|
2017-12-14 09:54:38, csütörtök
|
| |
| |
Az öreg és a virág
Élt egyszer talán évszázadokkal, talán évezredekkel ezelőtt - egy boldog ember. Nem azért volt boldog, mert óriási háza meg birtoka volt, hanem azért, mert a kertje virágokkal volt tele. Gyönyörű kert volt az; jól megfért ott egymás mellett a Tavaszi gólyahír, a Réti boglárka, a Havasi gyopár és ki tudja felsorolni még, hogy hány meg hányféle virág? És a gazdag ember mindeniket nagyon szerette. Egy nap azonban szomorú dolog történt. Az ember észrevette, hogy egyik legszebb virága, amit nemrég hozatott egy távoli, mesés országból, hervadozni kezdett. Attól a perctől kezdve még több gondot fordított rá, ápolgatta, öntözgette, de a virágon mindez nem segített. Napról napra hervadt, és egykor oly pompás színeit is elveszítette. Az ember ekkor - végső kétségbeesésében - a sajtó és a TV fórumokhoz fordult. Közhírré tétette, hogy hatalmas jutalomban részesíti azt, aki meggyógyítja a hervadozót, sőt rendszeres nyugdíjpótlékot is biztosít számára.
Az eredmény nem sokáig váratott magára. Csakúgy özönlöttek a válogatottnál válogatottabb kertészlegények; Délről, Északról, Keletről, Nyugatról, a hó takarta Svájc legendás hegyei közül, a hatalmas amerikai megapoliszokból, de mindez hiábavaló volt. Gyomláltak, kapáltak, locsoltak, minden létező kertészfortélyt latba vetettek, és végül szégyenkezve - érkezésükkor oly büszkén lobogtatott hétpecsétes ajánlóleveleiket, diplomáikat jól elrejtve - távoztak. A virág pedig szép lassan elhervadt és vele együtt hervadt el gazdája boldogsága is.
Egy este azonban - amikor emberünk már teljesen lemondott a kis hervadozóról, - a virágokkal teli udvaron egy alacsony fehérszakállú öregember jelent meg, és odalépett a házigazdához.
Különös megjelenés volt ez. Nagy hasbeszélők talán még azt is ráfognák, hogy a meséből lépett elő, hisz senki nem látta megérkezni a városba, senki nem látta végigmenni az utcákon, csak úgy, ukk- mukk ott volt, és kész; bozontos szakállal, folt hátán folt nadrágban, és kikopott könyökű, naftalinszagú zakóban. Így szólt a gazdához.
- Én meggyógyítom a virágodat !
E különös bemutatkozás után, amikor látta, hogy a gazda csak áll és bámul rá hitetlenkedő szemekkel, megint megszólalt.
- Khm, khm. Én meggyógyítom a virágodat !
Emberünk kétszer is jól belecsípett a fülébe, hogy meggyőződjék, hogy nem álom- e, nem látomás- e a különös teremtmény és csak utána bólintott.
- Hát gyógyítsd... ha meg tudod.
De még csak ez hiányzott. A kisöreg megszimatolva szavai között a kételkedést, azonnal megsértődött. Csak úgy szikrázott a szeme.
- Aha, szóval nem hiszel nekem! Úgy gondolod, hogy nem vagyok képes rá! Csak azért mert torzonborz vagyok és foltos a nadrágom. Tudd meg te dölyfös ember...
Szegény emberünk ! Csak állt egyik lábáról a másikra, és nem győzte bizonygatni, hogy ő nem úgy értette, ő nem akart megbántani senkit, csak hát, annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy már a szavaira sem tud igazán figyelni. Magában pedig így sóhajtott:
- Ha segíteni nem is tud a virágomon, ártani úgysem árthat.
Sok kérlelés és noszogatás után az öregecske végre megszólalt.
- Én meggyógyítom a virágodat, de a gyógyításnak ára van.
- Bármennyit fizetek. - szólt a gazda csak segíts !
A vendég fölnevetett.
- Ejnye, ejnye te dölyfös ember! Hát azt hiszed, hogy szükségem van a te pénzed-re ? Én egyszerre sokkal kevesebbet és sokkal többet kérek; Mondj nekem egy mesét !
- Mesét ! - csodálkozott a gazda.
- Igen, mesét.
- Hát, azt már nagyon rég nem mondtam. Talán már nem is tudok...Nem lehetne valami mást ?
- Nem, nem. Én mesét kérek ! Most vacsoráztass meg, majd vezess a vendégszobába. Így reggelig pihenhetek egy nagyot, te pedig azalatt majd kitalálsz valamit.- mondta az öreg, és elindult a ház irányába.
Így történt, hogy szegény házigazda nem aludt egy fikarcnyit sem. Törte a fejét, törte és reménykedett, hogy hátha eszébe jut valami.
Már kora reggel oda is állt vendége ajtaja elé, az azonban nem iparkodott a felkeléssel. Úgy horkolt, de úgy, hogy még a jó öreg ágynemű tartót rágcsáló szú is elhallgatott a megilletődöttségtől. Amikor pedig fölkelt, mintha szántszándékkal húzta volna az időt; hol alsónadrágját nem találta, hol a fogkeféjét, legvégül pedig egy citromos üdítőt kért, mert asszongya, hogy anélkül nem képes koncentrálni, pedig próbálja ő - Isten látja lelkét - de hát mit csináljon, ha nem megy.
Bizony, bizony már szinte dél volt, amikor a gazda nekifoghatott a mesélésnek:
- Egyszer régen - amikor még hatalmas erdők borították a Földet - az emberiség sokkal vidámabb volt. Persze, nem azért volt vidám, mintha olyan nagy szakképzettsége lett volna ezen a téren, hanem azért, mert élt egy emberke, akit úgy hívtak, hogy Incifinci. Incifinci nagyon kicsi volt, törpének sem volt igazán elég. Olyan alacsonyról szemlélte a világot, mint egy hat-hétéves gyerek, és ennek köszönhetően nagyon sokat meglátott belőle. Olyasmire is felfigyelt, amit a nagyok nem szoktak észrevenni, mert valahányszor az ember magasból nézi a dolgokat, valami elhomályosítja a szemeit. Pedig csak le kellene gugolnia.
Incifinci hamar észrevette az emberek rosszkedvét. Segíteni is próbált rajtuk, de minden igyekezete hiábavaló volt; hiába hívta fel figyelmüket a virágok szépségeire, mert az emberek nem tudtak örülni a virágoknak. De nem tudtak örvendeni a napsütésnek, a melegnek, a havazásnak, sőt még egymásnak sem. És legkevésbé egymás mosolyának. Felépítették hatalmas házaikat, de csak annyi örömük volt benne, hogy esténként ott kuksolhattak színes televízióik előtt és csak néztek, néztek maguk elé.
Incifinci saját tehetetlenségét látva nagyon elkeseredett. Egyik alkalommal, amikor ezen tépelődött, sóhajtott is egy nagyot.
- Jaj, de bolondok ezek az emberek...
És ekkor eszébe jutott valami.
- Ha bolondok, hát bolondok ! Hadd bolondozzak én is nekik.
rögtön fel is mászott egy közeli fára, és ágról ágra ugrálva elindult az út mentén. Bizony, az elején el- elvétette az ugrást, le-lepottyant, nyekkent is nagyokat, de célját máris elérte: Az emberek amikor meglátták, nevetni kezdtek, mert az emberek - Isten tudja, hogy miért - de mindig a mások esetlenségein, különcködésein nevetnek a legjobban. Most is úgy hahotáztak, hogy rengett belé a hasuk.
Hősünk ekkor, kezdeti sikerein felbuzdulva elhatározta, hogy körbejárja a Földet. Először a szépséges Erdélyország vidékeit járta be, majd Ázsián keresztül Indiába, és Japánba is megérkezett. Persze Afrikáról, Amerikáról és Ausztráliáról sem feledkezett meg. Sőt ! Néhány bátor sarkkutató ,még hasukat fogó, gyanúsan hahotázó jegesmedvékről is jelentést tett ! Ki tudja, talán oda is eljutott volna?
Incifinci tehát fáról fára ugrált, és a jókedv lassan elterjedt az egész Földön. Aki csak látta őt, nevetni kezdett. Az emberek jókedvűen mentek óvodába, jókedvvel mentek iskolába, munkába, és az őszinte nevetés nevetést csalt a mások arcára is. Ő pedig boldog volt- vidámnak látta az embereket, és úgy érezte, hogy soha nem fárad el.
Persze, nem így történt. Évszázadok, évezredek teltek el, és ezalatt egyre több lett az ember és egyre kevesebb lett a fa. A kis törpe egyre nehezebben tudott átugrani az egyikről a másikra, és egy-egy ugrás után már sokkal többet kellett pihennie. Az emberek pedig egyre ritkábban láthatták őt, és így szép lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezért van az, hogy ma már alig akad jókedvű boldog ember és ha ideig- óráig akad is egy- egy...
Itt a házigazda elhallgatott. Bizonyára arról szeretett volna beszélni, hogy egyetlen virág halála mennyire elszomoríthat egy embert, szavak helyett azonban csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Néhány percnyi csönd után a kisöreg megszólalt.
- Én egy mesét kértem tőled és te mese helyett a valóságot mondtad el. Na, de elfogadom. Elfogadom, mert látom, hogy szomorú vagy és különben is itt az ebéd ideje és én éhes vagyok. Igazán hozhatnál egy kis harapnivalót.
A házigazdának mit volt mit tennie? Már megszokta az öreg különleges viselkedését, hát ugrott és készítette is az ebédet. Tejfölös gombalevessel, tartármártásos rigófüttyel és madártejben pácolt ananásztortával kínálta a vendéget, az pedig alaposan belakmározott. úgy nyelte a finomságokat, mintha már egy hete nem evett volna.
A gazda ezalatt látszólag türelmesen várakozott. Azért mondom, hogy látszólag, mert szíve mélyén már nagyon aggódott virágjáért. Ki-kiszaladt, meg-megnézte és szomorúan látta, hogy az már teljesen földre ejtette fejét. Miközben ott állt mellette, lassan megszűnt számára a környező világ és beszélni kezdett.
- Látod te virág, hogy milyen különösek az emberek ? Már nem hisznek a szeretetben...Nem tudják azt, hogy a szeretetnek az a jó, ha szerethet, ha figyelhet a másikra, ha gondoskodhatik róla. A tegnap is idejött ez a torzonborz kisöreg, azt mondta, hogy segít rajtad, majd arra kért, hogy mondjak neki egy mesét. Vajon mi értelme volt ennek a hókusz-pókusznak ? Én enélkül is megvacsoráztattam volna. Ágyat is vetettem volna neki !
És a gazda csak beszélt, beszélt, úgy áradt belőle a szomorúság, mint egy megállíthatatlan folyó. Észre sem vette a melléje telepedő öreget, de még arra sem figyelt fel, hogy miközben beszél hozzá a virág kissé felemeli a fejét.
- Tudod - folytatta - az emberek csak akkor veszik észre, hogy mennyire szerettek valakit, amikor végre elveszítették...
Ekkor szólalt meg az öreg. A lehanyatló nap széppé varázsolta ráncos arcát és hangja sem a megszokott érces, kellemetlen hang volt, hanem meleggel és jósággal teli.
Egyszer régen - kezdte - amikor az Úristen még csak nagy dolgokkal foglalkozott, mert az apróságokban nem lelte örömét, hatalmas lényeket teremtett a Világmindenségben. Leginkább a mai emberekre hasonlítottak, hiszen kezük, lábuk és arcuk is volt, a különbség csak annyiban állt, hogy szabadon mozoghattak az egész világürben. Tudtak álmodni, örülni, nevetni és tudtak sírni és bánkódni is.
Egy idő után azonban szomorú dologra figyelt fel az Úr; teremtményei kezdtek eltunyulni. Megfeledkeztek tanácsairól, parancsairól és nem csináltak semmi mást, csak dorbézoltak reggeltől estig: ettek-ittak, szórakoztak és egyre kevésbé figyeltek egymásra. Az Úristen ekkor elhatározta, hogy megbünteti őket. Az volt a büntetésük, hogy szétszórta őket az egész világmindenségben, majd elvette kezüket és lábukat, hogy ne juthassanak el egymáshoz és szárnyaikat is kitépte, hogy repülni se tudjanak.
Nagy csend lett ekkor a világegyetemben - Hallgatott Isten, hallgattak a lények is és különös érzés lett úrrá rajtuk. Kezdték egyedül érezni magukat. Teltek a hetek, a hónapok és ők egyre jobban vágyódtak társaik után. Szerették volna megérinteni a többiek arcát, szerették volna megsimogatni a többiek fejét, de nem lehetett hiszen olyan messze voltak egymástól... Csak most döbbentek rá, hogy mennyire szerették társaikat. Mosolyogni próbáltak hát egymásnak. Át a Mindenségen, át a Világegyetemen. Mosolyogni ! És ahogy gyűlt bennük a szeretet, ahogy gyűlt bennük a többiek utáni vágy, arcuk halványan világítani kezdett. És minél jobban vágytak társaik után, minél több szeretet halmozódott fel szívükben, annál szebben ragyogott arcuk. Így születtek meg a csillagok.
Miközben a kisöreg mesélt, a házigazda arca lassan elváltozott. Döbbenten nézett a virágra, amely a mese alatt szép lassan kiegyenesedett és visszanyerte ragyogó színeit.
- De hát mi ez, mi történik itt ? - kérdi a gazda.
- Semmi különös - felelte az öreg zavartan - csak meséltem...a virágodnak. Mert vannak olyan virágok, amelyeknek nem elég ha öntözöd, ha kapálod őket, arra is szükségük van, hogy mesélj nekik. A tied már akkor emelgetni kezdte a fejét, miközben beszéltél hozzá. A te szavaid hatására kezdett éledezni, én csak segítettem egy kicsit. Mert tudod, olyan jó mesét mondani...a VILÁGNAK.
Az utolsó szavakat a gazda már alig hallotta. Kiszaladt az utcára, bekocogtatott az ablakokon, megállította a járókelőket és szünet nélkül egyetlen mondatot kiáltozott:
- Meggyógyult a virágom ! Emberek meggyógyult a virágom! Jó tíz perc is eltelt, mire eszébe jutott, hogy köszönetet kellen mondania a kisöregnek. Ekkor azonnal hazaindult de az udvaron már senkit nem talált. Beszaladt a házba, de az is üres volt és az utcai járókelők sem tudtak segíteni, hiszen ilyen öreget nemcsak most, de soha nem látott senki.
Igaz, hogy az eperfán fészkelő verébpár éppen egy kócos szakállú öregemberjéről beszélt, aki fáról fára ugrálva indult az erdő irányába, de hát ilyen csak a mesékben van.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
Offline
