|
2010-08-25 14:39:01, szerda
|
| |
| |
A gyász virága
Halk csoszogás hangzik az éjben,
Egy asszony jár a temetőben.
Az éj leple alatt mintha bújkálna,
Kezében a gyász vörös virága.
A szél tündérei túrják ősz haját,
Míg halad e komor helyen át.
A Holdat eltakarják a felhők,
Akár a köd a szomszéd erdőt.
A sírkövek kérdőn néznek a nőre,
Ki csak egyre halad előre.
Sötét ruhája elrejti gazdáját,
E homályban senki sem lát.
Csak az asszony, ki egy sírt keres,
Abban nyugszik az elhunyt hitves.
Virágágya teljesen kihalt,
Díszei nem élték túl a vihart.
Halk zokogás hangzik egy halomtól,
Ez az ősz özvegytől szól.
Kebléhez emeli, s megcsókolja a gyász virágát,
S szépíti vele kedvese sírját.
Könnyeit a virágra hullatja,
Benne van lelke bánatja.
A cseppek, akár a kristály
Csillognak a Holdfényen át.
Mert igen, a Hold előbújt,
Legyőzte az égi háborút,
Hogy az özvegyet lássa,
S nézhesse élete társa.
Fentről figyel a férfi,
Nem akart ő meghalni,
Kérné neje bocsánatát,
Hogy korán itt hagyta párját.
Megérintené ősz haját,
Hallgatná szerelmes sóhaját,
A sírról levenné a virágot
S kezébe tenné a boldogságot.
Szólna hozzá: "Ne zokogj,
Rád én fentről vigyázok."
Az özvegy összerezzen,
Mintha hangot hallana e csendben.
Bús arcát a sírkőre hajtja,
Pár percre tán el is aludna,
Ahogy kedvesével tette,
Mikor még volt élet benne.
Visszagondol a múltra,
Az együtt töltött napokra,
Szerelmük mennyire éltette,
De most már csak a magány van vele.
Feláll az özvegy, indul haza,
Könnyes szemét lehunyja,
Álmában párját tán látja újra
S nem kell már a gyász virága.
Zúgnak a fák egy éjen át,
Látják a szelek a férfi sírját,
S a könnyektől csillogó
gyász virágát...
Freyja
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
Offline
