|
2019-04-24 16:28:14, szerda
|
| |
| |
Tandari Éva
Ezerszáz éves vándorlásban
Letenném már ócska zsákom,
de már túlontúl lelkemre forrt,
és az Idő kóbor szele nem könnyít;
inkább szüntelen fújja rá a port ...
S így meggörnyedt háttal cipelem,
és arcom tükrözi mind a kort,
mi ezerszáz éves Nemzetemmel
a kínoknak útján összeforrt...
Összeforrt, ráégett mélyen,
és lassan már nem látni rajta mosolyt,
és nem hiszik már el az ősök lelkei,
- hogy ez egykor Attila víg népe volt !
Lassan, s csak kínlódva ballagok,
és ballag vélem még ezer, s millió,
ki nem hiszi már, hogy kék az ég,
- s hogy Ez az a Hon - hol élni jó!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: TANDARI ÉVA VERSEI 2. |
|
|
|
Címkék: vándorlásban, nemzetemmel, meggörnyedt, összeforrt, szüntelen, lelkemre, ballagok, kínlódva, túlontúl, kínoknak, ezerszáz, letenném, tandari, tükrözi, mosolyt, ráégett, könnyít, cipelem, egykor, háttal, ballag, millió, hiszik, lelkei, zsákom, attila, mélyen, inkább, lassan, látni, útján, ócska, vélem, rajta, hiszi, kóbor, kínoknak útján, ősök lelkei, Tandari Éva,
|
|
Offline
