Isten egyik statikus formája, az idő meg a dinamikus forma.
Tehát Isten az anyag és az energia manifesztálásával megnyilvánul és megalkotja a finom- illetve durvaanyagi világot. Igen, de hol a lakó? Ha van anyagi aspektus, kell lennie nem anyaginak is. Van is; ez a szellem. Nem megyünk most mélyebben ebbe bele, elég annyit megjegyeznünk, hogy az anyag és a szellem egymástól elválaszthatatlanok, amíg a világban tartózkodnak, ugyanis a szellem csak az anyagon keresztül tud fejlődni. A világot törvények igazgatják. Ezek egyike az analógia törvénye, amit legszebben a hermészi axióma fejez ki: "amint fenn, úgy lenn, amint kint, úgy bent, amint kicsiben, úgy nagyban". A szellemben rejlik Isten képe kicsiben... Isten, miután megalkotta a világot, szeretné mindazt a sok lehetőséget megvalósítani, ami a világban rejlik. Ezt önmaga megsokszorozásával teszi meg: kibocsát magából - szellemi aspektusából, az Atmanból - isteni szikrákat és ezek a szikrák reprezentálják azt a megannyi lehetőséget, amik a teremtett világban rejlenek.
Nos, amikor Isten egyik megnyilvánulási formája - kibocsátja magából a dzsivátmákat (az isteni szikrákat), voltaképpen önmagát sokszorozza meg és küldi milliárdnyi latens individuumként az anyag világába. Ez a sok milliárdnyi (de nem végtelen számú) identitás-kezdemény gyakorlatilag megannyi receptor, ami az anyaggal való kölcsönhatások eredményeit gyűjti, hasznosítja és maga is fejlődik ezáltal, de az anyagvilágokban való tapasztalások sokaságával manifesztálja az Atmanban lehetőségként megbúvó sokféleséget. A dzsivátma szempontjából ő egy lehetőség, egy pici katona, aki tarsolyában hordja a marsallbotot; minden tapasztalással csiszolódik, fejlődik, minden hatás, ami éri, előhív valami konkrétat a benne rejtező elvontból. Kezdetben a dzsivátma a legsűrűbb anyagban, a fizikaiban kezdi "önálló életét", az ásványvilágban. Itt még szó sincs finomanyagi testekről, ezek csak a fejlődés magasabb lépcsőin alakulnak ki. Az ásványi lét a magasabb szervezeti struktúrák építését készíti elő, ez egy meglehetősen hosszú, passzív, de nem kihagyható állapot. Minél bonyolultabbá válik a szervezet, amit a dzsivátma (nevezzük monádnak) az anyagvilágban való haladásával felépít magának, annál bonyolultabbak a körülmények is, amik segítik előrehaladását. Az ásványvilág a maga fizikumával a szunnyadás időszaka, a fejlődés a növényvilágban kezd érzékelhető méretet és formákat ölteni. A növényeknek még nincs lelkük, bár az alsóbb asztrális működés kezdeményei már megmutatkoznak rajtuk; éreznek bizonyos fájdalmakat, félelmeket, emóciókat képesek felfogni. A növényvilág elhagyásával markánsabbá válik az asztráltest és először a csoportlélek alakul ki a hasonló - immár állati - egyedek csoportjában. A haladóbbak individualizációjával egyre inkább csökken a csoport nagysága és végül a monád egyéni lélekkel s a három emberi testtel megkezdi azt a sorozatot, ami az emberi fejlődést foglalja magában; az újjászületések általi változatos életek abszolválását.
A három emberi test az általunk "test"-nek nevezett fizikai, amivel az ember általában azonosítja magát, az asztrális, és a mentáltest. A fizikai test két részből áll; a durva fizikai testből, ami a hús-vér-csont-ideg...stb halmazát jelenti, valamint az étertestből, ami egy energiahalmaz, és magába foglalja, valamint működteti a fizikai testet. Ezt lehet is látni, ha az ember ellazított szemekkel néz a másikra (kb egy-két centis világosabb kontúr a test körül). Az asztráltest egy (az azt látók elmondása szerint) egy villódzó, változó külsejű burok, amiben az ösztönök, érzések és az érzelmek kapnak helyet, a mentáltest pedig egy többé-kevésbé szürkés-fehéres gömbforma, ami a mentális, vagyis gondolati tartalmakat foglalja magába. Az ember komplex egészként működik, tehát ezeknek a tartományoknak az ingereire is képes reagálni úgy, ahogy a fizikai test is a fizikai, illetve kémiai természetű ingereket veszi, de csak másodlagosan (a nem fizikai testeken keresztül) tudja a másfajta hatásokat észlelni. Az asztrál- és mentáltest a finomanyagi világok finomanyagi természetű ingereire érzékeny és befolyásolja ezáltal működésünket, mégha ennek általában nem is vagyunk tudatában. Ezek a finomanyagi hatások többfélék lehetnek, az egyszerűbb energitermészetűektől kezdve (ilyen például a reiki) az elementálokon keresztül az ezen világokat lakó más lények okozta behatásokig. Két fogalmat kell még tisztáznunk; a reinkarnációt és a karmát.
A reinkarnáció szó szerint újra testetöltést jelent és az egyik nagy, a világot mozgató törvény, a periodicitás egyik megnyilvánulása. A periodicitás azért nagy törvény, mert egyike a világ alap-építőköveinek. Minden periodikus alapokon épül fel, kezdve a világ létén-nemlétén, a természet körforgásainak változatos egyhangúságán át az egyéni analógiáig; testek születnek, elmúlnak, majd újra születnek és újra elmúlnak. Mindenben megnyilvánul egy lassan változó periódus, ami lényegében megad egy állandó sémát, amire újra meg újra egy az előzőhöz hasonló, de mégsem ugyanaz a felépítmény kerül. Ez a mégsem ugyanaz az a pici" többlet, ami miatt értelme van az egésznek; ez ugyanis a fejlődés. Minden fejlődik, vagy lassan, vagy gyorsan, de az egyszerűbből a bonyolultabb, illetve a fejlettebb felé halad. Ennek a fejlődésnek az egyik nagy kereteszköze a reinkarnáció, ami a legközelebbi előadás témája lesz Minket ma az a mechanizmus érdekel, aminek a vezérlésével ez a periodikus folyamat - mint egy önfenntartó rendszer - végbe megy. Ez a vezérlés a karma. A karma szó cselekedetet jelent és az akció-reakció törvényét jelenti, persze kozmikus méretben (figyeljük meg: itt is analógia van a kis és a nagy rendszerek között). A törvény alapja az, hogy minden hatásra érkezik egy ellenhatás, minden tettnek van egy eredménye, bármilyen cselekedetre következik egy azonos nagyságú és töltésű ellen-cselekedet. Voltaképpen nincs ebben semmi csodálatos, ha egy picit is belegondolunk, hogy a világ - bármilyen nagy is - de véges, mind időben, mind anyagban és energiában. Egyszer, a "teremtéskor" a Parabrahman megnyilvánul egy bizonyos mennyiséggel, amiből az egész rendszer gazdálkodik az egész ciklus alatt. Bármilyen kimozdulás bármely irányba a rendszeren belül marad és kifelé semmi nem változik. Igaz, nincs is "kifelé", mert a rendszer zárt (egy Istennek egyszerre csak egy teremtése van), tehát minden erőt követ egy ellenerő, ezáltal az eredő nulla lesz. Visszatérve a karmára: minden cselekedet szül egy másikat, minden okot követ egy okozat. Ha feltételezzük, hogy a rendszer igazságos - már pedig semmi okunk nincs az ellenkezőjét (tudniillik hogy Isten nem igazságos) feltételezni - akkor teljességgel elfogadható, hogy minden cselekvésnek van egy azzal arányos következménye. Ezeket a következményeket a vizsgált személyre, csoportra, vagy rendszerre vonatkoztatva nevezzük karmának. A karma tehát egy cselekedet esszenciája, amiben egy a cselekedetre és az elindítóra jellemző információ (töltés) van.
Formáit tekintve megkülönböztetünk egyéni-, csoport- és kozmikus karmát. Az egyéni karma egy bizonyos személy cselekedeteinek a következménye, ami természetszerűleg szorosan összefügg más egyének cselekedeteivel, hiszen az emberek közötti érintkezés egy közös felületen megy végbe. Így kialakulnak mindenkinél karmák, de ezek ugyanakkor a másik résztvevőre vonatkozó jellemzőket is hordoznak, tehát egy személyhez kötött tartalom is megjelenik a cselekvés általános tartalma mellett. Ezekből a személyre szabott kötődésekből jönnek aztán létre olyan karmikus kötelékek, amik több testetöltésen átívelően is összekapcsolják bizonyos emberek sorsát. Amikor a karmáról és a karmikus kapcsolatokról szó esik, nem megkerülhető az a kérdés; ha valamit teszek valakinek, akkor ez hogyan jelentkezik a karmában? Vegyünk egy példát: ha valakit megölök, akkor az is meg fog engem valamikor ölni?
Az ezeket a folyamatokat látók megfigyelései szerint nem kizárólagos az ilyesfajta direkt megfeleltetés. A karma hordoz egy tartalmi és egy irányjelleget, tehát a cselekedet kétfelé oszlik: egyrészt fenti példánkban egy erőszakos (vagy kevésbé erőszakos, alattomos, gyengéd, ... akármilyen) életellenes aktusra, másrészt egy személy-személy kapcsolatra. Ennek a visszahatása is ennek megfelelően jelentkezik, és nem feltétlenül egyidőben: az élet elleni cselekedet is visszatér valamikor, valamilyen formában (nem biztos, hogy egy ugyanolyan gyilkosság formájában, de a töltés azonos nagyságrendű és kihatású okozatot fog eredményezni, mint amilyen az ok volt) és természetesen a cselekedet kontaktusrésze is visszatér, az érzelmi tartalmával egyetemben, az illető személyre vonatkozóan. Ezért vannak olyan esetek, amikor az ember az első pillanattól kezdve fél valakitől, holott nem tud róla semmit... magasabb testjeink töltései "emlékeznek" ilyenkor ... Az már az előzőleg elmondottakból egyenesen következik, hogy egy kellően nagy csoportban igen sok összefonódás jön létre, tehát a csoport tagjainak sok hasonló karmikus kapcsolódása támad. Sok mindent csinálnak együtt, szüleikkel, gyermekeikkel, azonos milliőt alakítanak ki maguk körül, szóval egy nagy, aránylag jól körvonalazható konglomerátumot - törzset, nemzetséget, nemzetet képeznek. Az ő közös karmájuk, ami független az egyes ember saját kis karmáitól, a csoportkarma. Ez azokból a cselekedetekből képződik, amit a csoport közösen "követ el", tehát nem az egyes egyed személyes döntése, hanem például egy törvény előírásai alapján (háborúban való részvétel, gyarmatosítás, államvallás). A népek esetében lehet igazán markánsan megfigyelni a csoportkarma működését: vannak népek, amiknek minden sikerül egy ideig, majd ahogy növekszik a közösségellenes megnyilvánulások száma, úgy kezd egyre jobban széthullani a kezdetben erős és egységes rendszer. Hol belső erők, hol külső támadások által térnek vissza az útjukra bocsátott nagy megrázkódtatások (eredményei) és lerombolják a birodalmakat. Erre van bőven példa a történelemben, gondoljunk csak Rómára, Egyiptomra, Görögországra. Érdekes, ahogy a csoportkarma "letudása" után a fizikai síkon megnyilvánul a változás: az addig oly nagyszerű nép néhány nemzedék alatt teljesen elsilányul és jelentéktelenné válik. Kimentek belőle ugyanis azok a lelkek, akik az addigi periódusban ebben a játszmában részt vettek, de a testek reprodukálása folyik tovább és olyan lelkek érkeznek, akik már nem az eltávozott "nagy csapat", hanem egy másik, alacsonyabb fejlődési szinten álló csoport tagjai. Ugyanezen analógia alapján épül fel a kozmikus, vagy más néven rendszerkarma is, ami egy nagyon nagy rendszer - bolygótól a naprendszereken át a teremtett világig - karmáját jelenti. Ami az anyagi világban megtestesül, annak van karmája és ezáltal van feladata is. Az egész világegyetemnek van feladata, amit ugyanúgy végre kell hajtania, mint a legkisebb amőbában megbújó szikrának; ez a fejlődés útjának végigjárása. Mivel Isten megnyilvánulása ciklikus (Bráhma lélekzete), nyilvánvaló, hogy minden megtestesülésnek vannak indító és végső tartalmai, amik ugyanúgy karmajelleget hordoznak, mint a többi cselekedetek vonzatai.
Elmondhatjuk: amink van, az két formában létezik; egyszer az isteni szikrában megbúvó lehetőségként (illetve karmaként), ami tartalmaz mindent, de csak mint esélyt illetve rezervált tanulási alkalmat, másrészt pedig ott vannak azok a tartalmaink, amiket az életek során összegyűjtöttünk és amik végső soron a kauzáltestben landolnak. Miket is gyűjtöttünk össze? Az asztráltestben akkumulálódtak az ösztönökön felül az érzések és érzelmek, amik fokozatosan alakulnak át jellemvonásokká és karakterünkbe épülnek be. Ezt fontos megjegyezni, mert általános tévhit, hogy az ember minden testetöltéssel csak jobbá válhat. Ez nagy vonalakban igaz is lehet, ha az össz-eredményt nézzük, de az ördög mindig a részletekben bújik meg. az az asztrál- és mentáltest, amit egy új inkarnáció kezdetén felépítünk, az addig összegyűjtött tartalmainkat használja építőanyagként. Nézzük meg tüzetesebben ezeket a tartalmakat. Alapként el kell fogadnunk, hogy az egész felépítmény azon az alapon nyugszik, miszerint semmit nem kapunk ingyen. Csak azzal rendelkezünk, ami bekerült a rendszerünkbe. Gyakori tévhit, miszerint "...majd odaát jobb lesz, majd ott már megértem, majd odaát már képes leszek rá...". Nos, ez nem megy... abból kiindulva, hogy minden anyagi, illetve energia - mondjuk azt; töltéstermészetű - testjeinkben kialakul egy állandóan változó, de szigorú kölcsönhatások útján működő rendszer. Ha a fizikai testet nézzük, ez a test áll egy hordozó, egy felépítményi, egy ellátó és kivitelező rendszerből; úgy mint csontozat, hús illetve a belső szervek, nyirok- és vérellátó hálózat, valamint az izomzat az idegrendszerrel. Ha ebben a rendszerben valami nem kielégítően működik, akkor a rendszer teljesítőképessége romlik, például ha a lábam nem kap elég vért, akkor elzsibbad, rosszabb esetben el is hal, vagy ha elszorítják a torkomat, akkor megfulladok, mert nem jut be a szervezetbe levegő. Ha a vérellátó rendszerben levegőbuborékok jelennek meg, akkor az embóliát okoz... stb. Mivel a fizikai test felépítése megfeleltethető a magasabb síkú működéseknek - tehát a szervekben nyomon követhető a két magasabb test állapotváltozása (nagyon jó példákat ír R. Dahlke: "A lélek nyelve a betegség" c. könyvében), ez feltételezi, hogy a magasabb testekben is folyamatok játszódnak le és ezek befolyásolják a fizikai működést. Ez eddig köztudott... ha viszont továbbgondoljuk, akkor az a legnyilvánvalóbb, hogy legelőször nem a fizikai fog változni, hanem a mentális, utána meg az asztrális és csak a legvégén a fizikai. Tehát először mentális, illetve asztrális szinten indul el egy folyamat, ami aztán a fizikai világban valamilyen módon megjelenik. A kettőt csak elméletben könnyű megkülönböztetni egymástól, mert az ember hajlamos arra, hogy ne kezelje külön az érzelmi és gondolati szférákat, ugyanis egész működésünket érzések, érzelmek és gondolatok hatják át. Gondot csak az okoz, amikor elemezni akarjuk, hogy mi van előbb; a tyúk, vagy a tojás? Azért gondolunk valamire, mert egy érzés beindított egy mechanizmust, vagy magától, tisztán mentális indíttatásból, egy gondolkodási folyamat eredményeképpen keletkezett az a gondolat...? Ha tehát magasabb síkon olyan elemek kerülnek a rendszerbe, amik az optimális működését nem teszik lehetővé, akkor fizikai síkon sem remélhetünk csodát. Ha egy meglévő, kidolgozott jó tulajdonságunk ellenére cselekszünk, akkor ez vissza fog hatni és lerontja a már megszerzett tulajdonságot valami függelékkel (ami először csak egy töltés, de meg is erősödhet, ha rendszeresen kap utánpótlást, és modifikálhatja az illető tulajdonságot). Az emberek nagy többségére elmondhatjuk, hogy ösztönlény. Ez eléggé degradálóan hangzik, de nem pejoratív értelemben kell érteni. Az ösztönök alapvető programok, melyek a test(ek) fennmaradásának és reprodukciójának automatizmusáért felelősek, így általában csak nagyobb nehézségek árán lehet működésüket hatástalanítani. Például az ember képtelen arra, hogy puszta kézzel megfojtsa magát, vagy ne vegyen lélekzetet. Ugyanilyen ösztöni vezérlésű a fajfenntartási indíttatás is, hiszen valahogy gondoskodni kell arról, hogy mindig legyen elegendő utánpótlás a leszületni-vágyó lelkek számára. Azért vannak gyerekeink, hogy majd nekik is legyenek és mindig legyen új és alkalmas test, amibe újjászülethetünk J (persze, ez csak nagy leegyszerűsítése a dolgoknak, ide még visszatérünk). Tehát az ösztönök vezérlik az emberek nagy többségét. Szinte minden tevékenységet vissza lehet vezetni a szexuális- és/vagy az életösztön valamely megnyilvánulására. Miért dolgoznak az emberek? Ételért, italért, fedélért, párért, gyermekért... majd amikor ezek már megvannak, akkor kezdik előről, más formában, más oldalról, más megközelítésben, de lényegében mindig ugyanarról szól a játék: a hatalom, a vagyon mind a fizikai létben való meggyökerezés mélységét és többszörös bebiztosítását célozza meg. Persze, az asztrális tartalmaknak csak a legalja az ösztönszintű vezérlés, az ennél finomabb szabályzók az érzések és az érzelmek. Ezek már nem eleve beépítettek, ezeket meg kell szerezni, életek, tapasztalások hosszú során át. Az ember alapvetően ösztönösen cselekszik, de egy idő után rájön, hogy nincs egyedül a világon. Ez evidenciának tűnik, pedig nem az: ha megnézzük a környezetünket, biztos találunk benne néhány olyan egyént, aki soha senkire nincs tekintettel, mindig csak a saját érdekét (esetleg a legszűkebb családi, vagy baráti kör érdekeit) tartja szem előtt. Ez is természetes stációja a fejlődésnek, hiszen a távolugró sem képes egyből világcsúcsot ugrani, hanem először csak kis helyi versenyeket nyer meg, majd megyei bajnokságot, aztán országosat, míg eljut a világversenyekre. Az érzéseket is fokozatosan alakítja ki az ember, ahogy a durva asztrális anyag melett felszaporodik a finomabb és egyre jobban befolyáshoz jut a működés vezérlésében. Az érzések finomított fajtája az érzelmek nagy csoportja, ami már nagyon messzire kerül az ösztönszint önzésétől, bár természetesen szoros rokonságban van vele (ezek a szint legdurvább és legfinomabb anyagai). Ezekből épül fel tehát az asztrál- vagy másképp érzelmi test, ami a kezdetlegesből a bonyolultig megszerveződve éppúgy működési sémáknak van alávetve, mint a fizikai test. A dolgot komplikálja, erre a működésünkre nem figyelünk annyira, mint fizikai testünk jólétére, vagy esetleges anomáliáira. Pedig azok a tulajdonságaink, amikre büszkék vagyunk, vagy éppenséggel szégyelljük őket, jórészt asztrális - tehát érzés/érzelmi szintűek. Ilyenekre gondolok - persze, a teljesség igénye nélkül - mint szorgalom, lustaság, kedvesség, barátságosság, mogorvaság, irígység, bosszúállás, bizalmatlanság, hazugság, zárkózottság, számító, alkalmazkodó attitűdök, bizonytalanság, nyíltság, bátorság, vidámság, magabiztosság, érzéketlenség, kitartás, makacsság, jóindulat, stb. Ezek a tulajdonságok szerzettek, tehát kialakultak, és ami fontos: beépültek a működésünkbe! Meghatározzák reakcióinkat a világ ingereire, de még sokkal előbb beépültek jellemünkbe! Ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy hiába halunk meg, asztrális és mentális tartalmaink a következő újjászületéskor onnan visznek tovább, ahol az előzőnél abbahagytuk. Utalnék itt Khalil Gibranra, aki a Próféta kertjében ezt így fogalmazza meg: "A halál semmin nem változtat, csak a maszkon, mely arcunkat elfedi. Az erdész erdész marad, a paraszt meg paraszt. " Mit viszünk még magunkkal? Félelmeket, elfojtásokat, blokkokat. Ezek is asztrálszinti tulajdonságok és megvan az a kellemetlen hatásuk, hogy egyrészt akkumulálódnak, másrészt nagyon érzékenyek vagyunk rájuk. Erősek. Képesek egy szerzett, amúgy kedvező tulajdonságunkat fölülírni és hatástalanítani. A félelem megér egy külön misét; annyira erős hatású - szinte alapvető - tulajdonság, hogy majd' minden cselekedetünket és viselkedési sémánkat motiválja. Ha valaki jó mélyre leás, szinte mindennek az alján ott találja. Ebben a tárgyban van a buddhistáknak egy nagyon jó kis könyve, a Szatthipatana szútra - érdemes elolvasni. Az elfojtások részben már egy magasabb működési szinten vannak, mint a félelmek, mert ahhoz, hogy valaki valamit elfojtson, nem csak félelemalapú vezérlés kell, hanem mentális is. Fel kell ismerni hozzá (valamilyen szinten), hogy az ösztönös vezérlés nem kompatibilis a környezeti elvárásokkal és sok esetben káros visszahatásokat eredményez. Ettől a felismeréstől az ösztön hajtóereje nem lesz kisebb, de az illető visszafogja magát (önkorlátozást alkalmaz), hogy ne kerüljön konfliktushelyzetbe. Például gondoljunk bele, milyen udvariasan képesek az emberek viselkedni egy hivatalos vacsorán, holott az ösztön a legcsekélyebb éhségérzet esetén is azt diktálná, hogy már tömje is magába az illető az ételt. Ugyanez a séma alkalmazható a két nem egymással való viszonyára és érintkezésére, ennek szélsőséges - ösztönvezérelt - formáinak elképzelését mindenkinek a fantáziájára bízom. Az ilyen visszafojtások esetén persze feszültség keletkezik az emberben, mert hisz a megszokott, illetve kívánt sémája ellenében cselekszik és máris keletkezett egy blokk. A blokk egy olyan energiacsomag, ami gubancos... elzárja a normális haladási irányt és ezáltal zavart hoz létre a rendszer működésében. Tehát hiába értünk meg valamit (mentális szinten, tehát az elme eszközeivel), ha asztrális berendezkedésünk (felépítésünk) megakadályoz az ésszerű alkalmazásában. Vegyük a dohányzás példáját: mindenki tudja, hogy káros, rákot, meg egyéb betegségeket okoz. Mégis, csak nagyon kevesen képesek abbahagyni. Jó, lehet erre mondani, hogy közrejátszanak a fizikai függőséget okozó kémiai összetevők, a nikotin beépülése a szervezet napi működésébe. A kutatások szerint viszont a nikotin működéshez szükséges dózisa három hét alatt kiürül, az emberek nagyobb része meg utána is szenved a cigaretta hiányától... L . Miről van szó? A vágy megmaradt, a szokás kényszere megmaradt és hiába vagyunk mentálisan túl a rossz szokáson, asztrálisan nem tudunk tőle szabadulni. Vagy nézzünk egy tisztán blokkvezérelt, asztrális és mentális esetet: mindenki látott már meztelen embert, mindkét nembelit. Mégis, a legnagyobb nyári hőség idején sem jutna senkinek eszébe ruha nélkül feküdni ki napozni a Városliget füvére, ugyanakkor egy tengerparti fürdőhelyen, vagy Délegyházán esetleg gátlások nélkül megteszi. Miről is van itt szó? Nem újság senkinek a meztelen test látványa, de a bennünk lévő gátlás (blokk), jelen esetben beültetett leszabályzás megakadályozza, hogy az elme logikája szerint +350 C-nál pucéran sétáljunk az utcán, holott az ember legszívesebben a bőrét is levenné. Maradjunk még kicsit a blokkoknál. Ezeket ugyanúgy cipeljük magunkkal, mint bármi mást, amit megszereztünk. Voltaképpen a blokk is egy tulajdonság, csak épp a legtöbb esetben nincs nevesítve, mert túl komplexen jelenik meg ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen. Mindenesetre telve vagyunk blokkokkal és cselekedeteink attól függnek, hogy éppen milyen blokk hatása alatt állunk. Olyasmi ez, mint egy bonyolult kötélhúzó verseny: a bennünk lévő tartalmak bizonyos irányokba igyekeznek elmozdítani minket, közben hol erősítik, hol meg kioltják egymást. Nem igazán tudunk mit kezdeni velük, hiszen mélyen belénk vannak épülve és személyiségünk részének fogadjuk el legtöbbjüket: "én" bátortalan, vagy határozatlan vagyok, nem tudok vért látni, vagy nem bírom, ha kiabálnak velem... mindenki megtalálhatja magában, mi az, ami a legjobban kihozza a béketűrésből. Blokkvezérlésünk mutatkozik meg szokásainkban is; vannak szituációk, amiket mindig egyformán kezelünk, és erre azt mondjuk; "én ezt így szoktam". Miért szoktam így? Mert ez kelti a legkevesebb feszültséget bennem. Innen aztán az ember meg is nyugszik, mert a szokás sok esetben felmentést ad a további gondolkodás alól. Nem kell vele külön foglalkozni... pedig csak egy jól fejlett blokk az alapja, ami egy bizonyos cselekvési sémában tart bennünket. Amíg ezeket a blokkokat ki nem tudjuk oldani, addig minden cselekedetünk kényszeres lesz. A blokkoldásra vannak különböző technikák, kezdve a rebirthingtől a reikin át a szellemtudomány módszereiig. Ennek egyébként az a távolabbra mutató jelentősége, hogy azonos típusú cselekedetek azonos tipusú karmákat fognak eredményezni... L . Ha valakiben feszültséget keltenek a gyerekek és mindig kiabál velük, akkor egyrészt mélyebbre tapossa a "gyerekekkel kiabálok" vályút, másrészt - a karma természete folytán - olyan szituációban születik újjá, hogy megtapasztalja a gyerekkel való kiabálás kellemetlen következményeit, miáltal egyrészt szenved tőle, másrészt újabb megerősítést kap az a szituáció, hogy a "gyerekekkel mindig kiabálnak". Circus viciosus... ebből a körből csak a tudatosság növekedésével lehet kilépni. Mi által mennek végbe ezek a folyamatok? Természetesen töltések által. Nevezhetnénk ezt a valamit szellemanyagnak is, mert voltaképpen nincs túl nagy különbség a kettő között, de a töltést egyszerűbb elképzelni.
A régi indiaiak a tulajdonságokat (minőségeket) nagyon leegyszerűsítve, ún. GÚNA-val jelölték. Három alap-gúnát különböztettek meg, a tamasz (tehetetlenség, szunnyadás), a radzsasz (rendezetlen mozgás) és a szattva (harmonikus egyensúly), az összes többi tulajdonságot e három különféle arányú keverékére vezették vissza. A legkezdetlegesebb tulajdonság a tehetetlen szunnyadás, a kívánt végcél a tökéletes harmonikus kiegyensúlyozottság. A kettő között a dinamizmus képezi az összekötő elemet. Persze, ez csak így elmondva hat ennyire egyszerűnek, hiszen a két végpont között rengeteg variáció létezik. Amit meg kell értenünk (ha ezt a modellt akarjuk segítségül hívni): ezek a tulajdonságok, illetve a keverékeik nem elméleti, hanem nagyon is létező anyagi, illetve tetszés szerint energetikai faktorok, amik létrejönnek, és befolyásolják az ember - a teljes, tehát három testből álló ember - működését. Bármely tulajdonság olyan, mint egy gyógyszer; serkent, vagy gátol bizonyos tevékenységeket, működési, gondolkodási, vagy érzelmi programot és terelgeti az embert bizonyos irányba. Nem igazán lehet számba venni, mennyi és miféle hatások ezek, hiszen személyre szabottan alakultak ki és szoros összefüggésben vannak a kiváltó okokkal is. Mindazonáltal vannak nagyobb csoportok, amik minden embernél beazonosíthatóak, mert azonos körülmények váltották ki őket azonos, vagy majdnem azonos pályát befutott embereknél, ezek az asztrálszint félelmei, vágyai, és az ösztöni megnyilvánulások, valamint a mentális kvalitások, amiket a gondolati szféra fejlettsége határoz meg; erre is van egy halom jelző, amivel a mentális tartalmakat le lehet írni: intelligencia, értelem, okosság, butaság, szellemesség, logika, kreatívitás, fogékonyság, irányítóképesség, következetesség, meghatározó, szintetizáló, együttérző, racionális, innovatív, analitikus, absztrakt, intuitív, lényeglátó, belátó alkat... biztos lehetne még folytatni. Mindezek a töltések összességükben alkotják azt a rendszert, ami a személyiség tartalmait megadja. Azt mondják (nagyon helyesen), hogy az ember mindig változik, hát persze hogy a tartalmai sem maradnak állandóak, mikor folyamatos energiamozgások zajlanak minden szinten, minden ingerre, legyen az külső, vagy belső. Ez egy ördögi kör, mert amíg tele vagyunk töltésekkel, addig azok motiválják minden cselekedetünket és ezért a cselekedetek magukon viselik a ránk jellemző mintázatot. Nem lesznek tiszták és elvonatkoztatottak, és új karmákat fognak okozni. A töltéseket meg kell szüntetni. Ezért keresik keleten az ürességet. Nem a semmire vágynak, hanem a káros töltésektől mentes létre, ahol lehet úgy létezni, hogy maga az elvont lét (isten) a cél, nem pedig valamilyen vágy, érzelem, vagy gondolat beteljesítése. Mindazonáltal a megszüntetés nem elnyomást, elfojtást jelent. Az ezt látók egybehangzó állítása, de az általunk is ismert fizikai törvények szerint is a töltéseket ki kell sütni, a feszültségeket meg kell szüntetni, azaz az asztrális és mentális vágyakat ki kell élni. Ezt lehet kontroll nélkül, szabadjára engedve és ellenőrizve, fegyelmezetten végezni. Az előbbi a kezdetlegesebb forma, a primitív, vagy még vakon tévelygő, a másik meg az úton visszafelé elindult, önmagáért felelősséget viselő ember jellemzője. A világ egy nagy iskola, ahova járni kell. Lehet fogcsikorgatva járni és kelletlenül tanulni nap mint nap, és lehet jó hozzáállással, érdeklődve, alaposan, kihasználva a rendelkezésünkre álló időt elsajátítani a tananyagot. Bizonyítványt úgyis csak akkor kapunk, ha teljesítettük a követelményeket. Meg kell próbálni mindent, hogy legyen róla tapasztalatunk, de nem kell leragadni semminél, mert csak a magunkkal cipelt ballaszt növekszik, amitől egyszer úgyis meg kell szabadulni. Annyit kell megjegyeznünk, hogy amíg aktív töltések, feszültségek vannak bennünk, addig nem nagyon tudunk előre haladni az igazi spirituális úton. Persze, nem kell elkeseredni; ez a stádium az út fontos része, mert minden érzelmi, vagy gondolati akadály leküzdésével fejlettebbé válnak eszközeink. Jól dolgozni pedig csak jó eszközzel lehet.
Az eszköz javítása az a feladat, amit a napi életben kell megtennünk. Tudomásul kell venni, hogy ez egy hosszú és fáradságos út, ahol nem fogják helyettünk elvégezni a munkát. Soha, senki. A mi tartalmainkat magunknak kell megszerezni, kialakítani és olyan állapotra formálni, hogy fejlődésünket szolgálják. Erre nem elég napi kétszer fél óra csendes meditáció, vagy hetente egyszer elmenni valami klubba, ahol az emberek jólnevelten mosolyognak mindenkire, és egymásnak ecsetelik, mennyire jutottak a helyesnek tartott, vagy divatos úton. Könnyű a világot "en gros" szeretni, sokkal nehezebb a részeges szomszédot. Lehetünk részvéttel az éhező bangladeshiek iránt, nem sokat ér, ha itthon nem vagyunk képesek egy huszast adni a hajléktalannak. Sokszor nem vagyunk képesek...és épp ebben rejlik a napi feladat, amivel többet érünk el, mint a kényszeresen betartott félórás meditációkkal; ismerjük fel hiányosságainkat és minden pillanatban törekedjünk a jobbításra. Tudatosan kell figyelnünk arra, mi az, ami idegesít, taszít, vonz és általában - problémát okoz. Meg kell találnunk a kulcsot önmagunkhoz, hogy ismerjük azt a szekeret, amin utazunk. Csak akkor tudjuk irányítani, ha értjük a működését. Csak akkor tudunk rajta kereket cserélni, ha tudjuk, hol vannak a csavarok, vagy peckek, amik rögzítik a kereket. Defektes kerekekkel döcögünk az úton, mert azt sem tudjuk, hogy milyen az ép kerékkel való utazás. Persze, ez nem könnyű feladat és ne is gondoljuk, hogy egyik napról a másikra képesek lennénk feldolgozni eddigi inkarnációink felgyülemlett salakját. Szerencsére nem is kell mindent egyszerre megoldani, mert mindig van egy viszonylagos újrakezdés.

A reinkarnáció működése a gyakorlatban
Az elmúlt előadás kapcsán kaptam olyan visszajelzést, miszerint valaki csalódott, mert a cím alapján azt várta, hogy pl. részletes technikákat fognak itt elmondani arról, hogy milyen módon történik a regresszió az előző életekbe, hogyan lehet abból összefüggéseket kiolvasni. Sajnálom, hogy csalódást okoztam - talán másnak is volt ez irányú hiányérzete - de ez most sem lesz másként; konkrét technikákat nem fogok ismertetni. Egyrészt azért, mert nem az én olvasatomban annak nem egy előadás keretei között van a helye, hanem tanfolyammal egybekötött gyakorlati foglalkozásokon, értő és tapasztalatot szerzett terapeuta irányítása és felügyelete mellett. Másrészt maga a téma nem korlátozható egy módszer ismertetésére és nem is kezelhető átfogóan egy regressziós visszavezetéssel. Az átlagos regressziós visszavezetés olyan, mintha valaki az alapján alkotna képet Mo.-ról, amit az elsuhanó InterCity ablakából lát. A regressziós visszavezetés nem azonos azzal a gyakorlattal, hogy leviszik a pacienst alfába és rábízzák a fantáziájára, hogy mit lát! Voltam ilyen "visszavezetésen"; hát én annyi gazdag embert, meg szép és fiatal nőt az életben nem láttam...L Mármint mindenki vagy gazdagnak és hatalmasnak, vagy gazdagnak és szépnek találta magát előző életében. Egy sem akadt, aki átlagember, vagy annál rosszabb lett volna... Ezek a fantázia, illetve vágyaink játékai. Ha valaki elmúlt életeinek eseményeire kíváncsi, el kell menni egy komoly, tapasztalt, felelősségteljes látóhoz, és konkrét dologra rákérdezni. Bár nem igazán látom szükségét, hogy megtudjuk, milyen csirkefogászatokat követtünk el előző életeinkben. Nem lenne hasznunkra a konkrét eseményről szóló információ, a hatása meg úgyis velünk van. Ami az összefüggések kiolvasását illeti; abból a pici szeletből, amit az ember lát(hatna), nem igazán lehet az egész megtett útra vonatkozó következtetéseket levonni. A karmák összességét és az egymáshoz, illetve mások karmáihoz való kapcsolódásukat meg amúgy is csak a Lipikák, illetve az egyes ember esetében nagyon magas szinten álló mesterek látják át. A reinkarnáció nem más, mint az a folyamat, amikor a szellem új testet készít magának, hogy a fizikai síkon tudjon tevékenykedni. Ez a test (ami voltaképpen három), csak eszköz. A szellem nem azonos egyikkel sem, bár ezeknek a testeknek a finomanyagi összessége alkotja a lelket, ami egy-egy inkarnációban a szellem anyagi megtestesülése. Nézzük a reinkarnáció folyamatát, a halállal kezdve. A fizikai test halála nem elmúlás, hanem az ember lényegi részeinek átmenete egy anyagi síkról a magasabbakra. Amit elhagyunk, az a fizikai sík. A fizikai test funkcióképességének megszűnésével az abba beburkolózott lélek megszabadul az anyag kötésétől és elhagyja a fizikai síkot. Lassan visszavonul egy köztes állapotba, ahol van még érzékelés a fizikai sík ingerei iránt, de már nincs eszköze válaszolni, reagálni rájuk. Először felbomlik a fizikai testtel való összeköttetés és az étertestbe burkolt lélek még "földközelben" időz. Érzékenyebbek számára ilyenkor esetleg még látható is, mint áttetsző, fehéres alak, aki őrzi levetett testének jellegzetes vonásait. A fizikai testtel maga mögött hagyja azt az eszközt, ami ebben a környezetben lehetővé tette, hogy cselekedjen, tapasztalatokat gyűjtsön és általában megnyilvánuljon. Amit összegyűjtött - az összes információ, emlék, tapasztalás, érzés, érzet, stb. - mind az asztrál- és mentáltestében kap helyet és vele együtt elhagyja a fizikai síkot. Pár hét után általában az étertest is felbomlik. (az étertest nem igazán önálló test, hanem inkább a sűrű fizikai test kapcsolatáért a magasabb testekkel felelős, és itt kapnak helyet az energiaközpontok nem fizikális összetevői is). A lélek eléri az asztrális sík alsó rétegét, a legdurvább szintet. Ez az ösztöni, primitív szféra az a bizonyos purgatórium, illetve pokol, amiről a vallások beszélnek. Mivel az "ember" asztrálteste az asztrális sík anyagaiból épül fel, lesznek benne minden nagyságú és finomságú asztrális összetevők, így általában olyanok is, amik ennek a síkrésznek az anyagával megegyeznek. Amíg ezek az összetevők el nem távoznak az asztráltestből, addig a lélek ezen a szintszakaszon marad. Ha nagyon sok összetevője köti ide, akkor addig marad, míg ezek mind el nem oszlanak. Miből is állnak ezek az összetevők? Hát az elmúlt élet érzéseiből és érzeteiből. Az egész asztrálsík érzésekből, érzetekből és érzelmekből épül fel. Minden, amit éreztünk elmúlt életünk folyamán, ezen a síkon kerül feldolgozásra, ami azt jelenti, hogy az érzetek, érzések és érzelmek lényege, rezüméje maradandó nyomot képez a visszahúzódó lélek finomabb összetevőiben és mint rejtett, de megszerzett tulajdonság-összetevő gazdagítja a maradandó lényt, minden testetöltésünket magába foglaló felsőbb Énünket. Az asztrálsík elhagyása után a lélek mentálsíkra vonul vissza. Ez a gondolatok világa. Talán felesleges megemlíteni, de a gondolatok is anyagi részekből állnak. Minden gondolatnak van tömege és energiája, csak jelenlegi eszközeinkkel nem vagyunk képesek megmérni. Észlelni viszont tudjuk, ha képesek vagyunk magunkban egy kis csendet csinálni. Amikor megpróbálunk nem gondolni semmire, ez egy pár pillanatig menni fog, aztán észrevehetően megjelenik egy, vagy több gondolat. Van eleje, betölti az elmét és ha hagyjuk elmenni, akkor elkaphatjuk a végét is. Talán még a formáját is felfoghatjuk. A gondolatoknak formájuk van, töltésük és tartalmuk. Minél nagyobb egy gondolat energiája, annál több hasonló töltésű anyagot képes magához vonzani. Növekedni, erősödni fog, majd megtalálja az utat, hogy mind sűrűbb anyagi mezbe öltözve (asztrális kapcsolódás - vágy) valamilyen módon valóra váljon. Tehát megérkezett a lélek a mentálsíkra és itt is végbemegy ugyanaz a folyamat, ami az asztrálsíkon; leválnak belőle azok az anyagrészecskék, amik a sík anyagával azonosak. Ez persze egy bizonyos időt vesz igénybe, addig a lélek ezen a síkon marad. Ha sok anyagból állt a mentálteste, akkor sok időt fog eltölteni ezen a síkon, ha magasabb testjei jószerivel csak asztrális anyagból tevődtek össze, akkor csak keveset. A mentálsík felső része - persze, ez az alsóbb/felsőbb csak illuzórikus, mivel itt anyagi minőségekről van szó - az ún. kauzálsík. Ez a sík köznapi nyelven a mennyország. Ez az otthon, igazi lényünk, az isteni szikra lakhelye. Itt tárolódik mindaz, amit inkarnációink során összegyűjtöttünk: ez a kincseskamra - meg a szikár, meztelen valóság; ennyink van... itt dologtalanok vagyunk, ez a kiindulópont, az abszolút pihenés helye. A kauzálsík az úgynevezett forma nélküli gondolatok világa, itt már csak ideák vannak, elvont fogalmak. Minden először idea-szinten fogalmazódik meg, erre rakódik rá a felépítmény. Ezen a helyen nincsenek már napi gondok, csak tapasztalatok és eredmények. Az Én-szikra látja elmúlt életeit és levonhatja a végső konklúziókat mindabból, amit eddig megtapasztalt. A reinkarnáció tehát az ember maradandó részének új testbe költözése, és azt a célt szolgálja, hogy az előző élet tapasztalataival gazdagodott isteni szikra (a dzsivátma) új eszközökkel, kipihenten tudjon aktivizálódni és új tapasztalatokra szert tenni olyan körülmények között, amire a finomanyagi világban nincsen módja. Nézzük meg, milyen felszereltséggel indul neki ez a kis szikra egy új inkarnációnak...? Három faktor határozza meg az új testetöltés paramétereit: belső, külső és független tényezők. A belső tényezők azok a tapasztalások, amiket az elmúlt élete során összegyűjtött. Minden, amit felszedett, valamilyen formában ott bújik benne. Lefoszlottak már a direkt emlékek, de megmarad a lenyomatuk a kauzáltestben eltárolt asztrális és mentális, valamint energetikai tartalmak formájában. Másodszorra vehetjük azokat a hatásokat, amiket a világ felé produkált, a cselekedeteit, másokkal és a környezettel szembeni ténykedését. Elmúltak az események (csak az akasha őrzi meg a konkrét cselekedeteket), de visszamaradtak azok a karmikus kapcsolódások, amikről a múlt alkalommal volt szó. Harmadszorra pedig van egy személytől független külső tényező, ami a testetöltés külső körülményeit rendeli az adott inkarnációhoz. Ez a külső tényező egy nem emberi fejlődési vonalon lévő faj, a Lipikák. Nézzük először a belső tényezőket: mint már emlitettük, az összes cselekedetnek van egy bizonyos rezüméje, ami egy nagyon gazdag leveshez hasonlítható; mindenből van benne egy kicsi, ami megadja a pillanatnyi állagát, ízét, hőmérsékletét. Vannak benne dolgok, amik erősítik, vannak, amik semlegesítik egymást, de benne vannak! Ez nagyon fontos! Amit megszereztünk, az bennünk van még akkor is, ha nem érezzük jelenlétét, mert esetleg egy másik hatás épp elnyomja., és működik akkor is, ha ezt a hatást nem vesszük észre, mert egy másik érzet erősebb. Tehát az az asztrális és mentális tartalom, amivel nekikezdünk egy új testetöltésnek, minden eddigi tapasztalásunk eredményét magába foglalja, mind asztrál- mind mentálszinten. Ezt a levest lehetetlen lenne leírni, mint ahogy senkinek sem lehet elmagyarázni egy étel ízét; mindenkinek egyéni levese van, persze nagyobb közös jellemzőkkel: híg, sűrű, erős, sós, darabos, krémes... A szerzett tartalmaink is csak ilyen nagyjábóli csoportosításban ismertethetőek; arról vannak leírások, hogy miből várhatóan mi lesz, de ez annyiféle variációban képzelhető el, ahány ember csak van. Az asztrális oldalon vágyakból és a törekvésekből képességek lesznek, a sikerek lelkesedés, a siker hiánya érdektelenség formájában fog jelentkezni (itt is megfigyelhető a kettősség: a tartalomnak van egy minőségi és egy energiai- töltésjellege). Mentálsíkon a megformált, kitartó gondolatok a jellemet alakítják (mind "jó", mind "rossz" irányban), a szellemi tapasztalat bölcsességé válik, míg a fájdalmas tapasztalatok lelkiismeretként manifesztálódnak.
Ugyancsak adottságként visszük magunkkal az energetikai összetevőket, tehát a szokásokat, a blokkokat és a beidegződéseket, amint arról már volt szó. Külső tényezőként vesszük a karmák csoportjait; általános, legnagyobb keret a rendszer-, vagy kozmikus karma, ami azt szabja meg, hogy most épp melyik bolygón, milyen rendszer részeként inkarnálódunk. Ez eléggé távoli és ködös dolog, a mi szempontunkból csak mint adottság van jelentősége. Jobban húsba vágó a meglévő csoport- és egyéni karmáink összetétele és érettségi foka. Ami az összetételt illeti: a társadalmi keretek között nagyon sok csoporttal kerülünk karmikus kapcsolatba és gyűjtünk be ezáltal csoportkarmákat, kezdve az evezőpados lázadó társakkal szerzettől a bennszülöttek jó szándékú térítésén keresztül az EU csatlakozással okozottig. A csoportkarmákat nem látja át az átlagember, mert magasabb rálátást igényelnek mások - több csoport, nép - karmáira. Az egyéni karmákat kauzálszinten látja az ember (az egyes ember maradandó énje, természetesen). Tudja tehát, hogy valamely eseményből mi származott és még mi várható (ez persze nem jelent jövőbe látást, mert a mikéntje még rengeteg eshetőségtől függ. Mi szerint áll még össze a csomag? Említettük, hogy vannak lappangó, érett és megnyilvánuló karmák. A lappangóval nem kell törődni, az majd egy távolabbi testetöltés nyűgje lesz, ami számításba jön, az az érett karma. Érett karma az, ami már nem vesz fel a cselekményekből töltéseket, vagy a meglévő töltés elérte benne azt a szintet, hogy aktiválódjon (a mennyiségi változás átcsap minőségibe). Ezeket a karmákat felfoghatjuk súlyokként is, amikből úgy kell összeválogatni egy hátizsákra valót, hogy menni is lehessen vele, el is férjen a zsákban, ne rongálják egymást, és ne üssünk meg vele más járókelőket sem. Ez nyilván nem könnyű feladat, de nem is kell egyedül elvégezni. A leírások szerint az új testetöltés karmáit a Karma Urai, más néven a Lipikák - akik nem emberi lények, válogatják úgy össze a karmák hatalmas seregéből, hogy ne is legyen sétagalopp az előttünk álló testetöltés, de ne is rokkanjunk bele a feladatba. Bizonnyal a fejlettebbeknek van beleszólásuk a dologba, elvégre a mi csomagunkról van szó, de nem hiszem, hogy teljes egészében ránk lenne bízva, hiszen akkor a "nemszeretem" karmákat, amiket a régmúltban termeltünk be (kegyetlenkedések, szadizmus, különféle "filiák" (tehát az alsó asztrál tombolásának következményei), csalárd viselkedés, hitszegés, árulás, hatalommal történő visszaélések és hasonló gyarlóságok...) jobbára csak görgetnénk magunk előtt, vagy éppen egyszerre szeretnénk letudni, amit fejlettségi szintünk nem viselne el. Valahogy ezeket is le kell dolgozni, de nem szabad, hogy felboruljon az egyensúly - erre figyelnek a Lipikák. Egyidejűleg arról is gondoskodnak, hogy ezek a kiválasztott csomagok más leszületni készülő lelkek karmáival összhangban legyenek. Ezt a lélek nem képes egyedül megtenni, mert mások - gyakorlatilag az összes potenciálisan leszületésre alkalmas lélek - karmáit és azok összefüggéseit csak a Lipikák látják át. Feltétlenül fontos ugyanis, hogy az összhang minden résztvevőt előre vigyen, és ne haladja meg a lehetőségeiket, tehát ne kényszerüljön senki olyan helyzetbe, amit nem tud megoldani. Illetve ... vannak olyan helyzetek természetesen, amit az ember nem tud megoldani, mert nem is az a feladat, hogy megoldja, hanem hogy tanuljon belőle. Nagyjából ilyesmi az összes megmagyarázhatatlan sorscsapás és atrocitás, amit elszenvedünk. Ne feltételezzünk ebben semmilyen gonosz szándékot, vagy büntetést; a karma leginkább egy töltés, aminek ki kell sülnie. Úgy fog kisülni, ahogy a jellege megkívánja. Rossz tehát a kérdés: miért ver engem az Isten?!! Isten nem foglalkozik az egyes teremtmények verésével, hanem rábízza a világ igazgatását a törvényekre. A Lipikáknál tartottunk: ugyancsak az ő feladatuk a testetöltés konkrét korának és helyének meghatározása. Az eddigi tapasztalások szerint az inkarnációk az idő mentén haladnak, tehát az ember nem inkarnálódik egy már elmúlt korban, hanem a szellemi fejlettségtől függően 400 - 1200 évente következik el egy új testetöltés. Az, hogy hol és konkrétan mikor, már a karmikus állomány függvénye: itt bizony figyelembe kell venni minden lehetséges kombinációt, hogy a rendszer is haladjon előre, tehát ne csak az egyén karmái teljesüljenek, hanem a csoport(ok)é is, sőt az egész rendszer teljesítse a kijelölt feladatát. Az egyénre visszatérve: szintén nem saját döntés a konkrét fizikai helyszín és test kiválasztása, hiszen ehhez látni kell a (potenciális) szülők jellemzőit mind fizikai szinten (itt a konkrét fizikai test jellemzőire kell gondolni), mind érzelmi és szellemi tulajdonságok tekintetében. Itt kell tennünk egy pici kitérőt: más a fizikai ember és más az, aki inkarnálódik. A földi evolúció kitermelte az emberszabású főemlősöket, és ezen belül egy fejlődési vonal az embert. Ez a lény egy olyan állat, ami fejlett ösztöni vezérléssel és mentális tevékenységre való képességgel rendelkezik. A fejlett ösztöni vezérlés minden állatban megvan, a mentalitásra való hajlam nem. Az emberszabású főemlőst a benne dolgozó szellem teszi emberré. Minél jobban képes az ember úrrá lenni ösztöntermészetén, annál hasznosabb eszköze az az állat, amiben tevékenykedik. Ha nincs mentális tevékenység, vagy csak alacsony szintű, akkor az illető egyed - bár látszólag ember, hiszen beszél, jár-kel, eszközt használ - alig több egy csimpánznál, aki éli az ösztönvilágát, zabál, szaporodik, gyűjtöget, hogy legyen mit enni és a nősténynek vetni, hogy az ne menjen más hím után. Más oldalról nézve: a fizikai test egy rendszer, ami alrendszerekből épül fel, egészen sejtszintig. Egyes kutatások szerint a sejtek világa a teremtés egyik különálló ága, tehát pont olyan teljes világ, mint a miénk. Itt is előjön az analógia törvénye; a kis rendszerek nagyobbakká állnak össze és saját életük egy nagyobb élet részévé válik, miáltal a nagyobb élet cselekedetei náluk rendszerkarmaként épülnek be. Ugyanígy vesz részt az emberiség az egész bioszférával egyetemben a Föld életében és karmikus útjának teljesítésében. Visszatérve a fizikai testhez, amivel megszületünk: ez voltaképpen egy gép, amit egy bonyolult építési minta - gének, kromoszómák - alapján elementálok raknak össze. Beleépítik mindazokat a jellemzőket, amik egyrészt szülői oldalról jönnek (örökletes tényezők), másrészt az energetikai struktúrát, ami adódik az inkarnációra "szabott" energiamennyiségből, valamint az eddig felhalmozott gátlásokból, félelmekből és blokkokból. A testfelépítés durva tükröződése a magasabb testekben foglalt tartalmaknak: ha a magasabb testek kidolgozatlanok, a fizikai test is tükrözni fogja ezt vagy a funkcionalitás hibái (satnyaság, betegségre való hajlamok), vagy fizikális elnagyoltság által. Mindazonáltal ezen a téren nem lehet ex chatedra kőbe vésni dolgokat, mert rengeteg dolog határozza meg a szülők kiválasztását és az egész fizikai felépítést, de például a primitívség jegyei mindenki által könnyen felismerhetőek. Nem említettük még a konkrét családi körülményeket, ahova a lélek leszületik. Nagy általánosságban olyan szülőkhöz fog a lélek leszületni, akik a legtöbb segítséget tudják neki nyújtani ahhoz, hogy teljesíthesse életfeladatát. Ebbe belejátszhatnak a csoportkarma és az egyéni karma kötődésein túl az elmúlt élet "érdemei" is: ha valaki segítőkész és pozitív volt, akkor olyan környezetbe kerül, ahol ezt a tendenciát erősíteni tudja, és fizikai javakban is visszakap abból, amit előző életében másoknak juttatott (ezért van benne a nagy vallásokban a kötelező adakozás parancsa), ha önző és csak magára gondoló volt, akkor ez a tulajdonság fogja a születési helyet meghatározni - szegény, nélkülözésekkel teli életkörülmények döbbentik rá arra, mennyire jó kérés nélkül kapni, ha az ember rászorul. A reinkarnáció a kauzáltestből indul ki: a maradandó Én készít magának egy újabb eszközt, amivel ismét anyagi környezetben gyűjthet tapasztalatot és nem utolsó sorban törlesztheti meglévő karmikus adósságait (illetve szerezhet újabb karmákat). Ez voltaképpen egy kényszer is, mert a teremtés (az Élet) nagy játékában mindenkinek részt kell vennie, míg ezt a szintet meg nem haladja. A kauzál-én először mentáltestet készít és ehhez felhasználja azokat a képességeket, készségeket, amit az előző inkarnációkból összegyűjtött, valamint befogadja azokat a vele rokon töltésű alrendszereket, amiket maga köré vonz. Ezek a szint gondolatformái és elementáljai, amik a testen belül egséges rendszerben működnek, de azért nem adják fel saját irányultságukat sem. Emiatt jutnak eszünkbe néha teljesen elképesztő gondolatok; ahogy az elme fénye egy ilyen gondolatformára vetül, az hirtelen megjelenik és teret kap a tudatban. Nem kell tehát bűntudatot éreznünk egy-egy "piszkos" gondolatunk miatt - nem ok nélkül van velünk, de még nem ok arra, hogy gazembernek, vagy elmebetegnek véljük magunkat. A mentáltestben halmozódnak fel ezen felül az elmúlt életekből származó és most aktivizálódó képességek; az ügyesség, a készség valami iránt, a szellemi kvalitások, intelligencia, és effélék. A új mentáltest fejlettségét mindaz határozza meg, ami az elmúlt életek alatt összegyűlt; hozott anyagból építkezünk. Amit nem fejlesztettünk ki, vagy csak érintőlegesen foglalkoztunk vele, az nincs meg, az nem lesz benne. Amit sok inkarnáció óta fejlesztgetünk, az "ösztönös tehetség"-ként fog a felszínre törni ("született" nyelvzsenik, zenészek, művészek, ... stb). A mentáltest elkészülte után következik az asztráltest, az analógia ugyanaz, mint a mentáltestnél; ide épülnek be mindazon emocionális alkotók, amiket az Én eleddig összegyűjtött - illetve ezek eredői és minden olyan elem a szint (asztrálszint) anyagából, ami a belépülő kvalitásokhoz vonzódik. Asztrális tartalmainkat összefoglalva emberi - erkölcsi - konstitúciónak, habitusnak, természetnek lehetne nevezni. Ebben a testünkben rögzülnek a hajlamok, az érzelmi kvalitások, a "lelki" tulajdonságok, mint vérmérséklet, erkölcs, empátia, valamint az alapvető működési sémákat vezénylő ösztönök. Itt is attól függ a test milyensége, hogy az elmúlt inkarnációk alatt milyen szinten sikerült finomítani ösztöni működésünket; aki teljesen az ösztöneitől hajtva csak a testi, illetve altesti örömöket hajhászta, az a következő inkarnációban is olyan asztráltesttel kénytelen működni, ami őt ebbe az irányba igyekszik elvinni. Ez persze nem rossz dolog, csak épp spirituális értelemben stagnálás... nem az a dolgunk, hogy egész életünkben a hasunkat tömjük és szaporodjunk (vagy legalábbis a módját gyakoroljuk... - ez az állati lét jellemzője. Ez a két test az, amit hoztunk magunkkal, de van még egy finomanyagi testünk; az étertest. Ennek az elkészítése és megtervezése nem függ a mi hozott anyagunktól, illetve indirekt összefüggés van: az étertest közvetlenül a fizikainak finomanyagi mintája és energiaraktára. A leszületés körülményeit döntően meghatározó Lipikák adják meg a paramétereit, amikor eldöntik, hogy az adott inkarnáció hol, mikor, milyen szülők közreműködésével és milyen energiatartalommal fog elkezdődni (ez a test tárolja azt a "csomag" életenergiát, ami biztosítja az illető inkarnáció +"töltését"). Ugyancsak ez a test tárolja a blokkokat is. Ezek tartalmazzák mindazon töltéseket, amik egy-egy tulajdonságunk kifejeződésre jutását a fizikai síkon lehetővé teszik, vagy kényszer, vagy gátlás formájában. Voltaképpen mindegyik feszültséggel manipulál: az ember egy feszültségekkel teli rendszer, és mindig megpróbál a legkisebb feszültség irányába elmozdulni. Ennek azért van nagy jelentősége, mert a feszültség-alapú kényszervezérlés sokkal jobban képes befolyásolni mindennapjaink történéseit, mint egy külső körülmény. Létrejön tehát egy olyan kötélhúzásos helyzet, amiben mindig valami felülkerekedik bennünk, de nem mindig az, amit szeretnénk, vagy ami logikus lenne. Ahogy a szél belekapaszkodik a nagykabátba és elhúz az utcán, úgy viheti el az embert egy indulat, egy rosszul kezelt gondolat, vagy egy feltörő félelem. Ilyen esetekben általában durvábbik anyag minősége kerekedik felül, azaz az értelmet felülírja az érzelem, az érzelmet meg háttérbe szorítják az energetikai hatások (félelmek, gátlások, blokkok). Ezek a helyzetek az esetek nagyobb részében labilisak, tehát ami kiborul, az kis idő után vissza is tér medrébe; a félelem elmúlik, a düh elszáll, a bátorságot csak-csak összeszedi az ember, és az élet visszatér abba a nagy, tulajdonságaink által szabályzott keretekbe, amire a testekbe kódolt minőségek determinálják, de ha egy energetikai hatás tartósan képes dominálni, elhúzhatja a szekeret teljesen hibás irányba. Kérdés persze, hogy mit fogunk fel hibás iránynak?
Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a világ azért van, hogy mindent megtapasztaljunk benne és nincs semmi, ami felesleges lenne, tehát ha valaki ötször rugaszkodik neki az érettséginek, az is képviselhető, hiszen mindig tanul valami olyat, amire másképp nem lett volna módja. A másik véglet az, hogy nyílegyenesen törjünk előre, tudjuk le karmáinkat (jussunk el Istenhez) és hagyjuk el mielőbb és mindörökre ezt a földi világot. Sommásan el lehetne intézni a dolgot azzal, hogy az "igazság" valahol a kettő között van, de azért megpróbálom kicsit körbejárni. Az első esetben arról van szó, hogy valaki azért nem tud valamit elvégezni, mert vagy nincs meg a hozzá való készsége, vagy ha megvan, akkor valami más belső tartalma legátolja annak rendeltetésszerű működését. Például nem tud az illető tömeg előtt beszélni, holott egyébként jól fogalmaz, fejlett szókincse van, nem beszédhibás. Elméletileg az adottságai megvannak, de van egy jól fejlett gátlása, ami a kritikus pillanatban valamelyik szükséges összetevőt lebénítja. Vagy nem találja a szavakat, vagy szétesik a mondatfűzése, vagy dadogni kezd. Ezen nem igazán szokott segíteni, ha az illető nagyon erőlteti a nyilvános szerepléseket, mert minden kudarccal csak a blokkja erősödik. Persze nagy önfegyelemmel képes úrrá lenni a problémán, de fordítva kell hozzáállnia: nem a beszéd elmondására kell a hangsúlyt fektetni, hanem a szereplés blokkjának kioldására. Először önmaga előtt, majd egy abszolút bizalmas előtt, majd több közelálló jelenlétében kell a megnyilvánulást próbálgatni, mire kikopik a gátló töltés és el lehet kezdeni a megnyilvánítási készségek összehangolásának edzését. Lehetne persze szó bármi másról is, a metodika ugyanaz: először a durvábbik összetevőt kell hatástalanítani a gátló tényezők közül, és csak utána lehet a finomabbak felé fordulni. Tehát, maradva a példánknál: ha már a torkában lévő gombócot sikerült lenyelni, és nem utál tömeg előtt beszélni az illető, akkor "csak" az van hátra, hogy értelmesen tudja előadni a mondanivalóját - már ha van. Tehát a fizikai sík finomabb részéről, az éteriről puhítja fel az asztrálison keresztül a mentális készségekig a tartalmait, és akkor tud teljes értékűen cselekedni. A második esetben legtöbbször vallási túltengés klasszikus esete forog fenn; minden vallás megfogalmaz egy "királyi utat", ami által el lehet jutni Istenhez, gondoljunk például a Tíz parancsolatra. Ugyanilyen parancsolatok vannak a többi vallásban is, hol több, hol kevesebb. Ezeket betartva az ember valóban jobbá válik, de hosszú idő kell hozzá, ezért sokan gondolják, hogy egy erőltetett hittevékenységgel meg lehet a fáradozás, az út nagy részét spórolni. Ilyen lehet például az önmegtartóztatás, az ájatatosság, a bigottság, aszketizmus, stb. vitathatatlanul el lehet bizonyos tulajdonságokat sajátítani úgy is, hogy csak azokra koncentrálunk és minden mást háttérbe szorítunk, de ebben az esetben átesünk a ló túlsó oldalára: az erőfeszítés, hogy egy bizonyos kívánalomkörnek megfeleljünk, gerjeszt egy csomó elfojtást és blokkot, ami más területen határozottan káros következményekkel jár. Gondoljunk bele például, milyen sok pedofil botrány kerül mostanában napvilágra... Itt ugye arról van szó, hogy adva van a szexuális önmegtartóztatás parancsa, ami voltaképpen a fejlődés egy magasabb fokán szükséges, de mivel az asztrális terület (ösztönvilág) még nincs rendbe téve, a visszafojtott töltések olyan módon sülnek ki, ami eredményében sokkal rosszabb hatásokat okoz, mint amennyi haszonnal jár az önmegtartóztatás. Tehát valahol a kettő között kell megtalálni a helyes arányt: nem célszerű szabadjára engedni az ösztönöket, de nem is okos dolog elfojtani. Mint már említettem, az ösztönök töltések, a töltéseket pedig ki kell sütni, de ellenőrzötten és szisztematikusan; vagyis mindent ki kell próbálni, amire késztetést érzünk és vállalható, de mindenből tanulni is kell. Van erre egy kis zen példabeszéd: a mesternél bejelentkezik a tanítvány-jelölt, hogy jönne tanulni a mester-séget. A mester csak annyit kérdez: "Loptál már?", mire a tanítvány heves tiltakozásba kezd. Erre a mester csak annyi útbaigazítást ad: "Akkor menj és lopjál. Majd utána visszajöhetsz."
Igen, valamikor mindent ki kell próbálni, mert csak azzal tanulja meg a lélek a megkülönböztetést; mit szabad, mit nem, mi jó az előrejutás szempontjából, mi káros. Ez a tapasztalás természetesen hosszú életek során fejlődik ki. Hogyan néz ez ki a gyakorlatban? Amikor az a szikra, ami a a kauzál-testben lakik, az első emberi testbe költözik (ami egy emberszabású főemlős), szinte nincs is kidolgozott mentális tartalma, viszont tombol benne az ösztönvilág. Az asztrálszint magasabb tartalmai (érzelmek) is hiányoznak. Elkezdi élni ösztöneit, de akadályokba ütközik, mert a többi társa is ugyanezt teszi és érdekellentétek feszülnek egymásnak. Ugyanazt a nőstényt többen akarják, ugyanazt a zsákmányt többen ennék egyedül. Az ütközésekből feszültségek, a feszültségekből blokkok, az ösztönvezérelt cselekedetekből karmák lesznek. Mivel a felsőbb kontroll teljesen hiányzik, előáll a fentebb ismertetett első eset, azaz addig ismétlik a kényszeres cselekedeteket, míg az ebből begyűjtött feszültség ki nem csapja a biztosítékot és valami módon az egyed ki nem kerül az ördögi körből. Például a mohó gyerek tömi magába a sütőből frissen kivett süteményt, aztán jól megégeti a száját. Legközelebb megint odanyúl, de a süti újra megégeti. Lehet, hogy elismétli még egyszer-kétszer, de aztán a melegtől való félelem feszültsége legyűri a mohóság ösztöni késztetését. Megtanul várni, türelmesnek lenni. Piti dolog, de meg kell tanulni. Szép lassan elkezdenek kifejlődni az ok-okozat felismerések láncai, és megjelenik a kezdetleges gondolkodás, szerveződni kezd a mentáltest tartalma. Ezzel már egyszerűbb elkerülni a legnagyobb fájdalmakat, de még mindig sok az ösztöni cselekvés. Elmondhatjuk, hogy az egész működést nagyon sokáig az ösztönrendszer irányítja, és csak meglehetősen későn, kb az utolsó négy-öt inkarnációra jellemző a mentális vezérlés megjelenése. Gyakorlatilag mióta írott történelmünk van... J . Az ösztönrendszer mellett a blokkrendszer fejti ki a második legnagyobb hatást, és csak ezután következik a mentális rendszer. Ha el akarjuk kerülni azt a csapdát, hogy a blokkok által bizonyosfajta medrekben tartott ösztönrendszerük mindig ugyanazokat a vágykielégítési sémákat ismételtesse velünk - ami természetesen ugyanolyan, vagy nagyon hasonló karmák begyűjtéséhez vezet - akkor valahogy meg kell szakítanunk ezt a láncot. Hogyan lehet a láncot megszakítani? Csak tanulással és odafigyeléssel. Törekednünk kell arra, hogy tudatosan éljük az életet és tanuljunk elkövetett hibáinkból. Ne kelljen húsz pofont kapni, csak egyet... nem fog egyszerre menni, messze vagyunk még a tökéletességtől. De fontos, hogy figyeljünk magunkra és tudjunk megújulni. Ismerjük fel gyenge pontjainkat, valljuk be magunknak azokat a hibákat, amikről régóta tudomásunk van, de elintézzük egy "...hát én már csak ilyen vagyok..." -al. A múltkori kis előadást egy folyóban való úszásos hasonlattal kezdtem, erre szeretnék most visszautalni: ne sodródjunk, hanem ússzunk. sokkal többet fogunk élvezni a folyóból, mint fuldoklás közben, és nem lesz megerőltetőbb sem. Élvezzük ki az utazást.
Persze, ha nem megy, akkor sem kell kétségbe esni: majd megy legközelebb. Mindig van egy újrakezdés. De a mostani vetésen múlik, milyen lesz a "következő aratásunk".
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hitler Rejtélyes Eltűnése - II.
  2017-08-20 12:57:56, vasárnap
 
 





Képeken: Gustav Weler

Közvetett bizonyítékok Nr. 4.: A hasonmások

Már említettük, hogy az alteregók alkalmazása egyetlen korban sem volt ritkaság, ami több, az ókortól napjainkig bevett dolognak számított. Természetesen egy kis ország, kis nyelvterület ura sokszor nem juthatott hasonmáshoz, mert az alacsony népességszámban nem "termelődött ki" biológiai hasonmás. Erre annál nagyobb esély van, minél nagyobb létszámú az azonos helyen élő, azonos nyelvet beszélők népcsoportja. Egy-egy 20-50 milliós népességű területeken értelemszerűen a matematikai valószínűség is megköveteli, hogy legyenek egymáshoz hasonló nők és férfiak, akik nem rokonok, de külső jegyeikben néha ijesztően hasonlítanak.

Egy-egy több száz milliós közösségben még nagyobb az esély, hogy ilyenekre akadjanak. Meggyőződésünk, hogy Mao-Ce tungnak a maga idejében az egymilliárd fős Kínában legalább 10 nagyon jó hasonmása lehetett, de erről is majd csak idővel szerzünk pontos információkat. Ahol tehát az állami vezető vagy egyéb híres ember arca a tömegek számára ismertté válik, azt gyakorta látják (a huszadik századi filmhíradók, sajtófotók és később a televíziók világában ez már szinte normális feltétel), ott a népesség tagjai maguk is észreveszik, felfedezik maguk között azokat, akik olyannyira hasonlítanak az ismert személyhez. Nincs ez másképpen ma sem; a nyugati világban az ilyen alteregókat gyakran felhasználja a szolgáltatóipar, de olykor politikai szerepet is játszanak. Bár az igazi demokráciában nincs rájuk szükség, a fél-demokráciákban és különösen a keleti, déli diktatúrákban annál inkább.

Tudjuk tehát, hogy a zűrzavaros időkben, vagy ilyen országokban, helyzetekben nemegyszer fontos szerep jutott nekik. Sztálinnak is voltak hasonmásai, és ha másból nem, hát ebből tudnia kellett a grúz-orosz diktátornak, hogy nyilván Hitlernek is vannak alteregói.

Sztálinnak igaza volt. Tudjuk, hogy Hitlernek több hasonmását ismerték, mi több, alkalmazták.

Himmler SS-főnök egynémely, később előkerült irata is meglehetősen árulkodó e tekintetben. 1933. január 30-a, vagyis Hitler hatalomra kerülésének napját követően az illetékesek erre is gondoltak. Egy titkos parancs értelmében az ügynököknek információkat kellett beszerezniük minden olyan személyről, aki hasonlít Hitlerhez, esetleg a birodalom akkori egyéb vezetőihez (elsősorban Göring, Himmler, Röhm, stb. jöttek szóba).

Össze is szedtek több embert, akik többé-kevésbé hasonlítottak Hitlerre. Mivel az ügyet folyamatosan, egészen 1945-ig rendkívül titkosan kezelték, nem sokat tudunk arról, mi is volt a szerepük, illetve hogy mindet alkalmazták-e, voltak-e az alkalmazásnak valamilyen kritériumai, feltételei? És ha igen, akkor ezek az emberek hol és milyen alkalmakkor helyettesítették a Führert? Egyes hírek szerint néhány nagy tömegrendezvényen - ahol nem fenyegetett az a "veszély", hogy kívülállók, be nem avatottak közel kerülhetnek a "Führerhez" kézfogás, üdvözlés stb. okából, és így esetleg rájöhetnének, hogy közelről a Führer nem is úgy néz ki, mint Hitler. Például más színű a szeme, alacsonyabb vagy magasabb annál, más a hangja stb. No és természetesen csak akkor jelenhetett meg az igazi Führer helyett annak "mása", ha nem kellett beszédet mondania.

Így az is természetes - ha már ennél a kérdésnél tartunk -, hogy pontosan olyan Hitlert még a sok tízmilliós német földön sem lehetett találni. Így az a szűk kör, elsősorban a biztonsági emberek, akik a hasonmásokat "kezelték", teljes biztonsággal meg tudták különböztetni őket.

Néhány magas rangú katonatiszt háború utáni emlékeiből tudjuk, hogy míg a köznép előtt titkolták, addig a magasabb vezetés köreiben ez egyáltalán nem számított titoknak. Volt olyan tábornok, aki arra a kijelentésre ragadtatta magát: "A Kancelláriában szinte egymást érték a Hitler-alteregók!" Ami kétségtelen túlzás volt, arra azonban nyugodtan következtethetünk belőle, hogy nem egy és nem két Hitler-hasonmást tartottak "munkaviszonyban" a német vezetéshez közelálló, elsősorban biztonsági hivatalokban. Az sem lehet kétséges, hogy erről tudniuk kellett azoknak az intézményeknek - legfőbb vezetőiknek -, amelyek és akik a Führer biztonságáért voltak felelősek, hivatalos útjait szervezték, utazásaira és megjelenésére felügyeltek, azokat előkészítették. Így hát mindenféleképpen tudomással bírhatott a Doppelgänger-ekről Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője, Müller SD-főnök, Martin Bormann, Hitler titkára és helyettese, valamint természetesen a testőrség mindenkori parancsnokai, elsősorban az SS "Leibstandarte Adolf Hitler" testőrzászlóaljnál.

Mi most szűkítsük a kört 1945 végére, és természetesen a Bunkerre. Vannak adataink arra nézve, hogy legalább egy alteregó ott volt a Bunkerben, gyakorlatilag végig.

A már említett Gustaw vagy Gustave Welerről több forrás is emlékezik, bár itt-ott azt írják róla (már ha egyáltalán szót vesztegetnek rá), hogy nem eléggé hasonlított Hitlerre. Tény azonban - és erről is írtunk már -, hogy például Voss altengernagyot és más, az oroszok által odavezetett magas rangú német szemtanúkat alaposan megtévesztett még a holtteste is. Ő volt az az ominózus halott, akit voltaképpen csak azért "ismertek fel" mint hasonmást, mert stoppolt zoknit viselt! Akkor talán még sem lehetett annyira elütő Hitler külsejétől.

Róla tehát szó esik több helyen az itt gyakran emlegetett alapvető szakmunkák lapjain is. Hugh Thomas azonban minden jel szerint nem ragaszkodik hozzá, ő más indokokat keres a Bunkerben történtekre - végül is oda lyukad ki, hogy "Hitlert meggyilkolták". Ezt egy eléggé nyakatekert teóriával bizonygatja, azonban emellett nagyon sok érvet szolgáltat más verziók híveinek, nem is beszélve az általa közölt érdekes tényanyagról és a szemtanúk beszámolóiról.

Említi ugyan a hasonmás(ok) lehetőségét, de csak úgy zárójelben mintegy mellékesen, mítosznak nevezve azt! Szerinte a Voss altengernagy által a víztározóban talált hasonmás esete - idézem - "csupán pletykára alapozott feltételezés, amelyet semmilyen módon nem lehet bebizonyítani. Az is lehet, hogy csak egyszerű tévedésről van szó."

Hát ez kemény fogalmazás, egyedüli magyarázata lehet az, hogy Thomas más irányban haladt és kiselejtezett minden hírt, eseményt, tanúvallomást, sőt tényt is, ami nem illett bele koncepciójába. Tisztában vagyok vele, hogy ez a veszély fenyeget engem is, és minden kutatót, aki egy elméletet akar bebizonyítani vagy kérdéseire a választ a szerinte helyes irányban keresi. Mindazonáltal igyekszem majd a tények keskeny ösvényén maradni.

Ezek után maga Thomas is a "hasonmáshoz" menekül, de csak akkor, amikor Eva Braunról ír! A hasonmás persze nem igazi - ezt nem is állítja -, hanem bármilyen ugyanolyan korú nő lehetett, akinek a szájába rakták a ciános ampullát, összetörték, hogy majd a halott "eljátssza" az öngyilkos Eva Braun szerepét. Persze az, ami belőle megmarad a tűz után. Ilyen értelemben tehát nem beszélhetünk igazi hasonmásról. Arról sincs tudomásunk, hogy a németek valaha is kerestek volna a Birodalomban Eva Braun-hasonmásokat; nyilván nem volt rá szükségük és a Führer is ellenezte volna a dolgot.

Márpedig a hasonmások létezése és használhatósága nagyon is hasznos dolog volt a Birodalom vezetőinek, és mindinkább az lett, amikor közeledett a háború számukra dicstelen befejezése. A nagy bukás előrevetítette árnyékát. Tudjuk például, hogy a Gestapo-főnök, Heinrich Müller egy ál-Müllert temettetett saját sírjába, miközben ő meg elmenekült. Egy brit patológus professzor pedig, aki a háború után főbb háborús bűnösök halálának körülményeit kutatta és számos holttestet exhumáltatott, sok esetről mesélt, mikor a sírokban az igazi halottak helyett hasonmásokat találtak...

A Hitler-ügyben legtöbbet emlegetett hasonmás, Gustave Weler nem volt ismeretlen az oroszok számára sem!

Tudjuk, hogy az NKVD, vagyis a biztonsági-belügyi-kém stb. szolgálat, a KGB elődszervezete 1945 tavaszán és nyarán gyakorlatilag egyetlen pillanatig sem hitte el, hogy valóban Hitler elégett maradványaira leltek a Bunker melletti bombatölcsérben. Igenis, nagyon komolyan vették a hasonmás-elméletet. Maguk között szólva már csak azért is igazuk lehetett, mert a hitleri birodalomban a nácik ennél sokkal ravaszabb dolgokat is végrehajtottak, nemegyszer sokkal nagyobb mértékben is!

Ha pedig szeretett Vezérük életének a megmentése volt a cél, érte nyilván semmilyen árat nem sokallnak!

Így alakul ki a furcsa helyzet, hogy míg a náci uralom alatt maguk a német hatóságok kerestek Hitlerhez hasonló embereket - 1945 nyarán és később ugyanezt tették a szovjetek is!

Azokban a körzetekben és tartományokban, amelyeket a szovjetek szálltak meg és ahol azonnal bevezették a szovjet típusú rémuralmat (ebből lett később az NDK-nak is nevezett ál-állam), az NKVD minden városban és faluban tapogatózni kezdett. Hamar kiépülő spicli-hálózatuk révén többek közt azt is tudni szerették volna, voltak-e 1945 előtt Hitlerhez hasonló személyek és mi lett velük a háború forgatagában?

Nem volt ez rossz taktika. Az információkat "alulról" morzsánként kezdték felszedni. Abból a helyes feltevésből indultak ki: minden hasonmás előzőleg valahol, valamilyen társadalmi közegben élt, mielőtt észrevették, hogy hasonlít az újonnan felbukkant Vezérhez. Ez egyben azt is jelentette, hogy ha Hitler 1933-ban 44 éves volt, akkor a hasonmás sem lehetett nála sokkal fiatalabb vagy idősebb. Tehát aki 1933-ban vagy később 40-50 év közötti férfi volt, annak előzőleg már számos nyomot kellett hagynia a társadalomban, bárhol is éljen, falun, városban, nagyvárosban. Ugyanaz az ember most,1945-ben lehet 45-57 év közötti férfi, esetleg valamivel idősebb - bár ez nem valószínű.

Ilyen alapon közelítve értek is el sikereket az oroszok. Bernau városkában jutottak Gustave Weler nyomára; ez az ember minden egybehangzó vallomás szerint rendkívüli módon hasonlított a Führerre. Némi újabb nyomozás után kiderült az is - hála a precíz német lakcímbejelentő hivataloknak! -, hogy Weler 1944-ig Berlin-ben volt bejelentve.

És ekkor egy érdekes dologra derült fény, ami azt is megmutatja nekünk, hogy a német biztonsági szolgálat miképpen "kebelezte be" a hasonmásokat. Weler azt terjesztette rokonai, ismerősei körében, hogy őt bizony dehogy is környékezte meg a Gestapo ilyen ajánlattal, amit pedig mindenki azonnal magától értetődőnek tartott volna! Nyilván a hatóság kérésére éveken át azt kellett mondania, hogy az ő létezése és a tény, hogy annyira hasonlított a Führerhez - egyenesen ingerelte a hatóságokat és megnehezítette az ő, mármint Weler életét!

Az ismerősök úgy tudták, hogy Weler Berlinben évente több esetben volt kénytelen engedni a Gestapo hívásainak, kihallgatásainak, mi több, azt is terjesztette, hogy egyszer maga Himmler hívatta (nyilván azért, hogy megnézze, mennyire hasonlít imádott Adolf barátjára) és megfenyegette: borotválja le Hitler-bajuszát és fésülje a haját másképpen "ha nem akar bajba kerülni".

Nos, a későbbi események fényében mindez ügyesen kitalált és tervszerűen terjesztett mese volt. A Welert ismerősök körében a Gestapo azt a benyomást akarta kelteni, hogy nem törődik a hasonmásokkal, azokat nemhogy nem alkalmazza, de egyenesen üldözi, és ezek a szerencsétlen személyek, mint a biológia "áldozatai", szerfölött kényelmetlenek a hatóság számára...

Ha ez valóban így lett volna, akkor hogyan kerül Weler 1945 áprilisában a Bunkerbe, pontosan oda, ahol akkor Adolf Hitler is tartózkodik? Önmagában az a tény, hogy kétségtelenül a Bunkerben tartózkodott - amit német és orosz források is megerősítettek, igaz, ez utóbbiak már holtan találták őt ugyanott -, eltörli azt a német hivatalos verziót, mintha Welert a hatóságok nem kedvelték volna. A helyzet éppen ennek a fordítottja tehát: nemcsak "kedvelték", hanem egyenesen alkalmazták is!

Ehhez talán már nem is kell hozzátennünk: ha pedig így volt, akkor Weler nem véletlenül volt a Bunkerben!

Az orosz nyomozási eredményekből tudjuk (ezek egy része 1992 után szintén kiszivárgott), hogy az NKVD roppant hevesen vetette rá magát a Weler-nyomra, és megkeresték azokat a volt Gestapo-funkcionáriusokat is, akik a negyvenes években Berlinben Weler ügyével foglalkoztak. Megszerezték fényképét is - mi több, ez a kép meg is jelent az NKVD egyik 1945-ös belső közlönyében! A bizalmas kiadvány lévén, csak az intézményeken belül terjedt, a dolgozók egyetlen példányát sem vihették ki. A kép is bizonyítja, hogy Weler nagyon hasonlított Hitlerhez.

És most következnek azok az érvek, amelyeket megfontolásra ajánlok mindenkinek, aki valaha is komolyabban foglalkozott Hitler halálának körülményeivel. Ugyanis nem lehet véletlen, hogy a hasonmások szót a korra emlékező szemtanúk oly gyakran emlegetik többes számban!

Mert hát nemcsak egy alteregó létezett.

Az oroszok erre a Gestapo-funkcionáriusok kihallgatása közben jöttek rá. Hiszen azok is folyton többes számban használták ezt a szót! Mentek a jelentések Moszkvába, onnan pedig jöttek a parancsok: keressenek meg közülük minél többet!

De akiknek a nyomára jutottak, azokat már nem lehetett megtalálni. Mert vagy meghaltak, vagy nyomuk veszett. Nem nehéz elképzelni, hogy 2,5 milliós városban (a háború végére ennyi helyi lakos, katona és polgári menekült zsúfolódott a most már romos világvárosban) a harci cselekmények és a hihetetlen mértékű rombolások után bárkit is könnyű legyen megtalálni. Sokat segített a német alaposság, és az, hogy számos hivatal aktáit időben elmenekítették vidékre vagy az óvóhelyekre, így azok megmaradtak. Ám a hasonmásokról az oroszok nem sokat tudtak meg, talán az egy Weler kivételével.

Érdekes észrevétel merül itt fel, amire Thomas a könyvében csak halványan célzott: a Bunker-beli események miatt az oroszok másképpen viszonyultak azokhoz a hadifoglyokhoz, akiknek közük volt a Bunkerhez! Ha mindent pontosan tudtak volna pár hetes nyomozás után, akkor nem érdekelte volna őket tovább, mi lesz a foglyok sorsa. Hiszen megtették már vallomásukat, az jegyzőkönyvekbe került, kész. Az lett volna a sorsuk, ami a többi közel kétmillió német hadifogolynak és elhurcolt polgárnak, civilnek: "megrohadnak" valahol egy kazahsztáni, szibériai, ukrajnai munkatáborban, odavesznek betegségekben, kegyetlen éghajlattól, kiszolgáltatva az őrök kegyetlenkedéseinek.

De nem, velük nem ez történt! Aki a Bunker-beliek közül orosz hadifogságba került, vagy akiről ezt tudjuk, azok mind túlélték a hadifogságot is! Mi több, a legfontosabb személyek, mint Linge, az elsők között szabadultak és 1955-ben mehettek haza (Nyugat-)Németországba!

Ez azt jelenti: felülről, Moszkvából figyelemmel kísérték sorsukat. A legtöbbet még hosszú ideig figyelték még fogságban is, vagy nekik jobb életkörülményeket biztosítottak, és többféle módon próbálták őket megkörnyékezni, hogy beszéljenek! Mondják el végre, mi is történt hát a Bunkerben akkor április utolsó napjaiban...?

Ez pedig csak egyet jelenthet: az oroszok még 10-20 évvel a háború után sem voltak biztosak abban, mi lett Hitlerrel!

Egyszerű logikával végiggondolva, ez az egyetlen magyarázat a fenti két tényre. A Bunkerhez kapcsolódó hadifoglyok oly hosszú "pátyolgatására", és a hasonmások hosszú, kitartó keresésére.

Több forrásban is olvashatjuk a moszkvai archívumban fennmaradt iratokat. Ahol az állítólagos Hitler-koponya darabjait (és esetleg a fogsorát is?) őrzik, ott a jegyzetekben világosan olvasható: az orosz vizsgálóbizottságok - mint emlékszünk rá, kettő is volt! - rengeteg ellentmondást találtak a vizsgálati eredményekben, beleértve a boncolási jegyzőkönyveket is. És Bezimenszkij 1968-ban hiába állította olyan magabiztosan, hogy már minden világos, legalábbis ami a Hitler-holttest valódiságát illeti - a háttérben forrtak az események, vélemények és gyanúk csaptak össze - még éveken át!

Az aktákban tehát nem véletlenül olvashatjuk a "Hitler feltételezett öngyilkossága" és "feltételezett holtteste" kifejezéseket. Az öngyilkosság gyakorta idézőjelben szerepel az aktákban, ezen is el kellene gondolkodni.

A Bunker-belieket Moszkvába, a Butirka-börtönbe szállították, és ott mindegyik külön kétszemélyes cellát kapott. De a mellé beosztott "rab" voltaképpen németül tudó NKVD-ügynök volt, akinek a feladata az volt, hogy a bizalmába férkőzzön és mintegy "privát" vagy "baráti" alapon tudja meg tőle azt, amit nem mondott el a nyomozótiszteknek. Azt is tudjuk, hogy a fontosabb Bunker-lakókat olyan cellákban helyezték el, ahol állandóan szemmel tarthatták őket "ha valami történne, azonnal gyors segítséget nyújtsanak" nekik. Ez magyarul inkább azt jelenti, hogy féltek, valamelyikük öngyilkosságot követ el és titkát magával viszi a sírba.

Már a Petrova-Watson-forrásból is tudjuk, hogy amikor az oroszok Klimenko vezetésével ráleltek az "első Hitler-holttestre", hasonlított Hitlerre, hogy aznapra már fel is hagytak a kutatással - azt hitték, meglelték a diktátort holtan! Ki tudja, talán aznap este vagy éjjel már el is ment az első, erről szóló távirat NKVD moszkvai főnökének, aki aztán azt jelentette Sztálinnak? Erről nem tudunk, de nem zárható ki.

Ezért volt aztán kellemetlen meglepetés, amikor másnap meg arra derült fény, hogy a talált holttest talán Gustave Weler, vagy valaki más, aki nagyon hasonlít a Führerre. Ekkor tovább kutattak és úgymond megtalálták az igazi, jól összeégett holttestet persze együtt "Eva Braun" holttestének maradványaival.

Szintén Petrova moszkvai levéltári kutatásiból tudjuk, hogy találtak az archívumban fotókat és filmkockákat, amelyekről több mint 50 éven át egyetlen szó sem esett a szovjet vagy orosz hírközlésben. Például az oroszok lefilmezték a Göbbels család minden halott tagját, és voltak ott fotók... a hasonmásról is! Idézzük csak azt a pár mondatot, amit a Petrova-Watson szerzőpáros erről írt:
"Voltak (film)kockák Hitler hasonmásáról is. A róla készült felvételek, vitán felül, roppant nagy hasonlóságot mutatnak az eredetivel, de afelől sincs semmi kétség, hogy ez az ember nem Hitler. A filmen látható figurát fejbe lőtték - homlokon. Hogy ki? Ő maga-e, más-e? Rejtély marad. A hasonmásról kiderült, hogy a neve Gustave Weler - és itteni előfordulása egyszer s mindenkorra bizonyította, hogy igenis volt Doppelgänger. Eredetileg ezt a Welert a Birodalmi Kancellárián afféle apró-cseprő munkák ellátására alkalmazták, de állandóan elővették, hogy Hitler helyett álljon ki..."

Eddig, és nem tovább. Már csak az a döbbenetes, hogy a Hitler halála ügyében nyomozó újabb szerzők miért gombolyítják tovább a fonalat? Miért csak ennyit írnak az egész kérdésről, és eszükbe sem jut, hogy ahol egy hasonmás volt, ott lehetett több is? És ha ott volt a Bunkerben, akkor az nyilván nem volt véletlen - vagyis, mi lehetett az ott tartózkodásának a célja?

Amellett Petrova információja logikai alapon megtámadható, már ami Weler előéletét illeti. Az ugyan biztosnak látszik, hogy Welernek igenis köze volt a Gestapóhoz, és az alkalmazta. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy "apró-cseprő munkákat végzett a Kancellárián"; a biztonsági szakemberek nem követtek el ilyen alapvető hibát. Ha Weler Hitler-hasonmás volt, akkor ez volt a profi foglalkozása, ezzel kereste kenyerét. Mit szóltak volna a Kancelláriában dolgozók, és az odalátogató számos bel- és külföldi fontos ember, ha például az ajtót előttük egy "portás-Hitler" nyitja ki, vagy "Hitler" viszi a leveleket az iktatóba, abszurdabb esetben ő söpri az udvart...? Nyilvánvaló, hogy Welert (és esetleg társait) soha semmilyen körülmények között nem mutogatták a kívülállóknak. A hasonmások a világtól elzártan élhettek valamilyen villában, magas fallal kerített udvaron sétálhattak, és zárt kocsikon vitték őket ide és oda - ha erre szükség volt. A berlini ostrom idején bukkanhattak csak fel a Kancelláriában, vagy éppenséggel - mint megtudtuk - akár a Bunkerben is. A dolog így teljesen nonszensz, Petrova feltételezése csak egyet bizonyít: hogy a szerző kizárólag egy dologra koncentrál: arra, hogy Hitler igenis meghalt a Bunkerben, ezt akarja bizonyítani, és ezért minden más érvnek, eseménynek, ténynek még az árnyékát is elűzi, azzal nem óhajt foglalkozni. Tehát Hugh Thomas hibájába esik. Hiszen a könyvében már csak egyetlen másik helyen említi a hasonmás-ügyet - leír egy moszkvai pletykát (?), amely szerint Hitler hasonmásának tetemét a moszkvai Lefortovo-börtön udvarában temették el... Igaz, erre állítólag valamilyen dokumentum is hivatkozik, de nem tudni, milyen, és az hol található?

De el kell gondolkoznunk azon, hogy a Petrova-Watson páros által alkalmazott orosz professzor, a törvényszéki boncolásban igen jártas Viktor Zijagin megszemlélve a Moszkvában őrzött állítólagos Hitler-koponyadarabokat azt mondta: csak 80%-os bizonyossága van arra nézve, hogy ez valóban a Führeré volt...!

A Lefortovo-börtön rengeteg egyéb titkot rejthet még, és azt hiszem, ha annak, valamint a Ljubjankának és sok vidéki tábornak minden titkáról fellebbenne a fátyol, nemcsak orosz vagy német, de rengeteg európai ország történelmi titkait ismernénk meg. Moszkvába emigrált és ott rejtélyes körülmények között, avagy különféle "betegségben" elhunyt (valójában egytől egyig meggyilkolt) ismert és kevésbé ismert személyekről tudnánk meg végre sok mindent, és addig titkolt összefüggések, események derülnének ki.

Az sem kizárt, hogy valamiféle dokumentumfilmhez akarták használni a Führer alteregóját, amiről talán később lemondtak. De nem biztos, hogy ilyen film nem készült - még ma is sok, fél évszázadon át ismeretlen dokumentum kerül elő szovjet-orosz forrásokból, nagy meglepetéseket okozva a történészeknek. Olyanok is, amelyek miatt erősen át kell értékelni a korabeli folyamatokat, személyek szerepét, stb.

Írta: Stefan Niemayer (Nemere István): Hitler rejtélyes eltűnése - A bunker titka megfejtve?!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hitler Rejtélyes Eltűnése - I.
  2017-08-20 12:55:52, vasárnap
 
 


A hasonmás

Régóta tudott dolog, hogy a nagy emberek, államfők és más személyek saját biztonságuk érdekében gyakran alkalmazták önnön alteregóikat, hasonmásukat.

Az ókorban és középkorban ennek nem egyszer más oka is volt, az uralkodó szerette szeme előtt tartani, udvarában őrizni azt az embert, aki a sors szeszélye folytán annyira hasonlított hozzá és aki bármikor eljátszhatta őt! Akár saját kezdeményezésére, akár lázadó kedvű főurak megbízásából egy palotaforradalom, puccs útján megdönthette az ő uralmát akár észrevétlenül is. Hiszen ha az alteregó valóban nagyon hasonlított hozzá, csak néhány beavatott vehette észre a csöndben lezajlott "személycserét".

A huszadik század nagyjainál már nem ez volt a fő ok. A hasonmás több szempontból is igen hasznos lehetett a modern "királyi udvarnál". Egyrészt veszélyes, de igazi cselekvő jelenlétet nem kívánó, vagy éppenséggel fárasztó, kényelmetlen megjelenéseket és tartózkodásokat kivédhet így az államfő.

Például Sztálinnak is volt néhány hasonmása, és tudható, hogy nem minden november 7-ei ünnepségen ő integetett órákon át a jeges szélben a moszkvai Lennin-mauzóleum erkélyéről. A teátrális nagyjelenetek esetében, ahol az alteregó szerepe csak arra korlátozódik, hogy megjelenjen egy díszszemlén vagy távolról integessen a tömegeknek - azok meg neki! -, hát aligha szükséges egy "kvalifikált vezető" ottléte. Ezalatt ő sokkal fontosabb államügyekkel, vagy éppen szorosan vett magánügyeivel is foglalkozhat, valamint pihenhet.

Tudjuk, hogy Eisenhower tábornoknak - a későbbi amerikai elnöknek - a háború alatt volt olyan katonája, aki roppant mód hasonlított rá, és az illető veszélyes helyeken és helyzetekben nem egyszer helyettesítette is a férfit. Churchillt és Montgomery tábornokot nem csupán az efféle esetekről készített kalandfilmekben játszották hozzájuk hasonló színészek, de olykor az életükben is. A második világháború után sem szakadtak félbe az efféle praktikák; a dezinformáció máig megíratlan története sok ilyen esetet ismer.

Nos, Hitlernek is voltak hasonmásai, bár minderről értelemszerűen nagyon kevés megbízható adat maradt fent. Hiszen a rendszer vezetőinek elemi érdekük volt, hogy a nagyközönség erről ne szerezzen tudomást. Ráadásul az ilyen kérdések-ügyek mindig a biztonságiakhoz tartoztak, azok pedig nagyon tudtak titkot tartani.

Így tehát Hitler hasonmásairól nem jelentek meg adatok sehol, később pedig ezt is homály fedte. Főleg azért, mert azok a vezetők, akik igazán ismerték a hasonmásokat, a háború vége felé általában elpusztultak, elestek, öngyilkosok lettek vagy különféle háborús bűnös-perben elítélték és kivégezték őket. Az pedig szintén érthető, hogy úgy Nürnbergben, mint az azt követő kisebb perekben a vádlottakat csak ennél sokkal fontosabb ügyekről kérdezték. Az esetleges Hitler-hasonmások létezése és szerepe teljesen marginális, jelentéktelen dolognak tűnt. És egybevetve a világháborúban elkövetett náci szörnyűségekkel - valóban nem is volt több annál.

Ebben a történetben azonban nem így van.

Ugyanis döbbenetes "apróságra" bukkanunk egyes jelentésekben. Ezek forrása ugyan nem mindig állapítható meg, de számos, a Bunker végnapjairól szóló leírásban olvashatóak. Orosz, lengyel, német és angol nyelvű könyvekben párszor felbukkan az első pillantásra alig észrevehető, jelentéktelen említés, ami voltaképpen szenzációsnak kell legyen. Mégis, miért van körülötte ilyen csönd?

Arról van szó, hogy a Bunkerben ott volt Hitler egyik hasonmása!

Akiről azt is tudjuk, hogy Gustaw (vagy Gustawe) Welernek hívták.

Az egyik beszámolóban ezt olvashatjuk:
"Klimenko Hitler holttestét kereste. A mellette haladó Hans-Erich Voss altengernagy, aki Dönitz admirális összekötő tisztjeként végig a Bunkerben tartózkodott, felkiáltott:
- Ott van Hitler teste! - és egy üres vízgyűjtő medencére mutatott.
Egy férfi lábai álltak ki a halottak közül.
De egy kis idő múlva kétségei támadtak. Ugyanis észrevette, hogy a holttest lábán stoppolt zokni van. Márpedig Hitlert mint pedáns és kényes emberként ismerték, ilyent nem hordott volna...
- Ez nem Hitler - mondta aztán Voss hosszas töprengés után.
Igaza volt. A maradvány nem Hitler, hanem hasonmása, Gustaw Weler holtteste volt. Egy fejlövés végzett vele."
(Boguslaw Woloszanski: Ten okrutnyi wiek. Warszawa 1995.)

Ugyanez a jelenet Bezimenszkij könyvében így zajlik le, a szovjet szerző előadásában (Klimenko meséli):

"Végigutaztunk a városon, majd megérkeztünk a Birodalmi Kancelláriához. Beereszkedtünk a bunkerba. Sötét volt, kis kézilámpákkal világítottunk. Voss furcsán viselkedett, idegeskedett, érthetetlenül motyogott. Majd feljöttünk és az udvaron, a vészkijárat közelében találtuk magunkat.
Körülbelül este 9 óra lehetett. Odamentünk az udvar közepén lévő nagy, víz nélküli medencéhez. A medencében sok holttest feküdt. Voss rámutatott az egyik holttestre és azt mondta:
- Ez itt Hitler holtteste!
A hullán öltöny volt, a lábán stoppolt zokni.
Egy perc múlva azonban kétség fogta el Vosst:
- Nem, nem tudom pontosan megmondani, hogy Hitler-e."

Nos - itt egy szó sem esik Welerről!

De gondolkozzunk csak el és vessük egybe a két szöveget. Az orosz változatban még élesebben érezhető Voss töprengése. Az altengernagy ott volt a Bunkerben, igaz, parancsra azt előbb elhagyta, ő is fontos iratokat vitt és nem tartózkodott már a Bunkerben, amikor Hitler állítólagos öngyilkossága megesett. Erről is csak hallomásból értesült.

Voss viszont "furcsán viselkedik", "érthetetlenül motyog", amikor négy nappal később visszaviszik a Bunkerbe. Ott persze nincsenek halottak, a nevezetes személyeket egy közeli börtönbe szállították, ahol az anatomopatológusok (boncorvosok) vizsgálatai kezdődtek és tartottak sok napon át.

Vosst megrázhatta a lelkében kellemetlen nyomokat hagyó helyszín. De miért állította először olyan határozottan az egyik, mellesleg civil öltönyt viselő, cipő nélküli holttestről, hogy az Hitler? A válasz nagyon logikus, és csak egy lehet:

Mert az nagyon hasonlított a Führerhez!

Ezt a logikai szálat gombolyítva, a következő kérdés, amit fel kell tennünk: miért hasonlított?
1. Mert a Führer volt.
2. Mert a hasonmása volt.

És nincs több lehetséges változat! Ha az a holttest nem Hitleré volt - és ezt megállapították, igaz, hosszas szemlélgetés után - akkor csak a 2-es verzió jöhet számításba.

Mert azt, ugye, senki nem tételezi fel, hogy teljesen véletlenül volt a Bunkerben még egy 55-60 év közötti férfi, aki szintén teljesen véletlenül nagyon hasonlított a Führerre?

Ilyenről nem tudunk, és logikusan végiggondolva az eshetőségeket, ismét csak a hasonmáshoz jutunk. Ugyanis az utolsó napokban a Bunkerben legalább 60, de feltehetően ennél több, körülbelül 80 személy élhetett. Ezeknek több mint a fele katona, testőr volt. Emlékszünk, a Hitler személyes védelmére a LSSAH-ból (Leibstandarte Schutzstaffel Adolf Hitler) kiválogatott 40 főnyi legénység a tisztekkel és más őrökkel együtt szintén a Bunker lakója lett.

Ez egyben azt is jelentette, hogy volt vagy 70 férfi és maximum 7-8 nő (Hitler és Bormann titkárnői, Eva Braun, Magda Göbbels), ha a lánygyermekeket nem számítjuk ide (a legidősebb Göbbels lány 12 éves volt). A férfiak, éppen mert katonák voltak, nyilván fiatalabbak voltak Hitlernél; legtöbbjük még 30 éves sem lehetett. Őket hát semmiféleképpen se lehetne összetéveszteni a Führerrel.

De vele nem téveszthető össze a fennmaradó 15-20 másik férfi sem, akik korban ugyan közelebb vannak hozzá, azonban a testalkatuk egészen más (mint például az óriás termetűnek leírt Stumpfegger doktor, aki mellesleg megszökött a Bunkerből, és kijutott a városba, hát ezért sem lehetett ott. Bár ezt nem tudhatta az, aki már korábban elhagyta a Kancellária alatti rejtekhelyet), vagy a komikus, de veszélyes törpe, a kacskalábú Göbbels, és így tovább. Ismereteink szerint április-végén május elején senki sem volt a Bunkerben, aki testileg annyira hasonlított volna Adolf Hitlerhez, hogy valaki összetévessze őket, mi több, hosszú percekig szemlélve az épen maradt holttestet, ne legyen biztos benne, kit is lát...?

No persze, mégis volt egy ilyen személy a Bunkerben: Gustaw Weler. És ha nem is tartózkodott mindig ott, gyanúnk szerint annak közelében kellett lennie mindvégig. Ráadásul azt is feltételezzük, hogy nem ő volt az egyetlen ilyen személy akkoriban a Bunker közvetlen környezetében!

És most gondolkozzunk el Bezimenszkij beszámolóján. A szerző nem vett észre semmit? Vajon nem kívánkozik oda valami magyarázat? A végén legalább egy fél mondat arról, hogy miért habozott Voss altengernagy, midőn meg kellett volna állapítania a halott személyazonosságát? Mi tartott olyan sokáig, ami miatt végül is csak a stoppolt zokni döntötte el a kérdést?

Apropó, zokni; tudjuk, hogy Hitler már április 20-án, amikor utoljára feljött a felszínre és találkozott a kitüntetett, hősiesen harcoló, mi több, meg is sebesült 14-16 éves gyerekekkel és gratulált nekik - foltos, piszkos zubbonyt viselt. Amit gyakorta piszkított be evés közben. Ételmaradékok nyomát hordta magán, tán egy teljes "étlapot". Nem volt már másik zubbony, nem tudta kicserélni sem ő, sem Linge, a komornyikja. Ezt számos szemtanú beszámolója megerősíti, említi.

Akkor talán jogos a feltételezés, hogy zokniból sem nagyon lehettek fölösleges készletek? Így aztán értelmetlen a hivatkozás Hitler közmondásos pedantériájára; a Bunkerben az efféle dolgok elvesztették jelentőségüket.

Az oroszok nem ezt az egyetlen furcsaságot követték el. Egy külön kis fejezetben alaposan boncolgatni fogjuk eljárásukat, gyanúsan hosszúra nyúló hallgatásukat, és mindazt, amit akkor és később tettek. Nem lehet véletlen, hogy effajta cselekedeteiket, inkább a dezinformációk körébe soroljuk. Ezen a téren Moszkva mindig is előtte járt más hatalmaknak, az ottani "szakemberek" ebben óriási gyakorlatra tettek szert.

No és még egy elgondolkodásra ösztönző sugallat, mielőtt elolvassák a következőket - szóval, miért tették mindezt az oroszok?

Írta: Stefan Niemayer (Nemere István): Hitler rejtélyes eltűnése - A bunker titka megfejtve?!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hitler Rejtélyes Eltűnése - O.
  2017-08-20 07:05:51, vasárnap
 
  Eposz komment: Néhány fejezetet komótosan legépelek a könyvből, de csak egy töredékét, nem az egész könyvet. A fejezetek teljes értékűek lesznek, mint ahogy a könyvben is, elejétől a végéig. Sehonnét sem tudom kijelölni a szöveget interneten és ide bemásolni. Erre most nincs lehetőség, mint jó pár korábban gépelt egy-egy könyvrészlet sem amit itt publikussá tettem, saját kezűleg gépeltem, még ha nem is a "saját" gondolataim voltak, tehát nem én voltam a szerzőjük. Én csak amolyan közvetítő jelleggel lépek fel. Itt tartom a kezemben a könyvet és nagyon lassú a gépelés amiatt, mert mindig ki-be kell csukogatnom és nyitogatnom a könyvet, egy könyvjelző kicsit segít még. De engem nem érdekelnek, sosem érdekeltek igazán az általános iskolás, középiskolás és egyetemi tankönyvek. Egyébként a történelmet kedvelem és szeretem is. Én ezt a könyvet még nagyjából 1 évvel ezelőtt használtan cirka 300 Forintért vettem meg, ott ahol törzsvendég vagyok, nagyon nehezen beszerezhető könyv. De akkor szerencsém volt, mint sok más könyvvel kapcsolatosan is. Ráadásul aki antiszemitának vélne engem, én egy zsidó származású eladótól vettem ezt a könyvet, aki sokszor még árengedményeket is adott nekem, amolyan jó ismerősöm. Olyan is volt hogy 15-20 könyvet vettem tőle és egyet vagy kettőt ingyen kaptam belőlük. Én ezeket gyűjtöm. De leginkább csak a dokumentumkönyveket. Ennek a példánynak a borítója tele a misztikus horogkereszttel, egy időben még jobban megengedett volt, történelmi könyveknél is, de mai napig is megengedett egyébként a horogkereszt de csak engedéllyel. Akik "félnek" a horogkereszttől, nem linkeltem be a könyv borítóját. De utána nézhetnek neten. Az a könyv ami nekem megvan az 1998-ban jelent meg, szerintem nincs is más kiadása, mert limitált példányszámban jelenhetett meg. Új kiadásokról nem tudok. Szerintem nem is lesz. "Minden jog fenntartva! A Kiadó hozzájárulása nélkül sem részben, sem egészében nem másolható." Lehet olvasni mindjárt a könyv legelső lapján. Ezt hogyan értelmezzem? Nem is "másolható", fene enné meg őket, bárcsak egy kézmozdulattal kijelölhetném valahol a weben és egy laza mozdulattal bemásolnám ide! Az én kis virtuális könyv- vagy szövegtáramba. Mennyivel könnyebb lenne. Vállalom a felelősséget. Nem is másolom, én magam gépelem le, saját önerőmből. Szóval ezek szerint bűnöző lettem. Ki kell tépnem és fel kell áldoznom a könyv legelső lapját, elégetem, aztán mondhatom hogy nem is tudtam erről. Ez a Könyvmíves Könyvkiadó Kft. Létezik ez egyáltalán még? Nem nagy kiadó, szóval nem érdekelnek engem ők. De mint a Fallout 3-ban a Brotherhood of Steel frakció esetében is, az épen maradt könyvekért vér folyik. Nincs rajta ár nyomtatva se. Szóval mindenkinek más mennyit érhet, felbecsülhetetlen darab. Gyakorlatilag "semmilyen" értéke nincsen, de egyesek számára sokat érhet.

:'-))

A nagy szökés: Első szakasz

A nagy szökés: Második szakasz

A szökés utolsó szakasza: Dél-Amerika

Utolsó közjáték: Hitler Dél-Amerikában
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Történelemóra: Csak Profiktól
  2017-08-20 04:50:45, vasárnap
 
 


A bajor Vencellin ispán lefejezi Koppány vezért, illusztráció a Képes krónikából

Pap Gábor - Szemléletváltás - Szent István Király 1. rész
Pap Gábor - Szemléletváltás - Szent István Király 2. rész
Pap Gábor - Szent István és Koppány - Az ellentét valódi okai
Szántai Lajos - Szent István
Szántai Lajos - Koppány vezér és Szent István király - 1. rész
Szántai Lajos - Koppány vezér és Szent István király - 2. rész
Link
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A Reinkarnáció És Karma Összefoglalása
  2017-08-19 03:45:34, szombat
 
  A karma jelentése "cselekedet" vagy "visszahatás". Másik definíció hogy egyszerűen azt mondjuk, ok és okozat. A keresztények azt állít­ják: "Úgy tégy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled cselekedje­nek." A keresztény filozófusok nézete szerint az ok és okozat egyet­len életre vonatkozik. A karma és a reinkarnáció követői úgy vélik, hogy ezt életről életre hordozzuk. A karma törvénye azt mondja, hogy az egyén olyan, pontosan beállított körülmények között és olyan, pontosan meghatározott képességekkel születik, hogy legjobban hasznosíthassa karmikus ciklusát. Ezek a jellemzők az előző inkarnációk eredményei.

A büntetés illetve jutalmazás törvénye végigkíséri az egész karmi­kus ciklust. így a lélek jelenlegi életében szenvedhet vagy hasznot húzhat az előző életeinek eseményeiből.

A karma törvénye számos előnyt kínál tanulmányozóinak. Egyik, hogy megérteti az olyan frusztrációkat és akadályokat, amelyeket azok az emberek szenvednek el, akik, úgy tűnik, hogy nem azt a kör­nyezetet érdemlik amelyben élnek. Másodszor, egy tudományosabb magyarázatot ad Krisztus és más vallási vezetők tanításaira. Harmad­szor, elrettent az önző, meggondolatlan és káros cselekedetektől. Ne­gyedszer, lehetőséget ad egy rendezett univerzumban való hitre, ahol a törvény, a rend és egy morális cél érzete dominál.

A reinkarnáció és a karma egyik nagyon vonzó jellemzője a kihí­vással való találkozás lehetősége az új életekben, s az, hogy a sorsun­kat nagymértékben irányítani tudjuk. Úgy tekinthetjük, hogy ez az ok és okozat törvényén alapuló evolúció elve. "Ki mint vet, úgy arat."

A karma néhány népszerű magyarázata és alapelveik

Az alábbiakban néhány olyan népszerű elképzelést és azok alapelveit fogom bemutatni, amelyek kísérletet tesznek a karma magyarázatára. Nem fogom felsorolni az összes elképzelést, mivel úgy tűnik, hogy több a fogalmazvány, mint a regresszióval foglalkozó hipnoterapeuta, de a (véleményem szerinti) leglogikusabbakat és legnépszerűbbeket leírom itt.

Mielőtt ezt megteszem, engedjék meg, hogy óva intsem önöket a szektáktól. Az utóbbi húsz év során számos szekta, vagy ahogy én nevezem álvallás tűnt fel és próbálta eladni filozófiáját a gyanútlan amerikaiaknak. Ha valaki megengedi, hogy a gondolkodását irányítsák, akkor kétségtelenül negatív karma jön létre ennek az élménynek eredményeként. Az általam használt (nem tudományos érvényű) sza­bály az, hogyha egy szervezet úgy mutatja be magát, mint amely "vá­laszt ad" az összes emberi problémára, és különösen ha egy egysze­mélyi vezetőt ajánl, aki megmutatja nekünk "az utat", akkor ez a cso­port egy szekta.

A karmikus ciklusunkra adandó válaszok a tudatalattinkban talál­hatók. Az az emberi lény, aki elbizakodottan hisz képességeiben, an­nak vagy személyiség problémája van, vagy teljesen félreértelmezi a karmát, vagy mindkettő. Shakespeare fejezte ki ezt a legjobban: "Légy hű önmagadhoz."

Íme az elképzelések ígéretemhez híven:

A síkok koncepciója

A síkok koncepciója szerint a karmikus ciklusunkat öt alsóbb síkon végezzük el. Eme alsóbb síkok mindegyikén egy-egy élőlény (lélek) rendelkezik egy bizonyos tudatossági fokkal vagy rezgésszinttel. Ahhoz, hogy magasabb síkra jussunk, rezgésszintünknek el kell érnie egy bizonyos értéket. Az egymást követő síkok egyre magasabb rezgésszintet igényelnek. Ha az egyén nem éri el ezt a szintet, akkor a szintjének leginkább megfelelő síkra jut el.

A hét felsőbb sík

Isten, vagy a megnevezhetetlen síkja (13. sík)
12. sík
11. sík
10. sík
9. sík
8. sík
7. sík
A lélek síkja (6. sík)

Karmikus ciklus (öt alacsonyabb sík)

Éteri sík (5. sík)
Mentális sík (4. sík)
Okozati sík (3. sík) Akasha Lemezek
Asztrális sík (2. sík)
Földi sík (1. sík) Ön itt van

Az öt alsóbb sík:

1. A földi vagy fizikai sík. Ez az a sík, amelyen most léte­zünk. A test ezen a síkon a leganyagibb vagy legfizikaibb. A legnagyobb mennyiségű karmát lehet eltörölni vagy megszerezni ezen a síkon. Ezért ez messze a legnehezebb sík.

2. Az asztrális sík. A test itt kevésbé anyagi. Ide kerül a tu­datalatti, vagyis a lélek, közvetlenül a halál vagyis az eltá­vozás után. A szellemek (kísértetek) példázzák az asztráltestet.

3. Az okozati sík. A test még kevésbé anyagi ezen a síkon. Itt őrzik az Akasha lemezeket. Ez az ahová a médium kivetíti magát, mikor a múltban vagy a jövőben olvas.

4. A mentális sík. A tiszta értelem síkja.

5. Az éteri sík. A test ezen a síkon a legkevésbé anyagi. Itt az igazság és a szépség a legfontosabb. Ezeken az alacsonyabb síkokon eltöltött idő hosszúsága csak a lélek teljesítményétől és a fennmaradó karmikus adósságtól függ. Ha valakinek intellektuálisan kell fejlődnie, akkor a mentális síkot vá­laszthatja. Amennyiben karmikus ciklusa számára az igazság a leg­fontosabb, úgy az éteri síkot választhatja. A földi sík az a sík, ahol a legtöbb karmikus adósságot lehet megszüntetni, vagy megszerezni.

A halál pillanata

A halál pillanatával kezdődően az egyén rendkívül bizonytalan hely­zetbe kerül. Ez az átmeneti vagy átállási időszak. Először is fel kell ismernünk, hogy meghaltunk. Ez a Mestereknek és Vezetőknek neve­zett magasan fejlett lények segítőkész irányításával történik. Ezek a Mesterek és Vezetők a karmikus ciklusukat sok évszázaddal ezelőtt befejezték. Fő feladatuk, hogy segítsenek bevezetni bennünket a ha­lálba és elvinni a fehér fényhez, amely a hatodik, vagy lélek sík köztes birodalmába juttat minket, ahol értékeljük utolsó életünket és kiválasztjuk a következőt. Ebben az időszakban láthatjuk a korábban meghalt barátainkat és rokonainkat is, s telepátia útján kommunikál­hatunk velük. Ezek a lények is megpróbálnak rávenni minket, hogy járuljunk a fehér fényhez. Ha nem járulunk a fehér fényhez, akkor nyugtalan lélekként az asztrális síkon maradunk. A nemrég meghalt lelkek abban a környezetben találják meg a kényelmüket, ahol a földi síkon utoljára laktak. Tehát a házuk, vagy lakásuk környékén maradnak. Egyes családtag­jaik tudatában lehetnek jelenlétüknek, és úgy értelmezik ezt, mint kísértetjárást a házban. Valójában sok kísértetház esete magyarázható ezen a módon.

A hatodik sík, avagy a lélek síkja

Végül a fehér fény elé jutunk és végállomásunk a lélek sík lesz. A lé­lek síkra való érkezéskor kifejezetten a számunkra kijelölt különleges vezetők fogadnak bennünket irányítás céljából. A vezetők annyi időt töltenek azzal, hogy megmagyarázzák nekünk a valóság természetét, s jelenlegi célunkat e síkon, amennyi szükséges. Részletesen megmu­tatják utolsó életünk eseményeit, s azt is, hogyan illeszkednek ezek be karmikus utunkba. Jeleneteket is mutatnak az előző, illetve jöven­dő életeinkből, a mi feladatunk pedig, hogy ezeket az eseményeket alaposan tanulmányozzuk. Mintha futballjátékosok lennénk, akik ar­ról a csapatról készült filmeket tanulmányozzák, ahova a vasárnapi mérkőzésen be lesznek osztva. Itt azonban nem futball meccsre ké­szülünk, hanem következő életünk kiválasztására.

Ehhez a nagyon fontos döntéshez rengeteg segítséget és tanácsot adnak a Mesterek és a Vezetők. Először a következő élet időpontját kell kiválasztanunk.

Nagy jelentősége van annak, hogy milyen történelmi időszakot vá­lasztunk ki. Közülünk itt a huszadik században néhányan esetleg lé­tezhettek Atlantisz idejében. Sok páciensemet vittem vissza Atlantisz (magasan fejlett civilizáció, amely valószínűleg a Bermuda három­szög területén helyezkedett el) és Iemuria idejére (magasan fejlett ci­vilizáció, amely feltehetőleg a Csendes-óceánban volt, és kb. i.e. 50000-re tehető megelőzve Atlantiszt) - ma mindkét civilizáció elve­szett számunkra. Vannak bizonyos leckék, amelyeket az olyan primi­tívebb történelmi korszakokban lehet teljesíteni, mint a sötét középkor. Az ipari forradalom kezdete is színtere lehet különböző kihívá­soknak. Végül a XX. század a nukleáris erejével, űrhajóival, lézersu­garával és más műszaki eredményeivel egészen más küzdőteret nyújt karmikus feladataink teljesítésére.

Az egyes életek közötti idő hosszúsága nagyon különböző lehet. Mikor a középkorba viszem vissza pácienseimet, akkor századok is eltelhetnek az egyes életek között. A XVIII. és a XIX. századba való regressziók általában kb. 75 évet eredményeznek az egyik élet befejezése és az új élet kezdete között. A XX. századi regressziók a leg­gyorsabbak ilyen szempontból, az egyes életek között 1-25 év telhet el. Nyilvánvalóan rezgés-szintünk és a megtanulandó karmikus fela­datunk olyan, hogy gyors visszatérést igényel ebben a században.

Az asztrológia játssza a főszerepet abban, hogy eldöntsük, melyik korszakban fogjuk leélni következő életünket. A pontos hely, idő és születési dátum nagyon fontos. Ha művészeti téren kell magunkat fejleszteni és az érzékenységünket kell tökéletesíteni, akkor a Hal jegye lesz számunkra javasolt. Az igazgatás vagy vezetés elsajátítása pedig azt diktálja, hogy esetleg Skorpió-, Bak- vagy Oroszlán jegyé­ben szülessünk ujjá. Természetesen a más égitestek által okozott be­folyásokat is gondosan mérlegelni kell, mint pl. a hold, az aszcendens, a Mars, a Vénusz, a Merkúr stb.

Az asztrológián kívül az "alciklust" is megfontolás tárgyává kell tenni a teljes karmikus ciklust meghatározó döntésnél. Karmikus cik­lusunkon belül vannak kisebb alciklusok, mint bizonyos érzelmi, in­tellektuális, kreatív és fizikai feladatok, amiknek teljesítésekor a tel­jes karmikus cikluson belül egy bizonyos fázis befejeződik. Néhány parapszichológus azt állítja, hogy tizenkét élet alkot egy alciklust. Ez a tizenkét élet az asztrológia állatövi jegyeinek felel meg. Elméleti­leg, a tizenkét élet mindegyikében különböző asztrológiai jegyet kell válasszunk, hogy befejezzük a karmikus ciklust.

Létezik egy ún. "karmikus táblázat", amelyet a születési dátum, idő és a hely ismeretében lehet megszerkeszteni. Ez meglehetősen külön­bözik a szabályos asztrológiai vagy születési táblázattól, mivel meg­határozza milyen az alciklusunk és bepillantást enged a teljes karmi­kus ciklusba.

A lélek-síkon kiválasztjuk a szülőket, testvéreket és más családtag­jainkat is, valamint az élet főbb eseményeit is megtervezzük. Ezeknél az eseményeknél fontolóra kell venni ezeknek az embereknek a kar­mikus ciklusát is. Ismét a futball hasonlattal élve, olyan ez, mintha megpróbálnánk játéktervet készíteni a Nemzeti Futball Liga számára. Képzeljük el milyen nehéz volna megszerkeszteni egy tervet, ennyi csapat számára, találkozókkal, nemzetközi találkozókkal, és más szá­mításbaveendő tényezőkkel, úgy, hogy kielégítsük a liga igényeit, s ugyanakkor valamennyi csapat elégedett legyen a beosztásával.

Nemcsak az a követelmény, hogy a saját karmikus ciklusunkkal tö­kéletesen tisztában legyünk, hanem azoknak a legfontosabb embe­reknek a karmikus ciklusát is legalább nagyvonalakban ismernünk kell, akikkel új életünk folyamán kapcsolatba kerülünk. Akár gazdagok leszünk, akár szegények, akár egyedüli gyermekek, akár egy nagy család tagjai, feketék vagy fehérek, gyengék vagy erősek, min­den attól a nagyon bonyolult kiválasztási folyamattól függ, amelyet előző életünk határoz meg. Akasha lemezeinken az összes informá­ció megtalálható és a lélek síkon ezek lesznek állandó tájékoztatóink.

Akasha lemezek

Ezeket az Akasha lemezeket a beszámolók szerint az okozati síkon őrzik, de hozzájuthatunk a lélek síkon is. Ez tartalmazza a lélek sok életen keresztüli kibontakozásának s fejlődésének dokumentumait. Tartalmazza amit a lélek megtanult, és amit nem tanult meg. Vagyis amit az Akasha lemez mutat, az a lélek fejlődése karmikus ciklusa folyamán. Ezeknek a lemezeknek a használatával megtudhatjuk mit tettünk, és mit kell még megtennünk. Ez a legértékesebb segítség.

A múltbeli karmikus adósságok miatt a következő életünkben pl. szükség lehet az intellektus kipróbálására. Az élet érzelmi oldala alá­rendelt szerepet fog játszani, tehát az intellektus maximális lehetősé­get kap a fejlődésre. Vagy ennek ellenkezője is előfordulhat. Fizikai állapotunk is nagyon fontos. Jóllehet egy nyomorék test magától ér­tetődő hátránynak tűnik új életünkben, ám lehetőséget nyújt szá­munkra bizonyos leckék elsajátítására, amelyek e fogyatékosság nél­kül, nehezen lennének megtanulhatók.

A megbocsájtás elve

Amit karmánk elvégzésével kapcsolatban érdemes megemlíteni, az a megbocsájtás alapelve. Mikor a páciens a szupertudat (a tudatalatti magasabb síkja) állapotából beszél, akkor informál arról, hogy miként működik ez az elv. Tegyük fel, hogy Ön a vikingek idejében élt kb. 1200 évvel ezelőtt, amikor mindennapos volt a falvak fosztogatá­sa, az épületek felgyújtása, az asszonyok megerőszakolása, és a lako­sok legyilkolása. Ez rengeteg negatív karmát vont maga után. Ha azonban az egyik ilyen rajtaütés során a falusiak egy bizonyos cso­portjának az életét könyörületességből megkímélte, akkor pozitív karmát érdemelt ki. Ez nem egyszerűen egyetlen pozitív epizód a sok negatívval szemben. Az a tény, hogy Ön könyörületességet gyako­rolt, az adott inkarnáció számos negatív epizódját törölhette. Amenynyiben életének hátralévő részét az emberek megsegítésére fordította, úgy az összes múltbeli gyilkosság, lopás és más egyéb bűntettek is eltűnhettek karmikus ciklusából.


Szabad akarat

Mivel a lélek mindig szabad akarattal rendelkezik, tulajdonképpen a mi választásunk eredménye, hogy hol és mikor születünk újra. Mi­ként a mi döntésünk által történik szüleink, barátaink, szerelmeink és ellenségeink kiválasztása is. Nem hibáztathatunk más embereket, vagy a nehéz gyermekkort, vagy a házasságunkat jelenlegi problémá­inkért. Közvetlenül felelősek vagyunk életünkért, mert mi választottuk meg a körülményeket. Új életünk alapvető kereteit mi fogjuk megtervezni, ám nem tervezhetünk meg minden helyzetet. Nemcsak a mi lelkünk rendelkezik szabad akarattal, hanem az összes lélek is, amelyekkel az új élet során kapcsolatba kerülünk. A lényeg az, hogy mi választjuk meg a próbatételeket.

Csoport karma

Nemcsak egyénileg reinkarnálódunk. Ahogyan már utaltam rá, saját külön karmikus ciklusunk összefonódik sok másikkal. A szüleink pl. az előző életben a gyermekeink lehettek, a feleségünk esetleg a bá­tyánk vagy a fiúnk stb. Ami nem azt jelenti, hogy a karma magában foglalná a vérfertőzés bármilyen formáját, vagy más hasonló morális megítélés alá tartozó cselekedeteket. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy saját leckéink más lények leckéivel kapcsolódnak össze, s ezek a leckék hatnak az egyén és a körülötte lévők kapcsolatára.

A csoport karma mindenre vonatkozik, amit teszünk. A repülőgép szerencsétlenségekkor, a háborúkban vagy más katasztrófák során el­pusztult emberek tulajdonképpen az adott időpontot s helyszínt vá­lasztották a meghalásra. A könyvben későbbiekben leírt esettörténetekben bővebben kifejtem ezt a gondolatot.

Mesterek és Vezetők

A Mesterek és a Vezetők segítenek nekünk meghozni ezeket a dönté­seket. Ezek a magasan fejlett lények befejezték karmikus ciklusukat, és céljuk egyszerűen az, hogy segítsenek és tanácsot adjanak követ­kező életeinkhez. Nem moralizálnak vagy ítélkeznek. Egyszerűen a legjobb tudásuk szerint tanácsot adnak és megpróbálnak segíteni. Az egyéni léleknek mindig megvan a szabad akarata, hogy figyelmen kívül hagyja tanácsaikat. Döntéseink jó része ezen ok miatt helytelen. Ezek a Mesterek és Vezetők is kapnak tanácsot a még nagyobb rezgésszinttel rendelkező felsőbbrendű lényektől, akik a hét magasabb síkon léteznek. Ezek a még fejlettebb lények még felsőbb forrásból kapják tanácsaikat, a végső hatalomtól, aki az Isten vagy ABSZO­LÚT LÉT (ahogy sok parapszichológus utal Istenre). A végső ered­mény természetesen a tökéletes vezetés. Ha hallgatunk erre az irányí­tásra, akkor jobb döntéseket hozunk és karmikus ciklusunkat hama­rabb, és kisebb megrázkódtatásokkal teljesítjük.

Az új test kiválasztása

Ez egy rendkívül összetett feladat és a csoport karma figyelembevé­telét igényli. Azaz más egyének tucatjainak karmikus ciklusát kell fontolóra vennünk, mielőtt véglegesítenénk tervünket. Ezek az egyének egyet kell, hogy értsenek tervünkkel, mivel nekik is szabad akaratuk van. Ez a vétójog rendkívüli késedelmet okozhat az Ön és má­sok következő élete tervének végső kidolgozásánál.

Bizonyos testekért akár verseny is folyhat. Tegyük fel, hogy követ­kező élete kereteinek tervezését befejezte. Most egy újszülöttet kell választania az életbe való belépéshez. Tegyük fel, hogy egy másik egyén is ugyanazt az újszülöttet választja a karmikus ciklusához, és megkapja a jogot, hogy beleköltözzön. Önnek már megvan a karmi­kus ciklusa, amelyet a szülőkre és az újszülött családtagjaira dolgo­zott ki. Most egy új, megfelelő újszülöttet kell találnia, és át kell gon­dolnia annak az újszülöttnek a szüleihez és más családtagjaihoz való karmikus viszonyt, akinek testébe nem engedték Önt beleköltözni. Nem tudjuk pontosan, hogyan döntik el a testre várók listájának sor­rendjét. Talán egy olyan prioritási rendszeren alapul, amelynél a pri­oritást az a lélek kapja, amelynek legfontosabb a megtanulandó kar­mikus lecke.

Amint gondosan kiválasztottuk a következő testet, s megterveztük a következő életünk alapkeretét, akkor készen állunk arra, hogy lel­künk beköltözzön az újszülöttbe. A terhesség ideje alatt a lelkek meglátogathatják jövendő testüket. Sok lélek valójában a fejlődő magzatba költözik be, és ezért van az, hogy sok ember rendelkezik születés előtti emlékekkel, amelyeket a hipnózis alkalmazásával felszínre lehet hozni.

Mivel a magzat idegrendszere még nem teljesen kifejlett, ezért a lélek kedve szerint ki-be járhat ez idő alatt. A koponyán (cranium) nyílások vannak, amelyeket ,,kutacs"-nak neveznek, ezek teszik lehe­tővé, hogy a lélek, vagyis a tudatalatti belépjen a testbe, vagy elhagy­ja azt. Ezek a nyílások a gyermek kb. két és fél éves koráig nem záródnak be. (Néhányan ,,chakra" néven említik ezeket a nyílásokat.) Ez segít megmagyarázni a gyermekek pszichés sajátosságait.

A lélek, vagyis a tudatalatti a gyermek születése előtti vagy utáni 24 órában költözik be ténylegesen a csecsemőbe. Gyermekkorunk során a lélek sokszor elhagyja a testet. Ez az ébredés óráiban vala­mint éjszaka, alvás közben történik. Alvási állapotunk alatt a lélek egész életünk során elhagyja a testet, mert ez az alvási állapot az, mi­kor Mestereink és Vezetőink folytathatják a tanítást és tanácsadást a földi fejlődésünk érdekében. Ilyen módon valójában sohasem mara­dunk vezetőink jótéteményei nélkül, és az életeink között megkezdett tanulási folyamat igazán sohasem fejeződik be.

Más döntések a lélek síkon

A lélek síkon az egyén rengeteg tanácsot kap. Ám az összes ilyen ta­nács és a döntéshozatalra fordított hosszú idő ellenére is vannak olyanok, akik akkor választják a reinkarnációt, mielőtt azt javasolják nekik. Ez szerencsétlen dolog, mivel a szükséges tervezési folyamat nem zajlott le. Időmegtakarítás helyett több időt vesztegetünk, és sok hibát követünk el.

A lélek síkon a fontos döntés a kapcsolatok megválasztása. A köz­tünk, és a többi lelkek között létrejött telepatikus kommunikáció fog­ja megalapozni annak részleteit, hogy kivel és milyen kapcsolatban leszünk következő életünkben. A mostani fiúnk a következő életünk­ben az apánk lehet. A feleségünk vagy a férjünk a bátyánk, vagy a szülőnk, vagy a munkaadónk lehet.

A hasonló sorsú lelkekkel, vagyis azokkal az emberekkel, akikkel nagyon meghatározó szeretetkapcsolatunk volt sok életen keresztül, nagyon figyelmesen kell bánni. Ezek a lelki társak jelentik számunk­ra a sok életen át való együttlét, és a legértékesebb érzésben való osz­tozás csúcspontját. Ám a lelki társakkal nem leszünk együtt mind­egyik életünkben.

A következő élet kiválasztásakor nem biztos, hogy a földi sík a kedvünkre való. Ebben az esetben bármely másik alacsonyabb síkot (asztrális, okozati, mentális vagy éteri) is választhatjuk a karmikus ciklus elvégzésére. Ezeken a síkokon az élet nem sokban különbözik a földi síktól. Az emberek házasodnak, gyermekeik születnek, elvál­nak, szeretnek, gyűlölnek, stb. az összes alacsonyabb síkon.

Néhány egyén nem fog azonnal reinkarnálódni. Ők tanítókká, vagy valamilyen fajta vezetőkké válhatnak. Természetesen csak a különlegesen fejlett, magas rezgés-szinttel rendelkező egyének képesek erre a karmikus "vakációra". Végül nekik is vissza kell térniük és folytat­niuk kell a karmikus ciklust.

A hét felsőbb sík

A karma elvégzéséhez az öt alacsonyabb sík báramelyikét kiválaszt­ hatjuk, de addig, amíg karmikus ciklusban vagyunk, nem léphetünk be a hét felsőbb síkra - a rezgés-szintünk túl alacsony ahhoz, hogy ez megtörténhessen.

Az öt alacsonyabb sík egyidejűleg létezik, de különböző frekvenci­ákon működik. Ezek a frekvenciák a rádióhullámokhoz hasonlatosak. Tegyük fel, hogy a földi sík frekvenciája 5000 és az asztrál síké 5200. Mindaddig, amíg a rezgés-szintünk 5000, addig nem emelked­hetünk fel az asztrális síkra.

A lélek-síkon túl a hét felsőbb sík van a legfelsőbb síkkal, amely a megnevezhetetlen, vagy Isten-sík. Az Isten-síkon helyezkedik el mindannyiunk lényege. Ezen elképzelés szerint Isten mindannyiunk­ban jelen van, mi mindnyájan teremtők vagyunk, és mi teremtjük meg saját valóságunkat. Az Istent ABSZOLÚT LÉT-nek is nevezik e tanítás követői. Tehát az Isten-sík azonos a mennyországgal.

Különösen rokonszenvesnek találom ebben az elképzelésben azt, hogy nincs pokol. A pokol csupán az öt alacsonyabb síkon lefolyta­tott életek ideiglenes negatív aspektusait jelenti. A mennyország azonban létezik ebben az elképzelésben is. Sokan úgy gondolják, hogy a parapszichológia ateista (Istenben nem hívő) vagy agnosztikus (mindaddig nem hisz Istenben, amíg létezésére bizonyítékot nem szolgáltatnak) tudomány, ám ez távol áll az igazságtól. Mikor elérjük az Isten-síkot, akkor tökéletessé válunk. A tudatalatti - vagyis a lélek - tiszta.

Ugyanúgy, mint a hét alacsonyabb síknál, itt is a rezgés-szint hatá­rozza meg, hogy a hét felsőbb sík közül melyikbe léphetünk be. Ha a rezgés-síkunk a nyolcadik síknak felel meg, akkor ez az a sík ahol tartózkodhatunk. A tudatossági síkunk - gondolkodásunk és tetteink - határozzák meg a rezgészintünket.


Néhány más népszerű elmélet a karmáról

A felsőlélek koncepciója

Ez a sajátos karma-koncepció azt állítja, hogy mindenki egy nagyobb léleknek a része. Az egyén csak kiterjesztése ennek a teljes léleknek. Abból a célból, hogy ez a felsőlélek megtanulja a különböző lecké­ket, kisebb lelkeket teremt, hogy sok egyidejű életet élhessen. E sze­rint az elképzelés szerint a múlt, a jelen és a jövő egyidőben létezik.

A tan egyik értelmezése szerint ez a felsőlélek az Isten-síkon van. Tehát, bár mi az alacsonyabb síkokon létezünk, mindannyian közvet­lenül Isten részei vagyunk. Tehát mindannyian istenek lehetünk. Néhány regresszió párhuzamos léteket fedett fel, vagyis egy egyénkét előző életről számolt be ugyanabban az időpontban, de különbö­ző helyen, ami kölcsönöz bizonyos hitelességet ennek a nézetnek.

Az egyidejű többszörös inkarnáció koncepciója

Amint a föld frekvenciája növekedni kezd a technológiai haladással, egyre több és több régebbi lélek számára lesz vonzó visszatérni ebbe a korba. Ezek a nagyon érett lelkek rendelkeznek azzal a képesség­gel, hogy sok testbe költözzenek be egyszerre. így felgyorsíthatják a fejlődési folyamatunkat. Sok parapszichológus is úgy gondolja, hogy csak nagyon fejlett, megfelelő rezgés-szinttel rendelkező lelkek képesek a huszadik szá­zadot túlélni.

A tér-idő kontinuum




Ez a koncepció azt állítja, hogy nincs múlt, jelen vagy jövő olyan formában, ahogyan mi ismerjük. A összes különböző életeinket ugyanabban az időben éljük, csak különböző frekvenciákon. Tehát az előző életek is éppen most zajlanak a jelenlegi és a jövendő életeink­kel együtt egy másik frekvencián. Az összes hatással van egymásra. A múltat és a jövőt ilyen módon a jelennel tudjuk befolyásolni.

Ennek illusztrálására képzeljük el magunkat egy a Földet elhagyó űrhajón. Ha visszanézünk a Földre, akkor láthatjuk a jelent Európá­ban, a múltat Dél-Amerikában, és a jövőt Észak-Amerikában. A Földre visszatérve választunk, hogy melyik korszakban - vagy ennél a példánál maradva - melyik kontinensen akarunk élni. Einstein re­lativitás elmélete, amely azt mondja, hogy az anyag léte bármely időpillanatban csak valószínűség - nem bizonyosság - összhangban van ezzel az elképzeléssel.

A reinkarnáció lineáris elképzelése




Ez az elképzelés egyszerűen azt állítja, hogy a múlt már lezajlott, a jelen most zajlik, és a jövő még nem következett be. Ez az időfoga­lom a leginkább ismerős számunkra. Eszerint az előző és a jövendő életek nincsenek közvetlen hatással a jelenlegi életre, és fordítva. Ez természetesen ellentétben áll a karma klasszikus fogalmával, ame­lyen ez a könyv alapul.

A "földönkívüliek" (idegenek) koncepciója

Ez a koncepció azt feltételezi, hogy valamikor i.e 100000 és i.e. 50000 között a Földet más bolygóról származó lények látogatták meg. Céljuk a Föld megfigyelése volt. Ezek a lények tiszta energiák voltak test nélkül, amennyire tudjuk. Kíváncsiak voltak arra, milyen lehet az, ha testük van, ezért ekkor felvették az emberi testet. Ezek a földönkívüliek bármikor képesek voltak elhagyni a testet. Ám mivel visszaéltek a testtel és mindenféle negatív cselekedeteket követtek el, az lett a büntetésük, hogy a test fogságában kellett maradniuk. Saját karmájuk már ki volt dolgozva, és csak ezt a minimális karmikus adósságot kellett volna törleszteniük és akkor szabadon elhagyhatták volna a testet, a halál után. Azonban a karmájukat további negatív cselekedetekkel terhelték, és ebből származik a mi jelenlegi karmikus ciklusunk.

Ez az elképzelés néhány érdekes magyarázatot kínál. Közvetlen elődeink (a Cro-Magnon-i ember) i.e. 40000 - i.e. 25000 körül éltek. A neandervölgyi ember megelőzte a Cro-Magnon-i embert, i.e. 75000 - i.e. 40000 körül élt - azt mondják, ebben az időben érkeztek a földönkívüliek a Földre. Egy érdekes vonása a modern ember (Homo sapiens) fejlődésének az, hogy sokkal gyorsabban fejlődött, mint ahogy lehetett volna. Az evolúció nagyon lassú folyamat, mégis a Cro-Magnoni ember és a modern ember közötti különbség óriási. Mivel nem hiszek a véletlenben vagy az egyszerű egybeesésben nyilvánvaló, hogy néhány más tényező is közreműködött evolúciónk so­rán. E gyors fejlődés egyik lehetséges magyarázata, hogy ezek a földönkivüliek valamilyen genetikai átalakítás segítségével megváltoz­tatták a neandervölgyi és a Cro-Magnoni ember agysejtjeinek felépí­tését, hogy lehetővé tegyék egy intelligensebb gondolkodás elérését.

Atlantisz (az Atlanti-óceánban) és Lemuria (a Csendes-óceánban) ősi civilizációinak kezdetét i.e. 75000 és i.e. 50000 közöttre teszik. Számos könyv jelent meg, amelyek fizikai bizonyítékokat kínálnak más bolygók lakóinak látogatásáról. Ha ez az elképzelés érdekli Önöket, akkor feltétlenül tanulmányozzák ezt.

Csak kísérletet tettem arra, hogy felvázoljak néhány háttérinformá­ciót a karmára vonatkozóan. Amennyiben valamelyik elképzelést hi­telre méltónak találja, akkor választhat ezekből, vagy kialakíthatja saját véleményét. Bármit tesz is, maradjon szellemileg nyitott. Mikor a tanuló végez, ott áll a tanár. Ne aggódjék, ha nem hisz a karmában vagy a reinkarnációban. Következő életében valószínűleg hinni fog.

Forrás: Dr. Bruce Goldberg: Előző életek, jövendő életek
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Ku Klux Klán - Második Korszaka - Feltámadás
  2017-08-17 07:29:42, csütörtök
 
 


William Joseph Simmons Birodalmi Varázsló, a második Ku Klux Klán alapítója

A konföderációs veteránok által alapított első Ku Klux Klán feloszlott, a szervezet tagsága pedig szétszéledt: Az antikuklux-törvény teljhatalmat adott az elnök kezébe, aki a fegyveres erők bevetésétől sem visszariadva keményen szétütött a szervezet sorai között, Grant elnök katonai csapatokat rendelt délre, és új, megbízható közigazgatási tisztségviselőket nevezett ki, akik kemény kézzel csaptak le a szakadár sejtekre, és szétzavarták a helyi szerveződéseket.

A hivatalosan feloszlatott, ám még mindig tevékeny Ku Klux Klán hanyatlása ezzel teljessé vált: a Kongresszusi döntés végrehajtásával az Egyesült Államok kormánya lesarlózta a mérges gyomot - a gyökereit azonban, mint az később kiderült, nem tudta kitépni.

Feltámadás: A Ku Klux Klán második korszaka

A Klánt ugyan törvényi úton betiltották, ám a rasszista gyűlölködés pajzsa idővel újra lángra kapott, és a szervezet 1915-ben ismételten felállításra került: a férfi, aki életre hívta a rosszemlékű társaságot, egy Atlantában élő metodista lelkész volt.

William Joseph Simmons mind fizikai tulajdonságai, mind elvei alapján kirítt Isten jámbor szolgái közül. Szálfatermetű, kivételesen erős fizikumú katonaember volt (a spanyol-amerikai polgárháborúban ezredesként harcolt) a nők szemében pedig vonzó, megnyerő küllemű férfi. Testi adottságain kívül szellemi képességei is kiemelték az átlagos emberek közül: az esze gyorsan vágott, és soha nem tért ki a megmérettetés elől. William Simmons ügyes vezető és felkészült, magabiztos szónok volt, aki játszi könnyedséggel befolyásolta az embereket. A metodista lelkész egyaránt felhasználta az első Ku Klux Klán szellemi örökségét, valamint új elemekkel dúsította a gyűlölet ideológiáját. Elődjeihez hasonlóan ő is karitatív üzenetbe csomagolta a rasszista törekvéseket, így fennen szónokolt a család szentségéről és az elesettek oltalmazásáról, a hazafiságról és a gyermekek keresztényi neveléséről, de mindenek előtt a fehér faj totális felsőbbrendűségét hirdette. Roppant érdekes, sorsszerű körülmény, hogy az újraalapító William Simmons még kicsiny gyermekkorában került a klán bűvöletébe. A csuklyás lovasokról szóló történeteket nevelőnője, egy idős fekete asszony mesélte neki, akit nem egy ízben félemlítettek meg az éjszakánként kilovagló, fehér lepelbe bújt alakok. A nő mesélt a keresztégetésekről és a portyákról, a feketék elleni atrocitásokról és a gyújtogatásokról. William Simmons gyermekkora az 1880-as évekre esett, mikor a Ku Klux Klán kiváltképp aktív volt, így rengeteg rémtörténet juthatott a fülébe, amelyek komoly hatást gyakoroltak személyiségének fejlődésére.

Forrás: (Géczi Zoltán) Torrente del Bosque: A Ku Klux Klán története
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 17 db bejegyzés
e hónap: 66 db bejegyzés
e év: 241 db bejegyzés
Összes: 492 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 211
  • e Hét: 510
  • e Hónap: 3447
  • e Év: 11835
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.